A balsors ellenfelei

 

 

 

 

A balsors ellenfelei

Egy régi naplójegyzetében arról ír Illyés Gyula, hogy a nagy művek nemcsak fölemelik, de néha el is takarják alkotójukat. Ez történt Kölcsey Ferenccel is, akit a Himnusz nélkül sokkal jobban, sokkal bensőségesebben ismerhetnénk, mert a nemzeti imává avatódott költeménye, a maga erőteljes fénycsóvájával, szinte egész életművét, gondolkodói és erkölcsi magatartását háttérbe szorította.

Illyés kikezdhetetlen gondolata úgy hevert eddig előttem, mint egy elmozdíthatatlan bazaltkő. De úgy látszik, a remekművek, a nagy személyiségekhez hasonlóan tevékenyek és kiszámíthatatlanok. Csöndben is munkálkodnak s újabb és újabb helyzeteket teremtenek. A Kölcseyt eltakaró Himnusz most, a mi tanúskodásunk mellett kezdi lassan és szorgalmasan megadni a költőnek a késői elégtételt.

Ebbe a jóvátételi sorozatba illeszkedik bele a Magyar Kultúra Napja is. Gondoljuk csak el: találhattunk-e volna ehhez a naphoz illőbb időpontot, mint a Himnusz megszületésének dátumát? Illőbbet s ugyanakkor drámaibbat is? Hisz mi más a kultúra, mint a végzet, mint a balsors ellenfele? Mi más, mint a mindenkori édenekből kiűzött ember tapasztalata, óhaja, igénye és dacos eredetisége? Az a bizonyos többlet-képességünk, amellyel saját magunkból teremthetjük meg azt a másvalakit, aki különb nálunk.

Manapság az ember szorongva mond és ír le ilyen mondatokat, mert az ezredvég fennkölt zűrzavarában épp azzal kell leginkább számolnia, hogy nemcsak a munkájából, elviselhető közérzetéből s erkölcsi meggyőződéséből űzetik ki, hanem magából a kultúrából is. Ki ne olvasott volna már kétségbeesett vagy száraz jóslatokat arról, hogy hamarosan vége a művészeteknek, vége a könyvkultúrának; hogy az írás és az olvasás klasszikus pillanatait bocsánatos hóbortnak fogják tekinteni? Még olyan hidegvérű jövendölés is elhangzott, hogy a hagyományos szellemi élet ideje lejárt a történelemben s helyette különféle szabadság-technikák, tájékozódó és tájékoztató módszerek ideje következik. A célszerű, okos gyakorlaté, amely a démonitással is kacérkodó szellemet ellenőrizni tudja.

Bármennyire szeretnénk is, ezeket az „intellektuális zöldségeket” nem sodorhatjuk könnyedén félre, hiszen számos elemük itt van már körülöttünk: a valóságunk részévé vált. Valóságos „természeti környezetünkké.” Például a rádiók, a tévékészülékek folyamatosabban hangoskodnak körülöttünk, mint a madarak, mint a szélben sutyorgó fák, vagy a barátaink. Nem beszélve az iparkodó újságokról. Ránk zizegnek reggeltől estig, öntik elénk a híreket, az újdonságokat mértéktelenül. Azt akarják, hogy tudjunk mindenről: a hajnalban kilőtt rakétákról, a postarablásokról és a csirke nevelésről egyaránt – lehetőleg minél gyorsabban és minél színesebben. Ha így megy még sokáig, az újságírás könnyűszerrel a kultúra örökébe léphet.

Rémkép ez is?

Bárcsak az lenne!

Leonardo mester még azt merte bizonygatni, hogy aki nem szemlélődik eleget, minden idejét elfecsérli. Hol vagyunk mi már ettől? Éppenséggel az ellenkező oldalon!

A század második felének embere szemlélődés helyett nézni és bámészkodni tanult meg inkább. Valljuk be mi is töredelmesen egymás előtt, hogy mennyivel könnyebb ez, mint belemélyedni a könyvekbe. Egy jó könyv majdnem olyan erőfeszítést kíván az olvasótól, mint az írójától.

A kultúrából való egyetemes kiűzetés fenyegető légkörében ugyan mit akarhatunk, mi, mai magyarok a Kultúra napjának a fölpártolásával elérni?

Azt, amit Kölcsey a Himnusz-szal! A szétzilálódott tudatunkat, érzelmeinket ráncbaszedni. A megbűnhődött múltat s jövőt. Sőt, ezúttal már a megbűnhődött jelent is! Mert azt hiszem, az utolsó másfél esztendő politikai marakodásai elegendők voltak ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra megértsük: ha a szellem emberei egy közösségen belül nem képesek termékeny életet élni, finoman megromlanak. S velük romlik az ország is.

De van még más ígérete s föltétele is ennek a napnak. A magyarság legdrámaibb, ugyanakkor legvonzóbb arcképe nem a történelemben, hanem a kultúrájában készült el. Szent István Intelmeitől Bartók Béla Concertójáig. Nekünk ezt az arcképet épp az egyetemes kultúra érdekében nem szabad hagynunk kifakulni. A magunk megerősítésére szeretném fölidézni Németh László egyik eltemetett gondolatát. Ezt írja Németh: „Minden nép egyéniség. Egyénisége jussán a legkisebb is mondhat olyat, amit a legnagyobb soha.”

Most, amikor a világ ismét rakétakilövő ágyúkkal és tankokkal filozofál, érdemes magunkba vésni erősen, hogy amit a magyarság önmagának és a világnak mondhat, mindenek előtt a kultúrájában mondhatja.

