Vendégségben Veres Péternél

Szép őszünk van, mondaná Veres Péter. Szép őszünk, szép októberünk, mondaná többes számban. Itt van mindjárt halottak napja, mégis csupa verőfény minden, s olyan jó csontmelengetőek a délutánok, hogy az embernek kedve lenne vég nélkül élni. Csak hát a szüret, az bizony országos siralom volt… Lépegetnénk a kertjében, a lerongyolódott lugas alatt, s nézegetnénk a vesszőn maradt, penészes fürtöket, melyektől még a rabló hajlamú seregélyek is undorodtak. Jobb keze húsos ujjaival egy-egy fürtöt innen is, onnan is előbillentene a levelek alól, hogy szemközelből lássam, milyen kárt okozhatnak a rosszkor jött esők, és egyáltalán milyen is az a sokat emlegetett zöldrothadás…

Ez a jelenet már sose játszódik le velünk, velem. De ha lejátszódhatna, tudom, csakis így eshetne meg, ahogy most elképzelem. Talán még egy megkésett, magánszorgalmú darázs is körülszimatolgatna bennünket sunyin, és Péter bácsi kuncogva pirítana rá: „Ne te ne, talán nem tetszik neked a képünk, aranyoskám? Másnak se tetszett, de látod, mégiscsak itt vagyunk.” S én pedig örülnék annak, hogy él, hogy évődik, hogy vele s mellette látnak, hogy kikísér a buszmegállóig, ezúttal nem csizmában, hanem „fuss-ide-menj-oda-cipőben”.

Most, hogy írom ezeket a sorokat, most villan át rajtam, hogy sose tudtam tőle igazán elbúcsúzni. Minden elválásunkkor azzal eresztett útra: „Na, majd folytatjuk, Sándor.” S ezenkívül is volt a lényében valamilyen derűs hatalom, valamilyen bölcsességdiktatúra, amely a találkozásaink után még sokáig fogva tartott. Mentem haza gyalog, lefelé a Törökvész úton, s fákat neveztem el róla Veres Péter-fáknak. Átszellemült, nagy diófákat és gesztenyéket, melyek, ha társaikkal együtt sárgultak is, hullatni nem zörgő-csörgő, rozsdás leveleket hullattak, hanem áttetszőt, érző és gondolkodó leveleket.

Flaubert az irodalom nagy alkotásaira gondolt, mikor ezt írta: „A remekművek olyanok, mint hatalmas állatok. Nyugodtnak látszanak.” Én viszont – kisajátítva gondolatát – latolgatás nélkül Veres Péterre alkalmaztam. Nem egyik vagy másik művére, nem is szolgálataira, hanem mindarra, amit a neve jelöl. Sőt élő-mozgó, nagy holdudvarú testi mivoltára is, amely ha bárhol föltűnt, megjelent, szinte ősközösségi meghittséget, nyugalmat, együvé tartozást sugárzott. A csizma, a kucsma, a hagyományos paraszting csupáncsak emlékezetes jelzői lehetnek annak a szélesen hömpölygő mondatnak, amit az ő hagyományok csiszolta élete megfogalmazott. Móriczra emlékezve, ezt írja Illyés: „Ha Zsiga bácsi beszélt, én Ady kortársát hallottam; szavai az 1910-es évek akusztikájában csengtek, akkor is, ha Hitlerről beszéltünk. Ettől ez a hang nem lett elavult, sőt nagyobb hitelt kapott…” Vajon Veres Péter hangja meddig hatolt vissza az időben? Hány évszázad parasztjainak s kétkezi nincstelenjeinek a hangjától kapta hitelét? Azt mondják…, azt beszélik… – ez a mondatkezdés az ő szóhasználatában nem a kitérés vagy a tartózkodás nyelvi formája, ellenkezőleg: a bekapcsolódásé. Végtelen emberlánc csörren meg ilyenkor az időben. Az egri summások történetétől kezdve – akik eszeveszett alkoholmámorban kaszával vágták le egy asszony csecsét – a kunokig, a tatárokig, minden. Bölcs és balgatag őseink című könyvében például a gügye Heribald válaszára kapja föl a fejét. Ez az együgyű és félkegyelmű barát a közeledő magyarok elől nem volt hajlandó a többi megrémült baráttal az erődítménybe visszahúzódni. Fenyegetéseikre azt felelte: Fusson, „aki akar, én bizony nem futok, mivel a kolostor gazdája nem adta ki még ez évre a sarura való bőrt.”

