Kosztolányi példája

Kosztolányi Dezső húszéves korában írta első, figyelemreméltó jegyzetét a nyelvről. Írása vidéken, a Bácskai Hírlapban jelent meg, 1905. augusztus 20-án. Gondolom, néhány szabadkai és Szabadka környéki újságolvasó értelmiséginek föltűnhetett a szokatlan téma, föltűnhetett az írói szöveg filozofikus üdesége és okossága, mindenekelőtt azért, mert akkoriban a nyelv ügye még a mainál is kevésbé tartozott az élet gondozandó ügyei közé. A cikk olvasói olyasmit élhettek át, mintha Szabadka város fülledt délutánján gólyák helyett éneklő hattyúk vagy színes flamingók kezdtek volna körözni a sétatér fölött.

A szokatlan témaválasztáson utólag még magam is elámulok. Az, hogy verset, jó verset, sőt maradandót már egy tizenhét-tizennyolc éves suhanc-költő is írhat, Rimbaud óta megemészthető csodája volt a világirodalomnak s így a mienknek is, de hogy bimbózó tollal épp a nyelvről, az anyanyelv tapasztalaton túli természetéről kezdjen egy író-növendék elmélkedni, csakis a sorsszerűség megnyilatkozásának tekinthető. Szinte véletlen „elszólásnak”.

Ma már tudjuk, hogy Kosztolányi korai, nyelvi cikke valóban csak ösztönös nyitánya volt egy harminc éven át tartó szenvedélyes kapcsolatnak: szerelmének az anyanyelvéhez. Már-már Oidipuszi, vagyis izzóan mitologikus volt ez a viszony. Lázas, fáradhatatlan, meghitt. Meggyőződésem, hogy nyelvünk egyetlen írónktól és költőnktől sem kapott annyi szorgalmas hódolatot, mint tőle. Rajongott érte, kényes volt rá, vitte tűzbe, pokolba, hóviharokba, izgalmas és füstös kalandokba; bemutatta őt a mennydörgéseknek, a szeptemberi áhítat darazsának s be Istennek, aki bűnhődésünk enyhítésére megváltó szavakat ejteget közénk. S ezt a hódolatot Kosztolányi nemcsak rejtekező íróként gyakorolta, magára öltve a versek, a regények, a tanulmányok mozgékony álarcát, de minden áttétel nélkül – közvetlenül is.

Összegyűjtött munkái között ott van ennek a szenvedélynek a bizonyítéka: egy hatszáz oldalas kötet mámoros vallomása az anyanyelvről. Kazinczy, Csokonai, Arany talán együttvéve se bajlódott annyit a magyar nyelv érdekében, mint egyszál magában Kosztolányi. Tette ezt önzetlenül s tette nemes önzésből is. Ezt írja egyik vallomásában: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én”. Másutt meg ezt: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkodom, írok, életem legnagyobb eseménye… Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”

Az ember pirulva és irigykedve olvassa elragadtatott mondatait. Pirulva és irigykedve, mert hol van a mi nyafogó hitünk az ő áradó hitéhez képest? Odafigyelésünk az ő odafigyeléséhez viszonyítva! Évtizedekig azt ismételgették róla, hogy finomkodó, arisztokratikus széplélek volt, aki távol tartotta magát a közügyektől, távol a politikától és a korabeli magyar társadalom gondjaitól. Ideje volna elfújni feje fölül a félreértések és a látszatok koromfelhőit. Vajon távol él-e a közügyektől az, aki a maga mindennapos szabadságharcát a nyelv világán belül vívja? Szótól szóig, mondattól mondatig. A társadalmi és a politikai forradalmárok halántéka talán komorabb, erőfeszítésük is látványosabb, ideggyötrőbb, de semmivel sem magasabbrendű, hisz a nyelv védelme mindenkor a tudat védelme is! Az egyéni tudaté és a közösségi tudaté. S a világ egyébként is csak ott világ, ahol a nyelv megjelenik, s jelen is marad; ahol kapcsolatot tud teremteni az ember és a természet között, az élet és a halál átláthatatlan viszonyában. Mert a nyelv nem csupán eszköz, ahogy sokan hiszik, nem csupán a szavak összessége, hanem az életünk egyik legalapvetőbb feltétele.

