Ki holtában is munkás

Kint, a Kerepesi temetőben, a nem neki való kövek, díszletek, bársonypárnák, érdemrendek, öröklángok, a nem neki való ravatal szomszédságában téblábolva, egyetlen mondat készülődött kiszakadni belőlem: Furcsa szekér ez a koporsó – hol maradtak az ökrei?

Ennyi. Se múltja, se előzménye, se folytatása, se vigasza tovább.

Hogy mit akart ez a mondat velem, vagy mit akart önmagával – máig sem értem, de a búcsúztató szavak és a földre lefekvő gyászzene alól is újra meg újra előbújt.

És később szekereket, igazi szekereket hallottam közeledni. Jöttek valahonnét, mint régen, sötétedés után a határból. Jöttek, mint ősszel, súlyosan recsegő derékkal és kerékaggyal. Jöttek hosszan, eső és sár a küllők között; fölöttük az éjszaka üressége.

Halálával azóta se tudok mit kezdeni. Tudom, valamire fojtogatóan rácsavarodtak a koszorúk aranyírásos szalagjai; néha még a szekereket is hallom, mikor nagy hold jön az égre, mikor az „atlanti szél” tövestől csavargatja az embert, mint ahogy naplója tanúsága szerint, őt is meg-megcsavargatta gyakran – de eltávozása mégse teremtett számomra múlt időt, másik időt.

 

Barátaim, akik összeverődtünk itt az ő nevében, határozzuk is el, hogy semmi közünk az ünneplések és megemlékezések kismestereihez. Mert Veres Péter, ki holtában is munkás, napszámos, tevő-vevő, életre érzékeny ember, mást vár a köréje állóktól; – munkát, összefogást, gondolatokat. A félbemaradt mondatok folytatását. Önismeretet, legendaoszlatást. Nem ártana, ha ez utóbbit az övével kezdenénk. Hogy minél előbb folytassák, folytathassák mások is.

Sokan persze úgy gondolkodnak, hogy épp Veres Péter az, akinek nincs szüksége utólagos helyretételre, arcképigazításra, mert ő már életében is a helyén volt – csizmásan, parasztingesen, Kossuth-díjasan. Ami a posztját illeti: igen; ami azonban tudatunkat, ott kezdettől fogva nagyobb homály és több félreértés kavargott az elképzelhetőnél. Még azt is megkockáztatom, hogy a személyének szóló szeretet és rokonszenv is árnyék-falat emelt köré. Alakját, testi és szerep szerinti mivoltát kiemelte, de láthatatlanabb természetét bizonyos fokig eltakarta. Hiszen az embert – ki inkább volt paraszt-Montaigne, mint paraszt-Deák Ferenc avagy a haza bölcse – mindenki nagyra becsülte benne, az írót viszont már sokkal kevesebben.

Mi lenne végre, ha nem vágnánk ketté őt sem, mint egy almát, hogy osztozkodhassunk rajta? Mi lenne, ha nem osztanánk szét csak azért, hogy „egyik felét” a másik ellen fordíthassuk?

Veres Péter nekem: Veres Péter. Nem külön író, és nem külön ember. Nem külön politikus, és nem külön paraszt. A magyarság egyik legfölismerhetőbb és legemlékezetesebb alakja – hátráljunk akár bölcs és balgatag őseinkig vissza, vagy tekintsünk szét akár közelebb eső múltunkban is.

Ő az az író, aki magából formált regényhőst. Jóllehet szándéka más volt, de jelleme, magatartása, sorsa, kiválása, emelkedése mégis egy lefegyverző regényhősé. Egyéniségének színei, mozgástere, végletei – túlzás nélkül mondhatom, eredetiben tolsztoji mintának is megfeleltek volna.

