A megmaradás írója

Író? Félbemaradt forradalmár? Politikus? A haza ellentmondásos bölcse? Parasztlángelme? Töprengésre ítélt ember? Vagy egymást erősítve és rontva – mindez egy személyben? Ki tudná, illetve ki merné egyetlen tollvonással fölvázolni Veres Péter arcképét?

Nincs olyan magyar, se felnőtt, se gyerek, aki legalább a nevét ne ismerné. Ha reáterelődik a szó, többnyire csak úgy emlegetik: Péter bácsi. Hovatovább harminc esztendeje ez a meghittebb név idézi föl alakját. Név? Nem is név ez – inkább már fogalom. Összeolvad benne szeretet és rokonszenv, legendateremtő hajlam, csodabogaraknak kijáró enyhe mosoly, népvezéreket s nagypapákat körülvevő ősi tisztelet. Hogy e sok vegyérték közül melyik a legerősebb, nehéz eldönteni. Aki elfogulatlanul választ, saját magát jellemzi – nem Veres Pétert.

De bárhonnan közeledjünk is hozzá, egyénisége mindenképpen megejt bennünket. Személyes jelenléte még azokat is megbabonázza, akik a háta mögött mosolyognak. Hetven esztendeje jár parasztruhában, parasztkucsmában, parasztingben. Így jelenik meg az Országházban, a Tudományos Akadémián vagy az írók között. Így jelenne meg a pápa előtt, az angol királynő fogadásán, filmcsillagok társaságában. 1947-ben, 48-ban ő volt a demokratikus hadsereg feje: honvédelmi miniszter. Parasztöltözetében jelent meg a katonai díszszemléken is. Vállbojtok, tábornoki egyenruhák kőzött valószerűtlen látomásnak hatott. Valószerűtlennek? Talán túlságosan is természetesnek. Gúnyolhatták a vicclapok, ő velük mosolygott jóízűen. Tömjénezhették a hívei, kikiálthatták parasztvezérnek, nem rakott föl a fejére gőzkoronát. Ha vállalt is különféle szerepeket, mindenkor önmagát vállalta.

Író? Félbemaradt forradalmár? Politikus? Parasztentellektüel? Legszívesebben rávágnám: ő a magyar Rousseau vagy a paraszt Machiavelli. Sajnos, nem tehetem, mert Veres Péter nem úgy nőtt ki az európai szellemi életből, mint azok, akikhez hasonlítanám. Ő a legteljesebb irodalmon-kívüliség állapotából indult el, kizárólag saját tapasztalatára, jó ösztönére hagyatkozva. Kezdetben neki nem írói és szellemi példaképei voltak, hanem sorstársai: parasztok, napszámosok, cselédek, pályamunkások, pásztoremberek. Nem esztétikai s filozófiai törekvései, hanem szabadságvágya. Nemcsak az európai szellem, a hazai is távol hullámzott tőle.

A tizenkilencedik század utolsó évtizedeitől az 1930-as esztendőkig másfél millió magyar – elsősorban paraszt – vándorolt ki a földnélküliség elől Amerikába. Ki tudja, ezenkívül mennyi menekült el uradalmak és bérlők fojtogató kelepcéjéből postásnak, gyári munkásnak, altisztnek. Nincs mit szépíteni a dolgon: Veres Pétert ugyanez a titkos erő és számítás taszította az irodalom felé, mint a többi világnak nekifutó szegényt. Az ígéret földje neki az irodalom volt. De míg az óceánt áthajózta, évtizedeknek kellett eltelni.

Veres Péter negyvenesztendős koráig úgy lehetett író, hogy közben tavasszal, nyáron és ősszel paraszt volt. Tehát nemcsak származása kötötte a paraszti világhoz, hanem megélhetése is. Mecénása nem főúr, gazdag polgár vagy haladó szellemű kiadó volt, hanem egy jól tejelő tehén s néhány vásárra hajtható malac. És múzsák helyett pedig csendőrök figyelmeztették – néha puskatussal is –, hogy milyen veszélyeket rejt az irodalom.

