A balsors ellenfelei
Egy régi naplójegyzetében arról ír Illyés Gyula, hogy a nagy művek nemcsak fölemelik, de néha el is
takarják alkotójukat. Ez történt Kölcsey Ferenccel is, akit a Himnusz nélkül sokkal
jobban, sokkal bensőségesebben ismerhetnénk, mert a nemzeti imává avatódott költeménye, a maga erőteljes
fénycsóvájával, szinte egész életművét, gondolkodói és erkölcsi magatartását háttérbe szorította.
Illyés kikezdhetetlen gondolata úgy hevert eddig előttem, mint egy elmozdíthatatlan bazaltkő. De úgy
látszik, a remekművek, a nagy személyiségekhez hasonlóan tevékenyek és kiszámíthatatlanok. Csöndben is
munkálkodnak s újabb és újabb helyzeteket teremtenek. A Kölcseyt eltakaró Himnusz most, a mi tanúskodásunk
mellett kezdi lassan és szorgalmasan megadni a költőnek a késői elégtételt.
Ebbe a jóvátételi sorozatba illeszkedik bele a Magyar Kultúra Napja is. Gondoljuk csak el: találhattunk-e
volna ehhez a naphoz illőbb időpontot, mint a Himnusz megszületésének dátumát? Illőbbet s ugyanakkor drámaibbat
is? Hisz mi más a kultúra, mint a végzet, mint a balsors ellenfele? Mi más, mint a mindenkori édenekből kiűzött
ember tapasztalata, óhaja, igénye és dacos eredetisége? Az a bizonyos többlet-képességünk, amellyel saját magunkból
teremthetjük meg azt a másvalakit, aki különb nálunk.
Manapság az ember szorongva mond és ír le ilyen mondatokat, mert az ezredvég fennkölt zűrzavarában
épp azzal kell leginkább számolnia, hogy nemcsak a munkájából, elviselhető közérzetéből s erkölcsi
meggyőződéséből űzetik ki, hanem magából a kultúrából is. Ki ne olvasott volna már kétségbeesett vagy száraz
jóslatokat arról, hogy hamarosan vége a művészeteknek, vége a könyvkultúrának; hogy az írás és az olvasás klasszikus
pillanatait bocsánatos hóbortnak fogják tekinteni? Még olyan hidegvérű jövendölés is elhangzott, hogy a
hagyományos szellemi élet ideje lejárt a történelemben s helyette különféle szabadság-technikák, tájékozódó és
tájékoztató módszerek ideje következik. A célszerű, okos gyakorlaté, amely a démonitással is kacérkodó szellemet
ellenőrizni tudja.
Bármennyire szeretnénk is, ezeket az „intellektuális zöldségeket” nem sodorhatjuk könnyedén félre,
hiszen számos elemük itt van már körülöttünk: a valóságunk részévé vált. Valóságos „természeti környezetünkké.”
Például a rádiók, a tévékészülékek folyamatosabban hangoskodnak körülöttünk, mint a madarak, mint a szélben
sutyorgó fák, vagy a barátaink. Nem beszélve az iparkodó újságokról. Ránk zizegnek reggeltől estig, öntik elénk a
híreket, az újdonságokat mértéktelenül. Azt akarják, hogy tudjunk mindenről: a hajnalban kilőtt rakétákról, a
postarablásokról és a csirke nevelésről egyaránt – lehetőleg minél gyorsabban és minél színesebben. Ha így megy még
sokáig, az újságírás könnyűszerrel a kultúra örökébe léphet.
Rémkép ez is?
Bárcsak az lenne!
Leonardo mester még azt merte bizonygatni, hogy aki nem szemlélődik eleget, minden idejét elfecsérli.
Hol vagyunk mi már ettől? Éppenséggel az ellenkező oldalon!
A század második felének embere szemlélődés helyett nézni és bámészkodni tanult meg inkább. Valljuk
be mi is töredelmesen egymás előtt, hogy mennyivel könnyebb ez, mint belemélyedni a könyvekbe. Egy jó könyv
majdnem olyan erőfeszítést kíván az olvasótól, mint az írójától.
A kultúrából való egyetemes kiűzetés fenyegető légkörében ugyan mit akarhatunk, mi, mai magyarok a
Kultúra napjának a fölpártolásával elérni?
Azt, amit Kölcsey a Himnusz-szal! A szétzilálódott tudatunkat, érzelmeinket
ráncbaszedni. A megbűnhődött múltat s jövőt. Sőt, ezúttal már a megbűnhődött jelent is! Mert azt hiszem, az utolsó
másfél esztendő politikai marakodásai elegendők voltak ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra megértsük: ha a szellem
emberei egy közösségen belül nem képesek termékeny életet élni, finoman megromlanak. S velük romlik az ország
is.
De van még más ígérete s föltétele is ennek a napnak. A magyarság legdrámaibb, ugyanakkor legvonzóbb
arcképe nem a történelemben, hanem a kultúrájában készült el. Szent István Intelmeitől
Bartók Béla Concertójáig. Nekünk ezt az arcképet épp az egyetemes kultúra érdekében
nem szabad hagynunk kifakulni. A magunk megerősítésére szeretném fölidézni Németh László egyik eltemetett
gondolatát. Ezt írja Németh: „Minden nép egyéniség. Egyénisége jussán a legkisebb is mondhat olyat, amit a
legnagyobb soha.”
Most, amikor a világ ismét rakétakilövő ágyúkkal és tankokkal filozofál, érdemes magunkba vésni erősen,
hogy amit a magyarság önmagának és a világnak mondhat, mindenek előtt a kultúrájában mondhatja.
Egy csokonais pillanat
Előttem az egész nap, hasznosan kellene eltöltenem. Pihenni, pihenni. Most érzem csak, hogy ez nem
is olyan könnyű. Feküdjek a napra? Olvassak? Sétáljak? Bonyolódjak szóba a betegekkel? Tiszta, emelkedett
szellemű a Mátra levegője, emelkedettnek kellene lennem nekem is.
Kellene?
Persze megint a kötelességek. A muszájnyavalyák tünetei. Úgy látszik, aki zsákoláshoz,
gerendacipeléshez szokott hozzá, feszengve, mereven billegne végig a Riviérán is. Nagy gonddal ügyelne testtartására.
Mint valami fantomterhet, magam is nyomasztónak érzem a hátam mögött maradt világot.
A végtelenség érzéséből könnyű az embernek gazdálkodnia, de a betegség riasztása után, a megsejtett
végességből már bajosabb. Illene beosztani az időt, megválogatni az elolvasandó könyveket, finoman elhárítani a
meghívásokat, melyeken többnyire csak fennkölt szócséplés folyik. Ezenkívül rákapatni magunkat a mozgásra,
fölfedezni újra a természetet, egyszóval: hadat üzenni a civilizációnak. Csöndes, de férfias hadüzenetet, amely nem
társul holmi divatos elméletekhez. A saját laboratóriumunkban kikísérletezett morál egyébként is megbízhatóbb
iránytűnk lehet ilyen ügyekben, mint a boltban vásárolható, szabvány „műszerek”.
Legokosabb időtöltésnek maradt tehát az erdei séta. Én is jól járok, az orvosaimat is megnyugtatom,
ugyanakkor már a jövőbeli terveimhez is edzem magam: az életembe visszacsalható természethez.
*
Mennyit gyalogoltam én ifjú fejjel és ifjú lábakkal. A szőlőhegy négy kilométerre volt a falutól, az irtások
földje hatra, a Pátkai-dűlő hatra, s hányszor megjártam ezeket a távolságokat kapával vagy ebédes kosarakkal. Ott
volt előttem az egész határ, lábam alatt a dűlőút pora, az árokparton a lekaszált fű; ott zörömbölt közelemben egy
kukoricatábla, fönt, a magasban pedig egy pacsirta végezte megszokott mutatványát. Nem is tudom, hogy szerettem-e
akkor gyalogolni. Természetes volt. Nem is tudom, hogy tetszett-e nekem a nyitott ég, ahogy a Vértes felől apró
felhőket vár – természetes volt ez is. A gazok, a gyomok, a vadfüvek, a vadvirágok jobbágyi türelemmel ott
burjánzottak a közelemben. Egyiknek-másiknak a nevét is tudtam: ez a pipitér, a papsajt, a paré, ez a földiszeder, a
csollyán, a lapulevél, a szerbtövis, a kákics; azt is tudtam, melyiket szeretik a malacok, melyiktől fintorognak. Sok
fű- és vadvirágfélét nem ismertem, de ez nem zavart. Sarjadtak, virágoztak és kész. Most, hajhullató koromban viszont
röstelkedem a tudatlanságom miatt. Itt van előttem egy négyzetméternyi terület, zsúfolva csalánnal. Árvacsalán?
Vadcsalán? Foltos levelű erdei csalán? – vajon melyik lehet a három közül? Szavak rebbennek meg ilyenkor az
emlékezetünkben, fölszállnak, röpülnek egy kört, de tétován s gazdátlanul ereszkednek vissza a helyükre, mert nem
tudjuk őket társítani ahhoz, amit jelölnek. Székfű, kék mályva, madársisak, holdviola, juhsóska, koronafürt és a többi
erdei-mezei virágnév nyüzsög csak az emberben elszórtan, fejetlenül.
Pedig micsoda találat-nevek! Micsoda lángelméjű nyelvkészség a megkeresztelésben: fátyolkavirág,
ördögmák, ördögszekér, szarkaláb, gólyahír, téltemető, bakszakáll, sóvirág, békaliliom, harmatkása, gyöngyperje,
farkasalma, dudafürt… egy vaskos szótárt megtöltő nevek, amelyek egyúttal pontos jellemzések is.
A nyelvújítással kapcsolatban kétszáz esztendeje Kazinczy neve ugrik be tudatunkba. Úgy emlegetjük
a nevével jelölt mozgalmat, mint a magyar szellemi életet átrendező földmozgást. A folyamatosnak és természetesnek
tekinthető „népi nyelvújításról” azonban egyetlen tudatosító szót sem ejtünk. Pedig
ahogy a kiragadott példák is bizonyítják, találékonyságban és érzékletességben semmivel sem esendőbb ez a
nyelvújítás az irodalomtörténetinél. Már-már hajlok arra, hogy Fazekas, Földi, különösen pedig Csokonai a
füvészkedésbe, egyáltalán a botanikába nem is annyira a rousseau-izmus, mint inkább a bolondítóan szép virágnevek
miatt szeret bele. Pezsegtetik szájukban ezeket a metafora értékű neveket, mintha verssorokat mondogatnának. A
gyönyörködés mellett megérzem bennük a dacot is. Debrecen és Széphalon különbségét.
Nem szeretnék régi pört ébreszteni, de a magam számára fontosnak érzem újramondani, amit a
különbségről gondolok.
A Kazinczy nevével fémjelzett nyelvújítás szerepe valóban korszaknyitó. A török hódoltság miatt
megkésett ország a magyar fölvilágosodás éveire gyűjthetett össze magában annyi önbizalmat, hogy szomorú
lemaradását megkísérelje bepótolni. Valójában majdnem egy évszázad kellett ahhoz, hogy szellemi aléltságából talpra
álljon. Rákóczi bukott szabadságharca után az ocsúdást a lélekben s a nyelvben lehetett csak elkezdeni. A szakadások
ebben a kettőben látszottak legsiralmasabbnak, hiszen ha meggondoljuk: a reformáció nyelve még mindenre alkalmas
eszköz volt. Mindenre, ami európai eszme, európai gondolat. De fokozatos magába zárulása miatt megkérgesedett.
Szükség volt tehát a fölfrissítésre. Sajnos, Kazinczy megújító szándéka nem a belső tulajdonságainkból indítja
hullámait, hanem a nyilvánvaló külső értékeket akarja benső tulajdonságunkká avatni. Ha kell, erőszakkal is. A
jozefinizmus másolatát szeretné belemaratni a magyar koponyákba. Túl a Vérmezőn, túl a fogsága évein, még
hősiesnek is nevezhetnénk igyekezetét. De ez a hősiesség egy irodalmáré elsősorban. Csokonai a hajlongásaival, a
bátortalankodásával együtt is másféle hősiesség képviselője. Ő belső hajlamaink szerint akar változni és változtatni.
A Dorottya elöljáró beszédjében ezt írja: „Akárhogy ítéljen ezen igyekezetem felől
kedves nemzetem: én azzal nyugtatom meg magamat, hogy jobban szeretek középszerű originál lenni, mint elsőrangú
fordító…”
Amit mond, jelképes. De kéretlen válasz a félelmetes széphalmi Mesternek is. Ha Kazinczy megérezte
benne a gyalogköltőt, mért ne érezhette volna meg Csokonai is Kazinczyban a „fordítói szellemet”. Az utánzás hívő
prófétáját. Elvégre ő is nyitott füllel hallgatózik Nyugat felé. Eszményített Russzóját még
az egyik legszebb magyar versbe is beleírja, de hatását bámulni való, deákos átiratban önti elénk. A Nagy Francia
exhibicionizmusa helyett a derűs, a kópés, a garabonciás hangot vállalja. A szabadságot, a szükségszerűségeket, a
nyers politizálást is inkább csak „magyarosan”, suba alatt, csínyként, ahogy a tiltott pipálást a tanítványaival.
Érzelmeket akar újítani ő is, és új gondolatokat meggyökereztetni, de ehhez neki nem egy németes mintára
kiesztergált, kiművelt, irodalmi nyelv kell, hanem a teljes magyar nyelv. Tehát a nép nyelve is. A szakadatlan
nyelvújításnak minden leleménye. Rousseau nyomán indul el botanizálni a természetbe s a szellem világába, és
közben a saját természetére talál rá. Még tágasabbra nyitva szét a gondolatot: a természet előtti hódolatával együtt
egy irodalmon kívüli nép természetére. A rousseau-ista Csokonai a gyűjtő és tudós Bartók előfutára, hiszen a
tizennyolcadik századi, rokokós Európa kertje alatt olyan mezőket is bejár, amelyekre a kezdődő romantika nyájas
demagógiával hivatkozott csupán. A magyar népiség első, igazi termőága hajt ki ezen a mezőn Csokonaiból. Az a
népiség, amely a későbbiekben Petőfitől József Attiláig, Nagy Lászlóig mindig alkalmas oltóága lehetett az európai
szellemiséget képviselő költészetünknek.
De volt még más hozama is ennek a hazai földhöz kapcsolódó, természet iránti vonzalmának: az
érzékletessége és a tárgyiassága. Lehet szomorú, dévaj, csípős, emelkedett, finomkodó, világpolgár és paraszti,
érzelmeit mindig ott indáztatja a tapintható világ tárgyai között. Aki annyi szóval képes magát kifejezni, mint
Csokonai, annak nem a szókincse, hanem a belső világa gazdag elsősorban.
Nem tudom, a rózsák, a violák, a jázminok mellett a sétámat megállító csalánokat beleírta-e valamelyik
versébe? A tölgyfákat, a cserfákat, a szőke bikkfákat, melyek megszűrik fölöttem a napfényt, igen. A setét lombokról
csüngő madárkákat szintén. Itt lengnek, hintáznak előttem pihentetőül, miközben A magánossághoz című versének sorait rakosgatom össze diákemlékeimből. Égi üzenet helyett egy költőelőd üzenettel
fölérő biztatását:
Itt a magános vőlgybe és cserében |
Megfrisselő árnyék fedez, |
A csonka gyertyánok mohos tövében |
A tiszta forrás csergedez. |
Két hegy között a tónak és pataknak |
Nymphái kákasátorokba laknak; |
S csak akkor úsznak ők elő, |
Ha erre bőlcs s poéta jő. |
---------------------------------- |
Mentsvára a magán szomorkodónak |
Csak a te szent erdődbe van, |
Hol bíztatásit titkos égi szónak |
Te azt, ki megvetette a világot, |
Vagy akinek már ez nyakára hágott, |
|
Beszél a fákkal a bús őszi szél
Ez az érett s minden ízében Petőfire valló vers hasonlóan kezdődik, mint a költő fiatalkori
népdalutánzatai. Rögtön az indító természeti kép is azokra emlékeztet. Folytatásul is inkább helyzetdalt, vagy
szomorúságba süppedő éneket ígér. A semmiből elinduló szél azonban a vers végére már földrészeket sodor,
vérpanorámákat lenget. S mindez olyan magától értetődően s villámgyorsan játszódik le szemünk előtt, mintha
csakugyan népdalt vagy helyzetdalt írna a költő.
De szemfényvesztésre mégse gyanakodjunk. Mert a szemfényvesztés ugyanolyan idegen volt Petőfinek,
mint a szolgaság, a léha képzelődés, a gyávaság, mint a babérkoszorún elalvó fej. Megítélni és félrelökni nemcsak
káprázatokat tudott „… én az az ember vagyok, aki az igazért a szépet is föláldozom. Ami igaz, az természetes, ami
természetes, az jó, és szerintem szép is…”.
Ha tehát arra kell választ keresnünk – mai fogalmazással élve –: miért szép a Beszél a fákkal
a bús őszi szél, azt kell inkább kutatnunk: milyen igazság feszül benne, mitől erőteljes, mitől képes
még ma is magával ragadni bennünket.
Fokról fokra haladhatunk csak előre, ahogy a vers is sorról sorra emelkedik a semmittevésből az
emberiség legmagasabb álmáig: a szabadságig.
Lényegtelennek látszó aprósággal kezdem: a vers keletkezésével. Tudtommal a magyar irodalomban, de
talán a világirodalomban is Petőfi az egyetlen költőm, aki versei alá ugyanúgy odaírja keletkezésük helyét, évszámát,
hónapját, gyakran még a napot is, mintha elismervényt, tanúvallomást, végrendeletet írna. Az eszmék s érzelmek
hűsége mellett a körülményekhez való hűségével is a hiánytalan igazságra törekszik.
A Beszél a fákkal a bús őszi szél alatt is ott a keltezés: Koltó, 1847.
szeptember. A mézeshetek időszaka ez, Teleki Sándor gróf kastélyában.
Az első meglepetést épp ez a körülmény okozza. Egy álló esztendeig folyt a háború ország-világ előtt
Júliáért, és a megnyert ütközet első verse, mint ahogyan többen állítják – mégsem a szerelemről szól.
Eddig még minden Petőfi-értelmező és -kutató fönnakadt ezen a képbe nem illő fordulaton. S a verset
magyarázva egyöntetűen megegyezett abban, hogy a mézeshetek első versében a szerelem csupán ürügy, kiindulópont.
Mert ha jelen van is Júlia – alszik. S nemcsak testi valójában, de lélekben is. És alszik vele a szerelem is, becsukódva.
Jelenléte – még Illyés szerint is – alig több az érzékelhető csöndnél, amely alkalmat és indokot ád a költőnek, hogy
nagy művészi erővel egy mennydörgő s földrengető motívumot pianóban játsszon el.
Ha kizárólag a verset tekintem kiindulásnak: soraiból, fölépítéséből valóban ez a magyarázat következik.
De ha a vers helyett a költő személyiségét állítom középpontba, az értelmezésnek sokkal tágabb, bonyolultabb
rétegein hatolhatok át.
Magyarán szólva: én tagadom, hogy ebben a versben a szerelem csak ürügy és csak alkalom. Mert lehet-e
ürügy, amit föl lehet áldozni? Hogyan is írta egész életét keretbe foglaló önvallomásában?
Annyira külön élő versként égett belénk ez a néhány sor, hogy sose mertük annak tartani, ami: vázlatnak,
alapszólamnak. Pedig nemcsak Petőfi egész életművét meghatározó módon kínálkozik annak, hanem egyetlen versére
vonatkoztathatóan is. Mintha a Beszél a fákkal a bús őszi szél csöndből, szerelemből,
villámokból, szentséges jóslatokból fölépülő öt szakasza nem volna más, mint a Szabadság, szerelem hat sorának beethoveni nagyzenekarra írt változata. Lényegük ugyanaz, csupán a hangszerelésük
más. Ami a Szabadság, szerelemben még csak célirányos, de elvont vágy, a Beszél a fákkal a bús őszi szélben már részleges beteljesülés. A két nagy éltető közül a szerelem már
meghódított tartomány. Biztonságot nyújt. Csöndességében van az ereje. Nem okoz léthiányt, nem fekszik rá a
láthatárra.
A vers eddigi magyarázóit talán az zavarta meg, hogy pillanatnyi benyomás szülöttének tekintették. Sorról
sorra, szakaszról szakaszra alakuló rögtönzésnek. Igen ám, csakhogy ami rögtönzésnek hat Petőfi verseiben, már rég
ott munkál benne a külsőségek és látszatok alatt. Nemcsak múltja van, de már előre meghatározott jövője is.
Azt is mondhatnánk tehát, hogy a szerelem nem puszta ürügy ebben a versben, inkább csak a helyére
kerül. S hogy jelenléte még szunnyadó voltában is mennyire valóságos és eleven, más érvekkel is erősíthető. Voltak
költők, akik úgy tudtak csak az eszmék költői lenni, hogy tagadták a valóságot. Petőfi pedig úgy, hogy minden
porcikájával vállalta. Ahhoz, hogy az égről beszéljen, szüksége volt a sárra. S ahhoz, hogy a szabadságról: szüksége
volt a látható, a bejárható Alföld távlataira.
Ha a Beszél a fákkal a bús őszi szél érzelmi-tartalmi előképét – a Szabadság szerelemben fedezhetjük föl, formai, szerkezetbeli előképét kissé merész
képzettársítással – A négyökrös szekérben. Az eszményi szerelem ebben a fiatalkori
versben – mint tudjuk – a csillagok közt lépdel. A szekeret húzó négy ökör viszont – újra csak Illyést idézve – a
legvaskosabb magyar valóságban. A szerelem mennyei kirándulását egy valóságos kirándulás ellenpontozza s
hitelesíti. A folyton visszatérő kétsoros ismétlés, a ballagó négy ökörrel: a valóság és az eszmény közös diadala.
A Beszél a fákkal a bús őszi szél visszatérő ismétléseiben is ugyanígy a
valóságnak és az eszménynek ezt az együttes összjátékát érezhetjük. Enélkül elröpülne a vers, és a jövendő kor
jelenései is, mint egy mennyei bábjáték rongybabái, az ürességbe hanyatlanának.
Mindez azonban csak a titok földerítése, s nem a nyitja. Okfejtés, amelyből épp az a szenvedély hiányzik,
amely a verset nyugalmi állapotából fölragadja.
Másutt kell tehát kutatnunk.
Van egy nehezen megközelíthető rejtélye Petőfinek: az átváltozások és átváltoztatások képessége.
Tűnődő, csendes verset ír például a Tiszáról. A vers csupa szemlélődés. Már-már önmagába zárul, amikor aztán a
Tisza vizével együtt az érzelmek is zúgva-bőgve szakítják át váratlanul a gátat. Vagy gondoljunk csak a Levél Arany Jánoshoz című versére. Csupa köznapi dolog, baráti ugratás a költemény háromnegyed
része. Jókedvű hanyattvágódások a múzsáknak kijelölt libalegelőn. De elég egy elszólás, egy megbicsakló tréfa, és
a lélekből előtörő forgószél máris fölkapja a verset, fölkapja a világot, s emeli olyan magasságokba, ahol már az
istenek is szédülnek. A suhancévődés természetesen vált át a legtisztább himnikus hangra: a százszorszent égi
szabadság dicsőítésébe.
Hogy miért természetesen?
Azért, mert ami annyira meghatároz valakit, mint Petőfit a szabadság, az bármikor megnyilvánulhat.
Lappangó helyzetéből a legváratlanabb pillanatokban is fölszárnyalhat. A kutyák és a farkasok dalából ugyanúgy,
mint a költőbarátnak írt levélből vagy a pamlagon heverő feleség mellől.
Ez az örök készenlét azonban nem vérmérsékleti adottság, mint ahogy többen is el akarták és el akarják
hitetni, hanem egy nagyon fiatalon kiharcolt magasrendű állapot eredménye. Aki mélyére nézett ennek, észre kellett
vennie, hogy Petőfi nemcsak azt feszíti egymásnak verseiben, ami eredendően egymásnak feszül: a rosszat a jóval,
a szabadságot a szabadság hiányával, hanem az emberileg elért jót a még el nem ért, de megszerezhető emberi
szükségletekkel. A szabadság és a szerelem is azért került életművében már-már kifejezhetetlenül tiszta feszültségbe
egymással, mert a legmagasabbrendű emberi értékek e kettő találkozási pontján szikráznak föl.
Halála is ezért változott át rögtön eleven életté.
A népköltészet és Petőfi
Egy szétrongyolódott, század eleji folyóiratban véletlenül akadtam rá Sebestyén Gyula, nagy hírű
tudósunk Petőfi népdalgyűjtéséről szóló tanulmányára. „Felolvastatott a Kisfaludy Társaság folyó év április elsején
tartott ülésén.” Azt, hogy a fölolvasás 1914-ben történt, egy tagsági, illetve egy előfizetési díjról kiállított nyugtából
derítettem ki.
Sebestyén írásának már a címe is fölvillanyozott. Csokonai, Berzsenyi, Arany népdalgyűjtéséről tudtam,
amit tudni lehet, de Petőfiéről csak annyit, hogy Erdélyi János Népdalok és mondák 1846-ban megjelent kötetében a fölsorolt 95 gyűjtő között Petőfi neve is szerepel. De hogy mit gyűjtött, hol és milyen
módon, arról nem tudtam semmit.
A feledésbe merült, illetőleg a szakemberek, szaktudósok hálójában megrekedt tanulmányból minden apró
részletre fény derült.
Sebestyén közli az évtizedekig elveszettnek hitt Petőfi-kézirat fényképmásolatát. Egy négy rétre
összehajtott fél ív papír első három oldalára öt dalt jegyzett le Petőfi, de még mielőtt elküldte volna Erdélyinek, az
öt közül egyet ő maga húzott át. Egy másik papírlap két oldalán pedig még négy másik, egymástól elkülöníthető
versszakot olvashatunk. Ezek a versszakok is töredékesek, hiányosak. Csonkaságukból érezni lehet, hogy Petőfi
emlékezetből írhatta le az anyagot.
Valljuk be: ez a néhány bizonytalan eredetű szöveg nem egetverő teljesítmény. Hát még ha a végeredményt
is ismerjük! Erdélyi Petőfi gyűjtéséből mindössze nyolc sort emelt ki s tartott közlésre érdemesnek. Nyolc sort, amely
ha népi eredetű is: egy összekuszálódott zsiványballada töredéke.
Rongyos csárda, nincs teteje. |
Zsidó asszony lakik benne. |
Zsidó asszony, a lelkedet, |
|
Zsidó asszony, a lelkedet! |
|
Arra kérlek, főbe ne üss. |
|
|
Lehetséges, hogy Erdélyinek ennyi is elég volt, mert neki talán nem is Petőfi gyakorlati közreműködésére
volt szüksége, hanem a nevére. Arra, hogy diadalmasnak ígérkező vállalkozásában a népies irányzat legtehetségesebb
képviselője lélekben is jelen legyen. De a sovány eredmény magyarázatául ugyanígy elképzelhető, hogy a botfüléről
és a fahangjáról híres fiatal költő nemigen tudott népdalokat. Hallhatott bár sokat, mégsem fújta őket fejből.
Megelégedett azzal, hogy titkukat belső mozgató erejüket, párájukat ismeri: a fölöttük átvonuló felhőt és napot. A hangra figyelt csak oda igazán, a lényegre, amihez talált ő szavakat bőven a saját
szótárából is; s helyzeteket és hangulatokat a saját élethelyzetéből.
Vagy hogy egészen személyes hangút, petőfis lelkiállapotút idézzek:
Ki vagyok én? nem mondom meg; |
Ha megmondom: rám ismernek. |
|
A hangra való rátalálás persze nem ment olyan könnyen, mint ahogy mi látjuk az azóta eltelt idő
közhelyekkel körüllengett magasából. Bajza például hittel és tiszta meggyőződéssel arra akarta rábeszélni a
bordalokkal jelentkező fiatal költőt, hogy népdalokat is időmértékes ütemre írjon. Petőfi a szófogadó fiú alázatával
megfogadta a tanácsot; neki is veselkedett, de kudarcot vallott. Szót sem érdemelne ez a kis irodalmi kitérő, ha nem
utalna arra, micsoda félreértések donghattak, zsibonghattak a népköltészet, a népies költészet, a műköltészet fogalma
körül. Semmivel se ártatlanabbak, mint manapság a modern költészet megítélésében. A klasszicizmus márványdugói
ott feszültek még a fülekben. Kazinczy íz, csín, tűz szavai égtájat jelző szavak maradtak
még nagy tekintélyű irodalmárok fejében is. Nem csoda hát, ha Petőfi szamaras verse jelképesen is ugyanolyan
botránykeltő lett a negyvenes évek elején, mint Ady A fekete zongorája a századforduló
utáni években.
A zavarról maga Petőfi is beszámol. Az 1847-ben megjelent összes költemények előszavában ezt írja: „…a magyar mérték és rím még nincs meghatározva.” Bevallja, hogy ő sem lát tisztán, csupán az ösztönére hagyatkozik
„…s ahol …rím és mérték dolgában a legnagyobb hanyagsággal vádolnak, talán éppen ott járok legközelebb a
tökéletes, az igazi magyar versformához”.
Ma már tudjuk, hogy a magyar versforma – ütem és rímhasználat – egyik lehetőségéhez valóban ő jutott
legközelebb. Különösen népdalszerű vagy népdalt utánzó verseiben. Akadnak ezek között a dalai között olyanok,
amelyek szinte éneklésre kínálkoznak. Nem kell zeneértőnek lennünk ahhoz, hogy ütemükből, belső
hangulatbujdosásaikból közvetlenül is kihallhassuk az énekelt népdalok hatását.
Mert Petőfi nemcsak a versformát, a kötetlenebb rímelést tanulta el a népdaltól, hanem mindazt, amit
csupán közhelyszerű fogalmakkal tudunk jelölni: a nép esze járását, csöndjét, elborulásait, lélekbeli s alkati
egyéniségét.
A lényegre: a hangra való rátalálás, mint tudjuk, oly tökéletesen sikerült, hogy jó néhány verse, kikerülve
az irodalom naprendszeréből népdallá válik. Például a Hortobágyi kocsmárosné című
még azon melegében. Megjelenése után két-három évre Erdélyi közli is a Népdalok és mondák kötetében.
Terbe Lajos 1930-ban megjelent Petőfi és a nép című tanulmánya szerint 51
Petőfi-vers vándorolt át a szájhagyomány világába. Ezek egy része dallammal. Egressy Béni, Szénfy Gusztáv s mások
megzenésítésében. Még Arany is négy Petőfi-versnek szerzett dallamot. Természetesen a nép közé került szövegek
és dallamok a szájhagyomány sodratában ugyanúgy alakultak, csiszolódtak, töredeztek, koptak vagy bővültek, mint
eredeti népdalaink.
Az utóbbi időben fellendülő erdélyi népdalgyűjtés során még mindig előkerül egy-egy újabb népdallá
változott Petőfi-vers.
Két esztendővel ezelőtt Almási István kolozsvári gyűjtő a Bukarestben megjelenő Művelődés című folyóiratban kisebb fajta szövegszemlét tart a szóban forgó Petőfi-versek-népdalok
fölött.
Izgalmas rejtély szomszédságába kerül, aki a dallammal együtt közölt népdalokat Petőfi eredeti szövegével
összehasonlítja. A már említett Hortobágyi kocsmárosné öt szakaszából csupán két
szakasz maradt meg a hagyományban. Ez is csak cserepekben, azaz alaposan kiforgatva. A Petőfi-vers harmadik
szakaszát emeli ki a nép, s idomítja saját ízléséhez.
Nézzük előbb az eredeti vers két egymást követő szakaszát:
Kocsmárosné, hej hol termett a bora? |
Savanyú, mint az éretlen vadalma. |
Csókolja meg az ajkamat szaporán, |
Édes a csók, megédesül tőle szám. |
|
Szép menyecske… savanyú bor… édes csók… |
Az én lábam ide s tova tántorog; |
Öleljen meg, kocsmárosné édesem! |
Ne várja, míg itt hosszában elesem. |
|
|
S mit választ ki ebből a szájhagyomány? A magyargyerőmonostori s a csíkrákosi változat közül az utóbbit
írom ide:
Kocsmárosné, de savanyú a bora, |
Olyan, mint a valóságos vadalma. |
Kocsmárosné, cukrozza meg savanyú borát, |
Még ma éjjel elszeretem a lányát. |
|
Kocsmárosné, mit ugat a kutyája, |
Nem jöttem én lopni az udvarára. |
Kocsmárosné, kösse meg a hamis kutyáját, |
Ne ugassa meg a lánya babáját. |
|
|
Hasonló történik a Hegyen ülök című versével is, ami a részletek kiemelését
illeti. Van olyan falu a Mezőségen, ahol az első, a második, a negyedik szakaszt éneklik, s van, ahol, mint például
Homoródalmáson, csak az utolsót. Petőfi így fejezi be versét:
Szeretném, ha vadfa lennék erdőben, |
Még inkább: ha tűzvész lenne belőlem; |
Elégetném ezt az egész világot, |
Mely engemet mindörökké csak bántott. |
|
S a népdal négy sora pedig így hangzik:
De szeretnék az erdőben fa lenni, |
Ha engemet meggyujtana valaki. |
Elégetném ezt az egész világot, |
Közepébe meghagynám a babámat. |
|
Utoljára hagytam egy olyan népdallá változott Petőfi-verset, amelybe eddigi ismereteim alapján, elsőül
én botlottam bele. Kallós Zoltánnal és Marosi Júliával együtt jártam a Mezőség egyik lenyűgözően érdekes falujában:
Széken. Ismerősöknél voltunk. Átüzent hozzánk egy fiatalasszony, hogy ő is szeretne Kallós hangszalagjára énekelni.
Az ismeretlen dalok között egyszer csak ismerős sorokra kaptam föl a fejemet: Petőfi-vers! Méghozzá egyik
legsikerültebb a koraiak közül. A Temetésre szól az ének sorait hallottam vissza. A verset
Petőfi Debrecenben írta, 1843 decemberében. Nem is egészen szerepjátszásból, mint ahogy az efféle korai verseiről
bizonygatni szokták. Nem, mert a vers írásakor valóban elkeseredett volt a végsőkig, beteg és elhagyott, Pákh Albert
vendége, aki koronatanúként igazolta a nyolc sor szó szerinti hitelét. Míg a fiatalasszony Kallós kérésére újra
elénekelte a dalt, fölidéztem emlékezetemben az eredetit:
Akárki! már nem földi rab, |
Nálam százszorta boldogabb. |
|
Itt viszik az ablak alatt; |
Be sok ember sírva fakadt! |
Mért nem visznek engemet ki, |
Legalább nem sírna senki. |
|
|
Igen ám, de a két szakasz előtt még két másik szakasz is elhangzott. Két olyan, amely egyetlen Petőfi-versre sem emlékeztetett. Az önmagában is tökéletes Petőfi-vers tehát – ritka kivételként, a nép alakítóműhelyében
ezúttal – bővült. Kár, hogy csak dallam nélkül nyújthatom át a szöveget, de bizonyos vagyok abban, hogy ez a ma
is elevenen élő, szájhagyományba beilleszkedett Petőfi-vers igazi meglepetés lesz a népdal híveinek és az
irodalomtörténészeknek egyaránt.
Nem leszek szerelmes soha. |
|
Szívem gyászba van borulva. |
Nem egyébért, csak teérted, |
Mert én tiltva vagyok tőled. |
|
Akárki az, nem földi rab, |
Nálamnál százszor boldogabb. |
|
Most viszik az ablak alatt, |
Minden kislány sírva fakad. |
Bárcsak engem vinnének ki, |
|
|
Egy mítoszi alak
Újra egy évforduló és újra a szokásos, tükör-előtti fésülködéseink. Ing, nyakkendő, ünnepi arc és komoly,
ünnepi gondolatok. S közben a körlevelek udvarias zizegése a hátunk mögül: Mit gondol ön Petőfi Sándorról
ezerkilencszázhetvenkettőben? Időszerűnek tartja-e költészetét? S véleménye szerint: utat találhat-e ez a költészet
a mai fiatalokhoz? Vagy az ő számukra Petőfi már csak puszta név, tananyag, eget fenyegető, köztéri szobor? Már
csak egy elföldelt mítosz csontváza?
A kérdések úgy hatnak, mintha valódi volna bennük a robbanótöltet, de mire végighallgatja őket az ember,
kiderül, hogy inkább csak a füstjük valódi. És csakugyan: miért épp most lettünk rájuk ilyen fölhevülten kíváncsiak?
Évekig ültünk, bársonyszékben vagy pocsolyában, évtizedekig az idő csárdaromjai közt morogva, feketén, anélkül
hogy bárki föleszmélt, s megkérdezte volna: mi közünk Petőfihez? Mi közünk eszméihez, fejtartásához, kíméletlen
ítéleteihez vagy megfordítva: mit szólna hozzánk ő, a legistenibb Fiú, a bőrébe sose férő, a besorolhatatlan, az
örökmozgó szeretet, a harag lángelméje, akit még lobogónkul is emlegettünk? Mit szólna begyakorolt
jámborságunkhoz, begyakorolt, szabályos életünk unalmához? S mit az egykedvűség finomra csiszolt
sisakrostélyához, melyet a kötelező reggeli mosdás után sietősen az arcunkba húzunk?
Ilyesmivel, persze, kár is áltatni magunkat. A kérdőívek csak zizegnek, de a helyéről ma se pattant föl
senki. Nem pattan föl, és nem szól. Mert okosak, bátrak, osztályozhatatlanok, kíváncsiak – egyáltalán valakik! – mi
már csak akkor tudunk lenni, ha fölszólítanak bennünket. Enélkül még az igazi nagyok is összehúzódnak, hogy
nagyok maradhassanak. Ugyan, ki szólíthatta föl annak idején Adyt, hogy megírja a magyar irodalom egyik legizzóbb,
legmámorosabb vallomását a „mennyeien nagyságos suhancról, a lázas, a csúnya, a diákos magyar Apollóról… a
zenebonás népköltőről, ki tízmillió embernél jobban látott, tisztábban látott”. És kicsoda Illyést, Németh Lászlót.
Vagy József Attilát, aki ha tanulmányt nem is, sőt verset is csak fiatalon szentelt a nagy elődnek, de aki szellemét
a magáéba engedte ömleni. Hisz költészetében nemcsak Petőfi élet-jelszava ver visszhangot – a szellem és a szerelem
szinte szó szerinti átvételében –, de ha követni tudjuk a mélyebb áramlások útját is, észre kell vennünk, hogy a Külvárosi éj, a Holt vidék, a Téli éjszaka, A város peremén, a Tiszazug alatt ott
lélegzik A puszta télen, a Kiskunság, a Kutyakaparó természetet és társadalmat egymáson átvetítő, azonos költői szemlélete. Valami nagy
folytonosság, hullámokban érkező erő.
Hogy a tízes, a húszas, a harmincas években más idők jártak Magyarországon? Hogy a forradalomnak
másféle lábdobaját lehetett hallani, mint korunkban? Hogy Petőfi akkor még szikrázóan bent volt az idegekben, a
levegőben, illetve, hogy ő maga volt a levegő – ki tagadná? Ki tagadná, hogy aki őt idézte, mindig valamiféle sürgetés,
robbanásig feszült várakozás nevében idézte? Valami előtt – mindig hadüzenetként. Ady,
Petőfi nem alkuszik írásában Ady nem alkudott. És Illyés Petőfi-je se költői életrajz vagy tanulmány-remeklés, hanem röpirat. Ugyanabból a mélységből szól föl,
ahonnét a Puszták népe.
Vajon egy mai Petőfi-tanulmány lehetne-e adysan keserű, dühös, kihívó, büszke, hódoló, hajthatatlan?
Vagy akár Illyésesen kemény, világos, célratörő?
Nem lehetne!
De nem azért, mert Petőfi lett időszerűtlen, hanem mert mi vagyunk azok. Mi, jólnevelt utódok,
beszűkültek, sebtapasszal leragasztott vezúv-szájúak, mással s magunkkal kiegyezők. Persze, ne higgye senki, hogy
ezerkilencszázhetvenkettőben Petőfi sétapálcáját irigylem, amelyből kissé babonásan, de isteni mutatóujjként,
szárnyas tőr repült elő egy márciusi napon. És azt se higgye senki, hogy őt irigylem, s véres napokról óhajtok
álmodozni. Petőfi forradalom nélkül is forradalmár tudott lenni. Ismerjük ezernyolcszáznegyvenhatos keltezésű
versét: „Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek Az emberiségért valamit!” A huszonhárom éves költő akkor írja ezt,
amikor már alapjaiban megújította a magyar költészetet. Honnét, miért ez a világot körülfelhőző sóvárgás? Sóvárog,
mert igazi hódító alkat. Ha belekezd valamibe, nem hagyja abba. A siker igazolása is csak arra kell neki, hogy
túlléphessen a sikeren. Végül is örülhetne: egy új, egy sosem volt költői irányzat, a népiesség győz általa; hogy a
múzsák egyetlen intésére költöztek le a Helikonról, béresek, pásztorok, betyárok és vándorszínészek mellé szegődve.
De előtte – a magyar irodalom legnyitottabb költője előtt – csak annak van igazi értéke, amiről mi dönthetjük el: mivé
legyen. Ezért a dolgokkal való örökös szembesülése, összeszikrázása. Semmit se hagy ítélet nélkül, mindent
átlelkesít, mintha ősgondolkodó gyanánt vallaná, hogy az ember nem más, mint a természet maga, azzal a
különbséggel, illetve ráadással, hogy az ember tudja is ezt.
Érdemes lenne kiválogatni s egymás mellé tenni azokat a verseit, melyekben – mint például a Megúnt rabságban, a Dalaimban, a Lennék
én folyóvízben – képzelete, idegállapota egyik természeti képről a másikra, a harmadikra, az ötödikre,
a tizedikre ugorva tör a teljesség felé. Saját kiteljesedése révén az emberi teljesség irányába.
Petőfit ez a csillapíthatatlan mozgáskényszer, ez a végig befutott utak mámora mutatja olyan
forradalmárnak, mint amilyennek a Nemzeti dal szavalása vagy a sajtószabadság
kikiáltása közben elképzeljük. Különösen, ha leállás nélküli célratöréséhez magunkat mérjük hozzá; magunkat, akik
többnyire csak félutak hősei vagyunk, akik csak kezdeni tudunk nagyszerűen, de a befejezést már elkapkodjuk, és
a végzetnek engedjük át.
Már csak azért is vallom, hogy Petőfi legforradalmibb képessége nem a politikusi volt, nem a népfelséget
hirdető vagy a csatadalt fújni tudó, hanem a teljességet akaró ember szenvedélye és hite. Az idő minden pillanatában
ugyanazzal a fűtöttséggel létezni. Tágulni, jelen lenni, kapcsolódni, mert önmagában semmi se megnyugtató. Talán
ő tudta egyedül, hogy március tizenötödike fabatkát sem ér az egész ország forradalmasítása nélkül. S ki az, aki a
legnagyobb fényű jelenbe se vakult bele? Ő, a Huszonötéves. Először teremtett a történelmünkben múltat – romantika
nélkül. A forradalmi időkhöz méltó előidőt. A nemesi, a nemzeti történelem helyébe népibb, nyersebb, szálkásabb,
egy egészen más kiindulású történelmet – Dózsát és Rákóczit állítva eszményképül. Még ma is fölfoghatatlan, hogy
ez a minden ízében élményköltőnek számító fiatalember milyen módszeresen, milyen tudatosan és tévedhetetlenül
teremt hagyományt. Hallgassuk csak, mit ír negyvenhétben Aranynak: „…Én Dózsát a magyar történet egyik
legdicsőbb emberének tartom és szentül hiszem, hogy lesz idő, ha fönnmarad a magyar nemzet, midőn Dózsának
nagyszerű emlékszobrot fognak emelni és talán mellette lesz az… enyém is.”
Ez az előre-hátra terjeszkedő ösztön, ez a teljességvágy fogja át Petőfi egész életét, magatartását,
esztétikáját. A disznótorok, a dohányvágó béresek ugyanolyan természetesen elférnek világában, élnek és mozognak
benne, ahogy Shakespeare, Goethe vagy Napóleon. Tehát még témáiban is az egyenlőség híve. Nem ismer másféle
rangsort, mint a szeretet, a rajongás, az undor és a gyűlölet rangsorát. Amit lát: megnyeri magának; amihez hozzáér:
megváltoztatja. Az emberi nagyságot is úgy szemléli, mint mondjuk, a Tiszát. Bem dicsőítésére ugyanabból a
mélységből merít szavakat, mint az Alföld vagy a szabadság dicsőítésére. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Petőfi
összemossa a határokat, az értékeket, hanem, hogy egyiket a másikkal egészíti ki.
Költészete így egészül ki prózájával. Költői cselekvése a tényleges, a valóságos, a szavakat követő
cselekvéssel. Sőt, Petőfi élete maga: kiegészülés. „Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik, nagy gonoszan, Hogy
már megállhatunk…” Petőfi dühösen vágja rá, hogy hazugság, szemtelen hazugság. A refomkort így tágítja a
forradalom irányába. A forradalmi napokat a szabadságharc irányába, honnét a világforradalomra is odalátni. Kossuth
kiegészülése is ő, és Széchenyié is. De ugyanígy a márciusi fiataloké is. Menjünk, és kényszerítsük rá a cenzort, hogy
engedélyezze a Nemzeti dal és a Tizenkét pont kinyomtatását? Petőfi így szól közbe: ne menjünk, jelentsük inkább ki, hogy semmiféle cenzort nem ismerünk.
A mindig hiányzót, a mindig szükségeset képviselte, azaz a szükségszerűt. Sokat vitatott egyszerűsége
is ezzel kapcsolatos. Azt akarta visszahallani a versben, amit a kortársak költészetében nem hallhatott. A hős
honfoglalók helyett azoknak a hangját, akiknek éppenséggel honuk se volt. Népisége nem a népköltészet égig érő
fája, mint ahogy sokan vallották, hanem – Illyést idézve – az a soha nem hallott hang, amelyen a nép esze járását
követve megszólal. Ki ne ismerné az Aranynak írt levél idevágó sorait: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel
áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század feladata.”
Az efféle egyszerűség, mondjuk ki határozottan, a világfölforgatók s a világteremtők egyszerűsége. Akik
ilyen mondatokat írtak falakra, könyvekbe, égre, sose úszták meg szárazon, mert a legbonyolultabb dolgokkal kellett
szembefordulniuk: a hatalommal, a szolgaság érzésével, felhőgyártással, képzeletgyártással, önmagukkal s cifra
mellébeszélésekkel. Petőfi sokszor dicsért és sokszor ócsárolt egyszerűségét talán ezért nem éreztem én puszta
stílusnak soha, ellenkezőleg, a külső és belső bonyolultságokon aratott győzelemnek tartottam és tartom. Olyan
életerőnek, amely nemcsak a nyelvben, hanem az élet minden mozdulásában és szisszenésében megnyilvánul.
De végül is egyszerűség-e Petőfi egyszerűsége? Köznapi-e, csökkentett-e, kopott-e? A szövegmagyarázók
százhúsz év után kissé sápadtnak mondják. Túlzottan egyértelműnek, titoktalannak. Azt bizonygatták, hogy ami
valaha a csodája volt, mára a csoda hamuja lett; hogy Vörösmarty is, Arany is, sokkal rejtélyesebb, lucskosabb,
telítettebb nála. Hát még Csokonai!
A szövegösszehansonlítások alapján kétségtelen, hogy nyelvi erejük, hasonlatteremtő képességük
árnyaltabb és erőteljesebb Petőfinél. Míg Vörösmarty az érzelem-, az indulat-, a mondatalakítás Oedipusz királya,
addig a fiatal Petőfi nyeregből hadakozó Szent Györgynek tűnhet. Legalábbis látszatra. Mert ki merné jó lélekkel
bizonygatni, hogy egy költő gazdag, feszült, sejtelmekkel és drámával átitatott világát csakis a nyelvben találhatjuk
meg? Hol marad például egy mű legmagasabb rendű formája: a szerkezet? Hol a költő mellőzhetetlen és sorsra
méretezett viszonya a költészethez? „Egész vigasztalan nehéz és szomorú magyarságommal udvarolok Petőfi
emlékének azért – írja Ady –, mert nem tudott csupán versíró lenni.” Akarjuk vagy nem akarjuk, ez mégsem azt jelenti
kizárólag, hogy a versírás mellett Petőfi még politizált, és szerepet is vállalt, hanem hogy tehetségét utánozhatatlan
érzékkel fordította szembe a költészet örökös csábításával: mindent a versen belül csinálni meg.
Szemünk előtt zajlottak és zajlanak a huszadik század nagy háborúi és rombolásai a művészetekben.
Talán túlságosan is sűrűn csattannak föl a jelszavak: A költészetet a költészet eszközeivel söpörni el!
A festészetet a festészet eszközeivel! Mi lenne egyszer, ha Petőfi „költőietlenségére”, faragatlan, áttetsző,
beszédfolyású verseire is így tekintenénk. Rögtön keményebb szél vágna bennünket mellbe, s a számonkért
bonyolultság tüske-gubancai is a testünkbe szúrnának. Elég egyetlen ellentmondást kihantolni. Az, hogy Petőfi végül
is a világosság és az egyértelműség vértanúja lett, s hogy abba halt bele, amiért élni akart, cáfolhatatlan bizonysága az életét s életművét belülről irányító ideg-katasztrófáknak, bonyolult végleteknek. Rimbaud, a
világirodalom másik suhanc lángelméje, ki Petőfihez hasonlóan a szó és a cselekvés istenkísértő egységére vágyott,
csalódva a szóban, a cselekvést választotta szikár megoldásul. Petőfi végigjátssza a lehetetlent: megteremti a szó és
a cselekvés folyton villámló összhangját, a megélt élet és a megélt költészet egységét ugyanazon időn belül, s érzi
is haláláig.
Mi ez, ha nem kivételes teljesítménye a világirodalomnak! Mi más, mint a körbetáncolt titok maga!
Nem értem, s nem is akarom érteni azokat, akik szívesen akadnak fönn suta rímeken, s a nyelv laposabb
fennsíkjain taposnak akkor is, amikor hegymászók lehetnének. Petőfi időszerűsége épp a nagyság, a nagyság
megnyilvánulása. Aki ezt nem látja, semmit se lát. Ami pedig a mai szemnek, a mai fülnek, a mai agytekervényeinknek
valóban hiányzik belőle: a mi erőnkből, a mi bonyolultságainkból mindenkor pótolható; mert Petőfi – akárcsak egy
mítoszi alak – újra és újra fölkínálja nekünk a sorsát: az emberi teljességet.
Kosztolányi hóembere
Járok a havas utcákon, s néhány perce csak arra a hóemberre gondolok, melyet Kosztolányi huszonhat
évvel ezelőtt, egy februári reggelen a járda szélén megpillantott. Még aznap este cikket írt róla, valószínűleg nagyobb
izgalommal és örömmel, mintha eleven közéleti kiválóságról kellett volna nyilatkoznia.
E hatvan-hetvensoros írás ajánlólevél lett az örökkévalósághoz: Kosztolányi hóembere bekerült általa a
tél panteonjába, a többi halhatatlan emlékű hóember közé.
Percig se csodálkozom ezen, hiszen ez az ajánlólevél, ez a kis írás – remekmű. A remekműveknek pedig,
szerencsére, nagy befolyásuk van a halhatatlansággal bajlódó égi és földi hatalmak előtt – még ha közönséges
hóemberről van is szó.
Nemcsak remekműnek remek ez a Kosztolányi jegyzet, de önvallomásnak is az. Csupa véletlen és tudatos
önleleplezés. Művészetének kulcsát találom meg benne; a titkokat nyitó ördöglakat kulcsot, melyet nagy élvezettel
hajlítgatott, csavargatott egész életében, s halála pillanatában megindító szerénységgel elrejtett előlünk.
Ahogy a huszonhat évvel ezelőtti napon kilép az utcára, s a februári reggel kristályvillogásában
megpillantja a hóembert, nyomban elszólja magát: „Tegnap este még nem volt itt, s lám, ma hajnalra megszületett.
Megszületett a hóember!” Nyelvbotlás volna ez? Puszta költői ötlet? Csodálkozása megkapóbb és mosolyognivalóbb.
Már-már nem is a gyermeké, hanem a bálványokra ámuló rokonszenves vademberé, aki lelket lát minden
teremtményben. Honnét kapta ajándékba ez az európai műveltségű és kifinomult szellemű ember „barbár”
érzékenységét? Más csak odatekint az ilyen sete-suta arcú, dömhechasú, félrevágott sipkájú lényre, mosolyog tán és
továbbmegy. Ő megáll előtte, mint egy ismeretlen faj képviselője előtt, s körülbámulja. Szívesen kezet rázna vele.
Nézi, mint akit a puszta látás is mámorba ejt. Nézi szénbajuszát; szemét, mely szintén két széngöröngy; szájából
kilógó pipáját, mely nem más, mint egy darab tüzelőfa. Kutyája is van a hóembernek; hókutya fekete szemmel, fekete
orral.
A látvány régi telek borzongását idézi föl benne, a gyermekkorét, s nyomban egy ősibb borzongást is:
vajon ki hozza világra a hóembert, és ki hozza létre az élőt? Ami ártatlan ámulat, játékosság volt az előbb, most
döbbenet lesz. A gyermekarcon áthömpölyögnek a hamleti ráncok. Fölkomorlik az örök kérdező-Kosztolányi: a
gyermek és a bölcs, a nyugtató és a nyugtalanító, a rejtelmeket szülő és a rejtelmekkel hadonászó, kinek elég egy
hóember, hogy huszonöt év után most az én agyamat is összerántsa, s tűnődéseimből kizökkentve, ember voltomra
e percben is rádöbbentsen. A játéktól a halálos problémákig, íme, nála ilyen rövid az út. Ilyen rövid vagy inkább ilyen
üstökös-gyorsaságú?
„Ki hozza az embert a világra? Rejtély! De ki hozza a hóembert világra? Még nagyobb rejtély!” – ezt írja.
Vagyis azt: ki teremti meg benne a kedvet, hogy éppenséggel hóembert csináljon.
S mivel erre a titokra újabb kérdéssel lehetne csak felelni, közvetlenebb és kézzelfoghatóbb választ keres.
Válasza újra elszólásnak hat: „Bizonyára a szomszédos szeneslegények csinálták a maguk mulattatására, szilaj derű
és vastag röhögések közepette.”
Mi az, hogy bizonyára? Mért nem mások? Mért éppen ők, a rekedt hangú, rumszagú fiúk? Mért nem az
aranygombos, selyem nyakkendős úricsemeték, akikhez ő külsőségekben, csokornyakkendőjével és emlékeivel
közelebb állt; akiknek tán még az idejükből is inkább futotta volna. Elszólás lehet ez? Ha igen, akkor nagyon tudatos
elszólás. Kosztolányi tudta, hogy hóembert is csak olyan kéz csinálhat, amelynek múltja van a teremtésben. A
munkátlan kezeknek még a puha hó sem engedelmeskedik. Az is ellenáll, mint a legmakacsabb kő vagy a
legkonokabb márvány. Ahhoz, hogy lélek legyen a teremtményben, a lélek állandó működése kell. A folytonos
teremtés áhítata és önfeledtsége, a kedély buzgalma, mely nem a hóesés első ihlető pillanataiban szállja csak meg az
embert.
Ahogy ott áll a szeneslegények remeke előtt, szaktársi rajongásból legszívesebben kezébe venne egy
nádpálcát, és az utca népes gyülekezetének elmagyarázná a „műalkotás” erényeit, a művészet titokzatos mikéntjét,
hogyanját, akár egy művészettörténeti órán. Nem érezné alkalmatlannak az utcát, s nem érezné szentségtörőnek a pózt
sem. A szenvedélyes tanítóra ismerek rá e hirtelen támadt nosztalgiájából. Így magyarázott egész életében életről,
halálról, erkölcsről, embertelenségről tíz kötetet megtöltő cikkeiben, jegyzeteiben, tanulmányaiban. Ahogy a
hóemberről beszélt volna az utcán sétálóknak, úgy beszélt ő Édes Annáról is, egyik legkedvesebb élő szobráról,
miközben a mutogató nádpálca késsé változott kezében, hogy egy föloldhatatlan pillanatban átadja a „szobornak”,
a kis cselédlánynak, a továbbiakat már ő magyarázza el.
Még egy utolsó tekintetet vet a hóemberre, hogy sajátságos kosztolányis vallomással eltávolodjék a
tárgytól. A művész önzetlenségét tiszteli az „alkotókban”, mivel nem kőbe, nem is márványba, csak mulandó hóba
faragták sugallataikat. Azokhoz a költőkhöz hasonlítja őket, akik homokba írják verseiket…
Ha ezzel a végkifejlettel fejezi be az írást, hangulatos kis képet fest a téli utcáról, a játékos kedvű
szeneslegényekről, a gyerekkort fölidéző misztikus telekről. De Kosztolányi továbblép, egészen a történelmi
általánosításig.
Estefelé, hazatérőben, már csak a hóember hulláját találja ott a járdaszélen. Ha a délelőtti hasonlatokat
folytatja, a pusztulás láttán a halállal viaskodó gondolatokig juthatott volna el. A hóember születésétől a hóember
haláláig s az ember születésétől az ember haláláig. Az ősgondokon töprengő bölcselő helyett azonban a társadalmi
ember kezd beszélni… Úgy fekszik a földön a hóember, mint egy rablógyilkosság áldozata. Kilopták két szénszemét,
ellopták fekete szénbajuszát, papírzacskó-süvegét, tüzelőfa-pipáját. Vajon, ki lopta el? Nyilván, szükséget látó
szegény emberek, hogy a szigorú, februári éjszakán – ha csak egy órácskára is – begyújthassanak pléhkályhájukba.
Vagy megfőzzék rántott levesüket. Kevesen írtak ilyen groteszk és kegyetlen kritikát a korról. Ellopták a hóember
szénszemét!
Az is lehet, hogy nem így történt. Lehet, hogy a széngöröngyöket kamasz gyerekek gyúrták hógolyóba,
hogy keményebb legyen, és messzebb repüljön. A papírzacskó-süveget pedig egy komédiázó kölök csapta fejébe,
hogy a bohócképű hóemberrel versenyezzen. Én mégis Kosztolányinak hiszek. Az elesettekkel együtt érző író
túlozhat csak így az igazság érdekében. De vajon, túlzás volt-e ez? Vagy inkább jelkép? Egy embertelen kor
túlzásainak a jelképe? A széndarabot fölszedő nincstelenek, a József Attila-versekben feltűnő proletárok rokonai,
a pályaudvarokról fát lopó kisgyerek bátyjai, ismerősei. Következtetése nem József Attila-i következtetés, de
valóságlátása és igazságérzete az övével rokon. A hóember hullája már csak ürügy, hogy a pusztulásról beszéljen, a
fagyról, a társadalom dermesztő időjárásáról, az elkékült szájú csecsemőkről, a kimutatásokból is ismert
tüdőbetegekről, akik az első tavaszi napfénytől a hóemberrel együtt elpusztulnak…
Kosztolányi a jegyzetét keserű gúnnyal fejezi be: „Úgy látszik, hóembernek sem érdemes születni 1935-ben!”
Kosztolányi példája
Kosztolányi Dezső húszéves korában írta első, figyelemreméltó jegyzetét a nyelvről. Írása vidéken, a
Bácskai Hírlapban jelent meg, 1905. augusztus 20-án. Gondolom, néhány szabadkai és Szabadka környéki
újságolvasó értelmiséginek föltűnhetett a szokatlan téma, föltűnhetett az írói szöveg filozofikus üdesége és okossága,
mindenekelőtt azért, mert akkoriban a nyelv ügye még a mainál is kevésbé tartozott az élet gondozandó ügyei közé.
A cikk olvasói olyasmit élhettek át, mintha Szabadka város fülledt délutánján gólyák helyett éneklő hattyúk vagy
színes flamingók kezdtek volna körözni a sétatér fölött.
A szokatlan témaválasztáson utólag még magam is elámulok. Az, hogy verset, jó verset, sőt maradandót
már egy tizenhét-tizennyolc éves suhanc-költő is írhat, Rimbaud óta megemészthető csodája volt a világirodalomnak
s így a mienknek is, de hogy bimbózó tollal épp a nyelvről, az anyanyelv tapasztalaton túli természetéről kezdjen egy
író-növendék elmélkedni, csakis a sorsszerűség megnyilatkozásának tekinthető. Szinte véletlen „elszólásnak”.
Ma már tudjuk, hogy Kosztolányi korai, nyelvi cikke valóban csak ösztönös nyitánya volt egy harminc
éven át tartó szenvedélyes kapcsolatnak: szerelmének az anyanyelvéhez. Már-már Oidipuszi, vagyis izzóan
mitologikus volt ez a viszony. Lázas, fáradhatatlan, meghitt. Meggyőződésem, hogy nyelvünk egyetlen írónktól és
költőnktől sem kapott annyi szorgalmas hódolatot, mint tőle. Rajongott érte, kényes volt rá, vitte tűzbe, pokolba,
hóviharokba, izgalmas és füstös kalandokba; bemutatta őt a mennydörgéseknek, a szeptemberi áhítat darazsának s
be Istennek, aki bűnhődésünk enyhítésére megváltó szavakat ejteget közénk. S ezt a hódolatot Kosztolányi nemcsak
rejtekező íróként gyakorolta, magára öltve a versek, a regények, a tanulmányok mozgékony álarcát, de minden áttétel
nélkül – közvetlenül is.
Összegyűjtött munkái között ott van ennek a szenvedélynek a bizonyítéka: egy hatszáz oldalas kötet
mámoros vallomása az anyanyelvről. Kazinczy, Csokonai, Arany talán együttvéve se bajlódott annyit a magyar nyelv
érdekében, mint egyszál magában Kosztolányi. Tette ezt önzetlenül s tette nemes önzésből is. Ezt írja egyik
vallomásában: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én”. Másutt meg ezt: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és
magyarul beszélek, gondolkodom, írok, életem legnagyobb eseménye… Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben,
idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta
sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”
Az ember pirulva és irigykedve olvassa elragadtatott mondatait. Pirulva és irigykedve, mert hol van a mi
nyafogó hitünk az ő áradó hitéhez képest? Odafigyelésünk az ő odafigyeléséhez viszonyítva! Évtizedekig azt
ismételgették róla, hogy finomkodó, arisztokratikus széplélek volt, aki távol tartotta magát a közügyektől, távol a
politikától és a korabeli magyar társadalom gondjaitól. Ideje volna elfújni feje fölül a félreértések és a látszatok
koromfelhőit. Vajon távol él-e a közügyektől az, aki a maga mindennapos szabadságharcát a nyelv világán belül vívja?
Szótól szóig, mondattól mondatig. A társadalmi és a politikai forradalmárok halántéka talán komorabb, erőfeszítésük
is látványosabb, ideggyötrőbb, de semmivel sem magasabbrendű, hisz a nyelv védelme mindenkor a tudat védelme
is! Az egyéni tudaté és a közösségi tudaté. S a világ egyébként is csak ott világ, ahol a nyelv megjelenik, s jelen is
marad; ahol kapcsolatot tud teremteni az ember és a természet között, az élet és a halál átláthatatlan viszonyában.
Mert a nyelv nem csupán eszköz, ahogy sokan hiszik, nem csupán a szavak összessége, hanem az életünk egyik
legalapvetőbb feltétele.
Kosztolányi pontosan tudta ezt. Tudta, hogy a nyelv „gondolkodik” is bennünk. Néha például
korszakváltásokat harangoz be s új érzelmeket indít el útjukra anélkül, hogy az értelmünk előre kidolgozta volna
ezeket a változásokat. S hasonló folyamatok játszódnak le a stílusváltozások esetében is. Minden stílusváltás új
valóságot és új igazságokat készít elő. S az első lázadó szavak, az első, tapogatózó új igék mindig a nyelvben jelennek
meg.
Ki az közülünk, kortárs magyar írók közül, aki Kosztolányi szenvedélyes figyelmével fordulna nyelvünk
állapota felé? Nyelvművelő tudóst, tanárt, szakembert szépszámút ismerek, de írót, Kolozsvári Grandpierre Emilen
kívül, senkit. Sütő András ugyan írt egy bibliás című, gyönyörűséges könyvet: Engedjétek hozzám jönni
a szavakat, de ez a mű sokkal inkább a kisebbségben élő magyarság sorsregénye, mint anyanyelvünké.