Miért tartja kiemelésre méltónak ezt a jelenetet? Azért, mert ezer év beomlott csöndje alól is megérzi hitelességét. Megérzi belőle a szegény ember esze járását, az egyszemélyes lázadás édességét, a „cseléd-logikát”. S már mondja is ennek a régi-régi esetnek a huszadik századi testvérpárját: „Amikor mint fogoly Romániában, Calarisban cselédként szolgáltam, ott is azt mondta a kondás (az is kicsit félkegyelműforma volt), amikor a malacok után kellett volna sietnie, mert szétszaladtak a tarlón, és betörtek a kukoricába, hogy ő bizony nem szalad, mert a bojár még nem adta ki új bocskorát, a torsok meg nagyon szúrnak.” Remélem, senki se gondolja, még csak ártatlanul és véletlenül se, hogy Veres Pétert mint írót akartam Móricz Zsigmonddal, az íróval összehasonlítani. Sőt még sorsérzékelésük szélességi fokait se szándékoztam: kié szűkebb, s kié tágabb? Hiszen az Erdélyt, a Rózsa Sándor-eposzt, a Barbárokat, a Tragédiát, az Úr a tornácon kiverítékező érzékenység időbeli és történelmi mértékkel mérve is lenyűgöző. Az Illyés említette móriczi képesség ürügyén csupáncsak arra a Veres Péter-i tulajdonságra akartam – villanófényt használva – rámutatni, amely nem egy-egy történelmi korszak dúsított légkörét párologtatta magából, hanem a korokon némán – néma forradalomként – áthúzódót. „Emberek a nemzet alatt” – írta egy hármas kritika fölé Németh László. A hármas könyv: Illyés Puszták népe, Tamási Jégtörő Mátyása és Veres Péter Az Alföld parasztsága. Annak, hogy Németh László írásának a címe a harmincas években érzékletes és bujtogató fogalommá válhatott, szinte röpirat-hatásúvá, a szellemi sistergésén túl volt egy egészen közönséges oka is. Az Alföld parasztságát író Veres Péter ennek a nemzet alatti magyarságnak nem a leírója, hanem gyakorló tagja volt. Aki, ha szól, „a maga természetes világát adja elő a parasztember megőrzött realizmusával”.

A politika is, a történelem is, az irodalom is ismer olyan tanulatlan paraszt- vagy munkásembereket, akik alacsony sorból emelkedve föl, a hivatásos írók, forradalmárok, hadvezetők élvonalába kerültek. Az írók közül például Jack London, Gorkij, Nexő, Kassák. De az ő sorsuk mégis lényegesen eltért a paraszt Veres Péterétől. Ők – kiugrásuk után – mindenestől a művészetüknek élhettek. Nélkülözve és rongálódva a saját életüket művelhették. Másként hívhatták ki a sorsot, másként tehették kockára szabadságukat. S a szabadabban begyűjtött élményeikkel szabadabb írók módjára gazdálkodhattak. Gorkij Tolsztojhoz és Csehovhoz igazodhatott. Kassák az izmusok pápáihoz. A negyvennyolc éves koráig földhöz láncolt Veres Péter viszont csak a földhöz. Úgy értve ezt, hogy amit a föld, a család, a környezete parancsolt. Nem a sárból gyúrt bálványok, hanem a sár. Nem a sejtelmek, hanem a vasvellanyél. Ezért, amit kezdetben ír, minden mozzanata tény. Ahogy ő szokta mondogatni: igaz-valóság. Olyannyira tény, hogy nem is történetekből építkezik, mint általában a prózaírók, hanem valóság-darabokból. Könyveiben nincsenek szó-árvizek, szó-nádasok, süppedő lélekingoványok, mivelhogy a valódi ingoványok ott gőzölögnek a szeme előtt. Másképpen fogalmazva: nem a lenni vagy nem lenni kérdésein töpreng, hanem a hogyanon. Szánkat biggyesztve olvashatjuk első nekifutásra a hasonló sorokat: „a marha nem szeret járni a birka nyomán. Nem állja a szagát. Ez a nomád élet egyik törvénye, és a parasztok erősen tartják.” Ugyan, mi közünk hozzá, hogy szeret, vagy nem szeret. Ez nem irodalom.

Valóban nem az.

