Egy mítoszi alak

Újra egy évforduló és újra a szokásos, tükör-előtti fésülködéseink. Ing, nyakkendő, ünnepi arc és komoly, ünnepi gondolatok. S közben a körlevelek udvarias zizegése a hátunk mögül: Mit gondol ön Petőfi Sándorról ezerkilencszázhetvenkettőben? Időszerűnek tartja-e költészetét? S véleménye szerint: utat találhat-e ez a költészet a mai fiatalokhoz? Vagy az ő számukra Petőfi már csak puszta név, tananyag, eget fenyegető, köztéri szobor? Már csak egy elföldelt mítosz csontváza?

A kérdések úgy hatnak, mintha valódi volna bennük a robbanótöltet, de mire végighallgatja őket az ember, kiderül, hogy inkább csak a füstjük valódi. És csakugyan: miért épp most lettünk rájuk ilyen fölhevülten kíváncsiak? Évekig ültünk, bársonyszékben vagy pocsolyában, évtizedekig az idő csárdaromjai közt morogva, feketén, anélkül hogy bárki föleszmélt, s megkérdezte volna: mi közünk Petőfihez? Mi közünk eszméihez, fejtartásához, kíméletlen ítéleteihez vagy megfordítva: mit szólna hozzánk ő, a legistenibb Fiú, a bőrébe sose férő, a besorolhatatlan, az örökmozgó szeretet, a harag lángelméje, akit még lobogónkul is emlegettünk? Mit szólna begyakorolt jámborságunkhoz, begyakorolt, szabályos életünk unalmához? S mit az egykedvűség finomra csiszolt sisakrostélyához, melyet a kötelező reggeli mosdás után sietősen az arcunkba húzunk?

Ilyesmivel, persze, kár is áltatni magunkat. A kérdőívek csak zizegnek, de a helyéről ma se pattant föl senki. Nem pattan föl, és nem szól. Mert okosak, bátrak, osztályozhatatlanok, kíváncsiak – egyáltalán valakik! – mi már csak akkor tudunk lenni, ha fölszólítanak bennünket. Enélkül még az igazi nagyok is összehúzódnak, hogy nagyok maradhassanak. Ugyan, ki szólíthatta föl annak idején Adyt, hogy megírja a magyar irodalom egyik legizzóbb, legmámorosabb vallomását a „mennyeien nagyságos suhancról, a lázas, a csúnya, a diákos magyar Apollóról… a zenebonás népköltőről, ki tízmillió embernél jobban látott, tisztábban látott”. És kicsoda Illyést, Németh Lászlót. Vagy József Attilát, aki ha tanulmányt nem is, sőt verset is csak fiatalon szentelt a nagy elődnek, de aki szellemét a magáéba engedte ömleni. Hisz költészetében nemcsak Petőfi élet-jelszava ver visszhangot – a szellem és a szerelem szinte szó szerinti átvételében –, de ha követni tudjuk a mélyebb áramlások útját is, észre kell vennünk, hogy a Külvárosi éj, a Holt vidék, a Téli éjszaka, A város peremén, a Tiszazug alatt ott lélegzik A puszta télen, a Kiskunság, a Kutyakaparó természetet és társadalmat egymáson átvetítő, azonos költői szemlélete. Valami nagy folytonosság, hullámokban érkező erő.

Hogy a tízes, a húszas, a harmincas években más idők jártak Magyarországon? Hogy a forradalomnak másféle lábdobaját lehetett hallani, mint korunkban? Hogy Petőfi akkor még szikrázóan bent volt az idegekben, a levegőben, illetve, hogy ő maga volt a levegő – ki tagadná? Ki tagadná, hogy aki őt idézte, mindig valamiféle sürgetés, robbanásig feszült várakozás nevében idézte? Valami előtt – mindig hadüzenetként. Ady, Petőfi nem alkuszik írásában Ady nem alkudott. És Illyés Petőfi-je se költői életrajz vagy tanulmány-remeklés, hanem röpirat. Ugyanabból a mélységből szól föl, ahonnét a Puszták népe.

Vajon egy mai Petőfi-tanulmány lehetne-e adysan keserű, dühös, kihívó, büszke, hódoló, hajthatatlan? Vagy akár Illyésesen kemény, világos, célratörő?

Nem lehetne!

