Kosztolányi hóembere

Járok a havas utcákon, s néhány perce csak arra a hóemberre gondolok, melyet Kosztolányi huszonhat évvel ezelőtt, egy februári reggelen a járda szélén megpillantott. Még aznap este cikket írt róla, valószínűleg nagyobb izgalommal és örömmel, mintha eleven közéleti kiválóságról kellett volna nyilatkoznia.

E hatvan-hetvensoros írás ajánlólevél lett az örökkévalósághoz: Kosztolányi hóembere bekerült általa a tél panteonjába, a többi halhatatlan emlékű hóember közé.

Percig se csodálkozom ezen, hiszen ez az ajánlólevél, ez a kis írás – remekmű. A remekműveknek pedig, szerencsére, nagy befolyásuk van a halhatatlansággal bajlódó égi és földi hatalmak előtt – még ha közönséges hóemberről van is szó.

Nemcsak remekműnek remek ez a Kosztolányi jegyzet, de önvallomásnak is az. Csupa véletlen és tudatos önleleplezés. Művészetének kulcsát találom meg benne; a titkokat nyitó ördöglakat kulcsot, melyet nagy élvezettel hajlítgatott, csavargatott egész életében, s halála pillanatában megindító szerénységgel elrejtett előlünk.

Ahogy a huszonhat évvel ezelőtti napon kilép az utcára, s a februári reggel kristályvillogásában megpillantja a hóembert, nyomban elszólja magát: „Tegnap este még nem volt itt, s lám, ma hajnalra megszületett. Megszületett a hóember!” Nyelvbotlás volna ez? Puszta költői ötlet? Csodálkozása megkapóbb és mosolyognivalóbb. Már-már nem is a gyermeké, hanem a bálványokra ámuló rokonszenves vademberé, aki lelket lát minden teremtményben. Honnét kapta ajándékba ez az európai műveltségű és kifinomult szellemű ember „barbár” érzékenységét? Más csak odatekint az ilyen sete-suta arcú, dömhechasú, félrevágott sipkájú lényre, mosolyog tán és továbbmegy. Ő megáll előtte, mint egy ismeretlen faj képviselője előtt, s körülbámulja. Szívesen kezet rázna vele. Nézi, mint akit a puszta látás is mámorba ejt. Nézi szénbajuszát; szemét, mely szintén két széngöröngy; szájából kilógó pipáját, mely nem más, mint egy darab tüzelőfa. Kutyája is van a hóembernek; hókutya fekete szemmel, fekete orral.

A látvány régi telek borzongását idézi föl benne, a gyermekkorét, s nyomban egy ősibb borzongást is: vajon ki hozza világra a hóembert, és ki hozza létre az élőt? Ami ártatlan ámulat, játékosság volt az előbb, most döbbenet lesz. A gyermekarcon áthömpölyögnek a hamleti ráncok. Fölkomorlik az örök kérdező-Kosztolányi: a gyermek és a bölcs, a nyugtató és a nyugtalanító, a rejtelmeket szülő és a rejtelmekkel hadonászó, kinek elég egy hóember, hogy huszonöt év után most az én agyamat is összerántsa, s tűnődéseimből kizökkentve, ember voltomra e percben is rádöbbentsen. A játéktól a halálos problémákig, íme, nála ilyen rövid az út. Ilyen rövid vagy inkább ilyen üstökös-gyorsaságú?

„Ki hozza az embert a világra? Rejtély! De ki hozza a hóembert világra? Még nagyobb rejtély!” – ezt írja. Vagyis azt: ki teremti meg benne a kedvet, hogy éppenséggel hóembert csináljon.

S mivel erre a titokra újabb kérdéssel lehetne csak felelni, közvetlenebb és kézzelfoghatóbb választ keres. Válasza újra elszólásnak hat: „Bizonyára a szomszédos szeneslegények csinálták a maguk mulattatására, szilaj derű és vastag röhögések közepette.”

Mi az, hogy bizonyára? Mért nem mások? Mért éppen ők, a rekedt hangú, rumszagú fiúk? Mért nem az aranygombos, selyem nyakkendős úricsemeték, akikhez ő külsőségekben, csokornyakkendőjével és emlékeivel közelebb állt; akiknek tán még az idejükből is inkább futotta volna. Elszólás lehet ez? Ha igen, akkor nagyon tudatos elszólás. Kosztolányi tudta, hogy hóembert is csak olyan kéz csinálhat, amelynek múltja van a teremtésben. A munkátlan kezeknek még a puha hó sem engedelmeskedik. Az is ellenáll, mint a legmakacsabb kő vagy a legkonokabb márvány. Ahhoz, hogy lélek legyen a teremtményben, a lélek állandó működése kell. A folytonos teremtés áhítata és önfeledtsége, a kedély buzgalma, mely nem a hóesés első ihlető pillanataiban szállja csak meg az embert.