Írónak és parasztnak lenni, a világon mindenütt külön-külön is nehéz, hát még együtt. Akinek ilyen sors adatik, arra kétféle erkölcs kőtáblája nehezedik egyszerre. Írónak és parasztnak is rangosnak kell lenni egyidejűleg, nehogy egyik esendőségétől a másik hitele elromoljék.

Megpróbáltatása mégsem akkor volt a leggyötrőbb, mikor e kettős sors már kiderült, s vállalnia kellett, hanem előtte. Az íróságra való készülődés belső, egyszemélyes illegalitásra kényszerítette Veres Pétert: szándékát, becsvágyát nem üthette dobra. Stendhal megteremtette Julien Sorel alakját, a rokonszenves törtetőét, a nagyra hivatott ifjúét, aki istennel, ördöggel, s a szerelem szélhámos bujtogatóival szövetkezik följebbjutása érdekében. Sorel, ha álarcban jár is, álarcára mindig a legvonzóbb vonásokat rajzolja föl, hogy észrevegyék. Ha szenvedély segíti előretörésében, akkor a szenvedélyességét, ha alázat, akkor az alázatét. Sorel úgy rejtőzködik, hogy közben valamit mindig megmutat.

A fiatal Veres Péter, akiben tagadhatatlanul voltak soreli vonások, becsvágy, nagyrahivatottság, tökéletes ellentéte a stendhali hősnek. Ő semmit sem akar megmutatni magából. Legjobban attól retteg, hogy környezete egy napon észreveszi tehetségét. Volt cseléd, napszámos, katona, hadifogoly, rab, gyári munkás és pályamunkás, de mindenütt közember módjára viselkedett, már-már személytelen átlagemberként. Sorstársai fölé erkölcsi meggondolásból nem kapaszkodott, mert a közösségi érzés Veres Péterben kezdettől fogva létparancs. Följebbvalói előtt pedig azért leplezi magát, nehogy meglovagolják rendkívüli képességeit, belehajszolják kicsinyes csatákba, s faluvégi vezérként hagyják elvérezni valamilyen libalegelőn. Fölfelé törésének egyetlen állandó alapmotívuma: a puritánság. Akit nem vesznek észre, annak mindent észre kell vennie – ez a jelmondata. Julien Sorelben az egyéniség indul el napóleoni hódító útjára, Veres Péterben pedig a közösségi ember. Abban bízik, ha minél személytelenebb marad a cselekvés döntő pillanata előtt, annál több személy nevében cselekedhet, mihelyt alkalom adódik, s megérik rá az idő. Sajátos démona van, úgy nevezik: Szolgálat. Vallások és politikai mozgalmak ismerik az efféle sugalmazókat.

De mi köze mindennek az irodalomhoz?

Számadás című önéletrajzi műve, mely arról szól, miért és hogyan lett ő parasztból író, a közösségi szolgálatra készülő ember előtörténelme.

A világirodalom nagy önéletrajzi művei általában hömpölygőek, szertelenek, kalandosak, az emlékek visszakapják bennük az eredeti érzelmek, tűnődések és kicsapongások lendületét. A megélt drámák föltámadnak, és újra szorongatóvá válnak.

Önfeledtség, őszinteség, kitárulkozás izzítja át mindegyiket, a visszafelé terjeszkedő szabadság mámora, nosztalgiája. Az ilyen önéletrajzi műveken érződik, hogy áradva vagy hogy vergődve írták őket.