 

1990

 

 

 

Egy csokonais pillanat

Előttem az egész nap, hasznosan kellene eltöltenem. Pihenni, pihenni. Most érzem csak, hogy ez nem is olyan könnyű. Feküdjek a napra? Olvassak? Sétáljak? Bonyolódjak szóba a betegekkel? Tiszta, emelkedett szellemű a Mátra levegője, emelkedettnek kellene lennem nekem is.

Kellene?

Persze megint a kötelességek. A muszájnyavalyák tünetei. Úgy látszik, aki zsákoláshoz, gerendacipeléshez szokott hozzá, feszengve, mereven billegne végig a Riviérán is. Nagy gonddal ügyelne testtartására. Mint valami fantomterhet, magam is nyomasztónak érzem a hátam mögött maradt világot.

A végtelenség érzéséből könnyű az embernek gazdálkodnia, de a betegség riasztása után, a megsejtett végességből már bajosabb. Illene beosztani az időt, megválogatni az elolvasandó könyveket, finoman elhárítani a meghívásokat, melyeken többnyire csak fennkölt szócséplés folyik. Ezenkívül rákapatni magunkat a mozgásra, fölfedezni újra a természetet, egyszóval: hadat üzenni a civilizációnak. Csöndes, de férfias hadüzenetet, amely nem társul holmi divatos elméletekhez. A saját laboratóriumunkban kikísérletezett morál egyébként is megbízhatóbb iránytűnk lehet ilyen ügyekben, mint a boltban vásárolható, szabvány „műszerek”.

Legokosabb időtöltésnek maradt tehát az erdei séta. Én is jól járok, az orvosaimat is megnyugtatom, ugyanakkor már a jövőbeli terveimhez is edzem magam: az életembe visszacsalható természethez.

 

*

 

Mennyit gyalogoltam én ifjú fejjel és ifjú lábakkal. A szőlőhegy négy kilométerre volt a falutól, az irtások földje hatra, a Pátkai-dűlő hatra, s hányszor megjártam ezeket a távolságokat kapával vagy ebédes kosarakkal. Ott volt előttem az egész határ, lábam alatt a dűlőút pora, az árokparton a lekaszált fű; ott zörömbölt közelemben egy kukoricatábla, fönt, a magasban pedig egy pacsirta végezte megszokott mutatványát. Nem is tudom, hogy szerettem-e akkor gyalogolni. Természetes volt. Nem is tudom, hogy tetszett-e nekem a nyitott ég, ahogy a Vértes felől apró felhőket vár – természetes volt ez is. A gazok, a gyomok, a vadfüvek, a vadvirágok jobbágyi türelemmel ott burjánzottak a közelemben. Egyiknek-másiknak a nevét is tudtam: ez a pipitér, a papsajt, a paré, ez a földiszeder, a csollyán, a lapulevél, a szerbtövis, a kákics; azt is tudtam, melyiket szeretik a malacok, melyiktől fintorognak. Sok fű- és vadvirágfélét nem ismertem, de ez nem zavart. Sarjadtak, virágoztak és kész. Most, hajhullató koromban viszont röstelkedem a tudatlanságom miatt. Itt van előttem egy négyzetméternyi terület, zsúfolva csalánnal. Árvacsalán? Vadcsalán? Foltos levelű erdei csalán? – vajon melyik lehet a három közül? Szavak rebbennek meg ilyenkor az emlékezetünkben, fölszállnak, röpülnek egy kört, de tétován s gazdátlanul ereszkednek vissza a helyükre, mert nem tudjuk őket társítani ahhoz, amit jelölnek. Székfű, kék mályva, madársisak, holdviola, juhsóska, koronafürt és a többi erdei-mezei virágnév nyüzsög csak az emberben elszórtan, fejetlenül.

Pedig micsoda találat-nevek! Micsoda lángelméjű nyelvkészség a megkeresztelésben: fátyolkavirág, ördögmák, ördögszekér, szarkaláb, gólyahír, téltemető, bakszakáll, sóvirág, békaliliom, harmatkása, gyöngyperje, farkasalma, dudafürt… egy vaskos szótárt megtöltő nevek, amelyek egyúttal pontos jellemzések is.

A nyelvújítással kapcsolatban kétszáz esztendeje Kazinczy neve ugrik be tudatunkba. Úgy emlegetjük a nevével jelölt mozgalmat, mint a magyar szellemi életet átrendező földmozgást. A folyamatosnak és természetesnek tekinthető „népi nyelvújításról” azonban egyetlen tudatosító szót sem ejtünk. Pedig ahogy a kiragadott példák is bizonyítják, találékonyságban és érzékletességben semmivel sem esendőbb ez a nyelvújítás az irodalomtörténetinél. Már-már hajlok arra, hogy Fazekas, Földi, különösen pedig Csokonai a füvészkedésbe, egyáltalán a botanikába nem is annyira a rousseau-izmus, mint inkább a bolondítóan szép virágnevek miatt szeret bele. Pezsegtetik szájukban ezeket a metafora értékű neveket, mintha verssorokat mondogatnának. A gyönyörködés mellett megérzem bennük a dacot is. Debrecen és Széphalon különbségét.

Nem szeretnék régi pört ébreszteni, de a magam számára fontosnak érzem újramondani, amit a különbségről gondolok.