Egy vízözönre készülő író bárkanaplója, melybe Noé módszerével egy szorongatott nép veszélyeztetett szavait gyűjti
össze. S mindazt, ami a szavak körül csapong, vergődik, felhősödik és világít. Azt is mondhatnám, hogy Sütő könyve
egy örvénylő lázbeszéd, riadóztató röpirat, amely kimondatlanul is arra akar rádöbbenteni bennünket, hogy az erdélyi
magyarság nyelvét fenyegető veszélyek minden magyar anyanyelvét is fenyegetik. Mert a sújtás, amely őket éri,
véraláfutásos nyomokat hagy mindnyájunkon.
Sütő az árvízkárosult szó mintájára megalkotja a nyelvkárosult szó fogalmát. De ha bárki azt hiszi, hogy
Sütő szava csakis a határainkon kívül élő magyarok szétszórt tömegére vonatkozik, alaposan téved. Tömérdek
nyelvkárosulttal találkozhatik az ember itthon, az anyaországban is. Sőt egymás között nyugodtan bevallhatjuk, hogy
kisebb-nagyobb mértékben nyelvkárosultak vagyunk mindnyájan. Igen, azok vagyunk, hiszen nyelvünket az elmúlt
évtizedekben semmivel sem érték kisebb csapások, mint a gazdasági életünket, a közoktatásunkat, egyáltalán a
szellemi életünket. Elég ha a tartós mellébeszélésekre gondolunk. A nyílt vagy az álcázott hazudozásokra a
közéletben és mindennapi, kis életünkben. A félig elmondott igazságok mindenkor elszegényítik a nyelvet. És az el
se mondottak még inkább! Az igék ilyenkor elbátortalanodnak, a képzelet összeszűkül s a mozgékonyságra született
jelzők ágrólszakadtan csak szédelegnek.
A hátunk mögött maradt esztendőkben pontosan tudtuk, hogy milyen veszélyek fenyegették nyelvünket,
s mi írók, a veszély szorongatásaiban se követtük a nyelvtisztító s a nyelvnemesítő Kosztolányi példáját.
S nem követjük ma sem. Pedig a nyelvünket nyomorgató és fenyegető bajok, ahelyett, hogy csökkentek
volna, szaporodnak. A politika és a civilizáció egymást támogató osztagai naponta rohamoznak. Ha régen a politizálás
hiánya sorvasztotta a nyelvet, most épp ellenkezőleg, a túlburjánzása sorvasztja. Az újságokból és a televízióból is
egy eléggé korlátozott, de erőszakos szókincs változatai szóródnak szét: mindenünnen a konszenzus, a legitimáció,
a pléhlemezből kikalapált pluralizmus fogalmai recsegnek. Kétezer vagy háromezer, előjogokat élvező szó
ostromállapotában élünk. S ha végigmegyünk Budapest néhány utcáján, a politika szűkített szókészlete mellé egyre
több idegen feliratú reklámszöveg és cégtábla társul. A Night Clubok, a Rock Cafék, a City Grillek,
az ilyen-olyan shopok, butikok, miegyebek.
S ez még csak a kezdet! Mi lesz itt egy év múlva, két év múlva, öt év múlva. Ha nem sikerül megerősíteni
a nyelvünket, a tartásában legyöngült nyelv képtelen lesz ellenállni a hódító rohamoknak s ugyanígy a nyelvi
nemzetköziség vonzó és könnyű csábításának.
Álljunk meg egy percre ezen a délutánon s gondoljuk végig: ezerkileneszázkilencvenegy tavaszán van-e
sarkallóbb íróelődünk Kosztolányinál? Van-e munkára ösztönzőbb, nemzeti írónk?
Téli éjszaka
Ezerkilencszázharmincháromban József Attila szám szerint tizennégy verset írt. Kevés –
mondhatná valaki. Más nyomban azzal érvelhetne, hogy ez lényegtelen adat, még az
irodalomtörténészeket sem érdekli, nemhogy az utókort.
Valóban mindez mellékes. Mégsem árt azonban egymásmelletiségükben megnézni ezeket a
verseket. A tizennégy vers között ott van az Óda, a szerelem mindenségét:
földiségét és kozmikusságát megfogalmazó mű – a szerelmi költészet új nyitánya; ott van az Elégia, A város peremén, a Téli éjszaka; ugyancsak korszakot nyitó művek. Az új nép, a másfajta raj, a táj, hol az egész emberi
világ készül, kinek a verseiben kapott ezek előtt a versek előtt ilyen erőt, költői távlatot? Nemcsak a
magyar proletárság, de minden ország és minden idők proletárjai az ő szavával szólaltak meg először
a leghitelesebben, tehát történelmien. Költő, ki előtte ugyanarról a világról beszélt, kissé mind
romantikus volt. Ez persze nem elmarasztaló ítélet, csak megállapítás. Azok plakátot lengettek, zászlót
vagy rongyokat; a gazdag szenvedést viszont – a szegénységet –, mely évszázadok óta már
történelemmé változott, a teljes azonosulás miatt József Attila tudta legemberszabásúbb nyelven
kifejezni. Bálint György azt írta róla, hogy nemcsak a költészet zsenije volt – a fájdalom zsenije is.
Sorsának minden mozzanata éppen emiatt válhatott, és vált is közüggyé. A lelkem közvagyon – állította
magáról –, ma már tudjuk, hogy szenvedése is azzá lett.
Ahogy a század elején Apollinaire az Égöv című versével új irányt szabott
a modern költészetnek, József Attila ugyanígy irányt szabott a harmincas esztendőkben ezzel a néhány
megkülönböztethető nagy versével, később pedig egész életművével is. Attól azonban, hogy ez
mennyire észrevétel nélkül zajlott le, mindnyájan csak most sápadunk el. Ki vette ezt észre idehaza
nálunk, hogy Európáról ne is beszéljünk? Negyedszázad múltán kell restaurálnunk az időt, hogy
igazságosak legyünk, ne csak a költőhöz, de a költészethez is.
E korszakot nyitó versek közül én most a Téli éjszakáról szeretnék vallani.
Bármilyen furcsán hangzik is, a versről nem mondhatom, hogy szép, hogy gyönyörű. Szerepétől
fosztanám meg, ha ezt állítanám.
Nemrégen egyik színésznő ismerősömmel elemezgettük, s ahelyett hogy áradozott volna róla,
egyszerűen csak becsukta a könyvet, és elkezdett a hidegről beszélni. Az idő jégtábláin előúszott a
múltból gyerekkora. Megborzongott. Nem a színészi átéléstől, hanem a valóságos emlékektől. A
lavórba fagyott víz és az ujjhegyek hidegétől, a köhögésektől, mert a köhögések is hidegek voltak,
odafagytak a gangra, és jaj, az anyja homloka is hideg volt, mint a kilincs. Hidegek voltak a vagontetők,
a tűzfalak, a kölcsönkért fejszék, végig az utca is, amilyen hosszúnak csak látszott.
Míg kicsit a gyerekek megszállottságával emlékezett, éreztem, amit mond, mind beletartozik a Téli éjszakába, s már nemcsak sejtettem, de tudtam is, hogy ebben a versben
történelmivé vált a hideg, ahogy a téboly és a remény Vörösmarty Vén cigányában.
Hogy is mondhatnám róla ezek után azt, hogy szép, mikor ilyet a történelemről se mondhatunk,
sőt, a világról sem, amelyre hasonlít?
Ha valami megkülönböztetőt mégis mondanom kell, legszívesebben a vers különösségéről
beszélek.
Ismerek egy bő válogatású versgyűjteményt, a címe: Évszakok. Alcíme:
Versek az örök természetről. A télről szóló versek közt rábukkantam a Téli éjszakára. S nagy felfedezés volt számomra, hogy míg a többi vers nagyjából hasonlít egymásra,
József Attiláé mindegyiktől elüt. Azok a telet a szemmel felfogható valóság oldaláról mutatják be:
kavargó hóesést, a behavazott síkokat száncsengők bűvöletében; jégvirágok tündérbokrát s bent a
szobában a lángoló fahasábokat; a családiasság örömét, és így tovább. A festői ábrázoláson túlmutató
versekből – költői ráadásként – legfeljebb a hó alá merült élet siratása hangzik föl, vagy ennek
ellentéteként a havas tájak dicsérete.
József Attila látásmódja teljesen más. Ő a lélek benső tájait látja; ezekre a tájakra húzódik vissza,
és mintha átvenné a természet ősi szerepét, ő maga teremti meg a telet a valóság elemeiből,
fájdalomból, emlékekből, eszméletből, mely tündöklik, mint az ezüst éjszaka. A vers mögött egy másik
világot tár föl, egy másik telet láttat, mely nem mínusz celsiusokkal méri a hideget, hanem a szenvedés
és a kemény képzelet leolvasható fokaival. Ez a tél nem naptár szerinti, ez a tél az emberi lélek
negyedik évszaka.
Hirtelen eszembe jut Vigasz című versének négy sora:
Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak, |
ki fűtve lakik öt szobát, |
falain havas tájak vannak, |
meztelen nők, meg almafák? |
|
Ezt ugyanabban az esztendőben írta, mint a Téli éjszakát. A hideg ebben
a versében sem kizárólag természeti jelenség, hanem: ideológiai érv. Hihetsz-e annak, ki fűtve lakik
öt szobát – hangzik föl rögtön a fázósra célzó kérdés után. De míg a Vigaszban,
e villonos hangvételű versben a fázás csak fölvillanó motívum, maga a Téli éjszaka elejétől végig: a Hideg szimfóniája. Bartóki méretű mű. Nem egyetlen ember fázik benne:
nem te, nem ő, nem én, nem is csak az osztály, de az egész haza, sőt maga a világmindenség fázik.
A hideg űrön holló repül át |
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? |
Összekoccannak a molekulák. |
|
Meglepő, hogy József Attila, ki a szó legtisztább értelmében lírai alkatú költő, s verseit szinte
mindig személyes vonatkozású közlendőkkel vezeti be, szövi át, a Téli éjszakában nagyon is személytelen marad. Csupán az utolsó sorok mögül lép elénk megmérni az éjszakát, mint
birtokát a tulajdonosa. Addig engedi hullámzani, megkékülni, fölragyogni, széthasadni, megdermedni
a verset, illetve nem a verset, hanem azt, amiről ír.
Vagy ez is az ő bonyolult s egyetemes líraiságához tartozik? Személytelensége ez esetben egy
magasabb rendű személyesség formája? Azt írja A Dunánál című versben:
A világ vagyok – s minden, ami volt, van… |
|
Mindegy tehát, hogy ő beszél-e a tárgyak nyelvén, az éjszakák, szelek és a csattogó tehervagonok
nyelvén, vagy maga a világ. E teljes azonosulni tudás, nemcsak a Téli éjszakára, de a József Attila-i életmű minden pontjára érvényes. Egyik tanulmányában arról ír, hogy a
szellemiség minőség, s így a mű mindegyik részlete arkhimédészi pont. Alig van költő, akinek
életműve ennyire, szinte már-már rögeszmésen igazodik ehhez a kikerülhetetlen művészi igazsághoz.
Jobb jelző híján föntebb azt mondtam a versről, hogy különös. Remélem, nem háborítok föl
senkit, ha ezennel visszavonom. Különössége, mint ahogy talán kiderült, más versekhez viszonyítva
szembetűnő csak, önmagában nem az. Talán még a kezdősor furcsaságán sem akadunk föl ezek után.
Micsoda prózai és jelentéktelen sor! Fontoskodó tanító mond ilyet, nyugtalankodó gyereknek. De
ha végigolvassuk a verset, a prózai nyitány a pedagógiai szólásforma helyett filozófiai távlatot kap.
Drámai lelkiállapotot készít elő: Vigyázz, az ellobbanó nyár mögött ott van a csupaszra vetkőző világ,
a szép embertelenség ideje; a Téli éjszaka képei mögött a társadalom
embertelensége:
a sarkon reszket egy zörgő kabát, |
összehúzódik, mint a föld, hiába, |
|
Légy fegyelmezett, mielőtt széttekintenél a tájon s belül, önmagadban, mert ha van szemed, látnod
kell mi történik körülötted, s ha látod, cselekedned is kell. Tündöklik, mint a gondolat maga, a téli
éjszaka. A látvány félelmetes és embertelen. Ne nyugtasd magad, de légy fegyelmezett, hogy se
csüggedés, se téboly ne borítson el.
A kezdősor tehát, ez esetlennek tűnő felszólító mondat, úgy tartja össze a költemény mindegyik
sorát, mint tömegvonzás a testeket. Szerepe így nemcsak formai, de tartalmi is. Hogy mennyire az,
próbálom megvilágítani.
Bizonyára mások is megfigyelték, s ha jól emlékszem, Németh Andor már meg is írta, hogy József
Attila mondanivalójukban s művészi hatásukban egyaránt nagy lélegzetű versei többnyire csendes
indítással, szép tűnődéssel kezdődnek. Gondoljunk csak az Ódára, a Hazámra, az Elégiára, a Külvárosi éjre, A Dunánál című versekre, a Mamára
és a többiekre. Ha az első sort elhagynám, a Téli éjszaka is ilyen szép lassú
indítással kezdődne.
A széles, szenes göröngyök felett |
egy kevés könnyű hamu remeg. |
megkarcolja pár hegyes cserjeág. |
|
De még játékötletből sem hagyhatnám el, mert ez a változtatás teljesen fölborítaná a művet. Így
általában természetleíró és tájversek kezdődnek. József Attila azonban nem tájverset ír, bonyolultabbat,
magasabb rendűt. Költői nagyságát bizonyítja, hogy olyan kezdősort talál, mely a vers látszólagos
tájleíró hangulatát rögtön nagyobb feszültségű áramkörbe kapcsolja bele. Hol is van olyan
körülhatárolt, környezetéből kiszakítható táj, ahol ily tökéletes összhangban van hegyvidék, párolgó
tanya, völgy kerek csöndje, hideg űr, melyen holló repül át, hazatérő földműves és faggyal bekerített
város, ahol
gyártja a kínok szúró fegyverét |
|
Ilyen táj csak az emlékezetben van, a sejtekben él. Nem létező vidék ez, mely mégis létező dolgok
és történések színtere. Nem más ez, mint Magyarország. Két ember jelenik csak meg a vers színterén:
egy földműves, ki mintha a létből ballagna haza, s egy munkás vagy munkanélküli, kinek lábára lép
a tél. Érdemes végérvényesen rögzíteni magunkban, hogy a munkásosztály legnagyobb költője
verseiben mennyire együtt látja az egész hazát.
A Téli éjszaka önkéntelenül egy másik nagyarányú versét juttatja eszembe:
a Külvárosi éjt. Egy tőről fakadt mind a kettő. Szerkezetük, formai
hullámzásuk, mozaikszerű felépítésük úgy hasonlít egymásra, mint ikertestvérek arca, hangszíne,
kézmozdulata. Végső mondanivalójukban is egymást erősítik, mégis elég feltűnő köztük a különbség.
A Külvárosi éj tárgyszerűbb, valóságosabb, egyszerűbben fölfogható. Mai
kifejezéssel élve: filmszerűbb. A mellékudvarból fölszálló fény, a homállyal megtelő konyhák, a
szövőgyárak, a hold, a röpcédulákkal iramló elvtárs, kocsmák, szelek, szalmazsákok: a nyomorúság
bárkái – mind-mind a szemmel átfogható világ tárgyai, élőlényei, melyet szinte attól, hogy megnevezi
őket a költő, máris egy tájról, egy osztályról s forradalomról vallanak.
A Külvárosi éj inkább térben s könnyebben meghatározható korban
helyezkedik el, a Téli éjszaka pedig a költő idegrendszerében, s bár ugyanarról
szól, mint az előbbi vers, e miatt a különbség miatt mintha magasabb rendű sejtelmeket is
fölszabadítana. Olvasom vagy mondom a verset, s egyszerre csak azt érzem, hogy tudatom és érzékeim
korlátján átlendülnek a sorok:
A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve |
És mintha a szív örökről-örökre |
talán a táj lüktetne, nem az elmulás. |
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc |
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz. |
|
A versben itt egy új szólam indul útjára, hogy a társadalmi lét mondandóját az emberi lét
filozofikus tűnődéseivel is összekösse. A pusztulás leverő tudata legtöbb költőből, nagyon is érthetően,
dühöt, félelmet, vad ordítozást vált ki. József Attila még a halál szót is ritkán használja. Elmúlást ír
helyette – oly szívszorongató jelentést kölcsönözve a szónak, hogy a föld és a koponyák ránk néző
grimasza helyett valamilyen áhítat borzongása járja át az embert… És mintha a szív örökről örökre
állna, s valami más, talán a táj lüktetne, nem az elmúlás…
József Attila pokla és purgatóriuma ez a haza volt, ez a táj, melynek költői képét a Téli
éjszakában is megteremtette. A dantei világ kellékeit itt villogó vágányok, a sárga éjszakák
fénye, gyárak, vonatok, rozsdalevelű fák, az égbolt lógóajtajai helyettesítik; a dantei ideológiát egy
emberibb ideológia, mit A város peremén című versében így fogalmaz meg:
helytállni az emberiségért az örök talajon…
A Téli éjszakát úgy mérte meg József Attila, mint birtokát a tulajdonosa.
Az övé volt mindenestől. Szökni se tudott volna belőle, mert bár halálával megkísérelte, nem sikerült.
Emberközelből hallom szavait:
…énvelem a hűség van jelen |
az üres űrben tántorgó világon. |
|
Radnóti szülőháza
Ez a ház is sokáig rejtegette titkát!
Volt idő, mikor évekig itt jártam el előtte a Kádár utcában, de sose árult el magáról semmit. Állt csak
öntudatlanul a többi ház között, akár egy megkövesedett díszlet. Ha megkértek volna, hogy jellemezzem, mondjak
róla valamit, nem tudtam volna még azt sem: hány emeletes, sem azt, hogy falai rücskösek-e vagy simák? Csupán
arra emlékszem, hogy a Nyugati felől csapódó füst néha meghomályosította ablakait, és hogy a szemközti térről
palaszürke galambok röppentek föl a tetejére. Nem csoda hát, ha most zavartan és az első meglepődés izgalmával
veszem tudomásul: ebben a házban született Radnóti Miklós.
Elég volt megtudnom e tényt, s a tegnapi közömbös épület szinte szemem láttára átalakult. Kilépett az
ismeretlenség homályából; egyénisége lett és legendája. A márványtáblát takaró lepellel együtt lerántották róla a
szürkeség álarcát is.
Nem tudom, ki hogyan s miként, de én haraggal fordulok el, ha zajos szónokok méltatják a költőket.
Óhatatlanul föltámad a gyanúm, hogy a gondolatok és érzelmek dilettánsai maguk próbálnak költők lenni még azok
helyett is, akiket épp dicsérnek. Amennyire visszataszít ez, olyan mértékben meghat, ha egyszerűen és póztalanul
megjelölnek egy házat, egy szobát, hogy itt született, vagy itt dolgozott ez és ez a költő, ez és ez a tudós. Az utókor
tisztelni való önzése fejeződik ki ebben meztelenül és rokonszenvesen. A kőbe vagy a márványba vésett sorok
valójában már nem is a nagy halottaknak szólnak, hanem az élőknek. Nekünk van szükségünk emlékekre, nekünk
van szükségünk halállal hitelesített eszményképekre és mércére.
A gyerekeket az iskolában megtanítják tájékozódni a térképen. Ujjukkal vagy vékony pálcával kell
mutatniuk, hogy itt húzódik ez és ez a mészkőhegy, itt fut bele ez és ez a hegyi patak a Tiszába vagy a Dunába. De
van egy láthatatlanabb térkép is: a szellemi haza térképe, melyen már nemcsak dombvonulatok, nemcsak
zöld színű mezőségek és gyors folyók segítenek az eligazodásban, hanem egy váromladék, a történelem
árnysáncaival körülvéve, egy szoba, ahol „sub rosa” összegyűlt néhány lázadó magyar; egy misztikus sír a segesvári
csatamezőn vagy éppenséggel ez a márványtáblával megjelölt bérház a Kádár utcában, közel a Váci úthoz, közel
a zajos pályaudvarhoz. Az igazi iránytű ezeknek az emlékeknek az égtájaihoz igazodik. Hogyan is van az a két
Radnóti sor, mely pontosan erről beszél?
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, |
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; |
|
Tudom, sem az emlékek, sem a halottak nem hasonlíthatók egymáshoz. Mindegyiknek megvan a maga
sorsa és a maga hatása. Megvan külön Vörösmartynak, külön Petőfinek, és most már megvan Radnótinak is.
Kortársai, néhány kivétellel, ezt talán nem is érzik. Túl közel vannak még hozzá, és nem halványodott el bennük
a komoly és tűnődő költő arcéle, még érezhetik kézszorítását, s hallhatják hangját, melyet az idő érzékeny
magnetofonja megőrzött. Számukra ő sose lesz igazán klasszikus, csak barát marad, bár tudják, verseinek teljességet
és távlatot adott a halál. A nagyra növő fiúk és leányok élményeiben azonban már ott él, ahol a halhatatlanság hegyi
levegője árad.
Tizennégy éves voltam, mikor meghalt, s így számomra már klasszikus. Az idő összesűrűsödött s odagyűlt
mögé, hogy domborműszerűen kiemelje – ne csak életművét, ne csak sorsát, de mindazt, amihez köze volt.
Megkésve, most a szülőházát is.
Furcsa ez a ház. Az első odapillantásra egyetlen külsőséges jegy sem teszi emlékezetessé. De ahogy
közelebbről megnézem, elővillannak feledhetetlen stigmái: a golyó és szilánk ütötte sebhelyek, melyeket a második
világháború hagyott rajta emlékeztetőül. A golyók nyomait látva, hiába próbálnék másra gondolni, csak az Erőltetett menet költőjére gondolhatok.
Itt jött világra, s rögtön két halottat hagyott maga mögött. Anyját és ikertestvérét. Félelmetes kezdet! A
maga pőreségében beillenék egy sorstragédia nyitányának is. Micsoda alvilági fintora a létnek! Micsoda fölháborító
baleset! Egy életre szóló megrendülést jelentett a költőnek. De mennyivel iszonyúbb ennél, hogy végül őt, ki két
halottat cipelt testében és gondolataiban, puskavégre fogták, és szakszerűen leterítették! Az anya és ikertestvér
halála ehhez képest fölmagasztosulás. Céltalanságával is megtisztít, mert a halottaknak és az életben maradónak
közük volt egymáshoz. De mi köze volt a költőnek ahhoz az ólomarcú némethez, aki tarkón lőtte?
Micsoda mocsok hömpölygött körülöttünk? Micsoda utálatos nyál, mit máig se tudunk arcunkról letörölni?
Hol vannak a shakespeare-i őrültek, a bibliai ámokfutók – ordítozhatnának helyettünk! Két halál satuja közé
szorítva, hogyan is lehetett élni? Talán Radnótinak épp ez volt a hősiessége? Ez volt az a férfiasság, amiért a fiatalok
tisztelik és szeretik? Mozdítani bokát és térdet, amíg csak lehet? Fölkelni az árokpartról, mert süt a nap, mert illata
száll az avarnak, és a legnagyobb pusztulás közepette is marad egy ház, ahova vissza kell térni?
A Radnóti-életmű, lehetőségeit tekintve, töredék maradt. De töredék maradhat-e az, ami nem anyagszerű
benne, és nem forma: az erkölcsi nagyság? Sok költőt ismerünk, aki Baudelaire, Ady vagy Szabó Lőrinc módjára
egyenrangú vetélytársként hadakozik versben a halállal, amely mint a fekete özönvíz, valahonnan már hömpölyög
felénk. Radnótinak nem ez az eredendő félelem méltósága adatott meg; neki nem ezt az ősi mozdulattal arcba dobott
kesztyűt kellett fölemelnie, ennél sokkal mocskosabbat: az ember által idomított halálét.
A megsemmisülésben a véletlenszerűség és a kiszámíthatatlanság is megalázó, de sokkal megalázóbb a
vonatok pontosságával érkező vég, a matematikailag is kiszámítható pusztulás.
„Járkálj csak, halálraítélt” – ezt írta a harmincas évek közepén, s utána szinte minden harmadik versében
erről beszél, hol az elégiák hangján, hol a lázadásén. A közbeeső versek azonban megrendítő életszeretetről és
tisztaságról vallanak.
Őrizz és védj, fehérlő fájdalom, |
s te hószín öntudat, maradj velem… |
|
Úgy hangzik ez, mint az imádság. Pedig nem az. A tisztelni való önfegyelem szavai ezek. Mágikus
ráolvasás a széthullni készülő testre és lélekre.
Néhány esztendővel ezelőtt verseit elemezgettem, s föltűnt, hogy városok omlása és repülőgépek
haláltánca közben is milyen pontosan fogalmaz, sőt még inkább az, hogy milyen szépen ír. Költőket küldenek
halálba Európa minden táján. Radnóti meggyászolja őket, de közben egyetlen jelzője sem hisztérikus. S talán még
ennél is jobban meglepett, hogy a háborúról írt látomásaiban sem veszti el gyönyörűségét és csodáját a föld. Nem
veszítik el érzéki szépségüket a tárgyak, a fák, a színek. Hiába lépked itt lenn a Félelmetes angyal, hiába fedné be
szárnyával a világot, ha másként nem, hát emlékként kivillognak a szárnyas fák, a meglebbenő esők, szöcskék és
szelíd tanyák. Tudom, a nosztalgia nem cselekvés, csak megfogalmazás. De a megfogalmazásban Radnóti kivételes
módon eljut a cselekvésig. A külvilágban levő zűrzavar átszűrve a költészet közegén, verseiben renddé válik. Az
égre írj, ha minden összetört! Mi ez, ha nem a legvégső fegyelem és kötelesség hirdetése. A haláltól fél méternyi
távolságra is tiszteletben tartja a verset. Mintha a vers lenne a világ egyetlen óvóhelye, amelyben átvészelheti a lélek
a golyók és a gonoszság sáskajárását. Versbe kell elrejteni követ és rózsát, halat és álmokat, hogy a vész elmúltával
újra élhessen az ember.
Radnóti, politikusi értelmezés szerint, nem forradalmár költő, de hatása nagyon is forradalmi. A megőrzés
eszménye, amelyről az előbb beszéltem, a pusztítással szemben mi más, ha nem a testi és a szellemi lét legősibb
ideológiája és legősibb forradalma? Meggyőződésem, hogy Radnóti költészete utolsó nagy korszakában azért is vált
olyan hihetetlenül tárgyszerűvé és érzékletessé, hogy a megnevezett indulatokban és a megnevezett tárgyakban a
mágia törvénye szerint tovább folytatódjék a világ. Forradalmiságának egyik jelzője az is, hogy épp akkor nincs
semmi elvontság verseiben, mikor a külső kényszerek az emberi értelem számára már csak a menekülés lehetőségét,
a nagy visszavonulás útját hagyták szabadon. Az Erőltetett menet költője nem tudta
elfogadni az utolsó percben sem a lealjasult élet legvégső absztrakcióját: a halált. Egyre gyakrabban hallom, s
hallhatják mások is a visszhangot:
Ki holtában is munkás
Kint, a Kerepesi temetőben, a nem neki való kövek, díszletek, bársonypárnák, érdemrendek, öröklángok,
a nem neki való ravatal szomszédságában téblábolva, egyetlen mondat készülődött kiszakadni belőlem: Furcsa szekér ez a koporsó – hol maradtak az ökrei?
Ennyi. Se múltja, se előzménye, se folytatása, se vigasza tovább.
Hogy mit akart ez a mondat velem, vagy mit akart önmagával – máig sem értem, de a búcsúztató szavak
és a földre lefekvő gyászzene alól is újra meg újra előbújt.
És később szekereket, igazi szekereket hallottam közeledni. Jöttek valahonnét, mint régen, sötétedés után
a határból. Jöttek, mint ősszel, súlyosan recsegő derékkal és kerékaggyal. Jöttek hosszan, eső és sár a küllők között;
fölöttük az éjszaka üressége.
Halálával azóta se tudok mit kezdeni. Tudom, valamire fojtogatóan rácsavarodtak a koszorúk aranyírásos
szalagjai; néha még a szekereket is hallom, mikor nagy hold jön az égre, mikor az „atlanti szél” tövestől csavargatja
az embert, mint ahogy naplója tanúsága szerint, őt is meg-megcsavargatta gyakran – de eltávozása mégse teremtett
számomra múlt időt, másik időt.
Barátaim, akik összeverődtünk itt az ő nevében, határozzuk is el, hogy semmi közünk az ünneplések és
megemlékezések kismestereihez. Mert Veres Péter, ki holtában is munkás, napszámos, tevő-vevő, életre érzékeny
ember, mást vár a köréje állóktól; – munkát, összefogást, gondolatokat. A félbemaradt mondatok folytatását.
Önismeretet, legendaoszlatást. Nem ártana, ha ez utóbbit az övével kezdenénk. Hogy minél előbb folytassák,
folytathassák mások is.
Sokan persze úgy gondolkodnak, hogy épp Veres Péter az, akinek nincs szüksége utólagos helyretételre,
arcképigazításra, mert ő már életében is a helyén volt – csizmásan, parasztingesen, Kossuth-díjasan. Ami a posztját
illeti: igen; ami azonban tudatunkat, ott kezdettől fogva nagyobb homály és több félreértés kavargott az
elképzelhetőnél. Még azt is megkockáztatom, hogy a személyének szóló szeretet és rokonszenv is árnyék-falat emelt
köré. Alakját, testi és szerep szerinti mivoltát kiemelte, de láthatatlanabb természetét bizonyos fokig eltakarta. Hiszen
az embert – ki inkább volt paraszt-Montaigne, mint paraszt-Deák Ferenc avagy a haza bölcse – mindenki nagyra
becsülte benne, az írót viszont már sokkal kevesebben.
Mi lenne végre, ha nem vágnánk ketté őt sem, mint egy almát, hogy osztozkodhassunk rajta? Mi lenne,
ha nem osztanánk szét csak azért, hogy „egyik felét” a másik ellen fordíthassuk?
Veres Péter nekem: Veres Péter. Nem külön író, és nem külön ember. Nem külön politikus, és nem külön
paraszt. A magyarság egyik legfölismerhetőbb és legemlékezetesebb alakja – hátráljunk akár bölcs és balgatag
őseinkig vissza, vagy tekintsünk szét akár közelebb eső múltunkban is.
Ő az az író, aki magából formált regényhőst. Jóllehet szándéka más volt, de jelleme, magatartása, sorsa,
kiválása, emelkedése mégis egy lefegyverző regényhősé. Egyéniségének színei, mozgástere, végletei – túlzás nélkül
mondhatom, eredetiben tolsztoji mintának is megfeleltek volna.
Aki így tekint életére és műveire, egy mozgalmas regény világába szállhat alá, illetve emelkedhet föl. Ha
úgy tetszik, egy olyan kalandregényébe, amelyben roppant akaraterő, küldetéstudat, elfojtások és visszafogottságok
izgalma mozgatja a történetet. Egy remekül megtervezett aszkézis, amely nem a test sanyargatásában s nem
világmegvetésben, hanem a fölösleges élettől és a fölösleges szenvedélytől való tartózkodásban találja meg életcélját.
Vagyis a színfalak mögött démonok gyomrozták őt is. A derűs bölcsesség alatt komor megfontolások.
A ravaszkásan előadott eszméi mögött pedig rögeszmék kínzókamrája emelkedett.
De emelkedhetett, mert Veres Péternek szinte vallásokat megszégyenítő elképzelései voltak a létről: az
egyéniről, a közösségiről, az emberiség-arányú létről. Hogy csak egyet említsek: sose hitte például, hogy a történelmet
mindenekelőtt vértanúk, lángelmék, krisztusok, szétrobbanó csillagemberek, istenkirályok s fönnhéjázó hatalmasok
irányítják. „Nemcsak az az igazi realitás – írja –, amit az »úrnép« gondol és érez magáról, hanem az is törvényes
valóság, amit a rabnép tud, lát, gondol és érez urairól.” A meg nem nevezett történelmet tartja folytonosan keresztvíz
alá. A meséből, a csudadolgokból kihagyottat, de a valóságos változásokból kihagyhatatlant. Dialektika? Az! De
egyúttal késői igazságszolgáltatás is.
Hasonló, jövőbe mutató „rögeszméi” nem csupán esztétikáját fogták körül, de erkölcsi, gondolkodói
mivoltát is megalapozták.
A gyökere ezeknek?
Inkább tapasztalat, mint gondolati fölfedezés. Azok tapasztalata, akik közül ő maga is kiemelkedett. A
nép többnyire hasznos, fegyelmezett, nem pedig tépett, látványos sorsú egyéneket formál magának. A tékozló fiúk
történetét meghallgatja, de a valóságban nem rájuk szavaz. Nem az ő megrendülésükből okul.
Amióta megismertem a Veres Péter-i létigazságok s evidenciák táguló rendszerét, tudom, hogy sose
választhatnám magamnak eszményképül. De ugyanilyen erővel érzem és tudom, hogy az övé nélkül mindenféle
eszménykép hiteltelen volna. Mert van benne valami rendkívüli erő és titok, amely minden eszményt egyensúlyban
tart. Olyan valóságérzék, teljességóhaj, emberiség-elkötelezettség, amely nélkül eszmék, kultúrák, közösségek
befüllednek, vagy saját lángjukban hamvadnak el.
Elfogultságait egy hosszú tanulmányomban – idézőjelbe téve! – Veres Péter-i dogmatizmusnak neveztem.
Ilyenfélét írtam róla: „Hiányzott és hiányzik belőle a rosszra való hajlandóság. És nem erkölcsösségből volt
elsősorban jó, hanem érdekből. A jó érdekéből. Eredetisége: valami sajátos »dogmatizmus«. Kizárólag azt fogadja
el valóságnak, ami a legjobb célok érdekében élni segíti az embert, a nemzetet, az emberi fajt…” Az írás megjelenése
utáni napokban fölhívott telefonon, s azt javasolta, ha könyvbe is kiadatom az írást, az idézőjeles dogmatizmus szót
a pontosság kedvéért cseréljem ki pragmatizmusra.
Faggatózásomra másfél órás rögtönzését hallhattam magyarázatul. A világtörténelem gondolati, költői
értelmezését. A Cselekvés, a Szolgálat tízparancsolatját. Életének két sarkalatos pontja került akkor előttem végleges
megvilágításba: az egyiket így foglalhatnám össze: míg más írók művészi áttételt
drámában, elbeszélésben keresnek, addig Veres Péter művészi áttétele maga a történelem.
A másik ugyanilyen sűrű és törvényerejű tény: Péter bácsi nemcsak azért írt s beszélt folyton önmagáról,
hogy ezáltal változtassa meg életét, hanem hogy a változáshoz másokat segítsen hozzá.
A megmaradás írója
Író? Félbemaradt forradalmár? Politikus? A haza ellentmondásos bölcse? Parasztlángelme? Töprengésre
ítélt ember? Vagy egymást erősítve és rontva – mindez egy személyben? Ki tudná, illetve ki merné egyetlen
tollvonással fölvázolni Veres Péter arcképét?
Nincs olyan magyar, se felnőtt, se gyerek, aki legalább a nevét ne ismerné. Ha reáterelődik a szó,
többnyire csak úgy emlegetik: Péter bácsi. Hovatovább harminc esztendeje ez a meghittebb név idézi föl alakját. Név?
Nem is név ez – inkább már fogalom. Összeolvad benne szeretet és rokonszenv, legendateremtő hajlam,
csodabogaraknak kijáró enyhe mosoly, népvezéreket s nagypapákat körülvevő ősi tisztelet. Hogy e sok vegyérték
közül melyik a legerősebb, nehéz eldönteni. Aki elfogulatlanul választ, saját magát jellemzi – nem Veres Pétert.
De bárhonnan közeledjünk is hozzá, egyénisége mindenképpen megejt bennünket. Személyes jelenléte
még azokat is megbabonázza, akik a háta mögött mosolyognak. Hetven esztendeje jár parasztruhában,
parasztkucsmában, parasztingben. Így jelenik meg az Országházban, a Tudományos Akadémián vagy az írók között.
Így jelenne meg a pápa előtt, az angol királynő fogadásán, filmcsillagok társaságában. 1947-ben, 48-ban ő volt a
demokratikus hadsereg feje: honvédelmi miniszter. Parasztöltözetében jelent meg a katonai díszszemléken is.
Vállbojtok, tábornoki egyenruhák kőzött valószerűtlen látomásnak hatott. Valószerűtlennek? Talán túlságosan is
természetesnek. Gúnyolhatták a vicclapok, ő velük mosolygott jóízűen. Tömjénezhették a hívei, kikiálthatták
parasztvezérnek, nem rakott föl a fejére gőzkoronát. Ha vállalt is különféle szerepeket, mindenkor önmagát vállalta.
Író? Félbemaradt forradalmár? Politikus? Parasztentellektüel? Legszívesebben rávágnám: ő a magyar
Rousseau vagy a paraszt Machiavelli. Sajnos, nem tehetem, mert Veres Péter nem úgy nőtt ki az európai szellemi életből, mint azok, akikhez hasonlítanám. Ő a legteljesebb irodalmon-kívüliség állapotából indult el,
kizárólag saját tapasztalatára, jó ösztönére hagyatkozva. Kezdetben neki nem írói és szellemi példaképei voltak,
hanem sorstársai: parasztok, napszámosok, cselédek, pályamunkások, pásztoremberek. Nem esztétikai s filozófiai
törekvései, hanem szabadságvágya. Nemcsak az európai szellem, a hazai is távol hullámzott tőle.
A tizenkilencedik század utolsó évtizedeitől az 1930-as esztendőkig másfél millió magyar – elsősorban
paraszt – vándorolt ki a földnélküliség elől Amerikába. Ki tudja, ezenkívül mennyi menekült el uradalmak és bérlők
fojtogató kelepcéjéből postásnak, gyári munkásnak, altisztnek. Nincs mit szépíteni a dolgon: Veres Pétert ugyanez
a titkos erő és számítás taszította az irodalom felé, mint a többi világnak nekifutó szegényt. Az ígéret földje neki az
irodalom volt. De míg az óceánt áthajózta, évtizedeknek kellett eltelni.
Veres Péter negyvenesztendős koráig úgy lehetett író, hogy közben tavasszal, nyáron és ősszel paraszt
volt. Tehát nemcsak származása kötötte a paraszti világhoz, hanem megélhetése is. Mecénása nem főúr, gazdag polgár
vagy haladó szellemű kiadó volt, hanem egy jól tejelő tehén s néhány vásárra hajtható malac. És múzsák helyett pedig
csendőrök figyelmeztették – néha puskatussal is –, hogy milyen veszélyeket rejt az irodalom.
Írónak és parasztnak lenni, a világon mindenütt külön-külön is nehéz, hát még együtt. Akinek ilyen sors
adatik, arra kétféle erkölcs kőtáblája nehezedik egyszerre. Írónak és parasztnak is rangosnak kell lenni egyidejűleg,
nehogy egyik esendőségétől a másik hitele elromoljék.
Megpróbáltatása mégsem akkor volt a leggyötrőbb, mikor e kettős sors már kiderült, s vállalnia kellett,
hanem előtte. Az íróságra való készülődés belső, egyszemélyes illegalitásra kényszerítette Veres Pétert: szándékát,
becsvágyát nem üthette dobra. Stendhal megteremtette Julien Sorel alakját, a rokonszenves törtetőét, a nagyra hivatott
ifjúét, aki istennel, ördöggel, s a szerelem szélhámos bujtogatóival szövetkezik följebbjutása érdekében. Sorel, ha
álarcban jár is, álarcára mindig a legvonzóbb vonásokat rajzolja föl, hogy észrevegyék. Ha szenvedély segíti
előretörésében, akkor a szenvedélyességét, ha alázat, akkor az alázatét. Sorel úgy rejtőzködik, hogy közben valamit
mindig megmutat.
A fiatal Veres Péter, akiben tagadhatatlanul voltak soreli vonások, becsvágy, nagyrahivatottság, tökéletes
ellentéte a stendhali hősnek. Ő semmit sem akar megmutatni magából. Legjobban attól retteg, hogy környezete egy
napon észreveszi tehetségét. Volt cseléd, napszámos, katona, hadifogoly, rab, gyári munkás és pályamunkás, de
mindenütt közember módjára viselkedett, már-már személytelen átlagemberként. Sorstársai fölé erkölcsi
meggondolásból nem kapaszkodott, mert a közösségi érzés Veres Péterben kezdettől fogva létparancs. Följebbvalói
előtt pedig azért leplezi magát, nehogy meglovagolják rendkívüli képességeit, belehajszolják kicsinyes csatákba, s
faluvégi vezérként hagyják elvérezni valamilyen libalegelőn. Fölfelé törésének egyetlen állandó alapmotívuma: a
puritánság. Akit nem vesznek észre, annak mindent észre kell vennie – ez a jelmondata. Julien Sorelben az egyéniség
indul el napóleoni hódító útjára, Veres Péterben pedig a közösségi ember. Abban bízik, ha minél személytelenebb
marad a cselekvés döntő pillanata előtt, annál több személy nevében cselekedhet, mihelyt alkalom adódik, s megérik
rá az idő. Sajátos démona van, úgy nevezik: Szolgálat. Vallások és politikai mozgalmak ismerik az efféle
sugalmazókat.
De mi köze mindennek az irodalomhoz?
Számadás című önéletrajzi műve, mely arról szól, miért és hogyan lett ő
parasztból író, a közösségi szolgálatra készülő ember előtörténelme.
A világirodalom nagy önéletrajzi művei általában hömpölygőek, szertelenek, kalandosak, az emlékek
visszakapják bennük az eredeti érzelmek, tűnődések és kicsapongások lendületét. A megélt drámák föltámadnak, és
újra szorongatóvá válnak.
Önfeledtség, őszinteség, kitárulkozás izzítja át mindegyiket, a visszafelé terjeszkedő szabadság mámora,
nosztalgiája. Az ilyen önéletrajzi műveken érződik, hogy áradva vagy hogy vergődve írták őket.
Veres Péter első jelentős művén, a Számadáson, más érződik. Ő vallomás
közben is önmagát alakítja. Nem azért ír, hogy bevallja érzelmeit, hanem hogy ellenőrizze. Ellenőrizze, és még
nagyobb puritánságra kényszerítse. Puritánsága így válik előbb az önismeret, később pedig forradalmi magatartása
alapjává. Írás közben alkalma volna arrébb tolni a láthatárt, megrecsegtetni a korlátokat, de ő épp ezektől őrizkedik.
Nem a szenvedély érdekli, hanem a szabadság. Következésképpen nem érzelmi eszközöket keres, hanem értelmieket.
Részt vesz az első világháborúban, de természetes félelmén túl nem lát meg benne semmi apokaliptikusat,
borzongatót. Szolgái a csapatukban egy nazarénus, ki hitére hivatkozva nyilvánosan megtagadja. a fegyverviselést.
A parancsnok kiadja az utasítást, hogy karjánál fogva húzzák magukkal a köves országúton. Frontra
induló katonák idegen országban húzzák-vonszolják saját bajtársukat, mint egy halottat. Ritka írói pillanat! Veres
Péter azonban rövid és száraz mondatokban közli az eseményt, minden érzelmi árnyalás nélkül. „Nem akart menni,
és nem akarta a fegyvert megfogni. A parancsnok igen jó ember volt, de elvégre nem hagyhatott itt egy embert, csak
azért, mert nazarénus, és mert nem volt más mód: kényszeríttetni kellett, hogy menjen. De nem törődött az semmivel,
úgy megkötötte magát, mint a tinó, amikor megérzi a vér szagát, és akkor megfogta kétfelől két jó erős ember, úgy
húzták a földön, illetve az országút kövén. Nem mentem közel, különben is sötét volt, csak a káromkodást hallottam,
és a román egyenletes »oh Domnu, Domnu«-ját.” Nincs talán szeme a drámára? Vagy tudatosan siklik el mellette?
Nem akarja kiszolgáltatni magát semmiféle részvétnek, mert nem a részvét, hanem a rá váró küldetés a fontos? Nem
a fölháborodás, hanem majd a cselekvés? Vigyázni kell a szenvedélyekre, mert szétroncsolhatják az embert, mint az,
alkohol?
Nemcsak a nazarénusra, a gépben elégett pilótára, aknalépte katonákra néz félszemmel, de környezetében,
a paraszti világban zajló tragédiákra is. Őt, a közösség küldöttét csak a közösség tragikus léthelyzete rázza meg. A
személyes és látványos pusztulás semmivel se tragikusabb a szemében, mint ami észrevétlenül előkészíti: a
szegénység, vitaminhiány, kiszolgáltatottság, szolgalelkűség, cselekvéshiány satöbbi. Alkatát s jellemét nem az
elragadtatottság határozza meg, hanem valamiféle hűvös dialektika. Az a véleménye, hogy az igazságot elég könnyen
megtalálja az ember, de az eszközöket és a sorrendet, hogy megvalósítsa, már sokkal nehezebben. Hite szerint:
szenvedélyesen beszélni a rosszról vagy a jóról, csupán moralista indulat, nem tárgyilagosság.
Veres Pétert szinte egész életében ez utóbbi varázsa részegítette meg, holott a tárgyilagosság nem
esztétikai, hanem elsősorban értelmi elem. Kérdés: épülhet-e írói életmű ilyen félreértésre?
A válasz csakis tagadó lehet. Hogy mégis épült, arra nem kifacsart vagy kerékbe tört esztétika, hanem egy
kerékbe tört ország történelme szolgálhat magyarázatul.
Irodalmunk – első megnyilatkozása óta – a segélykiáltás, az ellenállás, a kard, a nemzet sírját körülállók
irodalma. Mindig nagyarányú volt, prófétikusan megrendítő, de némi szentségtöréssel szólva – romantikus. Merészen
és konokan inkább a Végzettel nézett szembe, mint a valósággal. Illetve, ha szembenézett is vele, mindig ott látta
mögötte a végzetet. Inkább a csodavárás, a szent düh, a jövendőhöz való fellebbezés jellemezte, mint visszafogott,
de valóságos erőket hordozó harag. Éles és metsző tisztánlátás helyett – füst, láng, meghasonlás, himnuszok. A
megfogyva bár, de törve nem – patetikus jelmondata hátrafelé és előre vetítve is az időbe, megkapta komor igazolását.
De kaphatott-e mást, ha a válaszokat mindig ugyanabból a mélységekből merítettük csak, amelyben a
tragédiáink is lezajlódhattak? Sokan elismételték már, vagy újra fogalmazták, hogy a nemzet érzékenységét kimunkáló
íróink, az egyetlen Petőfi kivételével, pesszimisták voltak; enyhébben szólva: tragikus realisták. Önismeretre,
helyzetismeretre, műveltségre ők nevelték a nemzetet. A kör tehát így zárul be folyton. Műveltségünk,
idegrendszerünk, sorstudatunk többnyire abból táplálkozott, ami később elveszejtette. A szabadságról kevés nép
tudott olyan torokszorító megrendüléssel beszélni, mint mi. S mi másért, ha nem azért, mert mindig hiányzott. Ha
szabadságharcainkat s forradalmainkat egyszer is megnyerhettük volna, a feladatokra, a tennivalókra figyelünk, de
így csak a bukásra figyelhettünk, amely tovább táplálta a sóvár képzeletünket a szabadságról.
Az első világháború s a Tanácsköztársaság leveretése után történelmileg érett meg a gondolat, hogy a
nemzetet nem azzal lehet megmenteni, ha régi indulatainkkal lobogunk érte, ha elsiratjuk a sorsát, vagy ha
átkozódunk, hanem ha makacs szenvedéllyel körülnézünk a történelemben: hogyan maradhattunk meg, s mik azok
a társadalmi, érzelmi és szociológiai realitások, amelyeket legalább annyira komolyan kell venni, mint Kölcsey,
Berzsenyi, Vörösmarty idegrendszeréből kirobbanó látomásokat. „Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat
be kell vallani” – írja József Attila. E történelmi átváltás, a „rendezni végre közös dolgainkat” gondolata munkál –
vele egy időben, de tőle függetlenül is – a népi írók mozgalmában, mely Veres Pétert felszínre dobta. Pontosabban
szólva, amely kötélhágcsót dobott neki, hogy fölemelkedhessen. Mert a teljes igazság az, hogy nemcsak Veres
Péternek volt szüksége az irodalomra, hanem az irodalomnak is Veres Péterre. Pontos látleletet készíteni, s
beszámolni az ország és a nép helyzetéről, ki tudott volna szavahihetőbben, mint az, aki magában hordja sorsát. Ahol
nincs igazi tudás, ott csak okoskodás van. Ahol nincs igazi tapasztalás, ott csak elfüstölgő indulatok vagy látomások
vannak. Veres Péter csordulásig volt tapasztalattal. Neki nem megismerni kellett a népet, hanem képviselni. S nem
úgy, ahogy a kívülállók, a néppel rokonszenvezők szokták, hanem ahogy maga a nép képviselné önmagát. Fölállt,
hogy fölállhasson vele több százezer paraszt. Elmondta, mit esznek, mit gondolnak, milyen sár húzza le a lábukat,
micsoda vadvizek ölik vetéseiket, micsoda aszály az agyukat; van-e reményük, ha nincs, mi tartja őket mégis életben.
Születés, halál, tánc, műveltség, babonák, mozdulatok, sóhajok s elhallgatások elemi létparancsa: mit jelentenek
számukra. Illyés Gyula, a költő, talán szebb és maradandóbb könyvet írt ugyanebben az időben a puszták népéről,
az uradalmi cselédekről, mint Veres Péter az Alföld parasztságáról. De mintha Veres Péter könyve még ma is
riasztóbbnak hatna, épp kopársága s kietlensége miatt. Nem fenyegetőzik, csupán tényeket közöl. Nem szenveleg,
inkább gondolkodik. Sorstársait, a parasztokat, a szabadban élő, szélben csellengő rideg állatok után rideg parasztnak
nevezi el. Kimondja róluk a legkíméletlenebb igazságot: a rideg parasztok a „nemzet alatt” élnek; nemzeti ügyért nem
mozdultak meg soha, eddig általában csak szociális bajaik voltak. A rideg paraszt nem a haza embere, hanem csak
a földé.
Hosszú kitérő után itt kanyarodhatok vissza a Veres Pétert olyannyira jellemző tárgyilagosság s
tényrealizmus problémájához, amelyről ma már nyugodtan elmondhatjuk, hogy történelmi szükségszerűség volt. Ez
az esztétikától távol eső tárgyilagosság nem költői, hanem emberi, vagyis valóságos cselekvést tételez föl. Műfaja
nem a líra, nem a tragikus önvallomás, hanem a szigorú és pontos öndokumentáció. A hang az egyéné, de a
mondanivaló a világé, amely meghatározza az egyént. A mai modern francia prózában eluralkodó objektivizmussal
rokoníthatnánk – Illyés Gyulára hivatkozva – Veres Péternek ezt a három évtized előtti törekvését. Hogy miért nem
lett belőle európai szintű irodalom s a francia objektivizmust megelőző irányzat? Azért, mert a közeg, a világ,
amelyben ez az írói módszer előrehatolt, s mozogni kényszerült, nem volt európai. Ázsiai volt, balkáni, elmaradott.
Nem a civilizáció fémszálas pókhálója lepte el, hanem valóságos pókháló s ökörnyál. Nem a felhőkarcoló-bálványok,
drótszörnyetegek s a kilátástalan magány huszadik századi démonai nyomasztották a benne élőt, hanem a mindennapi
kenyérgond. Ha Veres Péter, példának okáért, a környezetében élők műveltségéről beszélt, a műveltség egyetemes
fogalmát sosem európai értelemben használta, hanem az elemi létezés feltételeire lecsupaszítva. Mintha csak azt
vallaná, hogy művelt az, aki életben marad: aki bármiféle nyomorúság közepette is megtalálja az alkalmazkodás és
igazodás helyes mértékét. Irodalmi szatírákban gúnyolni szokták, milyen részletességgel írja le, hogyan kell
szakszerűen bezsírozni egy lószerszámot, csizmaszárt, hogyan kell a szekér elé fogott négy ökörrel bánni, kazlat
rakni, kenyeret dagasztani, vagy meglékelni egy megkergült birka koponyáját. A részletezés, a tárgyi pontosság Veres
Péter számára nem cél volt, hanem eszköz, hogy érzékeltesse, milyen sokoldalú „kultúrára” van szüksége a legutolsó
szegénynek is ahhoz, hogy életben tarthassa magát, éltesse környezetét, családját.
Egyik első novellájában egy falusi parasztasszony hétköznapját írja le, hajnaltól késő éjszakáig. Etetés,
fejés, moslékkavarás, tüzelőaprítás, főzés; gyors villámháborúk a konyhába besündörgő disznókkal s neveletlen
gyerekekkel; szoptatás, futás a boltba sóért, petróleumért, paprikáért; képmutató alakoskodás a szomszédok előtt,
pletykára született irigy szájak előtt, a szegénység patologikus rejtegetése, és ki tudná még, hány idegroncsoló
feladat! Veres Péter mindezt szenvedélytelenül ábrázolja. Végletesen tárgyilagos írásából az derül ki, hogy egy
parasztasszony legalább annyi energiát veszít naponta, mint egy országot kormányzó uralkodó, hadseregeket mozgató
admirális. Tárgyilagossága így nem az esztétika, hanem az osztályharc felé sodorja.
Közismert gondolat, hogy remekművek általában akkor születnek, ha nagy és új emberi helyzetek ideje
jön el. Veres Péternek egyénileg megadatott ez az új emberi helyzet, remekművet mégsem sikerült írnia. Talán a
képessége hiányzott? Inkább emberi elkötelezettsége volt – olyan óriásokat is térdre rogyasztó –, amely ebben
megakadályozta. Ő az új és a nagy emberi helyzetet nem a saját számára akarta kiverekedni, hanem azok számára is,
akikből fölemelkedett. Mulasztást akart pótolni és egyetlen lehetőséget bizonyítani: azt, hogy iskola nélkül,
szerencse, kalandorság nélkül és szélhámosság nélkül a legkeservesebb parasztsorból is naggyá lehet válni.
Általánosítva a gondolatot: a nemzet alá kényszerített parasztok ugyanúgy képesek felemelkedni s naggyá válni a haza
és történelem számára, mint ahogy ő. A „közösségi törtető” – paraszti és írói sorsán túl – így akart egy egész nemzetet
magával húzni előre. Remekművek helyett az életéből alkotott sajátos, más nép számára nehezen érthető remekművet.
Siker? Hatalmi helyzet? Népvezéreket vállra emelő dicsőség? Mindez megadatott neki. A négyelemis
parasztból pártvezér lett, a háború idején munkaszolgálatra behívott katonából a felszabadulás után előbb újjáépítési,
később honvédelmi miniszter. Szerepét a siker fölfelé vivő lépcsőfokain úgy vállalta, mint kétkezi paraszt korában
az íróságot. Kissé rejtőzködve. Múzsája továbbra is a régi maradt: a Szolgálat. Eszközembernek tekintette magát a
demokrácia nekiinduló rohamozásában. A földreform s más hasonló országos intézkedés okmányain ott a kézjegye.
Hogy később mások szó szerinti értelemben is eszközembernek tekintették és kijátszották? A kudarc sokkal inkább
egy egész népet érintett, mint őt magát. Aki cselekedni akar, meg kell tanulnia veszíteni is. Veres Péternek a közéleti
bukás után a munka kellett, s nem önigazolás. A politikust, minisztert lefokozták benne? Az író, a gondolkodó
ugyanaz maradt, aki volt. Novellákat, regényeket, cikkeket, visszaemlékezéseket ír. Jó néhány alapvető gondolat
foglalkozatja. Az egyik az, hogy a közösségi társadalom felé tekintő ország miféle közös sorsban és közös munkában
megedződött embercsoportok erkölcsére, tapasztalatára építheti a jövőjét. Ilyen – szinte modellre emlékeztető –
prózai műve a Próbatétel és a Pályamunkások. Ez utóbbiban
azt ábrázolja, hogy gyülevész, szedett-vedett, szélhordta emberek a munka rejtelmes öröme révén hogyan válnak
betonkeménységű emberi közösséggé. Ezt a szocializmusra készülő országnak szánta figyelmeztető tanulságul.
A művészi munkáról megszámolhatatlan vallomást őriz az emberiség emlékezete. Gyötrelmeseket, lázba
hozókat. A testi munkáról már jóval kevesebbet, de azt is vagy az idillbe, vagy a naturalizmusba ágyazva. Amit Engels
tudományos érvekkel bizonyít be a munkáról, az emberré válás biológiai s történelmi folyamatában, azt Veres Péter
két-három könyvében szemérmes, fojtott, de minden korokra érvényes költészetté tágítja. Megtisztítja a munkát a
rátapadt hagyományos fogalmaktól. Nemcsak értékteremtőnek, kötelességnek, szépnek, nemesnek vagy éppenséggel
istencsapásnak látja – hanem minden eddigi értékrend helyett egy új értékrend kiindulópontjának. A társadalmakban
kialakult hierarchia-rendszerek hátterében eddig vagy az Isten, vagy a magántulajdon, vagy valami megfoghatatlan,
légnemű eszme lappangott. Ő a szocializmus, az „emberség-hierarchia” valóságos, tehát magasabb rendű erkölcsét
a munkára alapozza. Csak a megismert tulajdonságainkon változtathatunk – vallja. S mi másban ismerhetünk
leginkább magunkra és egymásra, ha nem a munkában! A munka – elnézést a meghökkentő következtetésért –
nemcsak mint bonyolult gyakorlati vagy szellemi tevékenység foglalkoztatja, hanem mint valami eszme – vallás vagy
ideológia. Ez volt az egyik érzelmi és gondolati témakör, amelyben hosszú időre elmerült.
A másik, amivel évszázados mulasztást akart pótolni: a magyar parasztság nagy regényét írta meg Három nemzedék című trilógiájában. Hátrafordulva próbált igazságot szolgáltatni a
népnek, s ábrázolni helyzetét, melyet prózairodalmunk csak félmondatokban és csak mellékesen végzett el. Még
mindig a sajátos magyar nyűg: a késői kárpótlás és a jóvátevés kényszere! Veres Péter vállalkozásából talán azért is
lett inkább néprajzi és szociológiai remeklés, mint szépirodalmi. A szegénység mikrokozmoszát mindenkinél
hitelesebben tárja föl. Nemcsak a külső világban, hanem a regényhősök belső világában is. Tömérdek tény,
tapasztalat, megfigyelés, adat halmozódik föl a könyvben. Együtt van benne a megélt s az elmúlásra ítélt paraszti világ
minden mozzanata. Aligha akadna valaki, aki a mű egyetlen sorát vagy alakját cáfolni tudná. A regényből mégsem
lett a paraszti társadalom Thibauld családja vagy Csendes Donja, mert a kikezdhetetlen hitelesség lehet a tökéletesség egyik formája, de a szabadságé, mely minden
élet és létforma mögött ott parázslik, semmiképpen. Sóvárgás, szenvedély és dráma nélkül nincs se szabadság, se
emberi nagyság. Veres Péter regényalakjaiban – a Balog Janikban, Kiss Gáborokban – ha munkálkodnak is
szenvedélyek, nem drámát görgetve törnek elő. Indulat, harag, fogcsikorgatás és gyakran az idő oldja föl őket. Otellói
féltékenység? Elveszítő nagy szerelmek? Karamazovi hörgés? izgalom? párbaj? fejszevillanás? Még kísértetként sem
bukkan föl műveiben. Regénynek is beillő novellafüzérében, a Csatlósban megrajzolja
a paraszti társadalom Julien Soreljét. A stendhali példát itt már nem ellenpólusként említem, mint az ő személyes
esetében, hanem hasonlatként. Török András, a Sorelhez hasonló képességű fiatalember – katonának, parasztnak
egyaránt kiemelkedő egyéniség – élete nagy kalandjában csak addig juthat el, hogy kiszolgálója, csatlósa legyen
urainak. Életereje, ravaszsága, belső indulatai hatalmas energiát fogyasztanak, de legfeljebb egy-két pofoncsattanás,
ütésre emelt bot, s koponyát megrecsegtető káromkodás jelzi a szenvedés szélső határait. Álljunk a szerző mellé, s
mondjuk utána hangosan, hogy a szereplői nem táncestélyeken, operapáholyokban s nem romantikus
templomzugokban vagy börtöncellákban találkoznak? S ha vetélkednek is egymással, nem hófehér ingben,
párbajsegédek krétaarca előtt, hanem a munkában? Odaállhatnánk, ha csak a láthatóvá vált, realista igazság izgatná
az embert; ha csak az, ami megtörtént, s aminek meg kellett volna történnie – már nem.
A valóság, az igazság önmagában is érdekes és hatásos, mert kielégít. Ezt a törvényt kevesen ismerik
jobban Veres Péternél. Ő egyet nem ismer igazán: a kielégületlenség törvényeit. Vagy ha igen, mindig beszorítja a
lehetőségek satujába, ahogy azok is, akikről ír. Szerinte a szegények szenvedélyessége mindig elfojtott. Fényűzés
volna szabadjára engedni, mert a szenvedély nemcsak kifejezné, de rögtön el is árulná őket. Az emberi és a társadalmi lét realitásai így határozzák meg esztétikai elveit
is. A drámát mintha azért nem vállalná, mert a jövőt akarja mindenképpen vállalni. A megmaradás, a túlélés eszméje
már-már a szabadság póteszméje gyanánt bujkál gondolatai közt. A kettőt sosem téveszti össze, sőt, a sorrendet sem
cseréli föl. Eszményinek nem a pótmegoldást tartja, de nem mond le róla káprázatok kedvéért. A kisebb rosszat
erkölcsi meggondolásból már jónak látja. Emiatt sokan megalkuvónak bélyegezték és bélyegzik, holott nem alkudozó
természet, hanem megfontolásból választ.
Magatartását, jellemét kezdetben kettős sorsa határozta meg: a paraszté és az íróé. Alkalmazkodott
környezetéhez, hogy később alkalmassá váljék a környezetétől való elszakadásra. Egyéni reflexrendszere lassanként
nemcsak a vele történő dolgokra válaszolt azonos jelzésekkel, hanem egy nemzetet, sőt, hadd tágítsam szemérmesen
a kört, az emberiséget érintő dolgokra is. A hetvenéves író ma már szélesebb körökben gyűrűző élettel s a
történelemmel él mindennapos viszonyban.
Nem ismerek nála kíváncsibb alkatot. De kíváncsisága is, miként értelme, kizárólag a jó felé, a hasznosság
felé sodorja. Ha akasztani vinnék, még utolsó perceiben is volna fürkésző pillantása kíséretére, a tájra; a földre, hogy
nincs-e pár négyzetméternyi hely, ahová érdemes volna kukoricát vetni vagy gyümölcsfát ültetni.
Hiányzott és hiányzik belőle a rosszra való hajlandóság. Hadd jegyezzem meg, nem is erkölcsösségből
volt elsősorban jó, hanem érdekből. A jó érdekéből. Eredetisége: valami sajátos pragmatizmus. Kizárólag azt fogadja
el realitásnak, ami a legjobb célok érdekében élni segíti az embert, a nemzetet, az emberi fajt. „Közvetlen célom a
szociológiai kultúra, a közösségben való érzés-gondolkodás, vagyis a nemzeti önfenntartáshoz nélkülözhetetlen
realizmus szolgálata” – írja egy helyütt. Másutt ezt a vallomást így árnyalja: „Gondolkodásom egysége
kimondva és sugallatokban is arra törekszik, hogy azt keressem: van-e az emberi nemnek – van-e, volt-e, lesz-e
magához való esze? Annyi, amennyi a mindenkori és mindenholi önfenntartáshoz kell?” Ennek érdekében minden
gondolatot, tapasztalatot, érvet, gyanakvást és kétségbeesést megvizsgál, fölhasznál. Machiavellit ugyanúgy
kifaggatja, mint a vele vitázó Nagy Frigyest. Rousseau-t ugyanúgy, mint Kafkát vagy Dürrenmattot. A
születésszabályozásról, a lakásépítésről ugyanazzal a sajátos Veres Péter-i, elragadó pragmatizmussal beszél, mint
Camus-ről vagy az elidegenedés divatos filozófiájáról. Shakespeare-t szinte természetfölöttien tiszteli, mert a
shakespeare-i költészet nem a költői, hanem a „gondolkodás realizmusát” alakította. Thomas Becketről ugyanazzal
az izgatottsággal, hőfokkal képes írni, mint Afrika, Ázsia, Dél-Amerika lecsapolatlan mocsarairól. Mert Thomas
Becketnek az élete és halála vált szerinte az emberiség közügyévé; Afrika, Ázsia, Dél-Amerika mocsarainak a
lecsapolása pedig az elkövetkezendő időben válhatna azzá. Mulatságos és groteszk arányvesztés? Egyidejű rajongás
egy szentért s a talajjavításért? Ízlésficam? Gondolkodói dilettantizmus? Egy paraszt eltévedése a világegyetemben,
aki előbb csak néhány kapavágásnyi földet, de később az egész Földet akarta megművelni? Aki szándékait,
emberszeretetét, közösségi eszményeit ismeri, korláttalanságát és korlátait egyaránt tisztelheti.