Veres Péter első jelentős művén, a Számadáson, más érződik. Ő vallomás közben is önmagát alakítja. Nem azért ír, hogy bevallja érzelmeit, hanem hogy ellenőrizze. Ellenőrizze, és még nagyobb puritánságra kényszerítse. Puritánsága így válik előbb az önismeret, később pedig forradalmi magatartása alapjává. Írás közben alkalma volna arrébb tolni a láthatárt, megrecsegtetni a korlátokat, de ő épp ezektől őrizkedik. Nem a szenvedély érdekli, hanem a szabadság. Következésképpen nem érzelmi eszközöket keres, hanem értelmieket. Részt vesz az első világháborúban, de természetes félelmén túl nem lát meg benne semmi apokaliptikusat, borzongatót. Szolgái a csapatukban egy nazarénus, ki hitére hivatkozva nyilvánosan megtagadja. a fegyverviselést. A parancsnok kiadja az utasítást, hogy karjánál fogva húzzák magukkal a köves országúton. Frontra induló katonák idegen országban húzzák-vonszolják saját bajtársukat, mint egy halottat. Ritka írói pillanat! Veres Péter azonban rövid és száraz mondatokban közli az eseményt, minden érzelmi árnyalás nélkül. „Nem akart menni, és nem akarta a fegyvert megfogni. A parancsnok igen jó ember volt, de elvégre nem hagyhatott itt egy embert, csak azért, mert nazarénus, és mert nem volt más mód: kényszeríttetni kellett, hogy menjen. De nem törődött az semmivel, úgy megkötötte magát, mint a tinó, amikor megérzi a vér szagát, és akkor megfogta kétfelől két jó erős ember, úgy húzták a földön, illetve az országút kövén. Nem mentem közel, különben is sötét volt, csak a káromkodást hallottam, és a román egyenletes »oh Domnu, Domnu«-ját.” Nincs talán szeme a drámára? Vagy tudatosan siklik el mellette? Nem akarja kiszolgáltatni magát semmiféle részvétnek, mert nem a részvét, hanem a rá váró küldetés a fontos? Nem a fölháborodás, hanem majd a cselekvés? Vigyázni kell a szenvedélyekre, mert szétroncsolhatják az embert, mint az, alkohol?

Nemcsak a nazarénusra, a gépben elégett pilótára, aknalépte katonákra néz félszemmel, de környezetében, a paraszti világban zajló tragédiákra is. Őt, a közösség küldöttét csak a közösség tragikus léthelyzete rázza meg. A személyes és látványos pusztulás semmivel se tragikusabb a szemében, mint ami észrevétlenül előkészíti: a szegénység, vitaminhiány, kiszolgáltatottság, szolgalelkűség, cselekvéshiány satöbbi. Alkatát s jellemét nem az elragadtatottság határozza meg, hanem valamiféle hűvös dialektika. Az a véleménye, hogy az igazságot elég könnyen megtalálja az ember, de az eszközöket és a sorrendet, hogy megvalósítsa, már sokkal nehezebben. Hite szerint: szenvedélyesen beszélni a rosszról vagy a jóról, csupán moralista indulat, nem tárgyilagosság.

Veres Pétert szinte egész életében ez utóbbi varázsa részegítette meg, holott a tárgyilagosság nem esztétikai, hanem elsősorban értelmi elem. Kérdés: épülhet-e írói életmű ilyen félreértésre?

A válasz csakis tagadó lehet. Hogy mégis épült, arra nem kifacsart vagy kerékbe tört esztétika, hanem egy kerékbe tört ország történelme szolgálhat magyarázatul.

Irodalmunk – első megnyilatkozása óta – a segélykiáltás, az ellenállás, a kard, a nemzet sírját körülállók irodalma. Mindig nagyarányú volt, prófétikusan megrendítő, de némi szentségtöréssel szólva – romantikus. Merészen és konokan inkább a Végzettel nézett szembe, mint a valósággal. Illetve, ha szembenézett is vele, mindig ott látta mögötte a végzetet. Inkább a csodavárás, a szent düh, a jövendőhöz való fellebbezés jellemezte, mint visszafogott, de valóságos erőket hordozó harag. Éles és metsző tisztánlátás helyett – füst, láng, meghasonlás, himnuszok. A megfogyva bár, de törve nem – patetikus jelmondata hátrafelé és előre vetítve is az időbe, megkapta komor igazolását.

