A népköltészet és PetőfiEgy szétrongyolódott, század eleji folyóiratban véletlenül akadtam rá Sebestyén Gyula, nagy hírű tudósunk Petőfi népdalgyűjtéséről szóló tanulmányára. „Felolvastatott a Kisfaludy Társaság folyó év április elsején tartott ülésén.” Azt, hogy a fölolvasás 1914-ben történt, egy tagsági, illetve egy előfizetési díjról kiállított nyugtából derítettem ki. Sebestyén írásának már a címe is fölvillanyozott. Csokonai, Berzsenyi, Arany népdalgyűjtéséről tudtam, amit tudni lehet, de Petőfiéről csak annyit, hogy Erdélyi János Népdalok és mondák 1846-ban megjelent kötetében a fölsorolt 95 gyűjtő között Petőfi neve is szerepel. De hogy mit gyűjtött, hol és milyen módon, arról nem tudtam semmit. A feledésbe merült, illetőleg a szakemberek, szaktudósok hálójában megrekedt tanulmányból minden apró részletre fény derült. Sebestyén közli az évtizedekig elveszettnek hitt Petőfi-kézirat fényképmásolatát. Egy négy rétre összehajtott fél ív papír első három oldalára öt dalt jegyzett le Petőfi, de még mielőtt elküldte volna Erdélyinek, az öt közül egyet ő maga húzott át. Egy másik papírlap két oldalán pedig még négy másik, egymástól elkülöníthető versszakot olvashatunk. Ezek a versszakok is töredékesek, hiányosak. Csonkaságukból érezni lehet, hogy Petőfi emlékezetből írhatta le az anyagot. Valljuk be: ez a néhány bizonytalan eredetű szöveg nem egetverő teljesítmény. Hát még ha a végeredményt is ismerjük! Erdélyi Petőfi gyűjtéséből mindössze nyolc sort emelt ki s tartott közlésre érdemesnek. Nyolc sort, amely ha népi eredetű is: egy összekuszálódott zsiványballada töredéke.
Lehetséges, hogy Erdélyinek ennyi is elég volt, mert neki talán nem is Petőfi gyakorlati közreműködésére volt szüksége, hanem a nevére. Arra, hogy diadalmasnak ígérkező vállalkozásában a népies irányzat legtehetségesebb képviselője lélekben is jelen legyen. De a sovány eredmény magyarázatául ugyanígy elképzelhető, hogy a botfüléről és a fahangjáról híres fiatal költő nemigen tudott népdalokat. Hallhatott bár sokat, mégsem fújta őket fejből. Megelégedett azzal, hogy titkukat belső mozgató erejüket, párájukat ismeri: a fölöttük átvonuló felhőt és napot. A hangra figyelt csak oda igazán, a lényegre, amihez talált ő szavakat bőven a saját szótárából is; s helyzeteket és hangulatokat a saját élethelyzetéből.
Vagy hogy egészen személyes hangút, petőfis lelkiállapotút idézzek:
A hangra való rátalálás persze nem ment olyan könnyen, mint ahogy mi látjuk az azóta eltelt idő közhelyekkel körüllengett magasából. Bajza például hittel és tiszta meggyőződéssel arra akarta rábeszélni a bordalokkal jelentkező fiatal költőt, hogy népdalokat is időmértékes ütemre írjon. Petőfi a szófogadó fiú alázatával megfogadta a tanácsot; neki is veselkedett, de kudarcot vallott. Szót sem érdemelne ez a kis irodalmi kitérő, ha nem utalna arra, micsoda félreértések donghattak, zsibonghattak a népköltészet, a népies költészet, a műköltészet fogalma körül. Semmivel se ártatlanabbak, mint manapság a modern költészet megítélésében. A klasszicizmus márványdugói ott feszültek még a fülekben. Kazinczy íz, csín, tűz szavai égtájat jelző szavak maradtak még nagy tekintélyű irodalmárok fejében is. Nem csoda hát, ha Petőfi szamaras verse jelképesen is ugyanolyan botránykeltő lett a negyvenes évek elején, mint Ady A fekete zongorája a századforduló utáni években. A zavarról maga Petőfi is beszámol. Az 1847-ben megjelent összes költemények előszavában ezt írja: „…a magyar mérték és rím még nincs meghatározva.” Bevallja, hogy ő sem lát tisztán, csupán az ösztönére hagyatkozik „…s ahol …rím és mérték dolgában a legnagyobb hanyagsággal vádolnak, talán éppen ott járok legközelebb a tökéletes, az igazi magyar versformához”. Ma már tudjuk, hogy a magyar versforma – ütem és rímhasználat – egyik lehetőségéhez