Téli éjszakaEzerkilencszázharmincháromban József Attila szám szerint tizennégy verset írt. Kevés – mondhatná valaki. Más nyomban azzal érvelhetne, hogy ez lényegtelen adat, még az irodalomtörténészeket sem érdekli, nemhogy az utókort. Valóban mindez mellékes. Mégsem árt azonban egymásmelletiségükben megnézni ezeket a verseket. A tizennégy vers között ott van az Óda, a szerelem mindenségét: földiségét és kozmikusságát megfogalmazó mű – a szerelmi költészet új nyitánya; ott van az Elégia, A város peremén, a Téli éjszaka; ugyancsak korszakot nyitó művek. Az új nép, a másfajta raj, a táj, hol az egész emberi világ készül, kinek a verseiben kapott ezek előtt a versek előtt ilyen erőt, költői távlatot? Nemcsak a magyar proletárság, de minden ország és minden idők proletárjai az ő szavával szólaltak meg először a leghitelesebben, tehát történelmien. Költő, ki előtte ugyanarról a világról beszélt, kissé mind romantikus volt. Ez persze nem elmarasztaló ítélet, csak megállapítás. Azok plakátot lengettek, zászlót vagy rongyokat; a gazdag szenvedést viszont – a szegénységet –, mely évszázadok óta már történelemmé változott, a teljes azonosulás miatt József Attila tudta legemberszabásúbb nyelven kifejezni. Bálint György azt írta róla, hogy nemcsak a költészet zsenije volt – a fájdalom zsenije is. Sorsának minden mozzanata éppen emiatt válhatott, és vált is közüggyé. A lelkem közvagyon – állította magáról –, ma már tudjuk, hogy szenvedése is azzá lett. Ahogy a század elején Apollinaire az Égöv című versével új irányt szabott a modern költészetnek, József Attila ugyanígy irányt szabott a harmincas esztendőkben ezzel a néhány megkülönböztethető nagy versével, később pedig egész életművével is. Attól azonban, hogy ez mennyire észrevétel nélkül zajlott le, mindnyájan csak most sápadunk el. Ki vette ezt észre idehaza nálunk, hogy Európáról ne is beszéljünk? Negyedszázad múltán kell restaurálnunk az időt, hogy igazságosak legyünk, ne csak a költőhöz, de a költészethez is. E korszakot nyitó versek közül én most a Téli éjszakáról szeretnék vallani. Bármilyen furcsán hangzik is, a versről nem mondhatom, hogy szép, hogy gyönyörű. Szerepétől fosztanám meg, ha ezt állítanám. Nemrégen egyik színésznő ismerősömmel elemezgettük, s ahelyett hogy áradozott volna róla, egyszerűen csak becsukta a könyvet, és elkezdett a hidegről beszélni. Az idő jégtábláin előúszott a múltból gyerekkora. Megborzongott. Nem a színészi átéléstől, hanem a valóságos emlékektől. A lavórba fagyott víz és az ujjhegyek hidegétől, a köhögésektől, mert a köhögések is hidegek voltak, odafagytak a gangra, és jaj, az anyja homloka is hideg volt, mint a kilincs. Hidegek voltak a vagontetők, a tűzfalak, a kölcsönkért fejszék, végig az utca is, amilyen hosszúnak csak látszott. Míg kicsit a gyerekek megszállottságával emlékezett, éreztem, amit mond, mind beletartozik a Téli éjszakába, s már nemcsak sejtettem, de tudtam is, hogy ebben a versben történelmivé vált a hideg, ahogy a téboly és a remény Vörösmarty Vén cigányában. Hogy is mondhatnám róla ezek után azt, hogy szép, mikor ilyet a történelemről se mondhatunk, sőt, a világról sem, amelyre hasonlít? Ha valami megkülönböztetőt mégis mondanom kell, legszívesebben a vers különösségéről beszélek. Ismerek egy bő válogatású versgyűjteményt, a címe: Évszakok. Alcíme: Versek az örök természetről. A télről szóló versek közt rábukkantam a Téli éjszakára. S nagy felfedezés volt számomra, hogy míg a többi vers nagyjából hasonlít egymásra, József Attiláé mindegyiktől elüt. Azok a telet a szemmel felfogható valóság oldaláról mutatják be: kavargó hóesést, a behavazott síkokat száncsengők bűvöletében; jégvirágok tündérbokrát s bent a szobában a lángoló fahasábokat; a családiasság örömét, és így tovább. A festői ábrázoláson túlmutató versekből – költői ráadásként – legfeljebb a hó alá merült élet siratása