De aki végigolvassa könyveit, itt is, ott is talál ilyen apró, kristályként megvillanó lét-evidenciákat, melyek halmazzá összeállva, társadalmak és kultúrák alapszerkezetére vetik fényüket. Íme, egy a sok közül: „A zsellérsorsú ember világszemlélete már az anyaöltől és az agyonrágott sovány emlőktől kezdődik.” A Számadásban pedig azt fogalmazza meg egyik bekezdésben, hogy az olasz fronton harcoló, első világháborús, névtelen katonát nem a vereség és nem is a győzelem izgatja leginkább, hanem az éhség, a szomjúság, a fáradtság és a félelem. Ezek, bizony, olyan alapkérdések, melyek kikerülhetetlenné teszik a fölibük épített világ lebontását. A gondolatok alatti gondolatot, a szenvedélyek alatti szenvedést, a történetek alatti történéseket nevezi nevén Veres Péter. Azt a mélyréteget bolydítja meg, ahonnan csak az hozhat föl követ, vért, csontokat, virágot, aki ebbe a mélységbe megy haza, ha hazamegy.

Már régen, tíz-tizenöt évvel ezelőtt, mikor végre már szerettem volna túljutni a Veres Péterhez tapadó legendákon és szeretetre méltó közhelyeken, tudatosan elkövettem ellene egy goromba merényletet. A tűrő- és az állóképességét akartam megismerni. Ama bizonyos szilárdsági fokot, melyet az anyag látható burka sosem közvetít. Őt és Adyt kezdtem el fölváltva olvasni. Ady-prózát és Veres Péter-prózát párhuzamosan. Nyakra-főre értek a sokkoltató áramütések. Mennybolt és földi fejsze villant össze. Veres Péter göröngyön, hanton, porszemen – Ady egy isten-fejen állt. S míg Ady az alkoholt, a nőt, a démont, az őrületet, a boldogtalanul boldog magyarságot hozsannázta, s Minden-Titkok tudójaként olyannak merte látni és láttatni az életet, amilyen az nagy huzatú pillanataiban se tudott lenni, addig Veres Péter a tej ízének örült, a víz jó ízének, s a szektába szorított parasztoknak magyarázza, hogy János Jelenései csak írói-költői látomások, és ha lelket gyullasztóan szépek is, nem szó szerinti igék, csupán a mesék logikája szerint kisarjadók. S minél vakmerőbben csörtettem ebben a kettős világban, annál világosabban értettem meg két kor virágvasárnapját és nagypéntekjét és két lángelme különbségét, de összetartozását is.

Ami összegzésül máig bennem maradt, az volt, hogy Adyból a legnagyobb magyar csoda szabadult föl, tört elő, Veres Péterbe viszont beleszorult ez a csoda, s így együtt emelkedett vele. Más szóval: ha Adyban a történelmi magyarság lávázta magosra legjobb erőit, akkor Veres Péterben a népinek mondható Magyarország. Megtaláltam, mert meg kellett találnom összetartozásuk rejtett kapcsait. Hogyan is írja az „idők teljességét” érző Ady?

 

Hajdani, eltévedt utas Vág neki új hináru utnak, De nincsen fény, nincs lámpa-láng És hírük sincsen a faluknak.

 

Mintha Ady nagy hiányérzetét jött volna betölteni Veres Péter: hogy legyen hírük a faluknak.

Veres Péter parasztok, pályamunkások, fogoly- és rabtársak közt élve azt tapasztalta, hogy a mese mellett, amelyről mindenki tudja, hogy mese, csak egyetlen műfaj lehet a szegény emberek szellemi táplálékává: az igaz történet. Persze az is csak akkor, ha kerek, formás, ha sodrása van, és ha a történet elmondója maga is együtt él a történettel. Ebben a világban nem elég tudni valamit, mert az arcokra vetülő közös láng a tudáson kívül még sok egyéb dologban is levizsgáztat. A rejtőzködéssel, a szavak mögé bújással itt még az agyafúrt se igen jut messze. Hányszor panaszkodik ő maga is, hogy képtelen bármiféle konspirációra, titkos tevékenységre.

Ehhez, a közösségeket összeforrasztó szájhagyomány-esztétikához igazodik kezdetben legtöbb írása. Szorongatott és szorongató ez az esztétika. Kényszerű és aszketikus, mely az irodalomcsinálással, a papiroskultúrával szembefordulva azt fogadja csak el könyvbe illőnek, amely akár egy végrendeletbe is azonmód bekerülhetne. Tolsztoj vagy Móricz Shakespeare elleni sárkány-prüszkölése ismétlődik meg itt parasztibb kiadásban? Ha nem fogalmazza is meg írói hittel Veres Péter, de az a meggyőződése, hogy a valóság a legtökéletesebb forma önmagának. „Sült-realista vagyok” – mondogatta magáról huncutkásan, némi öngúnnyal, de legalább annyi kérkedéssel is. Hogy ne csak elvontan értsük, mit értett ő sültrealizmuson, újra a költészetet hívom segítségül. Egy olyan népdal nyolc sorát, mely az ő világába is behallatszott:

 

Béres vagyok béres, béresnek szegődtem, sej, itt az újesztendő, jön a szekér értem. Sajnálom ökrömet, a járomszögemet, sej, cifra ösztökémet, barna szeretőmet.