Író? Igen. Személyisége mégsem egy íróé. Ő az, akit Magyarországon egyszemélyes hivatalban alkalmazni
kellene: nevezzen meg sürgető egyéni és történelmi problémákat – elmulasztottakat és mulaszthatatlanokat. A
megoldást talán már nem, de a megnevezést, a fölfedezést mindenképpen őrá kellene bízni – legalább kiindulási
helyzeteinket ne szalmaláng-tűz vagy az önmarcangolás fojtó füstje lengje körül, hanem életrevaló s életre
összeesküvő józanság.
Vendégségben Veres Péternél
Szép őszünk van, mondaná Veres Péter. Szép őszünk, szép októberünk, mondaná többes számban. Itt
van mindjárt halottak napja, mégis csupa verőfény minden, s olyan jó csontmelengetőek a délutánok, hogy az
embernek kedve lenne vég nélkül élni. Csak hát a szüret, az bizony országos siralom volt… Lépegetnénk a kertjében,
a lerongyolódott lugas alatt, s nézegetnénk a vesszőn maradt, penészes fürtöket, melyektől még a rabló hajlamú
seregélyek is undorodtak. Jobb keze húsos ujjaival egy-egy fürtöt innen is, onnan is előbillentene a levelek alól, hogy
szemközelből lássam, milyen kárt okozhatnak a rosszkor jött esők, és egyáltalán milyen is az a sokat emlegetett
zöldrothadás…
Ez a jelenet már sose játszódik le velünk, velem. De ha lejátszódhatna, tudom, csakis így eshetne meg,
ahogy most elképzelem. Talán még egy megkésett, magánszorgalmú darázs is körülszimatolgatna bennünket sunyin,
és Péter bácsi kuncogva pirítana rá: „Ne te ne, talán nem tetszik neked a képünk, aranyoskám? Másnak se tetszett,
de látod, mégiscsak itt vagyunk.” S én pedig örülnék annak, hogy él, hogy évődik, hogy vele s mellette látnak, hogy
kikísér a buszmegállóig, ezúttal nem csizmában, hanem „fuss-ide-menj-oda-cipőben”.
Most, hogy írom ezeket a sorokat, most villan át rajtam, hogy sose tudtam tőle igazán elbúcsúzni. Minden
elválásunkkor azzal eresztett útra: „Na, majd folytatjuk, Sándor.” S ezenkívül is volt a lényében valamilyen derűs
hatalom, valamilyen bölcsességdiktatúra, amely a találkozásaink után még sokáig fogva tartott. Mentem haza gyalog,
lefelé a Törökvész úton, s fákat neveztem el róla Veres Péter-fáknak. Átszellemült, nagy diófákat és gesztenyéket,
melyek, ha társaikkal együtt sárgultak is, hullatni nem zörgő-csörgő, rozsdás leveleket hullattak, hanem áttetszőt, érző
és gondolkodó leveleket.
Flaubert az irodalom nagy alkotásaira gondolt, mikor ezt írta: „A remekművek olyanok, mint hatalmas
állatok. Nyugodtnak látszanak.” Én viszont – kisajátítva gondolatát – latolgatás nélkül Veres Péterre alkalmaztam.
Nem egyik vagy másik művére, nem is szolgálataira, hanem mindarra, amit a neve jelöl. Sőt élő-mozgó, nagy
holdudvarú testi mivoltára is, amely ha bárhol föltűnt, megjelent, szinte ősközösségi meghittséget, nyugalmat, együvé
tartozást sugárzott. A csizma, a kucsma, a hagyományos paraszting csupáncsak emlékezetes jelzői lehetnek annak
a szélesen hömpölygő mondatnak, amit az ő hagyományok csiszolta élete megfogalmazott. Móriczra emlékezve, ezt
írja Illyés: „Ha Zsiga bácsi beszélt, én Ady kortársát hallottam; szavai az 1910-es évek akusztikájában csengtek, akkor
is, ha Hitlerről beszéltünk. Ettől ez a hang nem lett elavult, sőt nagyobb hitelt kapott…” Vajon Veres Péter hangja
meddig hatolt vissza az időben? Hány évszázad parasztjainak s kétkezi nincstelenjeinek a hangjától kapta hitelét?
Azt mondják…, azt beszélik… – ez a mondatkezdés az ő szóhasználatában nem a kitérés vagy a tartózkodás nyelvi
formája, ellenkezőleg: a bekapcsolódásé. Végtelen emberlánc csörren meg ilyenkor az időben. Az egri summások
történetétől kezdve – akik eszeveszett alkoholmámorban kaszával vágták le egy asszony csecsét – a kunokig, a
tatárokig, minden. Bölcs és balgatag őseink című könyvében például a gügye Heribald
válaszára kapja föl a fejét. Ez az együgyű és félkegyelmű barát a közeledő magyarok elől nem volt hajlandó a többi
megrémült baráttal az erődítménybe visszahúzódni. Fenyegetéseikre azt felelte: Fusson, „aki akar, én bizony nem
futok, mivel a kolostor gazdája nem adta ki még ez évre a sarura való bőrt.”
Miért tartja kiemelésre méltónak ezt a jelenetet? Azért, mert ezer év beomlott csöndje alól is megérzi
hitelességét. Megérzi belőle a szegény ember esze járását, az egyszemélyes lázadás édességét, a „cseléd-logikát”. S
már mondja is ennek a régi-régi esetnek a huszadik századi testvérpárját: „Amikor mint fogoly Romániában,
Calarisban cselédként szolgáltam, ott is azt mondta a kondás (az is kicsit félkegyelműforma volt), amikor a malacok
után kellett volna sietnie, mert szétszaladtak a tarlón, és betörtek a kukoricába, hogy ő bizony nem szalad, mert a
bojár még nem adta ki új bocskorát, a torsok meg nagyon szúrnak.” Remélem, senki se gondolja, még csak ártatlanul
és véletlenül se, hogy Veres Pétert mint írót akartam Móricz Zsigmonddal, az íróval összehasonlítani. Sőt még
sorsérzékelésük szélességi fokait se szándékoztam: kié szűkebb, s kié tágabb? Hiszen az Erdélyt, a Rózsa Sándor-eposzt, a Barbárokat, a Tragédiát, az Úr a tornácon kiverítékező érzékenység
időbeli és történelmi mértékkel mérve is lenyűgöző. Az Illyés említette móriczi képesség ürügyén csupáncsak arra
a Veres Péter-i tulajdonságra akartam – villanófényt használva – rámutatni, amely nem egy-egy történelmi korszak
dúsított légkörét párologtatta magából, hanem a korokon némán – néma forradalomként – áthúzódót. „Emberek a
nemzet alatt” – írta egy hármas kritika fölé Németh László. A hármas könyv: Illyés Puszták népe, Tamási Jégtörő Mátyása és Veres Péter Az Alföld
parasztsága. Annak, hogy Németh László írásának a címe a harmincas években érzékletes és bujtogató
fogalommá válhatott, szinte röpirat-hatásúvá, a szellemi sistergésén túl volt egy egészen közönséges oka is. Az Alföld parasztságát író Veres Péter ennek a nemzet alatti magyarságnak nem a leírója,
hanem gyakorló tagja volt. Aki, ha szól, „a maga természetes világát adja elő a parasztember megőrzött
realizmusával”.
A politika is, a történelem is, az irodalom is ismer olyan tanulatlan paraszt- vagy munkásembereket, akik
alacsony sorból emelkedve föl, a hivatásos írók, forradalmárok, hadvezetők élvonalába kerültek. Az írók közül
például Jack London, Gorkij, Nexő, Kassák. De az ő sorsuk mégis lényegesen eltért a paraszt Veres Péterétől. Ők
– kiugrásuk után – mindenestől a művészetüknek élhettek. Nélkülözve és rongálódva a saját életüket művelhették.
Másként hívhatták ki a sorsot, másként tehették kockára szabadságukat. S a szabadabban begyűjtött élményeikkel
szabadabb írók módjára gazdálkodhattak. Gorkij Tolsztojhoz és Csehovhoz igazodhatott. Kassák az izmusok
pápáihoz. A negyvennyolc éves koráig földhöz láncolt Veres Péter viszont csak a földhöz. Úgy értve ezt, hogy amit
a föld, a család, a környezete parancsolt. Nem a sárból gyúrt bálványok, hanem a sár. Nem a sejtelmek, hanem a
vasvellanyél. Ezért, amit kezdetben ír, minden mozzanata tény. Ahogy ő szokta mondogatni: igaz-valóság. Olyannyira
tény, hogy nem is történetekből építkezik, mint általában a prózaírók, hanem valóság-darabokból. Könyveiben
nincsenek szó-árvizek, szó-nádasok, süppedő lélekingoványok, mivelhogy a valódi ingoványok ott gőzölögnek a
szeme előtt. Másképpen fogalmazva: nem a lenni vagy nem lenni kérdésein töpreng, hanem a hogyanon. Szánkat
biggyesztve olvashatjuk első nekifutásra a hasonló sorokat: „a marha nem szeret járni a birka nyomán. Nem állja a
szagát. Ez a nomád élet egyik törvénye, és a parasztok erősen tartják.” Ugyan, mi közünk hozzá, hogy szeret, vagy
nem szeret. Ez nem irodalom.
Valóban nem az.
De aki végigolvassa könyveit, itt is, ott is talál ilyen apró, kristályként megvillanó lét-evidenciákat,
melyek halmazzá összeállva, társadalmak és kultúrák alapszerkezetére vetik fényüket. Íme, egy a sok közül: „A
zsellérsorsú ember világszemlélete már az anyaöltől és az agyonrágott sovány emlőktől kezdődik.” A Számadásban pedig azt fogalmazza meg egyik bekezdésben, hogy az olasz fronton harcoló, első
világháborús, névtelen katonát nem a vereség és nem is a győzelem izgatja leginkább, hanem az éhség, a szomjúság,
a fáradtság és a félelem. Ezek, bizony, olyan alapkérdések, melyek kikerülhetetlenné teszik a fölibük épített világ
lebontását. A gondolatok alatti gondolatot, a szenvedélyek alatti szenvedést, a történetek alatti történéseket nevezi
nevén Veres Péter. Azt a mélyréteget bolydítja meg, ahonnan csak az hozhat föl követ, vért, csontokat, virágot, aki
ebbe a mélységbe megy haza, ha hazamegy.
Már régen, tíz-tizenöt évvel ezelőtt, mikor végre már szerettem volna túljutni a Veres Péterhez tapadó
legendákon és szeretetre méltó közhelyeken, tudatosan elkövettem ellene egy goromba merényletet. A tűrő- és az
állóképességét akartam megismerni. Ama bizonyos szilárdsági fokot, melyet az anyag látható burka sosem közvetít.
Őt és Adyt kezdtem el fölváltva olvasni. Ady-prózát és Veres Péter-prózát párhuzamosan. Nyakra-főre értek a
sokkoltató áramütések. Mennybolt és földi fejsze villant össze. Veres Péter göröngyön, hanton, porszemen – Ady
egy isten-fejen állt. S míg Ady az alkoholt, a nőt, a démont, az őrületet, a boldogtalanul boldog magyarságot
hozsannázta, s Minden-Titkok tudójaként olyannak merte látni és láttatni az életet, amilyen az nagy huzatú
pillanataiban se tudott lenni, addig Veres Péter a tej ízének örült, a víz jó ízének, s a szektába szorított parasztoknak
magyarázza, hogy János Jelenései csak írói-költői látomások, és ha lelket gyullasztóan
szépek is, nem szó szerinti igék, csupán a mesék logikája szerint kisarjadók. S minél vakmerőbben csörtettem ebben
a kettős világban, annál világosabban értettem meg két kor virágvasárnapját és nagypéntekjét és két lángelme
különbségét, de összetartozását is.
Ami összegzésül máig bennem maradt, az volt, hogy Adyból a legnagyobb magyar csoda szabadult föl,
tört elő, Veres Péterbe viszont beleszorult ez a csoda, s így együtt emelkedett vele. Más szóval: ha Adyban a
történelmi magyarság lávázta magosra legjobb erőit, akkor Veres Péterben a népinek mondható Magyarország.
Megtaláltam, mert meg kellett találnom összetartozásuk rejtett kapcsait. Hogyan is írja az „idők teljességét” érző
Ady?
Vág neki új hináru utnak, |
De nincsen fény, nincs lámpa-láng |
És hírük sincsen a faluknak. |
|
Mintha Ady nagy hiányérzetét jött volna betölteni Veres Péter: hogy legyen hírük a faluknak.
Veres Péter parasztok, pályamunkások, fogoly- és rabtársak közt élve azt tapasztalta, hogy a mese mellett,
amelyről mindenki tudja, hogy mese, csak egyetlen műfaj lehet a szegény emberek szellemi táplálékává: az igaz
történet. Persze az is csak akkor, ha kerek, formás, ha sodrása van, és ha a történet elmondója maga is együtt él a
történettel. Ebben a világban nem elég tudni valamit, mert az arcokra vetülő közös láng a tudáson kívül még sok egyéb
dologban is levizsgáztat. A rejtőzködéssel, a szavak mögé bújással itt még az agyafúrt se igen jut messze. Hányszor
panaszkodik ő maga is, hogy képtelen bármiféle konspirációra, titkos tevékenységre.
Ehhez, a közösségeket összeforrasztó szájhagyomány-esztétikához igazodik kezdetben legtöbb írása.
Szorongatott és szorongató ez az esztétika. Kényszerű és aszketikus, mely az irodalomcsinálással, a papiroskultúrával
szembefordulva azt fogadja csak el könyvbe illőnek, amely akár egy végrendeletbe is azonmód bekerülhetne. Tolsztoj
vagy Móricz Shakespeare elleni sárkány-prüszkölése ismétlődik meg itt parasztibb kiadásban? Ha nem fogalmazza
is meg írói hittel Veres Péter, de az a meggyőződése, hogy a valóság a legtökéletesebb forma önmagának. „Sült-realista vagyok” – mondogatta magáról huncutkásan, némi öngúnnyal, de legalább annyi kérkedéssel is. Hogy ne csak
elvontan értsük, mit értett ő sültrealizmuson, újra a költészetet hívom segítségül. Egy olyan népdal nyolc sorát, mely
az ő világába is behallatszott:
E személytelennek tetsző „számadásban” nincs semmiféle állkapcsot mozgató dac, túlhevültség. Pontos
beszámoló egy helyzetről, még elszólásként se buggyan ki belőle vérlázító hang.
Az egész mégis vérlázító. Olyannyira, mintha egy halálraítélt búcsúlevelét olvasnánk: „jön a szekér
értem”. Az otthontalanság, a sehol-se-lét zokszava hallatszik belőle fojtottan, árván. Mi mást sugall ez a minden
érzelmet magába nyelő nyolc sor, mint József Attila fölkiáltását: „föl kéne szabadulni már!”. A
Számadás, a Falusi krónika, a Gyepsor novellák, a Szűk esztendő, az Országúton ugyanennek – a
népdallal érzékeltetett – stíluseszménynek a megvalósulása. Nyelvben, tárgyiasságban ugyanúgy, mint a
személytelenségen mindenütt átvérző személyességüket tekintve is.
A kínálkozó részek közül hadd idézzem föl az Országútonnak a szökési
jelenetét.
1944 októbere. Mindenütt cudar fejetlenség. S aki csak teheti, bújik. Már nemcsak a munkaszolgálatosok,
hanem a keretkatonák is. De a munkaszolgálatra bevonultatott országos hírű író – vagy inkább paraszt? – még a
fogyatkozók közt is emészti magát: mit csináljon? Maradjon? Menjen? Egyet világosan ért: a jövő számára
mindenképpen meg kell őriznie magát, mert ha szándékok serege vérzett is el, a közeledő jövővel neki célja van. De
hogy védheti legjobban életét, ami azért külön is parancsoló, mert a művével azonos?
Végre mégiscsak dönt.
Megszökik. Huss, bele a közeli, töretlen kukoricásba. Az ember azt várná, hogy az izgatottságáról, a
félelmeiről beszél. A veszélyről, mely vércseként fölötte kering. De semmi. A szívet dobogtató képzelet rohamai
helyett és érzelmei helyett is maga a világ szólal meg. Az, amihez ér, ami ott van körülötte. „Egy darabig még a
tengeriben csörtettem – írja –, de abba bizony, ha sötét van, és siet az ember, hamar belé lehet unni. Nincs egy
nyugodt lépésed, egyszer a láthatatlan hancsokban, máskor a meddőség miatt kivágott tengeriszár tuskójában botlasz
el. Majd egy magasan ülő tengericső vág pofon, egy tyúk nagyságú borzas üszök dörzsöli bele fekete gombáját a
képedbe; egy még zöld és éles tengerilevél hasítja ki a képed, a tengericímer hulló törekje esik a szemedbe,
szederinda tekergőzik a lábadra, rálépsz egy lapuló disznótökre, kiugrik alólad, és nagyot buksz rajta, és minden…”
A leírás gyorsulása elárulja a hussanó szökevény izgalmát, de közvetlenül egy vak szó sem esik róla. Az
ellenséges világ így tárgyiasul a tér minden pontján, de még csak fuvallatnyi érzelem sem indul el a veszélyt magukba
záró mondatok között.
Sajnos, van ebben a bizonyosságra törekvő „kényszer-esztétikában” valami fájdalmas megkésettség is,
ami nem Veres Péter magánügye. A társadalmat fölleltározó munkát már rég a múlt században kellett volna elkezdeni.
Valahol ott, ahol Petőfi A puszta télent, a Kutyakaparót, A csárda romjait, az Úti leveleket abbahagyta. Mert úgy
végezni társadalmat föltáró munkát, hogy a cáfolhatatlan tényekből ott helyben a forradalom szikráját is ki kelljen
csiholni – ez képtelenség. Nem tudom, hogy a népi írók többfelé szakadásában ez a föltorlódott végeznivaló nem volt-e robbantó gyutacs? Mert ha csak az 1943-as Szárszói Konferenciára gondol is az ember, harminc esztendő után is
csapdába szorult lelkek és koponyák hasadására figyelhet: melyik sérelem kapjon erőteljesebb hangot: a nemzeti-e
vagy pedig az osztálysérelem. Íme, a megkésettségből eredő dráma! Voltak, akik úgy gondolták, ha Voltaire korában,
mondjuk, a szabadgondolkozásért folytatott harc volt minden dolgok közül a legfontosabb, fontosabb még az
osztálykülönbségeknél is, akkor az 1943-as évek Magyarországán a nemzeti ügyet illeti meg az elsőség, mert a jövőnk
ezen áll vagy bukik. És voltak, akik fölcserélték a sorrendet, s az osztálysérelmek „Rákos mezejéről” kívántak harcot
indítani. A gondolkodónak is realista és közösségi ösztönű Veres Péter az egyeztető szerepére tud csupán vállalkozni.
„Hitből vagy alkalmazkodásból, de balra nézz, magyar!” – írja később, szárszói lelkiállapotát fölidézve.
„Alkalmazkodni, hogy megmaradhassunk” – mondja ki a jelszót a konferencia záróbeszédében. Micsoda betemetett
kutak vannak alattunk, istenem! Micsoda feltöretlen ajtók, elvégezhetetlen történelem-kihantolás! Mert bár
önmagában is szomorú jelmondat Veres Péteré, de még ennél is szomorúbb az, hogy ezt nem egy történelmileg
hanyatló, hanem egy történelembe először belépő tömeg képviselője mondja.
Értem, nagyon is értem Illyést, aki Veres Péterben a művészt akarja mindenekelőtt, az ellentétes jelzők
villogása közben, észrevétetni. A világ értékmércéjét is megütő művészt. A Gyepsor-novellák íróját, a Csatlósét, A Balogh családét, a Pátriarkáét, a Kis őszi viharét és a többiekét. Már csak azért
is értem, mert íme, én is a „másik” Veres Péterről beszélek többet: az alakító, nevelő, a mozgósító, a hittérítő alkatú
íróról, aki nem a szépirodalom múzsáival, hanem a sorssal bajoskodott lázasabban. Talán mert a mi elirodalmiasodó,
kis csetepatés életünknek ő hiányzik leginkább? Ő, aki azáltal vált parasztból értelmiségivé, hogy olyan gyakorlati
erkölcsi magatartást tudott kialakítani, amely a szellemi dolgok kritikáját nemcsak szellemi eszközökkel, hanem új
viselkedési formákkal is képes volt elvégezni.
Mondják: A Balogh család története remekmű. Lehet. Engem a regény
rangsorolása sosem érdekelt. Azt azonban az első belefeledkezésemkor megéreztem, hogy társtalan és pótolhatatlan
munka. Egy huszadik századi paraszt-Anonymus és paraszt-Kézai vállalkozása. Mert jöhetnek idők, mikor a felejtés
szaharai homokja megindul betemetni a voltakat, de ez a mű, úgy, ahogy van, lomha és szörnyeteg erejével s
tragédiákon átlendülő belső nyugalmával minden homokviharnak ellenáll. Máris szaporodnak e jóslatot védelmező
érvek. Hiszen ha csak arra gondolunk, hogy parasztságunk azzal a mozdulattal, amellyel kitépte magából a saját
földhöz való ragaszkodás hűségét, sok egyéb értéket is kitépett vele. Például: a munkán alapuló tisztesség-hierarchia
íratlan törvényeit. A kivagyiság nemes fajtájú változatait. A közös együttlétek: a tánc, az ének, a mulatás
hagyományokon érlelt formáját. Azaz: egy több évszázadon át húzódó hajlamot, melyet – ha műveltnek akar látszani
az ember – elnevez kultúrának. A Balogh család, egyebek közt, ennek a látomásként
összefoglalt múltnak, sehol meg nem írt történelemnek és kultúrának a mozgósítható emlékezete.
Ahogy az emberiség Hérodotosztól ismerte meg a görögség hétköznapjait, a filozófiák és sorsdrámák alatti
görögség csontosabb természetét, ki tudja vajon, hogy mi, és az utánunk jövők, nem Veres Pétertől ismernek-e majd
magukra?
Szép ősz van, szép októberünk, mormogom csak úgy magam elé. Itt van mindjárt halottak napja, és
valóban csontmelegítőek a délutánok. Fölballagok a dombra, föl a Gárdonyi Géza utcába, hogy megnézzem Péter
bácsi házát, lugasát, kertjét, melyek sehogy se akarnak átköltözni múlt időbe. Jelen idejű a kavics jajdulása is a lábam
alatt, közös járkálásaink emléke csikordul benne. De jelen idejűek a fehér őszirózsák is, amelyek készülődnek már,
és lassan meg is indulnak Veres Péter sírja felé. „Nem látom többet, nem látom többet” – siratta Nádasdi Julianna
az urát, mondják, akik mellette voltak. Siratja most is, énelőttem, öt év után. Gyászának s könnyeinek a vendége
vagyok.
Aztán a Halotté, ki nem szűnik meg házigazda lenni. Ülök a besötétülő szobában, a gyújtatlan villany
alatt, s megmásíthatatlanul hallom a hangját: „Hát eljöttél? Jól van, köszönöm a tisztességet. Ugye, te se hiszed el,
hogy én halott vagyok, pedig való igaz! Ott egye meg a fene az egészet! Így jár végül az ember, még a magamfajtájú
öreg narodnyik is, akiről sokan azt hitték, hogy jeget, hóvihart, farkascsordát is kibír. És épp a szíve. Nono, volt ott
valami más is! Csak hát ezzel még várjunk!… Hanem figyelj csak rám: lehet, hogy nem is hiányzom én annyira
nektek, mint ahogy kimutatjátok, hiszen ha csodabogár is voltam, semmiképpen se nektek való, neurotikus
csodabogár! No de hogyan is lehettem volna az? Nekem nem regényalakot, hanem erkölcsi hitelt kellett teremtenem.
Hitelt, Világot, Stádiumot, csak
éppen nem egy Széchenyi esélyével, hanem egy rideg parasztéval. Tudom, sokan beszélik, hogy kuporgatós, fösvény,
ilyen-olyan takarékos voltam. Becsületemre legyen mondva: nemcsak a pénzzel takarékoskodtam, takarékoskodtam
én a hazával is, a magyarságommal is. Talán ha én is kapok az égtől ajándékba egy damaszkuszi utat és Saulusból
kell Paulusszá válnom, ontom én is a bámulnivalót. De a csoda az én életemben az volt: hogy lépést lépés után rakva,
valaki azért mégis lettem. Nem is akárki! Egy paraszt, aki átverekedte magát az előítéleteken, az istenen, a politikák
rengetegén, akiről egy Németh László is azt mondta, hogy Veres Péter »alakja« köré kell Új-Magyarország három
osztályának: értelmiségnek, parasztságnak és munkásságnak összefognia…. Mert annak legalábbis Veres Péternek
kell lennie, akit ő vezérül elismer… Igen, egy paraszt, aki a maga »sült-realizmusával« végigfaggatta a népeket,
fajokat mozgató kultúrákat, és nem téved el a legelvontabb gondolatok világában sem. Sőt még a kibernetikus kor
embere is tanulhat tőle, ha mást nem: a kollektivizmus ábécéjét… No de erről már annyit papoltam. Persze kell is,
mert még sokan nem tudnak mit kezdeni velem. A régi Veres Péter, a Dózsa György-szagú, az igen! A bölcs és
balgatag, az már csak módjával. Jó, jó, tudom, némelyek azt hitték rólam, hogy a vén alkumester már csak
csiklandozni meri a hatalmat. Csakhogy én erről is másképpen gondolkodtam: a hatalomnak megvan a maga baja,
a maga csapdája, a bőrömön tapasztaltam. Gyakran sűrűbb fegyelem-rács mögött kénytelen lépkedni, mint te, aki
tüzet fújsz rá. »Tudomásul venni a változtathatatlant, de mindent beleadni a változtathatóba.« Reformista korban ez
az én jelmondatom… Régen azt mondtam, amire a marxizmus buzdított: meg kell ismernünk a világot, hogy
megváltoztathassuk. Így is cselekedtem. Öregkoromra azonban megláttam az új föladatot. Azt tudniillik, hogy a
világot nem elég megváltoztatni – meg is kell érteni újra! Mi történt? Hogy történt? Miért történt? Mert a világ
megváltoztatása sosem jár együtt a benne élő ember változásával… Jó öreg Veres Péter, ez lett a te második életed.
Ezért is írtál annyi észrevételt, megjegyzést, naplót, annyi máig ki nem zsákmányolt gondolatot… Mikor kezdtek hát
végre hozzá? A kizsákmányolásomhoz? Egy kis hitféle, egy kis csakazértis-erő, egy kis balmazújvárosi, vagy ha úgy
tetszik, Gárdonyi Géza utcai szél nektek sem ártana meg.
A kifeszített kabátszárnyatoknak nekifeszülne, és vinne benneteket, amerre ti kívánnátok.”
Temetek, az én temetőmbe
Már annak is vége, hogy a világot a saját megalvadt vérén át láthassa: a lebegő, az úszó, a darabos
homályon át, mely az egyre sűrűbben bevérző szemfenékről úgy röppen föl, mint denevér omladó kútból. Vége a mi
meghosszabbított önáltatásunknak is: hogy itt van még köztünk, testközelben, hogy amit hallunk Róla, az még eleven
igazság, még földi, még föld feletti, még cáfolhatatlan jelen idő. Vége, mert ezen a márciusi napon a halál arcunkba
vágta a cáfolatot: Németh László nincs többé. A szemérmes, a mentegetődző, az örökös visszavonulásban élő test:
a lángelme – Toldi hű Bencéje – halott. Halott a keze, az emberi csodákat lávázó agya; halott a csodát mentegető
mosolya.
Én mormolom, s én írom ezeket a szegényes szavakat, de mintha parancsra cselekednék. Mintha puskával
állna valaki a hátam mögött, s kényszerítene.
Talán a könnyek is ezért kerülnek el: ezért a neve sincs rémületért.
*
Ülök és hallgatózom befelé magamba: tudom-e, s tudjuk-e egyáltalán, kit veszítettünk el Németh
Lászlóban?
Adyt még elsirathatta a nemzet; elsiratta mint élet és halál fejedelmét, esettségében, isten-árnyékot vető
kalapjában, elsirathatta a mellére tűzött nagy, fehér őszirózsát, mert akkor még tudott siratni. De azóta hány halott
feküdt az ország ravatalán, akit gyászolni már csak kifosztva, zavarodottan riadt világűrszemekkel tudtunk és tudunk.
A koszorúk megkövéredtek, de mintha nem mi lennénk a temető többé, ahová a távozóknak gödröt ásunk. Nem mi
lennénk a fölgyulladó szó, amely magasabbra tör, mint a négy égtájat perzselő örökláng.
Vajon Németh Lászlónak merünk-e és tudunk-e végső szállást adni magunkban?
Kiver a veríték, ha arra gondolok: mennyire nem tanultam meg életében Róla beszélni. Szót szó után
fűzni, mondatot mondat után. Épp Róla, akit nemcsak az Ady utáni idők egy kézen megszámolható lángelméi közt
láttam, de a gondolkodás, a tanulmányírás Adyjának tartottam, előrefutva az elképzelhető jövő időbe, és hátrálva
vissza a múltba is, ahol a magyarság legnagyobb tűzcsiholóival vitázott, érvelt, szenvedett, méhészkedett, meghalt,
föltámadott, Balassival, Zrínyivel, Bethlen Miklóssal, Apáczaival és a Bolyaiakkal, Csokonaival, Berzsenyivel,
Széchenyivel, Kossuthtal, Kemény Zsigmonddal, másokkal, mindenkivel. Egyik tanulmányában ezt írta Adyról: „Ady
nemcsak keseregte a magyarságot, hanem alkotta is.” Árnyalatnyi változtatás nélkül elmondhatjuk ezt Róla is! S ha
a szegény, a gyötrődő istent is pótolni akaró Arany eposzokat írt, hogy a hiányzó alapkövet szellemiségünk,
szívdobogásunk alá utólag odahelyezzük: Németh László a hiányzó magyar gondolkodás alapkövét faragta ki.
Termékenyítő rögeszméje volt, hogy mi nem ismerjük, vagy nagyon is kiforgatva, átabotában ismerjük azt a múltat,
azt a történelmet, amelyet meg akarunk változtatni. Első számú kötelességünk tehát, hogy megismerjük. S ne csak
azt, ami véres ingként tapad ránk, hanem azt is, amihez majd az újat hozzászabjuk. A szellem álarcos dúvadjaként
verte föl az erdőket, a nádasokat. Európai és „Európa-alatti”, azaz: keleti fogékonysággal járta végig az emberiség
nagy korszakait, ugyanígy a hazaiakat is. A kíváncsiság Dionüszosza volt; az értelemé, aki burjánzó, túláradó kedvvel
vágott neki tudománynak, történelemnek, esztétikának, vallásoknak és eretnekségnek. Tolsztojjal társalgott és a
parasztokkal. Szophoklésszel és az asztalossegédekkel. Gandhival, Lorcával és az ősköltészetből fölszálló
sóhajokkal.
Alig volt író, akit könnyebb lett volna csúffá tenni roppant vállalkozása közben, mint őt – vádolva
avatatlansággal, elfogultsággal, ellenséges szándékkal is nemegyszer. De Németh László tudta, hogy minden lángelme
parancsoló kötelessége: az újrakezdés. A meglevő világ átrendezése. És azt is tudta, hogy a „szellem embereit, akik
folyton a jövő bizonytalan anyagában dolgoznak, mint a tudomány kísérletezőit, nem tévedéseik, hanem eredményeik
alapján kell megítélni”.
Vesszőfutás és agonizálás kísérte Németh Lászlót évtizedeken át negyvenöt előtt, s még jó ideig utána
is. Mindkét próbát hatalmas erejű metaforának érzem. A magyar történelemből az égett belé, az szívódott föl a
sejtjeibe, ami leginkább meghatározta létünket, mozdulatainkat, idegrendszerünk balszerencsés működését. Ez volt
az Ő test szerinti azonosulása és küzdelme népe szellemiségével. Ez volt a „kifelé reménytelenség, s a befelé magasra
csigázott igény” állapota. Mert végül is e közben a haláltusa közben született meg a nemzetre hagyandó mű, a
pusztulásnak templomépítő homlokkal szembeforduló Németh Lászlói magatartás: a szenvedély és a kínlódás
szorongató költészete.
*
Temetek, ha már temetnem muszáj. Temetek az én külön temetőmbe, koszorúk nélkül, és pompa nélkül.
De gyászoló vaddarazsakat várok a szívem köré: jöjjenek és marjanak, mert sírt Németh Lászlónak ott ások
magamban, ahol Ady Endre fekszik, ahol Móricz Zsigmond.
Első közelítés Németh Lászlóhoz
Az elmúlt év decemberében, amikor Vas István a Kortársban közölt
önéletírásában Németh László Kisebbségben című hosszabb tanulmányát emelte le az
emlékezet polcáról, s tartotta láng fölé, jogosan hittem, hogy a húszas években kirobbant Ady-pörhöz hasonlóan
elkezdődik egy heves Németh László-pör is. Bevallom, kissé kéjesen készültem rá, mint Dosztojevszkij
a saját nyavalyatöréses rohamaira, amely a megalázó és megszégyenítő gyötrelmekért kivételes gyönyörökkel és
megvilágosodásokkal fizetett.
Csalódnom kellett, hogy a törvényszerűnek gondolt roham elmaradt. Nem a csatazajos heccet sajnáltam,
hanem a kínálkozó alkalom elszalasztását. Vas Istvánnál méltóbb és elfogulatlanabb vitaindítót aligha találnánk a
mai irodalmi életünkben. Illyés fölneszelése is erre utalt, de úgy látszik, még az ő gesztus erejű megszólalása,
kérdőjele és felkiáltójele se volt elegendő biztatás a folyton behomályló Németh László-kép tisztára törléséhez, vagy
ha úgy tetszik: a Németh László-i életmű első alaposabb fölméréséhez.
Azért az elsőhöz, mert elkerülhetetlen, hogy a magyar irodalom, sőt az egész magyar szellemi élet legtöbb
gondolatot, múltat, feszültséget, sejtést, utópiát, hitet görgető életműfolyamának a kanyargását egyetlen odapillantás
alapján fölrajzolhassuk a térképünkre. Az első kísérlet után el kell következnie a másodiknak, a harmadiknak, a
sokadiknak, mert Németh László a fölmérhetetlenségben, a bőségben, a nagy árnyékokat vető talányosságában
Széchenyire, Kemény Zsigmondra, Adyra emlékeztet. A vitathatósága és a vitathatatlansága így tartja egyensúlyban
a művét, miként egy dráma két egymásra utalt főszereplője a drámát. Ádámja és Mefisztója ő saját magának. Galileije,
Huszja, VII. Gergelye. Mégis aki enciklopédikusságát emlegeti csupán, a csoda egyik feléről beszél, a másikat
takarásban hagyja. Németh lángelméje ugyanis csak részben kapcsolatos lenyűgöző méretű műveltségével. Tudása:
látomásos tudás, beleérző tudás, nem adatszerű. Az eléje hulló tények almaesésében sosem a részek, a részletek,
hanem az egész élet, az egész történelem gravitációját látja. A gépet nem elemeiből lehet megérteni – írja –, hanem
rendeltetéséből, nem önmagából, hanem amit önmaga fölött csinál.
Egy szemlélet metaforája ez, mondhatnám; alapfokú beismerése szelleme működésének. Hiszen amit a
gépről mint emberi teremtményről állít, ugyanazt állítja az emberi szervezetről is. „A vese bizonyítja be, hogy szervek
csak a bonctanban vannak, az életben csak működések, melyek a legkülönbözőbb szervek közt oszlanak meg.”
E két forgácsszerű példával könnyű bizonyítani, hogy Németh László a létezést, a kultúrát, a művészetet
egyetlen összefoglaló szempont szerint organikusságuk alapján képes csak szemlélni.
Gondolkodása nem pusztán logikai, de logikán túli is. Megegyezik az életfolyamatok idegi s érzelmi zajlásával. Ahol
mi csak egy-két mondatot szűrünk ki a történelemből, korszakok lármájából, ő az egész korszak nagyzenekarát hallja.
Könyvek tucatja – méghozzá figyelemre méltó könyveké – jelenik meg a múlt századi kiegyezésünk koráról. Mindent
megtudhat belőlük az ember, de mégis Németh László lézertekintete égeti belénk maradandóan a lényeget. Így ír A Nyugat elődei című tanulmányában: „1850 és 1880 közt a magyarság nem harminc
évet, hanem három századot öregedett. Öregedett – bonyolultabb lett és gonoszabb. Megvalósította a Széchenyi
reformjait, és kiirtotta magából Széchenyi szellemét.”
Ezt nevezem én látomásos tudásnak, mivel az aprólékos, tárgyszerű elemzésnél nemcsak hogy átfogóbb
s történelembe ágyazottabb képet ad bármiről, hanem még meg is döbbent. A villám csap le ilyen erővel és
fényességgel, mint az efféle fölismerések. Nem félek leírni, hogy Németh gondolkodásában van valami a természeti
tünemények szikrázó vagy éppenséggel lucskos, érzéki voltából. Burjánzó, mint a természet. Rosszabb stiliszták ezt
őserőnek mondták, s Ady, de még inkább Szabó Dezső személyében mitizálták is, holott csak arról van szó, amit
Németh nagy önismerettel bevall: „A gondolkodás végső hitele nem a gondolatban van, valahol mélyebben: a
közérzetben. A gondolat: zsoldos; az számít, hogy ki a gazdája. Az embernek az egész korhelyzetet kell szervezetében
feldolgoznia, s az ebből kialakuló érzése az, ami igaz vagy hamis, s eldől egy szellem igazsága vagy hamissága. A
legigazibb gondolatok: tévedések, s a legnagyobb szellemi tágasság: vakság, ha a közérzet alatta rosszul kever.”
A közérzet ugyanúgy Németh László-i kulcsszó, mint a szervesség. A kalandozásra vagy az
elvonatkoztatásokra hajlamos ész józanabb ellenőre. Az én szófejtésemben a stílussal egyenrangú képviselője az
ember szellemi tevékenységének. Érvénytelen, aminek nincs stílusa. A történetek, a tárgyak, a szenvedélyek és a
szenvedések némák maradnak, ha a teremtő nyelv nem kölcsönöz nekik fölismerhető arcot. A gótika stílus, de
közérzet is. A közérzet meghatározott mozgástere, vágya, lendülete. A barokk szintén, s mindegyik koráramlat, amely
szükségszerű változata a folyton alakuló s az emberiséget alakító kultúrának.
A korok közérzete Németh László értelmezésében a korok pszichológiája. Kibogozása, fölfejtése nélkül
a múlt nem eleven emlékezet. Móricz Zsigmondról mondják, hogy ha megismert egy embert, s megtudott róla valami
sugallatos vagy képzeletet serkentő dolgot, máris novellahőssé változott benne. Egy ember légköréből mindig a
sorsára következtetett. Németh László a történelem és a kultúra különféle nagy korszakainak a légkörével volt úgy,
mint Móricz a modelljeivel. Neki is elég volt egy-két villámfényű adat, kihantolt, de még ismeretlen lelet, s már el
is kezdődhetett a föltámasztás.
Németh nem is annyira az elemzés, mint a beleélés kivételes képességű mestere. Az izgalmas szellemi
találkozások prófétája. Gondoljunk csak a görögséggel szövődő korai, de egész életen át tartó viszonyára: „Vannak
emberek, akik életükből csinálnak remekművet; nép, amely az életből csinált, egy volt: a görög.” Neki elég volt ennyi
gondolatkovász ahhoz, hogy ne csak a hellenizmus szellemtörténetileg újra és újra életszükségletté váló kenyerét
kelessze meg számunkra, de az életművét átjáró, nagy eszméjét is: a minőség forradalmát. Számára ugyanis a
görögség: a minőség születése.
Álljunk csak meg egy kicsit ennél a pillanatnál. A húszas-harmincas évek Európájában és Amerikájában
a görögség lángelméjű alaptörténetei, alapformái s hősei újra fölizzanak. Antigoné
nemcsak egy ódon remekmű feledhetetlen s megrázó nőalakja, de egzisztenciális kérdés is. Filozófiai távlatú jelkép:
a modern egyén lehet-e a kreóni erők ellenlábasa, vagy már vége ennek a helyzetnek mindétiglen? O’Neill drámai
trilógiája: az Amerikai Elektra pedig szinte szájba rágva igazolja a görögség szellemének
az érvényességét a felhőkarcolókkal teletűzdelt Amerika modern hétköznapjaiban is.
Hogy ez a mindenütt föltámadó figyelem s párhuzamosan futó érdeklődés milyen mértékben hatott a
tudatosan tájékozódó Némethre, nem tudom, de nem is igen érdekel. Az esetleges külföldi hatás helyett figyelemre
méltóbb az eltérés, mint a befolyás. Amíg az európai s amerikai filozófusok, írók gondolati vagy esztétikai
alapmintákat kölcsönöztek a görögségtől, Németh László általánosabb életreceptet tanult el tőlük. Az életkedvet, a
tevékenységet, a kísérletezést, az életalakítás változatokban gazdag fortélyait. A „sznobok és parasztok” műveltségét
egyaránt kevesellte Magyarország talpraállításában. A „sznobok” műveltségét azért, mert szerinte elvált az élet
alapkérdéseitől, a „parasztokét” pedig azért, mert hiába bíbelődnek ők a nemzet létkérdéseivel, ha nem irányítja őket
hatékony, lendületes műveltség. A filozófia és az esztétika hasznosítható értékei mellett ő a görögség hagyományaival
politizált is. Méghozzá villogó pengék közt haladva előre. Példa rá többek közt a trianoni
szerződésről vallott fölfogása.
Trianonról ő ugyanazt gondolta, mint a letiport szabadságharcról Széchenyi: a magyarság nemcsak
veszített, de nyert is vele. Az ember irigyli hidegvérét, amellyel a gondolat boncolásának nekikezd. Németh szerint
a történelmi Magyarország arányos, gazdasági egység volt: alföldjeivel, hegyeivel, folyóival, nyersanyagával, mint
amilyen Franciaország vagy az Erdéllyel megnagyobbodott Románia; a megcsonkított ország azonban gazdag lehetne,
mint Hollandia. Európának aligha van még egy másik nyolcvan-kilencvenezer négyzetkilométere, amelyre a „kapa
és a napsugár korában egy művelt nép nagyobb jólétet áraszthatna”, mint Magyarország. Erkölcsiekben Németh még
nagyobbnak látja a nyereséget. Igaz – mondja –, hogy példátlan volt a hatalomvesztés, az országvesztés, de ha szörnyű
áron is, mégiscsak kibogozódtunk a kiegyezés kényszerhelyzetéből, amelyben a nemzet elveszítve magamagát, csakis
zülleni tudott.
Szándékosan időztem ilyen soká Németh görögségeszményénél, mert ez olyan panoramikus pontja az
életműnek, ahonnan tisztábban látszik minden: akarata, magatartása, vállalkozása, küzdelmeinek elvérzett emléke,
s természetesen a szélesre húzott láthatára is.
Németh azzal a képességével, amellyel magába szívta a görögséget, pályát változtatva, két úton mehetett
volna tovább. Az egyik egy szellemtörténeti út, a végén néhány világhírű tanulmánykötet. Mondjuk olyan kötetek,
mint Huizingáé a középkor alkonyáról, vagy Burckhardté a reneszánszról. Nem nehéz elképzelni, hogy most Dél-Amerikában, Svájcban, Indiában, Finnországban, egyszóval a kerek föld minden országában az ő értelmezésében
olvashatnák az emberek a görög kultúra üzenetét. Csábításnak nem akármilyen csábítás ez sem. Mint ahogy a másik
út kísértése is meghorzsolhatta Némethet: hagyni a politikát, a magyar közéletet, s írni a Gyászhoz, az Iszonyhoz hasonló műveket, hiszen a görögség hősei – Élektra,
Oidipusz király, Prométheusz, Philoktetész – nem hősök voltak számára, hanem egymást követő állapotai: lelke
tartalmát fedő szimbólumok. De Németh, mint legtöbb elődje a magyar irodalomban, nem azt választja, amit
választhatott volna vagy választhatna, hanem amit muszáj. Kezdetben még mámorosan, de amikor egy-két esztendős
kritikusi harca után szorongatóvá válik a szerepe, és a műveltség katapultjával kidobathatná magát a magyar sors
ingatag repülőjéből, kezdeti lendületét dac váltja föl. Ady után Németh is muszáj-Herkules marad. Már első
tanulmányaiban is ennek az esélye gyullad föl, de végérvényessé a Tanú-korszakkal válik.
A Tanú nem egyszerű folytatása az előtte eltelt hétesztendős írói munkának.
Azért nem, mert a Tanú egy kivételes szakítás és döntés eredménye. Benne pecsételődött
meg minden kezdeti szándéka s minden későbbi vállalkozása Németh Lászlónak. „Az esszét a nyilvános tanulás
műfajának tekintem – írja egyszemélyes folyóirata beköszöntőjében –; egy lélek égtájakat keres s közben égtájakat
segít megtalálni; munkásságom meghívó egy tanácskozáshoz, melyet önmagammal folytatok.”
A Tanú Németh László pályáján ugyanolyan erős gongütés, mint Adyéban
a Góg és Magóg. Az új időknek új dala. Németh ettől a pillanattól kezdve lesz csak
igazán a magyar irodalom nehéz embere. Szellemével és gesztusával is kihívó. Arany Toldija élhetett át hasonlót,
amikor a követ eldobta, mint Németh a folyóirata megindításakor: „Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? Ki tudja,
hol áll meg s kit hogyan talál meg?”
Szívszorító és hősies pillanata ez a magyar irodalomnak. Minden nemzedéknek, de külön minden tollat
fogó írónak is mérnie kellene magát ezzel a cselekedettel: ki vagyok? mi vagyok? van-e bennem hasonló eltökéltség
s életre-halálra szóló vállalkozói hit? A Tanú a mindenkori magyar irodalom eretneksége.
Lutheri cselekedet, nem az ördöghöz vágott tintatartó, hanem a wittenbergi városkapura kiszegezett kilencvenöt tézis!
Félve gondolok rá: ki tudna közülünk manapság csak a töredékére is vállalkozni! Németh a nemzedékét akarta
megszervezni, de csak a maga tiltakozását és megszervezését sikerült. És ha Ady – a teljesítménye,
a képességei, a lávázó élete alapján – Isten szörnyetegének látszott, vagy az is volt valójában, a folyton sarjadó és
burjánzó szelleme okán Németh László mentegetőzés nélkül odaléphet mellé a dobogóra.
Odaléphet persze az eszméi alapján is. Mindazt, amit Ady a szimbólumok nyelvén fölbolygatott és
megnevezett a magyar irodalomban, Németh László a szimbólumoktól az élet felé haladva, a gondolatok nyelvére
fordított át. Szerinte Ady volt az első, „aki egybelátta a magyar életet, nevet és méltóságot szerzett sorsunknak,
meghatározta helyzetünket, s az európai kifejezésformák ellen eredményesen támasztotta föl a magyar jelleget”.
Nem hallgathatom el, hogy Ady mindezt a magyarság egyik legnagyobb katasztrófája előtt végezte el,
Németh László a katasztrófa után. Vagyis nemcsak Adyt „fordította” le a tudat számára, de a romok közt lépegetve
újraálmodta és újratervezte az egészet. Ha Ady nemcsak keseregte a magyarságot, hanem „alkotta is”, Németh László
ugyanezt csinálta rosszabb feltételek között. Rossz feltételeken én nem szellemieket értek, hanem a földarabolt ország
testi és lelki állapotát. Mert ami a szellemieket illeti, a két háború közti magyar irodalom vállalkozása,
elképzelésprogramja csak a múlt századi reformkoréhoz mérhető. Ha az nemesi, ez plebejusi volt. Ennek a
vállalkozásnak a legnagyobb, széchenyis ellentmondásokkal megvert és megáldott alakja kétségtelenül Németh
László. Lehettek a kornak egyértelműbb alakjai, mint például József Attila, a fájdalom és a halálba sodró tisztánlátás
lángelméje, vagy Illyés, az életben tartó sugallatok és az életben tartó tudás képviselője, de a mindenkori magyar
önismeretnek, beleértve a makacs utópiákat is, lebilincselőbb és sokoldalúbb tanára nem volt őnála. Tanára? Drámai
hőse! A legtöbb tanulmánya egyúttal egy sodró erejű monológ is. Ha Bethlen Miklósról, Bessenyeiről, Kazinczyról,
Széchenyiről, Adyról vagy bárkiről ír, mindenkor érezni ezt a monológszerű alaphangot. Fordított lélekvándorlás
utasa ő, aki visszafelé hatolva az időben, saját magát támasztja föl mindenkiben. A saját reményeit, bűntudatát, a
közösség és az országalakító nemesség képességét, hogy mindazt, ami jelenidejű gond vagy föladat az életében, az
elődök akaratában is igazolva láthassa. Ettől lesz ő a legnagyobb emlékező. Emlékező, aki nemcsak a fejével, hanem
a génjeivel is emlékezik. Ezt írja például Csokonairól: „Csokonai egyszerre volt a világ dolgai fölött álló, nagy
műveltségű gondolkozó és minden magyar előhaladásáért térden csúszkáló lakáj. Ez a megható az ő magyarságában.”
Csokonai jelmezében nem önmagáról vall-e? Vagy Kemény Zsigmondéban: „Belül indulat; kifelé ügyetlenség.
Befelé: a nagyság és boldogság vágya, szenvedélye; kifelé a közvetlen személyes érvényesülés képtelensége. Egy nagy
láng, amely nem tud, úgy ahogy szeretné, másokra átharapni…”
A beleélésnek ez a mámoros hajlama regényírói képességnek látszik. Én kultúrateremtő képességnek
látom. A szellemtörténész Dilthey szerint a megismerés alapja az, hogy az emberben minden emberi megvan, és ez
újra és újra fölidézhető. Németh ezt már szinte orvostanhallgatói tapasztalatként csempészi át az irodalomba.
Azonosulni a beteggel, hogy a betegség természetét – korlátozó vagy mozgató erejét – fölismerhessük. Azonosulni
kell Berzsenyivel, Széchenyivel, Vajdával, Adyval, Móriczcal, Tamási Áronnal, Veres Péterrel, hogy az általuk
képviselt szellem az ő személyiségén átszűrődve egy összefoglaló szellembe: a nemzet kultúrájába tagolódhasson
bele. A kritika, a tanulmány, a történelemkutatás Németh Lászlóban lélekalakítás is. Amihez hozzászól: a saját ügyévé változik nyomban. Magyarázatai nem kiegészítései egy-egy témának, hanem valóságos
vérátömlesztések.
Természetesen páratlan tudás kellett ahhoz, hogy a sok közül egyre is vállalkozhasson. Elég, ha a Szekfű
Gyuláról írt könyvét említem nyomós példaként. A két háború közötti korszak legnevesebb történészével: A száműzött Rákóczi, A magyar állam életrajza és a Három nemzedék szerzőjével úgy áll ki ellenfélként, mint az ifjú Toldi a roppant erejű
cseh vitézzel. Ízeire szedi Szekfű életművét, s a zsigereiben a Habsburg-restaurációt fedezi föl. Ha csak azokat a
kérdéseket emelnénk is ki művéből, melyeket a nagy történésznek nekiszegez, elámulnánk tájékozottságán és
szenvedélyén. Őstörténet és modern néprajz, középkori katolicizmus és a Rákóczi-fölkelés, a szatmári béke és II.
József kora, a XVIII. századi Erdély és a huszadik századi földreform, Trianon gubanca és a bartóki modell, az
európaiság és asszimiláció kérdései olyan természetes élénkséggel kavarognak-sürögnek érvei rendszerében, mintha
regényt írna, méghozzá Proust időbontásos módszerével. Így aztán módszer és nyelv külön is tanúsítja, hogy a magyar
történelem Németh számára nem szaktudomány és nem is az időszakos politika igazolója, hanem a legszemélyesebb
élmény. Hatalmas emlékezet, amely úgy viselkedik, mintha a saját múltjára is emlékezne. Az ő történelemtudása nem
fölidézi és rendszerbe gyömöszöli az elmúlt századok tényeit, hanem újjáteremti. Ha Szekfűnek kormányzati
elképzelés a történelem: Németh Lászlónak megrázó, nagy drámai költemény. Szakadatlanul megújuló élmény,
bűntudat, meghasonlás, remény, katarzis. Idegeinkbe ágyazott szemlélet. Kissé jelképesnek is tekinthető, hogy a
korszak legjelentősebb szaktörténészével neki kell szembefordulnia. Szekfű gondos elfogultsággal megtervezett
Habsburg-nosztalgiás, neobarokk látomásával ő egy magyar hátterű, de közép-európai fogantatású látomást fordít
szembe. Egy olyan Európa emlékével a háttérben, amelynek hajdan Krakkó, Buda, Prága voltak sugárzó központjai.
„Akármennyi a ferdítés Szekfűnek jóformán minden tételében, az igazi torzítás mégsem az, amit leír, hanem amit
elhagy. A magyar történelmet nem lehet a kelet-európai népek történetéből ilyen önkényesen kiemelni, s a germán
világhoz odacsapni…”
Író létére szaktudósokkal is azért vívott lenyűgözően, mert a szellem területén őt ugyanaz a gyomrot
reszkettető gondolat mozgósította, mint politikai és hatalmi harcában Zrínyit, Bocskait, Bethlen Gábort:
összeforrasztani a széthullt magyarságot, s csatlósi sorsából kimentve külön útra is téríteni.
Eközben szült olyan utópiákat, mint a sokszorosan gyanúba kevert „harmadik út” elmélete. Nálunk szokás
elítélni az utópiákat. Különösen, ha nem azonnal, vagy ha nem betű szerint igazolja őket a történelem. Szerintem
attól, hogy a harmadik út a magyar politikában járhatatlanná vált, semmiképpen se minősülhet erkölcsi gyarlóságnak.
Először is, mert a harmadik út: az önvédelem eszmei terve. A századokon át ide-oda csapódó ország magát féltő
reflexe. Másodszor: a hitlerizmus és a sztálinizmussal megterhelt szocializmus közül kikanyargó egérút. Végül azért
se lehet a harmadik utat egyetlen ajkbiggyesztéssel elintézni, mert a térség, ahol élünk, ha kínnal és
keservvel is, de kitaposott magának egy harmadikutas lehetőséget: a jugoszlávokét. Ha a Németh László-i elképzelés
mögé nálunk, idehaza, a jugoszlávokéhoz hasonló nemzeti összefogás szerveződik, becsületmentéssel egyidejűleg
a magyar történelem is rásodródhatott volna erre az útra. A morális tisztessége mellett Németh utópiájának a
gyöngeségét egyedül azért marasztalhatjuk el, mert nem a küzdelemre, az ellenállásra, hanem a várakozás taktikájára
alapozott. Volt ebben fölismert történelmi kényszer, de volt benne értelmiségi öncsalás is. A második szárszói beszéd
elmondásakor például makacsul hitte, hogy a világban, a szörnyűségek ellenére, sokkal több erkölcs lappang, mint
ahogy azt a szellem embere gondolja. Több lappang Magyarországon is. A föladat tehát az, hogy berendezkedjünk
egy belső, morális honvédelemre, s átmenthessük magunkat a háború utáni jövendőnek.
Németh László gondolata megbukott, de reménnyel teli tévedéseire már a mai utókor is úgy tekinthet,
ahogy Széchenyiére. Olyan tévedések ezek, amelyekben több figyelmeztető tanulság nyüzsög, mint a beigazolódott
jóslatokban.
A harmadikutas utópiája mellett egy másik nagyra nőtt utópiája is volt: a minőség forradalma. A „tömegek
lázadására” adott válasza. A huszadik századi eltömegesedés, érzelmi-értelmi elkorcsosulás ellen meghirdetett
gyógyítói programja. Sajnos ez is csak utópia maradt, noha erről azt hihette volna az ember, hogy könnyebben
megvalósulhat, mivel nem közvetlenül kötődik a politikához. Meg kellett tanulnunk, hogy igenis
kötődik. A negyvenöt utáni nagy változásban a természetes értékválasztódás helyett olyan kényszerekkel beoltott
kontraszelekció indult meg, amely ragályossága miatt lassan történelmivé vált. Ma már kapálódzunk ellene, sóvárogva
emlegetjük a minőséget, de számunkra most legalább olyan áhított utópiának tűnik, mint megszületése pillanatában
Németh Lászlónak.
Az utópia, persze, csúnya, bepárásodó fogalom. Nem szeretném, ha néhány mondatom alapján Németh
Lászlót, főként azok a fiatalok, akik nem is ismerik eléggé, felhőgyártó zseninek gondolnák. Az utópiának
egyszerűbb nevei is akadnak, amelyek tisztább fényt vethetnek gazdájukra. Elnevezhetjük: mozgósító erőnek, útra
indító képzeletnek, egy nagy mágnesnek, amely lelket és gondolatot magához ránt, sőt elnevezhetjük alternatívának
is, amellyel érdemesebb szembesülni, mint a hiányával. Tolsztojban sok utópia élt, s Gandhiban is. Legyintsünk
rájuk? Nem legyinthetünk. Mindkettőjük élete – az abszurd vég ellenére is – a világtörténelem legsikeresebb életei
közé tartozik. Nem véletlen, hogy Németh Tolsztojjal és Gandhival „összetalálkozik”, és a maga életébe fonja őket.
Egyértelműen tudja róluk, hogy messianisztikus láz tüzesíti át idegrendszerüket, de ő nem erre figyel elsősorban, s
a mi figyelmünket se erre hívja föl, hanem erkölcsi zsenialitásukra. Példaéletük erejére, mellyel – mint ahogy Gandhi
bizonyította – még történelmi győzelmet is ki lehetett vívni. A machiavellizmus politikai elméletét, ha csak egy
esetben is, de képes volt a gandhizmus megkérdőjelezni.
Aki valamennyire is ismeri Németh gondolkodását, tudja, hogy az ő értékrendjében a betetőzött életmű
semmivel sem áll előkelőbb helyen, mint a műként megteremtett élet. Példa rá Égető Eszter című regénye, de
mindenekelőtt saját élete.
Első írói sikere után, Bécsben telő nászútja közben levelet ír Osvátnak. Ebben a levélben íródik le a
hírhedtté vált mondat. „a magyar szellemi erők organizátora akarok lenni”. Olyan hang súghatott neki, mint Saulnak
a damaszkuszi úton. Osvát, aki nyilván magát tartja első számú szervezőnek, megrökönyödik az ifjú önjelöltön, és
mindent elkövet, hogy buzgalmát lehűtse. Nyájas machiavellizmusa Némethnek elég volt egy életre szóló dachoz.
Még hogy őbelőle csak művészt akar faragni a nagy tekintélyű szerkesztő úr? Soha! Az író: vállalkozás – írja elég
korán a hadüzenetes mondatot. Rövidesen azzal toldja meg, hogy nemcsak az írás: az élet is az! Magyarországon
különösen, ahol – Adyt idézve – még a Templomot se építettük föl. „Van a Törzsfő Magyarországa
és van az Osvát Magyarországa – nem születhetik-e meg az én bábáskodásommal a harmadik?” – írja az Ember és szerep-ben.
Ezzel a kijelentéssel kezdődik el egy eretnek élet. Hogy milyen bugyrai s inkvizíciós lélekállapotai voltak
ennek az eretnekségnek, sorra elmondják a drámái. Különösen sokat árul el gondolkodásáról, alkatáról és jelleméről
a VII. Gergely, a Husz, a Galilei.
„Én nem vagyok a vértanúk fajából való: nem keresem dicsőségemet abban, hogy halálomat dobjam a mérlegbe,
különösen, ahol egy világos érv a legkülönb életnél is többet számít…” Ezt éppen Galileivel mondatja a drámában,
de mondhatta volna ő maga is közvetlenül, önvallomásként.
Ez életének egyik sarkpontja. A másik a Husz-dráma kapcsán íródik le egy vallomásban. „S ez a Husz
kellett énnekem: a szelíd, alázatos, békére vágyó ember, akit azonban megfogott az igazság – az ő agyában kialakult
igazság –, s ezt nem bírja elereszteni. Nem gőgből ragaszkodik hozzá, szívesen megalázná magát ellenségei előtt is;
őszintén könyörög, hogy győzzék meg, világosítsák föl, de inkább meghal, mint hogy meggyőzetlenül föladja.” Husz
meghal, Galilei élve marad, de mindkét sors mítoszerejű tanulságából – amelyek már az európai kultúra mítoszai –
Németh a szolgálat, a hűség, a jóra törekvő remény elkötelezettségét emeli ki, merthogy a ránk bízott élettel és
igazsággal nekünk úgy kell sáfárkodnunk, hogy az maradjon életben, amelyiknek folytatódnia kell. Már-már a
vallásos hit parázsmelegét érezni katarzis helyett. Pedig csak arról van szó, hogy Németh nem katasztrófacsináló
őrültekkel, nem a Shakespeare-i, a dosztojevszkiji, lorcai fékezhetetlenekkel fejezi ki magát, hanem az erény, a
kötelességtudás megszállottjaival, a politika szentjeivel, akikbe épp erkölcsi lendületük közben ragad bele
kullancsként a végzet – többnyire önhibájuk miatt –, és mint saját vétkeikbe bonyolódott Oidipusz királyok,
méltóságuk fényében vergődnek, s belülről válnak tragikussá.
Ezt a dramaturgiát Németh a saját sorsa esztergakésével maratta ilyenre. Drámáit – játszhatóságuk ellenére
– gyakran nem is drámáknak, de Szent Ágoston-i vallomásoknak érzem. Minden sorukból egy hatalmas érzékenység
visszhangját hallom, életrajzába beilleszthető hitelességgel. Ha a némethi dramaturgia hiányos izgalmaiért nem
kárpótol is az izgalmas gyónás, az emberiség néhány nagy alakjának – magyarnak s nem magyarnak – a maszkjában
elmondott vallomása mindenkor megrendítő. Egyáltalán nem csodálkoznék, ha a klasszikus értékekre újra kiéhező
Európa, illetve a világ, épp ezekért a vallomásokért törölne le Németh László számára egy széket.
Előbb persze mibennünk kell igazán helyet találnia. A fejünkben, a hajlamainkban, kíméletlenségünk
zavarában. Mert lám, zavartan beszélek róla én is, mint aki mindent tud, sejt, sőt aki tudatni és sejtetni akar róla
mindent, de még mindig nem tanult meg az életéről s fölbecsülhetetlen művéről beszélni.
Németh László könyvei között
Az a kifinomult gondolat, hogy van a tárgyaknak is lelkük, sőt könnyük, derűjük, hatalmuk is van, sokáig
csak a költői szó metafizikáját példázta számomra, de amikor évekkel ezelőtt, az újrarendezett nagycenki
kastélymúzeumban – térképek, gőzhajómodellek, bútorok, kéziratok között – váratlanul megpillantottam Széchenyi
István sárga cipőjét, mely az öngyilkosság percében is a lábán volt, a torkomig ugrott a szívem: íme, az egyetlen
koronatanú! A némaságra kárhoztatott kellék, az alantas lábbeli-szolga, aki tudásomat föllobbantva, képes újraéltetni
velem a tragédiát.
Nem költői túlzás tehát a tárgyak lelkéről beszélni, de tapasztalat. Mégpedig ősi, mitológiákkal egyidős
tapasztalat. Ereklyék, talizmánok és múzeumok létezésének a hátterében ezt az ősélményt fedezhetjük föl. Sőt, még
az ilyen szerény kiállítások hátterében is, mint amilyen ez a dorogi Németh László-kiállítás.