A Kazinczy nevével fémjelzett nyelvújítás szerepe valóban korszaknyitó. A török hódoltság miatt megkésett ország a magyar fölvilágosodás éveire gyűjthetett össze magában annyi önbizalmat, hogy szomorú lemaradását megkísérelje bepótolni. Valójában majdnem egy évszázad kellett ahhoz, hogy szellemi aléltságából talpra álljon. Rákóczi bukott szabadságharca után az ocsúdást a lélekben s a nyelvben lehetett csak elkezdeni. A szakadások ebben a kettőben látszottak legsiralmasabbnak, hiszen ha meggondoljuk: a reformáció nyelve még mindenre alkalmas eszköz volt. Mindenre, ami európai eszme, európai gondolat. De fokozatos magába zárulása miatt megkérgesedett. Szükség volt tehát a fölfrissítésre. Sajnos, Kazinczy megújító szándéka nem a belső tulajdonságainkból indítja hullámait, hanem a nyilvánvaló külső értékeket akarja benső tulajdonságunkká avatni. Ha kell, erőszakkal is. A jozefinizmus másolatát szeretné belemaratni a magyar koponyákba. Túl a Vérmezőn, túl a fogsága évein, még hősiesnek is nevezhetnénk igyekezetét. De ez a hősiesség egy irodalmáré elsősorban. Csokonai a hajlongásaival, a bátortalankodásával együtt is másféle hősiesség képviselője. Ő belső hajlamaink szerint akar változni és változtatni. A Dorottya elöljáró beszédjében ezt írja: „Akárhogy ítéljen ezen igyekezetem felől kedves nemzetem: én azzal nyugtatom meg magamat, hogy jobban szeretek középszerű originál lenni, mint elsőrangú fordító…”

Amit mond, jelképes. De kéretlen válasz a félelmetes széphalmi Mesternek is. Ha Kazinczy megérezte benne a gyalogköltőt, mért ne érezhette volna meg Csokonai is Kazinczyban a „fordítói szellemet”. Az utánzás hívő prófétáját. Elvégre ő is nyitott füllel hallgatózik Nyugat felé. Eszményített Russzóját még az egyik legszebb magyar versbe is beleírja, de hatását bámulni való, deákos átiratban önti elénk. A Nagy Francia exhibicionizmusa helyett a derűs, a kópés, a garabonciás hangot vállalja. A szabadságot, a szükségszerűségeket, a nyers politizálást is inkább csak „magyarosan”, suba alatt, csínyként, ahogy a tiltott pipálást a tanítványaival. Érzelmeket akar újítani ő is, és új gondolatokat meggyökereztetni, de ehhez neki nem egy németes mintára kiesztergált, kiművelt, irodalmi nyelv kell, hanem a teljes magyar nyelv. Tehát a nép nyelve is. A szakadatlan nyelvújításnak minden leleménye. Rousseau nyomán indul el botanizálni a természetbe s a szellem világába, és közben a saját természetére talál rá. Még tágasabbra nyitva szét a gondolatot: a természet előtti hódolatával együtt egy irodalmon kívüli nép természetére. A rousseau-ista Csokonai a gyűjtő és tudós Bartók előfutára, hiszen a tizennyolcadik századi, rokokós Európa kertje alatt olyan mezőket is bejár, amelyekre a kezdődő romantika nyájas demagógiával hivatkozott csupán. A magyar népiség első, igazi termőága hajt ki ezen a mezőn Csokonaiból. Az a népiség, amely a későbbiekben Petőfitől József Attiláig, Nagy Lászlóig mindig alkalmas oltóága lehetett az európai szellemiséget képviselő költészetünknek.

De volt még más hozama is ennek a hazai földhöz kapcsolódó, természet iránti vonzalmának: az érzékletessége és a tárgyiassága. Lehet szomorú, dévaj, csípős, emelkedett, finomkodó, világpolgár és paraszti, érzelmeit mindig ott indáztatja a tapintható világ tárgyai között. Aki annyi szóval képes magát kifejezni, mint Csokonai, annak nem a szókincse, hanem a belső világa gazdag elsősorban.

Nem tudom, a rózsák, a violák, a jázminok mellett a sétámat megállító csalánokat beleírta-e valamelyik versébe? A tölgyfákat, a cserfákat, a szőke bikkfákat, melyek megszűrik fölöttem a napfényt, igen. A setét lombokról csüngő madárkákat szintén. Itt lengnek, hintáznak előttem pihentetőül, miközben A magánossághoz című versének sorait rakosgatom össze diákemlékeimből. Égi üzenet helyett egy költőelőd üzenettel fölérő biztatását:

 

Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyánok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak
Nymphái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő,
Ha erre bőlcs s poéta jő.
----------------------------------
Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erdődbe van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kíséred és apolgatod;
Magát magával biztatod.

 

1979

 

 

 

Beszél a fákkal a bús őszi szél

Ez az érett s minden ízében Petőfire valló vers hasonlóan kezdődik, mint a költő fiatalkori népdalutánzatai. Rögtön az indító természeti kép is azokra emlékeztet. Folytatásul is inkább helyzetdalt, vagy szomorúságba süppedő éneket ígér. A semmiből elinduló szél azonban a vers végére már földrészeket sodor, vérpanorámákat lenget. S mindez olyan magától értetődően s villámgyorsan játszódik le szemünk előtt, mintha csakugyan népdalt vagy helyzetdalt írna a költő.

De szemfényvesztésre mégse gyanakodjunk. Mert a szemfényvesztés ugyanolyan idegen volt Petőfinek, mint a szolgaság, a léha képzelődés, a gyávaság, mint a babérkoszorún elalvó fej. Megítélni és félrelökni nemcsak káprázatokat tudott „… én az az ember vagyok, aki az igazért a szépet is föláldozom. Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó, és szerintem szép is…”.

Ha tehát arra kell választ keresnünk – mai fogalmazással élve –: miért szép a Beszél a fákkal a bús őszi szél, azt kell inkább kutatnunk: milyen igazság feszül benne, mitől erőteljes, mitől képes még ma is magával ragadni bennünket.

Fokról fokra haladhatunk csak előre, ahogy a vers is sorról sorra emelkedik a semmittevésből az emberiség legmagasabb álmáig: a szabadságig.