De nem azért, mert Petőfi lett időszerűtlen, hanem mert mi vagyunk azok. Mi, jólnevelt utódok, beszűkültek, sebtapasszal leragasztott vezúv-szájúak, mással s magunkkal kiegyezők. Persze, ne higgye senki, hogy ezerkilencszázhetvenkettőben Petőfi sétapálcáját irigylem, amelyből kissé babonásan, de isteni mutatóujjként, szárnyas tőr repült elő egy márciusi napon. És azt se higgye senki, hogy őt irigylem, s véres napokról óhajtok álmodozni. Petőfi forradalom nélkül is forradalmár tudott lenni. Ismerjük ezernyolcszáznegyvenhatos keltezésű versét: „Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek Az emberiségért valamit!” A huszonhárom éves költő akkor írja ezt, amikor már alapjaiban megújította a magyar költészetet. Honnét, miért ez a világot körülfelhőző sóvárgás? Sóvárog, mert igazi hódító alkat. Ha belekezd valamibe, nem hagyja abba. A siker igazolása is csak arra kell neki, hogy túlléphessen a sikeren. Végül is örülhetne: egy új, egy sosem volt költői irányzat, a népiesség győz általa; hogy a múzsák egyetlen intésére költöztek le a Helikonról, béresek, pásztorok, betyárok és vándorszínészek mellé szegődve. De előtte – a magyar irodalom legnyitottabb költője előtt – csak annak van igazi értéke, amiről mi dönthetjük el: mivé legyen. Ezért a dolgokkal való örökös szembesülése, összeszikrázása. Semmit se hagy ítélet nélkül, mindent átlelkesít, mintha ősgondolkodó gyanánt vallaná, hogy az ember nem más, mint a természet maga, azzal a különbséggel, illetve ráadással, hogy az ember tudja is ezt.

Érdemes lenne kiválogatni s egymás mellé tenni azokat a verseit, melyekben – mint például a Megúnt rabságban, a Dalaimban, a Lennék én folyóvízben – képzelete, idegállapota egyik természeti képről a másikra, a harmadikra, az ötödikre, a tizedikre ugorva tör a teljesség felé. Saját kiteljesedése révén az emberi teljesség irányába.

Petőfit ez a csillapíthatatlan mozgáskényszer, ez a végig befutott utak mámora mutatja olyan forradalmárnak, mint amilyennek a Nemzeti dal szavalása vagy a sajtószabadság kikiáltása közben elképzeljük. Különösen, ha leállás nélküli célratöréséhez magunkat mérjük hozzá; magunkat, akik többnyire csak félutak hősei vagyunk, akik csak kezdeni tudunk nagyszerűen, de a befejezést már elkapkodjuk, és a végzetnek engedjük át.

Már csak azért is vallom, hogy Petőfi legforradalmibb képessége nem a politikusi volt, nem a népfelséget hirdető vagy a csatadalt fújni tudó, hanem a teljességet akaró ember szenvedélye és hite. Az idő minden pillanatában ugyanazzal a fűtöttséggel létezni. Tágulni, jelen lenni, kapcsolódni, mert önmagában semmi se megnyugtató. Talán ő tudta egyedül, hogy március tizenötödike fabatkát sem ér az egész ország forradalmasítása nélkül. S ki az, aki a legnagyobb fényű jelenbe se vakult bele? Ő, a Huszonötéves. Először teremtett a történelmünkben múltat – romantika nélkül. A forradalmi időkhöz méltó előidőt. A nemesi, a nemzeti történelem helyébe népibb, nyersebb, szálkásabb, egy egészen más kiindulású történelmet – Dózsát és Rákóczit állítva eszményképül. Még ma is fölfoghatatlan, hogy ez a minden ízében élményköltőnek számító fiatalember milyen módszeresen, milyen tudatosan és tévedhetetlenül teremt hagyományt. Hallgassuk csak, mit ír negyvenhétben Aranynak: „…Én Dózsát a magyar történet egyik legdicsőbb emberének tartom és szentül hiszem, hogy lesz idő, ha fönnmarad a magyar nemzet, midőn Dózsának nagyszerű emlékszobrot fognak emelni és talán mellette lesz az… enyém is.”

Ez az előre-hátra terjeszkedő ösztön, ez a teljességvágy fogja át Petőfi egész életét, magatartását, esztétikáját. A disznótorok, a dohányvágó béresek ugyanolyan természetesen elférnek világában, élnek és mozognak benne, ahogy Shakespeare, Goethe vagy Napóleon. Tehát még témáiban is az egyenlőség híve. Nem ismer másféle rangsort, mint a szeretet, a rajongás, az undor és a gyűlölet rangsorát. Amit lát: megnyeri magának; amihez hozzáér: megváltoztatja. Az emberi nagyságot is úgy szemléli, mint mondjuk, a Tiszát. Bem dicsőítésére ugyanabból a mélységből merít szavakat, mint az Alföld vagy a szabadság dicsőítésére. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Petőfi összemossa a határokat, az értékeket, hanem, hogy egyiket a másikkal egészíti ki.

Költészete így egészül ki prózájával. Költői cselekvése a tényleges, a valóságos, a szavakat követő cselekvéssel. Sőt, Petőfi élete maga: kiegészülés. „Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik, nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk…” Petőfi dühösen vágja rá, hogy hazugság, szemtelen hazugság. A refomkort így tágítja a forradalom irányába. A forradalmi napokat a szabadságharc irányába, honnét a világforradalomra is odalátni. Kossuth kiegészülése is ő, és Széchenyié is. De ugyanígy a márciusi fiataloké is. Menjünk, és kényszerítsük rá a cenzort, hogy engedélyezze a Nemzeti dal és a Tizenkét pont kinyomtatását? Petőfi így szól közbe: ne menjünk, jelentsük inkább ki, hogy semmiféle cenzort nem ismerünk.

