Beszél a fákkal a bús őszi szél

Ez az érett s minden ízében Petőfire valló vers hasonlóan kezdődik, mint a költő fiatalkori népdalutánzatai. Rögtön az indító természeti kép is azokra emlékeztet. Folytatásul is inkább helyzetdalt, vagy szomorúságba süppedő éneket ígér. A semmiből elinduló szél azonban a vers végére már földrészeket sodor, vérpanorámákat lenget. S mindez olyan magától értetődően s villámgyorsan játszódik le szemünk előtt, mintha csakugyan népdalt vagy helyzetdalt írna a költő.

De szemfényvesztésre mégse gyanakodjunk. Mert a szemfényvesztés ugyanolyan idegen volt Petőfinek, mint a szolgaság, a léha képzelődés, a gyávaság, mint a babérkoszorún elalvó fej. Megítélni és félrelökni nemcsak káprázatokat tudott „… én az az ember vagyok, aki az igazért a szépet is föláldozom. Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó, és szerintem szép is…”.

Ha tehát arra kell választ keresnünk – mai fogalmazással élve –: miért szép a Beszél a fákkal a bús őszi szél, azt kell inkább kutatnunk: milyen igazság feszül benne, mitől erőteljes, mitől képes még ma is magával ragadni bennünket.

Fokról fokra haladhatunk csak előre, ahogy a vers is sorról sorra emelkedik a semmittevésből az emberiség legmagasabb álmáig: a szabadságig.

Lényegtelennek látszó aprósággal kezdem: a vers keletkezésével. Tudtommal a magyar irodalomban, de talán a világirodalomban is Petőfi az egyetlen költőm, aki versei alá ugyanúgy odaírja keletkezésük helyét, évszámát, hónapját, gyakran még a napot is, mintha elismervényt, tanúvallomást, végrendeletet írna. Az eszmék s érzelmek hűsége mellett a körülményekhez való hűségével is a hiánytalan igazságra törekszik.

A Beszél a fákkal a bús őszi szél alatt is ott a keltezés: Koltó, 1847. szeptember. A mézeshetek időszaka ez, Teleki Sándor gróf kastélyában.

Az első meglepetést épp ez a körülmény okozza. Egy álló esztendeig folyt a háború ország-világ előtt Júliáért, és a megnyert ütközet első verse, mint ahogyan többen állítják – mégsem a szerelemről szól.

Eddig még minden Petőfi-értelmező és -kutató fönnakadt ezen a képbe nem illő fordulaton. S a verset magyarázva egyöntetűen megegyezett abban, hogy a mézeshetek első versében a szerelem csupán ürügy, kiindulópont. Mert ha jelen van is Júlia – alszik. S nemcsak testi valójában, de lélekben is. És alszik vele a szerelem is, becsukódva. Jelenléte – még Illyés szerint is – alig több az érzékelhető csöndnél, amely alkalmat és indokot ád a költőnek, hogy nagy művészi erővel egy mennydörgő s földrengető motívumot pianóban játsszon el.

Ha kizárólag a verset tekintem kiindulásnak: soraiból, fölépítéséből valóban ez a magyarázat következik. De ha a vers helyett a költő személyiségét állítom középpontba, az értelmezésnek sokkal tágabb, bonyolultabb rétegein hatolhatok át.

Magyarán szólva: én tagadom, hogy ebben a versben a szerelem csak ürügy és csak alkalom. Mert lehet-e ürügy, amit föl lehet áldozni? Hogyan is írta egész életét keretbe foglaló önvallomásában?

 

Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem. Szerelmemért föláldozom Az életet, Szabadságért föláldozom Szerelmemet.

 

Annyira külön élő versként égett belénk ez a néhány sor, hogy sose mertük annak tartani, ami: vázlatnak, alapszólamnak. Pedig nemcsak Petőfi egész életművét meghatározó módon kínálkozik annak, hanem egyetlen versére vonatkoztathatóan is. Mintha a Beszél a fákkal a bús őszi szél csöndből, szerelemből, villámokból, szentséges jóslatokból fölépülő öt szakasza nem volna más, mint a Szabadság, szerelem hat sorának beethoveni nagyzenekarra írt változata. Lényegük ugyanaz, csupán a hangszerelésük más. Ami a Szabadság, szerelemben még csak célirányos, de elvont vágy, a Beszél a fákkal a bús őszi szélben már részleges beteljesülés. A két nagy éltető közül a szerelem már meghódított tartomány. Biztonságot nyújt. Csöndességében van az ereje. Nem okoz léthiányt, nem fekszik rá a láthatárra.