Lényegtelennek látszó aprósággal kezdem: a vers keletkezésével. Tudtommal a magyar irodalomban, de talán a világirodalomban is Petőfi az egyetlen költőm, aki versei alá ugyanúgy odaírja keletkezésük helyét, évszámát, hónapját, gyakran még a napot is, mintha elismervényt, tanúvallomást, végrendeletet írna. Az eszmék s érzelmek hűsége mellett a körülményekhez való hűségével is a hiánytalan igazságra törekszik.

A Beszél a fákkal a bús őszi szél alatt is ott a keltezés: Koltó, 1847. szeptember. A mézeshetek időszaka ez, Teleki Sándor gróf kastélyában.

Az első meglepetést épp ez a körülmény okozza. Egy álló esztendeig folyt a háború ország-világ előtt Júliáért, és a megnyert ütközet első verse, mint ahogyan többen állítják – mégsem a szerelemről szól.

Eddig még minden Petőfi-értelmező és -kutató fönnakadt ezen a képbe nem illő fordulaton. S a verset magyarázva egyöntetűen megegyezett abban, hogy a mézeshetek első versében a szerelem csupán ürügy, kiindulópont. Mert ha jelen van is Júlia – alszik. S nemcsak testi valójában, de lélekben is. És alszik vele a szerelem is, becsukódva. Jelenléte – még Illyés szerint is – alig több az érzékelhető csöndnél, amely alkalmat és indokot ád a költőnek, hogy nagy művészi erővel egy mennydörgő s földrengető motívumot pianóban játsszon el.

Ha kizárólag a verset tekintem kiindulásnak: soraiból, fölépítéséből valóban ez a magyarázat következik. De ha a vers helyett a költő személyiségét állítom középpontba, az értelmezésnek sokkal tágabb, bonyolultabb rétegein hatolhatok át.

Magyarán szólva: én tagadom, hogy ebben a versben a szerelem csak ürügy és csak alkalom. Mert lehet-e ürügy, amit föl lehet áldozni? Hogyan is írta egész életét keretbe foglaló önvallomásában?

 

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

 

Annyira külön élő versként égett belénk ez a néhány sor, hogy sose mertük annak tartani, ami: vázlatnak, alapszólamnak. Pedig nemcsak Petőfi egész életművét meghatározó módon kínálkozik annak, hanem egyetlen versére vonatkoztathatóan is. Mintha a Beszél a fákkal a bús őszi szél csöndből, szerelemből, villámokból, szentséges jóslatokból fölépülő öt szakasza nem volna más, mint a Szabadság, szerelem hat sorának beethoveni nagyzenekarra írt változata. Lényegük ugyanaz, csupán a hangszerelésük más. Ami a Szabadság, szerelemben még csak célirányos, de elvont vágy, a Beszél a fákkal a bús őszi szélben már részleges beteljesülés. A két nagy éltető közül a szerelem már meghódított tartomány. Biztonságot nyújt. Csöndességében van az ereje. Nem okoz léthiányt, nem fekszik rá a láthatárra.

A vers eddigi magyarázóit talán az zavarta meg, hogy pillanatnyi benyomás szülöttének tekintették. Sorról sorra, szakaszról szakaszra alakuló rögtönzésnek. Igen ám, csakhogy ami rögtönzésnek hat Petőfi verseiben, már rég ott munkál benne a külsőségek és látszatok alatt. Nemcsak múltja van, de már előre meghatározott jövője is.

Azt is mondhatnánk tehát, hogy a szerelem nem puszta ürügy ebben a versben, inkább csak a helyére kerül. S hogy jelenléte még szunnyadó voltában is mennyire valóságos és eleven, más érvekkel is erősíthető. Voltak költők, akik úgy tudtak csak az eszmék költői lenni, hogy tagadták a valóságot. Petőfi pedig úgy, hogy minden porcikájával vállalta. Ahhoz, hogy az égről beszéljen, szüksége volt a sárra. S ahhoz, hogy a szabadságról: szüksége volt a látható, a bejárható Alföld távlataira.

Ha a Beszél a fákkal a bús őszi szél érzelmi-tartalmi előképét – a Szabadság szerelemben fedezhetjük föl, formai, szerkezetbeli előképét kissé merész képzettársítással – A négyökrös szekérben. Az eszményi szerelem ebben a fiatalkori versben – mint tudjuk – a csillagok közt lépdel. A szekeret húzó négy ökör viszont – újra csak Illyést idézve – a legvaskosabb magyar valóságban. A szerelem mennyei kirándulását egy valóságos kirándulás ellenpontozza s hitelesíti. A folyton visszatérő kétsoros ismétlés, a ballagó négy ökörrel: a valóság és az eszmény közös diadala.

A Beszél a fákkal a bús őszi szél visszatérő ismétléseiben is ugyanígy a valóságnak és az eszménynek ezt az együttes összjátékát érezhetjük. Enélkül elröpülne a vers, és a jövendő kor jelenései is, mint egy mennyei bábjáték rongybabái, az ürességbe hanyatlanának.

Mindez azonban csak a titok földerítése, s nem a nyitja. Okfejtés, amelyből épp az a szenvedély hiányzik, amely a verset nyugalmi állapotából fölragadja.

Másutt kell tehát kutatnunk.

Van egy nehezen megközelíthető rejtélye Petőfinek: az átváltozások és átváltoztatások képessége. Tűnődő, csendes verset ír például a Tiszáról. A vers csupa szemlélődés. Már-már önmagába zárul, amikor aztán a Tisza vizével együtt az érzelmek is zúgva-bőgve szakítják át váratlanul a gátat. Vagy gondoljunk csak a Levél Arany Jánoshoz című versére. Csupa köznapi dolog, baráti ugratás a költemény háromnegyed része. Jókedvű hanyattvágódások a múzsáknak kijelölt libalegelőn. De elég egy elszólás, egy megbicsakló tréfa, és a lélekből előtörő forgószél máris fölkapja a verset, fölkapja a világot, s emeli olyan magasságokba, ahol már az istenek is szédülnek. A suhancévődés természetesen vált át a legtisztább himnikus hangra: a százszorszent égi szabadság dicsőítésébe.

