A balsors ellenfelei

Egy régi naplójegyzetében arról ír Illyés Gyula, hogy a nagy művek nemcsak fölemelik, de néha el is takarják alkotójukat. Ez történt Kölcsey Ferenccel is, akit a Himnusz nélkül sokkal jobban, sokkal bensőségesebben ismerhetnénk, mert a nemzeti imává avatódott költeménye, a maga erőteljes fénycsóvájával, szinte egész életművét, gondolkodói és erkölcsi magatartását háttérbe szorította.

Illyés kikezdhetetlen gondolata úgy hevert eddig előttem, mint egy elmozdíthatatlan bazaltkő. De úgy látszik, a remekművek, a nagy személyiségekhez hasonlóan tevékenyek és kiszámíthatatlanok. Csöndben is munkálkodnak s újabb és újabb helyzeteket teremtenek. A Kölcseyt eltakaró Himnusz most, a mi tanúskodásunk mellett kezdi lassan és szorgalmasan megadni a költőnek a késői elégtételt.

Ebbe a jóvátételi sorozatba illeszkedik bele a Magyar Kultúra Napja is. Gondoljuk csak el: találhattunk-e volna ehhez a naphoz illőbb időpontot, mint a Himnusz megszületésének dátumát? Illőbbet s ugyanakkor drámaibbat is? Hisz mi más a kultúra, mint a végzet, mint a balsors ellenfele? Mi más, mint a mindenkori édenekből kiűzött ember tapasztalata, óhaja, igénye és dacos eredetisége? Az a bizonyos többlet-képességünk, amellyel saját magunkból teremthetjük meg azt a másvalakit, aki különb nálunk.

Manapság az ember szorongva mond és ír le ilyen mondatokat, mert az ezredvég fennkölt zűrzavarában épp azzal kell leginkább számolnia, hogy nemcsak a munkájából, elviselhető közérzetéből s erkölcsi meggyőződéséből űzetik ki, hanem magából a kultúrából is. Ki ne olvasott volna már kétségbeesett vagy száraz jóslatokat arról, hogy hamarosan vége a művészeteknek, vége a könyvkultúrának; hogy az írás és az olvasás klasszikus pillanatait bocsánatos hóbortnak fogják tekinteni? Még olyan hidegvérű jövendölés is elhangzott, hogy a hagyományos szellemi élet ideje lejárt a történelemben s helyette különféle szabadság-technikák, tájékozódó és tájékoztató módszerek ideje következik. A célszerű, okos gyakorlaté, amely a démonitással is kacérkodó szellemet ellenőrizni tudja.

Bármennyire szeretnénk is, ezeket az „intellektuális zöldségeket” nem sodorhatjuk könnyedén félre, hiszen számos elemük itt van már körülöttünk: a valóságunk részévé vált. Valóságos „természeti környezetünkké.” Például a rádiók, a tévékészülékek folyamatosabban hangoskodnak körülöttünk, mint a madarak, mint a szélben sutyorgó fák, vagy a barátaink. Nem beszélve az iparkodó újságokról. Ránk zizegnek reggeltől estig, öntik elénk a híreket, az újdonságokat mértéktelenül. Azt akarják, hogy tudjunk mindenről: a hajnalban kilőtt rakétákról, a postarablásokról és a csirke nevelésről egyaránt – lehetőleg minél gyorsabban és minél színesebben. Ha így megy még sokáig, az újságírás könnyűszerrel a kultúra örökébe léphet.

Rémkép ez is?

Bárcsak az lenne!

Leonardo mester még azt merte bizonygatni, hogy aki nem szemlélődik eleget, minden idejét elfecsérli. Hol vagyunk mi már ettől? Éppenséggel az ellenkező oldalon!

A század második felének embere szemlélődés helyett nézni és bámészkodni tanult meg inkább. Valljuk be mi is töredelmesen egymás előtt, hogy mennyivel könnyebb ez, mint belemélyedni a könyvekbe. Egy jó könyv majdnem olyan erőfeszítést kíván az olvasótól, mint az írójától.

A kultúrából való egyetemes kiűzetés fenyegető légkörében ugyan mit akarhatunk, mi, mai magyarok a Kultúra napjának a fölpártolásával elérni?

Azt, amit Kölcsey a Himnusz-szal! A szétzilálódott tudatunkat, érzelmeinket ráncbaszedni. A megbűnhődött múltat s jövőt. Sőt, ezúttal már a megbűnhődött jelent is! Mert azt hiszem, az utolsó másfél esztendő politikai marakodásai elegendők voltak ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra megértsük: ha a szellem emberei egy közösségen belül nem képesek termékeny életet élni, finoman megromlanak. S velük romlik az ország is.

De van még más ígérete s föltétele is ennek a napnak. A magyarság legdrámaibb, ugyanakkor legvonzóbb arcképe nem a történelemben, hanem a kultúrájában készült el. Szent István Intelmeitől Bartók Béla Concertójáig. Nekünk ezt az arcképet épp az egyetemes kultúra érdekében nem szabad hagynunk kifakulni. A magunk megerősítésére szeretném fölidézni Németh László egyik eltemetett gondolatát. Ezt írja Németh: „Minden nép egyéniség. Egyénisége jussán a legkisebb is mondhat olyat, amit a legnagyobb soha.”

Most, amikor a világ ismét rakétakilövő ágyúkkal és tankokkal filozofál, érdemes magunkba vésni erősen, hogy amit a magyarság önmagának és a világnak mondhat, mindenek előtt a kultúrájában mondhatja.