Itt ugyan nincs semmi megdöbbentő tárgy, torokszorító holmi, amely Széchenyi hegyes, török cipőjéhez
hasonlóan nyűgözne le bennünket; nincs semmi, ami fölrobbantaná bennünk az időt, az emlékezést, a halál
üvegtárlóit, hogy megrendült örökösként idézhessük most ide magunk közé a nyolcvan éve született írót.
De ha megrázó emléktárgyak nincsenek is, figyelemre méltó meglepetés azért akad: szobrok, kéziratok,
grafikák s fotók mellett itt láthatjuk együtt – mindenekelőtt dr. Szállási Árpád jóvoltából – Németh László minden
első kiadású művét.
A könyvnyomtatás tömegtermeléses korszakában talán vékonypénzű ötletnek hathat ez a szándék.
Túlságosan meghittnek az erős reklámhatásokkal dolgozó korban. Számtalan író esetében csámpás buzgalom volna
előállni ilyen elgondolással, de Németh László esetében ennek beszédes jelentősége van. Egyrészt fölfoghatjuk
igazságtevő gesztusnak is, másrészt gyakorlatias szándéknak, hiszen nemzedékek nőttek föl, amelyek nemcsak együtt,
de külön-külön sem láthatták ezeket a köteteket. A politika úgy söpörte le bal kézzel őket a könyvespolcról, mintha
szellemi ragályt terjesztettek volna. Nem dobta őket valóságos tűzbe, de jelképes tűzbe igenis beledobta. Tanárokat,
írókat, nagy műveltségű értelmiségieket ismerek, akik olvasták Spenglert, Bergsont, Ortegát, Sartre-ot, Lukács
Györgyöt, Lévi-Strausst, de nem olvasták A minőség forradalmának hat könyvét, sem
a Készülődést, sem a Kisebbségbent, sem Az
értelmiség hivatását, mert szellemi érésük idején egyik kötet sem került a kezük ügyébe.
A tekintélyt parancsoló, rózsaszín-feketés életműsorozat vaskos kötetei – a két évtizedes kiesés után –
az utolsó másfél évtizedben sok mindent jóvátettek ebből a durva mulasztásból, de még nem mindent, mert például
Németh László munkásságának két legrobbanékonyabb, legizgalmasabb kötete, a magyarság sorskérdéseiről írt
esszégyűjteménye továbbra is a balítéletek sáncfogságában senyved, pedig az ellenük fölhozott vádak már réges-rég
szétterjesztették a művek tartalmát, s mégis akad egy-két főemberünk, aki azt vallja rendületlenül, hogy ami vitatható,
annak léteznie tilos, mert ami vitatható, az káros és haszontalan. Holott már megtanulhatta volna mindenki, hogy
lángelmét korlátozni még lángelméknek sem szabad, nemhogy gondolatszegény stratégáknak vagy taktikusoknak.
„A zseni esze tévedhet, a közérzete nem” – írja Németh László a napokban külön füzetben megjelent San Remói naplójában.
Sajnos az igazságnak ezt a lefegyverző árnyalatát nem szokták eddig észrevenni Magyarországon, s félő,
hogy ezután sem veszik észre, pedig azokban az országokban, ahol a morális cselekvés folyton szembekerül a
történelmi cselekvés kényszerével, tőrvényszerűen megszületnek a muszáj-Herkulesek, akik erőfeszítéseik közben
gyakran épp az igazságtalanságaikkal fejezik ki a legsúlyosabb igazságokat, mert az igazság nemcsak érvek,
bizonyítékok, összefüggések végösszege, de átfűtött pszichológiai állapot is.
Soha nem értheti meg Németh László – rajongásokkal és meghasonlásokkal átszabdalt – életművét az,
aki lelki mélységeinek a legaljára nem ereszkedik alá. Ő nemcsak gondolkodónak volt nagy, de emlékezőnek,
beleélőnek, pszichológiai lángésznek is, ha szabad ilyen fogalmakat használnom. A sokszor megvesszőzött utópiát
– elképzelését például a harmadik útról vagy a minőségi magyarság jövőjéről – sokan ideológiaként értelmezték és
értelmezik ma is. Én sokkal inkább lelki indítékokat látok mögöttük: országféltést, használni akarást, duhaj
találékonyságot, hogy a nemzet – Mohácsok, kiegyezések, Trianonok után – szabaduljon ki végre évszázados ördögi
köréből.
Hogy ez a pszichológiai morajlás mennyire kihallható minden társadalmi és történelmi gondolata alól,
hosszan bizonyíthatnám, de talán elég, ha az egészet egyetlen lélektani ténnyel indokolom: Németh Lászlóban még
a sérelem is mindig hivatástudattá változott át. Élete minden szélsőségét, kilengését, megaláztatását vagy éppen
sikereit gyönyörű egyensúlyban tudta tartani a szolgálat eszméje. Mi ez, ha nem a legmagasabb rendű lélektani
képesség? „A tehetség nem feltétlenül lázadó, hanem fegyelmező is” – írja önvallomásként és nemzedéke
programjául. Nincs-e abban valamilyen messzire tekintő aszkézis, hogy míg Adyt tartja a magyarság legnagyobb
írójának, a verekedő, a fejedelmi, a hódoltató, a forradalmár Adyt, addig ő a harcos értelmiségi jelszava helyett az
alkotó, az építkező értelmiségi jelmondatait írja föl magának iránymutatásul? „Ami terem, az mind csendes. Az árvíz
meg az égiháború zajos” – mondatja egyik drámája hősével. De mondhatta volna a maga nevében is.
A kis nép s a nagy szellem tragikus ellentétét, azt hiszem, senki sem élte át olyan gyötrelmes nemességgel,
mint ő. Mintha csak tudta volna, hogy önfegyelme, megpróbáltatása és szerencsétlensége egyszer átváltozik majd
mások szerencséjévé. Mint ahogy át is változott. Életműve: kimeríthetetlen gondolatbánya, érzelemraktár,
indulatbank; egy lenyűgöző arányú anyahajó, amellyel körül lehet hajózni a Földet. Ő jegyzi meg egy helyütt Móricz
Zsigmondról, hogy regényeiben, riportjaiban ott nyüzsög fél Magyarország minden alakja, típusa. Ugyan mit
írhatnánk őróla? Valami olyasmit, hogy tanulmányaiban, drámáiban, regényeiben az egész Magyarország múltjának,
jelenének és jövőjének szinte minden lehetséges gondolata megpendül.
A politika, mely hosszú időn át mellőzte őt, ezerkilencszázötvenhat után számos elképzelését hivatkozás
nélkül is kisajátította. Nem ismerős-e a következő gondolat: Magyarországnak egy külpolitikája van: a belpolitika?
És a másik: a magyar reform vagy nem reform a környező népek számára is példa?
Úgy hangoznak ezek a mondatok, mintha nem ötven esztendeje írta volna le őket, de mostanában.
És hát itt mozog körülöttünk a minőség forradalmának oly sokat csepült, megrágalmazott eszméje is!
Kezdetben sokan bocsánatos utópiának tartották ezt az eszmét, a Németh László-i „üdvösség-vallás” egyik mozgósító
hittételének. Később azonban, már a háború utáni besötétedésben, olyan kitenyésztett elgondolásnak, amely oldalági
rokona a felsőbbrendűségi gondolatnak, sőt a fajiság eszméjének is.
Negyven évvel a háború után, az új társadalmi és a politikai rendszer megszaporodó úttorlaszai előtt
tipródva, ma már világosan láthatjuk, hogy a „harcias kontraszelekció” folyamatát elindító mozgalmi és hatalmi erők
Németh László minőségeszméiben saját ellenfelükre ismerhettek. Erkölcsi nemességet emlegetni akkor, amikor
koholt perek tombolnak? Vagy az értelmiségi elit történelmi szerepét, amikor épp zúzzák szét? Ugye még utólag is
hajmeresztő, de most, harmincöt évvel később, a lezüllött és megbukott kontraszelekciós folyamat végelgyengülése
idején egyre nyilvánvalóbb, hogy a talpon maradásunkhoz egyetlen kapaszkodónk csak valamiféle minőségi eszmény
kikovácsolása lehet.
Ez azonban csak a hazai vetülete a gondolatnak. Van tágabb és egyetemesebb érvényű is. Idézzük csak
föl, hogy a második világháború óta hányféle lázadáson esett át például Európa ifjúsága, sőt az egész világé. A beat-mozgalomtól az amerikai, a francia, a lengyel diáklázadásokig s béketüntetésekig volt nehány. S végül mi derült ki
valamennyiből? Egyértelműen az, hogy a hagyományos, a csetepatés, az utcára kizúduló forradalmaknak bealkonyult,
és forradalmat csak befelé, a lélek és a szellem világán belül lehet kirobbantani. Ami kifelé hat, és könnyen
fölismerhető, azt a mindenütt uralkodó hatalom azonnal lejárathatja, leverheti, kisajátíthatja. A minőség csöndes
lázadása ma az egyetlen lehetséges tiltakozás és korszerű partizánharc az értékeket összezilált civilizáció és politika
túlméretezett hatalma ellen. Olyannyira igaz ez, hogy néha egyetlen személy erkölcsi kiállása még birodalmakat is
zavarba ejthet. „A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni.”
Ahogy egy szál gyertyával lehetetlen kivilágítani egy éjszakai várost, egy rövid bevezető szöveggel
ugyanolyan reménytelen fölidézni a kiállított könyvekben testet öltött Németh László-i életmű jelentőségét. De nem
is azért jöttünk ma itt Dorogon össze. Az én tisztem csupán annyi volt, hogy a nagy íróelődnek kijáró főhajtással –
íróként és tanítványként – testközelbe idézzem szellemét.
Illyés Gyula
Vannak költők, kiket nyáralkonyi fényben lehet igazán bemutatni; s mások, kiket hónapos szobákban,
csapszékekben, könyvtárakban, nyilvánosházak vagy tébolydák elkülönített világában, szerelmek, forradalmak
szélfújásában, istenek közelében. Mert arcélük ebben a környezetben kapja a legkedvezőbb megvilágítást.
Ha fölszólítást kapnék az utókortól, kíséreljem meg Illyés Gyulát egyetlen jelkép vagy egyetlen címer
sugárzó világításába odaállítani, belebuknék. Semmilyen költői hasonlattal sem tudnám magamat kivágni, mert Illyést
ott lehet igazán bemutatni, ahol éppen van. Jelenléte már önmagában is eszme, örökös kihívás, percről percre
megismétlődő szembesítése embernek és világnak. Háttér gyanánt odaképzelhetem mögé Rácegres-pusztát
ököristállóival, béreseivel, odaképzelhetem New York forgatagát, felhőkarcolóit, magasvasútját, Párizst, vagy az
óceánt. Otthonosan láthatom Európa bármelyik hangversenytermében vagy akadémiáján és bármelyik falusi
kovácsműhelyben. Környezete változhat, de alakja soha. Nyilván ismer valamilyen egyszerű titkot, hogy sértetlenül
léphet át egyik közegből a másikba: tűzből a vízbe, parasztbútorokkal berendezett tihanyi présházából Éluard
szürrealista látomásai közé; Pascal vagy Camus világából hazatérve a hajdani cselédrokonok, juhász-leszármazottak
„mozgó világába”.
Sokan alakváltó ösztönének, mozgékony hűségének tulajdonítják ezt a képességét. A szavak igazak, de
csak ha értő emberek körében hangzanak el. Fülbe dugott vattán átszűrődve az alkalmazkodás, a kétéltűség, sőt, a
kétjelleműség vádjától szennyeződnek. Gyanítom, hogy az Illyés körüli félreértések – sok egyéb mellett – ebből is
adódhattak, s adódnak ma is.
Vita helyett próbáljuk együtt megismerni az illyési világ természetrajzát – magunkét gazdagíthatjuk általa.
Ő is így gazdagodott folyton másokétól. Talán azért nem idegen sehol a földön, mert mindenütt talál okulnivalót,
végeznivalót, jóvátenni valót. Akár egy parasztházban, akár egy béketárgyalási teremben. S mindenütt azt keresi, mitől
lehetne otthonosabbá tenni az emberi világot, most, azonnal. Meglepően hangzik – de tapasztalatból mondhatom –,
hogy egy kétkilós, kézműves lakat rejtélye, melyhez nincs kulcsa, semmivel sem izgatja kevésbé, mint a történelemé,
melyhez kulcsokat ő maga hajlít, reszel, idestova hatvanegynehány esztendeje. A legköznapibb dologból azért képes
pillanatok alatt átsiklani a szellem világába, mert tudja, hogy összetartoznak. Tudja, hogy egy ólajtó ugyanúgy
csukódik csikorogva a sarkán, mint a mennyország kapuja. Ez az ő irigyelni való eretneksége.
Költő, író, de igazi műfaja nem a vers, nem is a próza, hanem a hódítás, a megértés. Megérteni a világot,
hogy jobbá tehessük. Legszebben ő ír magyarul prózát, de sosem szavak után kutat, hanem megoldások után. Ha
megkérdezné valaki tőle, hogy milyen mozgalmakat, forradalmakat becsül: azokat, melyekről maradandó, nagy
regényt lehet írni, vagy amelyek nagyobb darab kenyérhez juttatják a népet – töprengés nélkül az utóbbiakra szavazna.
Illyés kihívóan nem a halhatatlanságnak dolgozik, hanem nekünk. „Áruló lennék, ha csak író akarok lenni” – ez a
jelmondata. Az isteni ihlettel is inkább egy közönséges mozdonyt fűtene, mint hogy távoli, beláthatatlan időknek
szolgáltasson villanyáramot. Meggyőződése, hogy a ma élők semmivel se szorulnak rá kevésbé a tisztánlátásra, mint
a holnapiak. S valójában, nekik, a holnapiaknak is az segít, aki a munkát ma végzi el, s végrendeletével együtt nem
hagyja rájuk.
1938-ban Franciaországba utazik, s úti olvasmányul Zrínyi írásait viszi magával. Megdöbben, hogy Zrínyi
mennyire időszerű. Gondjai, tanácsai változatlanul érvényesek. Személye nem költözött át egy tisztességesen
megőszült legendába, szinte a szomszédból beszél. A magyarázat Illyés szerint egyszerű: a magyarság körülményei
alig változtak, a nemzet helyzete s így lelki magatartása századokon át csaknem ugyanaz. Jelenünk, első
hátrafordulásra is, Mátyás koráig nyúlik vissza; és ezt a kórosan hosszúra nyúlt jelent is állandóan történelmileg kell
átélnünk. Ez a mi folytonosságunk.
Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez volt a mi tragédiánk. Nemzedékében, József Attilával egyidejűleg, Illyés
Gyula az, aki ezt a folytonosságot végérvényesen meg akarja szakítani. Költészetünk alapszólama, mely a történelmi
magyarság sorsának a mottója is lehetne, századokig ebbe a mondatba sűrűsödött össze: „…s nem lelé honját a
hazában.” Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty s Ady után Illyés is tovább üvölthette volna ezt a fájdalmas igazságot, de
ehelyett ezt mondja: "Máskor elmélkedhetünk rajta, kinek a hibája ez, most azt nézzük, mit eredményezett.” Rendet
kell rakni a romokban! Egyik kötetének a címében is ezt nevezi meg sürgető föladatként.
A rendrakást lehet-e ábrándozással kezdeni? Lehet-e a jövő felé fordulás reményével? Illyés gyakorlatias
elme, még ösztöneiben, sugallataiban is az. Megérti, hogy aki csak a jövőnek él, előbb-utóbb belevakul a jövőbe, és
szélhámosok áldozatává válik. Idézzük föl egyik gondolatát: „Valóságosan a jelent a múlt kétségbeesettjei viszik
előre.” Idézzünk rögtön egy másikat is: „A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják… s
valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell
tenni. A rosszul elrendezett, a rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő
meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meg a tájat és az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség.”
Ezek a mondatok már jóval azután íródtak, miután Illyés fölbecsülhetetlen munkát végzett e szóban forgó
múlt megteremtésében. Jóval a Puszták népe, az Ifjúság, a
Három Öreg, a Petőfi, a Rend a romokban, a Magyarok megjelenése után. Ettől van még külön is aranyfedezetük.
Nem érti Illyést, aki nem így közeledik feléje. Az életmű logikája tiszta, mint egy-egy rögeszme. Sokan
a megszállottságot hiányolják munkáiból, a hamleti remegéseket és tőrdöféseket, a démonikus ajtócsapkodást ég és
föld között, a valóság fölé lendülés tornamutatványait, a lét zűrzavarát részegen kivalló eszelősséget. Elárulhatjuk,
hogy Illyés valójában az ilyen zaklatott, tépett alkatú költőket szereti – Petőfitől Szabó Lőrincig. De hogy torkából
mégsem ezt a hangot szabadítja föl, azért van, mert a tanulsága már eleve ott fészkel a fejében: ha túlságosan
tiszteljük tegnapi vagy mai szenvedéseinket, ez azt jelenti, hogy nem ismerjük, vagy rosszul ismerjük magunkat.
Értelmet, értelmet, értelmet magukból a jelenségekből is! Megtermékenyítőnk ne a homály legyen, koronánk ne a
mítosz. Értelmet a kőből, a csöndből, még a halálból is. Mi más ez, ha nem a legvadabb istenkísértés, megszállottság?
Nem meghökkentésnek szánom: Illyés a világosság szürrealistája.
Úgy vált ördögűzővé a társadalomban és a költészetben egyaránt, hogy közben nem szeretett bele az
ördögbe. Sorsa tette alkalmassá erre? Vagy ő tette alkalmassá magát erre a sorsra? Nyilvánvaló, hogy az eredmény
egy belül lejátszódó dráma eredménye. Határozott, férfias elfojtásé. Hiszen régebbi s újabb versei közt is találunk
szép számmal olyanokat, melyekben ablak nyílik sejtelmes határok felé, melyekben szemvillanások jelzik a tébolyt,
télvégi huzat sodor be lehetetlen halált, lehetetlen életet. Közeli ismerősei neki is Picasso kétorrú hajadonjai, hatlábú
ménjei, ismerős neki a lélek lecsapolatlan lápvidéke, hallja a hangzavart, szeme előtt is úsznak egy mondatba zsúfolt
vörösmartys látomások. Ezeket ki is mondja. De ha többnyire mégis elibe vág érzelmeinek, azért van, nehogy az
elragadtatott hang, a cséphadaró suhogása fontosabbá váljék az érveknél, a gondolatoknál. Nem a szenvedélyt becsüli
le – a tiszta szenvedélynek készíti el az útját. Az öngyilkosságot halasszuk ma is el. Fojtsuk vissza a tébolyunk. Mi,
akik mindent tudhatunk – kezdi egyik nemrégiben írt versét. Netán gyávaságból fojtsuk vissza? Az öncsalás kegyes
és célravezető taktikájából? Ellenkezőleg: önbecsülésből. Mert tudnunk kell, hogy egyedül vagyunk. Ki ne hallaná
meg az egzisztencialista hang fölcsattanását a versben? S ki ne hallaná meg rögtön utána az elfojtását is?
Vérlázítóan tudatos, már-már zsarnokian tárgyilagos.
Utolsó nagy nemzeti költőnk – szokták mondani róla tisztelettel, és mellére tűzik a költészet nagyezüstjét.
Mi lenne, ha egyszer nem azt kutatnánk – azt is tévesen –, miben sereghajtó, hanem hogy miben kezdeményező,
átfordító, törvényhozó. Ebben a megszállott tárgyilagosságban, ebben a kétségbeesést száműző haragban
mindenképpen. S nemcsak a magyar költészetben, hanem a kortársi, európai költészetben is. Hogy idegen tőlünk ez
a gondolkodásmód? Ez az érzékenységünkre géppuskatüzet zúdító partizántámadás? Lehet. Idegrendszerünket
valóban másféle borzongások edzették. Csontunkban valóban másféle hagyományok rakódtak le. Mindnyájan tudjuk
azonban, hogy az elmeszesedés lassú folyamata végül is mit eredményezett. Már csak önbecsülésből és szellemi
kíváncsiságból is érdemes elgondolkodni Illyés másfajta ajánlatain.
Egy szóval az illyési erőfeszítésen. A láthatatlan színpadon ugyanis ő az egyik főhős, aki legtisztábban
megértette Ady „világok omlásáról” szóló jóslatait, ugyanakkor azt is, hogy neki ezt végig kell élnie. Neki és
másoknak is. Hogyan? s miképp? Ifjú korától kezdve erre kereste a magyarázatokat. S megváltozott történelmi és
társadalmi viszonyok közt keresi ma is.
Leggyakrabban, sajnos, ezt vonják némelyek kétségbe. Ellentmondást éreznek a fiatalkori művek s a
mostaniak között. Cáfolhatatlan példával szeretnék Illyés mellett bizonyítani. A Puszták népét ugyanaz a kéz írta, s ugyanaz a szenvedély hitelesítette, mint a húsz évvel későbben írt Bartók-verset, a Fáklyalángot vagy a Kegyencet. Mert ahogy a Puszták népében egy nemzet alatt élő réteg életét, sorsát emeli
történelmivé, a Bartók-versben egy lefojtott nemzeti közérzetet hoz a fölszínre, ugyancsak történelmi érvénnyel. Mert
növeli, ki elfödi a bajt – mondja a vers, és végkövetkeztetésül azt, hogy rendet, igazit, vagy belevész a világ, belevész
a világ, ha nem a nép szólal újra fölségesen.
Illyés győzelme éppen az, hogy az ellentmondásokat – szinte szemünk láttára – művein belül győzi le.
Ezáltal fölszabadít. Nagy és bizonyító példa erre a reformáció genfi emlékművéről írt verse. Folyamatosan megőrzött
korszerűségének – kihívóbb szóval: modernségének – is ebben van a titka. Minden fajtájú elidegenedéssel szemben
azt az egyetlen szükségletet fejezi ki, hogy megízleltesse velünk a létezést. Ajándékozzuk meg magunkat az élet
szépségeivel. Mert létezni, az maga a szépség, haladni, az maga a hűség. Első verseskönyvétől, a Nehéz
földtől, így tágul az illyési világ az egész föld gondjait fölvillantó költészetté.
E rövid írásban egyetlen szó sem eshetett művészi értékeiről, széptani értelemben. Sem életműve
nagyarányúságáról, műfaji változatosságáról. Ebben a sok mindent megtagadó korban Illyésnek egyetlen sorát sem
kell megtagadnia.
Szót erről sem ejtettünk. Sem nyelvéről, e különös hangszekrényről, melyben egyidejűleg ott zeng a nép
nyelve, a régi magyarságé, Bornemiszák, Pázmányok nyelve, a tárgyait megnevező mezítlábas, bennszülött béresé s
a szellem csúcsaira eljutott gondolkodóé. Szó sem esett egyszemélyes mozgalmáról, melyet a határainkon kívül élő,
de anyanyelvünkön beszélők emberi méltóságáért indított. Nem esett szó a szegényekhez húzó vonzalmáról, de magát
a szegénységet gyűlölő férfias haragjáról. Nem esett közvetlen szó európaiságáról, nemzetköziségéről, hazafiságáról.
Ezeknek s még annyi másnak a bizonyítását a műveire bízzuk.
A kötés rejtélye
Épp a tizedik nyara múlt el az idén, hogy egyik barátommal, nagyot gondolva, fölkerekedtünk a somogyi
part homokjáról, s úgy, ahogy voltunk, ingben, fürdőnadrágban, látogatóba indultunk Illyés Gyulához, Tihanyba. Ezt
persze csak kellő elfogultsággal s jóindulattal mi neveztük látogatásnak, hiszen senki se hívott, és senki se várt
bennünket odaát a hegyen.
Illyést azonban nem találtuk odahaza.
Mi tagadás, kicsit meg is könnyebbültünk – legalább nem kell pironkodnunk a tolakodás, a zavarkodás
miatt, vagy erőnkön fölül szellemesnek mutatkoznunk a házigazda villogó, s főleg süldő-írókat előszeretettel
megtáncoltató tekintete előtt.
Egy rigómezei csatavesztéssel több – egyeztünk meg Gy. Lászlóval szűkszavúan, s vállunkra dobott
inggel, lazán, cigarettázva indultunk vissza a halászkikötő irányába.
Kedvünket váratlan közjáték élénkítette föl. A jegenyés úton egy motorkerékpáros férfi közeledett. A
motor akadozó, köhögő, majd a megszalasztott gáztól diadalmasan fölerősödő hangja olyan szentségtörően hatott
a bokrok, a vízpart, a nádas csendjében, mintha cirkuszi műlovarnők puha és kényes mutatványát váratlanul bohóc
zavarná meg, mondjuk, egy gépesített talicskán, melynek rekedt cséplőgép-hangja van.
Mindkettőnkből kitört a nevetés. Na, ezt az országúti alakítást megpillogjuk közelről is!
A nyeregben Illyés ült, melegítőben, akár egy öttusázó, ki csak az imént hagyta abba előző versenyszámát:
a permetezést.
Pillanatok alatt kiderült, hogy a törpe robogó, bármennyire fájlalja is, nem az övé. Egy mérnök ismerőse
tervezte, most hozták ki a műhelyből, még meleg, még szabadalmaztatva sincs – ő csupán kipróbálja, bejáratja, betöri.
De félre ne értsük: nem nyereségvágyból vállalkozott a bejáratásra, sőt nem is szívességből, hanem kíváncsiságból.
Becsületszóra, élvezi.
Filmes-nyelven szólva: ezt a képet szeretném egyszer s mindenkorra kimerevíteni. Mert legpőrébben –
az értelem szó szerint is legútszélibb fölvillanásában – ez sűrítette össze, s tette számomra képszerűvé Illyés emberi
s költői természetét.
Igen, kipróbálni motort és gondolatokat. Mert a gondolatok is úgy kezelhetők szinte, mint a tárgyak.
Kipróbálni mosolyt és szabadalom nélküli eszméket. Veszélyt és tűrőképességet, legelőször is magunkon. „Az igazi
hódítás a pontos ábrázolás: a titok, a lényeg, a lélek leleplezése.” Hogy félhetnénk attól, amit ismerünk? Az a mienk.
Vegyük tehát kezünkbe a világot, hogy megismerhessük színét-szagát, s fortélyait kitanulva változtassunk rajta. Nincs
valóságfölöttibb élmény, mintha így sikerül a valóság fölé lendülnünk. „Mert mi a piszok a vegyészetben is, a
filozófiában is? A dolog, ami nincsen a helyén.”
Folytassam? Talán fölösleges. Már a legegyszerűbb példa említésétől is bent vagyunk abban az illyési
örvénylésben: szobákon, fejeken, országokon, hiteken, reményen s reménytelenségeken átsöprő huzatban, amely az
elemi erejű ösztönöket és szenvedélyeket átalakítva újfajta szenvedélyt kínál: a percről percre való tudatosodásét,
a tisztánlátás bujtogató és lázbahozó izgalmát. „Csak az lehet hasznos ismeretünk a világról – írja valahol –, amely
eszünk bírálatát is megállja. Létünkről nem álmot akarunk, hanem tényeket.”
Az illyési életmű így lett – pontosabban ezért lehetett – egy élet próbája is.
Boldogan írom le a mondatot, mert az ismerős zugok irányából máris hallani vélem a fölhorkanásokat:
ez mind szép, és mind igaz, de Illyés azért túlélte, amit kipróbált. Ha megsebesült is sokszor, ha vért, ha zöld epét
hányt is, de lemászott a keresztről. Megúszta a Tanácsköztársaság bukása utáni megtorlást; a száműzetésben aranyat
lelt; megúszta a Horthy-korszakot, a börtönt, a németek hajtóvadászatát. Az életveszélyt mint kigyulladt ruhát tépte
le magáról mindannyiszor.
Jobb lett volna talán, ha nem tépi le? Ha nem ússza meg? Ha belepusztul? Jobb lett volna, mert
vigasztalhatnánk magunkat az ő hiányával is? Ne legyünk szemforgatók: tudjuk, hogy egy-egy nagy sugárzású
halálnak szinte ugyanúgy meg kell születnie, mint korszakos remekműveknek. Vagy mint ahogyan a nagy alap-tragédiákban meg is születik mindig. Bűntudatnak igen, de vádnak ilyen esetekben nincs helye. Épp ezért a József
Attila-i sorsot hagyjuk meg József Attilának, az illyésit pedig Illyésnek. Már csak azért is, mert a halál nagyhatalmú
logikája mellett ott van, vele együtt – párban vele vagy farkasszemet nézve – az életé is. Szorongató helyzetben élni
ugyanúgy erkölcsi kérdés, mint nem élni.
Jó hazafias költészetet rossz hazájú népek szoktak nyújtani… – írja le alaptételként Illyés. Sajnos,
hősökre és vértanúkra is ilyen rossz hazájú népeknek van szükségük – tegyük hozzá az ő esze járása szerint.
Meddig és miért?
Ettől a két kérdéstől került Illyés az egész magyar irodalom keresztezési pontjára. Jobban mondva, ütköző
pontjára. Mert nyugtalanító kihívásai – melyeket sajnos mind a mai napig nem fogtunk föl a maguk mélységében –
nemcsak saját korának szóltak, nemcsak nekünk, de előre s hátrafelé tágulva otthagyták kérdőjeleiket minden
dolgunkon. Kénytelen vagyok a legalapvetőbb illyési alaptételt idézni: elmaradt, romboló országok szellemi életük
korszerűsítésével tartják magukat a fölszínen, ameddig bírják.
Mi ez? Épp annak a kétségbevonása, amiért a Balassik, a Csokonaik, a Vörösmartyk, az Adyk
buzgólkodtak? Ellenkezőleg, az, hogy eszményt ne eszmény igazoljon már végre! Ne az termelődjön és sarjadjon újra,
aminek a végére ismerős toroknyílással odaénekelhetjük a remény vagy a téboly szavait.
De hogy még egyértelműbb legyek: megpróbálhatom egy kitérővel.
A magyar történelem egyik legnagyobb, sorsfordító alakja Széchenyi István. Lángelméje, példája még ma
is időszerű és fölkavaró. Széchenyi kiindulópontja, mint tudjuk, hamleti: leszünk, vagy nem leszünk. De válasza, a
lélek belső visszhangjára felelő válasza nagyon is Hamlet-ellenes, nagyon is gyakorlati, legalábbis az utolsó, a
legutolsó pillanatig. Erősödjünk előbb, és gyarapodjunk, fölfelé így nyílhat előttünk út. Verődjünk előbb közösséggé,
nemzetté, tudjuk meg, kik vagyunk, mire valók és mire képesek.
Számolva a félreértésekkel, kimondom tíz esztendeje takargatott gondolatomat: Illyés a magyar irodalom
Széchenyije. Az ő kiindulásai is hamletiek: pusztuló nép vagyunk-e, vagy talpraálló? De válaszaiban a hamleti helyett
túlnyomórészt a fortinbrasi mondatok kavarognak: megcselekedted, herceg, ami a dolgod, most már ég veled, vár
minket a csatornázás terve, vagyis a munka, a pokoli, a gyalázatos, a reszkettető, a halhatatlan munka.
Hogy is írta fiatalon?
„Sajnos, én a gordiuszi csomó megoldóját már diákkoromban nem hősnek tartottam, bármennyit
hadonászott is a kardjával – hanem csalónak. A nevezetes csomóval ugyanis a feladat nem a vágás volt, hanem a
kibogozás. A kötél ugyan kettéesett, de a kötés rejtélye ma is megoldásra vár.”
Tudjuk, hogy egy-egy műve csomókibogozás volt, s nem is akármilyen mesteri ügyességű. Az volt a Puszták népe, a Petőfi, a Hősökről beszélve, a Kegyenc, a Hajszálgyökerek. És a versek:
a Galamb utca, A kacsalábonforgó vár, a ritkán emlegetett
Avar, a Remény, remény, a Hullaevők, az Óceánok, a Menedék, A
reformáció genfi emlékműve előtt, a Bartók, a Ditirambus a nőkhöz és így tovább. Az utóbbi, mint valami fonákjáról olvasható
történelem és sorsmagyarázat, oly lenyűgöző egyoldalúsággal szólal meg, szinte elvárja mindnyájunktól, hogy emberi
történetünkben mindent újra gondoljunk végig: lábraállásunk őspillanatától mostani civilizációnkig.
Nem a kövek és nem a fémek. |
|
cinkosai. Nem a kimértek. |
Hanem a törékenyek s engedők. |
nem a vezényszó: Rohamra! s Imához! |
|
Hanem a megforditott vánkos. |
|
A játékos, a csínytevő, a játékot is komolyan gondoló, a dadaista, az örökös mozgásban lévő Illyés
beszélhet csak így. Ő, a belső meghasonlásait nagy kínnal takargató férfi, aki inkább körbejárja vigaszért a Földet,
semminthogy elveszítse.
Illyés Gyula köszöntése
Victor Hugónak, a franciák nagy öregének – írják az emlékezők – elbokrosodott, sűrű, ősz szakálla volt.
Áttetsző, sárgásfehér, mint a gondosan megtilolt és meggerebenezett kender.
Tolsztojnak szintén.
Mintha az irodalom híres aggastyánjai – a romantika vagy még inkább az ószövetségi próféták divatját
követve – ábrázatukkal is hitelesíteni kívánták volna, hogy nyolcvanéves korukra átléptek abba a kétségbevonhatatlan
életkorba, ahol a bölcsesség, a halhatatlanság, az Isten tőszomszédsága magát a testet is átalakítja, és hozzáidomítja
már a végleges szerephez.
Illyés Gyula most érte el ezt a magaslati kort. De ha közülünk bárki – akár csak irodalmiaskodó elszólásul
is – agg Orfeusznak nevezné őt, mint a franciák Victor Hugót, országos mosolyt indítana útjára.
Mert Illyés nyolcvanévesen is a kortársunk. Hosszú ideig elődünk volt, Németh Lászlóval, Veres Péterrel,
Déryvel, Tamási Áronnal s másokkal együtt, s aztán, amikor egyedül maradt nemzedékéből, bevárt bennünket.
Megtehette volna, hogy a megtizedelt és lerongyolódott utódoknak hátat fordít, és magába zárkózva továbbmegy –
hiszen a nagyságnak ugyanúgy külön indítékai; külön törvényei vannak, mint a költészetnek –, de nem tette meg.
Számtalan lírai, társadalmi, politikai fölismerése után – az utolsó évtizedben – azt ismerte föl, hogy a magyar
irodalom erkölcsi jogfolytonosságát a roppant veszteségek ellenére is biztosítani kell. Egyrészt, mert az igazmondás
hagyománya legszívósabban továbbra is az irodalomban él, másrészt azért, mert egy nemzet érzelemhagyatéka is ott
él. „Egy kis figyelmetlenség tíz emberrel, s a nemzet egy emberöltőre néma marad” – írja – minden korszakra
érvényesítve – meggyőződése szigorú tudatában.
Írásban és beszédben Illyést a mindenkori magyar irodalom „legnagyobb szabású taktikusaként” szokták
emlegetni. Elfogadhatjuk a minősítést, ha ez a sárban meghurcolt idegen szó ezúttal nagy távlatú és mozgékony
gondolkodót jelent. Illyés Gyula az utolsó ötven évben, ha nehezen is, de jó néhányszor kivágta magát és eszméit a
történelem és a politika kelepcéiből – ez tagadhatatlan. Sokan – szemérmetlen önzésből – elvárták volna tőle a hősies,
a felejthetetlen vértanúságot. Csakhogy ő kezdettől fogva nem az áldozat szerepére készült. Korán eldöntötte, hogy
a véraláfutásos Magyarországon nem a vakmerőség, hanem a józanság az igazán hősi állapot. A józanság, amely
részegítő is lehet. A cél tehát nem az, hogy vitézien rohanjunk fejjel a falnak, hanem inkább lássunk át rajta, vagy
hordjuk szét téglánként, ha épp akadályt jelent.
Szokatlan célkitűzés ez, és szokatlan módszer? Lehet. De ezt a szokatlan és gyanúba keverhető elvet olyan
költő hirdeti, aki korszakról korszakra megírta mindig a maga és nemzete katartikus nagy versét. Ilyen volt többek
között a Nem menekülhetsz, A kacsalábon forgó vár, a Nem volt elég, az Egy mondat a zsarnokságról vagy a Bartók.
A taktikái révén máig megtakarított élete tehát sokkal inkább a mi életünk lett, mint az övé. Nemcsak
tanúként mondom ezt, hanem közönséges adósként, akiért Illyés nehéz pillanatokban is kezességet vállalt.
Ezerkilencszázhatvanötben Illyést Belgiumban a költők hagyományos babérkoszorújával koszorúzták
meg. Olyan költők között, mint Ungaretti, Saint-John Perse, Octavio Paz, Jorge Guillén. A nyolcvanéves költőnek
mi – újabb babérkoszorú helyett – legföljebb Szent István koronáját ajánlhatnánk föl, költői képzelettel. De mert ezt
a lélekbeli gesztust sokan félreérthetnék, arra kérjük Illyés Gyulát, hogy a legegyszerűbb vallomásunkat fogadja el
tőlünk születésnapi ajándékul: Sokan vagyunk a világban – idehaza és túl a határainkon is –, akiket az ő neve toboroz
és köt össze, s akik az ő gondolatain is állnak, amikor a földön állnak.
A halál másnapja
Tudtam, hogy ezt az utat egyszer nekem majd meg kell tennem: ezt az elháríthatatlan, golgotás utat lentről
a városból föl a József-hegyre, Illyésék házáig. Tudtam, és képzelődtem is róla éppen eleget. Tálán nyár lesz, lidérces
nyár, talán november, talán zúzmarásak lesznek a fák, a lépcsők, s a kilátó fölött elhúzó feketerigók után a gyász
kondenzcsíkja ott gomolyog majd hosszan a levegőben.
De más képzelődni az útról, mint járni rajta.
Szombat reggel van, a halál másnapja. Illyés már húsz órája halott, s én megyek, ballagok elárvult házuk
felé. Kopog a beton mögöttem, kopog alattam, bennem, s a magas kertekből ömlik elém az aranyeső; csupa kihívás
minden, jó volna valami megváltó gondolatot kitalálni, de csak didergek egyfolytában, mint aki szabad ég alatt
éjszakázott kabát nélkül. Talán el kéne hinnem, ami történt. El kéne hinnem a halált. Ez lenne méltó Illyéshez is. A
bevallás, a világos helyzetfölismerés. Csakhogy a halál nem gondolat, nem isteni kinyilatkoztatás és nem végtelenből
érkező üzenet, amit csak úgy egyszerűen el lehet hinni. A halál a legiskolásabb közhely szerint is – maga a nemlét,
amit élni és átélni lehet csak, mint az életet.
*
Becsöngetek a házba. Várok. Didereg fölöttem a cseresznyefa is, amelyet ő ültetett. Lenézek a városra,
a megüvegesedett Dunára. Az ő pillantásával pásztázom végig lassan a zsúfolt, napsütötte városportrét: a Margit hidat,
a Lánchidat, a Szabadság hidat. Verset írt róluk, többet is. Az ő tekintetével súrolom végig ugyanígy Budát. Sok hazai
és külföldi vendégének elmondta, hogy Görgey tábornok innen a közeli magaslatról figyelte és irányította ama
nevezetes ostromot: a honvédseregét 1849 májusában. Büszke volt a helyre, a hely szellemére s a megidézett
történelmi pillanatra is. Amikor nekem is elmondta ezt, és észrevette rajtam, hogy az emlékezéstől én is
elérzékenyülök, akárcsak ő, máris lecsapott rám uralkodói humorával.
– Na, maga csak ne ragyogjon nekem! Az ilyen rebellis alakok miatt veszett el mindig az ország.
– Én, rebellis? Most hallom először. És Illyés Gyula? Ő mi volt, ha szabad szerényen érdeklődnöm?
– Természetesen lángész, de megalkuvó és kiegyező lángész, ügyes kétkulacsos, akit a mindenkori magyar
kormány busásan pénzelt. A mai is! De úgy látom, ifjú kartársam, ön még mindig tájékozatlan ebben a szép magyar
közéletben. Ráadásul műveletlen is. Bújjék beljebb, majd csiszolok valamit az elméjén, ha jóféle anyagból van.
*
Istenem, hányszor bújtam beljebb a házába boldogan! Minden velelétem izgalmas vizsga volt, a
megrendezés szándéka nélkül is. Mi újság? – kérdezte elsőre mindig, de máris hozzátette: vágj a közepibe! Ahogy
egy verset vagy drámát illik elkezdenünk. Beszélni, fecsegni nem lehetett előtte csak úgy bele a vakvilágba. Mert
hallgatni is úgy hallgatott, mintha közben ő maga is fogalmazna. Javítana, törölne, vagy éppenséggel bokrosítaná
tovább a gondolatot. Nyugodtan állíthatom, hogy a hallgatásának ugyanúgy stílusa volt, mint az írásainak. A hamis
gondolatokkal szemben logikusnak kell lennünk – fogalmazta meg gyakran az író s a gondolkodó első számú erkölcsi
parancsolatát. Sőt türelmesnek is! Hiszen az igazságot előrántani, mint egy kést, nem nagy dolog. Sokkal nagyobb
és nehezebb dolog azt megtalálni. Kimondásához csak a test bátorsága kell, a megtalálásához a léleké.
*
Hogy milyen lehetett Balassi testközelből, nemigen tudjuk. A róla szóló duhaj és tragikus történetek
jellemzik ugyan őt, elibünk idézik alakját, de a legendáját őrzik inkább, nem a leheletét. Kazinczyról, Vörösmartyról,
Petőfiről, Adyról már sokkal többet tudunk. És Babitsról is: az élő, a mozgó, a sebzett, a megismételhetetlen emberi
jelenségről.
A költők, akikről szó van, nemcsak életművet hagytak maguk után, nemcsak kinyíló és lezáruló
korszakokat, de sorsot, szerepet és emberi sugárzást is. Emberi légkört, amely eltemethetetlen most már
mindörökké.
Illyés is ezek közül a korszakos – jobb szó híján: karizmatikus – alkotók közül való. Elragadó volt
eretneknek és egyezséget keresőnek egyaránt. Számolni kellett vele, ahogy egy nép lelkiismeretével, igazságérzetével
és ízlésével is számolni kell. Eszméit, esztétikáját megmoroghatták némelyek, de azt a valamit, amit a nevének
említésére éreztünk és gondoltunk, nem sérthette föl senki. A tehetsége volt ilyen parancsoló? Az is, de a tehetség
önmagában sokkal sérülékenyebb. Ő az az idegszál volt, amely közvetíteni tudta Ady lázadását, Széchenyi
keserűségét, buzgalmát s a lehúzott kucsmájú juhászok visszafojtott indulatait, anélkül, hogy egyik vagy másik
mellett kötelezte volna el magát. Összegező volt, és így lehetett sorsfordító a költők és a nagy magyar gondolkodók
között is. Az elfojtások és a kötelező szenvedélyek országában szemrebbenés nélkül írta le már fiatalon, hogy a
józanság az egyedüli hősi állapot. Még szárnyaltató is! S e mellé rögtön azt a másik vallomását, hogy: „Nekem a
könnyen megtámadható igazságok tetszenek, a »meztelenek«, a merészek; a veszélyes fedezékek és csapdák között
egy szál lovasként száguldók. Amelyekre mindenki hadat vezet, rátüzel, amelyek tömegeket és országokat hívnak ki
maguk ellen. Galilei igazságai tetszenek. Amelyeket évtizedekig gáncsolnak, kerítenek, öldösnek, de amelyeket –
akkor derül ki – végül mégsem érnek utol… Amelyeket felfedezőik is hasztalan tagadnak meg. Amelyek akkor is
igazságok, akkor is élnek, ha kimondójuk már vérében fekszik…”
Ha közelében voltam, ha ott vacsoráztam mellette, ha gondolatot cseréltünk az irodalomról, a
világhelyzetről, a kisebbségben élő magyarokról, sose gondoltam a műveire. Nem jutottak eszembe sem a versei, sem
a falakra fölkínálkozó gondolati remeklései, hiszen a rögtönzéseiből ugyanaz a szellem szikrázott elő folyton, mint
a könyveiből.
Emlékszem egy sok szálból összefont monológjára. Ekkor már készülgetett fejében a Beatrice apródja, de mielőtt nekiült volna írni, műfaji gondjai támadtak. A szőlő is gyümölcs és a
dinnye is az, mégis mások. Írjon ő is szabályos vagy szabálytalan nagyregényt a Tanácsköztársaság összeomlása utáni
időkről? És írja úgy, ahogy azt egy hömpölygő elbeszélés rendje és talányossága megkívánja? Kezdjen el egy fejezetet
például azzal, hogy X.Y. betántorog holtfáradtan a szobájába, kilép cipőjéből, meglátja magát a tükörben, sárga a
szeme fehérje, mint a széttaposott libavirág, hátrál undorodva, és könyökével lever közben egy kristályvázát? Nem,
ilyen részletező és leíró regényt a világért sem írna! Egyrészt mert unná, másrészt mert a „mi vidékünkön” mások az
igények és a követelmények. Az írók másutt – például Dosztojevszkij, Thomas Mann, Camus – a lélek tudománya
előtt törték mindig az utat. Ezzel szemben a közép-európai írók, de különösképpen mi magyarok, a történelem
tudománya előtt törjük. Ezért aztán a korszakokat átröntgenező műnek egyszerre kell dokumentumhitelűnek lennie,
és lábon álló szépirodalomnak is.
Ennyivel talán meg is elégedhetett volna egy futamra, de neki a szerény pontosság kevés volt. Lévén a
„szellem arisztokratája”, neki a többlet is kellett. Nem nyugodott addig, amíg ki nem sisteregtette magából az
egyedüli, illyési megfogalmazást: „Olyan könyvet akarok írni, amelyet nem a képzelet teremt, de a képzelet irányít.”
*
A szobában, ahol ez a monológ elhangzott egykor, most Flóra asszony áll sújtottan. Később Ika jön be.
Kezet fogunk, állunk, nézzük egymást a halál másnapján, mintha egy földrengés után állnánk a romok között
szótlanul. Illyés az ő halottjuk, talán itt kellene virrasztani fölötte, ebben a magára hagyott szobában s elborítani,
betemetni körtefavirággal, mint a fiatal, tavaszi halottakat. Mert a Nyolcvanéves – fiatal is volt! A reményünktől és
zsarnoki bizodalmunktól kényszerült az maradni. Akartuk, nagyon akartuk, hogy éljen, egészen a kíméletlenségig
akartuk, de tehettünk-e egyebet? Tehettünk-e, ha csak őhozzá fellebbezhettünk? Ha csak őt éreztük illetékesnek
legbensőbb dolgainkban! Ha Szegeden jártam, megkérdezték: hogyan van Illyés? mit gondol, mire készül? De
megkérdezték ezt Kassán és Kolozsváron is, New Yorkban és Debrecenben, Münchenben, Balmazújvároson és
Marosvásárhelyen. Hajdani időkben – hitem szerint – ő lett volna a „nagyságos fejedelem”. Ha kell, Bethlen Gábor,
ha kell Rákóczi Ferenc.
*
Toporgok a megüresedett házban, amely egy meghitt haza kicsinyített zuga volt számomra mindig. A
Gazda nagylelkűségéből szabad bejárásom volt ide bármikor. Most, mint a száműzött, csak tiblábolok. Leülök,
fölállok, didergek. Siratni tudnám a férfit, a legvonzóbb lángészt, akit ismerhettem; siratni magunkat, mindnyájunkat.
De csak nézem kirabolt szemekkel a magas és kemény parasztszéket, amelyen ülni szeretett, s a dohánybarna heverőt,
amelyen utoljára láttam.
Kendővel letakart tükrök
Kevés ház áll ezen a földön, amelynek a küszöbét – idestova harminc éve – ugyanazzal a kirügyező
izgalommal léptem volna át, mint Illyés Gyuláékét. Hiába hatalmazott fel a házigazda, hogy mehetek hozzájuk bátran
s bármikor, nyitva az ajtó és nyitva az idő is betoppanásomhoz, kitüntető előzékenységét ugyanúgy nem tudtam
elfogadni, mint ahogy tegezni sem tudtam volna őt soha.
A tisztelet akadályozott meg ebben? A harmincévnyi korkülönbség? Valami más is. Mindent
egybefoglalva: az egészséges önzés. Illyéssel találkozni mindenkor esemény volt: lámpalázas nap az egymást hajszoló,
kopott napok sodrában. Még készülni is lehetett rá, akár egy utazásra. Lehetett? Kellett is, mert az ország
legtekintélyesebb írója nem megcsodálni való híresség volt, aki csak a papír fölött hadakozott mesterien a szavakkal
és a gondolatokkal, hanem az eleven beszélgetés műfajában is.
Vannak művészek: költők, zenészek, festők, akik mellett fojtott lombsuhogást hallhat az ember, élet és
halál hisztérikus ajtócsapódásait az időben, s vannak, akik a remény gyöngéd sírását kottázzák le nekünk a század
otromba lármája közben. Illyés Gyula közelében a szellem üdítő léghuzatát lehetett érezni bármikor. Nem a könnyed,
nem a föloldó s a feledtető szellemét, hanem azokét a prométheuszi férfiakét, akik az égből lopják le nekünk a derűt,
és akik ezért jócskán megfizetnek.
Sainte-Beuve-ről értekezve írja egyik tanulmányában Claude Roy: „…az ember hajlamos azt hinni, hogy
a rendkívüli intelligencia kissé mindig szomorú.” Illyést olvasva vagy hallgatva, én épp az ellenkezőjét tanúsíthatnám
ennek. Az ő rendkívüli intelligenciája sose taglózza le az életkedvet, nem áll ki fanyar kritikusként a cselekvő ember
elé, inkább mögé áll – sugalmazónak és bujtogatónak. Még a reménytelenséget is körberöpdösteti valamiféle
tapasztalatból vagy csontból áradó vigasszal. „Valóságosan a jelent a múlt kétségbeesettjei viszik előre.” Ezt a vigaszt
a történelem mélyrétegeiből fakasztja föl, de saját magából ugyanígy képes lelkierőt fakasztani erő fölötti
mutatványokhoz: „Szórakoztat, hogy elmúlok” – leplezi le magát váratlanul egy halála előtt írt versében.
Természetesen az elmúlás nem mint esemény és nem mint elkerülhetetlen törvényszerűség nyűgözi le, hanem mint
részletekben megélhető, idegen csoda.
A magyar irodalomban Ady mellett az idősödő Illyést foglalkoztatja leginkább a halál érzete s tudata. De
amíg Ady duhaj, kihívó, fejedelmi a halállal, lekenyerező vagy cinkos, sőt életerejének a fölingerlőjét látja benne,
addig Illyés a tekintetét kutatja, egyezkedik vele, emberpártivá szeretné átnevelni: legyen a halál szigorú, de
méltányos kritikusunk. Mintha mindnyájunk élete mű volna, amelyet ama végső pályázatra külön-külön benyújtunk.
Mors bona, nihil aliud. Jó halál és semmi más – írja egy megrendítő és megnyugtató verse fölé még az ötvenes évek
közepén. Egy évtizeddel később a Kháron ladikján, ebben az alkonyati esszéregényben
a fölfedezők tárgyilagosságával írja le a halál felé tartó élet fonák, talányos élményeit: lassú meztelenre vetkőzésüket
a sír előtt, s azt a metafizikai dacot, amelyet veszteségünk közben már-már titkos örömként élhetünk át, akár a jó
ügyért meghaló vértanúk. „Jól közeledni tehát végnapjainkhoz, udvariasság. A megöregedés illemtanának fő vizsgája,
hogy miképp húzzuk be magunk után az ajtót… Erre azzal a meggondolással kell fölkészülnünk, hogy még egy
pillangó halála is botrányos ellentmondás.”
Ki ne hallaná ki ebből a találomra kiemelt nehány mondatból is a jellegzetes illyési torokhangot? Azt a
szárnyaló rekedtséget, amellyel egy hihetetlenül gazdag élet drámai monológját végigmondta? Egy esztendeje halt
meg, de a halálára én képtelen vagyok emlékezni. Arcára, mozdulataira, dühkitöréseire, meghökkentő észjárására
annál inkább. Nyolcvanévesen is maga volt néha az emberi elevenség. A test nehézkes medvemozgását a vizslató s
a világot körberöpdöső tekintete úgy ellenpontozta mindig, hogy nyomban meg is szüntette. Talán a rembrandti fény-árnyék érintkezése lehetne az az eligazító példa, amellyel az illyési szellem természetét érzékeltetni
tudnám: a sötétségből átlépni a világosságba! Nem belerobbanni, nem beleugrani, hanem megkeresni az átmenet
borzongató gyönyörét és izgalmát. Mert belenőni például a halálba, a szabadságba, vagy a megoldatlan ügyek
bozótosából kivergődni valamilyen tisztásra, szerinte kalandosabb élet, mint fiatalnak lenni.
Utolsó nemzeti költőként szokták tisztelettel emlegetni, mint valami magyar Victor Hugot. Hogy mennyi
az igazság ebben a hasonlításban, vagy hogy mekkora a külföldieknek szóló metaforikus szándék, nem firtatom, de
ha valamelyik író, kritikus, szellemtörténész azt kezdené fejtegetni, hogy az európai klasszikus racionalizmus egyik
legutolsó s hagyományőrző képviselője századunkban Illyés Gyula, véleményére izgatottan figyelnék oda. „Csak az
lehet hasznos ismeretünk a világról, amely eszünk bírálatát is megállja.” Élete mottója lehetne ez a mondat, ha nem
tömegével írt volna hasonlókat. „Mert mi a piszok a vegyészetben és a filozófiában is? A dolog, ami nincs a helyén.”
Ifjabb versíró koromban a világosság szürrealistájának neveztem el őt, akkor még csak szellemeskedésből,
s utalva avantgardista párizsi éveire is, de később megértettem, hogy számomra ez a lírai rögtönzés fogalmazta meg
legpontosabban gondolkodása stílusát és módszerét. Ebben a mi sokféle világnézettől megrészegült századunkban
Illyés a józanságot tartotta igazán hősi állapotnak. Azt a józanságot, amely részegítő is lehet.
Van tehetség, amelyet a lázadás növeszt meg, s van, amelyet a fegyelem. Illyés lelkében ez a kettő
birkózott, ölelkezett, pörösködött egymással pályakezdésétől halála napjáig. Némelyek ettől ítélték
ellentmondásosnak alkatát, holott ez nem ellentmondás volt, hanem kettősség. Nem megosztottság, hanem többlet.
Nem zavarodottság, csupán az árnyalatok feszült és gazdag játéka. Persze nézhetjük ezt az ízlése felől is. Fogadjuk
el, hogy Illyés Gyula, szerepe és alkata szerint, Victor Hugora hasonlított. Igen ám, de ez a magyar Victor Hugo a
tépett, a meghasonlásos, a Baudelaire-lelkületű költőkbe esett bele újra és újra. Sőt, miközben az elioti és Saint-John
Perse-i személytelen költészetért hadakozott egész életében, legtöbbre mégis az olyan szélsőségesen individuális
költőket becsülte, mint amilyen a magyar Szabó Lőrinc.
Nemcsak műveit, hanem az életét is ez a termékeny kettősség kormányozta. Ha, mondjuk, második
hazájába: Franciaországba utazott, innen hazulról a tizenhetedik századi magyar költő és hadvezér: Zrínyi Miklós
írásait viszi magával úti olvasmányul. Itthon viszont, magyar parasztok között forogva, Pascalt olvassa és Bergsont,
Éluard-t, Malraux-t, Sartre-ot, Camus-t.
Tudatos összeszikráztatása volt ez jól szemlélhető végleteknek? Vagy a zenei disszonancia mintájára
szellemi s politikai disszonancia? Ez is, föltétlenül, de több is ennél: egy közép-európai költő és gondolkodó
szintézist kereső szenvedélye. Egy részeire szakadt Európa „erkölcsi újraegyesítésének” a szándéka.
A dadaizmus és a szürrealizmus másnapos bódulatával a Párizsból hazatérő Illyés néhány esztendő múlva
meghökkentőbb „botrányra” vállalkozik, mint francia íróbarátai: Éluard, Aragon, Crével, Cocteau. A harmincas
években megjelent esszéregénye, a Puszták népe, nagyobbat robbant, mint Tristan Tzara
vagy Breton bármelyik kiáltványa. Illyés az önmagát nem ismerő magyar társadalom mélylélektani rétegeit bolygatta
föl. Egyúttal persze a nemzet mélytudatát is. Tehát már ekkor fölírta az irányt szabó erkölcsi parancsot, mely
munkásságának vezéreszméje maradt: újítás sosem csak az irodalomban esedékes, hanem a társadalomban is, sőt ott
esedékes először és igazán.
Ötven esztendő óta a magyar szellemi élet nem tudta megkerülni Illyés Gyulát. Az ő fölismerései és
újításai nyomán saját magát újította meg. Az utolsó két évtizedben például a nemzeti és a nemzetiségi kérdés
nyíltszíni szóbahozásával és tisztázásával. Illyés ugyanis megrendülve ismerte fel, hogy a huszadik századi történelem
egyik legfontosabb kérdése: a nemzet primátusának kérdése. Ami természetesen nem a nacionalizmus új fedőneve:
nem agresszív felsőbbség, csupán megkerülhetetlen sajátosság. A nemzet értékőrző forma lehet a napjainkban egyre
jobban fenyegető formátlanságban, föloldódásokban. Hagyomány lehet, és újabb és újabb leleményt szülő inger: a
belső szabadság megőrzésének vagy kimunkálásának közös műhelye. De hallgassuk őt, a saját ellentmondásaival
mindenkor emelkedetten szembesülő írót: „Ámulva nézek mindannyiszor körül, ha azt olvasom magamról: nemzeties.
Nemcsak a nacionalizmusnak egy szikrája nincs bennem, de nemzeti érzéseimet is fogyatékosnak érzem,
ismereteimhez, a helyhez képest. Még Jaurès-neveltetésű engesztelhetetlen internacionalista vagyok:
egy morzsányival soha nem kívántam, s nem kívánok több jogot a népemnek, mely fölnevelt, mint bármelyiknek. De
ha azért, ami kijár, nem emelek szót, épp nemzetköziségem zárna ki – mint orgazdát – nemcsak a magyarok közül;
a kölcsönösség minden jó táborából.”
*
Még akad néhány hagyományőrző falu Magyarországon, ahol ha halott van a háznál, megállítják az órát,
és a tükröt sötét kendővel letakarják.
A tavalyi év nagy halottja hazánkban Illyés Gyula volt. S az én megzavarodott érzékeimnek még mindig
úgy rémlik, hogy az ország órája az óta az áprilisi nap óta is áll, s a képzeletbeli tükrökön még ma is ott sötétednek
a halottaskendők. A zavarodottság nemcsak azért érthető, mert Illyéssel egy világirodalmi rangú író szakadt ki egy
kis nép irodalmából, hanem azért is, mert egy hosszú korszak zárult le vele.
A magyar irodalom és a magyar történelem az utolsó két században, különösen a francia forradalom
földlökései óta, olyannyira összenőtt egymással, mint a sziámi ikerpár. Hiába húzott volna sokszor a szívük kétfelé,
összenövésük sorssá vált, drámaivá és széttéphetetlenné. Valójában ez a magyarázata annak a különleges „magyar
jelenségnek”, hogy az ország politikai vezetői mellett mindig kiválasztódott egy-egy nagy tekintélyű író, aki
kimondva-kimondatlanul a nemzet „erkölcsi kormányzója” lett. Az utolsó évtizedekben Illyés Gyulának kellett
vállalnia ezt a szerepet. S mivel nincs senki, aki a helyére állhatna, már a betölthetetlen űr miatt is új korszaknak kell
a halála után elkezdődnie. De ebben az új korszakban is az ő költői végrendelete visszhangzik majd a
legerőteljesebben:
Nem lehet tisztességes ember, |
ki a versírást abbahagyja. |
Az igazmondást hagyja abba. |
|
Emlékező sorok a prózaíró Illyésre
Valamikor a hatvanas évek elején, amikor az Európa presszó még előkelő és vonzó helynek számított
Budán, egy kora tavaszi reggelen, az egyik ablak melletti asztalnál Illyést pillantottam meg kintről. Megörültem, de
kissé meg is lepődtem váratlan elém bukkanásától. Nem szokott ő nyilvános helyeken sürögni-forogni, főképp írni
nem, mint a magamfajta, otthontalan írósiheder. Megkívánta talán a régi kávéházak hangulatát: a zajt, a zsibongást,
a kávéfőzőgép sistergését? – suhant át elsőre rajtam. Vagy, leereszkedve a József-hegyről, ügyes-bajos dolga
akadhatott errefelé, s közben betért ide, hogy egy kávé mellett papírra vessen valamit, mielőtt ez a valami szétfoszlana
a délelőttben?
Írnivaló bennem is fészkelődött aznap, láttam, hogy „bérelt asztalom” még üresen áll a sarokban, de
mihelyt megpillantottam Illyést, odalett minden írhatnékom. Egy fedél alatt írni ővele? Egy levegőn, s úgy, hogy a
múzsa az ő csuklóját is nézi és az enyémet is? Nem. Ezt nemcsak stílustalannak éreztem, de egyenesen
istenkísértésnek is. Olyasmi zavar bénított meg, amely egy alig fölszentelt kispap torkát markolja össze, ha bíborosa
jelenlétében kell imádkoznia vagy igét hirdetnie.
Észrevétlenül szerettem volna besompolyogni a presszóba s leülni asztalomhoz, de csak úgy, mint aki
éppen erre jár, fölhajt egy fél deci konyakot, s már üget is tovább. Illyés azonban észrevett, s intett, hogy menjek oda.
Torkot kiszárító izgalmat én még ifjúkoromban is kevés ember előtt éreztem, de Szabó Lőrinc előtt,
Németh László előtt és Illyés Gyula előtt mindig. Lehettek ők szerények, gőgnélküliek s természetesek
velem, sőt kézfogásukban ott bujkálhatott még a megkülönböztetett rokonszenv melegsége is, életük és művük, mint
a Magas-Tátra tömege s csúcsa, kettős igézetben tartott.
– Rég láttalak, hogy élsz? mit csinálsz? – tolta elém Illyés a fémlábú, zöld kárpitozású széket. – És mit
a barátaid? A híres „nouveau génération”? Napról napra várom, hogy elsodorjatok bennünket, öregeket. Kezdő
korunkban mi már a negyvenéves írókat elaggott bölényeknek láttuk. Koszorút rájuk, s ki velük a Kerepesi temetőbe!
No de félre a tréfával, hogy élsz, és mit írsz?
Odasandítottam a ceruzával telerótt lapokra, melyek ott hevertek az asztalon, kávéscsészéje mellett, s
mintha épp tőlük kaptam volna külön bátorítást, csöndesen bevallottam, hogy újabban prózát írok.
– Prózát, te? – nézett rám ferdén megvillanó szemével.
– Csak nem lettél te is pártütő? Jegyezd meg: egyetlen komoly dolog van csak az életben: a vers. A
versírás. A többi napszámos munka. Mert prózát bal lábbal is írhat az ember, ha muszáj, vagy ha kedve szottyan rá.
Odahaza én is úgy írok, csak hát itt, ebben a vadonatúj, nagyvilági presszóban kissé zavaróan hatna: láb az asztalon,
miközben szomszédomban valaki a Népszabadságot olvassa.
Kint a nap sütött, bent az összetéveszthetetlen illyési humor. Az a fénytöréses derű, amely
oly ritka s oly kivételes értéke a komorságra, elégiákra s a magasztos lelkületre hangolt magyar irodalomnak. Itt-ott
persze fölcsillámlik benne, egyebek közt Csokonaiban, Fazekasban, Petőfiben, a somolygó Aranyban, de például
az utolérhetetlen humorú Karinthyban ez a hang más pályára tér: a vérfagyasztó és harsány abszurditásba vagy a pesti
viccbe.
Ennek az élőszóban folyton fölszikrázó derűnek a versekben Illyés sose nyit ajtót. Vagy csak elvétve.
Prózájában és egy-két komédiájában annál inkább. Ott füstölög és ott furfangoskodik ez a gunyorosság a Mint a darvakban s a Csizma az asztalonban. A Tűvétevőkben és a Bölcsek a fánban viszont már a farsangi
kedély magasába röpköd. Helyenként a Lúdas Matyi észjárásánál és a tizennyolcadik század deákos humoránál is
vaskosabb szellemesség csipkézi ki Illyés alkotó képzeletét.