Hogy miért természetesen?

Azért, mert ami annyira meghatároz valakit, mint Petőfit a szabadság, az bármikor megnyilvánulhat. Lappangó helyzetéből a legváratlanabb pillanatokban is fölszárnyalhat. A kutyák és a farkasok dalából ugyanúgy, mint a költőbarátnak írt levélből vagy a pamlagon heverő feleség mellől.

Ez az örök készenlét azonban nem vérmérsékleti adottság, mint ahogy többen is el akarták és el akarják hitetni, hanem egy nagyon fiatalon kiharcolt magasrendű állapot eredménye. Aki mélyére nézett ennek, észre kellett vennie, hogy Petőfi nemcsak azt feszíti egymásnak verseiben, ami eredendően egymásnak feszül: a rosszat a jóval, a szabadságot a szabadság hiányával, hanem az emberileg elért jót a még el nem ért, de megszerezhető emberi szükségletekkel. A szabadság és a szerelem is azért került életművében már-már kifejezhetetlenül tiszta feszültségbe egymással, mert a legmagasabbrendű emberi értékek e kettő találkozási pontján szikráznak föl.

Halála is ezért változott át rögtön eleven életté.

 

1972

 

 

 

A népköltészet és Petőfi

Egy szétrongyolódott, század eleji folyóiratban véletlenül akadtam rá Sebestyén Gyula, nagy hírű tudósunk Petőfi népdalgyűjtéséről szóló tanulmányára. „Felolvastatott a Kisfaludy Társaság folyó év április elsején tartott ülésén.” Azt, hogy a fölolvasás 1914-ben történt, egy tagsági, illetve egy előfizetési díjról kiállított nyugtából derítettem ki.

Sebestyén írásának már a címe is fölvillanyozott. Csokonai, Berzsenyi, Arany népdalgyűjtéséről tudtam, amit tudni lehet, de Petőfiéről csak annyit, hogy Erdélyi János Népdalok és mondák 1846-ban megjelent kötetében a fölsorolt 95 gyűjtő között Petőfi neve is szerepel. De hogy mit gyűjtött, hol és milyen módon, arról nem tudtam semmit.

A feledésbe merült, illetőleg a szakemberek, szaktudósok hálójában megrekedt tanulmányból minden apró részletre fény derült.

Sebestyén közli az évtizedekig elveszettnek hitt Petőfi-kézirat fényképmásolatát. Egy négy rétre összehajtott fél ív papír első három oldalára öt dalt jegyzett le Petőfi, de még mielőtt elküldte volna Erdélyinek, az öt közül egyet ő maga húzott át. Egy másik papírlap két oldalán pedig még négy másik, egymástól elkülöníthető versszakot olvashatunk. Ezek a versszakok is töredékesek, hiányosak. Csonkaságukból érezni lehet, hogy Petőfi emlékezetből írhatta le az anyagot.

Valljuk be: ez a néhány bizonytalan eredetű szöveg nem egetverő teljesítmény. Hát még ha a végeredményt is ismerjük! Erdélyi Petőfi gyűjtéséből mindössze nyolc sort emelt ki s tartott közlésre érdemesnek. Nyolc sort, amely ha népi eredetű is: egy összekuszálódott zsiványballada töredéke.

 

Rongyos csárda, nincs teteje.
Zsidó asszony lakik benne.
Zsidó asszony, a lelkedet,
Hova tetted a pénzedet?
Zsidó asszony, a lelkedet!
Hova tetted a pénzedet?
A ládába van galambom:
Csak az életem maradjon.
Tetejiben a rézkongó,
Fenekin van a sok bankó.
Közepiben arany, ezüst;
Arra kérlek, főbe ne üss.

 

Lehetséges, hogy Erdélyinek ennyi is elég volt, mert neki talán nem is Petőfi gyakorlati közreműködésére volt szüksége, hanem a nevére. Arra, hogy diadalmasnak ígérkező vállalkozásában a népies irányzat legtehetségesebb képviselője lélekben is jelen legyen. De a sovány eredmény magyarázatául ugyanígy elképzelhető, hogy a botfüléről és a fahangjáról híres fiatal költő nemigen tudott népdalokat. Hallhatott bár sokat, mégsem fújta őket fejből. Megelégedett azzal, hogy titkukat belső mozgató erejüket, párájukat ismeri: a fölöttük átvonuló felhőt és napot. A hangra figyelt csak oda igazán, a lényegre, amihez talált ő szavakat bőven a saját szótárából is; s helyzeteket és hangulatokat a saját élethelyzetéből.

 

Érik a gabona,
Melegek a napok,
Hétfőn virradóra
Aratásba kapok.
Érik szerelmem is,
Mert forró a szivem;
Légy te aratója,
Édes egyetlenem!

 

Vagy hogy egészen személyes hangút, petőfis lelkiállapotút idézzek:

 

Ki vagyok én? nem mondom meg;
Ha megmondom: rám ismernek.
Pedig ha rám ismernének,
Legalább is felkötnének.