Aki így tekint életére és műveire, egy mozgalmas regény világába szállhat alá, illetve emelkedhet föl. Ha úgy tetszik, egy olyan kalandregényébe, amelyben roppant akaraterő, küldetéstudat, elfojtások és visszafogottságok izgalma mozgatja a történetet. Egy remekül megtervezett aszkézis, amely nem a test sanyargatásában s nem világmegvetésben, hanem a fölösleges élettől és a fölösleges szenvedélytől való tartózkodásban találja meg életcélját.

Vagyis a színfalak mögött démonok gyomrozták őt is. A derűs bölcsesség alatt komor megfontolások. A ravaszkásan előadott eszméi mögött pedig rögeszmék kínzókamrája emelkedett.

De emelkedhetett, mert Veres Péternek szinte vallásokat megszégyenítő elképzelései voltak a létről: az egyéniről, a közösségiről, az emberiség-arányú létről. Hogy csak egyet említsek: sose hitte például, hogy a történelmet mindenekelőtt vértanúk, lángelmék, krisztusok, szétrobbanó csillagemberek, istenkirályok s fönnhéjázó hatalmasok irányítják. „Nemcsak az az igazi realitás – írja –, amit az »úrnép« gondol és érez magáról, hanem az is törvényes valóság, amit a rabnép tud, lát, gondol és érez urairól.” A meg nem nevezett történelmet tartja folytonosan keresztvíz alá. A meséből, a csudadolgokból kihagyottat, de a valóságos változásokból kihagyhatatlant. Dialektika? Az! De egyúttal késői igazságszolgáltatás is.

Hasonló, jövőbe mutató „rögeszméi” nem csupán esztétikáját fogták körül, de erkölcsi, gondolkodói mivoltát is megalapozták.

A gyökere ezeknek?

Inkább tapasztalat, mint gondolati fölfedezés. Azok tapasztalata, akik közül ő maga is kiemelkedett. A nép többnyire hasznos, fegyelmezett, nem pedig tépett, látványos sorsú egyéneket formál magának. A tékozló fiúk történetét meghallgatja, de a valóságban nem rájuk szavaz. Nem az ő megrendülésükből okul.

 

Amióta megismertem a Veres Péter-i létigazságok s evidenciák táguló rendszerét, tudom, hogy sose választhatnám magamnak eszményképül. De ugyanilyen erővel érzem és tudom, hogy az övé nélkül mindenféle eszménykép hiteltelen volna. Mert van benne valami rendkívüli erő és titok, amely minden eszményt egyensúlyban tart. Olyan valóságérzék, teljességóhaj, emberiség-elkötelezettség, amely nélkül eszmék, kultúrák, közösségek befüllednek, vagy saját lángjukban hamvadnak el.

 

Elfogultságait egy hosszú tanulmányomban – idézőjelbe téve! – Veres Péter-i dogmatizmusnak neveztem. Ilyenfélét írtam róla: „Hiányzott és hiányzik belőle a rosszra való hajlandóság. És nem erkölcsösségből volt elsősorban jó, hanem érdekből. A jó érdekéből. Eredetisége: valami sajátos »dogmatizmus«. Kizárólag azt fogadja el valóságnak, ami a legjobb célok érdekében élni segíti az embert, a nemzetet, az emberi fajt…” Az írás megjelenése utáni napokban fölhívott telefonon, s azt javasolta, ha könyvbe is kiadatom az írást, az idézőjeles dogmatizmus szót a pontosság kedvéért cseréljem ki pragmatizmusra.

Faggatózásomra másfél órás rögtönzését hallhattam magyarázatul. A világtörténelem gondolati, költői értelmezését. A Cselekvés, a Szolgálat tízparancsolatját. Életének két sarkalatos pontja került akkor előttem végleges megvilágításba: az egyiket így foglalhatnám össze: míg más írók művészi áttételt drámában, elbeszélésben keresnek, addig Veres Péter művészi áttétele maga a történelem.

A másik ugyanilyen sűrű és törvényerejű tény: Péter bácsi nemcsak azért írt s beszélt folyton önmagáról, hogy ezáltal változtassa meg életét, hanem hogy a változáshoz másokat segítsen hozzá.