hangzik föl, vagy ennek ellentéteként a havas tájak dicsérete. József Attila látásmódja teljesen más. Ő a lélek benső tájait látja; ezekre a tájakra húzódik vissza, és mintha átvenné a természet ősi szerepét, ő maga teremti meg a telet a valóság elemeiből, fájdalomból, emlékekből, eszméletből, mely tündöklik, mint az ezüst éjszaka. A vers mögött egy másik világot tár föl, egy másik telet láttat, mely nem mínusz celsiusokkal méri a hideget, hanem a szenvedés és a kemény képzelet leolvasható fokaival. Ez a tél nem naptár szerinti, ez a tél az emberi lélek negyedik évszaka. Hirtelen eszembe jut Vigasz című versének négy sora:
Ezt ugyanabban az esztendőben írta, mint a Téli éjszakát. A hideg ebben a versében sem kizárólag természeti jelenség, hanem: ideológiai érv. Hihetsz-e annak, ki fűtve lakik öt szobát – hangzik föl rögtön a fázósra célzó kérdés után. De míg a Vigaszban, e villonos hangvételű versben a fázás csak fölvillanó motívum, maga a Téli éjszaka elejétől végig: a Hideg szimfóniája. Bartóki méretű mű. Nem egyetlen ember fázik benne: nem te, nem ő, nem én, nem is csak az osztály, de az egész haza, sőt maga a világmindenség fázik.
Meglepő, hogy József Attila, ki a szó legtisztább értelmében lírai alkatú költő, s verseit szinte mindig személyes vonatkozású közlendőkkel vezeti be, szövi át, a Téli éjszakában nagyon is személytelen marad. Csupán az utolsó sorok mögül lép elénk megmérni az éjszakát, mint birtokát a tulajdonosa. Addig engedi hullámzani, megkékülni, fölragyogni, széthasadni, megdermedni a verset, illetve nem a verset, hanem azt, amiről ír. Vagy ez is az ő bonyolult s egyetemes líraiságához tartozik? Személytelensége ez esetben egy magasabb rendű személyesség formája? Azt írja A Dunánál című versben:
Mindegy tehát, hogy ő beszél-e a tárgyak nyelvén, az éjszakák, szelek és a csattogó tehervagonok nyelvén, vagy maga a világ. E teljes azonosulni tudás, nemcsak a Téli éjszakára, de a József Attila-i életmű minden pontjára érvényes. Egyik tanulmányában arról ír, hogy a szellemiség minőség, s így a mű mindegyik részlete arkhimédészi pont. Alig van költő, akinek életműve ennyire, szinte már-már rögeszmésen igazodik ehhez a kikerülhetetlen művészi igazsághoz. Jobb jelző híján föntebb azt mondtam a versről, hogy különös. Remélem, nem háborítok föl senkit, ha ezennel visszavonom. Különössége, mint ahogy talán kiderült, más versekhez viszonyítva szembetűnő csak, önmagában nem az. Talán még a kezdősor furcsaságán sem akadunk föl ezek után.
Micsoda prózai és jelentéktelen sor! Fontoskodó tanító mond ilyet, nyugtalankodó gyereknek. De ha végigolvassuk a verset, a prózai nyitány a pedagógiai szólásforma helyett filozófiai távlatot kap. Drámai lelkiállapotot készít elő: Vigyázz, az ellobbanó nyár mögött ott van a csupaszra vetkőző világ, a szép embertelenség ideje; a Téli éjszaka képei mögött a társadalom embertelensége:
Légy fegyelmezett, mielőtt széttekintenél a tájon s belül, önmagadban, mert ha van szemed, látnod kell mi történik körülötted, s ha látod, cselekedned is kell. Tündöklik, mint a gondolat maga, a téli éjszaka. A látvány félelmetes és embertelen. Ne nyugtasd magad, de légy fegyelmezett, hogy se csüggedés, se téboly ne borítson el. A kezdősor tehát, ez esetlennek tűnő felszólító mondat, úgy tartja össze a költemény mindegyik sorát, mint tömegvonzás a testeket. Szerepe így nemcsak formai, de tartalmi is. Hogy mennyire az, próbálom megvilágítani. Bizonyára mások is megfigyelték, s ha jól emlékszem, Németh Andor már meg is írta, hogy József Attila mondanivalójukban s művészi hatásukban egyaránt nagy lélegzetű versei többnyire csendes indítással, szép tűnődéssel kezdődnek. Gondoljunk csak az Ódára, a Hazámra, az Elégiára, a Külvárosi éjre, A Dunánál című versekre, a Mamára és a többiekre. Ha az első sort elhagynám, a Téli éjszaka is ilyen szép lassú indítással kezdődne.