De kaphatott-e mást, ha a válaszokat mindig ugyanabból a mélységekből merítettük csak, amelyben a tragédiáink is lezajlódhattak? Sokan elismételték már, vagy újra fogalmazták, hogy a nemzet érzékenységét kimunkáló íróink, az egyetlen Petőfi kivételével, pesszimisták voltak; enyhébben szólva: tragikus realisták. Önismeretre, helyzetismeretre, műveltségre ők nevelték a nemzetet. A kör tehát így zárul be folyton. Műveltségünk, idegrendszerünk, sorstudatunk többnyire abból táplálkozott, ami később elveszejtette. A szabadságról kevés nép tudott olyan torokszorító megrendüléssel beszélni, mint mi. S mi másért, ha nem azért, mert mindig hiányzott. Ha szabadságharcainkat s forradalmainkat egyszer is megnyerhettük volna, a feladatokra, a tennivalókra figyelünk, de így csak a bukásra figyelhettünk, amely tovább táplálta a sóvár képzeletünket a szabadságról.

Az első világháború s a Tanácsköztársaság leveretése után történelmileg érett meg a gondolat, hogy a nemzetet nem azzal lehet megmenteni, ha régi indulatainkkal lobogunk érte, ha elsiratjuk a sorsát, vagy ha átkozódunk, hanem ha makacs szenvedéllyel körülnézünk a történelemben: hogyan maradhattunk meg, s mik azok a társadalmi, érzelmi és szociológiai realitások, amelyeket legalább annyira komolyan kell venni, mint Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty idegrendszeréből kirobbanó látomásokat. „Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani” – írja József Attila. E történelmi átváltás, a „rendezni végre közös dolgainkat” gondolata munkál – vele egy időben, de tőle függetlenül is – a népi írók mozgalmában, mely Veres Pétert felszínre dobta. Pontosabban szólva, amely kötélhágcsót dobott neki, hogy fölemelkedhessen. Mert a teljes igazság az, hogy nemcsak Veres Péternek volt szüksége az irodalomra, hanem az irodalomnak is Veres Péterre. Pontos látleletet készíteni, s beszámolni az ország és a nép helyzetéről, ki tudott volna szavahihetőbben, mint az, aki magában hordja sorsát. Ahol nincs igazi tudás, ott csak okoskodás van. Ahol nincs igazi tapasztalás, ott csak elfüstölgő indulatok vagy látomások vannak. Veres Péter csordulásig volt tapasztalattal. Neki nem megismerni kellett a népet, hanem képviselni. S nem úgy, ahogy a kívülállók, a néppel rokonszenvezők szokták, hanem ahogy maga a nép képviselné önmagát. Fölállt, hogy fölállhasson vele több százezer paraszt. Elmondta, mit esznek, mit gondolnak, milyen sár húzza le a lábukat, micsoda vadvizek ölik vetéseiket, micsoda aszály az agyukat; van-e reményük, ha nincs, mi tartja őket mégis életben. Születés, halál, tánc, műveltség, babonák, mozdulatok, sóhajok s elhallgatások elemi létparancsa: mit jelentenek számukra. Illyés Gyula, a költő, talán szebb és maradandóbb könyvet írt ugyanebben az időben a puszták népéről, az uradalmi cselédekről, mint Veres Péter az Alföld parasztságáról. De mintha Veres Péter könyve még ma is riasztóbbnak hatna, épp kopársága s kietlensége miatt. Nem fenyegetőzik, csupán tényeket közöl. Nem szenveleg, inkább gondolkodik. Sorstársait, a parasztokat, a szabadban élő, szélben csellengő rideg állatok után rideg parasztnak nevezi el. Kimondja róluk a legkíméletlenebb igazságot: a rideg parasztok a „nemzet alatt” élnek; nemzeti ügyért nem mozdultak meg soha, eddig általában csak szociális bajaik voltak. A rideg paraszt nem a haza embere, hanem csak a földé.