 

A hangra való rátalálás persze nem ment olyan könnyen, mint ahogy mi látjuk az azóta eltelt idő közhelyekkel körüllengett magasából. Bajza például hittel és tiszta meggyőződéssel arra akarta rábeszélni a bordalokkal jelentkező fiatal költőt, hogy népdalokat is időmértékes ütemre írjon. Petőfi a szófogadó fiú alázatával megfogadta a tanácsot; neki is veselkedett, de kudarcot vallott. Szót sem érdemelne ez a kis irodalmi kitérő, ha nem utalna arra, micsoda félreértések donghattak, zsibonghattak a népköltészet, a népies költészet, a műköltészet fogalma körül. Semmivel se ártatlanabbak, mint manapság a modern költészet megítélésében. A klasszicizmus márványdugói ott feszültek még a fülekben. Kazinczy íz, csín, tűz szavai égtájat jelző szavak maradtak még nagy tekintélyű irodalmárok fejében is. Nem csoda hát, ha Petőfi szamaras verse jelképesen is ugyanolyan botránykeltő lett a negyvenes évek elején, mint Ady A fekete zongorája a századforduló utáni években.

A zavarról maga Petőfi is beszámol. Az 1847-ben megjelent összes költemények előszavában ezt írja: „…a magyar mérték és rím még nincs meghatározva.” Bevallja, hogy ő sem lát tisztán, csupán az ösztönére hagyatkozik „…s ahol …rím és mérték dolgában a legnagyobb hanyagsággal vádolnak, talán éppen ott járok legközelebb a tökéletes, az igazi magyar versformához”.

Ma már tudjuk, hogy a magyar versforma – ütem és rímhasználat – egyik lehetőségéhez valóban ő jutott legközelebb. Különösen népdalszerű vagy népdalt utánzó verseiben. Akadnak ezek között a dalai között olyanok, amelyek szinte éneklésre kínálkoznak. Nem kell zeneértőnek lennünk ahhoz, hogy ütemükből, belső hangulatbujdosásaikból közvetlenül is kihallhassuk az énekelt népdalok hatását.

Mert Petőfi nemcsak a versformát, a kötetlenebb rímelést tanulta el a népdaltól, hanem mindazt, amit csupán közhelyszerű fogalmakkal tudunk jelölni: a nép esze járását, csöndjét, elborulásait, lélekbeli s alkati egyéniségét.

A lényegre: a hangra való rátalálás, mint tudjuk, oly tökéletesen sikerült, hogy jó néhány verse, kikerülve az irodalom naprendszeréből népdallá válik. Például a Hortobágyi kocsmárosné című még azon melegében. Megjelenése után két-három évre Erdélyi közli is a Népdalok és mondák kötetében.

Terbe Lajos 1930-ban megjelent Petőfi és a nép című tanulmánya szerint 51 Petőfi-vers vándorolt át a szájhagyomány világába. Ezek egy része dallammal. Egressy Béni, Szénfy Gusztáv s mások megzenésítésében. Még Arany is négy Petőfi-versnek szerzett dallamot. Természetesen a nép közé került szövegek és dallamok a szájhagyomány sodratában ugyanúgy alakultak, csiszolódtak, töredeztek, koptak vagy bővültek, mint eredeti népdalaink.

Az utóbbi időben fellendülő erdélyi népdalgyűjtés során még mindig előkerül egy-egy újabb népdallá változott Petőfi-vers.

Két esztendővel ezelőtt Almási István kolozsvári gyűjtő a Bukarestben megjelenő Művelődés című folyóiratban kisebb fajta szövegszemlét tart a szóban forgó Petőfi-versek-népdalok fölött.

Izgalmas rejtély szomszédságába kerül, aki a dallammal együtt közölt népdalokat Petőfi eredeti szövegével összehasonlítja. A már említett Hortobágyi kocsmárosné öt szakaszából csupán két szakasz maradt meg a hagyományban. Ez is csak cserepekben, azaz alaposan kiforgatva. A Petőfi-vers harmadik szakaszát emeli ki a nép, s idomítja saját ízléséhez.

Nézzük előbb az eredeti vers két egymást követő szakaszát:

 

Kocsmárosné, hej hol termett a bora?
Savanyú, mint az éretlen vadalma.
Csókolja meg az ajkamat szaporán,
Édes a csók, megédesül tőle szám.
Szép menyecske… savanyú bor… édes csók…
Az én lábam ide s tova tántorog;
Öleljen meg, kocsmárosné édesem!
Ne várja, míg itt hosszában elesem.

 

S mit választ ki ebből a szájhagyomány? A magyargyerőmonostori s a csíkrákosi változat közül az utóbbit írom ide:

 

Kocsmárosné, de savanyú a bora,
Olyan, mint a valóságos vadalma.
Kocsmárosné, cukrozza meg savanyú borát,
Még ma éjjel elszeretem a lányát.
Kocsmárosné, mit ugat a kutyája,
Nem jöttem én lopni az udvarára.
Kocsmárosné, kösse meg a hamis kutyáját,
Ne ugassa meg a lánya babáját.

 

Hasonló történik a Hegyen ülök című versével is, ami a részletek kiemelését illeti. Van olyan falu a Mezőségen, ahol az első, a második, a negyedik szakaszt éneklik, s van, ahol, mint például Homoródalmáson, csak az utolsót. Petőfi így fejezi be versét:

 

Szeretném, ha vadfa lennék erdőben,
Még inkább: ha tűzvész lenne belőlem;
Elégetném ezt az egész világot,
Mely engemet mindörökké csak bántott.

 

S a népdal négy sora pedig így hangzik:

 

De szeretnék az erdőben fa lenni,
Ha engemet meggyujtana valaki.
Elégetném ezt az egész világot,
Közepébe meghagynám a babámat.