A vers eddigi magyarázóit talán az zavarta meg, hogy pillanatnyi benyomás szülöttének tekintették. Sorról sorra, szakaszról szakaszra alakuló rögtönzésnek. Igen ám, csakhogy ami rögtönzésnek hat Petőfi verseiben, már rég ott munkál benne a külsőségek és látszatok alatt. Nemcsak múltja van, de már előre meghatározott jövője is.

Azt is mondhatnánk tehát, hogy a szerelem nem puszta ürügy ebben a versben, inkább csak a helyére kerül. S hogy jelenléte még szunnyadó voltában is mennyire valóságos és eleven, más érvekkel is erősíthető. Voltak költők, akik úgy tudtak csak az eszmék költői lenni, hogy tagadták a valóságot. Petőfi pedig úgy, hogy minden porcikájával vállalta. Ahhoz, hogy az égről beszéljen, szüksége volt a sárra. S ahhoz, hogy a szabadságról: szüksége volt a látható, a bejárható Alföld távlataira.

Ha a Beszél a fákkal a bús őszi szél érzelmi-tartalmi előképét – a Szabadság szerelemben fedezhetjük föl, formai, szerkezetbeli előképét kissé merész képzettársítással – A négyökrös szekérben. Az eszményi szerelem ebben a fiatalkori versben – mint tudjuk – a csillagok közt lépdel. A szekeret húzó négy ökör viszont – újra csak Illyést idézve – a legvaskosabb magyar valóságban. A szerelem mennyei kirándulását egy valóságos kirándulás ellenpontozza s hitelesíti. A folyton visszatérő kétsoros ismétlés, a ballagó négy ökörrel: a valóság és az eszmény közös diadala.

A Beszél a fákkal a bús őszi szél visszatérő ismétléseiben is ugyanígy a valóságnak és az eszménynek ezt az együttes összjátékát érezhetjük. Enélkül elröpülne a vers, és a jövendő kor jelenései is, mint egy mennyei bábjáték rongybabái, az ürességbe hanyatlanának.

Mindez azonban csak a titok földerítése, s nem a nyitja. Okfejtés, amelyből épp az a szenvedély hiányzik, amely a verset nyugalmi állapotából fölragadja.

Másutt kell tehát kutatnunk.

Van egy nehezen megközelíthető rejtélye Petőfinek: az átváltozások és átváltoztatások képessége. Tűnődő, csendes verset ír például a Tiszáról. A vers csupa szemlélődés. Már-már önmagába zárul, amikor aztán a Tisza vizével együtt az érzelmek is zúgva-bőgve szakítják át váratlanul a gátat. Vagy gondoljunk csak a Levél Arany Jánoshoz című versére. Csupa köznapi dolog, baráti ugratás a költemény háromnegyed része. Jókedvű hanyattvágódások a múzsáknak kijelölt libalegelőn. De elég egy elszólás, egy megbicsakló tréfa, és a lélekből előtörő forgószél máris fölkapja a verset, fölkapja a világot, s emeli olyan magasságokba, ahol már az istenek is szédülnek. A suhancévődés természetesen vált át a legtisztább himnikus hangra: a százszorszent égi szabadság dicsőítésébe.

Hogy miért természetesen?

Azért, mert ami annyira meghatároz valakit, mint Petőfit a szabadság, az bármikor megnyilvánulhat. Lappangó helyzetéből a legváratlanabb pillanatokban is fölszárnyalhat. A kutyák és a farkasok dalából ugyanúgy, mint a költőbarátnak írt levélből vagy a pamlagon heverő feleség mellől.

Ez az örök készenlét azonban nem vérmérsékleti adottság, mint ahogy többen is el akarták és el akarják hitetni, hanem egy nagyon fiatalon kiharcolt magasrendű állapot eredménye. Aki mélyére nézett ennek, észre kellett vennie, hogy Petőfi nemcsak azt feszíti egymásnak verseiben, ami eredendően egymásnak feszül: a rosszat a jóval, a szabadságot a szabadság hiányával, hanem az emberileg elért jót a még el nem ért, de megszerezhető emberi szükségletekkel. A szabadság és a szerelem is azért került életművében már-már kifejezhetetlenül tiszta feszültségbe egymással, mert a legmagasabbrendű emberi értékek e kettő találkozási pontján szikráznak föl.

Halála is ezért változott át rögtön eleven életté.