Hosszú kitérő után itt kanyarodhatok vissza a Veres Pétert olyannyira jellemző tárgyilagosság s tényrealizmus problémájához, amelyről ma már nyugodtan elmondhatjuk, hogy történelmi szükségszerűség volt. Ez az esztétikától távol eső tárgyilagosság nem költői, hanem emberi, vagyis valóságos cselekvést tételez föl. Műfaja nem a líra, nem a tragikus önvallomás, hanem a szigorú és pontos öndokumentáció. A hang az egyéné, de a mondanivaló a világé, amely meghatározza az egyént. A mai modern francia prózában eluralkodó objektivizmussal rokoníthatnánk – Illyés Gyulára hivatkozva – Veres Péternek ezt a három évtized előtti törekvését. Hogy miért nem lett belőle európai szintű irodalom s a francia objektivizmust megelőző irányzat? Azért, mert a közeg, a világ, amelyben ez az írói módszer előrehatolt, s mozogni kényszerült, nem volt európai. Ázsiai volt, balkáni, elmaradott. Nem a civilizáció fémszálas pókhálója lepte el, hanem valóságos pókháló s ökörnyál. Nem a felhőkarcoló-bálványok, drótszörnyetegek s a kilátástalan magány huszadik századi démonai nyomasztották a benne élőt, hanem a mindennapi kenyérgond. Ha Veres Péter, példának okáért, a környezetében élők műveltségéről beszélt, a műveltség egyetemes fogalmát sosem európai értelemben használta, hanem az elemi létezés feltételeire lecsupaszítva. Mintha csak azt vallaná, hogy művelt az, aki életben marad: aki bármiféle nyomorúság közepette is megtalálja az alkalmazkodás és igazodás helyes mértékét. Irodalmi szatírákban gúnyolni szokták, milyen részletességgel írja le, hogyan kell szakszerűen bezsírozni egy lószerszámot, csizmaszárt, hogyan kell a szekér elé fogott négy ökörrel bánni, kazlat rakni, kenyeret dagasztani, vagy meglékelni egy megkergült birka koponyáját. A részletezés, a tárgyi pontosság Veres Péter számára nem cél volt, hanem eszköz, hogy érzékeltesse, milyen sokoldalú „kultúrára” van szüksége a legutolsó szegénynek is ahhoz, hogy életben tarthassa magát, éltesse környezetét, családját.

Egyik első novellájában egy falusi parasztasszony hétköznapját írja le, hajnaltól késő éjszakáig. Etetés, fejés, moslékkavarás, tüzelőaprítás, főzés; gyors villámháborúk a konyhába besündörgő disznókkal s neveletlen gyerekekkel; szoptatás, futás a boltba sóért, petróleumért, paprikáért; képmutató alakoskodás a szomszédok előtt, pletykára született irigy szájak előtt, a szegénység patologikus rejtegetése, és ki tudná még, hány idegroncsoló feladat! Veres Péter mindezt szenvedélytelenül ábrázolja. Végletesen tárgyilagos írásából az derül ki, hogy egy parasztasszony legalább annyi energiát veszít naponta, mint egy országot kormányzó uralkodó, hadseregeket mozgató admirális. Tárgyilagossága így nem az esztétika, hanem az osztályharc felé sodorja.

Közismert gondolat, hogy remekművek általában akkor születnek, ha nagy és új emberi helyzetek ideje jön el. Veres Péternek egyénileg megadatott ez az új emberi helyzet, remekművet mégsem sikerült írnia. Talán a képessége hiányzott? Inkább emberi elkötelezettsége volt – olyan óriásokat is térdre rogyasztó –, amely ebben megakadályozta. Ő az új és a nagy emberi helyzetet nem a saját számára akarta kiverekedni, hanem azok számára is, akikből fölemelkedett. Mulasztást akart pótolni és egyetlen lehetőséget bizonyítani: azt, hogy iskola nélkül, szerencse, kalandorság nélkül és szélhámosság nélkül a legkeservesebb parasztsorból is naggyá lehet válni. Általánosítva a gondolatot: a nemzet alá kényszerített parasztok ugyanúgy képesek felemelkedni s naggyá válni a haza és történelem számára, mint ahogy ő. A „közösségi törtető” – paraszti és írói sorsán túl – így akart egy egész nemzetet magával húzni előre. Remekművek helyett az életéből alkotott sajátos, más nép számára nehezen érthető remekművet.