 

Utoljára hagytam egy olyan népdallá változott Petőfi-verset, amelybe eddigi ismereteim alapján, elsőül én botlottam bele. Kallós Zoltánnal és Marosi Júliával együtt jártam a Mezőség egyik lenyűgözően érdekes falujában: Széken. Ismerősöknél voltunk. Átüzent hozzánk egy fiatalasszony, hogy ő is szeretne Kallós hangszalagjára énekelni. Az ismeretlen dalok között egyszer csak ismerős sorokra kaptam föl a fejemet: Petőfi-vers! Méghozzá egyik legsikerültebb a koraiak közül. A Temetésre szól az ének sorait hallottam vissza. A verset Petőfi Debrecenben írta, 1843 decemberében. Nem is egészen szerepjátszásból, mint ahogy az efféle korai verseiről bizonygatni szokták. Nem, mert a vers írásakor valóban elkeseredett volt a végsőkig, beteg és elhagyott, Pákh Albert vendége, aki koronatanúként igazolta a nyolc sor szó szerinti hitelét. Míg a fiatalasszony Kallós kérésére újra elénekelte a dalt, fölidéztem emlékezetemben az eredetit:

 

Temetésre szól az ének,
Temetőbe kit kisérnek?
Akárki! már nem földi rab,
Nálam százszorta boldogabb.
Itt viszik az ablak alatt;
Be sok ember sírva fakadt!
Mért nem visznek engemet ki,
Legalább nem sírna senki.

 

Igen ám, de a két szakasz előtt még két másik szakasz is elhangzott. Két olyan, amely egyetlen Petőfi-versre sem emlékeztetett. Az önmagában is tökéletes Petőfi-vers tehát – ritka kivételként, a nép alakítóműhelyében ezúttal – bővült. Kár, hogy csak dallam nélkül nyújthatom át a szöveget, de bizonyos vagyok abban, hogy ez a ma is elevenen élő, szájhagyományba beilleszkedett Petőfi-vers igazi meglepetés lesz a népdal híveinek és az irodalomtörténészeknek egyaránt.

 

Temetőben kék ibolya,
Nem leszek szerelmes soha.
Láncot veretek szívemre,
Megmutatom, bírok vele.
Temetőben kék ibolya,
Szívem gyászba van borulva.
Nem egyébért, csak teérted,
Mert én tiltva vagyok tőled.
Temetőben zeng az ének,
Vajon, oda kit kísérnek,
Akárki az, nem földi rab,
Nálamnál százszor boldogabb.
Most viszik az ablak alatt,
Minden kislány sírva fakad.
Bárcsak engem vinnének ki,
Engem nem siratna senki.

 

1973

 

 

 

Egy mítoszi alak

Újra egy évforduló és újra a szokásos, tükör-előtti fésülködéseink. Ing, nyakkendő, ünnepi arc és komoly, ünnepi gondolatok. S közben a körlevelek udvarias zizegése a hátunk mögül: Mit gondol ön Petőfi Sándorról ezerkilencszázhetvenkettőben? Időszerűnek tartja-e költészetét? S véleménye szerint: utat találhat-e ez a költészet a mai fiatalokhoz? Vagy az ő számukra Petőfi már csak puszta név, tananyag, eget fenyegető, köztéri szobor? Már csak egy elföldelt mítosz csontváza?

A kérdések úgy hatnak, mintha valódi volna bennük a robbanótöltet, de mire végighallgatja őket az ember, kiderül, hogy inkább csak a füstjük valódi. És csakugyan: miért épp most lettünk rájuk ilyen fölhevülten kíváncsiak? Évekig ültünk, bársonyszékben vagy pocsolyában, évtizedekig az idő csárdaromjai közt morogva, feketén, anélkül hogy bárki föleszmélt, s megkérdezte volna: mi közünk Petőfihez? Mi közünk eszméihez, fejtartásához, kíméletlen ítéleteihez vagy megfordítva: mit szólna hozzánk ő, a legistenibb Fiú, a bőrébe sose férő, a besorolhatatlan, az örökmozgó szeretet, a harag lángelméje, akit még lobogónkul is emlegettünk? Mit szólna begyakorolt jámborságunkhoz, begyakorolt, szabályos életünk unalmához? S mit az egykedvűség finomra csiszolt sisakrostélyához, melyet a kötelező reggeli mosdás után sietősen az arcunkba húzunk?

Ilyesmivel, persze, kár is áltatni magunkat. A kérdőívek csak zizegnek, de a helyéről ma se pattant föl senki. Nem pattan föl, és nem szól. Mert okosak, bátrak, osztályozhatatlanok, kíváncsiak – egyáltalán valakik! – mi már csak akkor tudunk lenni, ha fölszólítanak bennünket. Enélkül még az igazi nagyok is összehúzódnak, hogy nagyok maradhassanak. Ugyan, ki szólíthatta föl annak idején Adyt, hogy megírja a magyar irodalom egyik legizzóbb, legmámorosabb vallomását a „mennyeien nagyságos suhancról, a lázas, a csúnya, a diákos magyar Apollóról… a zenebonás népköltőről, ki tízmillió embernél jobban látott, tisztábban látott”. És kicsoda Illyést, Németh Lászlót. Vagy József Attilát, aki ha tanulmányt nem is, sőt verset is csak fiatalon szentelt a nagy elődnek, de aki szellemét a magáéba engedte ömleni. Hisz költészetében nemcsak Petőfi élet-jelszava ver visszhangot – a szellem és a szerelem szinte szó szerinti átvételében –, de ha követni tudjuk a mélyebb áramlások útját is, észre kell vennünk, hogy a Külvárosi éj, a Holt vidék, a Téli éjszaka, A város peremén, a Tiszazug alatt ott lélegzik A puszta télen, a Kiskunság, a Kutyakaparó természetet és társadalmat egymáson átvetítő, azonos költői szemlélete. Valami nagy folytonosság, hullámokban érkező erő.