valóban ő jutott legközelebb. Különösen népdalszerű vagy népdalt utánzó verseiben. Akadnak ezek között a dalai között olyanok, amelyek szinte éneklésre kínálkoznak. Nem kell zeneértőnek lennünk ahhoz, hogy ütemükből, belső hangulatbujdosásaikból közvetlenül is kihallhassuk az énekelt népdalok hatását. Mert Petőfi nemcsak a versformát, a kötetlenebb rímelést tanulta el a népdaltól, hanem mindazt, amit csupán közhelyszerű fogalmakkal tudunk jelölni: a nép esze járását, csöndjét, elborulásait, lélekbeli s alkati egyéniségét. A lényegre: a hangra való rátalálás, mint tudjuk, oly tökéletesen sikerült, hogy jó néhány verse, kikerülve az irodalom naprendszeréből népdallá válik. Például a Hortobágyi kocsmárosné című még azon melegében. Megjelenése után két-három évre Erdélyi közli is a Népdalok és mondák kötetében. Terbe Lajos 1930-ban megjelent Petőfi és a nép című tanulmánya szerint 51 Petőfi-vers vándorolt át a szájhagyomány világába. Ezek egy része dallammal. Egressy Béni, Szénfy Gusztáv s mások megzenésítésében. Még Arany is négy Petőfi-versnek szerzett dallamot. Természetesen a nép közé került szövegek és dallamok a szájhagyomány sodratában ugyanúgy alakultak, csiszolódtak, töredeztek, koptak vagy bővültek, mint eredeti népdalaink. Az utóbbi időben fellendülő erdélyi népdalgyűjtés során még mindig előkerül egy-egy újabb népdallá változott Petőfi-vers. Két esztendővel ezelőtt Almási István kolozsvári gyűjtő a Bukarestben megjelenő Művelődés című folyóiratban kisebb fajta szövegszemlét tart a szóban forgó Petőfi-versek-népdalok fölött. Izgalmas rejtély szomszédságába kerül, aki a dallammal együtt közölt népdalokat Petőfi eredeti szövegével összehasonlítja. A már említett Hortobágyi kocsmárosné öt szakaszából csupán két szakasz maradt meg a hagyományban. Ez is csak cserepekben, azaz alaposan kiforgatva. A Petőfi-vers harmadik szakaszát emeli ki a nép, s idomítja saját ízléséhez. Nézzük előbb az eredeti vers két egymást követő szakaszát:
S mit választ ki ebből a szájhagyomány? A magyargyerőmonostori s a csíkrákosi változat közül az utóbbit írom ide:
Hasonló történik a Hegyen ülök című versével is, ami a részletek kiemelését illeti. Van olyan falu a Mezőségen, ahol az első, a második, a negyedik szakaszt éneklik, s van, ahol, mint például Homoródalmáson, csak az utolsót. Petőfi így fejezi be versét:
S a népdal négy sora pedig így hangzik:
Utoljára hagytam egy olyan népdallá változott Petőfi-verset, amelybe eddigi ismereteim alapján, elsőül én botlottam bele. Kallós Zoltánnal és Marosi Júliával együtt jártam a Mezőség egyik lenyűgözően érdekes falujában: Széken. Ismerősöknél voltunk. Átüzent hozzánk egy fiatalasszony, hogy ő is szeretne Kallós hangszalagjára énekelni. Az ismeretlen dalok között egyszer csak ismerős sorokra kaptam föl a fejemet: Petőfi-vers! Méghozzá egyik legsikerültebb a koraiak közül. A Temetésre szól az ének sorait hallottam vissza. A verset Petőfi Debrecenben írta, 1843 decemberében. Nem is egészen szerepjátszásból, mint ahogy az efféle korai verseiről bizonygatni szokták. Nem, mert a vers írásakor valóban elkeseredett volt a végsőkig, beteg és elhagyott, Pákh Albert vendége, aki koronatanúként igazolta a nyolc sor szó szerinti hitelét. Míg a fiatalasszony Kallós kérésére újra elénekelte a dalt, fölidéztem emlékezetemben az eredetit:
Igen ám, de a két szakasz előtt még két másik szakasz is elhangzott. Két olyan, amely egyetlen Petőfi-versre sem emlékeztetett. Az önmagában is tökéletes Petőfi-vers tehát – ritka kivételként, a nép alakítóműhelyében ezúttal – bővült. Kár, hogy csak dallam nélkül nyújthatom át a szöveget, de bizonyos vagyok abban, hogy ez a ma is elevenen élő, szájhagyományba beilleszkedett Petőfi-vers igazi meglepetés lesz a népdal híveinek és az irodalomtörténészeknek egyaránt.
1973 |