Egy csokonais pillanatElőttem az egész nap, hasznosan kellene eltöltenem. Pihenni, pihenni. Most érzem csak, hogy ez nem is olyan könnyű. Feküdjek a napra? Olvassak? Sétáljak? Bonyolódjak szóba a betegekkel? Tiszta, emelkedett szellemű a Mátra levegője, emelkedettnek kellene lennem nekem is. Kellene? Persze megint a kötelességek. A muszájnyavalyák tünetei. Úgy látszik, aki zsákoláshoz, gerendacipeléshez szokott hozzá, feszengve, mereven billegne végig a Riviérán is. Nagy gonddal ügyelne testtartására. Mint valami fantomterhet, magam is nyomasztónak érzem a hátam mögött maradt világot. A végtelenség érzéséből könnyű az embernek gazdálkodnia, de a betegség riasztása után, a megsejtett végességből már bajosabb. Illene beosztani az időt, megválogatni az elolvasandó könyveket, finoman elhárítani a meghívásokat, melyeken többnyire csak fennkölt szócséplés folyik. Ezenkívül rákapatni magunkat a mozgásra, fölfedezni újra a természetet, egyszóval: hadat üzenni a civilizációnak. Csöndes, de férfias hadüzenetet, amely nem társul holmi divatos elméletekhez. A saját laboratóriumunkban kikísérletezett morál egyébként is megbízhatóbb iránytűnk lehet ilyen ügyekben, mint a boltban vásárolható, szabvány „műszerek”. Legokosabb időtöltésnek maradt tehát az erdei séta. Én is jól járok, az orvosaimat is megnyugtatom, ugyanakkor már a jövőbeli terveimhez is edzem magam: az életembe visszacsalható természethez.
*
Mennyit gyalogoltam én ifjú fejjel és ifjú lábakkal. A szőlőhegy négy kilométerre volt a falutól, az irtások földje hatra, a Pátkai-dűlő hatra, s hányszor megjártam ezeket a távolságokat kapával vagy ebédes kosarakkal. Ott volt előttem az egész határ, lábam alatt a dűlőút pora, az árokparton a lekaszált fű; ott zörömbölt közelemben egy kukoricatábla, fönt, a magasban pedig egy pacsirta végezte megszokott mutatványát. Nem is tudom, hogy szerettem-e akkor gyalogolni. Természetes volt. Nem is tudom, hogy tetszett-e nekem a nyitott ég, ahogy a Vértes felől apró felhőket vár – természetes volt ez is. A gazok, a gyomok, a vadfüvek, a vadvirágok jobbágyi türelemmel ott burjánzottak a közelemben. Egyiknek-másiknak a nevét is tudtam: ez a pipitér, a papsajt, a paré, ez a földiszeder, a csollyán, a lapulevél, a szerbtövis, a kákics; azt is tudtam, melyiket szeretik a malacok, melyiktől fintorognak. Sok fű- és vadvirágfélét nem ismertem, de ez nem zavart. Sarjadtak, virágoztak és kész. Most, hajhullató koromban viszont röstelkedem a tudatlanságom miatt. Itt van előttem egy négyzetméternyi terület, zsúfolva csalánnal. Árvacsalán? Vadcsalán? Foltos levelű erdei csalán? – vajon melyik lehet a három közül? Szavak rebbennek meg ilyenkor az emlékezetünkben, fölszállnak, röpülnek egy kört, de tétován s gazdátlanul ereszkednek vissza a helyükre, mert nem tudjuk őket társítani ahhoz, amit jelölnek. Székfű, kék mályva, madársisak, holdviola, juhsóska, koronafürt és a többi erdei-mezei virágnév nyüzsög csak az emberben elszórtan, fejetlenül. Pedig micsoda találat-nevek! Micsoda lángelméjű nyelvkészség a megkeresztelésben: fátyolkavirág, ördögmák, ördögszekér, szarkaláb, gólyahír, téltemető, bakszakáll, sóvirág, békaliliom, harmatkása, gyöngyperje, farkasalma, dudafürt… egy vaskos szótárt megtöltő nevek, amelyek egyúttal pontos jellemzések is. A nyelvújítással kapcsolatban kétszáz esztendeje Kazinczy neve ugrik be tudatunkba. Úgy emlegetjük a nevével jelölt mozgalmat, mint a magyar szellemi életet átrendező földmozgást. A folyamatosnak és természetesnek tekinthető „népi nyelvújításról” azonban egyetlen tudatosító szót sem ejtünk. Pedig ahogy a kiragadott példák is bizonyítják, találékonyságban és érzékletességben semmivel sem esendőbb ez a nyelvújítás az irodalomtörténetinél. Már-már hajlok arra, hogy Fazekas, Földi, különösen pedig Csokonai a füvészkedésbe, egyáltalán a botanikába nem is annyira a rousseau-izmus, mint inkább a bolondítóan szép virágnevek miatt szeret bele. Pezsegtetik szájukban ezeket a metafora értékű neveket, mintha verssorokat mondogatnának. A gyönyörködés