Költészete és prózája ennyire más természetű képződmény volna? Ennyire elütne egymástól? Netán a
kétféle műfaj is ama sokat emlegetett kettős alkatáról szolgáltat lappangó bizonyítékokat? Szó sincs róla. A
különbség csak ebben az egy vonatkozásban: a derű és az írónia élénk színében fedezhető fel, másban nem.
Ezért is rejtély számomra, hogy Illyés mért különbözteti meg őket látványosan. Mért becsüli kevesebbre
a prózát, mint a verset. A Magyarok naplójegyzeteiben így ír: „A prózaírók közül csak
azokat szeretem, akiknek sorai között megérzem a versírót, a cserbenhagyott költőt: megsértett, szemrehányó
tekintettel néz ki börtönéből, de elárvultan, fogolyként is ellenőriz, tilt, helyesel, akár maga a dörmögő lelkiismeret.
Prózát csak jobb híján lehet írni, állandó bocsánatkéréssel, tartózkodással…”
Másutt még ennél is tüskésebb a vallomása. Egyik verseskönyve elé írt előszavában azt taglalja, hogy az
emberi szellem elbutulása akkor kezdődött, amikor az eszmék és érzelmek teremtői, képviselői a legszigorúbb
aszklepiádészi versformától elszakadtak, s áttértek az ömlő, az áradó hexameterre, ahonnan már csak egy lépés volt
a locsogó próza, amelynek minden korban több köze volt a pletykához, mint a művészethez.
Az az író vállalja el ezt a nyilvánvaló túlzást, aki úgy ír magyarul prózát, ahogy korunkban és az elmúlt
századok magyar nyelvű irodalmában is csak kevesen. Az az író, aki szerint minden jó mondat egy csiszolás azon,
amivé az emberiség válhat. Az az író, akinek a stílusérettsége és -fejlettsége egyúttal az igazság fejlettsége is.
Megkereshetném az ellentmondás gyökerét s a meghökkentő avantgardista emlékek szerepét a
vallomásokban, de azt hiszem, mélyebb kotorászások nélkül is kimondhatom, hogy Illyés prózaellenessége nem más,
mint Jónás dacos dohogása az isteni fölszólítás ellen; nem más, mint a visszafeleselés nemessége a föladat teljesítése
közben, hiszen a fiatal Illyés, a József Attilával párban rajtoló kezdő verselő, joggal hihette önmagáról, hogy tetőtől
talpig költőnek született, s maradhatott volna is mindvégig, ha az ország társadalmi és politikai viszonyai nem
kényszerítik rá a versen túli tanúskodásokra: az elemző, a felfedező, a támadó, egyszóval: a mindenkihez könnyebben
eljutó próza írására. A társadalomrajzokra, a vitairatokra, a puszták népe megíratlan történelmének utólagos
megírására.
Petőfi prózát is úgy írt, mint verset. Az élmények fiatalos, szabad csatangolása edzette mondatait. A
megélt élet. A szenvelgéseket elutasító önérzet. Újítása ezen a téren kifürkészhetetlenebb, de talán még alapvetőbb,
mint a költészetben. Kölcsey s Vörösmarty reformkori, zsúfolt, szónokias prózaírói nyelve után a Petőfié egyenesen
természeti csodának tetszik. Kígyóvedlésnek, agancseldobásnak. Petői prózája: Petőfi viselkedése, tartása, erkölcse,
ízlése, tisztánlátása együtt! Hellyel-közzel férfiasabb önarcképet tart elénk, mint lírikus ösztöne.
Adynál vers és próza összhangja még a Petőfiénél is kiegyensúlyozottabb. Adyt, a költőt nemhogy gátolta
volna, ellenkezőleg, segítette a prózaíró Ady. Vadat fölhajtó szenvedélye gyakran áttüzesedett prózában futotta le
és zárta be elsődjére a maga köreit; a vad elejtése azonban már a versekben történt. Ady igenjei és nemjei – mindkét
műfajában – egy irányban repülhettek, akár a kilőtt golyók. De Illyésék helyzete, a vesztes háború, a vesztes
forradalmak és a trianoni döntés után teljesen megváltozott. Rohanni kellett volna továbbra is a forradalomba – ezt
kívánta volna a lélek és az idegrendszer fűtöttsége, ezzel szemben az elszalasztott múlt aprómunkákat követelt:
romeltakarítást, erősödést, reformokat és egy egységes nemzet megteremtését. Az illyési vers és az illyési próza
rendkívül érzékenyen fogadta magába s dolgozta föl ezt az ellenpontozásokon át érvényesülő valóságot és föladatot.
Így aztán, bármennyire egy tőről fakadt is a két műfaj, van köztük valami lappangó, titkos feszültség, valami
megfegyelmezett villamosság, amely az arcra s tekintetre egyforma ikertestvérek feje körül is ott vibrál. Hiszen a vers,
ha igazi, sosem lehet a logika gyümölcse. Sosem lehet pusztán a kristályos szellemé. Illyés prózája viszont olyan
sűrítmény, amelyet szikár és sugárzó csontozatú logika ural.
Vannak ennek a századnak olyan prózastílust teremtő nagymesterei, mint Kosztolányi, Németh László,
Cs. Szabó László. Közéjük tartozik Illyés is. S nemcsak hogy közéjük tartozik, de az embernek néha az az érzése,
hogy költő létére – Kosztolányival együtt – szigorúbb prózanyelvet munkált ki, mint a született prózaírók. Míg
Németh László és Cs. Szabó árad, gomolyog, ontja a költői metaforákat, s valóságos csodát művel nyelvünkkel, Illyés
a fegyelmezett lépéstartás művészetével remekel. Ő nem azzal udvarol a múzsáknak, hogy elragadóan és
utánozhatatlanul fogalmaz, hanem azzal, hogy dísztelenül, de célratörően. Ő nem a nyelv pazar képzeletében, hanem
az izomzatában bízik. A nyelv érett tárgyilagosságában s jellemében. Sose „tőrőlmetszett”, de sose kilúgozott.
Mondatai mögött én folyton ott érzem a döntésre elszánt ember és a tőrvívó férfi villámló mozdulásait; azét a vívóét,
aki hátrálás közben is rohamozásra készül. A kivédhetetlen érvelésre. Ez a bajvívói módszer egyébként is az ő újítása
a magyar prózában. Figyel, figyel az ember, követi Illyést a merész okfejtésben, hátrál, rohamoz vele, hódít, s amikor
már azt hiszi, hogy mindent másként ért, másként tud, mint eddig, Illyés látószöget változtat, s egy váratlan
mozdulattal még magasabb síkra tereli gondolatainkat és erkölcsi figyelmünket. Nem lelki, hanem értelmi katarzisra
késztet. Stílusában, a mondatok mélyén, a sötétség és a világosság drámai párbeszéde folyik, egy ellágyulások nélküli
makacs dialógus, de a kitisztuló mondatokban ez a párbeszéd már egyértelműségével tüntet. Hadd idézzek tőle
mutatóba egyetlen szemléltető példát, amelyet – más céllal ugyan, de – egy régi tanulmányomban is idéztem. Ezt írja
egy belénk rögződött, jelképes, nyelvi metafora kapcsán: „Sajnos, én a gordiuszi csomó megoldóját már
diákkoromban nem hősnek tartottam – bármennyit hadonászott is a kardjával –, hanem csalónak. A nevezetes
csomóval ugyanis a feladat nem a vágás volt, hanem a kibogozás. A kötél ugyan szétesett, de a kötés rejtélye ma is
megoldásra vár… A világ és az élet megismerésébe való huszáros belelovaglást tehát éppoly gyanúval nézem, akár
a kardjához kapó Nagy Sándort. Költő legyen a nyeregben, aki – hogy így mondjam – magával ragad.”
Nem kell túlontúl kifinomult fül ahhoz, hogy megérezzük: milyen sokrétű ez a kiemelt kis prózarészlet,
ez a próza-sejt. Ott van benne az eretnekség, a humor, a történelem pernyéje, a filozófia bája; az önábrázolás
képessége; ott van a műveltség és a józan paraszti észjárás társulása, s valami még abból a politikusi hitvallásból is,
amely Illyés egész írói életét keretezte és kormányozta: a forradalmi gondolkodás és a bátor óvatosság.
Azt, hogy miről írt prózát Illyés, természetesen nem választhatjuk el attól,
hogy milyen is ez a próza, de ha már sokrétű stílusánál tartunk, a tartalmi részletezést
mellőzve, külön magát az illyési nyelvet is nagyító alá tehetjük. A sejtvizsgálat önmagában is eligazít bennünket. Azt,
hogy ez a nyelv nem akármilyen képződménye a magyar szellemnek, már Kosztolányi észrevette a harmincas években.
Kérdésére, hogy: „Te kitől tanultál magyarul?”, a fiatal Illyés azt válaszolja, hogy Jules Renardtól. Kosztolányi
nyomban megérti ezt a „lóugrásos” feleletet. Megérti, hogy Illyés a világos fogalmazás, a közmondásos sűrítés francia
törvényeire utal. A megvesztegethetetlen mondattan erejére és könnyedségére. „Ami nem világos, nem francia” – idézi
Illyés Antoine de Rivarolt. S megtoldja az idézetet másutt egy összegezéssel: „A francia irodalom története a
világosság története. Az érzelmeken győzedelmeskedő értelemé.”
Prózája egyik rétege tagadhatatlanul magába szívta a franciákat. De ha látni igazán, a maga teljességében,
azt láthatjuk, csak amit már ismerünk, fölszívni is csak azt tudjuk, amire belső hajlamunk késztet. Illyés nyelvében
a célratörő és kiérlelt világosság nem csupán külső hatás, de nyelvünk egyik legvonzóbb esélye. Elemistáknak
beszélve, hogy a felnőttek is értsenek belőle, ezt írja egy helyütt: „A magyar nyelv természeténél fogva az
egyszerűséget kívánja. Nem minden nyelv ilyen. Vannak nyelvek, amelyek nem is annyira az észhez, mint inkább az
érzelmekhez akarnak szólni. Vannak csavaros, sőt köntörfalazó nyelvek is.
A magyar nyelvnek a maga sajátos természete onnan van, hogy kialakításában vajmi kevés része volt az
alkuszoknak, kereskedőknek s más efféle csűrő-csavaró beszédű embereknek. Jobbára kétkezi emberek nyelve volt
a magyar.”
Illyés egyszerűsítése nyilvánvaló. Elfogult és célzatos. De épp elfogultságával árulja el, hogy a magyar
nyelvben is azokat a tulajdonságokat keresi, gondozza, amelyeket a franciában becsül. Önfegyelem és arányérzék
jellemzi stílusát. Szókincse bámulatos, de Illyés nem ismeri a gomolygást, a torlódásokat, sem a forgószél tombolását
írás közben. Az indulat írója – mondják róla többen is –, de oly módon, hogy ő vált ki indulatokat, s nem ő indulatos.
Moccanatlan arccal is engesztelhetetlen: „A butasággal szemben a nyelv veszi fel a harcot, könyörtelenül, egyre
könyörtelenebbül. Aki homályosan beszél, az is hazudik. Nem érdekel, hogy »tudtán kívül« vagy »nem előre
megfontolva«. Ezek polgári törvényszék elé való mentségek. Fontolta volna meg. Istennél van kegyelem, a Múzsánál
nincs.” Tehát jól beszélni és írni magyarul szerinte: jellemkérdés.
Valóban az is, hiszen egy prózai írásműben az érvelés rendszere és a fogalmazás az értelem segítségével
még irányítható, de maga a nyelv és maga a stílus kormányozhatatlan reflexünk.
Hogy valami képtelenséggel domborítsam ki a gondolatot, nem félek leírni: egy író stílusa majdnem olyan,
mint legtitkosabb elszólásunk. Nem ártana, ha megjegyeznék ezt a gondolatot azok is, akik Illyés kettősségében –
Párizsában és Ozorájában, forradalmiságában és reformizmusában – nem az ellentétek vállalását és feszültségét látták
szinte egy életen át, hanem a kétkulacsosságát. A félreértőknek s a félremagyarázóknak meg kellett volna vizsgálniuk
Illyés nyelvét és stílusát is. Amely életének leghitelesebb dokumentuma s az életművön belül maga is mű. Mert ha
Illyés egyetlen sort se írt volna le tételesen, például a magyarság belső természetéről, erkölcsi, szellemi alkatáról, mi
pusztán abból a tartózkodó, de megvesztegethetetlen önérzetből, ahogy mondatot illeszt mondathoz, s teremt
világosságot a gondolatok és érzelmek tatárdúlása közben vagy után, egyértelműen kiolvashatnánk, hogy a magyarság
legnagyobbjai közé tartozik. A mindenkori szellemi élcsapathoz. Más szóval: már attól széchenyis hazafi s népe
jótevője, ahogy anyanyelvén ír, érez, gondolkodik. Ugyanis a nyelv egy nép számára semmivel sem jelentéktelenebb,
mint az ország földje, határai és történelme. Hiszen ha nyelve züllik, sőt, ha csak elbizonytalanodik is érezhetően:
a jövője is bizonytalan. Épp ő idéz idevágóan egy franciát: „Amit nem tudunk megnevezni, az nem is létezik.”
Egy olyan világban, mint amilyen ez a kormányozhatatlan korszak, és egy olyan országban, ahol a fejünk
körül kóválygó szavak nagy része homályos, terméketlen, hazug, romlandó, ne felejtsük el, hogy egy olyan nagy
írótól, mint Illyés, nemcsak érezni, dönteni, gondolkodni tanulhatunk, de a gondolatokkal együtt: jellemet és nyelvet
is. Nyelvet, amely képes arra, hogy halottainkból is föltámasszon bennünket.
Egy vers megjelentetése
Végre kötetben, hivatalosan is megjelent Illyés bűnös, nagy verse: az Egy mondat a zsarnokságról. Harmincöt éves számkivetettség után. Kéziratban, gépelt
példányokon nagyon sokunknak megvolt, sőt Illyés előadásában hangszalagon és lemezen is, amerikai magyarok
kiadásában. Egymás közt magától értetődően emlegettük, ahogy Vörösmarty Előszó című
költeményét, Ady Az eltévedt lovasát, A szétszóródás előttjét
vagy József Attila Eszméletét, de még az Illyésről szóló tanulmányokban is csak csínján
lehetett hivatkozni rá. Méltatni? Elemezni? Alig. Pedig ez a mostanáig házi őrizetben tartott, tárgyilagosan eszelős
vers nemcsak a magyar irodalom háború utáni nagy verse, hanem a világirodalomé is. Hisz a személyi kultusz
fogalmával fölcégérezett korszakról senki nem írt ilyen sistergő, dühödt, fénycsóvás költeményt. Ilyen tébollyal töltött
sorokat. A börtönök, a táborok, a kitelepítések, a testi-lelki kínzások időben fönnmaradó remegése más, kortársi
versből nem csap át ránk, mint ebből.
Hát még, ha a megírása idején kerül elénk, ezerkilencszázötvenben! Akárha kéziratos, titkos terjesztésben
is! Egészen bizonyos, hogy elolvasása után más ember leszek, más író! Illyéstől tudom, hogy öten-hatan már akkor
látták. Az elsők közt éppen Bibó István. „Kitűnő vers, Gyulám, csak egy kicsit hosszabb a kelleténél” – foglalta össze
a század egyik legnagyobb politikai gondolkodója a véleményét. Ő, aki a politikában veszedelmes világossággal ítélt,
megtehette, hogy esztétikai véleményt is mondjon.
Most, hogy a vers után háromkötetnyi Bibó-tanulmány is megjelent, eltűnődhetünk az idő hatalmán és
a társadalmakat mozgató politikáén: hány esztendővel maradt is el a tudatunk az eseményektől? Csak annyival, ahány
naptári év azóta eltelt?
Legjobb, ha lesütjük a szemünket, és egészen pontosan utánaszámolunk.
Illyés Gyula 1956-os felhívása a világ íróihoz
Ennek az 1956-ban fogalmazott kiáltványnak a szövegét Illyés Gyula tihanyi kőasztalának egyik rejtett
zugában találta meg két esztendővel ezelőtt unokája: Kodolányi Bálint.
Saját tapasztalatunkból is tudhatjuk, hogy a gyerekek született kincskeresők, titok-kutatók és
szenvedélyük nemcsak padlások és barlangok mélyvilága felé vonzza őket, de még egy malomkerékasztal néma vájatai
felé is.
A gépelt szöveget Illyés egy kisméretű, lapos üvegbe rejtette el, gondosan összesodorva s ledugaszolva,
mintha palackpostaként akarta volna eljuttatni az utókornak.
Vagy inkább házkutatástól félt?
Jogosan félhetett, hiszen 1956. november 4-e után írókat szelídebb szövegekért is elítéltek és lecsuktak.
A november 2-i Irodalmi Újságban megjelent korszakos verse: az Egy mondat a zsarnokságról erkölcsileg védte ugyan Illyés Gyulát, mint rejtelmes erőt sugárzó arkangyal, de egy napvilágra kerülő
prózai nyilatkozat kijelentő mondatai azonnal megszüntették volna ezt a védelmet. Hiszen a vers csak irodalom volt,
csak költészet, a világ íróihoz intézett felhívás viszont egyértelmű politikai tett; ha úgy tetszik: merénylet a
forradalmat megfojtó régi és új hatalmak ellen.
A harminchárom év után előkerült dokumentumot egészen bizonyos, hogy Illyés rejtette el a kőasztal
láthatatlan mélyedésébe. De vajon ő írta-e a felhívást? A szövegelemzés alapján kételyei támadhatnak az embereknek.
Néhány mondata, gondolata föltétlenül Illyésre utal, ám az egészből épp az a mozgékony és előkelően küzdő, illyési
stílus hiányzik, amely a legköznapibb igazságot is azonnal szellemivé avatja.
Lehet, hogy a történelmi órák sürgetése más lélegzésre s ezáltal más stílusra kényszerítette őt is? Vagy
az is lehetséges, hogy a műfaj szokatlan természete korlátozta?
A találgatások és a töprengések mellé egy dokumentum értékű emlékemet idézem föl.
1956. november 3-ika délutánján a Bölcsészkar hallgatói két írót hívtak meg viharosnak ígérkező
nagygyűlésükre: Déry Tibort és engem. A szenvedélyes eszmecsere után nem az Írószövetségbe mentünk vissza
Rákosi egykori golyóálló autóján, hanem a Parlamentbe siettünk. A legutolsó órák, percek híreit akartuk megtudni
barátainktól: Losonczi Gézától, Heltai Györgytől, Nagy Imre külügyi helyettesétől s bárkitől, aki többet tud nálunk.
A hírek hamleti tétje az volt: kimennek-e a szovjet csapatok Magyarországról, vagy pedig ránk zúdulnak-e és
beletaposnak mindnyájunkat a betonba?
Az I-es kapun engedtek be bennünket s alig indultunk föl a lépcsőkön, Illyést láttuk lefelé jönni
dühöngve, szitkozódva. Déry kérésre elmondta, hogy a világ íróihoz írt francia nyelvű felhívását kellett volna
fölolvasnia a Rádióban, Tildy Zoltán azonban megtiltotta neki. „Még mindig vannak gyávák és hazaárulók” – toldotta
meg szavait az ismerős illyési szemvillanással.
Egy lángban álló férfi búcsúzott tőlünk és a Parlamenttől.
Lehetséges, hogy az itt közölt felhívás stílusában azért nem fedezhetjük föl az összetéveszthetetlen illyési
hanghordozást, mert ez a szöveg csupán fordítás? A franciául írt felhívás fordítása?
Egyelőre ez a föltevés látszik a legvalószínűbbnek. Végül is kinek volt több európai rangú íróbarátja,
íróismerőse, mint neki? Különösen a franciák között! S ki tudott úgy az egész magyarság nevében egyszerre hitelesen és franciául megszólalni, mint ő? Egyszerre a
kétségbeesés nyelvén és a méltóságén.
Ha nem ez a feltételezés volna maga a valóság: hogyan került volna hozzá a szöveg? Hogyan volnának
benne Illyéses fordulatok és megrendülések?
A perdöntő bizonyosság persze az lenne, ha a földolgozatlan francia nyelvű hagyatékból előkerülne a
felhívás eredeti szövege.
De addig is elégedjünk meg ezzel a fordításnak tetsző szöveggel. Ebből is Illyés szól hozzánk,
testközelből.
Szoboravatás Ozorán
Már elindult velem az autó Ozora felé, mint egy megállíthatatlan filmen, sőt már egyre-másra maradoztak
el mellettem az ismerős Fejér megyei s Tolna megyei faluk, dombhátak, sárguló jegenyesorok, de még mindig
fölfoghatatlan volt számomra, hogy Illyés Gyula szülőföldjére megyek szobrot avatni.
Szobor és Illyés? Bronz és talapzat? Kőbe vagy márványba vésett név? Az ő neve? Nem, ez lehetetlen.
Ez valami egészen más történet, mint amelyet én magamban őrzök és alakítok. Hiába láttam a nedves, novemberedő
táj fölött varjúcsapatokat forogni, mint halottaskocsi kerekeit zötyögős úton: az érzékletes valóság se győzött meg
utazásom céljáról.
Amikor az év elején Arany János szobrát avattuk szülővárosában, Nagyszalontán, ott az első pillanattól
kezdve éreztem, hogy egy megelevenedő magyar mitológia résztvevője vagyok, s hogy az életnagyságúnál valamivel
daliásabb szobor tízezer átfűtött partiumi és erdélyi ember gyűrűjében igazi főszereplő lehet: egy óriás szellem késői
megtestesülése.
Illyés esetében nem éreztem s nem érzek ma se hasonlót. Bármilyen pontosan tudom is az eszemmel, hogy
nagy elődje: Arany János csapásán haladva, már az ő utóélete is elkezdődött, a szoborállítástól az emlékülésekig,
nekem az ő személyes lénye sose lesz fölavatható szobor, múlandó vagy múlhatatlan tárgy. Nyugtalan és nyugtalanító
élet marad, egy helyét és szellemét tüneményesen változtató modell, akit még a művészkedő halál se tud merev
testtartásba odaültetni maga elé.
Természetes, hogy ebben a különvéleményben ott van az én elfogultságom és részrehajlásom is iránta,
hiszen az életemből legalább huszonöt esztendőt az ő naprendszerében töltöttem el. Az ő erőteljes vonzáskörében.
Láttam őt ezer helyzetben: kivételes órákban és fakó köznapokon. Láttam Németh László, Szabó Lőrinc, Veres Péter,
Déry Tibor, Tamási Áron, Cs. Szabó László, Bibó István, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Nagy László
társaságában fölszikrázni; láttam parasztok között dunántúli présházakban, kisebbségbe szorult magyarok közt, lent
Délvidéken és idehaza; politikusok körében a harag nagyköveteként; láttam az 1956-os forradalom lángoló
csipkebokrában hajthatatlannak és a szellem mesterlövészének; láttam Grúzia konok szikláin és a vissza-visszatérő
depresszió hadifogságában. Sőt még birkózhattam is vele, mint tanítvány a mesterével, belepirulva bátorságomba, de
mindig bűntudat nélkül, mert mindketten tudtuk, hogy erős kötést egyének és nemzedékek között csakis a
személyünkön túli igazság akarása szentesíthet.
S mindezt ki kell egészítenem még egy szemérmetlen vallomással. Illyés mellett, Illyés társaságában én
mindig okosabbnak és nélkülözhetetlenebbnek éreztem magamat, mint másutt, mint mások oldalán. Úgy is
mondhatnám, hogy a vele töltött időben szinte mindig ki tudtam emelkedni a nekem és a nemzedékemnek
osztályrészül jutó korszak gödreiből. Mert Illyés, mint az igazi nagyok, nemcsak a neki adatott korban élt, hanem
a mozgósítható történelem minden korszakában, amelyhez az eszével és az ízlésével kötődni tudott. Neki Dózsa kora,
Villoné, Montaigne-é, Bethlen Gáboré, Rákóczié, Kölcseyé, Petőfié, Babitsé végső soron jelen idő volt, amelyet csak
a megszokás nevez múlt időnek.
Illyés az idővel, az idő rétegeivel is olyan viszonyban volt, mint a társadaloméval. Eligazító hasonlatként
értelmezhetjük egyik önéletrajzi vallomását. Ezt írja: „Úgynevezett alacsony társadalmi rétegből származom. Nem
a legalacsonyabból – bár azt se bánnám, ha vályogvető cigányokat, vándorköszörűsöket vallhatnék nemzőimül és
nevelőimül. Nem regényességből. Szociológiai érdeklődésből. A szinte bölcsőmtől tartó valóság- és tudásszomjból,
életszeretetből… Minden emberi sors valamiféle buborék bizonyos mélységből és bizonyos magasságba elkövetkező
szétpattanásáig. Minél mélyebbről jövünk, az életnek annál több rétegén haladunk át. Úgy tetszik, annál nagyobb
utat teszünk meg”.
Ha valaki, akkor bizony Illyés tette meg ezt a legnagyobb utat életében. Itt most nem csupán a rácegresi
ököristállótól a Sorbonne-ig kanyargó, roppant nagy útra gondolok, nem csupán a pusztai babonák világától Freud,
Nietzsche, Sartre, Gabriel Marcel vagy Camus világáig ívelőre, hanem arra a szédítő távolságra, amely a
körbetapogatható valóság és a róla alkotott képzetek és eszmék tartománya közt feszül. Hisz az eltévedések és
lépremenések ebben a térségben a legijesztőbbek.
A föntiek alapján többen is gondolhatják, hogy én most Illyés kivételesen gazdag európai műveltségét
és tárgyi tudását dicsérem. Megtehetném, de tudásánál én sokkal lefegyverzőbbnek tartottam mindig műveltségének
máig föltáratlan természetét. Azt a fajta vonzó eredetiséget, amely egy mélyebb hűség nevében cselekszik.
Ha jól emlékszem, a Puszták népe első oldalain írja le ezt a nem mindennapi
mondatot: „Anyai nagyanyám lángelme volt”.
Illyés lángelmék ismeretében fogalmaz így. Ady, Bartók, Móricz, Babits közelében. S vakmerő
mondatával – igazi eretnekként – ezeréves beidegződéseket, rangsorokat robbant szét. Szellemieket s társadalmiakat
egyaránt. Végül is mit állít szokatlanul, de megfontoltan? Azt, hogy az emberi tehetség alapja s veleje a józan ész.
S ez a józan ész ugyanúgy oszlik szét a világban, mint a levegő. S belőle a vakondtúrásnyi pusztára is épp annyi jut,
mint a kastélyok vagy tőzsdepaloták környékére. Más szóval: nemcsak a tüdőnkkel, de az agyvelőnkkel is azonos
jogú polgárai vagyunk a teremtésnek. Sőt, kimondva-kimondatlanul még azt is végiggondoltatja velünk, hogy az igazi
tudást nem olvasással lehet elsősorban megszerezni, hanem olyan tartós szenvedésekkel, amelyek időről-időre az
örvény legaljára is lehúzzák az embert. Márpedig a szegényeknek az ilyen fajta szenvedésekből bőven szokott jutni.
A nagyanyát „fölemelő” mondat természetesen nemcsak az általános emberi igazságtevés gondolatából
fakad, nemcsak a közmondásokat termő bölcsességből. Abból az érett, erkölcsi igényből, hogy az a társadalmi réteg,
amelyben lángelméjű nagyanyák is élnek, nem lehet a nemzet kitaszított, elfelejtett vagy lenézett rétege. És még ennél
a megfogalmazásnál is mélyebbre ásva abból a meggyőződésből, hogy a szegényeknek azért van többnyire igazuk más
társadalmi osztályokkal szemben, mert nekik nem volt és nincs alkalmuk igazságtalanságot elkövetni ellenük.
Csak egyetlen kiragadott példával szerettem volna az illyési gondolkodásmódot és világlátást érzékeltetni.
Azt a sima és elfogadott logikát átlépő okosságot, amely merész lóugrásokkal sakkoltatja a társadalmi és a filozófiai
hazugságokat.
Illyés a stílusában is ezekhez a merész ugrásokhoz és átvágásokhoz ragaszkodik. Ha leír valamilyen
eseménysort, vagy kifejt egy gondolatot, jó ideig vérbeli esszéistaként érvel és elemez, ahogy mondani szokták:
franciás üdeséggel, de az érvelés bizonyos pontján, mint akit a türelme elhagy, egy-egy nagy szökkenésével
elcsodálkoztat bennünket. Nemcsak meghökkent – föl is szabadít. Hadd idézzek érzékeltetésül egy-két példát.
Ezerkilencszáznegyvenötben, a politikai számonkérés időszakában az újságok szinte naponta agyba-főbe verik
néhány író- és eszmetársát. Köztük Németh Lászlót, Kodolányit, Szabó Lőrincet, Veres Pétert. Illyés az igazságérzet
és a betyárbecsület miatt is a pártjukra áll. Így védi őket: „A milói Vénusz nagyobb érték, mint egy tuskó, de nem
hiszem, hogy több csapást bír el nála. Egy betörőnek nem kottyan meg kétévnyi bőrtőn, de egy Ányos belepusztul.”
És ha már a társainál tartunk, hadd idézzem egy másik emlékezetes fogalmazását a falukutató írókról: „Érdemük a
mesebeli gyermeké volt, aki a királyra rámondta, hogy meztelen. Azzal a különbséggel, hogy mi a népre mondtuk
ezt…”
A tízesével idézhető mondatok közös titka az, hogy olyan érzelmi és gondolati erőtérben születnek meg, amelyben nagy távolságok feszülnek a tagadó és az állító részek között. Jó példa erre
a milói Vénusz és a favágító tuskója közé benyomuló, mozgalmas erőtér.
Ezt az egész életművet körülvevő erőteret Illyés a saját sorsából teremtette meg. Valójában ilyen mágneses
erőtér teremtődött Ozora és Párizs között: a szürrealizmus és Fazekas Mihály Lúdas Matyijáért egyszerre lelkesülő fiatal költő idegrendszerében s ilyen a mindig úrhitű tolnai pásztor s a csupa
dac sárréti prédikátor „kétlelkűsége” között.
Kétkulacsos – mondták rá ezek miatt az ellentétes kötődései miatt gyalázkodva egy életen át; és mondják
rá ma is. Pedig ideje volna végre megértenünk, hogy ez a konokul viselt kétlelkűség nem Illyés külön találmánya,
külön jelleme s kizárólagos tulajdona volt, hanem mindnyájunké, közelebbről: a magyar történelemé, amely
szétszakadások, vallásháborúk, nagymajtényok, trianonok, föltápászkodások és csakazértisek drámájában alakult ki.
Végső soron Illyés azért vállalta magára ezt a kínos és kényes örökséget, hogy belül magában megszüntethesse. Hogy
a szélsőségeket egy újra megteremtődő szervességnek „játszhassa” át.
Mit jelent ez magyarul? Például azt, hogy életünk és politikai sorsunk gordiuszi csomóit nem mindig
Nagy Sándor kardjával kell átvágnunk, hasznosabb és eredményesebb néha egyenként kibogoznunk
őket. Nyilvánvaló, hogy föladatnak ez a hajmeresztőbb, ez a szokatlanabb – megoldásnak viszont ez a véglegesebb.
Idekívánkozik példának a Lúdas Matyi föltámasztása is. A puszták népéről
írt könyvével szinte párhuzamosan írja meg szemléletváltoztató tanulmányát Fazekas elfelejtett remekművéről. Illyés
értelmezésében Lúdas Matyi nemcsak egy agyafúrt jobbágyfiú, Odüsszeusszal és a népmesék legkisebb
fiával is rokonságot tartó hős, hanem a szabadság sikeres katonája. Ő az, aki úgy szolgáltat igazságot, hogy nyomában
nem vér csöpög s a fákról se gyászkendők lengnek, hanem igazi derű és fölszabadultság érzése. Mint tudjuk: Lúdas Matyi Isten és ember előtt megígéri Döbröginek, hogy jogtalanul eltulajdonított
ludaiért háromszor elveri rajta a port. De – mai észjárásunk szavaival – soha nem jelenti be nyilvánosan és
csinnadrattás sajtóértekezleten tervét, hanem rajtaütésszerűen végrehajtja. Azaz: nem szájhős, de zseniális cselekvő.
Okos, aki nemcsak a testi és hatalmi erőt – a gőgöt és a butaságot is legyőzi.
Illyés szemléletét – bizonyos értelemben kitágíthatjuk a forradalmak és a reformizmusok értelmezésére
is. Tagadhatatlan, hogy Illyés, gondolkodói születésétől kezdve, forradalmár. Dózsa és Petőfi követője, de olyan
lázadó, aki jobban becsüli a forradalmakat annál, mint hogy ne ismerné korlátaikat s veszélyeiket. Hagyományújító
is! Mint a kétnyelvű és kétkultúrájú emberek, Illyés a forradalmiságok és a reformizmusok természetét egyformán
magában hordta. Nem azért, mert nem tudta eldönteni, hogy mi legyen s melyik legyen inkább, hanem azért, mert nem
az ellentétet kereste köztük és bennük, hanem egymás föltételeit. Mint aki Aranyban ott látja Petőfit és Petőfiben
Aranyt.
Ezt a „kettős látást” sokan az eredetiség hiányával magyarázzák. Holott Illyés eredetisége éppen az volt,
hogy a kihegyezett tagadások fölé egy nép, egy nemzet, egy közös szellemiség természetét kívánta kilombosítani.
Ilyen mondatokat ír le naplójában: „Milyen könnyű volna szélsőségesnek lenni, milyen boldog felelőtlenség. Milyen
egészség, a szó mindkét értelmében. Nem gondoltam, hogy az igazi középúthoz egymagában annyi szenvedély kell,
mint a két szélsőséghez: annyi szenvedély legyőzése”.
Akinek a napi híreken túl, az időszerű igazságok befogadásához is van füle, annak éreznie kell, hogy a
kilencedik éve halott Illyés Gyula továbbra is testközelből beszél hozzánk. Olyannyira testközelből, hogy már-már
pironkodva hallgatom rejtett mondatait. Most éppen azt, amelyet az elmérgesedett közéletről és az irodalmi életről
mond: „Ez a sok durva hang az életerő hiányának a jele…” S rögtön utána azt, hogy:
„Ritkán cserélnek jelentős eszmét, akik pofont cserélnek”. Folytassam? „Nem erőltetjük senkire a nemzeti érzést.
Elképzelünk embereket, akik megvannak nélküle, tisztelni is tudjuk őket. De tiltakozunk az ellen, hogy azok, akikben
nincs meg ez a nemzeti érzés, a nemzet nevében szóljanak vagy cselekedjenek, – nemcsak a nemzetet vezetik félre,
hanem a többi nemzetet is.”
Mintha a versíró Illyés jobban a kortársunk maradt volna, mint a gondolkodó. A Bartók-vers, a Haza a magasban, a Testvérek, a Szekszárd felé, a Nem menekülhetsz, A
reformáció genfi emlékműve előtt, a Ditirambus a nőkhöz,
a Koszorú ma már ugyanúgy az életünk része, mint például a Szeptember
végén, A puszta télen, A walesi bárdok, Ady:
Hunn, új legendája, József Attila A Dunánál című verse vagy
az Ódája. Pedig a gondolkodó és vallomásos Illyés egyenragú társa a költő Illyésnek.
Idézzünk csak föl három-négy évtizedet közelmúltunkból. Ebben a hosszúra nyúlt korszakban nemcsak
azt néztük: mi feszül, mi gyűrődik s robban az ötvenes, hatvanas, a hetvenes évek Magyarországán, hanem azt is: mit
gondol róla Illyés Gyula. Mert a korszak csak a láthatóbb oldalával tartozott Kádárékhoz, a másikkal, a
láthatatlanabbal Illyéshez tartozott. Hisz minden szellemi és erkölcsi küzdelem – a határainkon túli magyarság
védelmétől a nemzet legújabb kori egységesítéséig – az ő akaratából bontakozott ki. Ahogy fiatalon a puszták népét,
élete utolsó évtizedeiben a kisebbségbe szorult magyarságot emelte be a nemzet közösségébe. Felfedezései tehát
többszörösen is korszakos felfedezések voltak.
Halála után kilenc évvel így látja-e őt az ország? Így látják-e őt a szellemi élet különféle csoportjai? Néha
azt érzem, hogy még a hívei is csak a kifényesedett közhelyeink alapján közelítenek máig lezáratlan életművéhez.
Pedig ki mástól erősödhetne meg s nőhetne naggyá egy nemzet, egy eszelősségig kimerült és ide-oda dülöngő nép,
ha nem olyan írójától, aki a pusztai sárból indulva a lehetetlenségek többféle rétegén verekedte át magát a
kiteljesedésig? Aki szemérmesen ezt írta a saját közösségéről Az ítéletmondóhoz című
versében:
„Úgy jöttem, hogy az út néki is út legyen.”
Az Illyés-babona
Ha jól számolok, lassan már negyven éve űzök egy titkos játékot az irodalomban. Játékot, vagy inkább
szórakoztató szertartást?
Valamikor, még az ötvenes évek derekán, a rám törő olvasási láz hónapjaiban, arra figyeltem föl, hogy
Magyarországon nem jelenik meg egyetlen olyan irodalmi lap, folyóirat vagy irodalommal szomszédos újság,
amelyből számról számra, legalább egyszer ne nyomtatnák ki Illyés Gyula nevét.
Ez a különös fölfedezés nemcsak időnként sodort izgalomba, de rászoktatott arra, hogy a megjelenő
lapokat, sőt a kezembe kerülő régieket is, elsőül az Illyés-babona szerint lapozzam át.
A magam készítette leltárban, természetesen, nem szerepeltek soha eredeti Illyés-írások: a versei, a
tanulmányai, a jegyzetei, a drámái, a fordításai, hanem csak azok a szövegek, amelyekben a legkülönfélébb szerzők
őróla írtak, őt elemezték, boncolgatták, dicsérték vagy tisztátalan, hosszú körmökkel végigszántottak rajta.
Az évek során megszaporodó tapasztalataim azt bizonyították, hogy egy-egy irodalmi hetilapban vagy
folyóiratban nem egyszer, de legalább négyszer-ötször is emlegetik Illyést. Egyszer a versei kapcsán, illetve a
költészetén, máskor a nyers farönköket és hullákat is sodró politikáén, harmadszor a magyar történelem fölrobbantott
hídjaival a háttérben, romok, cserepek, vasak és a darabjaira szakadt remény szemtanújaként. Volt, aki az első
világháború után kibontakozó modern irodalmi irányzatok: a dadaizmus és a szürrealizmus eleven, magyar
beavatottját tisztelte benne, s volt, aki épp ellenkezőleg, az irodalmi szélhámosságok és divatok megtagadóját, aki
– fölkelve Tristan Tzara, Éluard, Cocteau cirkuszkirályi asztalától – idehaza Erdélyi József népiségéhez pártolt. Az
elnehezült, szomorú béresekhez, parasztokhoz, kétkeziekhez. De nevét ugyanígy odakötötték Petőfihez, Dózsa
Györgyhöz, Molière-hez, a Márciusi Fronthoz és Babitshoz is. A magyarság és az európaiság újra és újra kiderülő
„szerelmi viszonyát” senki se emlegette anélkül, hogy Illyés neve ne szerepelt volna az átfűtött, komoly mondatokban.
S ezek csak a lapokban megjelenő hivatkozások és utalások voltak. Hol maradtak még a könyvek? Az
emlékiratok, az irodalmat és a társadalmat elemző tanulmányok? Hol a nyelvészetet és az új magyar prózastílust
értékelő munkák? Illyés ezeknek a könyveknek is állandó szereplője.
Tudom, hogy a huszadik századi magyar irodalomnak és közéletnek voltak nála nagyobb hullámokat verő
alakjai – mint például Ady, Szabó Dezső vagy Németh László –, de olyan, aki évtizedeken át minden hazai történés:
népi mozgalom, nemzeti ellenállás, háború, földreform, proletár-korszak, ötvenhatos forradalom, szélárnyék-korszak
keresztezési pontján állt volna, nem volt senki.
A negyvenes évek elejétől a nyolcvanas évek elejéig, vagyis haláláig, a magyar közélet és szellemi élet
központi alakja Illyés. Kimondva vagy kimondatlanul. A Szálasi, a Rákosi, a Kádár nevét összekötő
vonalrendszerben, mértani ábrában ő a kikerülhetetlen igazodási pont. A viszonyítások és az állandóságok drámai
alakja, aki hol túsz, hol táborszervező, hol hegytetőre kiállított célpont: egy lehangoló magyar álarcosbál jelmez-cserélő hőse, de még a villámló félreértések közben is a remény helytartója. Figyel rá Babits, Kodály, figyel rá
Németh László, nem kerülheti ki világát Lukács György, Révai, Kádár János, Cs. Szabó, Márton Áron, Juhász
Ferenc, Pozsgay Imre, Konrád György, Sütő András. Egyszóval: minden, ami fél évszázadon át megtörtént velünk,
megtörtént az egész magyarsággal, mintha legszemléltetőbben vele történt volna meg. József Attilával együtt ők
jönnek a társadalom legmélyebb tartományaiból, s a legmagasabbra is ők jutnak. Mindketten nagy összegzők s
beolvasztók. József Attila költészetében kimutathatóan ott van Juhász Gyula hatása, Kosztolányié, Kassáké, Erdélyi
Józsefé, Villoné, a magyar népköltészeté, a Kalevaláé és a francia szürrealistáké. Illyés
talán még József Attilánál is többféle hatást fogad magába és dolgoz föl utánozhatatlan eredetiséggel. És nem csupán
irodalmiakat, hanem magatartásbelieket is. Viselkedésében és gondolkodásmódjában ugyanúgy fölfedezhetjük Petőfi
dacát, szigorát, mint Arany Toldijának a türelmét vagy az örökös öngyötrésben vergődő Széchenyi lázbeszédű
kétségeit. Nem beszélve Babits európai emelkedettségéről. A sokféleség már-már egymást kizáró elemeit. Indulásuk
után néhány évvel Németh László az imbolygó füst természetét fedezi föl Illyés viselkedésében. Az imbolygó füstét,
amely megkerüli az akadályokat, s mindig megtalálja a maga egérútját a legbújtatóbb réseken és repedéseken át.
Bármilyen karcos is Németh László kortársi bírálata, azt hiszem, inkább csak kemény tollvonás az illyési
arcképen, s még nem erkölcsi ítélet. Később egyre több kritikusa és ellenfele cseperedik föl Illyésnek, aki a Németh
László-i tollvonást megvastagítja, és alkata helyett jellemében támadja meg. Erősen kiemelve mesteri hajlékonyságát
és „ügyes” alkalmazkodóképességét. Talán még a Ferenc József-i kitüntetéseket és díjakat elfogadó Jókait se
vesszőzték meg annyiszor, ahányszor Illyést. Szellemi szadizmust, azaz: gyönyört élhetett át, aki az arcába is
belerúghatott.
Nem tagadom, hogy a magyar üdvözüléstanban felállított engesztelhetetlenségi mérce időről időre még
engem is befolyásolt. Hittem egyik-másik megjegyzésnek, miközben mindent elkövettem magamban, hogy sokkal
egyértelműbb alkotónak lássam a Puszták népe, a Magyarok,
a Rend a romokban íróját.
Később az élet és az életmű s még később a személyes közelség miatt tisztult a kép. Tisztult, vagyis
gazdagodott. Végigengedve magamon minden sorát, nagy nyugalommal állapíthatom meg, hogy életművében
nincsenek sárban, koromban vagy gyalázatban meghempergetett mondatok. Nincsenek olyanok, amelyeket akár az
Utolsó Ítéleten a szemére vethetnének. Legföljebb vitathatóak akadnak, ami természetes.
De ha így van, akkor miből és honnan eredhet ez az ötven éve újra és újra visszatérő vádaskodás? Abból
talán, hogy sorsot és művet Magyarországon sokan összetévesztenek? Más szóval abból, hogy ha az
életműben nem is, akkor az életrajzban akadhatnak gyanús, megtámadható részletek.
Csakhogy sántító jellem és kikezdhetetlen életmű összefér-e egymással? Megtörténhet-e, hogy a megírt
művek erkölcsösebbek, mint a szerzőjük?
Csak a felületes szemlélők számára történhet meg ilyesmi. Az egyszerűsítőknek. Azoknak, akik elfelejtik,
hogy minden művészet ellentmondásból és birkózásból születik meg. S nem úgy, hogy itt van a jó és az erkölcs, amott
pedig a rossz és züllöttség, és a verekedésben az izmosabb győz. A művészet nem leltározás, nem ügyeskedés, nem
okoskodás, hanem ahogy Witold Gombrowicz állítja: kisülés. Együtt van benne minden, mint az élő szervezetben:
vér, tapasztalat, gyöngédség, salak, szépség és borzalom, emlék és akarat, s mindegyik a maga működési izgalmával
van jelen, fölül, alul vagy középütt, megkínozva vagy fölragyogva, és ebből a sokféleség drámájából lobban ki a végső
„eredmény”. Tehát jóvátehetetlenül hibáznak azok, akik egy-egy életmű születésekor patikamérlegen mérik a
különálló elemeket, s kedvük szerint beszélnek az egyik vagy a másik szerepéről.
Föltehetően Illyéssel is hasonló történt. Különválasztottak néhány magatartásbeli részletet az életmű
egészétől, mondjuk egy rossz válltartást a Kegyenc vagy a Különc című drámájától, netán egy elhibázott jelenlétet az Egy mondat a zsarnokságról című vers kíméletlen sodrásától.
Ideje volna már az egész életutat és az egész, sokszólamú életművet együtt, egy hangzásban és
örvénylésben megismernünk.
Ha gondosan végiglapozzuk életrajzát, első látásra is az világosodik meg előttünk, hogy az első
világháború végétől ezerkilencszáznyolcvanháromig, a haláláig, legalább hétszer dőlt össze körülötte s benne
istenkísértő recsegéssel Magyarország. Ide sorolhatók ebbe a kemény menetbe az első háború utáni forradalmak,
ellenforradalmak, kiűzetések, ide Trianon, aztán a második világháború minden közösségi és személyes
megpróbáltatásával, később a népi demokrácia szovjet mintájú parancsuralmi rendszere, ide 1956 és a November
Negyedikét követő időszak.
Mindegyik összeomlás lehetett volna számára végzetes is, ha tetszik, halálos, de Illyés, mint aki nemcsak
tudatával magyar, hanem öntudatlanságával és befolyásolhatatlan reflexeivel is, az ismétlődő összeomlásokat szinte
a biológiai létállapot néma konokságával élte túl, hogy a túlélés másnapján ilyen mondatokat írhasson le: „csatát lehet
veszíteni, de ügyet nem”.
Sőt, egyik verséből még az előbbinél is meggyőzőbb mondatokat idézhetek:
Az öngyilkosságot halasszuk ma is el. |
Fojtsuk vissza a tébolyunk. |
Mi, akik mindent tudhatunk. |
Ajándékozzuk meg magunkat mi magunk |
Mindenki csodát él, ki él még |
azok után, mi volt kiszabva ránk. |
|
A magyar irodalom klasszikus, nagy alkotói közül talán senkinek se jutott osztályrészül olyan hétpróbás,
közéleti sors, mint neki. Aranynak – elfehéredve mondom ki – csupán egy Világost
kellett elszenvednie. Adynak is egy világháborút a saját megsemmisítő látomásain kívül. Babitsra, Kosztolányira,
Móriczra már Trianon erőszakkal kifűrészelt gerendái is rázuhantak. De az újabb poklot, amelyet épp Trianon
készített elő, ők már nem élték meg.
Illyés azonban igen!
Nem beszélve a folytatásról: a töredék-Magyarország teljes tönkretevéséről egy kényszerű háborúban s
megszállásunk iszonyatáról ezerkilencszáznegyvennégyben, negyvenötben s tizenegy évvel később
ezerkilencszázötvenhatban.
Túl lehet-e élni ennyi megpróbáltatást, erkölcsi roncsolódást csonttörés nélkül? Aligha. Különösen
azoknak lehetetlen, akik óvóhely felett folyamatosan hadműveleti területeken mozognak reggeltől estig tűzvonalban,
romok s halottak arca mellett.
Illyés világosan látta helyzetét. A halmozott szörnyűséget. Íme, a versbeli bizonyíték:
Két hegy között, ha nyitott a terep |
s golyószórásba kerül a sereg, |
|
de csak vonul, mert nincsen útja más |
– s most célja sem – csak az a vonulás: |
|
így jöttem, hoztam azt a csapatot, |
aki a szándékaimmal vagyok; |
|
aki hű eszményeimmel, konok |
gondjaimmal egy s mégis száz vagyok: |
|
ember, kinek a bolygók tere szűk |
magyar, ki már magyar csak mindenütt, |
|
világjáró, kiművelt, ostoba, |
vad pusztafi, ki nem okul soha |
Tizedelt kétely, gáncs, gúny, tévedés; |
hullt s halt az egy, de haladt az egész. |
|
De akárhány a sebesült s halott |
de a had megvan, de én megvagyok. |
|
|
Ki az, aki csak a verset látja ebben a versben, még ha nem is szabadna mást látnia? Ki az a rövidlátó és
süket, aki nem veszi észre benne az életrajz vérrel áztatott futóárkait, a halálgödröket, a hátgerincen lecsurgó
izzadság-ereket, s nem hallja meg a vallomás alsó szólamában, hogy mást szerettem volna, más életet, más célokat
a küzdésben.
Mi lenne, ha egyszer nem egy megmerevedett és előítéletes erkölcsi rend magas karzatáról néznénk
Illyésre, hanem a földről. Lehet, hogy ami fölülről ügyeskedésnek, ravaszságnak, illyési hintapolitikának látszik, a
hideg földről nézve nem egyéb, mint kötelező életparancs, nem egyéb, mint az életrevalóság ronda költészete, akár
háborúban a lóhúsevés vagy hadifogságban a nyers marharépa fölhabzsolása.
Az embernek gyakran az az érzése, hogy a rendkívüli állapotokat túlélő Illyést szívesebben látták volna
a kitüntetett vértanúk sorában, mint az élve maradó küzdőtérben, sőt a megmaradásért még komoly alkukra is képes
gondolkodókéban. Milyen fonák, de a leghangosabb erkölcsbíróknak tán sose jut eszükbe, hogy bizonyos
léthelyzetekben épp az életben maradás erkölcse a legnehezebb, a legsorvasztóbb, hiszen ez napról napra az
életösztön és a kiváltságos ész folyamatos drámájába kényszerítheti bele az egyént. Nem a megdicsőülésbe, hanem
a kárhozatba.
Ahogy már utaltam rá, néhány esetben magam is meghasonlott tudattal gondoltam Illyés ellenszenvet
kiváltó drámáira, közéleti szerepére. Életének leggyulladásosabb ideje kétségtelenül ezerkilencszázötvenhét tavasza,
amikor Ortutay és Aczél máig tisztázatlan sakkjátékának következtében ő is elmegy tárgyalni Kádár Jánossal. Az Egy mondat a zsarnokságról költője a November Negyedike főhősével, aki ha nem fehér
lovon vonul is be a szétlőtt Budapestre, hanem daliás szovjet tankban.
Akkortájt, ötvenhét tavaszán, amikor ez a találkozó lebonyolódott, Kádárék már többszáz forradalmárt
kivégeztettek, vagy legalábbis rábólintottak kivégzésükre. Több tízezret pedig lecsukattak. S a pályatárs írók közül
is jópáran már lakat alatt vannak. Nem beszélve magáról a bebörtönzött kortárs irodalomról és szellemi életről.
Leülhet-e ilyen tragikus és gyalázatos körülmények között Illyés Gyula, Németh Lászlóval együtt, egy
asztalhoz a magyar nép elnyomására vállalkozó Kádár Jánossal és társaival?
Az erkölcs kivörösödve súgja: nem! nem! A falhoz szorított ész fogcsikorgatva azt mondja: igen. Hogy
éppen őnekik súgja – elborzasztó. De legalább annyira elborzasztó az is, hogy nincs más, akinek súghatná. Ha volna,
bizonyára Németh is és Illyés is otthon elmélkedne a magyar történelem logikájáról vagy az öngyilkosságról.
Mi tagadás: ezerkilencszázötvenhétben a magyarságnak sokkal reménytelenebb a helyzete, mint a
Hatvanhetes Kiegyezéskor. Nemcsak Deák Ferenc nincs, de igazi akaratereje sem. Fél, reszket, becsukódik magába,
a fejét félre fordítja, mintha újabb kivégzést kéne végignéznie. Nincs senki és semmi, ami ellenállásra bíztatná. Az
úgynevezett nyugati hatalmak ötvenhat októberében és novemberében két-három hétig verik a dobokat, a politikusaik
szónokolnak, fenyegetőznek, leleplezik a rettegett szovjet birodalmat, de a negyedik és az ötödik héten már szép
csöndben ásítanak Magyarország halottjai és romjai fölött. A csehszlovákok „testvéri segítségül” két vagon gumibotot
küldenek a karhatalmistáknak, a románok pedig előzékenyen fölajánlják siralomháznak az országukat Nagy Imrének
és odahurcolt társainak.
Hol itt a jó megoldás? A halált halállal tetőzni nem szabad. Az erkölcsöt vagy életösztönt lehet-e inkább
mozgósítani megmaradásunk érdekében? Vannak nemzetek, amelyek többször is viselkedhetnek a történelmükben
Hamletként, azaz: többször is föltehetik maguknak a lenni vagy nem lenni kérdését, de túl sokszor és túl sűrűn nem.
Mert bizonyos idő után már nincsenek döntési helyzetben. A történelem peremére szorított közösségek csak így lenni
vagy az úgy lenni kérdésére válaszolhatnak. Ebben az esetben nemcsak az ellenféllel köt alkut az ember, hanem saját
magával is.
Ha ennek az alkunak a lélektanát pontosan ismeri, rövid távon még lélegzethez is juthat.
A magyar múlt teli van ilyen kínos ficamokkal és eltorzult alkukkal. Gondoljuk csak el: Zrínyi Miklós,
a szigetvári hős hazája és hite becsületét védve lekaszaboltatja magát a pogány törökkel, a legfőbb ellenséggel. De
leszármazottjai: a Munkács várát védő Zrínyi Ilona vagy a szabadságharcba belesodródó Rákóczi Ferenc a
gyűlölködőbb, ravaszabb ellenség elől elhúzódva már a török udvartól kér menedéket. Hasonló alkut köt a törökkel
a nagy protestáns fejedelem: Bethlen Gábor is. Bethlen nemcsak Pázmány Péter üzenete alapján tudta, de saját
tapasztalatából is: ha Erdély elvész, elvész Magyarország. Az is, amelyik csak a holnapi képzeletben létezik. Hogy
ez a végső veszély be ne következzék, a magyarság kétharmad részét kipusztító törökkel szövetkezik. Ki az, aki
majdnem négyszáz év elmúltával már egyértelműen, de főleg erkölcsileg helyesli Bethlen
képmutató elképzelését és módszereit? Ugyanakkor ki az, aki megtagadná tőle, hogy államalapító és államszervező
tehetség volt, s ha egyezkedett is a törökkel, azért egyezkedett, mert eközben tudott – rövidebb-hosszabb ideig –
fölibe kerekedni.
Illyésben sokszor megéreztem ezt a Bethlen Gáboros, Széchenyi Istvános országot-mentő ösztönt, amely
mögött egyformán ott munkált, ott lüktetett a nagytávlatú eszmény és a leggyakorlatiasabb erkölcs, a maga
megtámadható kétértelműségével. Szinte kihívó önvallomásnak is tekinthetjük, amit egyik
ezerkilencszázhetvennégyes naplójegyzetében rögzít: „A nemzetek – s általában a közösségek – erkölcsi
törvénykönyvét más tintával írják, mint az egyénekét. Hogy ugyanaz a tett mikor leköpendő esküszegés és mikor
történelmi hősiesség, azt merőben az határozza meg, hányan viszik végbe, hányak hasznáért…”
Tudom: Illyésék ötvenhetes „kiegyezése” Kádárékkal – a kisszerűbb, a rejtettebb és a megalázóbb
körülmények ellenére is – ugyanolyan földolgozatlan eseménye marad majd történelmünknek, mint Deákék
látványosabb és sorsszerűbb „kiegyezése” hatvanhétben. Az eszünkkel még tán föl is foghatjuk valamennyire, de a
lelkiismeretünk, az ösztönünk ma is tiltakozik ellene.
Kérdés, hogy ez a formák nélkül megkötött és működtetett alku Illyésék „találmánya” volt-e vagy a
történelemé? Vannak nemzetek, amelyek egyik kudarctól a másikig verekszik magukat. S nem is akárhogy, mert a
két bukás közti időszakban még fejlődnek is. Még reformkorszakaik is lehetnek. De aztán jön az újabb kudarc, az
újabb vereség, s kettétörik minden. A civilizációból így lesz félcivilizáció, a nemzetből fél-nemzet, az európaiságból
fél-európaiság. A reményből fél-remény. A másik felét, a hiányzót, ki kell valamivel egészíteni. Ilyenkor szokott
eljönni az alkukötések ideje. Ezek az alkuk már-már menetrendszerűen megköttetnek. Sőt, bizonyos idő után még
az erkölcsi igazolás is megérkezik. Valamit valamiért adunk. Például: egy kis erősítő nyugalomért – szélárnyékért
– cserében némi önérzetet, szabadságigényt.
E fönti fanyar futamból ki hallja ki történelmünk alapszólamát Fráter Györgytől, Bethlen Gáboron át,
Károlyi Sándoron, Deák Ferencen át ha úgy tetszik – az ötvenhat utáni Illyés Gyuláig? Azzal, hogy
ezerkilencszázötvenhétben Illyés hagyományos kényszerből belépett Kádár és Aczél csapdájába, csapdába léptette
őket is. A töröknek Lippa várát átadó fejedelem kárhoztató gesztusát ismételte meg szinte hajszálpontosan, azért,
hogy amennyire lehet, a leveretésben független maradhasson. Aczéllal kialakított viszonya – barátsága –
mellékterméke ennek a szerepvállalásnak, de még az előbbinél is kínzóbb csapda. Ha épp köztük nem alakul ki
bensőségesebb viszony, a magyar szellemi élet másként bontakozik ki a hatvanas évek elejétől. Gondoljunk csak az
ezerkilencszázhatvannyolc utáni csehszlovák állapotokra. Husákék válogatás nélkül fejezték le a cseh és szlovák
értelmiséget. Ott nem volt alkukötésre alkalmas személy vagy csapat. Szellemi életük ettől a nagyarányú kivégzéstől
sokkal hosszabb időre megbénult, mint a mienk ötvenhat után, hatvankettő és hatvanhárom tájt a magyar irodalom
és a magyar film elkezd éledezni. S még ha zsákban is, de már táncol. Már ingatja a fejét. Már rácsos ablakokat dob
be kővel. Már kisebb fajta politikai botrányokat robbant ki. Az írókhoz és a filmesekhez lassan fölzárkóznak a
történészek, a közgazdászok, a társadalomtudósok és félszívvel egy-egy politikus is.
Megjelenik a mezőgazdaságban a részes művelés fogalma, amely a
magántulajdon illúzióját ébreszti föl a társadalomban, később kialakul a második gazdaság, a magyar modell és így
tovább. A hétvégi telkek és házak megjelenésével elindul egy olyan folyamat, amelyben a magyar állampolgárok
elkezdik jelképesen s főleg töredékesen visszaszerezni mindazt, amit a szocializmus elvett tőlük. Nevetséges volna
tehát mással, de önmagunkkal is elhitetni, hogy a magyar szellemi, gazdasági és politikai életben kisarjadt reform-gondolatok csak úgy maguktól hajtottak ki. Komoly alkuk és ellenkezések feszültségében fogantak meg. Illyés –
közvetve vagy közvetlenül – talán a legfőbb szereplője volt ennek a két évtizedig tartó, kiegyezéses menetnek.
Bizonyításul csak egyetlen eset: az ős-Lakitelek példáját említem meg. Lezsák Sándor, hetvenkilencben,
a fiatal írók találkozóját szerette volna megrendezni saját falujában. Eleve ellenzéki zászlóbontást sejtettek benne
a megyei és az országos politikusok. Jól sejtették. Kis Jánosék, Rajkék mellett még egy másik ellenzéki csoport is
megjelenjék? Szó se lehet róla! Aczélék utasították a megyei párttitkárt és a megyei tanácselnököt, hogy akadályozzák
meg a robbanékonynak ígérkező tanácskozást. A megye főnökei azonnal cselekedtek. Közölték Lezsákkal, hogy a
tanácskozás elmarad. Indoklás, érv? Teljesen fölösleges!
Ekkor jött el hozzám Lezsák Sándor azzal a nem mindennapi ötlettel, hogy beszéljem rá Illyést: menjen
el ő is Lakitelekre, hiszen ha elmegy, világraszóló botrány lenne megakadályozni az összejövetelt.
Egy másodperc alatt végiggondoltam, hogy ez erkölcsi és politikai drámát jelent, igazi kihívást. Az
irodalom nevében kérhetek-e ilyent Illyéstől? De ki mástól, ha tőle nem. Ha viszont kérek: az hadüzenet. Elsősorban
neki, mégpedig az újabb írói nemzedékektől. Másodsorban pedig hadüzenet a hatalomnak s külön Aczél Györgynek
is.
Fölmentem Illyéshez, és eldadogtam neki a palotaforradalom tervét, a következményekkel és az esélyekkel
együtt. Azonnal megértette, hogy mi, kisemmizett kurucok, szegénylegények, Rákóczit akarunk belőle „csinálni”.
Rákóczit, akinek most azonnal szembe kell fordulnia az Udvarral.
Rémnézett és a hetvenhét éves Illyésből elővillant az Ozorai példát író fiatal
Illyés, és csak annyit kérdett: „Fontos ez a Lakitelek?” Fontos – válaszoltam neki. „Akkor szerezzen egy autót, álljon
ide a ház elé, s Flórával együtt lemegyünk” – mondta már magázódva s huncutul, szürrealista emlékeinek
villanófényében állva. Pedig ő is tudta pontosan, hogy dinamit-csomagot vesz át tőlem.
Az egyezkedő Illyés mellett ott volt a szakításokra is kész Illyés. Egyetlen fejbólintással hozzájárul, hogy
letiltott könyve, a Szellem és erőszak Münchenben, az Új Látóhatárosok
közreműködésével megjelenjék. Ugyanígy egyetlen kérésre elvállalja, hogy előszót ír a külföldön megjelenő Janics
Kálmán Hontalanság évei című könyvéhez.
Jó, ismerjük el, hogy Németh Lászlóval, Déry Tiborral, Lukács Györggyel, Vas Istvánnal együtt Illyés
is ott ül az alkut kötők társaságában, de akkor ne felejtsük el azt sem, hogy a jelenlévők közül ki sáfárkodott nála
hasznosabban a maga sárból fölszedett aranyával? Ki tudta és merte úgy egybe látni a sokfelé szakadt magyarságot,
mint ő? S ki adhatta volna a nevét is oda a sokfelé szakadt magyarság összefogásához? Lehet, hogy politikai és
nemzetiségi ügyekben néhányan forróbb fejűek voltunk Illyésnél, de történelmi rangot és méltóságot az elrendezésre
váró sorsnak egyedül csak ő kölcsönözhetett. Életműve súlyával s kikerülhetetlen, egyéni sorsával a háttérben.
Egyáltalán nem véletlen, hogy az ötágú síp fogalma is az ő találmánya. Ezzel a jelszóval üzent és szólított
meg minden világon élő magyart. Sokakban ez a fogalom – Kölcsey Himnusza mellett
– egy néma himnusz képzeteit ébresztette föl újra és újra. Talán törvényszerű az is, hogy őkörülötte gyülekeztek a
határainkon túli magyarság képviselői: Sütő András és Dobos László, Páskándi Géza és Janics Kálmán, Borbándi
Gyula, Herceg János, Cs. Szabó László, Szépfalusi István és mások. S ma már az is nyilvánvaló, hogy Tőkés László
elfojthatatlan lázadásában is Illyés sírontúli biztatása volt a legerőteljesebb hang. A jóváhagyó, az irányjelző, a
magyar történelem súgását közvetítő üzenet.
*
Fél évszázaddal ezelőtt, Ady Endre halálának huszonötödik évfordulóján ezt írja Németh László: „Egy
költő műve azzal, hogy itt hagyta, nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie. A nagy nemzeteknek nem csak
azért vannak nagyobb íróik, mert a többől több olvasztható ki. Egy nagy nemzetnek több idegsejtje s több optimuma
van rá, hogy nagyjain eltűnődjön, árnyalataikat kibontsa, vívmányaikat a nemzeti életbe fölvegye. Racine-t vagy La
Fontaine-t elsősorban azért bámulja a világ, mert egy nagy nemzet erényeit kapták élő kommentárul; míg más kicsiny
és rest nemzeteknél a költők halhatatlansága még vigasztalanabb, mint az életük”.