 

E személytelennek tetsző „számadásban” nincs semmiféle állkapcsot mozgató dac, túlhevültség. Pontos beszámoló egy helyzetről, még elszólásként se buggyan ki belőle vérlázító hang.

Az egész mégis vérlázító. Olyannyira, mintha egy halálraítélt búcsúlevelét olvasnánk: „jön a szekér értem”. Az otthontalanság, a sehol-se-lét zokszava hallatszik belőle fojtottan, árván. Mi mást sugall ez a minden érzelmet magába nyelő nyolc sor, mint József Attila fölkiáltását: „föl kéne szabadulni már!”. A Számadás, a Falusi krónika, a Gyepsor novellák, a Szűk esztendő, az Országúton ugyanennek – a népdallal érzékeltetett – stíluseszménynek a megvalósulása. Nyelvben, tárgyiasságban ugyanúgy, mint a személytelenségen mindenütt átvérző személyességüket tekintve is.

A kínálkozó részek közül hadd idézzem föl az Országútonnak a szökési jelenetét.

1944 októbere. Mindenütt cudar fejetlenség. S aki csak teheti, bújik. Már nemcsak a munkaszolgálatosok, hanem a keretkatonák is. De a munkaszolgálatra bevonultatott országos hírű író – vagy inkább paraszt? – még a fogyatkozók közt is emészti magát: mit csináljon? Maradjon? Menjen? Egyet világosan ért: a jövő számára mindenképpen meg kell őriznie magát, mert ha szándékok serege vérzett is el, a közeledő jövővel neki célja van. De hogy védheti legjobban életét, ami azért külön is parancsoló, mert a művével azonos?

Végre mégiscsak dönt.

Megszökik. Huss, bele a közeli, töretlen kukoricásba. Az ember azt várná, hogy az izgatottságáról, a félelmeiről beszél. A veszélyről, mely vércseként fölötte kering. De semmi. A szívet dobogtató képzelet rohamai helyett és érzelmei helyett is maga a világ szólal meg. Az, amihez ér, ami ott van körülötte. „Egy darabig még a tengeriben csörtettem – írja –, de abba bizony, ha sötét van, és siet az ember, hamar belé lehet unni. Nincs egy nyugodt lépésed, egyszer a láthatatlan hancsokban, máskor a meddőség miatt kivágott tengeriszár tuskójában botlasz el. Majd egy magasan ülő tengericső vág pofon, egy tyúk nagyságú borzas üszök dörzsöli bele fekete gombáját a képedbe; egy még zöld és éles tengerilevél hasítja ki a képed, a tengericímer hulló törekje esik a szemedbe, szederinda tekergőzik a lábadra, rálépsz egy lapuló disznótökre, kiugrik alólad, és nagyot buksz rajta, és minden…”

A leírás gyorsulása elárulja a hussanó szökevény izgalmát, de közvetlenül egy vak szó sem esik róla. Az ellenséges világ így tárgyiasul a tér minden pontján, de még csak fuvallatnyi érzelem sem indul el a veszélyt magukba záró mondatok között.