Kosztolányi pontosan tudta ezt. Tudta, hogy a nyelv „gondolkodik” is bennünk. Néha például korszakváltásokat harangoz be s új érzelmeket indít el útjukra anélkül, hogy az értelmünk előre kidolgozta volna ezeket a változásokat. S hasonló folyamatok játszódnak le a stílusváltozások esetében is. Minden stílusváltás új valóságot és új igazságokat készít elő. S az első lázadó szavak, az első, tapogatózó új igék mindig a nyelvben jelennek meg.

Ki az közülünk, kortárs magyar írók közül, aki Kosztolányi szenvedélyes figyelmével fordulna nyelvünk állapota felé? Nyelvművelő tudóst, tanárt, szakembert szépszámút ismerek, de írót, Kolozsvári Grandpierre Emilen kívül, senkit. Sütő András ugyan írt egy bibliás című, gyönyörűséges könyvet: Engedjétek hozzám jönni a szavakat, de ez a mű sokkal inkább a kisebbségben élő magyarság sorsregénye, mint anyanyelvünké. Egy vízözönre készülő író bárkanaplója, melybe Noé módszerével egy szorongatott nép veszélyeztetett szavait gyűjti össze. S mindazt, ami a szavak körül csapong, vergődik, felhősödik és világít. Azt is mondhatnám, hogy Sütő könyve egy örvénylő lázbeszéd, riadóztató röpirat, amely kimondatlanul is arra akar rádöbbenteni bennünket, hogy az erdélyi magyarság nyelvét fenyegető veszélyek minden magyar anyanyelvét is fenyegetik. Mert a sújtás, amely őket éri, véraláfutásos nyomokat hagy mindnyájunkon.

Sütő az árvízkárosult szó mintájára megalkotja a nyelvkárosult szó fogalmát. De ha bárki azt hiszi, hogy Sütő szava csakis a határainkon kívül élő magyarok szétszórt tömegére vonatkozik, alaposan téved. Tömérdek nyelvkárosulttal találkozhatik az ember itthon, az anyaországban is. Sőt egymás között nyugodtan bevallhatjuk, hogy kisebb-nagyobb mértékben nyelvkárosultak vagyunk mindnyájan. Igen, azok vagyunk, hiszen nyelvünket az elmúlt évtizedekben semmivel sem érték kisebb csapások, mint a gazdasági életünket, a közoktatásunkat, egyáltalán a szellemi életünket. Elég ha a tartós mellébeszélésekre gondolunk. A nyílt vagy az álcázott hazudozásokra a közéletben és mindennapi, kis életünkben. A félig elmondott igazságok mindenkor elszegényítik a nyelvet. És az el se mondottak még inkább! Az igék ilyenkor elbátortalanodnak, a képzelet összeszűkül s a mozgékonyságra született jelzők ágrólszakadtan csak szédelegnek.

A hátunk mögött maradt esztendőkben pontosan tudtuk, hogy milyen veszélyek fenyegették nyelvünket, s mi írók, a veszély szorongatásaiban se követtük a nyelvtisztító s a nyelvnemesítő Kosztolányi példáját.

S nem követjük ma sem. Pedig a nyelvünket nyomorgató és fenyegető bajok, ahelyett, hogy csökkentek volna, szaporodnak. A politika és a civilizáció egymást támogató osztagai naponta rohamoznak. Ha régen a politizálás hiánya sorvasztotta a nyelvet, most épp ellenkezőleg, a túlburjánzása sorvasztja. Az újságokból és a televízióból is egy eléggé korlátozott, de erőszakos szókincs változatai szóródnak szét: mindenünnen a konszenzus, a legitimáció, a pléhlemezből kikalapált pluralizmus fogalmai recsegnek. Kétezer vagy háromezer, előjogokat élvező szó ostromállapotában élünk. S ha végigmegyünk Budapest néhány utcáján, a politika szűkített szókészlete mellé egyre több idegen feliratú reklámszöveg és cégtábla társul. A Night Clubok, a Rock Cafék, a City Grillek, az ilyen-olyan shopok, butikok, miegyebek.

S ez még csak a kezdet! Mi lesz itt egy év múlva, két év múlva, öt év múlva. Ha nem sikerül megerősíteni a nyelvünket, a tartásában legyöngült nyelv képtelen lesz ellenállni a hódító rohamoknak s ugyanígy a nyelvi nemzetköziség vonzó és könnyű csábításának.

Álljunk meg egy percre ezen a délutánon s gondoljuk végig: ezerkileneszázkilencvenegy tavaszán van-e sarkallóbb íróelődünk Kosztolányinál? Van-e munkára ösztönzőbb, nemzeti írónk?