Láthatóan Illyés sem kap menlevelet a sorstól. Mint ahogy Ady sem kapott, József Attila és Németh
László sem. Tíz évvel a halála után magánszorgalmú kritikusok ugatják körül a sírját. Ismeretlen kritikusok a nekik
ismeretlen Illyést.
De legyen bármilyen viszolyogtató is a hangjuk, tudom, hogy az én Illyés-babonám továbbra sem
veszítheti el az érvényét. A lapokban, az emlékiratokban, az irodalmat és a kort elemző tanulmányokban, a tanúskodó
önéletrajzi regényekben Illyés továbbra is fölbukkan, ítél, dolgozik, fegyelemre int, alkut köt, szakít, tábort szervez,
műveltséget bokrosít, egyszóval: végzi pótolhatatlan munkáját.
A sugalmazó ember
Muharay Elemér. Sokaknak már csak egy homályos név, másoknak már az sem. Egy tapintatos halott a
félmúlt rengeteg halottja közül, aki nem kíván tőlünk hódolatot, erőfeszítést. Időnként fölbukkan az emlékezetekben,
szikáran, csontosan, paraszténekesek, parasztszínjátszók gyűrűjében; a jelenléte: ajándék, de amilyen észrevétlenül
megjelenik, ugyanolyan zajtalanul távozik is az emlékezetből.
Nem mindig volt ennyire tartózkodó és visszafogott, mint most a halálában. Csupa lendület, csupa akarat,
csupa mozgékonyság volt: a harmincas-negyvenes évek népi művelődésének egyik leghivatottabb szervezője, tanára,
napszámosa. Élete utolsó harmadában – a bitanggá fajuló ötvenes évek elején – szoktatták hozzá ehhez a
megkeseredett s mentegetőző életstílushoz. Akkoriban igyekeztek némelyek elhitetni vele, hogy kifakult embere ő
már az új időknek: egy eltakarításra ítélt paraszti világ s paraszti kultúra védnöke, ami nyersfordításban azt jelentette:
jobb, ha meghúzza magát csöndben, és elfelejti a népi írók eszméit s a népi kultúra kenyeresruhájába csavargatott
nacionalizmusát.
Azokban a kivasalatlan időkben egy ilyen vélemény fölért a fenyegetéssel. Muharay ezt annak is
tekintette. A népi kultúra iránti vonzalma ettől nem rokkant meg, de ő maga, mint annyian mások, takaréklángra
csavarta az életét. A természetes derű s a jó ügyet kísérő öröm helyett ezekben az időkben jelent meg arcán az
„összeesküvők” beszédes, titkos mosolya: barátom, kormolják újra a magyarság ügyét, de ha a jobbak egyetértenek,
ezt az időt is kiböjtöljük.
Én sajnos nem lendületes korszakában, hanem visszafogott éveiben ismertem meg. De Muharay sarokba
szorítva is Muharay maradt. Rajzott körülötte a csöndes, szorgalmas, kicsi „szekta”, néprajzosokból, néptáncosokból,
rendezőkből, népművelőkből, kikre azóta már az egész magyar szellemi élet elismeréssel tekint. „Partizánfőnök”
módjára ezt a kis csapatot mozgatta ő romolhatatlan hitével, félmondataival, huncut szemvágásaival, a szellemi
illegalitás íratlan napiparancsai szerint.
Ha fölidézem találkozásainkat, előszörre ma is folyosókat látok, folyosó-útvesztőket, egymásba torkolló
szobákat, s Muharay valahol a legutolsó szoba csöndjében ül, aszkétasoványan, a rejtélyesség termékeny légkörében.
*
Vannak olyan filozófiai, esztétikai eszmefuttatások, amelyeknek a felét se értjük, de izzó és izgató
homályosságukkal is erősebben hatnak ránk, mint az utolsó porcikájukig megemésztett gondolatok.
Vannak ilyen emberek is.
Muharay számomra ilyen sugalmazó ember volt.
Ha megfaggatnának róla, néhány törmelékes emlékemen kívül semmit se tudnék elmondani. Könyveit,
cikkeit nem ismerem. Előadásait nem hallottam. Együttesének és együtteseket szervező munkájának már csak a híre
jutott el hozzám Jancsó Miklós, Vitányi Iván, Martin György, Mezei Éva, Bodnár Sándor, Vásárhelyi László révén.
Szakadozott ismereteim ellenére mégis ő volt az, aki az ötvenhat utáni szakadékomból kivezetett, s a gyommal benőtt
utak közül a legmesszebbre tartó ösvényen indított el.
Inkább hiteles viselkedésével. Azzal például, hogy a panasza panasz volt, és nem a bukott ember
önsajnáltatása. A reménye: remény, vagyis önmagából kicsíráztatott hit, függetlenül a politika időjárási viszonyaitól.
De ami még ennél is jobban meghatott, az az életébe beivódott hagyományozó ösztön volt, a folytonosság ősi
szabálya: Muharay a fiataloknak találta ki azt, amit magának már nem tudott, vagy ami már számára tilos volt.
Így szemelt ki engem is újra lombosodó elképzeléseihez.
Nem tudom, hogy Muharayt jó ösztöne vagy messzebbre látó tudatossága kormányozta-e a társadalom
megítélésében, de annyi bizonyos, hogy tévedhetetlenül tapintott rá bőr alatti roncsolódásaira: mindenekelőtt a
széttört, szétszakadozott közösségek állapotára.
A negyvenöt utáni nagy átrendeződés minden kisebb és nagyobb közösséget fölborogatott. Gyökerét
metszette még azoknak is, amelyek idővel képesek lettek volna alkalmazkodni az új politika zordabb éghajlatához
is, illetve alkalmazkodásukkal korlátozni a politika szélsőségeit. Gazdakörök, olvasókörök s különféle ifjúsági és
felekezeti egyesületek bomlottak föl falun, s a helyettük szerveződő új közösségek nem szilárd talajba kapaszkodtak
meg, hanem egy ide-oda hullámzó társadalom futóhomokjába. Bizonytalanok és mesterkéltek is maradtak. Ha a
múlthoz akartak kötődni, bűntudatot ébresztettek föl bennük; ha pedig a jövő felé nyújtózkodtak, eltévedtek az
öntöttvasból készült politika hideg formái között. Így aztán be kellett következnie a meghasonlásnak.
Be is következett.
Az ötvenes évek elején jókedvű, harsány, „lázban égő” népi együttesek ropták a táncot, mondjuk, az új
kenyér ünnepén, amikor még a búzát beszolgáltató parasztnak is sorba kellett állnia fél kiló kenyérért, s mindezek
tetejében augusztus 20-án az országlakók nagyobbik része nem is az új kenyér ünnepét, hanem Szent István királyunk
napját ülte – gondolatban.
Ekkora lelki bakugrásokban az új közösségek nemhogy izmosodtak volna, inkább szétestek.
Ha változott is a helyzet ötvenhat után, a közösségszerveződés alapfeltételei nemigen változtak. Túl sok
sérelem, bizonytalanság, fölparcellázott érdek nehezedett az emberekre, túl sok gyanú gátolta továbbra is a
természetes gondolatokat s viszonyokat. A társadalom ötvenhat után is fölülről építkezett.
Muharay ezen az áldatlan helyzeten szeretett volna javítani. Sehogy se fért a fejébe, hogy mi egy új
közösségi társadalmat akarunk fölépíteni – életrevaló kisközösségek nélkül.
Különösen a parasztközösségek jövője és kultúrája izgatta: mi lesz a sorsuk az elkövetkező változások
során. Muharay nem a várható, nagy történelmi változástól féltette parasztságunkat, hanem az átváltás
egyoldalúságától. Megítélése szerint a huszadik század politikai vízióiban egyetlen közös tőből hajtanak ki a
társadalmi eszmék Nyugaton és Keleten is: a mindenható közgazdaság tanából. Termeljünk minél többet, boldogok
leszünk a Földön – ha kapitalisták vagyunk, ha szocialisták! Közérzet? Erkölcs? Hagyományok? Emberi kapcsolatok?
A civilizáció sikerein s a politikai megváltáson alapuló szándék mindegyiket mellőzi. Hol szelíden, hol kíméletlenül.
Magyarán mondva: a gyakorlatiasság törvénye győz az ember legkezdetlegesebb metafizikai igénye fölött is. Számítás
és piac, taktika, tervek és zsongó intézmények kellenek ebben a célratörő világban, nem pedig ének, költészet, tánc
és lelket fölkavaró színjátékok. A városok – Muharay logikáját folytatva – megpróbálnak valamiképpen védekezni
az egyoldalúság ellen, mivel sokoldalúan önellátók a kultúrában, de a hagyományaitól elszakított, illetve elszakadó
falu a szélesre tárult világban védtelen lesz. Minden hatás „fölülről” csurog majd alá, s el kell fogadni a jót, a rosszat,
a bizsergetőt, a lezüllesztőt, az érdektelent válogatatlanul. Akkor még nem üzemelt a nagy műsorgyár: a Televízió,
de Muharay mintha már előre megszimatolta volna a veszélyt. Egy alkalommal arról beszélt, hogy a világ nemcsak
rossznyavalyákkal, háborúkkal s diktatúrákkal verheti le az egyént, de színes és pompás érdekességekkel is.
Megbámulni való csodákkal, amelyekhez ugyan már nincs köze, de arra jók, hogy eltávolítsák saját magától.
A védekezés egyetlen eszközének a közösséget tartotta Muharay. Az elfogadások és az elutasítások
műhelyének. Ahol az egyén tanácstalan, ott a közösség még a testmelegével is „tanácsot” adhat.
Mi tehát a föladat?
A föllazult, megrepedezett, a változásra kényszerülő magyar falukban megerősíteni vagy létrehozni olyan
emberi közösségeket, amelyeket gyakorlatilag a kultúra abroncsol össze: a színjátszás, az éneklés, a néptánc, de ezek
a közösségek mégse művelődési csoportok csupán, hanem alakító, pihentető, bátorító közösségek is. Miért ne
járhatnának a parasztok téli estéken a saját „színházukba”, ahol ők a nézők és a szereplők, a rendezők és a kritikusok
is, ahol Móriczot, Illyést, García Lorcát adnának elő a maguk értelmezése és szája íze szerint, elszakadva kissé a
klasszikus vagy a polgári színjátszás módszerétől, stílusától?
Ennek a gondolatsornak a végén kaptam a fölszólítást Muharaytól, hogy falut ismerő fiatal íróként,
segítsek ennek a szándéknak a meggyökereztetésében.
Elhűlve néztem rá: falusi „színtársulatoknak” írni darabokat? A régi népszínművek helyett új
népszínműveket? Zsákutcás ötletnek éreztem a gondolatot, amelynek rejtett zugában Gárdonyi Géza szelleme lakik,
s nem azoké a modern íróké, akik azokban az években tartottak engem keresztvíz alá. Ötvenhét-ötvennyolc táján
ugyanis a szürrealizmus régi és új klasszikusai foglalkoztattak kizárólag: Apollinaire, Éluard, Cocteau, García Lorca,
Jimenez, Ezra Pound, Dylan Thomas. Az egyedüli áthidaló megoldás az lehetne ebben a zsákutcás helyzetben, ha
én szürrealista darabokat írhatnék a parasztoknak. Az ötlet olyan csiklandós volt, hogy rögtön szóba is hoztam.
Legnagyobb meglepetésemre Muharay rábólintott. „Azt csinálsz, amit jónak érzel – mondta nagyvonalúan. –
Bármelyik népballadánkat földolgozhatod kedved szerint, ahogy Bartók vagy Kodály dolgozott föl népdalokat. Sőt,
ha te szürrealista játékkal kacérkodsz, még külön is jó szolgálatot teszel a parasztjaidnak, legalább ők is
belekóstolhatnak a huszadik század izgalmas képzeletvilágába, művészetébe, nemcsak a belvárosok örökös lakói.”
Nekem ennyi, virágporban lépegető cinkosság elég volt a megtermékenyüléshez. Kiválasztottam A halálra táncoltatott lány balladáját, mert úgy láttam, hogy műfajilag is alkalmas egy
nagyobb arányú játék megírására: lehet benne tánc, ének, kísértetjáték, valóságos történet és álomban játszódó
egyaránt.
Ekkor vetettem bele magamat a népköltészetbe, mesékbe, dramatizált ünnepi és szertartásjátékokba.
Ekkor kezdtem el makacsul kutatni a bennük megbújó „szürrealista motívumok” után. Igazi aranybányára bukkantam.
Zsandárok feketedtek előttem, mint a sasok. És víziborjút hallottam emlegetni a törvénytelenül megesett lányok
hasában. Képek, metaforák rögei gurultak elém, amelyekből egy új árnyalatú költői nyelv ércét olvaszthattam ki
magamnak.
A sármelléki népi együttesnek már ezen a nyelven írtam meg a balladajátékot. Első hallásra az együttes
minden ízével idegenkedett a szokatlan és érhetetlen stílustól, de végül annyira megértette és megszerette a szöveget,
hogy a tagjai tíz esztendő múlva is kívülről fújták a hetvenoldalnyi verset és prózát.
Muharay örült a sikernek, mert a vállalkozás őt igazolta. Szeretett volna újabb darabokat íratni velem.
Két másik balladajátéknak neki is kezdtem, de mint annyi más tervemnek, ezeknek is magjuk szakadt.
Ám a nyereségem még a kudarcaimmal együtt is óriási. A balladajátékokkal való bajlódásaim közben
találtam rá életem legtartósabb és legszilárdabb érzelmi és szellemi közösségére: a népdalokat, a népzenét, a táncot,
a nyelvet megőrző és teremtő magyarok közösségére.
*
Muharay Elemér. Sokaknak már csak egy homályos név, másoknak már az sem. Nekem szellemi jótevőm,
útbaigazítóm, vissza-visszamosolygó halottam.
A Zöld Angyal
A Zöld Angyal. Ez a címe Nagy László egyik legjelentősebb költeményének.
De máris tágítom a kört: ez a címe a mindenkori magyar költészet egyik legnagyobb versének.
Miért angyal és miért zöld – tűnődtem jómagam is megjelenésekor. Azért, hogy sejtelmesebb, költőibb
legyen a kifejeznivaló? Vagy azért, hogy a zöld angyalszárnyak világnagy szelet kavarva, port, hamut és bibliás
titokzatosságot csapjanak szemünk közé? Mert e tomboló lény, e romlást hordozó zöld martalóc szülőhazája
legnyilvánvalóbban a Jelenések Könyve. Földije, cimborája az Apokalipszis négy lovasának.
A Zöld Angyal.
Jelkép ez vagy mítosz? Vagy egyetlen szerepben mind a kettő? Akár egyikre, akár a másikra mondanék
igent, éppen én növelném a vers titokzatosságát, ami ellen pedig hadakozom. Jelképnek túl átlátszó, mítosznak
viszont túlságosan egyedi, és a bibliás rokonság ellenére is irodalmi. Ha a mítoszt azonban szabadon úgy
értelmezhetném, hogy nem más, mint a valóság legteljesebb föltárása, leleplezése, megértetése, akkor félrelökném
a gyanúval telített fogalmakat, és nyugodtan rávágnám: A Zöld Angyal valóban mítosz.
Ezzel persze már fölöslegessé is tenném az irodalmi keresztelősdit. A mítosz átadná helyét a költő által
föltárt valóságnak, a valóságot földúló s átlelkesítő képzeletnek, és máris a líra venné át egyeduralmát. Sziszüphosz
nemcsak elnevezés, de történelem is; nemcsak görög mondai alak, de az egyetemes sors jelképe s tapasztalata is. A Zöld Angyal inkább csak mágikus név, egy látomás költői megnevezése. Kigyúló, zöld
lámpa, mely útjára engedi a valóság özönvízi áradását. A sziklagörgető mítosz hőse maga Sziszüphosz. A Zöld Angyal hőse nem a Zöld Angyal, hanem Nagy László. Ő éli át, ő látja, ő szenvedi, ő tündérkedi
végig a versben elszabaduló végzetet. A Zöld Angyal olyan, mint a véletlen láng: belekap a nádtetőbe, s utána már
nem az érdekes, hanem a nyomában elhararapódzó tűzvész, a tűztől megvilágított emberarcok, üszkös gerendák,
hamu.
A vers elejétől végéig egyetlen drámai beszámoló arról, hogy vége van egy világnak, a parasztinak, amelyik
szép volt, utálatos volt, nyomasztó és megváltásra ítélt, vége van, tehát le kell vele számolni, s el kell tőle búcsúzni
illendően. A végzet mindig orcátlan. Az ember soha nem lehet az. Ha elszakad attól, ami tegnap még az életét
jelentette, mindig kell annyi erejének maradni, hogy azt mondhassa az elmúlóra: ámen. Nagy Lászlónak irigyelni való
ereje van ehhez. Ámen az eke tükrére, tüskés boronára; ámen az állatok nyakától kifényesült járomra, mely most
gomba-kupicákkal megrakott bárpult, egykor tinószemek dudorodtak ki rajta légykoszorúsan; ámen a haldokló
szekérre, mely nemrég életet, sorsot, világot cipelt, s most kerékagyig rohad le a földbe, s éjszakánként, harmatban
járva hasig a kutya, a dögtemetőkből patákat gyűjt össze küllői elé, hogy együtt legyen a kísértetfogat: az eltűnt világ
árnyakból és csontokból kirakott mozaikképe.
Nagy László A Zöld Angyal című versére az előkelő mítosz vagy más ködös
elnevezés helyett szívesebben használok köznapi fogalmakat, ilyeneket például, hogy leltár, végelszámolás. Annál
is inkább, mert ezzel ismerem el, hogy az igazi vers: cselekvés; ugyanolyan, mint a valóságos leltárkészítés,
számvetés, végkiárusítás. E versben, mint az Utolsó Ítélet utáni napon, a paraszti életforma, a falusi lét, a földművelő
emberek tárgyai, kellékei, szerszámai, mind-mind kirakodásra kerülnek, csillaga egy lókantárnak, fejbe vert cicák
csontja, a hulló akácfavirággá lényegült háborús kötszer, mézzé válva a vér, a var meg a genny, kalászos díszoklevél,
plakát, visszaküldött kérvény, idézés, csekkszámla, megtépett zsoltár. Egy sátorral odább az emlékek kivilágított
polcain ott a gyerekkor, s ott van az ifjúság: istenasszonyként villogó arabs kanca, fekete banyák, mesék kohótorkú
sárkányai, vérkorpás malacok, gyereket evő disznók, pünkösdök, húsvétok, zászlósak, harangosak, Mária lovai a
körmenetben, a világháború szennyétől szerelemre mosdatott katonalányok géppisztolyosan, páncélozott
melltartóban.
A költő, aki meg akarja váltani a világát – kilép belőle. Ezért van tele minden irodalom nagy
leszámolásokkal. Nagy László leszámolása számomra eddig a legnagyobb arányú. Teljesebb, mint bárki másé. Ha
eszembe jutnak a szekrényfiókokat kihúzogató polgári költők, kétszeresen is elfogult leszek. Nekik mivel kellett
leszámolniuk? Illatos levélkékkel, zsúrokkal, ódon karszékkel, zongorával, könyvtárszobákkal s a könyvlapok között
összepréselődött örökkévalósággal.
És Nagy Lászlónak?
Az ő tekintete a vékony csiganyál-cirkalomtól a fényes tejútig ível. A bagolyöklendéktől az anyasírásig.
A fölpattogzott menyasszonyi fényképektől kolóniák tüzes zenéjéig. Balladák, regék és a történelem áramütései
rázzák a versolvasót.
Vajon honnan van ez a kiáltó különbség? Igazságtalanság volna csupán a tehetséget emlegetni. Rilke,
Tóth Árpád s Kosztolányi tehetségével szemben József Attiláét vagy Nagy Lászlóét. Az elkötelezett sorsnak, a
történelem fojtott ihletésének ilyen esetekben nagyobb szerepe van, mint a lírai képességnek. Mikor József Attila
ezt írja az Elégiában a külvárosról: „Az egész emberi világ itt készül. Itt minden csupa
rom. Ernyőt nyit a kemény kutyatej az elhagyott gyárudvaron” – nem költői képet ad, hanem történelmi igazságot
fogalmaz meg, ami hétköznapi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy a világ s a történelem végső meghódítására,
birtokbavételére csak azok vállalkozhatnak, akik a társadalom aljáról indulnak el, áthaladva minden rétegen – hozva
a mélység legnyugtalanítóbb sóvárgását. Ez nem pusztán osztályharcos igazság: ez a lét igazsága is. Életet, halált,
jövőt, föloldozásra váró balszerencsét csak azok tudnak megérteni, s hódító erővé átváltoztatni, akik hasra fekve,
avarba furakvó arccal közel voltak eddig rothadáshoz és szegénységhez, akik nem részegítő szeszektől, de
bürökfátylak bódulatától is tudnak álmodozni. A szegénység igazi diadala az, ha megszünteti önmagát.
Költészetünkben sokan forradalmiságuk igazolására még mindig a szegénység tisztességjelző oszlopainak
támaszkodnak. Nagy László nem hasonlít ezekhez az érzelgős forradalmárokhoz Ő inkább elbúcsúztat, megszüntet
minden idejét túlélő múltat, hogy új emlékezet szülessen, új lehetőség, új kivilágosodás.
…két sújtás közé képzelt életem ezért szeretlek, |
etetlek jó gyönyörökkel, a méltó gond is a miénk, |
hogy útján a hű lovasoknak hirtelen tovább rohanjunk |
ármánnyal aranyozott éjben, rebbentve a lámpák ölyv-seregét, |
letiporva az örök dilemmát, hogy a vesztünkre-törőket |
üdvözölni is tudjuk tovább, a húsevő tüzeken át, |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
tovább a bárok holdjai közt, a dob-dobogásban, |
a kürt-röfögésben, hova a lárma falain át is |
beszivárog az anyai sírás, tovább az aszállyal bélelt |
műértő termeken, a szentséges tanácskozások |
fejbúbjain át, hogy ügyemet hagynák békén, |
tovább a kert gyanánt öntözött betonon át, |
a hazán, csillagok hajtószíján, kolóniák tüzes zenéjén, |
tovább e jelen-világon, villámló karokon át, |
tovább a reményben, ha a Lehetetlenért is, tovább… |
|
Érdemes megfigyelni, mire a vers kiteljesedik, s az emlékek fölidézésétől eljut gyönyörű elhantolásukig,
a Zöld Angyal szárnyai egyre fáradtabban verdesnek. Az erőt már látszatra sem ő képviseli tovább, hanem a vers
egyszemélyes hőse: a költő.
Hogy mi ez az erő? Szerintem ugyanaz, ami a villámoké, ugyanaz, ami a káromkodó szájaké, a megfeszítve
is reménykedőké, a féreg nélküli dicsőségé, a magaslati hóé, ugyanaz, ami az öntöttvasé, a királyokat perzselő
lángoké, ugyanaz, ami a romlással szembeszegülő értelemé, ami az anyanyelvé, mely romolhatatlan, ha Nagy László
tisztaságú költő beszéli.
Darázskirály
Aki fordításkötetekről ír, általában kötelességének érzi, hogy ő maga is elmondja véleményét a
műfordításról. Bizonyos fokig rá is kényszerül, mert a fordító költők, a magyarba átültetett versekkel együtt,
gondolataikat, szakmai kétségeiket, a vereség vagy a győzelem zárszámadási jegyzőkönyvét is átnyújtják. Hol
rendszerbe foglalva mindent, hol villámforgácsait mutatva csak föl a munkának. Van, aki Heinével ért egyet, s a
lefordított verset kitömött holdvilághoz hasonlítja. Van, aki a műfordítás fogalma mellé, fanyar képzettársításul,
de egyben a komolyságot rejtő szándékkal, a műtorzítás fogalmát csapja oda. Kosztolányi egy helyütt a műfordítók
zsákban futásáról beszél.
Nagy László eleve fölmenti az embert az efféle eszmefuttatások kényszere alól. Mivelhogy ő sem
elmélkedik. Legalábbis nem szemünk láttára.
Műfordítás-gyűjteményét, a Darázskirályt, úgy adja kezünkbe, mint
ahogy válogatott verseit. Utószó nélkül, lábjegyzetek nélkül s a szellemi
körülményeskedés egyéb jelei nélkül.
Önként kínálkozik a gondolat: talán onnét a hasonlóság, hogy fordítani is úgy fordít, ahogy verset ír.
A lefordítandó verssel úgy találkozik össze, mint legszemélyesebb élményével. Költői tapasztalatából tudja, hogy
minden vers előtt egy szenvedély töri az utat: homályos gőg, bujtogató szeretet, veszedelmes világosság, s ettől
csupán a kifejezés pontossága válthatja meg a költőt. Így a fordítónak is ezt a megelőző szenvedélyt, ezt a
sugárban vagy sárban hömpölygő sugallatot kell megragadnia. García Lorca Torreádor siratójában ő a költőt siratta el.
Derítem glóriába arcéled gráciáját. |
Tudásod érettségét dalommal dicsőítem, |
mert ábrándod halál volt, a halál szájaíze, |
s vitézlő vígságodra köddel vonult a bánat. |
|
Soká születik párja – tán sose jön világra |
ily andalúz, ily tiszta, kalandokban ily gazdag. |
Elcsukló szavaimmal siratlak délceg fenség |
s a gyászos szél örökké reszket az olajfák közt. |
|
|
Ha van aranyszabálya Nagy László műfordító gyakorlatának, akkor ebből a már említett, élményszerű
megközelítésből bontható ki. Ebből a költői kapcsolódásból. Saját vallomása szerint őt elsősorban a szükség
kényszerítette rá a fordításra. A megélhetés hétköznapi kis háborúi. Igen ám, de Nagy László ebből a kényszerből
is erényt teremtett. Mint az élet másfajta kényszereiből. Fordításai, akárcsak versei így egyúttal tiltakozások is. A
forma remekléseivel, a nyelv szilárdságával tiltakoznak az esetlegességek uralma ellen, a szürkeség, a puhaság, az
unalom diktatúrája ellen. Ha valaki megkísérelné egy mondatba összefoglalni eredeti verscímek tanulságait,
ilyesmit állapíthatna meg: az ember nem könnyen győzhető le. Sőt legyőzetése sohase végleges. Fordításai alatt
ugyanennek a hitnek a parazsa izzik.
Fordítóink közül legtöbben eddigi műveltségüket is megmutatták. S ez, akarva-akaratlanul, munkájuk
eredményén is átütött. Még a legnagyobbakén: Babitsén, Kosztolányién, Tóth Árpádén, Radnótién, Szabó
Lőrincén, Weöres Sándorén is. Az ihletett költő mellett, ha szerényen meghúzódva is, de ott munkált bennük az
irodalom tudósa, a nyugtalan szellemi gyarmatosító, a költészet szigetvilágait bejáró hajós és hittérítő. Nagy
László más természetű hódító. Az ő műveltsége sose tapad hozzá irodalmi emlékekhez. Az ő műveltsége
mindenekelőtt: költői nyelve.
Nem szeretnék túlzásba esni, se fölösleges sebeket osztani, de meggyőződésem, hogy Arany János óta
Nagy László az egyetlen fordítónk, aki saját költői nyelvét úgy adja kölcsön egy másik nép költőjének vagy
költészetének, hogy vérátömlesztés közben anyanyelvünk minden képessége megmutatkozzék: ódonsága és
hajlékonysága, csöndje és kérgessége, sikamlóssága és tüze, népiessége és szürrealizmusa. A nemzet közös ihlet
– mondja József Attila. Nagy László ennek a közös ihletnek a forrásait szinte kizárólag az anyanyelv szikláiból s
zöld mohás völgyeiből fakasztja ki. Hát Babits, Szabó Lőrinc és mások nem onnan fakasztották? De igen! A
különbség mégis óriási az ő nyelvi buzgásuk s Nagy Lászlóé között.
Bármilyen furcsán hangzik is, de sem a romantika, sem a naturalizmus, sőt még a legmagasabb
feszültségű realizmus se lobbantott ki magából akkora fényességet, mint amekkora a népköltészet és a
szürrealista költészet összetalálkozásakor kilobbant. A nyelvekben e kettős irány egyesítése, a kétféle kultúra – a
nép és a műveltek kultúrájának – egyesítésére adott lehetőséget. A „legalacsonyabb” így lett egyenrangú társa a
legmagasabbnak. Nemcsak megfrissítője, de hitelesítője is. Nemcsak követője a szabadságban, de korlátozója is
az eltévelyedésben.
Ilyen értelemben Juhász Ferenccel együtt Nagy László végzett nyelvünkön belül bartóki
átalakításokat. Az új törvényű s új látóhatárú nyelv nemcsak költészetünk fölé rajzolt másféle eget, de Nagy
László jóvoltából fordításirodalmunk fölé is. E nélkül az új érzékenységű s képzeletű nyelv nélkül a huszadik
század jelentős költőinek jó része megközelíthetetlen volna. Lorcát például csak felületesen
ismerhetnénk. A Cigányrománcok s a nagyszabású Siratóének vérbe, sebekbe, liliomokba botló hasonlatait más is le tudta, illetve le tudná hűen fordítani, de
szellemiségüket, mely a költői képekből kiolvad, csak Nagy László égethette időállóan belénk. Lorca duendéjével
az övének kellett találkoznia.
Hasonlót mondhatunk Góngora-, Burns-, Rimbaud- és Dylan Thomas-, Yeats-, O’Hara-, Corso-fordításairól is. Verseiket szinte csak ürügynek tekinti, hogy szellemük felé fordulhasson. A formák, a változatos
ütemek s a rögeszmésen kitartott rímek fölött azért is uralkodik magabiztosan, mert nem a szavakat, nem is csak a
tartalom világos jelentését visszhangozza, de azt a titokzatos erőt, amitől az említett költők költők lettek. Nagy
László fordítás közben is ott talál leginkább magára, ahol a vers „perzseli a vért, mint üvegszilánkos kenőcs”,
ahol belerúgnak a múzsákba, elhessentik az angyalt; ahol „megnemesítő hajszájában minden világnak” a költőket
a gyűlölet nagyköveteként köszöntik. Azt is mondhatnánk, hogy meg nem írt verseit üldözi Rimbaud hármas
szonettjében, a Stuprában, Dylan Thomas Páfránydombjában, de még inkább A Fehér Óriás tagján című versében. S a tizenharmadik,
tizennegyedik századi francia fabliaux-kat pedig mintha azért fordítaná, hogy a szemérmességbe fuldokló magyar
irodalmat megfricskázza. Pattog, játszik, dévajkodik ezekben a vérmes históriákban. Koronáznivalóan parázna.
Az emberi természetesség diadalát ünnepli az előítéletek fölött. Breughel és Rabelais egy személyben. Babits Amor Sanctusai mellett egy vaskosabb Európát szólaltat meg a maga hangján
kihívóan.
És végül népköltészeti fordításai! Vikár Kalevala-átültetése mellett
vitathatatlan remeklései fordításirodalmunknak. Ismét Bartók nevét kell ide írnom. S most nem is csak azért,
hogy égtájat és irányt jelöljek, hanem hogy teljesítményt is. A közhely ismerős: egy költővel egy másik költő
szerencsés esetben még azonosulhat, de egy néppel, valójában, egy másik tudna csak azonosulni. Nagy László
bartóki képességekkel itt állja ki a próbát. A szomszédos népek szelleme felé népünk szellemiségével fordul.
Stilizálásra kényszerül, de a stilizálás kényszere fölött nagy emlékezet és elemi ösztön uralkodik. Németh
Lászlótól kölcsönözve a szót: valami erőteljes, Európa alatti ösztön és műveltség. Az albán, a bolgár, az orosz, a
délszláv népköltészeti fordításaihoz azonban nemcsak a mi balladáink, regösénekeink, dalaink, bájoló verseink
kínálják föl a segítségüket, de fölkínálják a bolgár ikonok, aranyukat és feketeségüket villogtatva, az albán
hegyekből előrontó vizek és legendák, a történelem máig begyógyulatlan sebhelyei.
Nagy László ezekkel a fordításaival a népköltészethez való eddigi közelítések bírálatát is elvégezte. A
balladákban, a dalokban, a hősénekekben nem a régiséget, az érdekességet, de a görögségétől elütő, barbárabb és
ősibb költészet forrásait találta meg.
Többen elmondták már, hogy a Darázskirály kisbirodalmú ország fölött
uralkodik. Szerintem ez lényegtelen. Az, hogy hol helyezkedik el ez az ország, fontosabb, mint hogy mekkora. A népiesség és a modernség érintkezési övezetében eddig még senkinek se
sikerült maradandóan a honfoglalás. Nagy Lászlónak, versei után, a fordításaiban is sikerült.
„Elérte a láng a képzeletet”
Voltunk gyakran hamis ünnepek áldozatai. Zavarodottak, pironkodók, becsapottak. Mert amikor embert
vagy embereket ünnepeltünk, csak elvétve hajthattunk fejet a fáknak, az esőknek, a havon delelő szivárványnak, a
test szépséges almáinak; csak elvétve a mindenségnek. A kitüntetések megvakították néha a madarakat is.
Könnyű, nyári ruhákban, akik összegyűltünk az ötvenéves Nagy Lászlót köszönteni – legyünk hát
jókedvűek. Legyünk nyugodtak, magabiztosak, pogánymód ártatlanok: a kitüntetések aranyszemével nem nekünk
kell itt kacérkodnunk.
Nagy László ezt írta egyik versében:
Elérte a láng a képzeletet |
…nagyudvarú ünnep vagyok. |
|
Mintha azt írta volna: legyetek velem.
Alig van, sőt talán nincs is költőnk, akivel ma Magyarországon annyian együtt volnának, mint vele. Akiről
a közmegegyezés – a diáklányoktól a tudós akadémikusokig – olyan egységes és megbízható képet alakított volna
ki, mint róla. S ha most e szerzői est alkalmát arra is fölhasználom, hogy néhány gondolatot magam is
megfogalmazzak személyéről és költészetéről, nem átrajzolni, inkább csak árnyalni szeretném tudásunkat.
Hadd kezdjem rögtön a legszemélyesebbel.
Mióta Nagy Lászlót ismerem, bizonyos vagyok abban, hogy a kereket a költő találta föl. A kereket is, a
lámpát is, az Ó betűt is: a csodálkozás Ó betűjét. A Nap hasonmását kereshette hömbölődő kőben, szem előtt forgó
tűz-karikákban, s eközben bukkant rájuk.
Ha valaki erőltetettnek gondolja ezt a magyarázatot, és hetedízigleni bizonyítékokra kíváncsi, lapozza
föl Nagy László verseit, vagy üljön le mellé beszélgetni: újra és újra az elemi fölfedezések izgalmát, önfeledtségét
élheti át. Nem holmi fényűző izgalmat, amely megérint, lúdbőröztet, aztán továbbáll, hanem velünk marad, ránk ül,
követelődzik, sorvaszt, denevérként odaszögez bennünket az álomtalan égboltra, hogy végül a kétkeziek üdvösség-élményével megjutalmazzon. Káprázatok helyett gyaluforgács illatát szippanthatjuk. Mintha valóban kerék, bölcső
vagy hármas koporsó készülgetne.
Fölfedezni csak azt tudjuk, ami még ismeretlen – mondják a filozófus elmék, a logika csúcstartói. Ha igaz
is ez – csupán részigazság. Mert van példa arra is bőven, hogy fölfedezni igazán azt tudjuk csak, amit szeretünk,
amitől menekülünk, ami hiányzik. Azt, ami a jövője által a mienk, vagy a veszteségeink által. Villon szerette az életet,
tehát fölfedezte. És Balassi is. József Attilának viszont csak a morzsái jutottak, tehát világot épített a hiány helyére,
állítva azt a gyöngédség-cölöpökre, kínra, jajgatás-cölöpre, hűségre, értelemre.
Világot Nagy László is abból épített magának s nekünk, amit minden ízében ismert, szeretett, elhagyott.
A pántos paraszti pólya szorításából kibontakozva közvetlenül a mindenség pántos szorításába nőtt át, vállán
bárányos éggel s körülfelhőzve Dosztojevszkij sötét hajával. Tündérkedéssel és démonisággal. Először bizonyítva
mítoszi arányúan, hogy lovak, tehenek, csírázó krumplik, disznóbelek, döccenő köszörűkövek, a Tejút csillagaival
kivert lószerszámok ugyanúgy lehetnek az emberi teljesség metaforái, mint istenek, filozófiák, angyalbrigádok. Hogy
egy lónyúzás részeg s megveszekedett jelenetében ugyanaz az őrület szabadul el, mint a királydrámákban vagy a
harmincéves háborúban. S ezzel egy régóta fegyverkező öntudat vágta át magát a félreértéseken. Végérvényesen
kiderült, hogy az osztályhelyzet szűk rámáira kifeszített paraszti fogékonyság, hajlam és érzékenység az egyetemesség
rámáira is kifeszíthető. Hogy a Rege a tűzről és jácintról című hosszúénekben senki se
kisebb, mint a történelemben. A Zöld Angyalban is összevillant ez az érzékenység
tinószemeket, vándorló sókat robusztus növényi szabadsággal; összeértet idézést, csekkszámlát, életformát
búcsúztató harangszót kolóniák tüzes zenéjével. És nem azért, mert valamiféle álomi szép beszéd engedélyt adott erre
is, hanem mert a valóság így rendelkezett.
Nagyság és nagyarányúság egyébként sem állhat meg ingatag gólyalábakon – hasonló erejű gond,
gondolat, akarat és jellem kell hozzá. Vagy hasonló erejű görcsök. Azzal, hogy Nagy László az elmúlt időszakok
sebző, ravasz és kicsinyes tusái közben nem volt hajlandó elfogadni a valóság megtévesztő méreteit, a zsugorodás
fordított gyönyörét: egy történelmileg hitelesített erkölcsi folyamat lényegére szavazott. Arra, hogy a nagyság: emberi
lehetőség. A mi hozzáadásunk a valósághoz. És hogy nincs kegyelem. És hogy fejet ajándékba soha nem adunk!
Negyedszázad óta ezért felelt meg ez a költészet a kihívásoknak. S a csorba fényességek láttán ezért
válhatott maga is kihívóvá. Mikor Juhász Ferenc és Nagy László fiatalon megfogadta, hogy új költészetet teremt
Magyarországon, még nem lehetett előre látni, hogy korunkban a költőnek versben bujdosó haramiának is kell lennie.
De Nagy László költészete a váratlanságoknak is megfelelt.
Mi, akik az idők folyamán – bevallhatóan vagy letagadhatóan – a magunk árvái vagy a magunk
megszállottjai lettünk, egyre szemérmetlenebbül áhítozunk álhűség helyett hitre, bosszúálló világosságra. Tiszta és
visszavonhatatlan szavakra. De melyik az a szó, amelyik azt mondja: föltámadok, és nem lehet benne kételkedni?
Melyik az a szó, amelyik azt mondja: vacogok, félek, szeretek, vérző madárban kivirágzok, és nem lehet benne
kételkedni? Melyik az a mondat, amelyik azt mondja: délsziget nincs, és nekünk el kell hinnünk?
Vagy azt, hogy kintről ordasi tűz vagyok és belül piros őzikecsillag, és magunkra gondolhatunk? És
melyik az a hang, amely regöséneket görget felénk, vagy a Menyegző tébolyodott vőfély-hangján kurjongat, és nekünk fel kell ismernünk kijátszott, mert kijátszható násznép voltunkat az időben? Nagy
László nagy hatalmú és cselekvő nyelvében én sorra megtalálom ezeket a szavakat, ezt a hangot. Mert a világot ő
mindig úgy bízta rá a nyelvre, mintha a nyelv: Isten volna. Míg mások egyre távolabb kerültek a szótól, neki volt
bátorsága ahhoz, hogy a „szó igaz hőse” legyen. A fehér és fekete szavaké. „Testet ölthet az ige, ha tud” – mondták
a Menyegző ruganyos vénei. Mi már tudjuk, hogy Nagy László verseiben testet öltött.
Nagy László földi vonulása
Láttam, mert láthattam költőket tündökölni és meghanyatlani. Láttam őket világlapok első oldalán, filmen,
találkozókon, s láttam őket roncstelepek Orfeuszaként elsodródni. Némelyikük, mint később kiderült, attól volt nagy,
sikeres és hódoltató, hogy a hazája is nagy volt. Hosszúak és izgalmasak voltak országának az útjai, bejárhatatlanok
a városai, a folyói, s a vörösréz tornyok fölé óceáni hab röpült. Egyszóval már a kellékek is nagyarányúság látszatát
keltették.
És közben láttam, mert láthattam Nagy László földi vonulását. Lenyűgöző háttér nélkül és kellékek
nélkül. Egyik kőtől a másikig, a mécslángtól a tulipánig, a tulipántól a Saturnus-tüzekig és tovább. Hol közelebbről,
hol távolabbról azt az utat, amelyen a gyerekhangra és a suhanchangra írt mondókáktól eljutott a világot magukba
fogadó és átrendező mítoszi nagy versekig: A Zöld Angyalig, a Menyegzőig.
Az utolsó öt évtizedben alig volt költőnk – Babitstól Kosztolányin, Radnótin, Szabó Lőrincen át Illyésig
–, akit ne a klasszikusság: a görögség vagy a latinság európai szikrázású szelleme mozgósított volna. Az előírt, a
követendő, a sóvárgásra méltó eszményeké. Nagy László azonban már az első körbepillantás után más istenpatkók
szikrázására figyel. Lorca-szerű verseket ír, amikor még nem is hallhatott Lorcáról. Pontosabban: ugyanazokra a
verőerekre tapasztja fülét ösztönösen, amelyekre a maga korában Lorca és néhány versében József Attila is odahajolt.
A népköltészet, illetve az európait megelőző ősibb költészet vérsuhogására gondolok.
De az a gyanúm, hogy még ez is túlontúl tanáros közelítés. Mert ha valaki egyszer, félredobva az
akadémikusok nagyítólencséjét, azt kezdené kutatni: mi a Nagy László-i tudás alapja, rögtön észre kellene vennie,
hogy nem is a népköltészet, mint ahogy sokan vallják, hanem az, ami magát az ősköltészetet és a népköltészetet is
szülte, táplálta, fönntartotta. A közvetítő közeg helyett a dolgok eredete. S be kellene látnia, hogy Nagy László versei
azt tudják, amit a forró szél imádatában egymáshoz kapcsolt szeretők tudnak, amit a fák sebei, a hasba rúgott
parasztházak, a magasból lebukó mennykövek Dugovics Tituszai, amit a kiszúrt szemű és búcsúzó lovacskák tudnak.
Mondjunk még ennél is nyilvánvalóbbat: a méhzúgás megtanulhatatlan, de Nagy László verse ezt is tudja. Mert
elmennek őérte a csodák, mert ballagásához odaszegődnek.
Volt életének egyetlen pillanata, amikor engedve a csábításnak, ő vonatozott utánuk. Csattogva Ady
nyomán a „szerelmes városig”. S ekkor a csodák visszafelé kezdtek megtörténni vele. A francia liliom csípni kezdi,
mintha vadcsalán volna. Az imádat, a fény, a művészetek, az európaiság jelképes városából szökve menekül haza.
Haza, haza, „napkeleti képzeletbe, a Tisza rohadó-almás partjáig, s tovább, hol gyémánt éggel az örök Attila pakolja
magát”. Hátrál az őserdő, kuncoghattak egymás között a szökés szemtanúi. Ha közelébe férhettek volna, talán még
bélyeget is ütnek a homlokára: Európa helyett ismét a vidékiesség, a barbárság! Hát igen, az embert így is meg lehet
csúfolni! Illenék végre fölírni a sok kicsi jegyzetfüzetbe, hogy Nagy László ösztönös visszafordulása ugyanolyan
történelmi pillanat volt, mint Ady nyugatra szökése annak idején. Figyelmeztetés, hogy többé nincs számunkra Párizs
nyársain megsüthető gondolat: hogy csontok és agyvelők, akarva-akaratlan, ezen a földrészen is izzásba jöttek, még
ha balkáninak mondják a térséget továbbra is. Hogy mi már megmenekülni se a világosság által tudunk, hanem azáltal,
ami köt bennünket. És hogy menekülni csakis a magaslatok iránt van utunk. „Ha neked emberi a mértéktartás, az
igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng” – írja.
Kozmikussága tehát nem stíluselem vagy pátoszt verítékező kagyló, hanem erkölcsi érték. Ellenállás és
küzdelem, mellyel a szürkeség fölé emelkedhet, ahol érték és értéktelenség gyáván összemosódik. Emlékezzünk csak,
hogy az elmúlt negyedszázadban hányszor próbálgatta megmutatni erejét az igazság homályos tükrök előtt.
Mozdulatai azonban kivehetetlenek voltak. De amikor Nagy László félretolta a tükröket, és azt mondta: vége a lírai
fényűzéseknek, s vért akar az ábránd – a kínos tornagyakorlatok is véget értek.
A nagyság: mindenkor újrakezdés, miközben makacs folytatás is. Új ritmikájú Sárkányölő, mondja,
Bartókról Nagy László, amit mi szóról szóra visszafordíthatunk őrá. Új nyelv, új ritmus, új gyöngédségek, dühök,
fejforgatások a mindenségben, új képek, képzetek, amiket rá tudott kényszeríteni a világra. És új szemlélete a
történelemnek is. Mintha kizárólag csak az érzékeivel közeledne hozzá. Ő az a hályogkovács, akinek
mennyezetlámpák helyett elég egy kis tükör és egy idomítható kés is. Nem korszakok időszerű drámája érdekli,
hanem a megrugdalt csontok visszhangja, amely századok óta ismétlődik. Ha korokat akar összefoglalni, így ír: Mikor
a branyiszkói dobok is legurultak az orfeumokba… Tudásnak, történelemnek ennyi is elég. A többi már harag,
undorodás vagy ámulat. Hősei sem a történelmi cselekvés hősei; nem Dózsák, Rákóczik, Kossuthok, hanem a
szellemi cselekvésé: Csokonai, Ady, Csontváry, Krúdy, Bartók, József Attila, Tamási Áron, Kondor Béla. Vagy az
olyan köznapi mítoszoké, mint a Rege a tűzről és jácintról apa és anya alakja, vagy mint
Péter és Julcsa Az Országház kapujában. A megtermékenyítők s a teremtők: az idő
királyai és királynői.
Két évvel ezelőtt New York modern múzeumában végre eredetiben láthattam Picasso Guernicáját. Az arányaival együtt kibontakozó mű úgy söpörte el a róla készült törpe másolatokat,
mintha azok csupán elővázlatok lettek volna. Vagy mintha egy ismerős katasztrófa újonnan előkerült hátborzongató
dokumentumát lökte volna elém a Város. Magát a Természetellenességet láttam megtestesülni. S ott, a kép fekete és
fehér veszedelmében állva, gondolkodás nélkül Nagy László gyötrő és tépett, de tépettségében is fölmagasodó
verseire gondoltam. Különösképp a Menyegzőre. Ha Picasso Guernicája a második világháborús emberiség mitikus arcképe, akkor a Menyegző
a háború utáni emberiségé. Sajnáltam, hogy ezt az igazságot ott a teremben egyedül csak én tudhattam. Ezt is, meg
még a többit is, ami Nagy László nevét körüllángolja. Mondtam magamban a sorokat csukott szájjal:
nem a kivégző szakasz, ó nem, csak megörökítnek, |
s hiába ez a menyegző, menyegző a hátunk mögött, |
|
Mondtam, mint aki abban reménykedik, hogy láthatóvá válnak a szavak, és ezen a szóra, hitre és emberi
tisztességre kiéhezett földön is elkezd növekedni azok száma, akik őt megérdemlik, s akiket ő is megérdemel.
Siratóének
László, kedves, a halált, ezt a mostanit még a te igazmondó szádnak se hittem volna el. Még a te komolyan
rámvillanó szemednek se. De el kell most hinnem mozdulatlan szádnak, kezednek. El kell hinnem Margitnak, aki
a hétfő reggel rendezetlen szürkeségében ott kuporog előtted a földön, szorongatja a csuklód, és el kell hinnem
magamnak is, hiszen sírok.
Belátszik ide a szobába egy darabka a Dunából, egy darabka az örök égből – el kell hát hinnem a víznek
és az egeknek, hogy ballagó árnyékodra nem számíthatnak soha többé! Már-már szólnék is neked hirtelen támadt
zavaromban: nézz hátra, László, jön a napocska, jön a Margitsziget csontos fái fölött, integess neki, ahogy szoktál,
de lenyelem a szavaimat. Ösztönöm súgja, hiába szeretnélek bármire is rábeszélni, téged nemcsak az élet, bizonyára
már a halál is nyakassá tett.
Tudom, nem a leghízelgőbb jellemzés ez egy felnőtt embernek, egy felnőtt halottnak. De talán nem is a
legutolsó. Ebben a szavakat, szemeket, csigolyákat meglágyító világban, a megfontolásokba belefakulók és
beleizzadók napi hadgyakorlata közben a te nyakasságod természeti tünemény volt. Pontosabban: a mi elfojtott
természetünk. Hány derekas férfi és fiú húzott el melletted az utcai forgalomban, de a délceg, a lélekben derekas
egyedül Te voltál. A versírásban is Toldi, ki nem holmi leveles pálcával mutatja az utat, de szálfa rúddal. És Toldi
a gyöngédséghez is. „Aztán jól vagy-e te, fiú?” – kérdezted néha, alulról fölfele nézve rám, annyi
barátsággal a szavaidban, hogy máris jól kellett érezzem magamat. „Nem beteg cicuskák vagyunk ám, hanem tüzes
csődörök” – tetted hozzá alkalmi testamentumul. De mosolyod enyhületében már újra azok voltunk, akik valójában
voltunk, csak valahogy emberibbek.
László, nekem a te természeted volt az alkotmányom. Én nyugtalannak, sérülékenynek, izgágának
születtem. Rég elnyargaltam volna, messze a közeledből, talán a botrányaimba már bele is pusztultam volna, de te
elhagyhatatlan voltál. Te is, a műveid is elhagyhatatlan és lehagyhatatlan. Mikor a Menyegző utolsó sorait írtad, azt érezted, hogy a birkózásba testileg is belerogysz: hogy nem a szellem, nem a
kifejező erő, nem a látomásokat egységbe rántó tekintet győz, hanem az alaktalan, a tengerizomzatú világ, a
földrészek üzleti csipogásába belesüketülő, a kurválkodó háborúk után koslató! Te, makacs és hajthatatlan emberi
tudat! Te, Nagy Leltározó, ki a tonnányi tételekhez a margaréták szirmát is odadobtad. Hát akadhatott-e közülünk
bárki, aki a lényeglátásban, a gesztusokban, a meglepetésekben megelőzhetett, s elhagyhatott volna? Műveld a csodát,
ne magyarázd – verssorod volt ez és életelved. Mert tudtad, hogy a szeretet a legtisztább magyarázat. Aranyoskám
– szóltál egy darab tiszafához, most faragunk belőled valamit. Aranyoskám – szóltál talán egy szóhoz is, most
csinálunk belőled verset. És csináltál! Két akáclevelet félrehajtva röpült ki az űrbe Zöld Angyalod, két hópehely
között repültek el szeretőid. Hozzájuk is őszült szépen a hajad.
Néztük egyszer együtt a felejthetetlen képet: Ady a halotti ágyon. A lenyilazott, gyönyörű királysas. És
mit kellett megérnem: én nézlek most téged halotti ágyadon. Nem látomás: való a kép, hogy ez a két ágy mostantól
kezdve egymás mellett marad az idők végezetéig.
László, kedves, akárhogy kellene pironkodnom is előtted a nyíltságomért, kimondom: te voltál a mi
legnagyobb ajándékunk. Ez a nép, ez a magyarul beszélők sokasága téged szemelt ki mindnyájunk közül, hogy
egyértelműen megmutassa: veszteségek és kudarcok után mire képes még egyáltalán! Milyen magaslatok bevételére,
és milyen történésekre! Milyen vonzásokra és milyen emlékezetre! Milyen játszadozásokra, fegyelemre, pajkosságra,
szentségtörésre! Az országfők sose voltak és sose lehetnek olyan vendéglátói e hazának, mint amilyen te voltál: hiszen
te pártatlan álomi beszédeddel, múlttal és igazsággal, szennyezetlen és szegények közt kimunkált nagysággal tudtad
megkínálni, aki átlépte küszöbünket. Ha a spanyoloknak a legigazibb spanyol a te testvéri Lorcád volt, nekünk a
legigazibb énünk te voltál.
Mikor a Siratóéneket fordítottad magyarra, ugye nem gondoltál rá, hogy az
utolsó szakaszt magyarról egyszer még a legfájdalmasabb nyelvre is átfordítjuk, és ott motyogjuk majd bezárult arcod
fölött:
Soká születik párja – tán sohse jön világra |
ily andalúz, ily tiszta, kalandokban ily gazdag. |
Elcsukló szavaimmal siratlak délceg fenség, |
s a gyászos szél örökké reszket az olajfák közt. |
|
Halottja tűznek, jácintnak
Mindent elhittem és elképzeltem volna az életemben, csak azt nem, hogy nekem valamikor majd
emlékeznem kell Nagy Lászlóra; hogy lehet olyan szibériás tartománya az időnek, ahová váratlanul és titkos
paranccsal száműzheti őt közülünk a halál. Mert ha volt valami természetes és megromolhatatlannak látszó
bizonyosság a létben: az ő jelenléte az volt. Ballagása a hóesésben; nézelődései diófákra, nőkre, késpengékre; vagy
cigarettafüstje, mely oly sűrűn zarándokolt hajához, homlokához.
Épp ma egy esztendeje, hogy ennek a bizonyosságnak vége szakadt. Riadt, kisírt, kallódó szemek adták
egymásnak tovább a hírt: Meghalt Nagy László! Magyarországnak halottja van! Halottja van az életnek, a mostaninak,
a mindenkorinak, halottja a tűznek, jácintnak, becsületnek.
Valóban: aki siratta, nemcsak a legnagyobbak közé fölemelkedett költőt, a szó igazi hősét siratta benne
– Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Ady, József Attila társát –, hanem a csodafiút, elemi erők birtokosát, aki, ha úgy
súgta kedve, ezüstpapírból hóvihart, szöcskét s betlehemi csillagot tudott egy mozdulattal kicsomagolni. Amikor a
Menyegző című versét 1964-ben elolvastam, önkéntelenül az jutott eszembe, hogy ilyen
gyötrelmes, igaz, megmámorosodott nagy verset csak a tenger írhatna egyedül. A katasztrófákat átélt tenger, a
sirályokkal s hadihajókkal játszadozó, a vonuló madarak és vonuló fények néma tanúja.
De Nagy Lászlóban nemcsak a költői erő volt elemi, hanem a sorstudat is. Míg mi – kortársként vagy
barátként – folyvást föl-alá rohangáltunk egyik lehetőségtől a másikig, ő a helyén maradt. Megmaradt a maga
ritmusában. Ha fejüket vesztve futottak is el mellette a világ, a politika, a magánélet eseményei, ő csak botozgatott
szigorúan vagy derűsen, mert tudta, hogy ami belül az emberben nem történik meg, az nincs. Alaktalan, kusza
torlódás csupán, s nem lesz soha az emberi történelem része. Nagy László azok közé a kevesek közé tartozott, akik
várni tudtak és várni mertek a nagyság alkalmaira. A lassú, de folyamatos szó-züllés, szó-halál közepette a szó
mindennapi föltámadására.
Magamban néha igazságtalan és követelődző voltam vele. Adysabb verekedőnek szerettem volna látni az
irodalomban és a politikában is. Lázas, nyugtalanító cikkeket és gesztusokat vártam tőle. A hazugságok, a gyakori
álarccserék, a szellemi kiegyezések nyíltabb és haragosabb megítélését. A fölszín alatt szétszivárgó nemzeti
nihilizmus kiégetését az országos testből.
Ma már tudom, hogy Nagy László mindezt fölvállalta és csinálta is, csak másként, mint ahogy én
kezdetben elképzeltem. Vérbeli költőként, mindent a versre és a nyelvre bízott. Nem ágált, nem marakodott, hanem
teremtett. S ami elkészült, abban ott volt mindig az ítélete is. Ha nem a goromba vagy a kihívó igazság formájában,
akkor a legyőzhetetlen ízlés világhódító könnyedségében. Ott volt a haragja, ott voltak a káromkodásokból fölépített
katedrálisai, ott a bőség, a lendület, a termékenység túlfűtött ingere, mely minden kiszikkadt akaratnak és meddő
hatalomnak eleve az ellenlábasa lett. Sőt, a hosszú versei már önmagukban, a terjedelmükkel is
politizáltak, mert szabadon és korlátlanul mozogtak a törpe és beszűkült célocskák fölött, át a megfontolások
védőgátján.
Sokan azt állítják, hogy egy korszaknak csupán egyetlen érvényes igazsága lehet, még ha más igazságok
is fölmerülnek benne. És hogy ez az igazság egyetlen emberben kristályosodhat ki legtisztábban. Ilyen alapon
beszélhetünk – felületesség és irodalmi elfogultság nélkül – Ady koráról, József Attila koráról s másokéról. Ha a
huszadik század ötvenes-hatvanas-hetvenes évtizedeit valamikor majd egyetlen, összefüggő korszaknak tekintjük:
nem tudom, hivatkozhatunk-e egyértelműbb, kikezdhetetlenebb, pontosabb és tágasabb életműre Nagy Lászlóénál?
Nem tudom, lesz-e, lehet-e másvalaki, aki majd akkor is bujdosni indul velünk a magaslatok iránt?
Nem lesz!
Nagy László Képes Krónikája
Nagy László utolsó években írt naplóit olvasgatom. Fúj bennük a szél, esik a hó, a zúzmara s a
világpolitika bezúzott ablaktábláiból megvillan itt-ott egy-egy üvegszilánk. A folyamatosan írt napi krónikák lapjain
barátok jönnek-mennek, megjelenik a gyomorgörcs, háztűznézőben a halál, de az irodalom fölemlíthető eseményei
alig kerülnek szóba. Mintha a teafőzés mestersége vagy egy ügyes vésőnyél kifaragása izgalmasabb művelet volna,
mint a versírás. Az embernek önkéntelenül eszébe nyilall a híressé vált hofmannsthali gondolat: a költészetből nem
vezet közvetlen út az életbe, az életből se a költészetbe. Vagyis: a lírai én működése annyira önálló, rejtett és
kifürkészhetetlen, hogy időnkint még az alkotók is beavatatlanul figyelik a magunkban lejátszódó folyamatokat.
A naplók alapján mindezt elhihetnénk Nagy Lászlóról is. De ha valaki végiglapozza ránkmaradt spirális
füzeteit: a versek, a műfordítások műhelynaplóit, a kijavított, az összefirkált kéziratok tömkelegét, másra kell
gondolnia. Egy újfajta napló titkaiba pillanthat bele. Egy metaforikus naplóéba, mely szinte képsorszerűen eleveníti
meg a versért folyó, változatos napi küzdelmeket. Esztétikáról természetesen ebben a rajzos, képírásos „naplóban”
sem esik szó, de a Nagy László-i alkotás lélektana szűz képzeteket sugároz ránk. Az egyik lapon például kusza
verskezdet szálkásodik. Áthúzott szavak, örökre kivégzett félmondatok. Valami létezni akart. Valami szenvedély
keresett volna magának formát. Talán a Dunán úszó jégtáblák, jégöklök akartak fenyegetően megtorlódni az
Országház előtt, de ez a téli tüntetés nem sikerült. A vers félbeszakadt, mintha egy nagy barátkeselyű ült volna a
költő keze fejére, vagy a faluvégi kőkereszt dőlt volna rá. A kéz azonban lassan fölocsúdik a lesújtottságból, s előbb
csak vértelen vonalkákat húzgál, köröket kerekít, amelyekből kocsikerék lesz, kocsi és ló, a gyerekkor letisztult
címere, s aztán, ha másnap se, harmadnap se jön el a Vers, a garabonciás kéz nyugtalanul röpdösni kezd a papír
fölött. Lovakat rajzol újra, de most már az apokalipszis méneséből kiszakított lovakat. A lovak mellé páncélos
középkori szajhákat, bohócfejet és haláltól sötétülő Ady-arcot. Az arc alá rögtön egy ingerlő női combot, emlékkép
gyanánt. Egy másik lapra a gitár-ölő Szent Györgyöt, a harmadikra egy szikár és mágikus Dante-portrét.
A rajzokat nézve, első gondolatunk aligha lehet más, mint hogy a hajdan festőnek indult Nagy
László még versírás közben is oda-odafigyelt a szomszédban sustorgó múzsa sugdosására, és hogy a Kondor Bélai
testvér-tehetség nosztalgiája állandóan kísértette. De gondolhatjuk azt is, hogy szabályos ördögűzés volt ez a
fölborzolt rajzolási kedv. Ráolvasás a dermedt idegekre: ha kell, hát fölidézi ő még a hegyek mögötti bivalyúristent
is, csak fusson ki belőle a tehetetlenség romboló nyavalyája. Féljen és riadozzon inkább, mint tuskósodjék.
Hogy mik voltak a rajzoló kéz indokai, maradjanak nekünk is talányosak. A végeredmény a részleteknél
is sugalmazóbb, hiszen a költői lét gyönyörűséges Képes Krónikái ezek a Nagy László-i füzetlapok! Az ember csak
ámul: ez itt a Hószakadás a szívre első, ős-változata. Ez még prózavers. A címe is még csak
Hószakadás. Jóval később ebből a prózavers-ércből olvadt ki a költő legutoljára megjelent
verse, a hányatott sorsú vers. Amaz meg ott a Balassi lázbeszédének a kézirata. A kíméletlen
szigorúságú nagy versé. A saját lázbeszédének dokumentuma. Búcsú és leszámolás, de nem megőszült elégiába
fulladó líra, hanem gyávákat és hitgyalázókat földre térdepeltető. Az undorodás szent verse. A megtartó dacé. A
magyar századokon átsajduló tüzes idegszál. S lám, a füzetlap szélesen maradt peremén még a versbeli dögdongók
is kapnak egy futó pillantást, és fölidéződik a halálba készülő előd sejtelemarca is.
Már a mi időnkben is teremtődik a távlat Nagy László életművéhez, de elképzelem az utódokat, akiknek
a tudatába belemaródnak majd a versei, mert akkor világosul csak meg igazán, milyen nagy ajándék is a sorstól,
hogy a könyvekben kinyomtatott, szeplőtlen, tiszta szövegeket világrajövetelük vérszennyében is látni lehet.
De a sorssal hadakozó versek kézirata mellett ugyanolyan izgalmat kelthetnek majd Nagy László játékai
is: a képversek, a csavaros, agyafúrt betűképek, vagy Korniss piktor úr festményéhez írt versének számtalan forma-modellje. A pásztoRablók kalligrafikus címét legalább száz változatban leírta. Nem sajnálta
rá a visszatéríthetetlen időt. Azért nem, mert a nagyság tudatát magában fölnevelő költő született kismester is volt.
Konok kézműves, az aranyfüstöt vagy egy hajszál árnyékát is idomítani tudó iparos. Önfegyelem és meglepetés,
játék, tündérkedés és matematika együtt csavargott mindig az idegeiben. És a játszadozásaiban is mindig ugyanazok
a képességek lombosodtak ki, mint a gondolataiban. Mások a szavakból is engedték kicsurogni a lelket, a vért, ő
pedig még a betűkbe is lelket lehelt. Így készítette el a Hordószónok két változatú betűversét.
A Cégért, Az oszlopost. Az Emberpárt. Mert
még a betűk mögött is valami lappangó emberi lényeget keresett. Jeleket, üzeneteket, sugalom-táviratokat.
Amikor a füzeteit átlapoztam, a József Attilához írt versének egyik sora jutott eszembe. „Képzeletemre
bízzál édes munkát.” Ahogy nézem ezt a különös, előzmények nélküli kiállítást, már tudom: az óhajtott költői és
emberi megbízatást Nagy László megkapta a sorstól, s el is végezte, akár egy napszámos lángész.
