Radnóti szülőháza

Ez a ház is sokáig rejtegette titkát!

Volt idő, mikor évekig itt jártam el előtte a Kádár utcában, de sose árult el magáról semmit. Állt csak öntudatlanul a többi ház között, akár egy megkövesedett díszlet. Ha megkértek volna, hogy jellemezzem, mondjak róla valamit, nem tudtam volna még azt sem: hány emeletes, sem azt, hogy falai rücskösek-e vagy simák? Csupán arra emlékszem, hogy a Nyugati felől csapódó füst néha meghomályosította ablakait, és hogy a szemközti térről palaszürke galambok röppentek föl a tetejére. Nem csoda hát, ha most zavartan és az első meglepődés izgalmával veszem tudomásul: ebben a házban született Radnóti Miklós.

Elég volt megtudnom e tényt, s a tegnapi közömbös épület szinte szemem láttára átalakult. Kilépett az ismeretlenség homályából; egyénisége lett és legendája. A márványtáblát takaró lepellel együtt lerántották róla a szürkeség álarcát is.

Nem tudom, ki hogyan s miként, de én haraggal fordulok el, ha zajos szónokok méltatják a költőket. Óhatatlanul föltámad a gyanúm, hogy a gondolatok és érzelmek dilettánsai maguk próbálnak költők lenni még azok helyett is, akiket épp dicsérnek. Amennyire visszataszít ez, olyan mértékben meghat, ha egyszerűen és póztalanul megjelölnek egy házat, egy szobát, hogy itt született, vagy itt dolgozott ez és ez a költő, ez és ez a tudós. Az utókor tisztelni való önzése fejeződik ki ebben meztelenül és rokonszenvesen. A kőbe vagy a márványba vésett sorok valójában már nem is a nagy halottaknak szólnak, hanem az élőknek. Nekünk van szükségünk emlékekre, nekünk van szükségünk halállal hitelesített eszményképekre és mércére.

A gyerekeket az iskolában megtanítják tájékozódni a térképen. Ujjukkal vagy vékony pálcával kell mutatniuk, hogy itt húzódik ez és ez a mészkőhegy, itt fut bele ez és ez a hegyi patak a Tiszába vagy a Dunába. De van egy láthatatlanabb térkép is: a szellemi haza térképe, melyen már nemcsak dombvonulatok, nemcsak zöld színű mezőségek és gyors folyók segítenek az eligazodásban, hanem egy váromladék, a történelem árnysáncaival körülvéve, egy szoba, ahol „sub rosa” összegyűlt néhány lázadó magyar; egy misztikus sír a segesvári csatamezőn vagy éppenséggel ez a márványtáblával megjelölt bérház a Kádár utcában, közel a Váci úthoz, közel a zajos pályaudvarhoz. Az igazi iránytű ezeknek az emlékeknek az égtájaihoz igazodik. Hogyan is van az a két Radnóti sor, mely pontosan erről beszél?

 

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;

 

Tudom, sem az emlékek, sem a halottak nem hasonlíthatók egymáshoz. Mindegyiknek megvan a maga sorsa és a maga hatása. Megvan külön Vörösmartynak, külön Petőfinek, és most már megvan Radnótinak is. Kortársai, néhány kivétellel, ezt talán nem is érzik. Túl közel vannak még hozzá, és nem halványodott el bennük a komoly és tűnődő költő arcéle, még érezhetik kézszorítását, s hallhatják hangját, melyet az idő érzékeny magnetofonja megőrzött. Számukra ő sose lesz igazán klasszikus, csak barát marad, bár tudják, verseinek teljességet és távlatot adott a halál. A nagyra növő fiúk és leányok élményeiben azonban már ott él, ahol a halhatatlanság hegyi levegője árad.

Tizennégy éves voltam, mikor meghalt, s így számomra már klasszikus. Az idő összesűrűsödött s odagyűlt mögé, hogy domborműszerűen kiemelje – ne csak életművét, ne csak sorsát, de mindazt, amihez köze volt.

Megkésve, most a szülőházát is.

Furcsa ez a ház. Az első odapillantásra egyetlen külsőséges jegy sem teszi emlékezetessé. De ahogy közelebbről megnézem, elővillannak feledhetetlen stigmái: a golyó és szilánk ütötte sebhelyek, melyeket a második világháború hagyott rajta emlékeztetőül. A golyók nyomait látva, hiába próbálnék másra gondolni, csak az Erőltetett menet költőjére gondolhatok.

Itt jött világra, s rögtön két halottat hagyott maga mögött. Anyját és ikertestvérét. Félelmetes kezdet! A maga pőreségében beillenék egy sorstragédia nyitányának is. Micsoda alvilági fintora a létnek! Micsoda fölháborító baleset! Egy életre szóló megrendülést jelentett a költőnek. De mennyivel iszonyúbb ennél, hogy végül őt, ki két halottat cipelt testében és gondolataiban, puskavégre fogták, és szakszerűen leterítették! Az anya és ikertestvér halála ehhez képest fölmagasztosulás. Céltalanságával is megtisztít, mert a halottaknak és az életben maradónak közük volt egymáshoz. De mi köze volt a költőnek ahhoz az ólomarcú némethez, aki tarkón lőtte?