Siker? Hatalmi helyzet? Népvezéreket vállra emelő dicsőség? Mindez megadatott neki. A négyelemis parasztból pártvezér lett, a háború idején munkaszolgálatra behívott katonából a felszabadulás után előbb újjáépítési, később honvédelmi miniszter. Szerepét a siker fölfelé vivő lépcsőfokain úgy vállalta, mint kétkezi paraszt korában az íróságot. Kissé rejtőzködve. Múzsája továbbra is a régi maradt: a Szolgálat. Eszközembernek tekintette magát a demokrácia nekiinduló rohamozásában. A földreform s más hasonló országos intézkedés okmányain ott a kézjegye. Hogy később mások szó szerinti értelemben is eszközembernek tekintették és kijátszották? A kudarc sokkal inkább egy egész népet érintett, mint őt magát. Aki cselekedni akar, meg kell tanulnia veszíteni is. Veres Péternek a közéleti bukás után a munka kellett, s nem önigazolás. A politikust, minisztert lefokozták benne? Az író, a gondolkodó ugyanaz maradt, aki volt. Novellákat, regényeket, cikkeket, visszaemlékezéseket ír. Jó néhány alapvető gondolat foglalkozatja. Az egyik az, hogy a közösségi társadalom felé tekintő ország miféle közös sorsban és közös munkában megedződött embercsoportok erkölcsére, tapasztalatára építheti a jövőjét. Ilyen – szinte modellre emlékeztető – prózai műve a Próbatétel és a Pályamunkások. Ez utóbbiban azt ábrázolja, hogy gyülevész, szedett-vedett, szélhordta emberek a munka rejtelmes öröme révén hogyan válnak betonkeménységű emberi közösséggé. Ezt a szocializmusra készülő országnak szánta figyelmeztető tanulságul.

A művészi munkáról megszámolhatatlan vallomást őriz az emberiség emlékezete. Gyötrelmeseket, lázba hozókat. A testi munkáról már jóval kevesebbet, de azt is vagy az idillbe, vagy a naturalizmusba ágyazva. Amit Engels tudományos érvekkel bizonyít be a munkáról, az emberré válás biológiai s történelmi folyamatában, azt Veres Péter két-három könyvében szemérmes, fojtott, de minden korokra érvényes költészetté tágítja. Megtisztítja a munkát a rátapadt hagyományos fogalmaktól. Nemcsak értékteremtőnek, kötelességnek, szépnek, nemesnek vagy éppenséggel istencsapásnak látja – hanem minden eddigi értékrend helyett egy új értékrend kiindulópontjának. A társadalmakban kialakult hierarchia-rendszerek hátterében eddig vagy az Isten, vagy a magántulajdon, vagy valami megfoghatatlan, légnemű eszme lappangott. Ő a szocializmus, az „emberség-hierarchia” valóságos, tehát magasabb rendű erkölcsét a munkára alapozza. Csak a megismert tulajdonságainkon változtathatunk – vallja. S mi másban ismerhetünk leginkább magunkra és egymásra, ha nem a munkában! A munka – elnézést a meghökkentő következtetésért – nemcsak mint bonyolult gyakorlati vagy szellemi tevékenység foglalkoztatja, hanem mint valami eszme – vallás vagy ideológia. Ez volt az egyik érzelmi és gondolati témakör, amelyben hosszú időre elmerült.