 

A mindig hiányzót, a mindig szükségeset képviselte, azaz a szükségszerűt. Sokat vitatott egyszerűsége is ezzel kapcsolatos. Azt akarta visszahallani a versben, amit a kortársak költészetében nem hallhatott. A hős honfoglalók helyett azoknak a hangját, akiknek éppenséggel honuk se volt. Népisége nem a népköltészet égig érő fája, mint ahogy sokan vallották, hanem – Illyést idézve – az a soha nem hallott hang, amelyen a nép esze járását követve megszólal. Ki ne ismerné az Aranynak írt levél idevágó sorait: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század feladata.”

Az efféle egyszerűség, mondjuk ki határozottan, a világfölforgatók s a világteremtők egyszerűsége. Akik ilyen mondatokat írtak falakra, könyvekbe, égre, sose úszták meg szárazon, mert a legbonyolultabb dolgokkal kellett szembefordulniuk: a hatalommal, a szolgaság érzésével, felhőgyártással, képzeletgyártással, önmagukkal s cifra mellébeszélésekkel. Petőfi sokszor dicsért és sokszor ócsárolt egyszerűségét talán ezért nem éreztem én puszta stílusnak soha, ellenkezőleg, a külső és belső bonyolultságokon aratott győzelemnek tartottam és tartom. Olyan életerőnek, amely nemcsak a nyelvben, hanem az élet minden mozdulásában és szisszenésében megnyilvánul.

De végül is egyszerűség-e Petőfi egyszerűsége? Köznapi-e, csökkentett-e, kopott-e? A szövegmagyarázók százhúsz év után kissé sápadtnak mondják. Túlzottan egyértelműnek, titoktalannak. Azt bizonygatták, hogy ami valaha a csodája volt, mára a csoda hamuja lett; hogy Vörösmarty is, Arany is, sokkal rejtélyesebb, lucskosabb, telítettebb nála. Hát még Csokonai!

A szövegösszehansonlítások alapján kétségtelen, hogy nyelvi erejük, hasonlatteremtő képességük árnyaltabb és erőteljesebb Petőfinél. Míg Vörösmarty az érzelem-, az indulat-, a mondatalakítás Oedipusz királya, addig a fiatal Petőfi nyeregből hadakozó Szent Györgynek tűnhet. Legalábbis látszatra. Mert ki merné jó lélekkel bizonygatni, hogy egy költő gazdag, feszült, sejtelmekkel és drámával átitatott világát csakis a nyelvben találhatjuk meg? Hol marad például egy mű legmagasabb rendű formája: a szerkezet? Hol a költő mellőzhetetlen és sorsra méretezett viszonya a költészethez? „Egész vigasztalan nehéz és szomorú magyarságommal udvarolok Petőfi emlékének azért – írja Ady –, mert nem tudott csupán versíró lenni.” Akarjuk vagy nem akarjuk, ez mégsem azt jelenti kizárólag, hogy a versírás mellett Petőfi még politizált, és szerepet is vállalt, hanem hogy tehetségét utánozhatatlan érzékkel fordította szembe a költészet örökös csábításával: mindent a versen belül csinálni meg.

Szemünk előtt zajlottak és zajlanak a huszadik század nagy háborúi és rombolásai a művészetekben. Talán túlságosan is sűrűn csattannak föl a jelszavak: A költészetet a költészet eszközeivel söpörni el! A festészetet a festészet eszközeivel! Mi lenne egyszer, ha Petőfi „költőietlenségére”, faragatlan, áttetsző, beszédfolyású verseire is így tekintenénk. Rögtön keményebb szél vágna bennünket mellbe, s a számonkért bonyolultság tüske-gubancai is a testünkbe szúrnának. Elég egyetlen ellentmondást kihantolni. Az, hogy Petőfi végül is a világosság és az egyértelműség vértanúja lett, s hogy abba halt bele, amiért élni akart, cáfolhatatlan bizonysága az életét s életművét belülről irányító ideg-katasztrófáknak, bonyolult végleteknek. Rimbaud, a világirodalom másik suhanc lángelméje, ki Petőfihez hasonlóan a szó és a cselekvés istenkísértő egységére vágyott, csalódva a szóban, a cselekvést választotta szikár megoldásul. Petőfi végigjátssza a lehetetlent: megteremti a szó és a cselekvés folyton villámló összhangját, a megélt élet és a megélt költészet egységét ugyanazon időn belül, s érzi is haláláig.

Mi ez, ha nem kivételes teljesítménye a világirodalomnak! Mi más, mint a körbetáncolt titok maga!

Nem értem, s nem is akarom érteni azokat, akik szívesen akadnak fönn suta rímeken, s a nyelv laposabb fennsíkjain taposnak akkor is, amikor hegymászók lehetnének. Petőfi időszerűsége épp a nagyság, a nagyság megnyilvánulása. Aki ezt nem látja, semmit se lát. Ami pedig a mai szemnek, a mai fülnek, a mai agytekervényeinknek valóban hiányzik belőle: a mi erőnkből, a mi bonyolultságainkból mindenkor pótolható; mert Petőfi – akárcsak egy mítoszi alak – újra és újra fölkínálja nekünk a sorsát: az emberi teljességet.

 

1972

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]