Micsoda mocsok hömpölygött körülöttünk? Micsoda utálatos nyál, mit máig se tudunk arcunkról letörölni? Hol vannak a shakespeare-i őrültek, a bibliai ámokfutók – ordítozhatnának helyettünk! Két halál satuja közé szorítva, hogyan is lehetett élni? Talán Radnótinak épp ez volt a hősiessége? Ez volt az a férfiasság, amiért a fiatalok tisztelik és szeretik? Mozdítani bokát és térdet, amíg csak lehet? Fölkelni az árokpartról, mert süt a nap, mert illata száll az avarnak, és a legnagyobb pusztulás közepette is marad egy ház, ahova vissza kell térni?

A Radnóti-életmű, lehetőségeit tekintve, töredék maradt. De töredék maradhat-e az, ami nem anyagszerű benne, és nem forma: az erkölcsi nagyság? Sok költőt ismerünk, aki Baudelaire, Ady vagy Szabó Lőrinc módjára egyenrangú vetélytársként hadakozik versben a halállal, amely mint a fekete özönvíz, valahonnan már hömpölyög felénk. Radnótinak nem ez az eredendő félelem méltósága adatott meg; neki nem ezt az ősi mozdulattal arcba dobott kesztyűt kellett fölemelnie, ennél sokkal mocskosabbat: az ember által idomított halálét.

A megsemmisülésben a véletlenszerűség és a kiszámíthatatlanság is megalázó, de sokkal megalázóbb a vonatok pontosságával érkező vég, a matematikailag is kiszámítható pusztulás.

„Járkálj csak, halálraítélt” – ezt írta a harmincas évek közepén, s utána szinte minden harmadik versében erről beszél, hol az elégiák hangján, hol a lázadásén. A közbeeső versek azonban megrendítő életszeretetről és tisztaságról vallanak.

 

Őrizz és védj, fehérlő fájdalom, s te hószín öntudat, maradj velem…

 

Úgy hangzik ez, mint az imádság. Pedig nem az. A tisztelni való önfegyelem szavai ezek. Mágikus ráolvasás a széthullni készülő testre és lélekre.

Néhány esztendővel ezelőtt verseit elemezgettem, s föltűnt, hogy városok omlása és repülőgépek haláltánca közben is milyen pontosan fogalmaz, sőt még inkább az, hogy milyen szépen ír. Költőket küldenek halálba Európa minden táján. Radnóti meggyászolja őket, de közben egyetlen jelzője sem hisztérikus. S talán még ennél is jobban meglepett, hogy a háborúról írt látomásaiban sem veszti el gyönyörűségét és csodáját a föld. Nem veszítik el érzéki szépségüket a tárgyak, a fák, a színek. Hiába lépked itt lenn a Félelmetes angyal, hiába fedné be szárnyával a világot, ha másként nem, hát emlékként kivillognak a szárnyas fák, a meglebbenő esők, szöcskék és szelíd tanyák. Tudom, a nosztalgia nem cselekvés, csak megfogalmazás. De a megfogalmazásban Radnóti kivételes módon eljut a cselekvésig. A külvilágban levő zűrzavar átszűrve a költészet közegén, verseiben renddé válik. Az égre írj, ha minden összetört! Mi ez, ha nem a legvégső fegyelem és kötelesség hirdetése. A haláltól fél méternyi távolságra is tiszteletben tartja a verset. Mintha a vers lenne a világ egyetlen óvóhelye, amelyben átvészelheti a lélek a golyók és a gonoszság sáskajárását. Versbe kell elrejteni követ és rózsát, halat és álmokat, hogy a vész elmúltával újra élhessen az ember.

Radnóti, politikusi értelmezés szerint, nem forradalmár költő, de hatása nagyon is forradalmi. A megőrzés eszménye, amelyről az előbb beszéltem, a pusztítással szemben mi más, ha nem a testi és a szellemi lét legősibb ideológiája és legősibb forradalma? Meggyőződésem, hogy Radnóti költészete utolsó nagy korszakában azért is vált olyan hihetetlenül tárgyszerűvé és érzékletessé, hogy a megnevezett indulatokban és a megnevezett tárgyakban a mágia törvénye szerint tovább folytatódjék a világ. Forradalmiságának egyik jelzője az is, hogy épp akkor nincs semmi elvontság verseiben, mikor a külső kényszerek az emberi értelem számára már csak a menekülés lehetőségét, a nagy visszavonulás útját hagyták szabadon. Az Erőltetett menet költője nem tudta elfogadni az utolsó percben sem a lealjasult élet legvégső absztrakcióját: a halált. Egyre gyakrabban hallom, s hallhatják mások is a visszhangot:

 

Kiálts rám! s fölkelek!