mellett megérzem bennük a dacot is. Debrecen és Széphalon különbségét. Nem szeretnék régi pört ébreszteni, de a magam számára fontosnak érzem újramondani, amit a különbségről gondolok. A Kazinczy nevével fémjelzett nyelvújítás szerepe valóban korszaknyitó. A török hódoltság miatt megkésett ország a magyar fölvilágosodás éveire gyűjthetett össze magában annyi önbizalmat, hogy szomorú lemaradását megkísérelje bepótolni. Valójában majdnem egy évszázad kellett ahhoz, hogy szellemi aléltságából talpra álljon. Rákóczi bukott szabadságharca után az ocsúdást a lélekben s a nyelvben lehetett csak elkezdeni. A szakadások ebben a kettőben látszottak legsiralmasabbnak, hiszen ha meggondoljuk: a reformáció nyelve még mindenre alkalmas eszköz volt. Mindenre, ami európai eszme, európai gondolat. De fokozatos magába zárulása miatt megkérgesedett. Szükség volt tehát a fölfrissítésre. Sajnos, Kazinczy megújító szándéka nem a belső tulajdonságainkból indítja hullámait, hanem a nyilvánvaló külső értékeket akarja benső tulajdonságunkká avatni. Ha kell, erőszakkal is. A jozefinizmus másolatát szeretné belemaratni a magyar koponyákba. Túl a Vérmezőn, túl a fogsága évein, még hősiesnek is nevezhetnénk igyekezetét. De ez a hősiesség egy irodalmáré elsősorban. Csokonai a hajlongásaival, a bátortalankodásával együtt is másféle hősiesség képviselője. Ő belső hajlamaink szerint akar változni és változtatni. A Dorottya elöljáró beszédjében ezt írja: „Akárhogy ítéljen ezen igyekezetem felől kedves nemzetem: én azzal nyugtatom meg magamat, hogy jobban szeretek középszerű originál lenni, mint elsőrangú fordító…” Amit mond, jelképes. De kéretlen válasz a félelmetes széphalmi Mesternek is. Ha Kazinczy megérezte benne a gyalogköltőt, mért ne érezhette volna meg Csokonai is Kazinczyban a „fordítói szellemet”. Az utánzás hívő prófétáját. Elvégre ő is nyitott füllel hallgatózik Nyugat felé. Eszményített Russzóját még az egyik legszebb magyar versbe is beleírja, de hatását bámulni való, deákos átiratban önti elénk. A Nagy Francia exhibicionizmusa helyett a derűs, a kópés, a garabonciás hangot vállalja. A szabadságot, a szükségszerűségeket, a nyers politizálást is inkább csak „magyarosan”, suba alatt, csínyként, ahogy a tiltott pipálást a tanítványaival. Érzelmeket akar újítani ő is, és új gondolatokat meggyökereztetni, de ehhez neki nem egy németes mintára kiesztergált, kiművelt, irodalmi nyelv kell, hanem a teljes magyar nyelv. Tehát a nép nyelve is. A szakadatlan nyelvújításnak minden leleménye. Rousseau nyomán indul el botanizálni a természetbe s a szellem világába, és közben a saját természetére talál rá. Még tágasabbra nyitva szét a gondolatot: a természet előtti hódolatával együtt egy irodalmon kívüli nép természetére. A rousseau-ista Csokonai a gyűjtő és tudós Bartók előfutára, hiszen a tizennyolcadik századi, rokokós Európa kertje alatt olyan mezőket is bejár, amelyekre a kezdődő romantika nyájas demagógiával hivatkozott csupán. A magyar népiség első, igazi termőága hajt ki ezen a mezőn Csokonaiból. Az a népiség, amely a későbbiekben Petőfitől József Attiláig, Nagy Lászlóig mindig alkalmas oltóága lehetett az európai szellemiséget képviselő költészetünknek. De volt még más hozama is ennek a hazai földhöz kapcsolódó, természet iránti vonzalmának: az érzékletessége és a tárgyiassága. Lehet szomorú, dévaj, csípős, emelkedett, finomkodó, világpolgár és paraszti, érzelmeit mindig ott indáztatja a tapintható világ tárgyai között. Aki annyi szóval képes magát kifejezni, mint Csokonai, annak nem a szókincse, hanem a belső világa gazdag elsősorban. Nem tudom, a rózsák, a violák, a jázminok mellett a sétámat megállító csalánokat beleírta-e valamelyik versébe? A tölgyfákat, a cserfákat, a szőke bikkfákat, melyek megszűrik fölöttem a napfényt, igen. A setét lombokról csüngő madárkákat szintén. Itt lengnek, hintáznak előttem pihentetőül, miközben A magánossághoz című versének sorait rakosgatom össze diákemlékeimből. Égi üzenet helyett egy költőelőd üzenettel fölérő biztatását:
1979 |