Temetek, az én temetőmbe

Már annak is vége, hogy a világot a saját megalvadt vérén át láthassa: a lebegő, az úszó, a darabos homályon át, mely az egyre sűrűbben bevérző szemfenékről úgy röppen föl, mint denevér omladó kútból. Vége a mi meghosszabbított önáltatásunknak is: hogy itt van még köztünk, testközelben, hogy amit hallunk Róla, az még eleven igazság, még földi, még föld feletti, még cáfolhatatlan jelen idő. Vége, mert ezen a márciusi napon a halál arcunkba vágta a cáfolatot: Németh László nincs többé. A szemérmes, a mentegetődző, az örökös visszavonulásban élő test: a lángelme – Toldi hű Bencéje – halott. Halott a keze, az emberi csodákat lávázó agya; halott a csodát mentegető mosolya.

Én mormolom, s én írom ezeket a szegényes szavakat, de mintha parancsra cselekednék. Mintha puskával állna valaki a hátam mögött, s kényszerítene.

Talán a könnyek is ezért kerülnek el: ezért a neve sincs rémületért.

 

*

 

Ülök és hallgatózom befelé magamba: tudom-e, s tudjuk-e egyáltalán, kit veszítettünk el Németh Lászlóban?

Adyt még elsirathatta a nemzet; elsiratta mint élet és halál fejedelmét, esettségében, isten-árnyékot vető kalapjában, elsirathatta a mellére tűzött nagy, fehér őszirózsát, mert akkor még tudott siratni. De azóta hány halott feküdt az ország ravatalán, akit gyászolni már csak kifosztva, zavarodottan riadt világűrszemekkel tudtunk és tudunk. A koszorúk megkövéredtek, de mintha nem mi lennénk a temető többé, ahová a távozóknak gödröt ásunk. Nem mi lennénk a fölgyulladó szó, amely magasabbra tör, mint a négy égtájat perzselő örökláng.

Vajon Németh Lászlónak merünk-e és tudunk-e végső szállást adni magunkban?

Kiver a veríték, ha arra gondolok: mennyire nem tanultam meg életében Róla beszélni. Szót szó után fűzni, mondatot mondat után. Épp Róla, akit nemcsak az Ady utáni idők egy kézen megszámolható lángelméi közt láttam, de a gondolkodás, a tanulmányírás Adyjának tartottam, előrefutva az elképzelhető jövő időbe, és hátrálva vissza a múltba is, ahol a magyarság legnagyobb tűzcsiholóival vitázott, érvelt, szenvedett, méhészkedett, meghalt, föltámadott, Balassival, Zrínyivel, Bethlen Miklóssal, Apáczaival és a Bolyaiakkal, Csokonaival, Berzsenyivel, Széchenyivel, Kossuthtal, Kemény Zsigmonddal, másokkal, mindenkivel. Egyik tanulmányában ezt írta Adyról: „Ady nemcsak keseregte a magyarságot, hanem alkotta is.” Árnyalatnyi változtatás nélkül elmondhatjuk ezt Róla is! S ha a szegény, a gyötrődő istent is pótolni akaró Arany eposzokat írt, hogy a hiányzó alapkövet szellemiségünk, szívdobogásunk alá utólag odahelyezzük: Németh László a hiányzó magyar gondolkodás alapkövét faragta ki. Termékenyítő rögeszméje volt, hogy mi nem ismerjük, vagy nagyon is kiforgatva, átabotában ismerjük azt a múltat, azt a történelmet, amelyet meg akarunk változtatni. Első számú kötelességünk tehát, hogy megismerjük. S ne csak azt, ami véres ingként tapad ránk, hanem azt is, amihez majd az újat hozzászabjuk. A szellem álarcos dúvadjaként verte föl az erdőket, a nádasokat. Európai és „Európa-alatti”, azaz: keleti fogékonysággal járta végig az emberiség nagy korszakait, ugyanígy a hazaiakat is. A kíváncsiság Dionüszosza volt; az értelemé, aki burjánzó, túláradó kedvvel vágott neki tudománynak, történelemnek, esztétikának, vallásoknak és eretnekségnek. Tolsztojjal társalgott és a parasztokkal. Szophoklésszel és az asztalossegédekkel. Gandhival, Lorcával és az ősköltészetből fölszálló sóhajokkal.

Alig volt író, akit könnyebb lett volna csúffá tenni roppant vállalkozása közben, mint őt – vádolva avatatlansággal, elfogultsággal, ellenséges szándékkal is nemegyszer. De Németh László tudta, hogy minden lángelme parancsoló kötelessége: az újrakezdés. A meglevő világ átrendezése. És azt is tudta, hogy a „szellem embereit, akik folyton a jövő bizonytalan anyagában dolgoznak, mint a tudomány kísérletezőit, nem tévedéseik, hanem eredményeik alapján kell megítélni”.

Vesszőfutás és agonizálás kísérte Németh Lászlót évtizedeken át negyvenöt előtt, s még jó ideig utána is. Mindkét próbát hatalmas erejű metaforának érzem. A magyar történelemből az égett belé, az szívódott föl a sejtjeibe, ami leginkább meghatározta létünket, mozdulatainkat, idegrendszerünk balszerencsés működését. Ez volt az Ő test szerinti azonosulása és küzdelme népe szellemiségével. Ez volt a „kifelé reménytelenség, s a befelé magasra csigázott igény” állapota. Mert végül is e közben a haláltusa közben született meg a nemzetre hagyandó mű, a pusztulásnak templomépítő homlokkal szembeforduló Németh Lászlói magatartás: a szenvedély és a kínlódás szorongató költészete.

 

*

 

Temetek, ha már temetnem muszáj. Temetek az én külön temetőmbe, koszorúk nélkül, és pompa nélkül. De gyászoló vaddarazsakat várok a szívem köré: jöjjenek és marjanak, mert sírt Németh Lászlónak ott ások magamban, ahol Ady Endre fekszik, ahol Móricz Zsigmond.