Sajnos, van ebben a bizonyosságra törekvő „kényszer-esztétikában” valami fájdalmas megkésettség is, ami nem Veres Péter magánügye. A társadalmat fölleltározó munkát már rég a múlt században kellett volna elkezdeni. Valahol ott, ahol Petőfi A puszta télent, a Kutyakaparót, A csárda romjait, az Úti leveleket abbahagyta. Mert úgy végezni társadalmat föltáró munkát, hogy a cáfolhatatlan tényekből ott helyben a forradalom szikráját is ki kelljen csiholni – ez képtelenség. Nem tudom, hogy a népi írók többfelé szakadásában ez a föltorlódott végeznivaló nem volt-e robbantó gyutacs? Mert ha csak az 1943-as Szárszói Konferenciára gondol is az ember, harminc esztendő után is csapdába szorult lelkek és koponyák hasadására figyelhet: melyik sérelem kapjon erőteljesebb hangot: a nemzeti-e vagy pedig az osztálysérelem. Íme, a megkésettségből eredő dráma! Voltak, akik úgy gondolták, ha Voltaire korában, mondjuk, a szabadgondolkozásért folytatott harc volt minden dolgok közül a legfontosabb, fontosabb még az osztálykülönbségeknél is, akkor az 1943-as évek Magyarországán a nemzeti ügyet illeti meg az elsőség, mert a jövőnk ezen áll vagy bukik. És voltak, akik fölcserélték a sorrendet, s az osztálysérelmek „Rákos mezejéről” kívántak harcot indítani. A gondolkodónak is realista és közösségi ösztönű Veres Péter az egyeztető szerepére tud csupán vállalkozni. „Hitből vagy alkalmazkodásból, de balra nézz, magyar!” – írja később, szárszói lelkiállapotát fölidézve. „Alkalmazkodni, hogy megmaradhassunk” – mondja ki a jelszót a konferencia záróbeszédében. Micsoda betemetett kutak vannak alattunk, istenem! Micsoda feltöretlen ajtók, elvégezhetetlen történelem-kihantolás! Mert bár önmagában is szomorú jelmondat Veres Péteré, de még ennél is szomorúbb az, hogy ezt nem egy történelmileg hanyatló, hanem egy történelembe először belépő tömeg képviselője mondja.

Értem, nagyon is értem Illyést, aki Veres Péterben a művészt akarja mindenekelőtt, az ellentétes jelzők villogása közben, észrevétetni. A világ értékmércéjét is megütő művészt. A Gyepsor-novellák íróját, a Csatlósét, A Balogh családét, a Pátriarkáét, a Kis őszi viharét és a többiekét. Már csak azért is értem, mert íme, én is a „másik” Veres Péterről beszélek többet: az alakító, nevelő, a mozgósító, a hittérítő alkatú íróról, aki nem a szépirodalom múzsáival, hanem a sorssal bajoskodott lázasabban. Talán mert a mi elirodalmiasodó, kis csetepatés életünknek ő hiányzik leginkább? Ő, aki azáltal vált parasztból értelmiségivé, hogy olyan gyakorlati erkölcsi magatartást tudott kialakítani, amely a szellemi dolgok kritikáját nemcsak szellemi eszközökkel, hanem új viselkedési formákkal is képes volt elvégezni.

Mondják: A Balogh család története remekmű. Lehet. Engem a regény rangsorolása sosem érdekelt. Azt azonban az első belefeledkezésemkor megéreztem, hogy társtalan és pótolhatatlan munka. Egy huszadik századi paraszt-Anonymus és paraszt-Kézai vállalkozása. Mert jöhetnek idők, mikor a felejtés szaharai homokja megindul betemetni a voltakat, de ez a mű, úgy, ahogy van, lomha és szörnyeteg erejével s tragédiákon átlendülő belső nyugalmával minden homokviharnak ellenáll. Máris szaporodnak e jóslatot védelmező érvek. Hiszen ha csak arra gondolunk, hogy parasztságunk azzal a mozdulattal, amellyel kitépte magából a saját földhöz való ragaszkodás hűségét, sok egyéb értéket is kitépett vele. Például: a munkán alapuló tisztesség-hierarchia íratlan törvényeit. A kivagyiság nemes fajtájú változatait. A közös együttlétek: a tánc, az ének, a mulatás hagyományokon érlelt formáját. Azaz: egy több évszázadon át húzódó hajlamot, melyet – ha műveltnek akar látszani az ember – elnevez kultúrának. A Balogh család, egyebek közt, ennek a látomásként összefoglalt múltnak, sehol meg nem írt történelemnek és kultúrának a mozgósítható emlékezete.

Ahogy az emberiség Hérodotosztól ismerte meg a görögség hétköznapjait, a filozófiák és sorsdrámák alatti görögség csontosabb természetét, ki tudja vajon, hogy mi, és az utánunk jövők, nem Veres Pétertől ismernek-e majd magukra?

 

Szép ősz van, szép októberünk, mormogom csak úgy magam elé. Itt van mindjárt halottak napja, és valóban csontmelegítőek a délutánok. Fölballagok a dombra, föl a Gárdonyi Géza utcába, hogy megnézzem Péter bácsi házát, lugasát, kertjét, melyek sehogy se akarnak átköltözni múlt időbe. Jelen idejű a kavics jajdulása is a lábam alatt, közös járkálásaink emléke csikordul benne. De jelen idejűek a fehér őszirózsák is, amelyek készülődnek már, és lassan meg is indulnak Veres Péter sírja felé. „Nem látom többet, nem látom többet” – siratta Nádasdi Julianna az urát, mondják, akik mellette voltak. Siratja most is, énelőttem, öt év után. Gyászának s könnyeinek a vendége vagyok.