De még játékötletből sem hagyhatnám el, mert ez a változtatás teljesen fölborítaná a művet. Így általában természetleíró és tájversek kezdődnek. József Attila azonban nem tájverset ír, bonyolultabbat, magasabb rendűt. Költői nagyságát bizonyítja, hogy olyan kezdősort talál, mely a vers látszólagos tájleíró hangulatát rögtön nagyobb feszültségű áramkörbe kapcsolja bele. Hol is van olyan körülhatárolt, környezetéből kiszakítható táj, ahol ily tökéletes összhangban van hegyvidék, párolgó tanya, völgy kerek csöndje, hideg űr, melyen holló repül át, hazatérő földműves és faggyal bekerített város, ahol
Ilyen táj csak az emlékezetben van, a sejtekben él. Nem létező vidék ez, mely mégis létező dolgok és történések színtere. Nem más ez, mint Magyarország. Két ember jelenik csak meg a vers színterén: egy földműves, ki mintha a létből ballagna haza, s egy munkás vagy munkanélküli, kinek lábára lép a tél. Érdemes végérvényesen rögzíteni magunkban, hogy a munkásosztály legnagyobb költője verseiben mennyire együtt látja az egész hazát. A Téli éjszaka önkéntelenül egy másik nagyarányú versét juttatja eszembe: a Külvárosi éjt. Egy tőről fakadt mind a kettő. Szerkezetük, formai hullámzásuk, mozaikszerű felépítésük úgy hasonlít egymásra, mint ikertestvérek arca, hangszíne, kézmozdulata. Végső mondanivalójukban is egymást erősítik, mégis elég feltűnő köztük a különbség. A Külvárosi éj tárgyszerűbb, valóságosabb, egyszerűbben fölfogható. Mai kifejezéssel élve: filmszerűbb. A mellékudvarból fölszálló fény, a homállyal megtelő konyhák, a szövőgyárak, a hold, a röpcédulákkal iramló elvtárs, kocsmák, szelek, szalmazsákok: a nyomorúság bárkái – mind-mind a szemmel átfogható világ tárgyai, élőlényei, melyet szinte attól, hogy megnevezi őket a költő, máris egy tájról, egy osztályról s forradalomról vallanak. A Külvárosi éj inkább térben s könnyebben meghatározható korban helyezkedik el, a Téli éjszaka pedig a költő idegrendszerében, s bár ugyanarról szól, mint az előbbi vers, e miatt a különbség miatt mintha magasabb rendű sejtelmeket is fölszabadítana. Olvasom vagy mondom a verset, s egyszerre csak azt érzem, hogy tudatom és érzékeim korlátján átlendülnek a sorok:
A versben itt egy új szólam indul útjára, hogy a társadalmi lét mondandóját az emberi lét filozofikus tűnődéseivel is összekösse. A pusztulás leverő tudata legtöbb költőből, nagyon is érthetően, dühöt, félelmet, vad ordítozást vált ki. József Attila még a halál szót is ritkán használja. Elmúlást ír helyette – oly szívszorongató jelentést kölcsönözve a szónak, hogy a föld és a koponyák ránk néző grimasza helyett valamilyen áhítat borzongása járja át az embert… És mintha a szív örökről örökre állna, s valami más, talán a táj lüktetne, nem az elmúlás… József Attila pokla és purgatóriuma ez a haza volt, ez a táj, melynek költői képét a Téli éjszakában is megteremtette. A dantei világ kellékeit itt villogó vágányok, a sárga éjszakák fénye, gyárak, vonatok, rozsdalevelű fák, az égbolt lógóajtajai helyettesítik; a dantei ideológiát egy emberibb ideológia, mit A város peremén című versében így fogalmaz meg: helytállni az emberiségért az örök talajon… A Téli éjszakát úgy mérte meg József Attila, mint birtokát a tulajdonosa. Az övé volt mindenestől. Szökni se tudott volna belőle, mert bár halálával megkísérelte, nem sikerült. Emberközelből hallom szavait:
1962 |