A másik, amivel évszázados mulasztást akart pótolni: a magyar parasztság nagy regényét írta meg Három nemzedék című trilógiájában. Hátrafordulva próbált igazságot szolgáltatni a népnek, s ábrázolni helyzetét, melyet prózairodalmunk csak félmondatokban és csak mellékesen végzett el. Még mindig a sajátos magyar nyűg: a késői kárpótlás és a jóvátevés kényszere! Veres Péter vállalkozásából talán azért is lett inkább néprajzi és szociológiai remeklés, mint szépirodalmi. A szegénység mikrokozmoszát mindenkinél hitelesebben tárja föl. Nemcsak a külső világban, hanem a regényhősök belső világában is. Tömérdek tény, tapasztalat, megfigyelés, adat halmozódik föl a könyvben. Együtt van benne a megélt s az elmúlásra ítélt paraszti világ minden mozzanata. Aligha akadna valaki, aki a mű egyetlen sorát vagy alakját cáfolni tudná. A regényből mégsem lett a paraszti társadalom Thibauld családja vagy Csendes Donja, mert a kikezdhetetlen hitelesség lehet a tökéletesség egyik formája, de a szabadságé, mely minden élet és létforma mögött ott parázslik, semmiképpen. Sóvárgás, szenvedély és dráma nélkül nincs se szabadság, se emberi nagyság. Veres Péter regényalakjaiban – a Balog Janikban, Kiss Gáborokban – ha munkálkodnak is szenvedélyek, nem drámát görgetve törnek elő. Indulat, harag, fogcsikorgatás és gyakran az idő oldja föl őket. Otellói féltékenység? Elveszítő nagy szerelmek? Karamazovi hörgés? izgalom? párbaj? fejszevillanás? Még kísértetként sem bukkan föl műveiben. Regénynek is beillő novellafüzérében, a Csatlósban megrajzolja a paraszti társadalom Julien Soreljét. A stendhali példát itt már nem ellenpólusként említem, mint az ő személyes esetében, hanem hasonlatként. Török András, a Sorelhez hasonló képességű fiatalember – katonának, parasztnak egyaránt kiemelkedő egyéniség – élete nagy kalandjában csak addig juthat el, hogy kiszolgálója, csatlósa legyen urainak. Életereje, ravaszsága, belső indulatai hatalmas energiát fogyasztanak, de legfeljebb egy-két pofoncsattanás, ütésre emelt bot, s koponyát megrecsegtető káromkodás jelzi a szenvedés szélső határait. Álljunk a szerző mellé, s mondjuk utána hangosan, hogy a szereplői nem táncestélyeken, operapáholyokban s nem romantikus templomzugokban vagy börtöncellákban találkoznak? S ha vetélkednek is egymással, nem hófehér ingben, párbajsegédek krétaarca előtt, hanem a munkában? Odaállhatnánk, ha csak a láthatóvá vált, realista igazság izgatná az embert; ha csak az, ami megtörtént, s aminek meg kellett volna történnie – már nem.

A valóság, az igazság önmagában is érdekes és hatásos, mert kielégít. Ezt a törvényt kevesen ismerik jobban Veres Péternél. Ő egyet nem ismer igazán: a kielégületlenség törvényeit. Vagy ha igen, mindig beszorítja a lehetőségek satujába, ahogy azok is, akikről ír. Szerinte a szegények szenvedélyessége mindig elfojtott. Fényűzés volna szabadjára engedni, mert a szenvedély nemcsak kifejezné, de rögtön el is árulná őket. Az emberi és a társadalmi lét realitásai így határozzák meg esztétikai elveit is. A drámát mintha azért nem vállalná, mert a jövőt akarja mindenképpen vállalni. A megmaradás, a túlélés eszméje már-már a szabadság póteszméje gyanánt bujkál gondolatai közt. A kettőt sosem téveszti össze, sőt, a sorrendet sem cseréli föl. Eszményinek nem a pótmegoldást tartja, de nem mond le róla káprázatok kedvéért. A kisebb rosszat erkölcsi meggondolásból már jónak látja. Emiatt sokan megalkuvónak bélyegezték és bélyegzik, holott nem alkudozó természet, hanem megfontolásból választ.