Aztán a Halotté, ki nem szűnik meg házigazda lenni. Ülök a besötétülő szobában, a gyújtatlan villany alatt, s megmásíthatatlanul hallom a hangját: „Hát eljöttél? Jól van, köszönöm a tisztességet. Ugye, te se hiszed el, hogy én halott vagyok, pedig való igaz! Ott egye meg a fene az egészet! Így jár végül az ember, még a magamfajtájú öreg narodnyik is, akiről sokan azt hitték, hogy jeget, hóvihart, farkascsordát is kibír. És épp a szíve. Nono, volt ott valami más is! Csak hát ezzel még várjunk!… Hanem figyelj csak rám: lehet, hogy nem is hiányzom én annyira nektek, mint ahogy kimutatjátok, hiszen ha csodabogár is voltam, semmiképpen se nektek való, neurotikus csodabogár! No de hogyan is lehettem volna az? Nekem nem regényalakot, hanem erkölcsi hitelt kellett teremtenem. Hitelt, Világot, Stádiumot, csak éppen nem egy Széchenyi esélyével, hanem egy rideg parasztéval. Tudom, sokan beszélik, hogy kuporgatós, fösvény, ilyen-olyan takarékos voltam. Becsületemre legyen mondva: nemcsak a pénzzel takarékoskodtam, takarékoskodtam én a hazával is, a magyarságommal is. Talán ha én is kapok az égtől ajándékba egy damaszkuszi utat és Saulusból kell Paulusszá válnom, ontom én is a bámulnivalót. De a csoda az én életemben az volt: hogy lépést lépés után rakva, valaki azért mégis lettem. Nem is akárki! Egy paraszt, aki átverekedte magát az előítéleteken, az istenen, a politikák rengetegén, akiről egy Németh László is azt mondta, hogy Veres Péter »alakja« köré kell Új-Magyarország három osztályának: értelmiségnek, parasztságnak és munkásságnak összefognia…. Mert annak legalábbis Veres Péternek kell lennie, akit ő vezérül elismer… Igen, egy paraszt, aki a maga »sült-realizmusával« végigfaggatta a népeket, fajokat mozgató kultúrákat, és nem téved el a legelvontabb gondolatok világában sem. Sőt még a kibernetikus kor embere is tanulhat tőle, ha mást nem: a kollektivizmus ábécéjét… No de erről már annyit papoltam. Persze kell is, mert még sokan nem tudnak mit kezdeni velem. A régi Veres Péter, a Dózsa György-szagú, az igen! A bölcs és balgatag, az már csak módjával. Jó, jó, tudom, némelyek azt hitték rólam, hogy a vén alkumester már csak csiklandozni meri a hatalmat. Csakhogy én erről is másképpen gondolkodtam: a hatalomnak megvan a maga baja, a maga csapdája, a bőrömön tapasztaltam. Gyakran sűrűbb fegyelem-rács mögött kénytelen lépkedni, mint te, aki tüzet fújsz rá. »Tudomásul venni a változtathatatlant, de mindent beleadni a változtathatóba.« Reformista korban ez az én jelmondatom… Régen azt mondtam, amire a marxizmus buzdított: meg kell ismernünk a világot, hogy megváltoztathassuk. Így is cselekedtem. Öregkoromra azonban megláttam az új föladatot. Azt tudniillik, hogy a világot nem elég megváltoztatni – meg is kell érteni újra! Mi történt? Hogy történt? Miért történt? Mert a világ megváltoztatása sosem jár együtt a benne élő ember változásával… Jó öreg Veres Péter, ez lett a te második életed. Ezért is írtál annyi észrevételt, megjegyzést, naplót, annyi máig ki nem zsákmányolt gondolatot… Mikor kezdtek hát végre hozzá? A kizsákmányolásomhoz? Egy kis hitféle, egy kis csakazértis-erő, egy kis balmazújvárosi, vagy ha úgy tetszik, Gárdonyi Géza utcai szél nektek sem ártana meg.

A kifeszített kabátszárnyatoknak nekifeszülne, és vinne benneteket, amerre ti kívánnátok.”