Ahogy ott áll a szeneslegények remeke előtt, szaktársi rajongásból legszívesebben kezébe venne egy nádpálcát, és az utca népes gyülekezetének elmagyarázná a „műalkotás” erényeit, a művészet titokzatos mikéntjét, hogyanját, akár egy művészettörténeti órán. Nem érezné alkalmatlannak az utcát, s nem érezné szentségtörőnek a pózt sem. A szenvedélyes tanítóra ismerek rá e hirtelen támadt nosztalgiájából. Így magyarázott egész életében életről, halálról, erkölcsről, embertelenségről tíz kötetet megtöltő cikkeiben, jegyzeteiben, tanulmányaiban. Ahogy a hóemberről beszélt volna az utcán sétálóknak, úgy beszélt ő Édes Annáról is, egyik legkedvesebb élő szobráról, miközben a mutogató nádpálca késsé változott kezében, hogy egy föloldhatatlan pillanatban átadja a „szobornak”, a kis cselédlánynak, a továbbiakat már ő magyarázza el.

Még egy utolsó tekintetet vet a hóemberre, hogy sajátságos kosztolányis vallomással eltávolodjék a tárgytól. A művész önzetlenségét tiszteli az „alkotókban”, mivel nem kőbe, nem is márványba, csak mulandó hóba faragták sugallataikat. Azokhoz a költőkhöz hasonlítja őket, akik homokba írják verseiket…

Ha ezzel a végkifejlettel fejezi be az írást, hangulatos kis képet fest a téli utcáról, a játékos kedvű szeneslegényekről, a gyerekkort fölidéző misztikus telekről. De Kosztolányi továbblép, egészen a történelmi általánosításig.

Estefelé, hazatérőben, már csak a hóember hulláját találja ott a járdaszélen. Ha a délelőtti hasonlatokat folytatja, a pusztulás láttán a halállal viaskodó gondolatokig juthatott volna el. A hóember születésétől a hóember haláláig s az ember születésétől az ember haláláig. Az ősgondokon töprengő bölcselő helyett azonban a társadalmi ember kezd beszélni… Úgy fekszik a földön a hóember, mint egy rablógyilkosság áldozata. Kilopták két szénszemét, ellopták fekete szénbajuszát, papírzacskó-süvegét, tüzelőfa-pipáját. Vajon, ki lopta el? Nyilván, szükséget látó szegény emberek, hogy a szigorú, februári éjszakán – ha csak egy órácskára is – begyújthassanak pléhkályhájukba. Vagy megfőzzék rántott levesüket. Kevesen írtak ilyen groteszk és kegyetlen kritikát a korról. Ellopták a hóember szénszemét!

Az is lehet, hogy nem így történt. Lehet, hogy a széngöröngyöket kamasz gyerekek gyúrták hógolyóba, hogy keményebb legyen, és messzebb repüljön. A papírzacskó-süveget pedig egy komédiázó kölök csapta fejébe, hogy a bohócképű hóemberrel versenyezzen. Én mégis Kosztolányinak hiszek. Az elesettekkel együtt érző író túlozhat csak így az igazság érdekében. De vajon, túlzás volt-e ez? Vagy inkább jelkép? Egy embertelen kor túlzásainak a jelképe? A széndarabot fölszedő nincstelenek, a József Attila-versekben feltűnő proletárok rokonai, a pályaudvarokról fát lopó kisgyerek bátyjai, ismerősei. Következtetése nem József Attila-i következtetés, de valóságlátása és igazságérzete az övével rokon. A hóember hullája már csak ürügy, hogy a pusztulásról beszéljen, a fagyról, a társadalom dermesztő időjárásáról, az elkékült szájú csecsemőkről, a kimutatásokból is ismert tüdőbetegekről, akik az első tavaszi napfénytől a hóemberrel együtt elpusztulnak…

Kosztolányi a jegyzetét keserű gúnnyal fejezi be: „Úgy látszik, hóembernek sem érdemes születni 1935-ben!”