Magatartását, jellemét kezdetben kettős sorsa határozta meg: a paraszté és az íróé. Alkalmazkodott környezetéhez, hogy később alkalmassá váljék a környezetétől való elszakadásra. Egyéni reflexrendszere lassanként nemcsak a vele történő dolgokra válaszolt azonos jelzésekkel, hanem egy nemzetet, sőt, hadd tágítsam szemérmesen a kört, az emberiséget érintő dolgokra is. A hetvenéves író ma már szélesebb körökben gyűrűző élettel s a történelemmel él mindennapos viszonyban.

Nem ismerek nála kíváncsibb alkatot. De kíváncsisága is, miként értelme, kizárólag a jó felé, a hasznosság felé sodorja. Ha akasztani vinnék, még utolsó perceiben is volna fürkésző pillantása kíséretére, a tájra; a földre, hogy nincs-e pár négyzetméternyi hely, ahová érdemes volna kukoricát vetni vagy gyümölcsfát ültetni.

Hiányzott és hiányzik belőle a rosszra való hajlandóság. Hadd jegyezzem meg, nem is erkölcsösségből volt elsősorban jó, hanem érdekből. A jó érdekéből. Eredetisége: valami sajátos pragmatizmus. Kizárólag azt fogadja el realitásnak, ami a legjobb célok érdekében élni segíti az embert, a nemzetet, az emberi fajt. „Közvetlen célom a szociológiai kultúra, a közösségben való érzés-gondolkodás, vagyis a nemzeti önfenntartáshoz nélkülözhetetlen realizmus szolgálata” – írja egy helyütt. Másutt ezt a vallomást így árnyalja: „Gondolkodásom egysége kimondva és sugallatokban is arra törekszik, hogy azt keressem: van-e az emberi nemnek – van-e, volt-e, lesz-e magához való esze? Annyi, amennyi a mindenkori és mindenholi önfenntartáshoz kell?” Ennek érdekében minden gondolatot, tapasztalatot, érvet, gyanakvást és kétségbeesést megvizsgál, fölhasznál. Machiavellit ugyanúgy kifaggatja, mint a vele vitázó Nagy Frigyest. Rousseau-t ugyanúgy, mint Kafkát vagy Dürrenmattot. A születésszabályozásról, a lakásépítésről ugyanazzal a sajátos Veres Péter-i, elragadó pragmatizmussal beszél, mint Camus-ről vagy az elidegenedés divatos filozófiájáról. Shakespeare-t szinte természetfölöttien tiszteli, mert a shakespeare-i költészet nem a költői, hanem a „gondolkodás realizmusát” alakította. Thomas Becketről ugyanazzal az izgatottsággal, hőfokkal képes írni, mint Afrika, Ázsia, Dél-Amerika lecsapolatlan mocsarairól. Mert Thomas Becketnek az élete és halála vált szerinte az emberiség közügyévé; Afrika, Ázsia, Dél-Amerika mocsarainak a lecsapolása pedig az elkövetkezendő időben válhatna azzá. Mulatságos és groteszk arányvesztés? Egyidejű rajongás egy szentért s a talajjavításért? Ízlésficam? Gondolkodói dilettantizmus? Egy paraszt eltévedése a világegyetemben, aki előbb csak néhány kapavágásnyi földet, de később az egész Földet akarta megművelni? Aki szándékait, emberszeretetét, közösségi eszményeit ismeri, korláttalanságát és korlátait egyaránt tisztelheti.

Író? Igen. Személyisége mégsem egy íróé. Ő az, akit Magyarországon egyszemélyes hivatalban alkalmazni kellene: nevezzen meg sürgető egyéni és történelmi problémákat – elmulasztottakat és mulaszthatatlanokat. A megoldást talán már nem, de a megnevezést, a fölfedezést mindenképpen őrá kellene bízni – legalább kiindulási helyzeteinket ne szalmaláng-tűz vagy az önmarcangolás fojtó füstje lengje körül, hanem életrevaló s életre összeesküvő józanság.