Egy másik életmű töredéke
Ismét egy Nagy László-könyv a síron túlról. Már a harmadik életjel a halál után. Már a harmadik
meglepetés, amire nem is számítottunk. Ezúttal a rajzaiból, festményeiből, rézkarcaiból kikerekedő könyve: a sose
pihenő képzelet és kéz közös hagyatéka. Látszólag melléktermék: az el-elkalandozó kedv zsákmánygyűjtése a
szomszédos mezőkről. Lényege szerint azonban jóval több ennél: egy másik életmű
töredéke. A betetőzött költői sors mellett egy csírájában maradt festői pálya lehetőségének a vázlata. Egy lemondás
vissza-visszajáró lelkifurdalása és kísértete.
Azért a lemondásé, mert Nagy László fiatalon csakugyan festőnek készült. A Pápai Református Kollégium
rajztermében – négy-öt diákművész képei közt – még most is látom a rajzait, vízfestményeit. Fák, lovak, lombok mögé
bújt vízimalmok a képeken. A várost átszelő Tapolca folyó zöld elevensége. Az otthoni udvar, kocsival, tyúkokkal.
Aztán a Somló pompás és fennkölt magánya, a síkságról nézve. Közben látom őt magát is, megválthatatlan ütemben
ballag a Jókai utcán, a Csóka vendéglő felé, de csak bizonyos távolságból láthatom, hiszen idősebb nálam, „fölöttem
jár”, ráadásul kereskedelmista, s ő már „híres fiú”. A rajztanárunk, A. Tóth Sándor Móricz Sándorral, Rohonczy
Jánossal együtt az ő nevét is emlegeti. Forróság önt el, ha közülük bármelyik mellett elmegyek vagy megállhatok.
Festeni, rajzolni, sajnos, nem tudok, de a matematika s a költészet néha megkótyagosít, és ilyenkor a hullámokban
érkező sugalmak révén egyenrangúnak érzem magamat mindenkivel. Még azzal a rejtélyes, rövid szakállú festővel
is, akit Rohonczyék, Móriczék, Nagy Lászlóék is tehetségesnek tartanak. Tehetségesnek? Művésznek? Nem csoda,
mivel már a neve is lenyűgöző: Istenes-Iscserekov András. Azt rebesgetik róla, hogy orosz származású.
Ezerkilencszáznegyvenhármat írunk, s ami a származását illeti, az még külön is borzongató. Igazi Dosztojevszkij-hős.
Jár-kel magányosan a városban, többnyire siet, széles karimájú kalapja alá betódulnak az északról érkező felhők, s
begomolyog az ég. Neki magának is ijesztően kék szeme van, talán ettől a szakadatlan gomolygástól. Néha nyomába
szegődöm titokban, szeretnék hozzá hasonlítani, sőt azt is szeretném, ha a „fiatalabb kartársai”: Móricz és Nagy
László is csatlakoznának hozzá: fújhatna a szél, eshetne az eső, s mi mégis elfojthatatlan lángjai lehetnénk Pápa
városának. Csak a tornyok illenének hozzánk, s a kollégium falába beleégett suhanc Petőfi árnyképe.
A háború aztán elfújt mindent. Német katonazokniban s autógumiból metszett saruban elfelejti az ember
ihletett emlékeit. Nem akartam többé művész lenni: a hadifogságból és a frontról hazatérők történetei jobban
érdekeltek, mint a művészet.
Egy nyári napon azonban végigfutott a hír a városon, hogy a vörös szakállú, búskomor festő a vonat alá
vetette magát, mint József Attila. Nagy, véres sáljáról is beszéltek, amely rátekeredett a tengelyekre. Valami
összerándult bennem. Az egykori – művészek közelében támadt – izgalom átváltozott bennem megrendüléssé:
vallásos áhítattal kezdtem tisztelni az önpusztító alkotókat. Móricz és Nagy László is eltűnt már akkor látókörömből,
de az én diákfejemben mégis úgy éltek tovább, mint az öngyilkos Iscserekov András utódai. Mint a jövő nagy ígéretű
festői.
Hogy a költő Nagy László azonos az én legendásított pápai festő ismerősömmel, csak akkor derült ki
számomra, amikor az ötvenes évek elején személyesen is találkoztunk. Egy bujkáló, bakonyi mosollyal elintézte
László a múltat. El Pápát, a jövőjüket vesztett elképzeléseket. Elintézhette, hiszen akkor már a harmadik verseskötete:
A nap jegyese is mögötte volt. Messze mögötte a pokróctalan népi kollégiumi korszak,
a Képzőművészeti Főiskola stúdiumai, „Kmetty papa” sajnálkozó arcával, aki újra és újra még a tandíjat is kifizette
volna a tehetséges növendéke helyett, csak hogy visszatérítse a festői pályára.
De ha mindez mögötte volt is Nagy Lászlónak, a grafika, a festészet, a szobrászat iránt érzett kivételes
vonzalma nem lúgozódott ki belőle soha. Emlékszem az 1955-56-ban megtáltosodó Új Hang szerkesztőségében lezajló ízlésütközetekre. A folyóiratot Simon István és Bodnár György
szerkesztette, de az „új hangot” mindenben Juhász és Nagy László adta meg. A laphoz bejáró írók közül kizárólag
csak nekik volt képzőművészeti tájékozottságuk és kultúrájuk. Ferenczy Béni félrelökött Petőfijét ki méltatta először
diadalmas konoksággal és hozzáértéssel? Nagy László! S Kondor Béla apokaliptikus látomásai előtt is ő nyittatta
ki velünk a szerkesztőség ajtaját, ablakait. Ama bizonyos Dózsa-sorozat a forradalomról, az első kondoros
jelentkezés, a fejvesztettség roppant igézetével és erejével ugyanúgy borzongott végig az idegeinken, mint a minden
szürkeséget, hivatalos és tompa realizmust elsöprő juhászi eposzok, Nagy László-i versek. Szédítő metaforákkal
telítődött körülöttünk a levegő s a korszak. Jéggel beüvegezett erdőkben járt-kelt a képzelet fától fáig. Különös
kábeleken a temető telefonált. Halál, deres fű, patanyom, s a vasárnap gyönyörétől megremegő városok új
mindenségbe szerveződtek össze. Gépek s megőrlő bábeli szerkezetek jelentek meg új látomásainkban, hogy
fölismerjük a körénk épült totális világ természetét; hogy az elrettentő képekről ráismerjünk a magunk félelmeire,
s megfogalmazott félelmeinkről viszont ismerjünk rá saját szabadságigényünkre s akaratunkra. Soha annyi
szövevényes, gazdagon értelmezhető kép, metafora még nem született magyar nyelven, mint akkortájt. Még Csokonai
és Vörösmarty vízióiban sem. Mintha az évekig darócba s plakátruhákba öltöztetett szellem akarta volna igazolni
mélyebb képességeit! Mintha a távlatait s eszméletét vesztett magyar művészet nyerte volna vissza – képtobzódásban
– magabiztosságát s teremtőképességét. Engem utólag még az az elfogódott gondolat is megérint, hogy Nagy László
látomásokká átalakított költői képeibe az évekkel előbb háttérbe szorított festő is besegített.
Ez a föltevés persze bizonyíthatatlan. Az azonban már bizonyítgatás nélkül is beszédes tény, hogy Kondor
Bélával, a rézkarckirállyal, a modern grafika ifjú és modern mesterével ekkor köt barátságot. Ez a barátság nem
csupán testi-lelki alapozású. Esztétikai és morális gyökerű is.
*
Aki végiglapozza ezt a könyvet, sok helyütt rábukkanhat a baráti szellem jelenlétére. Egy-egy kéz, egy-egy
szárnyas férfialak megrajzolása tagadhatatlanul Kondor Bélás. A piros hóhérfej virággal, Kondor bármelyik
festményére is odaillene! Lehetne társa a Késes embernek, az Ítélkezőnek, A műtücsök fölbocsátásának is. A szimbólumteremtés ugyanúgy
egymás mellé sodorja őket, mint a groteszk ellenpontozás. De mért olyan baj ez? Arany János, a megbabonázott barát,
Petőfit utánzó verseiben is egészen más harangszót hall, más egeket ölel magához, mint Petőfi. Hatás és kölcsönhatás
egyébként is rejtelmesebb dolgok. Kondor Darázskirálya – a címében s elgondolásában
is – Nagy László-i motívumokra utal. S néhány Kondor-kép szerkezete is rokon asszociációk ködéből bontakozik
ki végül. Tündéreskedések és angyalkodások találják szembe magukat roppant kőgörgetegekkel, bibliai
katasztrófákkal mindkettőjük életművében. Vannak tehát jófajta kölcsönhatások is, amelyek osztódással
szaporodnak, majd pedig önállósulnak.
A kölcsönhatás bizonyítására idéznem kell egy Kondorról szóló Nagy László-írásból. Ezt írja róla: „Élete
végéig érintetlenül hagyták az elvonatkoztató meg tartalmatlan irányzatok. Mindig az érzékletesség határain belül
küzdött igazáért.
Éhsége az emberi szépre, igazra, az áldásos technikákra, játékra, szabadságra, a megtartó szerkezetre
eredendő és meghatározó vonása. Jellemvonása…
A fragmentizmussal szemben arcvonal ez a mű, föllelhető benne az álmodott grünewaldi egység.
Művészetének rendszere van, szimbólumok, tömény jelek hordozzák eszméit, itt az ellentétek végleges feszültségek,
de néha egyetlen pólus is átfordul önmaga kontrájába. A teremtett világ, ami sokfajta grafikájában, festészetében
öntörvényűen él, annyira új, hogy csaknem teljesen elüt a magyar hagyománytól… Mégis az igazi hagyomány így
születik.”
Aki ilyen tökéletesen megért egy másik szellemet, az már önvallomást fogalmaz. Mert egyetért vele; mert
kedve lenne folytatni, tágítani, bokrosítani a másik eszméit, elgondolását.
A töredékesnek maradt Nagy László-i grafika és festészet köré így képzelem én oda, tágításul, azokat a
változatos és feszes dimenziókat, amelyeknek nem volt alkalmuk világra jönni. A Dylan Thomas-, a Szécsi Margit-,
a Miguel Hernandes-versekhez készített illusztrációk megsejtetik velünk, milyen ábrázolói képzelet működött Nagy
Lászlóban. Verseihez hasonlóan a rajzolásban is jelképteremtésre törekedett. Réteges metaforák alkotására. Egyik
rézkarcán például, sörényében két égő gyertyával megszállott ló vágtat a világ fölé, hátán a költészet zászlós
múzsájával. A földön s a földben magukra hagyott lények hallgatóznak. Számukra nem jelent semmit ez a mámoros
vágta. S ha netán hallanak is valami suhanást, zajt, földközelből csupán a gyászbóbitás temetői lovak trappoltását
hallják. Nincs az emberek zömének füle a csodák szokatlan neszére? A pőrére vetkőztetett múzsának akkor is járnia
kell a Földet és az Eget összekötő térben… Ugyanilyen jelképes rajza a Gitárölő is. A Sárkányölő Szent György ellenpéldája. Nem a gonoszt ölik dárdával a képen,
ellenkezőleg, a gonosz öli a költészetet, a zenét. A rajzot a börtönben elpusztult Lorca-barát spanyol költő, Miguel
Hernandes emlékére készítette. De bármelyik, véletlenül kikerekedő vagy pontosan megszerkesztett rajzát nézi is meg
az ember, a Jelenések szomszédságában érezheti magát. Bolond világvárosok mutatják
meg poklos anyaméhüket, ha csak egy pillanatra is. Dylan Thomas-i alkoholhercegek feküsznek ravatalon. Meztelen
farú nők, fekete harisnyásan várnak a táncba hívásra. És persze a lovak! A lovak! A hétfájdalomtól megtekeredő
testűek! Forognak saját kíntengelyük körül, mintha épp búcsúznának… De nem folytatom. Kár volna elemezni, ami
nem elemzésre vár, hanem a figyelmünkre, s méltatni, ami nem méltatásra. Nagy László mostani könyve inkább a
természet ajándéka, mint a besorolható műfajoké. Játék, tűnődés, elragadtatás rajzban, boldog és boldogtalan
irkafirka a sors lapszélére, az emberben örökké munkálkodó esztétikai igény dokumentuma. Ahogy a lakásában
üresen maradt felületeket, belső kényszerből, ősi díszítő ösztönből telifestette, az idő üresen maradt felületeit se
hagyhatta soha kopáran, berajzolatlanul.
Halála reggelén ott álltam én is fejénél, mintha egy világomlás romjai között álltam volna. Keze a paplan
fölött elérhetetlen messzeségben immár a maga készítette Betlehemi csillagtól. A romok
között semmi se volt sajogtatóbb, mint az a néhány árván maradt véső, melynek a nyelét ő maga esztergálta, csinálta,
kézhez állónak, hónapokig. Válogatott fákból: puszpángból, tiszafából, cédrusból, vörös indiai teakfából. Faragni
akart velük maradék idejében. Faragni asztalt, lábasszekrényt, befesthető faszobrokat, s ki tudja, mit még, hogy a
verseihez illeszkedő világot a saját keze munkájával népesítse be.
A vésők ott állnak ma is a döbbenet fölött. Ők is csak sejtik, hogy az egyik legnagyobb magyar költői
életmű árnyékában még mi minden élet és mű maradt félben.
Nagy László fordításai a rádióban
A Magyar Rádió még aligha vállalkozott hasonló föladatra: kilenc hónapon át – havonta egy alkalommal
– Nagy László műfordításait ismerteti meg hallgatóival. Elszórt és véletlenszerű műsorok helyett egy műsor-láncolatot
kovácsol össze, amely ha csak a töredékét képviseli is a költő fordítói munkásságának, sűrítő és összpontosító
erejével a teljesség képzetét keltheti.
Talán még rágondolnunk is szentségtörés, hogy e szokatlan vállalkozást és megkülönböztetett figyelmet
a halál sietős jóvátételének tekintsük. Irodalmi vigasznak veszteségünkért. A Nagy László-i életmű haragosan dobná
le magáról az ilyen vigaszokat. Nem a kegyeletünkre, hanem a figyelmünkre van szüksége. Az
életünkre, a kíváncsiságunkra, mert minden sorában élet van: eleven égbolt, eleven pünkösdi rózsák, harag és
végtelenség.
Az, hogy minden sorában – ez egyértelműen azt jelenti, hogy fordításaiban is! Hiszen ő fordítani is úgy
fordított, ahogy a verseit írta. Félt tőlük, játszott velük, meghurcolta őket a szigligeti hóesésben, a bakonyi sárban,
s itt, Óbudán is, a Duna maskarás, folyam-álarca előtt. Földarabolta, halálra kínozta az idegen költeményeket, hogy
aztán újraszülhesse őket magyarul. És fordítás közben is – akárcsak írás közben – ott talált leginkább magára, ahol
szenvedélyekbe ütközött, ahol a vers perzseli a vért, mint üvegszilánkos kenőcs, ahol belerúgnak a múzsákba,
elhessentik az angyalt, s „megnemesítő hajszájában minden világnak” a költőket a lázadás nagyköveteinek tekintik.
Egyszóval: mások verse ugyanolyan sérthetetlen és fontos volt számára, mint a sajátja.
Emlékszem, valamikor az ötvenes évek végén, Tolnai Gábor professzor hívott néhányunkat egyetemi
szobájába: Nagy Lászlót, Szécsi Margitot, Berek Katalint s engem, hogy lejátssza nekünk hanglemezről García Lorca
Torreádorsiratóját, egy spanyol színésznő előadásában. A fojtott, a hisztérikus, a
tébollyal paráználkodó, idegen mondatokból csak félszavak s értelem-szilánkok hasítottak belénk, de a követhetetlen
szövegből is mindnyájunkat megcsapott a halál szája íze; megcsapott, falhoz lökött az a fekete tornádó, amely ott a
szobában, a vers hallgatása közben kitört. Évekkel később ugyanezt a sötéten tüntető, férfias gyászt éreztem
kiszakadni a magyarul megjelent szövegből is. Mintha Nagy László nem is a verset, hanem a halált fordította volna
magyarra. A vért, az aréna sebeit, Spanyolország minden fekete bársonyát.
Egy költővel – ahogy Lorcával ő – egy másik költő szerencsés esetben még azonosulhat, de egy másik
néppel valójában csak egy másik nép tudna azonosulni. Nagy László a kivételesség jogát e téren is kiverekedte
magának: megáldva bartóki vonzalmakkal és képességekkel, egymagában is életmű terjedelmű népköltészeti
szövegeket magyarított: bolgárt, délszlávot, albánt, magyarországi cigányt, vogult, csuvast, nem beszélve arról, amit
alkalomszerűen a spanyol, a román, a lengyel népköltészetből ültetett át nyelvünkre. A fordítási kultúrájára jogosan
büszke magyar irodalomban két embert érzek közvetlen elődjének: a Bibliát fordító Károlit s a Kalevalát magyarra honosító Vikár Bélát. Egyéni hajlamaikon s megszállottságukon túl is van bennük
valami diadalmasan közös: a nyelv ereje! A teremtett és a teremtő nyelvé. A valóság és a látomások anyagából
összegyúrt magyar nyelvé. Az európaiságból és metaforikus képzeletből kiolvasztott új lehetőségek nyelve!
Nagy László számára a nyelv soha nem az emlékezet nyelve volt, nem az egyszer s mindenkorra
megszerzett ős-élmény, ős-anyanyelv, hanem a változó világgal naponta szembesülő. Ha ő versben vagy
versfordításában leírta azt a szót, hogy: vérbükk, sastoll, csepűing, dögzsír vagy vadibolya, éreznünk kell, hogy
kiválasztott szavai nem az irodalom szertartásos hívására jöttek elő a múltból vagy a szótárak csöndjéből, hanem egy
vadonatúj élmény szólítására.
Egy közös szigligeti nyaralásuk kapcsán Örkény István írja meg, hogyan szegődtek Nagy Lászlóhoz ezek
az új élmények. „Ő – mármint Nagy László – akár a tóról, akár egy magányos sétáról tért vissza, mindig hozott valami
hírt számomra, újat, szenzációsat. Nem pletykát, újsághírt, futó eseményt: ő mindig a világmindenségből jött haza,
s beszámolt az ott látottakról, fákról, madarakról, gyomokról, gyíkokról, világokról – az öröktől fogva való és
örökkévaló természetről, amelyben sajnos, nem vagyok otthonos. Mit tudtam én a vadibolyáról, cirokról,
nyúlsóskáról? A fináncbogárról? A közönséges faligyíkról? A kőrisbogárról, amely – kőrisfa híján – az orgonák
zöldjét is kopaszra rágja? Mosolygott, s élvezte csodálkozásomat, én meg az ő mindenben jártasságát, a költőben a prózai minden tudást.”
Ez a minden-tudás a fordításaiban is ott virtuskodik.
Legutolsó bulgáriai útjáról például egy dudabőrt hozott haza dudán is játszó, népzenész fiamnak.
Megszerezhette volna ezt az ajándékot szófiai barátai s tisztelői révén is, boltból vagy múzeumból, de az ajándék így
nem lett volna igazi. A dudavásárláshoz neki az eredeti helyszínek hangulata is kellett: a szél, a napsütés, a hegyi
juhnyájak bódorgása; kellettek a cserző melencék, fakéreg kádak; kellett a Rodope hegység zöldbe
átváltó legendája, az ég alatt elkészülő ürühús íze, a pásztorok válltartása, nevetése, éneklő torokhangja. Tanúk
mondták el kérdezetlenül, hogy Nagy László ezer kilométert utazott egy valódi dudabőrért.
Népköltészeti fordításaiban tehát nemcsak a költői tehetség erejét érzi az ember, hanem ezt a mindent
megérintő, megélő, sejtjeiben fölhalmozódó tapasztalatot is. Láttatni azért tudott egyszerre látomásosan és
tárgyszerűen, mert előbb maga nézte meg tövükről-hegyükről a dolgokat. Önérzetesen vallotta többször is, hogy ihlet
és élmény helyett neki gyakran elég egyetlen felötlő szó, ő abból is tud kerek verset írni. Persze hogy tudott, mert
mindegyik szó körül tüzes élményei keringtek, akár egy naprendszerben.
Ha a költészet titka – mint mondják – azonos az emberével, a műfordítás titka se lehet más, mint az
emberé, amennyiben költészet óhajt maradni, s nem csupán a tisztes ipar terméke. Senki se ismerte ezt a törvényt
jobban Nagy Lászlónál. Lorca-fordításaiban ugyanúgy, mint a bolgár balladák vagy bájolók átültetésében ő
mindenekelőtt a léthelyzeteket s a léthangulatokat fordította le. Ezért is szolgálták őt fölbecsülhetetlen hűséggel a
szavak. Aranyfedezetük a világ volt, hitelesítőjük egy leronthatatlan élet.
A világ közepén álltunk
Az elmúlt esztendőben többször is rászorított a sorsom, hogy élőszóval beszéljek Nagy Lászlóról. Életem
szaporodó lehetetlenségei közül talán semmit sem éreztem ennyire áthidalhatatlannak, mint ezt, hiszen én nem róla, hanem vele akartam beszélni mindig, még a halála után
is. Ülni a Nimródban, a Rózsadomb sörözőben időtlenül; ülni Szervátiuszék kolozsvári műtermében a szobrok
között; kiszakítani egy-egy mondatot a csöndből, a megkeményedő novemberi égből, vagy Doberdo sziklás talajából,
s folytatni az életet, ha másként nem, hát szavakkal! Folytatni barátságunkat, folytatni a költészetet a lét ibolyántúli
sugárzásában.
Ez volt sokáig az én elűzhetetlen sóvárgásom. Ez volt az én halállal szembeforduló utópiám. Ahogy más
istentagadó – én haláltagadó lettem. Vakságból? Szorongásból? Sose bogoztam ezt, mert időről időre azt
tapasztaltam, hogy hiába zörrentek meg László koszorúi a közelemben hetvennyolc telén, a hangok csak a fülemet
kísértették. Csak a fülemet, mert a szememben ő továbbra is ott élt, ott járt-kelt, ballagott elevenen, ott cigarettázott
magasan ácsorgó kézzel.
De a halált – az elnyújtható ravaszkodások ellenére – egyszer mégiscsak be kellett vallanunk. Nagy
Lászlóét én akkor tudtam bevallani magamnak, amikor a hatvani múzeumban kiállított képei előtt rádöbbentem, hogy
immár visszafordíthatatlanul elkezdte élni előttünk utóéletét.
Ez a Petőfi Múzeumban ma megnyíló kiállítás is ennek az alakuló, növekvő, terjeszkedő utóéletnek egyik
mozgósító pillanata.
Aki végignézi ezeket a költő füzetéből kinagyított képverseket, betűverseket, kézirat-töredékeket és
rajzokat, első fölmérésére talán csak vonzó és tündökletes kuszaságot láthat. A költői munka melléktermékeként
álomdarabkákat, bohócarcokat, magasba feszülő, gótikus lónyakakat, sörényeket, tomporokat, bevonalkázott
szüzeket, az érzékiség félhomályából előderengő ágyékokat, s egy világot néző, kalapos Adyfejet. Ha keresnének,
akkor se találnának ezeken a véletlenszerű Nagy László-i dokumentumokon valamiféle gondolati célratörést. Nem
illusztrálnak semmit, s a képzeletünket sem izgatják föl, ahogy egy-egy vajúdó, szimbólumos grafikasorozat
fölbolydíthatja. De ha nem ábrázolnának is beszédes érzelmeket vagy gondolatokat, messziről süt belőlük valamilyen
romolhatatlan izgalom. Egészen pontosan: a mesterség szeretete. Néha azt gondolom: úgy születhettek ezek a vásott
irkafirkák, rajzok, ezek a szentségtörő kis remeklések, ahogy nehéz munkája közben az emberből egyszer csak
előkanyarog egy dallamtalan füttyszó.
Azok, akik gondosan foglalkoznak Nagy László alkotói módszerével, tudják, hogy költészete ugyanaz
volt, mint Jákob harca az angyallal. Roppant erők összpontosítása az ég alatt s az idegekben. Filozofikusabban fogalmazva: a valóság nem előföltétele volt költészetének, hanem a célja.
Gondoljunk csak a Menyegzőre. E nagy mű minden sora mögött olyan huszadik századi
tények, tapasztalatok, jelenetek tolongnak, hogy új összefüggések lázát és feszültségét teremtette meg a szétszórt
jelenségek között, új valóságot hozott létre. Olyat, amely cáfolhatatlan és az emlékezetünkből is
kitörölhetetlen. E gyötrően nehéz munka közben bőven adódhatott alkalom Nagy Lászlónak tűnődésre és füttyszóra.
Ő maga mondta el, ha jól emlékszem, Kiss Ferencnek, hogy amikor a Menyegzőt
befejezte, azt érezte, belepusztul a fáradtságba. Egy-két év múlva ez a prométheuszi energiáktól feszülő vers hitette
el velem – hosszú és leverő évek után –, hogy mi még győzni is tudunk! Sajnálhatjuk, hogy ennek a vers-birkózásának
és csatanyerésnek kevéske nyoma maradt a zöld fedelű spirálos füzetekben.
Nagy László ránk öröklődő kéziratai már puszta ránézésre is elütnek a kortársakétól. De bátran
mondhatom, hogy a világ legtöbb költőjének a kéziratától is. Külalakra is mestermunkák. Talányosak és sugalmazók.
Talán William Blake és García Lorca papírjai között találhatnánk hasonlókat.
Sőt, ha az imént azt állítottam, hogy nem illusztrálnak semmit, most följebb csavarom kissé a gondolatot,
s azt mondom: külön-külön csakugyan nem, de együtt annál meggyőzőbben. Arról a sűrű esztétikai közegről adnak
hírt, amely Nagy Lászlót minden pillanatában körülvette. Arról a lírai erőtérről, amelyben az élet sutácska és
fölszerszámozott eseményei egyaránt megdelejeződtek. Adyt sokszor elképzelheti az ember kurucos, gőgös nagy
úrnak, a költészet fehérrózsás fejedelmének, akinek – saját bevallása szerint is – legbátrabb tanácsadója az alkohol
volt. Ihlete is a másnaposság finom remegéseitől fokozódott. Nagy László ihletettsége mintha természeti tünemény
vagy természeti jelenség volna. Olyan, mint amikor a bazalthoz ütött acélból szikra pattan: olyan, mint amikor a
pünkösdi rózsától elrúgja magát a darázs, s a bozontos virágfej megremeg.
Vannak istenáldotta költők, akiknek még a létezése is esztétikai élmény. Ahogy a Nagy László-i nyelv,
a Nagy László-i arc, s a Nagy László-i önérzet, báj, harag műalkotásnak számít, annak tekinthetjük az életét is.
Elhagyva ifjúkorát, sose akart költő lenni, de egy szokatlan hangulatú szóval, egy mozdulattal, egy niagarás emlékkel
akaratlanul is az lett. Költőként viselkedett ő az árván égő gyufaszál előtt is, és a „dögszagoló diplomaták” előtt is!
Valaki egyszer régen a zsebkésével dicsekedett előtte. László kezébe vette a kést, forgatta, s látta, hogy hitvány holmi.
Mosolygott kicsit, aztán elővette a saját kését, és a silány pengéjű bicskát megfaragta vele. Cselekvő jelképei és
metaforái nemcsak a verseit: az életét is magas rangra emelték.
Az esztétikai s az erkölcsi relativizmus korában, amikor szemünk láttára sokan a semmit ondolálják ki
ügyesen, s a belső tartás megcsúfolói lesznek új felekezetalapítók, talán senki sem hiányzik annyira közülünk, mint
ő. Nem azért, mintha ítélkező alkat lett volna, hanem mert szilárd volt. Ízlése, csöndje, mosolya körül olyan
viszonyítási rendszer alakulhatott ki, amely nemzedékeket formált.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy tíz éven át a barátja lehettem, s közeli tanúja életének. Ha vele voltam, azt
érezhettem gyakran: a világ közepén állunk. Mert hol is lehetett volna másutt a világ közepe, ha nem ott, ahol ő
botozgatott, rajzolt, verset írt s nézte a Házsongárdi temető sírköveit, vagy a szívre szakadó hóhullást a Dunaparton?
Ez a titkos érzés a halála után mélyebbre szállt bennem, de nem szakadt meg. Ha arcképét látom, ha keze vonását a
papíron, ma is hallom dünnyögésbe forduló üzenetét.
Nagy László háza
Ahogy közeledett ez a mai nap, ez a szertartással fölérő avatási ünnep, óráról órára szorult össze a torkom.
Nem a föladat fojtogatott, nem a baráti felelősség, hogy nekem ilyen kivételes helyen és kivételes pillanatban –
család, rokonok, földiek s írótársak gyülekezete előtt – kell beszélnem Nagy Lászlóról, hanem az a másik, az a
gyomrot remegtető gyötrelem, hogy ismét be kell vallanom élőszóval a halálát. Ki kell mondanom hangosan újra,
hogy: elmúlt, hogy elment, hogy nincs, és nem is lesz többé, amit már hat esztendővel ezelőtt, halála reggelén is
árulásnak éreztem.
Mi lehet ez a babonás csökönyösség bennem? A szeretet és a hiány illegális daca a hatalomra kerülő halál
ellen? Nem tudom, de azt igen, hogy nagyobb szükségem van a titokra, az elhallgatásra, mint a csupasz igazságra.
Nagyobb szükségem van arra, hogy Lászlót bármikor odaképzelhessem az eleven világ eseményei közé, mint arra,
hogy a Farkasréti temető márványangyalaival sugdolózzam. Hisz a halál távlata egy olyan költő esetében, mint
amilyen Nagy László volt, nemcsak a halhatatlanság lehet, nemcsak az időben megkövesedő szobor-jelenlét, hanem
az életet újra és újra megihlető sors is.
Akik ismerték őt, tudják, miről beszélek. Nagy László közelében az ember igazabbnak, jobbnak,
szabadabbnak érezte magát. A világot feszültebbnek, de kiválasztott, érdemes helynek is. A tűzről ő nemcsak azt
gondolta, amit a hétvégi turisták gondolnak, hogy husikát lehet sütni a parazsa fölött, de azt is, hogy a tűz: emberi
elem: boldog, boldogtalan, tűnődő, epilepsziás, vagy éppen nagy hatalmú erő, akár a lélekben lakozó hit.
Az életmű árnyékában állók közül már többen is megkérdezték tőlem: művelt költő volt-e Nagy László?
Babitsi vagy illyési értelemben nem, de ha a műveltséget a létben való jártasságnak, ítéletnek, ízlésnek, szenvedni
tudásnak vagy örömnek nevezzük, akkor feltétlenül az. Mert kit is mondhatunk jó lélekkel művelt költőnek?
Szerintem azt, aki az egész létező világot a saját világává tudja alakítani. Megtalálva benne a kavics helyét, az
űrrakétákét és gyászkoszorúkét. Nagy László ezzel a már messziről fölismerhető képességével a Balassi-, Csokonai-,
Vörösmarty-, József Attila- s a Radnóti-rangú költők sorába tartozik. Hiszen ha József Attila az egész emberi világot,
sőt az univerzumot is versbe tudta írni a város pereméről, Nagy László ugyanezt cselekedte – hogy a szavakkal is
játsszunk – a falu pereméről.
Legtöbb parasztszármazású költőnk – Erdélyi Józseftől Simon Istvánig és tovább, el egészen a fiatalokig
– egy keretbe foglalható paraszti világ társadalmi, természeti élményeit és lelkiállapotát rögzítette. Juhász és Nagy
László szétfeszítette a hagyományos kereteket, s a többszázados paraszti életet a krumpliföldek, az istállólámpák,
a csordakutak és a jégverések földi köréből az egyetemes lét költői magasába emelte. A témához való érzéki és
tárgyszerű kötődésében Nagy László volt a következetesebb és kristályosabb. Gondoljunk csak az olyan verseire, mint
a Rege a tűzről és jácintról címűre, A Zöld Angyalra vagy
a Búcsúzik a lovacskára. Reymont Parasztokját talán az
egész, európai kultúrára hangolt világ ismeri. Sokszor gondoltam rá, hogy a föntebb megemlített mítoszi költemények
nem csupán méltó társai lehetnének ennek az elhíresült lengyel regénynek, de a közép-európai parasztság gyors,
történelmi letűnése miatt olyan kivételes alkotásai a világirodalomnak, melyekhez hasonlók eddig még nemigen
születtek egyetlen nyelven sem, s a kiapadó élmények híján már aligha is születnek. Az orosz faluk és rétek felől
érkező Jeszenyin maradandó, nagy verseket írt a történelem vasboronája alá sodródó paraszti világról. Másként
kifejezve: őszi kikericseket és labodákat tépett, hogy elégikusan elbúcsúzzék tőle és elbúcsúztassa. Nagy László
haragoszöld erdőket zúgatott ugyanazért, a Biblia látomásait s a görög sorstragédiák morajlását idézve közben föl.
Talán érdemes itt egy másodpercre megállnunk. A múlt század hatvanas éveiben, a Vadrózsa-pör idején,
Kemény Zsigmond egyik népballadánk kapcsán olyan erőteljes, magyar balladai hangról
ír áradozva Csengery Antalnak, amelyért minden regényét szívesen odaadná. Ez a balladai hang azóta is elég gyakran
fölbukkant és fölbukkan egész kultúránkban: költészetünkben, zenénkben, sőt itt-ott még a filmjeinkben is. Úgy
gondolom, hogy e mellé a hang mellé – új érték gyanánt – most már egy mítoszi hangot
is oda kell sorolnunk, elsősorban a Nagy László-i életmű egyik főszólamára támaszkodva.
A hagyományos társadalmakban az otthon fogalma egyértelműen a világ közepét jelentette. Nem a
földrajz, hanem a lét értelmében. Akinek nem volt otthona, nemcsak hazátlanul élt, de számkivetve a nemlétben is.
Itt, ezen a valamikori paraszti udvaron állva, nem hallgathatom el, hogy Nagy László költészetét ez a világ szívében
megépült otthona segítette kifejlődni. A ház már csak ezért se tűnhet el többé látókörünkből. Az utak ettől a háztól
vezettek a mezőre, az égbe, a mesékbe, a temetőbe, a Somlóra, a Bakonyba, a hóviharok fehér lakodalmába, tovább
a világ országaiba és tengereihez.
Amikor megtudtam, hogy az avatóünnepségen, szinte előhangként Berek Kati a Menyegzőt mondja el, valami titkos elégtétel öröme futott át rajtam: hallja meg az udvar földje is, hova jutott
el róla a botozó fiú; hallja meg a Somló, a Ság, hogy az itthon tanult szavakból: a pacsirta, a násznagy, a lótajték,
a köszvény, a püspökpalást és még a többi hatvan-hetvenezer szóból micsoda széttörhetetlen, sosem volt nyelvet
ötvözött össze! Hadd ámuljanak a költőn, aki suhanckorában idehaza még csak a feszes lónyakakat tudta átkarolni,
de érett férfikorában már ezt írja egyik prózaversében: „Hiszem, beethoveni ölelkezésre alkalmas vagyok magam is!”
Beethoveni ölelkezésre? Sajnos némelyeket épp ezek a titáni mozdulatok riasztanak el tőle. Főként a
kifinomult esztéták sokallják benne az erőt, az emelkedett hangot, a barokkos zsúfoltságú romantikát. Persze ők, vagy
szellemi elődeik, ugyanezt sokallták Vörösmartyban, sőt Adyban is; noha tudniuk kellene, hogy a hegyek nem
kavicsokat szülnek, hanem sziklákat. Vajon megszülethetett volna-e a Vén cigány és az
Előszó, a Zalán futása vagy a Délsziget nélkül? S ugyanígy világra jöhetett volna-e a Menyegző, a Versben bujdosó, a Balassi lázbeszéde, A város címere és a többi Nagy László-vers, ha az avultnak ítélt romantika idő előtt a roncstelepre kerül? Kétségbe
természetesen nem esünk még a harapós kedvűektől és a sziszegőktől sem, hiszen a halál csak a rossz költők művét
fejezi be. A nagy költőké befejezetlen marad, s azokat végül az egész nemzet szellemében az utódoknak kell
befejezniük. És ebben az utómunkában komoly szerep jut még a fanyalgóknak és a becsmérlőknek is: a tagadásukkal
segítenek. Éppen ezért nem ártana, ha tárgyszerűen tudnának fanyalogni és elgondolkodni azon, hogyan is
alakulhatott ki az a Nagy László-i lávázó, fölfokozott, de mégis gyémántkemény stílus, amelyet ők a huszadik század
vége felé már-már korszerűtlennek tartanak. Emlékezniük kéne arra, hogy az ötvenes évek eleji politika – politikai
vaskorszakunk – az ember teljes kisajátítására törekedett. Nem véletlen tehát, ha előszörre a nyelvet vette el tőle: a
tájékozódás, a gondolatcsere, az ítélkezés eszközét; a nyelvet, amely az egyéni és a társadalmi szabadság első számú
feltétele. A fiatal Juhász Ferenc, Nagy László, Szécsi Margit ez ellen az elkopárító diktatúra ellen lázadt föl akkortájt.
A szürke és megcsonkított nyelv helyébe egy gazdag, mámoros és villámfényes nyelvet teremtettek. Nyelvi
forradalmuk nélkül minden egészen másként történt volna irodalmunkban s történne most is. De mivel egy újfajta
nyelv csak ott alakulhat ki, ahol újfajta erkölcs hatol bele a valóságba, Nagy László a nyelv iránti felelőséggel egy
időben erkölcsi felelősséget is vállalt. Szinte egy egész irodalom összetorlódott erkölcsi gondját, észrevétlenül és
bizonyos értelemben kényszerből is. Művét, ha a kelleténél jobban megkeményítette is a fegyelem, hitelességét
makulátlanul megőrizte. Nagy László legszebb és legizgalmasabb kalandja épp a hűsége volt. Egy roppant nehéz
korban – a szellemi és erkölcsi romlás évtizedeiben – meg tudott maradni igaz embernek és igaz költőnek. Volt-e
közülünk valaki nagyobb kalandok hőse?
Az a ház, amely két olyan költő szülőháza s otthona, mint Nagy László és Ágh István, már önmagában
is tisztelni való hely a hazában. De mindazért a „jó hírért, névért és szép tisztességért”, melyet a belőle kiszakadók
már eddig kivívtak maguknak a magyar irodalomban, legyen ez a ház, ez a Nagy László-emlékház, Magyarország
tisztelni való és féltett ereklyéje.
Azon a napon jártam először Iszkázon, amikor az emléktáblákat helyezték el a mennybemenendő házon,
amely két költőnek is a szülőháza. Barátságtalan, hűvös idő volt aznap, csapkodott az eső, s a bakonyi szél orcátlanul
bebújt az ember bőre alá. Az udvaron ténferegve arra gondoltam: Nagy Lászlót ez a betyáros szél is nevelte s
keményítette. Orosz János domborművéről is ez a már örökre megkeményedett szem sugárzott felém ismerősen, amely
kívülről nézve egykor ordasi tűz és fegyelem volt, belül azonban piros őzike-csillag. De mehettem bárhová: be a
szobákba, a kamrába s föl a padlásra, a lenyűgöző koszorúsgerendák közé, engem az élő Nagy László arca kísérgetett.
A fürkésző, a huncutkodó, a hajlíthatatlan, a komor s a nagy havazásoknak férfiasan udvarló arc. Akik közelről
ismerték őt, tudták, hogy nemcsak a verseiben van elragadtatás és erő, báj és hatalom, hanem magában az emberben
is. Sose írt le olyasmit, hogy alkotni manapság azt is jelenti, éljünk méltóképpen, mert kijátszottak és kijátszhatók
vagyunk, és csak az emberi tartásnak van emberfölötti ereje – de – ismétlem – ha nem írt is le hasonlót, gondolkodni
így gondolkodott. Az életéből csak keskeny hídpadlók vezettek át a költészetébe, úgy tetszett mégis, hogy az életét
is költői képzelet irányította.
1974. szeptemberében a „Varsói Ősz” költővendégei voltunk hárman: Nagy László, Kovács István és én.
Szabad óráinkban a régi Varsó, a romokból újjáépített óváros utcáival, múltjával és házaival ismerkedtünk. A háború
kísértet-katonái utcai harcba bonyolódva futkostak körülöttünk. Németek s lengyelek. A szeptemberi napfény
emléktáblát villantott meg előttünk egy sarki ház homlokzatán. A tábla föliratából s Kovács István történelmi
ismereteiből azt tudtuk meg, hogy egy német mesterlövész ebben a házban lőtte le a szemközti városháza ablakából
Baczynskit, a fiatal költőt, aki huszonnégy évesen is már a lengyelek reménysége és nagy költője volt. Láttam
elfehéredni László arcát. Együtt láttam rajta a megrendülést és a kora őszi verőfényt. A halál fölötti hökkenetet és
a mindenkori vértanúknak kijáró komorságot. „Fiúk, ezt a házat nekünk illenék megkoszorúznunk” – mondta
csöndesen László. És egy közönséges napon, minden hivatalos szervet megkerülve, a napidíjunkból vásárolt
koszorúval visszaballagtunk újra a táblával megjelölt házhoz, és megkoszorúztuk. A körülményesen megszerzett
nemzetiszínű szalagra Nagy László egy tintaceruzával, szép dőlt betűivel ezt írta föl: „A nemzet közös ihlet.” S a
magyar írók nevében mindhárman odaírtuk a nevünket a József Attila-idézet után.
A történet látszólag semmi. Alig több egy megható közhelynél. De az a csönd s az a halott költőkhöz húzó
szolidaritás, amely a koszorú és a szalag megszerzése közben ott vibrált körülöttünk, egy áldozatokra épülő világ
részeseivé avatott bennünket. Nemcsak aznap este, de azóta is úgy gondolok erre a rögtönzött megemlékezésre,
mintha egy kiadatlan Nagy László-vers kéziratát olvastam volna.
Így volt ő teremtő ember még a gesztusaiban is.
Vannak költők, akik filozófiai vagy alkotás-lélektani tapasztalatokra hivatkozva kijelentik, hogy számukra
a valóság nem előfeltétele az írásnak, hanem a célja. Magyarra fordítva: azért írnak, hogy új valóságot hozzanak létre.
Nagy László ritkán fogalmazott efféle esztétikai tételeket, ha fogalmazott egyáltalán, de költői
gyakorlatában az ilyen „új valóságot” teremtő költők mestercsapatához tartozik. Idézzük csak föl bármelyik hosszú
versét: a Gyöngyszoknyát, A Zöld Angyalt, a Menyegzőt, a Búcsúzik a lovacskát s a prózaversek közül, mondjuk az Elvarázsolt kastélyt. Ha vannak is előképei ezeknek a verseknek Vörösmartynál és a
szimbolikus Adynál vagy Juhász Ferencnél, a Nagy László-i képzelet sugárzóan őrzi önállóságát. Olyan sűrű képeket
s metaforákat tud rákényszeríteni a valóságra, hogy a valóság végül megadja magát a képzeletnek, és szervesül vele.
Ha valaki évekkel ezelőtt látta volna ezt az udvart, ezt a házat a romlás állapotában, és elolvasta volna mellé A Zöld Angyalt, olyan esztétikai leckét kap a Nagy László-i teremtés természetéből, amit
semmilyen egyetem se pótol. Az omló falak s az elhagyott, üres istálló látványa máson talán csak átborzongott volna.
Nagy Lászlóban egy életforma végső haláltusáját jelentette. Egy több évszázados életforma végét. Talán ha lett volna
ennek a megrázó élménynek kultúrtörténeti előzménye, akár egy töredékes mítosz vagy bármi, Nagy László azt
használja föl. De mivel nem volt, ki kellett találnia a felejthetetlen lényt, a Zöld Angyalt, aki nem csupán egyetlen
falusi házat lep meg, az ő iszkázi házukat, hanem a világot.
Ugyanezt mondhatjuk el a Menyegzőről is. E hatalmas vers is csak a kezdő
és a befejező soraival kötődik valamiféle stilizált tényhez, egy bolgár népszokáshoz, a többi részletében förgetegesen
kavargó új valóságot teremt, új valóságot a huszadik századi tudat és érzékelés számára. Olyat, amitől saját maga is
elborzad s megkeményedik.
Amiről beszélek, első hallásra talán csak költői módszernek tetszik. Pedig jóval több annál: erő és
lendület szorzata. Világot folytató akarat, sőt erkölcsi eltökéltség is, mivel Nagy László jól tudta, hogy olyan
mértékben létezünk csak, amilyen mértékben ki tudjuk magunkat fejezni. Ami megnevezhetetlen marad, az már eleve
a vereségünk. Ne tekintse hát senki véletlen elszólásnak, amikor Nagy László ezt írja egy régebbi jegyzetében: „A
szó igazi hőse akarok lenni.” Merész önteltség ez akkor, amikor Európa kitüntetett koponyái körös-körül a nyelvben
való csalódásukról értekeznek. És ha volt is valamennyi donquijoteizmus a Nagy László-i bejelentésben, az idő őt
igazolta. A magyar költészet hatvanas-hetvenes éveinek meghatározó költője ő volt. Benne testesült meg az a remény
nélküli nagyság, amely a puszta létezésével is reményre bujtogatott. Parasztköltőként kezdte; mint Jeszenyin, de a
népdalszerű versektől az emberiség-versekig jutott el. Mintha ebből a parasztudvarból a levegőre támaszkodva
föltornázta volna magát a Holdig. De amennyire egyetemes, legalább annyira a részletek megszállottja is. Verseiben
a magyar történelemnek egyetlen mozzanata se fejeződik ki olyan éles megvilágításban, mint Adynál vagy Illyésnél.
Sőt gondolati síkon se igen bukkan föl, mint például József Attilánál. De bizonyára elcsodálkozna az a kritikus,
akinek a történelmünkre utaló jelzőket vagy metaforákat kellene kiválogatnia az életműből. Szent László szép
aranykirálytól kezdve Báthory Gáboron, Balassin s a Rákóczi-legényeken át egészen a Donig, tömérdek motívumot
találna, mert Nagy László verseiben a történelem nem tanulságként jelenik meg soha, hanem mint elfelejthetetlen élet
és kultúra.
Akik majd eljönnek ide ehhez a házhoz, megrendülni és lélekben fejet hajtani a költő emléke előtt, jól
tudják, hogy a ház szülöttje minden sorsdöntő hatást ettől az otthontól kapott. Ha azt olvasom a Rege
a tűzről és jácintrólban: „Angyal-hulla: hó van a kertben, elássák suhogó fények”, először az itt hallott
mesékre s logikájukra gondolok, s csak azután az európai szürrealizmus költői műhelyeire. De ugyanez vonatkozik
a nyelvre is: ha Ady nyelvére jótékonyan hatott a protestáns Erdély és a Partium, Nagy Lászlóéra mért ne hathatott
volna az a népi katolicizmus, az a dunántúli kemény barokk, amely a Habsburg-katolicizmustól gőgösen eltépte
magát? Sőt az a reformkorból ránk maradt vörösmartys és Berzsenyi Dániel-es válltartás, amely a nyelvben az erkölcsi
tartást ugyanolyan fontosnak tartotta, mint a kifejeznivalót?
Akadnak persze olyanok is, akik ezt a sokgyertyás és bakonyi éggel hajazott költészetet fullasztónak
tartják. Kétségtelenül van benne valami ideglázító, mint a jégverésben, valami fenséges, mint a nagy vizek
mozgásában. De azt a lelki nagyságot, amit ő elhozott közénk, kivéreztetett szavakkal nem hozhatta volna el soha.
Éppen ezért ne féltsük őt a támadásoktól se: a világnak akkor is szüksége van nagy távlatú és nagy léptékű
vállalkozókra, ha egyelőre az összezsugorított lelkek alakítják is a jövőt. S különben is, ha egy költő nem okoz
gondot, fejtörést, izgalmat a halála után, az csak azt jelenti, hogy életében nem igazi gondokat görgetett. S életművét
a sírásók gyorsan befejezték.
Nagy László utóélete már a halála másodpercében elkezdődött. S azzal, hogy emlékháza megnyílt, ránk
maradt élete bensőséges mozzanattal gyarapodott: átléphetjük újra a küszöböt, amelyet ő is átlépett, s eredetéhez úgy
térhetünk vissza mi is, ahogy ő visszatért mindig.
Nagy László újra Debrecenben
Nagy László most két napon át, reggeltől estig, estétől reggelig Csokonai városában vendégeskedik. A
harangok, amelyek hét esztendővel ezelőtt eljöttek érte, hogy átkísérjék az élet túloldalára, mellészegődtek újra, és
elkísérték ide, Debrecenbe is. Utcáról utcára botozgat itt most László a maga megőszült csöndjében, a maga
ritmusában. Végigjárja az ismerős helyeket: a Kollégiumot, a szerkesztőséget, a muzsikával és bársonnyal bélelt
Aranybikát, s kiballagdál a Nagyerdőre is, ahol a lehullott, sárga levelek alatt szivárványdarabkákat talál az elmúlt
nyárról. Fölszúrja őket egyenként botja szögére, mint parkőr az eldobált papírdarabokat, mert ki tudja, mi mindenre
jó lehet még egy-egy elévülhetetlen szivárványfoszlány.
S míg ő szorgalmasan a várost járja, és saját kedvtelésére apró csodákat művel, addig pályatársai:
irodalmárok, költők, kritikusok, gazdag életművét dongják körül. Boncolják és vesézik. Kíváncsiságuk ezúttal
egyetlen kérdésre összpontosít: Nagy László korszerűségére. Kimondva vagy kimondatlanul arra, hogy a múló időben
ugyanolyan érvényes és nagy hatású-e költészete, mint amilyennek életében éreztük.
Európa a változások és a változatok hajszás földrésze volt mindig, mióta nevét öntudatosan viseli. Sehol
annyi új stílus, új eszme, új mámor és romboló indulat nem jelent meg egymást váltva a történelemben, mint itt.
Korszerűnek lenni Európában – különösen a reneszánsz óta – napiparancs és életszükséglet. Mérce, kötelező
merészség, sőt egyenesen a jövő lefoglalózása.
A korszerűség nyugtalanító gondja, mint minden európai szellemet, Nagy Lászlót is egész életén át
izgatta. Talán sűrű, metaforákkal megrakott nyelve tanúskodik erről a legnyilvánvalóbban. A főszereplője ennek a
nyelvnek nem az ok-okozat szerint kibomló logika, s nem is az élményekből kisajtolható érzelem. Ha például elindul
benne a szél, nem borzong és nem hullámzik rajta át lágyan, fokozatosan, s a végén se izmosodik szélviharrá. Mert
a megszokott cselekményesség se uralja ezt a nyelvet, és az időbeliség sem. Egyvalami azonban igen: a látomásosság.
Nagy László leírásában a hó: angyalhulla a kertben. Az ing: lebegő selyemlidérc. A város: fényrózsás agydaganat,
s az ég-föld között kinyíló ejtőernyők pedig a halál margarétái.
A találomra kiragadott versképek alapján mindnyájan megérezhetjük, hogy a nyelv ilyen állapotában,
illetve ilyen minőségében már nem csupán kifejezőeszköz, hanem: kifejeződés. Új tény, amely ugyanúgy képes új
képzeteket támasztani, mint maga a természet, mint a szemmel és kézzel is körültapogatható földi dolgok.
Látomásossá nyilván azért alakította s edzette nyelvét Nagy László is, mert megértette, hogy egy olyan
világban, amelyben minden kimozdul, kisiklik, kiszakad a helyéről, és egyik pillanatról a másikra nemcsak helyet,
de anyagot, formát, sőt eredendő lényeget is cserél, a látomás közege az az egyedüli közeg, amely új elrendeződésre,
új összefüggések kifejlődésére adhat alkalmat.
Egyetlen példát említek bizonyításul. Nagy László odahaza Iszkázon, s Pápán is, ahol diákoskodott,
láthatott csörgő ébresztőórát eleget. De unottan s érdektelenül tiktakoltak a fülébe mindaddig, amíg
ezerkilencszáznegyvenöt háborús telén nem látta őket ott himbálódzni kötélen megvadított orosz katonalovak
nyakában. Órák és tébolyult lovak együtt a Jelenések könyvének lapjairól? Minden korábbi élménye helyére ezek
és a hozzájuk hasonló élmények tolultak oda, s adtak valóságlátásához új mintát és valóságkialakításához pedig új
távlatokat.
De a költői nyelv könnyebben fölfogható jegyeitől lépjünk előrébb egyet: a kevésbé láthatókig. Nagy
László már rögtön, elindulása idején, ösztönösen is a modernség irányába fordult. Hiszen mindazt, amit
költészetünkben – árnyalatosabb szó híján – a népiség fogalma jelöl az Ómagyar Mária-siralom óta Balassin, Csokonain, Petőfin, Aranyon, József Attilán, Sinkán át a huszadik század közepéig, ő
a legmodernebb költészet elemeivel igyekezett összeházasítani. Nyugodtan leírhatjuk, hogy García Lorca-i volt már
akkor, amikor még nem is ismerhette spanyol „elődje” verseit. Afféle zsenge szürrealista, amikor az izmusokról is
csak töredékes megjegyzéseket hallhatott.
Nagy László korszerűségének egyik legerőteljesebb eleme, tehát épp: ősisége. A hagyományokhoz fűződő
viszonya. Sajnos a hagyomány eleven értelme a mi megfakult, közéleti szóhasználatunkban kiüresedett fogalommá
laposodott, de az övében mindvévig szeplőtlen és szikrázó maradt. Mit is jelentett neki a hagyomány? Átöröklést?
Ismétlést? Hű emlékezetet? Sokkal többet! A nyelvben megőrzött múlt tudatát ő kezdettől fogva úgy fogta föl, mint
a mozgalmas jelen időjét. Küzdött, birkózott vele, hódolt neki, ráfonódott. Jó mélyen a tüdejére szívta,
mint az otthoni kapadohány füstjét. Számára például Szent László, a szép aranykirály nem történelmi alak, hanem
egy érzet, egy érzelemmé finomult legenda; valami belső fényesség, amely semmiben sem különbözik az ő
legközvetlenebb élményeitől. Lírai átváltozások révén így lesz az Árpád-házi királyból önéletrajzi mozzanat egy korai
szerelmes versben:
Kerted végében roskadozva |
egy pírhólyagos meggyfa áll, |
Szent László, szép aranykirály. |
|
Azaz: a költő.
Nem tudhatom, hogy ettől a négy sortól másokban miféle képzetek bolydulnak föl, de bennem kékben,
pirosban, aranyban játszó miniatúrák élednek meg. És Szent László hermája tompán, a magyar kora középkor
liliomillata erősen; vértek, templomi zászlók, énekek, egyáltalán valami eltemethetetlen sajgás a múlt időkből,
amelynek nincs neve, csak élete s lezajlási ideje van a lélekben. A verset ez a külön sajgás nem zökkenti ki a
kerékvágásból, nem alakítja át, de engem, aki hallom vagy olvasom a verset, átalakít. Megtermékenyített alannyá
válok tőle, s kitágult tudatú befogadóvá.
A múltnak ez a tudata, ez a sajogtató aktualitása szinte minden nagy versében ott van. A Regében, A Zöld Angyalban, a Menyegzőben,
a Búcsúzik a lovacskában, az Ég és a föld című oratóriumában. Mégpedig olyan elevenen, mint a klasszikus görög dráma lélegzetvételeiben a
Végzet. Ellenpontja ez a jelen időnek? Az is. Hisz minden, ami időszerű, az időtlennel szembesítve válhat csak
önállóvá. De több is annál, hogy puszta ellenpont maradjon. A múlt tudata nélkül
egyszerűen csonka a mindenkori ember léttudata is. Csonka és szervetlen.
Nagy László nem volt poeta doctus a szó latinos értelmében. Tárgyi s történelmi ismeretei is jóval alatta
maradtak az akadémikus urakénak, de ő, Adyhoz hasonlóan, valamiképp belélegezte a műveltséget s azt, amit a tudás
párájának, ihletett tudásnak és történelmi érzéknek szokás nevezni. Legbeszédesebb példaverse ennek a képességének
egyrészt a Balassi Bálint lázbeszéde, ez a magyar századok közérzetét magába fölszívó,
ízig-vérig politikai vers, másrészt a Szépasszonyok mondókái Gábrielre, ez a politikától
mentes, pajzán, de fátumos ének. Mindkét vers álruhás hőse lehetne maga Nagy László is, azonban nem ügyesen és
nem önzően kiszemelt szimbólumról van szó egyik esetben sem, tehát nem az ismert szereplíráról, hanem az Idő és
a Sors fölé emelkedő lelkületről. Nincs mit tagadnom: én gyakran kívántam magunknak, hogy a Versben bujdosó
költő legyen kissé esendőbb, legyen személyesebb, áruljon el magáról kószább titkokat, szenvedélyeket, netán
bűnöket is, akár villonos pőreséggel, de Nagy László átlépett óhajaimon. Azokkal a költőkkel tartott, akik Eliottal
és Saint-John Perse-szel vallják, hogy mindig a személyiségfelettiben kell megjelennie és igazolódnia annak, ami az
emberben a legszemélyesebb, mivel a személyiség igazi ethosza nem az önmegmutatás, hanem a teljes önfeledtség
és önátadás erénye.
Ha Nagy László korszerűségének újabb összetevőit kutatjuk, nagyon gyorsan rábukkanunk erre a
tulajdonságára. „Az erkölcs az, amivel a géniusz több a képességénél” – írja le Petőfiről és Petőfi kapcsán Németh
László. Ez a más irodalmakban ószövetségi szigorúságnak minősíthető gondolat nálunk, Magyarországon, nemcsak
talál, de teremt is magának képviselőket!
Nagy László e tekintetben is a kivételes életűek közé tartozik. Pironkodva kell megállapítanunk, hogy
korunkban még vonzó lángelméket is derékon kapott a romlás, a jellemgyöngeség. S közülük némelyek úgy
kapaszkodtak bele – védelmet keresve – a politikába, a politikai hatalomba, mint valami felettes énbe. De
zavarodottságuk és félelmük ettől cseppet sem enyhült. Nagy László azonban még a bolondító években sem
dörgölődzött senkihez. Nem hódolt és nem alázkodott még csak véletlen vétségből sem. Neki nem volt reszketeg
„apakomplexusa”. Járta a maga útját, ahogy járhatta: az író, a költő, a látomásaiért felelős értelmiségi nyaktörő
meredélyeit. A Muszáj-Herkulesekét, vagy hogy az ő szavait idézzem: az elveszett bolondok útját. Tudta, hogy ebben
a mi anyagi s lelki korrupcióra épülő világunkban mindent meg lehet vásárolni, kivéve a költészet hitelét.
Dac volt ez benne, vagy az egész életét irányító ihlet?
Nem tudom. Azt viszont igen, hogy a morális megszállottság költője volt. A magaslati etika hegymászója.
Mert nézzünk csak körül, és nézzünk magunkba is: az erkölcsi erózió korában ugyan kit foglalkoztatott annyit a
züllés, mint őt? A nagy és a kis apokalipszisok rombolása? Mások sírtak, panaszkodtak, elégiákat könnyeztek az
emberiség nevében, vagy az ürességet ragyogták körül dicsfénnyel, ő viszont Szent Györgyként emelt dárdát a kövérre
hízott sárkányra. Az kívánkozik tollamra, hogy szinte: korszerűtlenül. De vajon az ő klasszikus
finnyássága, vitézi „korszerűtlensége” nem a legcselekvőbb korszerűség-e napjainkban? A Menyegző, ez a mítosszá táguló költemény, nemcsak a magyar költészet és korunk világirodalmának egyik
legjelentősebb verse, de ezzel egyidejűleg kivételes erkölcsi teljesítmény is. A lakodalmazó emberiséggel való
egyszemélyes szembefordulás. Ő maga ezt írta róla egy rövid jegyzetben: „A vers elé annak idején alcímet kívántam
írni, de nem tettem. Ezt most bevallom Önöknek s a Menyegző alá odagondolhatják a
következőket: Írtam a romlás és a romboltatás ellen, minden visszavonó erő ellen, az ifjúságért.”
Sokat, nagyon sokat írtam eddig Nagy László verseiről. Esztétikája természetérőt s nyelvéről is, amely
Csokonai, Vörösmarty, Arany nyelvével egyenrangú műalkotás. Mindezt most épp hogy csak érintettem. Korszerűsége sorolható jegyei közül is azért emeltem ki mindenekelőtt ihletettségétől átjárt erkölcsi tartását,
mert úgy gondolom, hogy széthulló korunkban az ember etikai tartásának ugyanolyan jelentősége van, mint a maga
korában Descartes cogitójának… Tiltakozom a züllés és a züllesztés ellen, tehát vagyok. A kicsinyes és taktikus
önfeláldozások ellen: tehát vagyok. Azok ellen, akik a „temetőt is fölfújják a Holdig”: tehát vagyok.
Programosan ő nem beszél ilyesmiről soha. De mi, akik barátként ismertük őt és figyeltünk rá, tudtuk,
hogy Nagy László olyan földi lény, akinek még a hallgatására is jövőt lehetett volna építeni.
Vodka és koszorú
Nagy László ismeretlen verse
Itt van előttem megint Nagy László kezeírása. Itt vannak bársonyon és gyászban lépkedő, fekete
sorai. Olyan elevenek s olyan jelenkorúk, mintha csak most írta volna le és most nyújtotta volna át őket nekem
elolvasásra. Sőt szinte befejezetlenek, hisz a kétszakaszos vers utolsó sorában még a pontokat is föl kéne raknia
gyorsan az o betűre, hogy bolény helyett, megtorpanás nélkül bölényt olvashasson
az ember…
De mindez érzékcsalódás. Azt a két pontot László már nem rakhatja föl soha. Nem rakhatja föl még
az Úristen se! Az a betöltetlen, picinyke űr az elárvult betű fölött már tizenegyedik éve a halál felségterülete.
Hozzáférhetetlen és végleges.
VODKA ZSUBROVKA
Varangy-lábfejű éj az éjben |
Szorul a száj tüzes pohárhoz, |
|
Homlokomig a busa védjegy |
néz mozdulatlanul belőlem |
|
|
A nyolcsoros, ismeretlen Nagy László-vers kéziratát Szécsi Margittól kaptam. Véletlenül bukkant rá a
teleírt és telerajzolt papírlapok között. Máig rejtélyes neki és nekem is, hogy miért nem került bele a nyolc sor a
költő legutolsó kötetébe? Rögtönzésnek ítélte? Mellékterméknek s kihagyta? Ha annak ítélte volna, akkor mért
másolta le olyan gondosan, hogy jóváhagyó szándékát jelezve lendületesen aláhúzta még a címet is és a lezáró kis
„csillagot” is odarajzolta a vers alá? Vagy lehet, hogy egyszerűen megfeledkezett róla?
Ez elképzelhetetlen. Hisz Nagy László azok közé a klasszikus lelkületű költők közé tartozott, akik a
versírást magát és a megírt verset is eseménynek tartották. Felejthetetlen és
kiiktathatatlan történetnek.
Akkor pedig csak az történhetett, hogy az 1974-es lengyelországi út élményét nem akkor és nem ott
Varsóban írta meg, hanem jóval később, élete utolsó heteiben. Ha jól tudom, Zbigniew Herbertet fordított
utoljára. Lehet, hogy ezt a „lengyel hangulatot” a Herbert-versekből rázúduló lengyelországi motívumok
ébresztették föl benne. Így aztán még az is elképzelhető, hogy a Vodka zsubrovka a Kondor-versek mellett Nagy László utolsó befejezett írásának számít.
Nem tudom, de olyan nagyon nem is akarom tudni, mi az igazság. Az irodalomtörténeti adaléknál
sokkal de sokkal fontosabb maga a tény, hogy egy verssel gazdagodott az életmű s gazdagodtunk mi is.
Valamit azonban kár volna elhallgatnom. 1974 szeptemberében együtt voltunk kint Nagy Lászlóval a
Varsói Ősz költői rendezvényein. László viszolygott a külföldi utazásoktól, de Lengyelországban otthon érezte
magát. Olyan költők társaságában forgott, mint Herbert, mint Tadeusz Nowak, mint Stanislaw Grochowiak.
Egyikben a klasszikus és modern európaiság vonzotta, a másikban a szürrealista népiesség, a harmadikban a
csapzottság, az alkohol őrülete s az Angyallal hadakozó Jákobi természet szabadsága. Soha annyit nem
csatangoltunk együtt, mint a sárga levelekkel játszadozó Varsóban. Szerencsénkre velünk volt a lengyelül
beszélő, fiatal költő Kovács István, aki a temetőkkel s az Óváros köveivel is tudott nevünkben beszélni.
Így történhetett meg, hogy egyik sétánk alkalmával Kovács István megállított bennünket egy táblával
megjelölt ház előtt. A tábla azt tudatta velünk, hogy egy német mesterlövész ebben a házban lőtte le a szemközti
Városház ablakából Baczynskit, a huszonnégy éves költőt, a lengyelek Radnóti-képességű nagy reménységét.
Természetesen nem versírás, hanem harc közben, a Varsói Felkelés napjaiban. A háború Nagy Lászlót és engem
is körüllövöldözött alaposan, de a halálhír egyformán megrázott mindkettőnket. „Fiúk, ezt a házat illenék nekünk
megkoszorúzni” – javasolta csöndesen László.
És mi fölhajtottuk Varsót egy nemzetiszínű szalagért, hogy a magunk törvénye szerint
koszorúzhassunk. A szalagra Nagy László ezt írta rá: „A nemzet: közös ihlet.”
Ez a közönséges koszorúzásos nap azóta nekem egyik legemlékezetesebb napom.
Nem nehéz elképzelnem, hogy amikor este fáradtan visszaértünk az Európa Hotelbe, s ki-ki a maga
szobájába visszahúzódott összegezni a napot, László tüzes pohárral a kezében elkezdett lengyelül virrasztani.
Visszatérni ragyogva
Szécsi Margit erőteljes, gazdag és látomásos költői nyelvében megkülönböztetett szerepe van a tülekvés szónak; ennek a nem éppen költői tartalmat hordozó szavunknak. Egyrészt, mert
eddig megjelent köteteiben – pontosabban a négy utolsóban – elég gyakran használja; másrészt, mert mindig
váratlanul. Homokszemre harap így rá az ember evés közben.
Lélekbúvárként könnyen kinyomozhatnám, hogy elszólással van dolgunk; hogy a vissza-visszatérő szó
elfojtott és jogos sérelmek rejtekhelyéről tör elő, s lesz belőle csalánostor a törtetők, a tolongók, a tumultus-vezérek
arcába.
Azt hiszem, így se járnék messze az igazságtól, mert, ha valakit, hát Szécsi Margitot idestova tíz-tizenöt
esztendeje kitartóan és érdemtelenül mellőzi irodalmunk. Minden elismerésünk az övé, de hallgatunk róla. Magyarul:
életünket és vérünket érte, de zabot nem!
Bármennyire igaz lenne is ez a szófejtés, ez a jelentésmagyarázat Szécsit csökkenteném általa.
A tülekvés szó az ő szótárában történelmivé változott. Ugyanúgy, ahogy József Attila költői kohójában
például a tömeg szavunk. Egyik is, másik is a köznapiból, a
jelentéktelenből emelkedett át a költőibe. A hazaiból az egyetemesbe.
Sajnos, az a gyanúm, hogy ez a rögtönzött összehasonlítás nem az én kényszerképzetem csupán. Mert
amit a maga korában a tömeg szó jelentett József Attilának, magyar és európai vonatkozásokban – a tülekvés, a
tülekedés szó Szécsi Margitnak mintha épp az ellenkezőjét jelentené. Ugyanannak a botnak a másik végét. Menetelők
helyett a tülekvőket, a sokhengeres, a csillogó csapágyas, a gépmorgású tömeget, mely „megválthatatlanná jaj most
avatja magát, most ráz le magáról mindent ami e fél-életben csak nehezék, le a jászol aranyszalmáját, le a
könyvtárakat, le a virtust, csillagokat és koporsót és a michelangelói vak Éjt…” A rosszal együtt tehát a tömérdek
emberi jót is, idő- és történelem-csiszolta értékeket. Mert most szokik le saját szívéről is. És most kezd tékozló kézzel
bánni a földdel, az anyaggal, a szerelemmel. Folyókat, tengereket, lelkeket sivatagosít el egyaránt. A
Madaras Mérleg című verseskötetének első ciklusa fölött ezt olvashatjuk: Elherdált emberiség.
Szécsi költészetében évek óta ez a figyelmeztető, ez a leleplező, ez a káromkodó hang erősödött föl
leghatározottabban. Szerencsére nagyvonalú öngúny és humor menti meg attól, hogy nőalakba öltözött Jeremiást
kutassunk versei mögött. Már csak azért is fölösleges lenne ez a bibliás igyekezet, mert Szécsi nem úgy akart sorsot
betölteni, mint a tőrőlmetszett próféták: megmondtam, hát megmondtam, és utánam az Úr özönvize. Az ő végső érvei
sosem a pusztulásé – ellenkezőleg, mindig az életé. Mindig valami eleven és érzékelhető bizonyosság. Valami, ami
volt, valami, ami lehetett volna, valami, ami lehet. És e bizonyosságokhoz hátországnak ott van a múlt, a nagyérdemű
gyerekkor, a nagyérdemű szegénység, a sokudvaros külvárosban, Pestlőrincen. És később az ifjúság ideje, az ifjúság
éjszakája a tömegszállás egyszem-égőjével. Ott vannak a meszes csillék mint a Holdba billegő, áriás bölcsők, s a
gyönyörű mulatások! Mert Szécsit nem ideológiák éltetik, hanem elragadtatások. Az emberi
nyomorúság és a semmi közé betóduló mindennapi csodák. A Világ Édessége és a Világ Keserűsége! A Világ
Forgása, lenyűgöző dinamizmusa, átváltozások izgatott története.
Nagyfeszültségű verítékfényben |
|
Néha ennyi. Néha pedig csak valami mindenen túli dünnyögés:
Vagy más hangszerelésben ugyanez az erő, ugyanez a titkos erejű szívósság a mostani kötet egyik
nagyszabású versének zárórészében.
Sötét arkangyal-pupilládba most meredek először |
Most kéne leszámolni e rongy aranyfüst alatt |
De mi ne mérkőzzünk Hinni jobb egymás erejében |
Hinni kell öreg Higgyük Nézi az erő az erőt |
A magányos egysejt a növekedő Népek Magányát |
Meghajlok előtted Lezuhant tolladat fölemelem |
Hidd Megalázkodom de csak a királyi tollért |
|
Az Új Heraldika válogatott versei, a Nagy Virágvágó Gép és A Madaras Mérleg után egyre láthatóbb, hogy a máris jelentős
életműben két költői forma vált uralkodóvá: a dal és a mítoszi elemekből összeálló hosszú vers. A mikrokozmosz és
a makrokozmosz modelljei. Csokonai, József Attila s Nagy László mellett vitathatatlanul Szécsi írja a magyar
költészet legelemibb, legbarbárabb – játéktól, káprázatoktól és véraláfutásoktól márkás – dalait. Tizenegynéhány éve
még gátlástalanul leírtam volna, hogy Szécsi a külváros Jeszenyinje. Bodzafái, vasúti töltései, óarany nádasai,
csavargó vére s csavargó földi madarai a kivételes sorsú és kivételes tehetségű orosz költőt idézték. Ma már nemcsak
a távoli költőelődöktől s költőrokonoktól lehet megkülönböztetnünk, hanem a legközelebbiektől is. Mindenekelőtt
Nagy Lászlótól. Mert ha végérvényesen hatott is Szécsire Nagy László nyelvi forradalma, képzelet-bajvívása a nagy
formátumú verseken belül s valóságfölötti tárgyiassága – Szécsinek a hatás ellenére volt ereje külön pályára térni.
Pusztán csak utalhatok a különbségre: ha a Nagy László-i versminta, mondjuk, szentséges és profán, Szécsi Margit
versei inkább vallomásosak és groteszkek. Vagányság, játékosság és áldott cirkuszi irónia szikrázik bennük. Vagy
míg Nagy László mítoszteremtő nagy verseiben közösségi élményeket növeszt föl s tesz személyessé, addig Szécsi
megfordítja a folyamatot, és a legszemélyesebb élményeiből teremt, illetve készül közösségi mítoszt teremteni. Így
kezdte már az Angyalok strandjával, a Páva a tűzfalonnal,
Az Angyal és a Kiütött Boxolóval, s folytatta később a Nagy Virágvágó
Gép hat nagyarányú versével s a mostani kötetében is két újabbal: A Paradicsom
nyomorúságával és a Bitarajjal.
Külön tanulmányt érdemelne, hogy a jó irány felé törve mindig sikerül-e ez Szécsinek. Vagy ha nem
sikerül: kizárólag a tehetségén múlik-e s múlhat-e. Annyi bizonyos, hogy mítosz-erejű nagy verset írni ugyanolyan
ritka pillanat eredménye, mint kiélezett és kiérlelt drámát, mivelhogy a mítosz a legkövetkezetesebb s ugyanakkor
a legnyitottabb emberi összefoglalás. Történelem és idő ritka adománya.
Szécsi magának a költészetnek is mítoszi szerepet szán. A körülmények hatalmával szembe, mint a dráma
másik szereplőjét, odaállítja a költészet hatalmát. Nem mint erőt, hanem mint lét-igazolást. Mint törvényt: „…mert
ragyogóbb a tiszta írás mindennél…” írta előző kötetében. A Madaras Mérleg versei
továbbra is ennek a nagy sodrású indulatnak a medrében folynak tovább.
A szerencsejátékos költő
Szécsi Margit költői estje lehetne az ünneplés estéje is. Az elismerésé, a hódolaté, a kísértések estéje,
hogy – beöltözve a költészet űr-ruhájába – néhány órára fölröpülhessünk magunk fölé: a hétköznapok száraz morzsái
közül erőteljesebb tündöklésbe.
És lehetne a némaságé is, a kirobbanó gyászé, hiszen akik ma este eljöttünk ide, magunkkal hoztunk egy
halottat is. A Halottat, aki maga is akart jönni, itt lenni köztünk, belekóstolni szavainkba, lélegzetünkbe.
Úgy gondolom: külön az ő kedvéért is legyen ez az este az, ami a saját törvénye szerint is leginkább lehetne: a
költészet komolyságáé.
Költészet komolysága? Az ember kimondja a szavakat, aztán zavartan körülnéz: nem hallották-e
avatatlanok? Nem hallották-e a mindent kétségbevonók, szétnevetők, az irónia divatozó világfiai, akik az
elcsöndesülést, a meghatódást szinte már történelmileg befejezték. S ennek ellenére, ha valamit még komolynak,
fontosnak tartanak az életben, semmiképpen sem a költészet az. Komoly a fegyverkezés, a népességrobbanás, a gépek
hideg őrülete, komoly a történelem, a közgazdaságtan, az ipar, a természettudomány, amely nemcsak susog és szaval,
de képes átalakítani a valóságot is. Vagy komolyak a megfoghatatlan politika nappali álmai. A tételüket persze még
pőrébben is megfogalmazhatjuk: a felnőtt embernek nincs szüksége semmiféle csacsogányos lírára! És valóban: a
vonatokon, a zsúfolt földalattin képeslapot, újságot, regényt, szakkönyveket olvasnak az emberek. Verset már-már
csak véletlenül.
Az esték csöndjében pedig a tévére tapadnak. Hír kell mindenkinek, hír, újdonság! Fogyasztható s
gyorsan fölszívódó hír. Nem az önismeret izgalma kell, hanem a világ reklámozható izgalmai. A felszín mindennapi
borzongása.
Mi lenne, ha egyszer a költészet elemi híreire is odafigyelnének a fülek! Például az alábbi két József
Attila-sorra:
Le vagyok győzve, (győzelem ha van), |
de nincs, akinek megadjam magam. |
|
Meggyőződésem, hogy ez a költői fölismerés évtizedek óta érvényesebb igazságot közöl minden
újsághírnél. Mert magunkról szól. A század lélekben szabad embere fogalmazza meg benne kettős helyzetét. Azaz:
a helyzetünket: a leveretésünket a civilizáció, a politika, a körülmények hatalmától s ugyanakkor ennek a leveretésnek
a relativizmusát is, hiszen ha bátor szemmel nézünk szét magunk körül, nincs senki, akinek lélekben is megadnánk
magunkat.
József Attila megidézése Szécsi Margit szerzői estjén csak látszatra jelent kitérőt, mert Szécsi versei is
hasonló híreket sugároznak felénk. A leverhetetlenség üzeneteit.
Még elfogadhatóan fiatalok voltunk, amikor ezt írta egyik verse zárószakaszában:
éppúgy lehetne rózsaszál. |
|
Mi más volt ez a szélsőségekre hangolt magabiztosság, mint a létezés magabiztossága! A sejtekben
szervezkedő tudat, amely később ilyen sorokban robbant ki: „Az én szerencsejátékom az élet. Én meghalok vagy
nyerek.”
Ez az a magatartásbeli és költői mag, ami köré a Szécsi-életmű odaszerveződött. E körül keringenek a
Csokonai-, a József Attila-i, a Nagy László-i dalokkal rokon és egyenrangú dalai; a hosszú versnek nevezett nagy
lírai költeményei: a Papírkorona, A Paradicsom nyomorúsága, a Költő a Holdban, az Imák, a Madár-e az Denevér, hogy csak néhányat említsek közülük.
Vannak jónevű líramagyarázók, akik azt állítják, hogy a huszadik század költészetében nem a lélek,
hanem a tudat állapota került előtérbe. S nemcsak hogy állítják, de helyeslik is a folyamatot. Én épp a hosszú versek
óceáni mozgását figyelve másféle folyamatot láttam. A második világháború utáni nagy alap-költemények – például
Ginsberg Üvöltése, Juhász Szarvas-éneke, Nagy László Menyegzője, Szécsi Imákja – egyszerre ostromolják a
tudatunkat, a képzeletünket, az idegrendszerünket.Mindenekelőtt azért, hogy semmiféle naivitásra ne találhassunk
mentséget. Se az értelmi, se az érzelmi menekülésekre, se a semlegesség vigaszára. A költő tehát korunkban se lehet
más, mint a Paradicsomból kiűzött, első ember. Ádám vagy Éva, aki ha nosztalgiát érez is az elveszett dolgok miatt,
a nosztalgiája nem torkollhat másba, mint a szabadságba.
A mi nemzedékünket az eszmék édenkertjéből taszította ki a sors az egyezményes tűrés pusztáiba. S ha
nem is a leghamarabb, de mindnyájunk közül Szécsi talált leginkább magára. Pontosabban a kiűzetésünket ő
változtatta át legmagasabb szinten költői nyereséggé. „Jó lecke az, hogy magamat egyszer behúzni hagytam” – írja
a Miért című versében. E hanyag, költőietlen kijelentés hátterében zajlott le Szécsi
komoly költői forradalma: ő lett az utolsó negyedszázad legpolitikusabb költője. Nemcsak fölismerte, hogy
korunkban – eszmék, filozófiák, istenek helyett – politikák harcolnak az „emberiség lelkéért”, de az új helyzet
kihívását is elfogadta. Ha József Attila a külvárosi éjből emelte föl a fejét, hogy a mindenségben, a történelemben
és saját magában szétpillantson, Szécsi a politika éjszakáiból emeli föl. Minden viszonylat mögött – áttételesen vagy
közvetlenül – a politika jelenlétét fedezi föl. A politikáét, amely nézi álmainkat, beleszól lelkiismeretünkbe, a
félelmeinket átszínezi, lefokoz, megajándékoz, a reménynek újabb és újabb álneveket eszel ki. Időnkint szinte a
metafizikák eltanulhatatlan tánclépéseit utánozva szökdel körülöttünk.
A politika által kisajátított létben Szécsi Margit is, mint minden igazi költő, saját érzelmi és szellemi
szuverenitását védi. A föladhatatlan, belső függetlenséget. Egy bokor, egy bodzavirág, egy nádas ősiségét. A liliomos
tenger, a halál, a szerelem nagyságos voltát.
Korunk – nem titok –, mint valami új Velence, világméretű kompromisszumok ingatag cölöpein áll. Ha
a társadalmi értelem elfogadja is, a költői értelem soha nem fogadhatja el a kompromisszumokat. Felelősségéről és
önnön komolyságáról mondana le. E drámai helyzetet érzékelve néha azt érzem, hogy a költészetnek egyre
határozottabban Antigoné szerepében kellene föllépnie az intézményesedő kreoni világgal szemben.
Ha túl célzatos e hasonlat, felejtsük el. Arra azonban az eddigieknél sokkal jobban figyeljünk oda, hogy
Szécsi Margit verseiben egy – esendőségében is hajlíthatatlan – külvárosi, vagányos Antigoné ismétli el újra és újra
izgatott mondatait.
A földből jő el a mi ragyogásunk
Másodszor gyürkőzöm neki a hegymászásnak: másodszor írok Szécsi Margit nagyszabású verséről, az
Imákról. Szeretném, ha kemény, hideg ég feszülne a város fölé, s nagy távlatokat
kaphatna a szem.
Az Imák – Szécsi Margit életművében – a hosszú versek sorába tartozik.
Társa a Papírkoronának, A Nagy Virágvágó Gépnek, A Paradicsom nyomorúságának, a Kassákról írt Madár-e az Denevér címűnek, és még tíz-tizenöt, hasonlóan medret vájó költeményének.
A hosszú versek, első eszmélésünkre, csupán terjedelmi kérdésnek minősülhetnek: a költőnek nem húsz,
harminc s nem harmincöt sorra, vagy egy szonett megszabott terjedelmére volt szüksége, hogy közlendőjét
kifejezhesse, hanem kétszáz, kétszázötven vagy éppen ötszáz sorra. Ez a szabad szemmel dolgozó esztétika azonban
tévedés. A hosszú, lírai ének nem a véletlen ajándéka. Ellenkezőleg: a költészet markánsan meghatározható alakzata.
A hosszú versben – akár Ginsberg Üvöltésére, Nagy László Menyegzőjére, Juhász Ferenc Szarvas-énekére, Orbán Ottó Kortársakjára gondolok – mindig valamilyen közérzeti, magyarán mondva: politikai kőomlás zajára
figyelhetünk. Valaminek a kezdetére vagy az összefoglalására. Robbanásra, leszámolásra, válságra, változásra. A
nagyvonalúság tüntető jelenlétére. A hosszú vers a költészet Niagara-vízesése. Idegen tőle a tücsökcirpelés, a meghitt
fájdalmak finomsága, amely a rövid verset áttetszővé és pótolhatatlanná teszi. A hosszú vers – kis túlzással élve –
inkább létezési forma, mint költői forma. Mindent magához ragad, mint az áradás: gerendát, vánkost, kalapot,
nászágyat, halotti gyertyát, lovat és embert. Isten üzenetét s tegnapi halottakat. Hétköznapiság és emelkedettség úgy
váltogatják benne egymást, illetve úgy játszanak benne össze, ahogy az árvíz egyszerre tükröz eget, földet, óltetőt s
a diófa tetején reszkető kutyát.
Szécsi Imákja kivételesen jó példája a műfajnak. A verset Szécsi a halott festő
barát: Kondor Béla emlékének ajánlja. Valójában nem is az emlékének, de magának a halottnak. Hiszen egyenesen
hozzá beszél, s a fájdalmas, dühös, ódai dimenziókban mindvégig ő a vers ura, ő az Énből kiszakadt én, a
megszenvedett, a kiszenvedett, akit ugyanúgy magáz Szécsi, mint egy korai versében József Attilát. Ő a túlvilági
társutas, aki a földön maradóknál is érzékenyebb koronatanú.
Aki tehát a fölfogható szavakon túli jelentését is érteni óhajtja ennek a versnek, ha vázlatosan is, de azt
is meg kell tudnia: ki volt Kondor Béla.
Festő, grafikus és költő volt egy személyben. 1931-ben született Pestszentlőrincen, és 1972-ben halt meg
Budapesten. Csecsemőfej nagyságúra nőtt meg a szíve, de súlyosabb volt, mint a Történelmi Múzeumban látható
ágyúgolyók. Ez húzta le a föld alá.
Rövid élete így is a kiválasztottak élete. A magyar művészet vakoskodó korszakában ő volt a
legmesszebbre tekintő sasszem. Átlátva izmusokon – modernkedéseken és fásult hagyományokon –, bátor művészetet
teremtett. Munkáskörnyezetben nőtt fel, mint József Attila, ha nem is olyan elárvultban. Peremről indul, mint Szécsi,
hogy aztán egymásra rétegződő osztályok, ízlések, tudatok, előítéletek kőzetein átpréselődve egyetemes
hullámkörökig emelkedjék. Kondor az emberiség meg-megismétlődő középkorának apokaliptikus vonásait fedezte
föl a XX. század arcképén. A civilizáció homlokredőiben az inkvizíciós mogorvaságot. A gépeire, a szerkezeteire
büszke kor agyvelejében a kormányozhatatlan zűrzavart; angyalemberek hullását betongödrökbe vagy a puszta
betonra; a Paradicsomot kereső Férfi és Nő megérkezését a roncstelepekre, háborúkba és giccsekbe; a túlbonyolított
élet szörnyűségeit. Grafikái látomásaiban kísérteties és bordélyházi egyszerre. Laboratóriumi és kocsmai. Egy szálkás
Bosch-utód, aki a XX. századi Gyönyörök kertjében rakétakilövő állványokat vesz észre, álcázatlan tankokat,
meztelen nők jelenlététől meredő ágyúcsöveket, s ezzel a lidérces anakronitással nemcsak kifejezi, de le is leplezi
korát. Kondor szimbólumokban gondolkodó művész, mint ahogy az emberiség nagy mítoszai egyúttal újra és újra
megismétlődő jelképek is.
Szécsi nem esztétaként, hanem művészként és barátként kapcsolódik Kondorhoz. Az Imákkal együtt eddig négy verset írt hozzá. Az elsőt még valamikor a hatvanas évek közepén, amely
hódolat és villonos buzdítás is egyszerre. Megható és vagányos. Íme, a vers ajánlása:
Hajrá Samu, gyúrd az ipart, |
amíg a Szent Lélek kitart. |
E világ tiszta és rohadt, |
s ha átsugárzod mint a nap, |
szívedre szennye nem ragad, |
hajrá Samu, ne hagyd magad. |
|
Írt később még egy rövidet, amely levélnek számít, az idegenség gyűrött viaszával lepecsételve. A másik
két hosszú verset azonban már a temető íratta Szécsivel. Az Ítélkezőt és az Imákat is.
Az Ítélkező a siratás verse. Az Imák pedig a
morális üdvözülésé. Egy élet halálon túli igazolása. Nem véletlenül utal tehát a cím két olyan imádságra: a
Miatyánkra és a Hiszekegyre – amely a kereszténység ikermonológja. A mindennapi létezésé és a halálon túlemelkedő
lété. Mindkettő gyakorlatias és érzékfeletti. Természetesen Szécsi csak annyira használja föl a közismert imádságok
metaforáit, keretét, emelkedőit, mint a jelenkor ábrázolásában Kondor a középkorét. Ráadásul amit fölhasznál, rögtön
profanizálja is. Ki vagy a mennyekben – kezdi a verset, de ezt a miatyánkos áhítatot egy
szentségtörő fordulattal így váltja át Kondorhoz szóló személyes hanggá:
– illene már magát megkeresni, |
miután betemették földdel, és csonttáfagyott a föld, |
az ablakba-kitett gyertyán és vörösboron át elröpült a lelke, |
|
Még két másik, nagybetűvel kiemelt sorral is hasonló pálfordulás történik. Bocsásd meg
a mi vétkeinket imatöredéke után rögtön ott a villámgyors kérdés: de megbocsátanak-e nekünk? A Miképpen mi is megbocsátunk sor pedig egy fanyar grimasszal az arcpirító szégyen
mondataira vált át.
de mennyire megbocsátunk – mi naponta, naponta: |
a fűszeresnek, a fásnap a fenevadnak, |
a lakatosnak, s a világot lakhatatlanná-tevőnek, |
garázskezelőnek, görcsnek, gepárdnak, gombos-harmonikásnak, |
rendnek, ruhának, rókafülünek, rókavadásznak, |
árazónak, áruló árunak áru-elkezelőnek… |
|
Az ima tehát csak indítóul, illetve a második pillanattól kezdve ellenpontul szolgál. Arra kell, hogy az
örökkévalóság irányába kilendülő képzeteket a mi földi valóságunk minél fülsértőbb csikorgások közepette
fékezhesse le. Egyszóval: a disszonancia eszköze.
A bartóki zenével kapcsolatban már szinte közhellyé koptatva emlegetjük a fogalmat, de a költészetben
ritkán érhetjük ennyire érzékletesen tetten, mint az Imákban. A disszonancia végső soron
mindig drámai. Mindig a békétlenség és a szétroppanó feszültségek állapota. Eszmék és a falakba ütköző koponyák
horzsolódása. Kétségbeesés és remény egymásba ékelődése.
A Szécsi-versben ezzel a disszonanciával együtt jelenik meg korunk egyik alapfeszültsége:
a politika és erkölcs mélypontra süllyedt házassága. A totálissá váló Politika mindig megtalálja a maga indokait, hogy
mért olyan, amilyen, mért nem árnyaltabb, mért nem alkalmazkodik jobban az egyének, a közösségek óhajához.
Szécsi természetesen Kondorban nem az individuális etika hősét találta meg ezzel a Politikával szemben, hanem a
kör közepére állva ezen a Politikán kéri számon saját hajdanvolt eszményeit. Mint aki egy jó alkotmányú, de elrontott
szerkezetű országban az alkotmány tisztaságáért pörösködik:
Hol van az osztály, akiért mi kipirultunk, |
akiért fehér ingünk, világos agyvelőnk virult? |
|
Egy olyan világban, amelyben úgy jelent meg az irónia, mint a cselekedni nem tudó ember
felsőbbrendűségi tudata, Szécsi Margit nem fél a fönti, emelkedett hangtól. Verse egyszerre modern és klasszikus
pátoszú. Új értékekért küzd a régiek bevetésével. Ebben a mozgékony küzdelemben mutatkozik meg igazán a hosszú
vers természete. Mint nagyzenekarra írt versenyműben, szólamok indulhatnak benne útjukra, megtorlódhatnak,
szétválhatnak, keresztezhetik egymást. Nem rettenve vissza az abszurditástól: egy őrült képzettel tudnám
legtárgyilagosabban meghatározni a vers belső, lírai „történetét”. Olyan élményt jelent nekem az Imák, mintha Szécsi szerzői estjét egy cirkuszban rendeznék meg, ahol maga a költő is föllép. A
porondon azonban nem egyik új verse kéziratával jelenik meg, hanem halott barátja koporsójával. Gyászba öltözötten,
de mégis kihívóan, akár egy női torreádor. S kérdőre vonva, faggatni kezdi a közönséget: mit tud önmagáról? Mit a
halottról? Az önpusztítók halálba tántorgásáról, akik a szívüket isszák le sikeresen? Mit tud a kontárokról, a
leszerepelt megfutamodókról, a megfeneklett hűségről, a kültelkekre disszidált magyar délibábról? S vajon észrevette-e, hogy ama bizonyos gazdasági álom, amely valaha súlyos zászlókat emelve vonult a nagy tereken, mostanra kis
magánzászlócskákat nyomott legtöbbjük kezébe: széttagoltan is legyen idilli az élet! A bohócok riadt fintorai közben
tovább záporoznának a kérdések: Észrevette-e a nagyérdemű közönség, hogy legtöbbünket nem a tudathasadás,
hanem az énhasadás szakít ketté? Az előbbiben még a teljes életünkkel lehetnénk jelen, az utóbbiban már csak hazug
vállrándítással s kioperált idegekkel. Fölmérte-e valaki, hogy mi történhetett egy országgal, ha lakosai nemcsak a
gazdasági életükben, de a lelki életükben is kettős gazdálkodást folytatnak?
Mona Liza nem mosolyog, kettéválik, |
Erzsike eladónő, Elíza eladja magát |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
És ami ebből következik:
hamis fény, hamis tudat találkozik hamis közegben, |
egymást kioltják, ez a kultúrák interferenciája, |
országot az ország – kioltja az ember az embert, |
a férfit a nő – s mindnyájunkat a közeg, |
megfullaszt a szeretet, nincsen útja se tárgya… |
|
E sorok zsarnokian számonkérőek. De ez a számonkérés nem egy kisemmizett angyal lázadása. Szécsi
a saját ifjúsága s nemzedéke eszményeit lármázza föl, hogy történelmien tanúskodjanak mellette. A Kezdetet. A
Kezdet fenségét: „nekünk az érdes téglafal is csupa bársony volt, ifjúságunk, népek fiatalsága, reménység, édes
harag…” Romantika ez a javából, mondhatná bárki. Csakugyan az, nincs mit tagadni. De Szécsi romantikája nem
lágy, nem elragadtatott, nem felhőkbe száguldó romantika. Mert ahogy egy dzsungellakó nem lehet sose romantikus:
a hűség és a hűtlenkedés, a kétségbeesések, a dühök, a reménykedések, a megcsúfoltatások, a csakazértis-indulatok
dzsungelében élő költő se lehet az. Szécsi hite a tigriscsíkos züllés közelében is a természet önmagába vetett hite
marad. Tartás, magatartás. Alaptermészet, mely a „fényes szelek” Magyarországán alakult ki őbenne s Kondorban
is.
mi a csajkákból is virágot ettünk és anyatejet ittunk, |
úgy is megyünk a sírba, hogy töretlen a világkép |
|
A Paradicsomból kiűzött Ádám és Éva mítoszi mondatai közé is beillenének ezek a szavak. Már csak
azért is, mert az Imák: az Eszmékből s a Politikából kiűzöttek verse. Azoké, akiknek a
saját arcuk verítékével kell megkeresniük nemcsak a maguk betevő falatját, de a maguk eszméit is. Vannak jó szemű
kritikusok, akik a Férfi és a Nő mítoszi összhangja miatt Nagy László Menyegzőjével
rokonítják a verset. A tisztaságot őrző ifjú pár valóban rokonítható is Szécsi és Kondor kettős arcképéhez. De míg
az elsőt a szerelem, a másodikat a barátság őskapcsa köti össze.
A hasonlóság mellett érdemes azonban a különbségeket is megemlíteni. A Nagy László-i mítosz a Menyegzőben személytelen, a Szécsié pedig az Imákban
minden ízében személyes. Szinte sorról sorra dokumentálható. Kondor-leveleket és -vallomásokat lehetne idézni,
melyekből kiderülne, hogy a démoni erőkkel és törpeségekkel hadakozó művész hogyan és miért sodródott a tragédia
felé, s eközben is, mint valami görög tragédia hőse, mindvégig megőrizte töretlen hitét az emberi értékekben: a
művészet hivatásában, megőrizte a nagyság tudatát, az áldozat szükségszerűségét. Németh Lajos a festőről írt
könyvében idéz egy kondori megfogalmazást a Jézus-legendával kapcsolatban: „de a magányos farkasok sorsa a
puskalövés vagy az éhhalál. Még a keresztre feszítés is kegyelemteljesnek tűnik, mert emberi kegyetlenkedések
közepette szégyenít meg… A Jézus-szimbólum a történelemtől függetlenül igaz, mint a népmesék, a költemények,
és ha egy ilyen vágású ember a mai életünket figyelné, nem helyeselné és joggal. Nem történt változás, csak elperegtek
az évszázadok. A bibliai Jézus nem is változtatni akart, hanem ősi tanokat – melyek a közkézen elvesztették fényüket
és ezzel érvényüket is – helyreállítani. Természetes, hogy utolérte a társadalom bosszúja, méghozzá azok képében,
akik a szentségekből hivatalt csináltak maguknak.”
Szécsi nem hasonló vallomásra, hanem a saját ismereteire s tapasztalatára támaszkodva jutott hasonló
következtetésre. A szájharmonikázó és a képeket festő Kondorban ő is meglátta az európai kultúra nagy művészeinek
és moralistáinak az utódját. A „katartikus személyt”, aki tudta, hogy csak halálos kimenetelű viaskodásban
hitelesítheti saját minőségét. Hisz „csak a földből jő el a mi ragyogásunk”.
A magam számára is meglepetés, hogy az Imákat elemezve folyton valamilyen
„tartalomról” kényszerülök beszélni. A hatvanas évek végi és a hetvenes évekbeli Magyarország közérzetéről, lelki
szociográfiájáról. A vers esztétikai minőségéről viszont csak elnagyoltan. De talán ez is a hosszú vers természetéből
következik. A hosszú vers nem válogatós, nem finomkodó. Hömpölyög és fölmutatja a dolgokat. Egymás mellé sodor
csillét meg sivatagi napozóágyat, álmot, slágert, imát, dögletes giccset és klasszikus indulatot, gyerekkort s az égi-földi dimenziók egységét, konkrét időt és időtlen időt, egyszóval: az élmény kapcsán mozgósítható világot. De ez
a szabad képzettársításra emlékeztető módszer mégsem a század eleji szabad asszociációs versek sorsára juttatja a
hosszú verseket. Így az Imákat sem, mert ebben a fölgyorsított íráshajszában nem
gazdátlan képzetek verődnek egymás mellé, hanem léthelyzetek. Nem képek, hanem megélt létmozzanatok. Egy
karácsonyi emlék, egy álombeli rendőrség emléke, egy festmény fölmutatása, beszélgetéstöredék az aranymetszés
művészi elvéről, a politika, a társadalom asztaláról fölcsípett morzsák, a halál átértékelődése a halál után és így
tovább. A hosszú vers a szabad lélegzetvétel verse, s egyúttal a szabadságé is. A forma nem esztétikai minőségeket
örvényeltet, hanem bennünket.
Meggyőződésem, hogy az Imák ismerete nélkül nemcsak egy nemzedék, de
egy ország lelkiállapota is homályban maradna.
Hazaérkezés, halálhírre
Tudtam, mert megrendült barátai mondták, hogy Örkény kórházi ágya már a halotti ágya is lesz; az utolsó
fájdalom- és kábulat-sziget, amelyet körbelángol a nyár, s ahonnét sose szabadulhat. Tudtam, de ezt a bizonyosságot,
mint késleltethető végzetet, erőnek erejével távol tartottam magamtól.
Nála jártamkor egy pillanatra azt éreztem, hogy István is ezt a távoltartást választotta, a test és a haláltudat
közti széllengedezést, amelynek jobb szó híján még remény a neve, és a lassan gyógyuló csigolya meséjét már csak
azért hiszi el az orvosoknak, mert nem akarja őket a tehetetlenségük miatt megalázni: nekünk pedig azért hiszi el,
mert ebben mi akarunk hinni teljes hitünkkel.
Az ágya mellett ülve a Rózsakiállítás című regényére kellett gondolnom, erre
a végső dolgokkal incselkedő műre, amely talán azért íródott, hogy haldoklásunk viselkedéstana megszülessen, sőt
azért, hogy agóniánkban is legyen egy forgatókönyvünk: ne történhessék semmi se váratlanul.
Mégis úgy történt.
Nyolcnapos finnországi út után robbanásszerű halálhírére érkeztem haza.
De hazaérkezhet-e az ember egy halálhírre? Este van, az ablakon hársfaillat úszik be, ki kéne
csomagolnom, körbe kéne járnom a házat, fölcsöngetnem a barátaimat, de mintha még nem volna alattam föld. Mintha
egy fölfüggesztett esemény résztvevője volnék, ég és föld között veszteglő utas, aki legyőzhetetlen messzeségben van
egy bőröndtől, egy ajtókilincstől. Fülemben is itt zúg még a repülőgép. Tudom, István is járt Finnországban, s látta,
amit most én láttam vadonatújan. A tavak, az erdők, a finn tengeröblök emlékét szeretném összekeverni az ő
emlékeivel. A sirály megbillenő szárnya alatt a láthatárt, hogy utoljára még legyen valami, ami – túl irodalmon és
anyanyelven is – hozzáköthet. Mert a szokásos szóbeli, társaságbeli elkötelezettségek nélkül én eddig is kötődtem
hozzá. Úgy is, hogy tetszeni akartam neki a gondolataimmal, a képzeletemmel, parasztfiságommal, a stílusommal,
tetszeni konokságommal, történeteimmel, nyíltságommal. Vele még veszekedni is tudtam volna, mert kedvesség és
drasztikum egyszerre jellemezte volna az érveit. Hogy volt benne lágyság is? A politikával szemben csakugyan volt,
de legjobb írásaiban kárpótolja magát emiatt. Ritkán találkoztunk, de személye, testi jelenléte belőlem mindig
jófajtájú szellemi izgalmat váltott ki. Az azonosság és a másféleség fölszabadító izgalmát. Néha ellenpontja akartam
lenni az alakjainak – ez volt az én igazi hódolatom Örkénynek. Amit írt, magánügyemnek tudtam tekinteni. Amikor
például – nevetéstől kimerülve – végignéztem a Tóték színpadi változatát, szinte a
sejtjeimmel éreztem meg, hogy valami egészen új szemléletmód, új érték született. Olyasmit láttam a maga természetes
törvényei szerint megtestesülni, ami a magyar irodalomban csak Csokonainak s Aranynak sikerült egyszer-egyszer.
A nagyidai cigányokat én legalább annyira a Tóték
előképének tekintem, mint azt a közép-európai abszurdot, amely a csehek, a lengyelek jelenkori irodalmában virágzott
ki nagyarányúan. Sokan Karinthyt látták ősapának. Én sose. Karinthy egy fonákjáról szemlélhető Nietzsche volt, aki
a lét, a filozófia, a lélektan, a kultúra közegében mozogva gyújtotta meg a maga agykápráztató görögtüzét. Örkény
újítása a magyar irodalomban éppen az, hogy az abszurditások gyökerét, a képtelenségek, a balszerencsék csíráit
elsősorban a történelemben kereste meg, s a nemzeti jellegünk púpjait úgy bontotta ki az öltöztető idő s az öltöztető
eszmék göncei alól, hogy a múlt és jövő horpadásaira is hökkenve nézhessünk. Örkény művében a történelmi
tapasztalat végül így válhatott filozófiai tapasztalattá.
Ilyesmiről, persze, sose beszéltünk egymással. Egyáltalán az irodalomról is csak ritkán. De a feleségétől
megtudtam, hogy utolsó könyvemet még a kórházba is magával vitte.
Már sohasem tudom megköszönni neki ezt a kivételes figyelmet. Lebegek, löködöm, ide-oda valami
ismeretlen közegben: nem tudok hazaérni. Félek rálépni arra a földre, amelybe Örkény Istvánt eltemetjük.
Búcsúszavak Cs. Szabó Lászlótól
Nem hiszünk a halálnak, bármilyen nagy hitető is. Nem hiszünk neki, mert nem akarunk hinni; sem a
magunkénak, sem a másokénak. Ha megérint, ha megvacogtat, ha átfúj is rajtunk előszele: félelmünk és képzeletünk
mindenestől az életé. Nappali világosságban még tán agóniánk is megrendítő történet csupán.
A Nagy Halott is, akitől ma itt, a sárospataki temetőben, örökre elbúcsúzunk, nemrég még az élet kivételes
képviselője volt. A szenvedés és a testi fájdalmak óriása: egy kórházi köntösbe öltöztetett Jób, véraláfutásos karral,
szederjes, lila háttal, férgek csípése helyett tele tűszúrásokkal, de a megszégyenítő nyomorúság közepette is olyan
kikezdhetetlen, kristályos tudattal, amelyről úgy csúszott vissza folyton a halál, mint kimerült, őszi darázs az
ablaküvegről.
A kínokat igen, a poklot igen, de az elmúlás gyorsan beteljesülő jóslatát magának Cs. Szabónak se hittem
volna el. Bibliai megpróbáltatásában, mint egyéb sorscsapásaiban is már annyiszor, az élet gőg nélküli fenségét
láttam.
De, íme elvégeztetett!
Elvégeztetett mégis!
A nagy nemzedék elgyérült csapatából – Illyés után és Szabó Zoltán után – most ő dőlt ki a sorból s
hagyott szándéktalanul magunkra. Előttem van utolsó képe: csontos, szemüveges arca magasból néz rám, egy
trónjához odakötözött király szeretetével, de ez az arca, ez az utolsó arca, a halál éjszakáján egyszer és mindenkorra
mélyre zuhant. Mélyre: belém, belénk.
Neve számomra s az itthon élő fiatalabb nemzedékek számára hosszú-hosszú ideig csak jó hangzású név
volt. Távolra került bolygó, irodalomtörténeti adat, egy részleges halhatatlanság jó tollú szereplője, akiért a
harmincas-negyvenes években Babits kezeskedett, és Németh László, Halász Gábor és Radnóti Miklós, később Vas
István, Weöres és Pilinszky. A fölsoroltak közül nekem bárki egy szál magában is elég lett volna ahhoz, hogy a
külföldön élő Cs. Szabó Lászlót a torzító távolság és a mesterségesen előidézett feledékenység nyűge alól
fölszabadítsa, de személyes szerencsémre Illyés Gyula már a hatvanas években fölcsigázta iránta kíváncsiságomat.
Amikor egy rögtönzött beszélgetésben arra terelődött a szó, hogy kik tudnak prózát írni magyarul – ha kell, balkézzel
–, a mesterek közt kitüntetett helyen őt is emlegette.
Cs. Szabó régi, még itthon megjelent írásaiból három egymást gazdagító képessége ragadott meg és
ragadott el: műveltsége, stílusa s az a torkot szorongató sajgás, amellyel ő újra és újra Kolozsvárt emlegette,
gyerekkora városát, színhelyét s e színhely mögött az örökösen fölvillámló, történelmi Erdélyt.
A kortársak közül többen – első helyen épp Németh László – gyűjtőtermészetnek látták; olyan szellemi
műgyűjtőnek, aki mögött könyvtárak komorlanak, pletykálnak, adatok örvénylenek, s aki sokkal inkább csak
halmozza a műveltséget, semhogy meggyőződést fakasztana belőle.
Az életmű magasából hátrafordulva, alaposan megváltozott a kép. Cs. Szabó írásokba átömlő műveltsége
a magyarság szellemi élete számára az idők folyamán olyan tőkévé duzzadt, amely nemcsak halmozódott, de
kamatozott is, és ezután még inkább kamatozni fog. Jelentőségét egy meghökkentő példával tudom érzékeltetni.
Ahogy Kodály a hiányzó, az elveszett, illetve meg se született magyar zenét azzal igyekezett pótolni, hogy a
tizenötödik és a tizenhatodik századi psalmusok helyett megírta a maga Psalmus hungaricusát vagy a Zrínyi szózatát, Cs. Szabó a hiányzó magyar városi műveltséget
akarta ilyen módon utólag megteremteni. A középkorit ugyanúgy, mint Mátyás koráét, a tündöklő és véres
vallásháborúk koráét ugyanúgy, mint a reformkorét. Ehhez természetesen be kellett kalandoznia testben, lélekben
és értelemmel mindazt, amit a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán fényeitől átitatódott kultúrák teremtettek, az itáliai
városoktól kezdve a kis-ázsiai romokig, a görög szigetektől Provence-ig; Dante és Machiavelli korából oly biztos
tartással lépve át a francia szürrealisták korába, mint akit megingathatatlan múzsa vezet. Cs. Szabó műveltsége ihletett
műveltség volt, nem pusztán mohóság és szorgalom végösszege. Kapcsolatok, összefüggések lírai rendszere, melyben
a tudás csakugyan hatalom. Egy helyen arról ír, hogy Monteverdi, a titáni olasz muzsikus Magyarországon járva kis
szerencsével találkozhatott volna Balassi Bálinttal. Cs. Szabó nemcsak tud erről a múltbeli alkalomról, esélyről, de
érezhetően sajnálja is, hogy elmaradt ez a négyszáz esztendő előtti találkozás.
A Nagy Halott kultúrák és népek Nagy Összehozója is volt. Örök diák, fáradhatatlan peregrinus, a Szenci
Molnár Albertek és a Misztótfalusi Kis Miklósok utóda, aki ha bármikor elment is ebből az országból, sose ment
el egészen, és ha visszatért is ide, lelke néhány vonzalmával odakint maradt. Ami meghasonlásnak látszódhat
nyugtalan életében, egyszerűen csak sors volt, a szív és az értelem diplomáciai szolgálata.
Hogy ez mennyire sorsként működött benne, legbeszédesebben száműzetésének évtizedei bizonyítják.
Míg itthon él, angol és olasz antológiát szerkeszt, franciákról és a goethei németségről tudósít, hogy Nyugat-Európa
telített, sűrű mondatai, századok visszhangjaként és jelenidejűen is, itt cirkálhassanak a fejünk körül, de Angliából
már mindegyik írásában hazabeszél. Ha Miltonról, ha Zrínyiről és ha Mikesről ír, akkor is, ha Turnerről vagy
Michelangelóról, akkor is. Kint derül csak ki igazán, hogy hatalmas műveltsége: erkölcsi erőforrás is. Hazafiúi tett,
kishitűségünk elleni orvosság. Azt a tudatot igyekszik erősíteni bennünk, hogy nem leszünk addig európaiak, míg
nem tudjuk elkülöníteni magunkat Európától, mivelhogy az európaiság önállóságot, lelki függetlenséget jelent. A
magyar modellről beszélt volna ösztönösen is, amely szóhasználatunkba csak az utolsó évtizedben gyökeresedett
meg? Ha igen, akkor nem arról, amely az ezerkilencszázhetvenes években körvonalazódott, hanem arról, amely
elkezdődött már ezerkilencszázötvenháromban, fölizzott ötvenhatban, s azóta is alakítja, keresi saját formáját.
Itt, a koporsó mellett nem hallgathatjuk el, hogy Cs. Szabó „rodostói”, azaz: londoni élete nem
melodráma volt, sértettséggel és honfibúval fölbangyalítva, hanem egzisztencialista döntés. Méghozzá olyan,
amelynek előérzete ott bujkált már a háború előtti műveiben, elsősorban a Fegyveres Európa árnyai alatt. Radnóti
ezerkilencszázharminchatban ezt írta verseskötete homlokára: Járkálj csak, halálraítélt!
S egy évvel később Cs. Szabó a maga kötetére pedig ezt: Levelek a száműzetésből.
A vak jövendölés mindkét esetben betelt. S Radnóti a vértanúságával, Cs. Szabó viszont a hazájából való
kényszerű kiszakadásával jelképez valami elsápasztó kortünetet: a század személyek fölötti tragédiáját, ami egyúttal
a magyar történelem áldozatoktól súlyos és menekülésektől fuldokló pillanata.
Én személyesen ezerkilencszázhetvenháromban ismerkedtem meg vele. Első nyugati utam alkalmával
meghallottam Bécsben, hogy Laci bácsi épp Zürichben vesztegel még másnap reggelig, és egy összefüggő ködzónán:
köd-Ausztrián és köd-Németországon át, erőltetett menetben, hétszázvalahány kilométert autóztunk Sára Sándorral
csak azért, hogy végre kezet foghassunk vele. Ma már tudom, hogy a köd csak az utolsó tömény szimbólum volt,
amelyen át utat kellett találnunk hozzá. És jó lelkiismerettel mondhatom, hogy az az egyetlen este ott, szelleme és
jókedve társaságában, elég volt az én végső megvilágosodásomhoz. Amit elvontan tudtam, ott értettem meg
élményszerűen. Ott értettem meg, hogy a száműzetés, az emberiség történelme során szinte mindig, nélkülözhetetlen
életforma. Korunkban különösen az. Sőt nemcsak szükséges – egyenesen kötelező is! A veszedelmes szélsőségek
kiegyensúlyozására. De Mikes Kelemen-i rangot csak akkor kap, ha nem fullad bele sértettségbe s politikai
provincializmusba. Nem elég hozzá a vérben megmosdó igazság sem, a zsebkendővel integető remény: nagyság,
minőség, méltóság és távlat is kell a megteremtéséhez. Mindnyájan tudjuk, hogy száműzetéséhez Cs. Szabó igazolást
föltétlenül a magyar történelemtől kapott, a koholt pörökbe torkolló bűnöktől, de erkölcsöt ő növesztett hozzá. Mert
az, hogy az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai, a vajdasági magyarság mellett van még egy világban szétszóródó
magyarság is, a történelem hideg kényszere hozta ránk, de hogy ennek az újabb törzsnek arca is van, méltósága és
küldetése is, mindenekelőtt olyan írói, gondolkodói s emberi nagyságoknak köszönhető, mint például Szent-Györgyi
Albert, Márai Sándor s mint amilyen ő volt.
Aki a kint írt esszéinek s vallomásos könyveinek csupán a stílusába merül alá, megérti, miről beszélek,
s minek az elmúlását siratom. Ő is azok közé a kiválasztott kevesek közé tartozott, akiknek az anyanyelv kérdése a
létezés kérdését és a jellemét is magába zárta mindig. Hisz egy olyan korban, amikor a politikai és civilizációs
diktatúrák népek és egyének összezavarását legelőször a nyelv összezavarásával és meggyalázásával kezdik: világosan
fogalmazni nemcsak írói tehetség dolga, de mindennapi szabadságharc. Angol útlevéllel a zsebében Cs. Szabó úgy
vigyázott igéinkre, jelzőinkre, mondatszerkezetünk izomzatára, mintha a nyelv több ezer éves géniusza kardos
angyalként állt volna a háta mögött. Volt idő, amikor helyettünk, itthon élők helyett is vigyáznia kellett.
De a hatalmas monológfolyam, amely az élete volt, megszakadt. Tekintsük eleve elrendelésnek, hogy épp
itthon, Magyarországon apadt el. Tálán azért idehaza, hogy föld alatti zuhogókon bujdosva-bukdosva hamarabb
felszínre törhessen bennünk.
Tisztességtevő s gyászoló barátaim! Ne keressünk vigaszt a veszteségben, ne keressünk vigaszt a
gyászban. Hacsak annyit nem, amennyi a Halottunkat is megnyugtatná: testét hazai földbe helyezhetjük örök
nyugalomra. Egy olyan város temetőjében, amely protestáns kollégiuma révén századokon át a magyar szellem egyik
végvára volt; egy olyan városéban, amelynek falai a bujdosó Rákóczi hangját is beitták és őrzik; ahonnét nincs messze
Vizsoly, Katalin szülőfaluja, és nincs messze Erdély. Egy olyan temetőben van, amely „félúton van Kölcsey s
Kazinczy sírja között”.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Gyönyörű ősz van a Hegyalján, Cs. Szabó László, gyönyörű ősz. Olyan, amilyent Illyéssel együtt ti
nagyon szerettetek. El kell hogy búcsúztassalak ettől az ősztől. A világ minden olyan magyarja nevében búcsúztatlak
el tőle – írók nevében és olvasók nevében egyaránt –, akik tudták, ki vagy – haragodban, pöreidben és szeretetedben.
De azok nevében is el kell hogy búcsúztassalak, akik majd ezután, halhatatlanságodban ismernek meg. A halál némán
és nagyvonalúan visszaadta útleveledet, személyi igazolványodat. Mostantól kezdve újra itt vagy közöttünk, velünk,
világoddal és elmúlásoddal együtt.
A Tékozló Fiú öccse
A költők ismeretlenül is számon szokták tartani egymást. Nem kell föltétlenül személyesen találkozniuk
s kezet rázniuk ahhoz, hogy egy életre megjegyezzék a másik nevét, hangszínét, észjárását, gyalogjáró vagy a
vadludakkal együtt zajoskodó legendáját. Az ismeretséghez gyakran elég egy szokatlan hangú vers, melyben mondjuk,
az Atlanti-óceán harmonikázik magának egész éjjel, vagy amelyben a háborús táj fölött kinyíló ejtőernyők a halál
margarétái.
Keszei Istvánt, az ötvenhatos, száműzött költőt, én sem ismertem arcról sokáig, csupán a verseit láttam
nagyritkán megjelenni, kinti, emigráns lapokban: az Új Látóhatárban, a Katolikus Szemlében, az Irodalmi Újságban,
a Magyar Műhelyben. Később, a hetvenes években, már a magyarországi Vigíliában is. Azt mondhatom, hogy az
1977-es budapesti találkozásunkig jó tizenöt éven át, Keszei Istvánnak én csak a versarcát s a vers-történeteit
ismertem. Elszórtan megjelenő vallomásai általában úgy hatottak rám, mint egy partvonalra szorult emberé, akit bár
naponta mángorol a sors és naponta megugatnak világvégi kutyák, leginkább mégis annak örül, hogy messzire
sodródott az élet, az emberi társadalom főrangú helyeitől, mivelhogy ezeken a kiváltságos és magasan forgó helyeken
a modern kor barbárai tolonganak. A mosolygó és jólfésült hóhérok.
Bármilyen nyers és csípős is ez a jellemzés, Keszeiben én távolról sem a Nagy Odamondogatót
érzékeltem. Nem a kikosarazott száműzöttet, aki idegen országok parlamentjeinek a tölgyajtóin dörömböl s
kikiáltóként szidja a szidalomra érdemes politikusokat. Sőt ama bizonyos Tékozló Fiút se láttam benne, legföljebb
ennek a Tékozló Fiúnak a kisöccsét, aki hányattatásai közben sem a nagy kalandot keresi, csupán a bátyját. Az
elveszített példaképet, a nálánál sokkal bátrabb kezdeményezőt, az élet vakmerő felfedezőjét és imádóját, aki nem
fél alámerülni soha se szerelmekbe, se mocsokba s akiről minden országban, minden városban és minden utcasarkon
azt hallhatja suttogni, hogy még lerongyolódva is magasra nőtt önérzettel tud ellépkedni a bécsi Burg előtt vagy a
Párizst pásztoroló Eiffel-torony mellett, kabátja alatt hordva az otthonról elhozott harangokat. Vagyis: Keszei István
eredetiségét én nem benne magában láttam, hanem ebben a „kistestvéri” vonzalmában. Ebben a korlátozó, de mégis
nagy érzelmeket mozgósító szeretetben.
Kezdetben, persze, az életéről, a körülményeiről nem tudtam semmit. Azt se, hogy milyen szerepe volt
az 56-os forradalomban s a forradalom után mikor és miért kellett elhagynia Magyarországot.
Tudatlanságomat egy véletlennek látszó, de mégis sorsszerű baráti találkozás változtatta meg.
A hatvanas évek végén egy játékfilmet kezdtünk forgatni Kósa Ferenccel és Sára Sándorral, az 1514-es
parasztlázadás vezéréről: Dózsa Györgyről. A film legtöbb jelenetét erdélyi helyszíneken vettük föl: Vajdahunyad
várában, Déva körül és a Székelyföldön. Emögött a kivételes lehetőség és alkalom mögött, természetesen nem
Ceausescuék politikai nagyvonalúsága lüktetett, hanem a ravaszságuk. Huszonnégy évvel a második világháború után
azért engedtek be minket az ő „udvarukra” forgatni, hogy szemmel tartsák a munkánkat és ahol lehet, korlátozzák
is. Mindenáron – szinte reszketve – azt akarták elérni, hogy Dózsa György, ez a Münzer Tamással és Jeanne d’Arc-kal egy magasságban és egy sorban lépkedő történelmi alak ne magyarként kerüljön be az európai filmnézők tudatába,
hanem – mefisztói abszurditásként – romániai lázadóként, aki fegyvert a Werbőczy és Báthori-féle magyar urak ellen
fogott.
A forgatás közben így nemcsak a jelenetekkel kellett naponta megküzdenünk, hanem egy meseietlen
hétfejű sárkánnyal is.
Ezt a kimerítő és gyalázatos küzdelmünket a Párizsban élő színész-rendező barátunk: Szabó László is
végignézte és végigszenvedte. Ekkor derült ki róla, hogy ez a Ionesco abszurd világában is jól eligazodó férfi csak
szédül és csak kapkod a levegő után s még saját tapasztalatának sem akar hinni.
A forgatással párhuzamosan zajló háború egyik szünetében, valahol Segesvár szomszédságában, azt
kérdezte tőlem, hogy ismerem-e a Párizsban élő magyar költőt: Keszei Istvánt. Kérdése ott, abban a helyzetben,
teljesen váratlanul ért és logikátlannak hatott. Film? Költészet? Párizs? Románok, magyarok, száműzöttek? Mi köze
mindennek egymáshoz? Csak később értettem meg, hogy egy mélyebb logika szerint nagyon is sok köze volt: sorsunk
kusza abszurditása közös eredetre vezethető vissza. Szabó még azt is megkérdezte: tudom-e, hogy Keszei István a
földim, hiszen én Zámolyon születtem, ő pedig Székesfehérváron. Akkor még ezt sem tudtam.
A versei után, lépésről-lépésre így kezdett bennem fölépülni a sorsa is. Sőt, ettől az újabb ténytől még
a képzeletem is meglovasodott, hiszen, ha Keszei fehérvári, akkor még az sem elképzelhetetlen, hogy
gyermekkorunkban találkoztunk. Az édesapja ugyan tanár volt; latin-görög szakos tanár, de az egyik nagyapja jónevű
bognár. S a rokonai is mesteremberek: kádárok, tímárok, kovácsok. S ahogy legtöbbször engem is lovas rokonaim,
szomszédaink vagy keresztapáim vittek be világot látni Székesfehérvárra, s nem az apám, meglehet, hogy országos
vásárokon ő is ott forgott valahol a rokonai és bognár nagyapja mellett a vadonatúj vasalású kocsik között. Vagy miért
ne találkozhattunk volna a Romkertnél, a kirabolt királysírok széthullott köveire meredve, melyekre máig nem tudok
fölgyorsuló szívdobogás nélkül odanézni.
Ezektől a képzelődéseimtől megpörkölődve már nemcsak az ötvenhatos tömegnek szónokoló, fiatal
forradalmár diákot és költőt láttam Keszeiben, hanem azt a földit is, akivel, mint Csanádi Imrével és Bella Istvánnal
összekötöttek Székesfehérvár sebhelyes tornyai, a városba begyalogló jegenyesorok és Szent István tetőtlen
szarkofágja.
Mit is írt szülővárosáról Keszei Párizsban?
Koronázó városom! Kettős súlyos koronával: |
a reám súlyosodó élettel-halállal |
te koronáztad meg megtépázott fejem. |
|
Hogy visszatérjek hozzád, nincsen rá remény. |
Megye-székhely! ott székelsz szívem székhelyén. |
Várfalként véd múló, törékeny életem. |
|
|
De későn született, rejtélyes kapcsolatom Keszei Istvánnal, ehhez a szülőföldhöz kötődő meghittséggel
nem ért véget. Akárhányszor hazajött Magyarországra Szabó László, mindig fölemlegette előttem az ő „udvari és házi
költőjüket” Keszei Pistát. S úgy beszélt róla folyton, mintha a költészet és a művészet fővárosában: Párizsban,
egyedül ez az ágrólszakadt, semmitlen, szerény férfi írna csak magyarul elfogadható verseket. Olyanokat, mint
amilyen természetes és mégis elragadó egy-egy megpirosodó szőlőlevél, galagonyaág vagy amilyen beszédesek a néma
búcsúzások, amikor szerelmünkkel indul el a vonat idegenbe. Hiába győzködtem vele, hogy Keszein kívül még más
magyar költök is élnek Párizsban: mesteribbek, mutatványosabbak, nagyszerű szóartisták, akik a század
összekuszálódott tényei, eseményei és képzetei között hosszú köteleken lengnek ide-oda, roncstelepektől kisborjak
harmatos orráig, robotgépek és robotesők fémszálaitól elrugaszkodva a nők ölét betemető ibolyákig. „Lehet, hogy
élnek” – somolygott ravaszkásan Szabó László, de azok másoké. Az ő költőjük pedig, Keszei Pista. Rendíthetetlen
mosolya valami olyasmit bizonyított, hogy a legtöbb menekült magyarnak természetesen pénzre és sikerre van
szüksége, de néhányuknak még szükségük van egy saját költőre is. Olyanra, aki csak
nekik beszél. Az ő nevükben és az ő nyelvükön. Nekik és róluk. A csoda, persze, akkor volna tökéletes, ha az ő
költőjük egyszemélyben a legjobb magyar költő is volna, de, ha nem az, akkor is az övék.
Erről a makacs ragaszkodásról újra és újra az jutott eszembe, amit Paul Éluard, a modern francia költészet
egyik legnagyobb alakja szűrt le magának költői gyakorlatából. Ezt írja 1937-ben A nyilvánvaló
költészet című tanulmányában: „A költő az, aki inkább ihletet ad, mintsem az, aki ihletett… Egy
költemény fölött az ember éppúgy ábrándokba merül, mintha az teremtett lény volna.”
Bizonyos vagyok abban, hogy a „Párizs Bakonyában” született versek is ezzel a sugalmazó és ráutaló
képességükkel nőhettek túl magukon, saját határaikon és jelentőségükön. Mindegyik soruk megtestesülő kapcsolatot
teremtett nemcsak a magyar irodalommal – Adyval, Illyéssel, Jékelyvel, Pilinszkyvel, Kormos Istvánnal –, hanem az
otthon hagyott hazával és a száműzetés Mikes Kelemen-i állapotaival is.
Most, az ezredvégen, amikor egyre többen hangoztatják, hogy vége a versnek, vége a költészetnek, ez a
zárványéletben kifejlődő lelki és szellemi szükség komoly figyelmeztetőnk lehet. Hátha nincs is annyira vége a líra
világának, mint amennyire bizonygatják! Hátha csak megfosztottak minket tőle! Ahogy a hittől és a szakralitástól.
Ki tagadná, hogy korunkban a tudomány és a technika elhatalmasodásával megkezdődött az emberi élet
elvilágiasodása. Ami csak elképzelhető csoda volt eddig, köznapi eseménnyé változott. Repülünk, szállunk,
megérintjük a Holdat, behatolunk egy mákszem és egy vércsepp belsejébe, kikerekedett halszemekkel utazunk a
tenger fenekén, világégéshez elegendő tüzet szabadítunk ki egy hordónagyságú urániumtömb belsejéből és így tovább.
Úgy tetszik: a költészet azzal tűnt el, hogy megtestesült. S ma már az öbölből kifutó vitorlások százaira mondják,
hogy költői és hogy poétikus vagy a sárkányrepülők kóválygására a sziklás hegyek fölött. Sőt, a születésnapi torta
is valóságos költemény némelyeknek. Még csoda, hogy nem hősköltemény – tehetjük hozzá fanyarul.
Mit szólhatunk az efféle habos és tünékeny esztétikához? Legföljebb azt, hogy a költészet soha nem a
látványban rejtőzködik, hanem a szemben. A szem eredetében. Soha nem a varázslatos vagy drámaian föltáruló
valóságban, hanem a létezéshez odakötött emberben. Lehet, hogy ez az ember most válságba zuhant s válságba zuhant
vele együtt a költészet is. Még az is megtörténhetett, hogy összezúzta magát és elveszítette az eszméletét. Ilyesmi már
eddig is történt vele. A Homéroszok, a Szophoklészek, a Catullusok nagy költői teljesítménye után a költészet hosszú
időre az imádságokba, az istentudományokba, a megrendítő, emberi vallomásokba húzódott vissza. Aztán újra
önállósult, és újra Danték, Villonok, Goethék, Baudelaire-ek, Adyk, Rilkék, Lorcák és József Attilák születtek.
Hátha ilyesféléről van szó napjainkban is újra? A rossz varázslat tagadhatatlanul maga alá gyűrte
legtöbbünket. A valóságos világ helyett elfogadtuk a másolatvilágot. Mintha például eredeti festmények helyett a
sokszorosítható reprodukciókhoz ragaszkodnánk. De ezzel az „új természetünkkel” az eredetiségünkről is
lemondtunk. Ma már nem kell erőnket megfeszítve és időnket föláldozva elzarándokolni a tengerhez, a vízesésekhez,
a föltámadásos templomokhoz, hogy részesei lehessünk mi is a csodáknak: a képernyő előtt ülve is „eljuthatunk”
hozzájuk.
De vajon eljuthatunk-e?
Akinek nincsenek eredeti élményei, tapasztalatai, az teremteni se tudhat. Előbb a tapintásról szokik le,
aztán a képzelgésről, aztán a nyelvről s a nyelvvel egyidőben a gondolkodásról is.
Fenyegetettségünket valóságosnak látom, de nem végérvényesnek. Egyre határozottabban érzem, hogy
közel az idő, amikor egyre többen fölállnak majd a helyükről s azt mondják: elég volt abból a dalból, amit ötven,
hetven, nyolcvan éve énekeltetnek valakik velünk. Elég, elég a személytelenség egyre fertőző apokalipsziséből s
jöjjenek újra a költők: a kicsik, a nagyok, akik a másolatvilágot félredobják és a mögötte gomolygót újra én-világgá alakítják át. Személyessé és fölismerhetővé. A maguk arcát kölcsönözve
mindennek, ami arctalan, ami a kifakult csodákon túl továbbra is ismeretlen. Úgy, ahogy ezt a maga eszközeivel
Keszei István is megtette.
|