Hogy a tízes, a húszas, a harmincas években más idők jártak Magyarországon? Hogy a forradalomnak másféle lábdobaját lehetett hallani, mint korunkban? Hogy Petőfi akkor még szikrázóan bent volt az idegekben, a levegőben, illetve, hogy ő maga volt a levegő – ki tagadná? Ki tagadná, hogy aki őt idézte, mindig valamiféle sürgetés, robbanásig feszült várakozás nevében idézte? Valami előtt – mindig hadüzenetként. Ady, Petőfi nem alkuszik írásában Ady nem alkudott. És Illyés Petőfi-je se költői életrajz vagy tanulmány-remeklés, hanem röpirat. Ugyanabból a mélységből szól föl, ahonnét a Puszták népe.

Vajon egy mai Petőfi-tanulmány lehetne-e adysan keserű, dühös, kihívó, büszke, hódoló, hajthatatlan? Vagy akár Illyésesen kemény, világos, célratörő?

Nem lehetne!

De nem azért, mert Petőfi lett időszerűtlen, hanem mert mi vagyunk azok. Mi, jólnevelt utódok, beszűkültek, sebtapasszal leragasztott vezúv-szájúak, mással s magunkkal kiegyezők. Persze, ne higgye senki, hogy ezerkilencszázhetvenkettőben Petőfi sétapálcáját irigylem, amelyből kissé babonásan, de isteni mutatóujjként, szárnyas tőr repült elő egy márciusi napon. És azt se higgye senki, hogy őt irigylem, s véres napokról óhajtok álmodozni. Petőfi forradalom nélkül is forradalmár tudott lenni. Ismerjük ezernyolcszáznegyvenhatos keltezésű versét: „Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek Az emberiségért valamit!” A huszonhárom éves költő akkor írja ezt, amikor már alapjaiban megújította a magyar költészetet. Honnét, miért ez a világot körülfelhőző sóvárgás? Sóvárog, mert igazi hódító alkat. Ha belekezd valamibe, nem hagyja abba. A siker igazolása is csak arra kell neki, hogy túlléphessen a sikeren. Végül is örülhetne: egy új, egy sosem volt költői irányzat, a népiesség győz általa; hogy a múzsák egyetlen intésére költöztek le a Helikonról, béresek, pásztorok, betyárok és vándorszínészek mellé szegődve. De előtte – a magyar irodalom legnyitottabb költője előtt – csak annak van igazi értéke, amiről mi dönthetjük el: mivé legyen. Ezért a dolgokkal való örökös szembesülése, összeszikrázása. Semmit se hagy ítélet nélkül, mindent átlelkesít, mintha ősgondolkodó gyanánt vallaná, hogy az ember nem más, mint a természet maga, azzal a különbséggel, illetve ráadással, hogy az ember tudja is ezt.

Érdemes lenne kiválogatni s egymás mellé tenni azokat a verseit, melyekben – mint például a Megúnt rabságban, a Dalaimban, a Lennék én folyóvízben – képzelete, idegállapota egyik természeti képről a másikra, a harmadikra, az ötödikre, a tizedikre ugorva tör a teljesség felé. Saját kiteljesedése révén az emberi teljesség irányába.

Petőfit ez a csillapíthatatlan mozgáskényszer, ez a végig befutott utak mámora mutatja olyan forradalmárnak, mint amilyennek a Nemzeti dal szavalása vagy a sajtószabadság kikiáltása közben elképzeljük. Különösen, ha leállás nélküli célratöréséhez magunkat mérjük hozzá; magunkat, akik többnyire csak félutak hősei vagyunk, akik csak kezdeni tudunk nagyszerűen, de a befejezést már elkapkodjuk, és a végzetnek engedjük át.

Már csak azért is vallom, hogy Petőfi legforradalmibb képessége nem a politikusi volt, nem a népfelséget hirdető vagy a csatadalt fújni tudó, hanem a teljességet akaró ember szenvedélye és hite. Az idő minden pillanatában ugyanazzal a fűtöttséggel létezni. Tágulni, jelen lenni, kapcsolódni, mert önmagában semmi se megnyugtató. Talán ő tudta egyedül, hogy március tizenötödike fabatkát sem ér az egész ország forradalmasítása nélkül. S ki az, aki a legnagyobb fényű jelenbe se vakult bele? Ő, a Huszonötéves. Először teremtett a történelmünkben múltat – romantika nélkül. A forradalmi időkhöz méltó előidőt. A nemesi, a nemzeti történelem helyébe népibb, nyersebb, szálkásabb, egy egészen más kiindulású történelmet – Dózsát és Rákóczit állítva eszményképül. Még ma is fölfoghatatlan, hogy ez a minden ízében élményköltőnek számító fiatalember milyen módszeresen, milyen tudatosan és tévedhetetlenül teremt hagyományt. Hallgassuk csak, mit ír negyvenhétben Aranynak: „…Én Dózsát a magyar történet egyik legdicsőbb emberének tartom és szentül hiszem, hogy lesz idő, ha fönnmarad a magyar nemzet, midőn Dózsának nagyszerű emlékszobrot fognak emelni és talán mellette lesz az… enyém is.”

Ez az előre-hátra terjeszkedő ösztön, ez a teljességvágy fogja át Petőfi egész életét, magatartását, esztétikáját. A disznótorok, a dohányvágó béresek ugyanolyan természetesen elférnek világában, élnek és mozognak benne, ahogy Shakespeare, Goethe vagy Napóleon. Tehát még témáiban is az egyenlőség híve. Nem ismer másféle rangsort, mint a szeretet, a rajongás, az undor és a gyűlölet rangsorát. Amit lát: megnyeri magának; amihez hozzáér: megváltoztatja. Az emberi nagyságot is úgy szemléli, mint mondjuk, a Tiszát. Bem dicsőítésére ugyanabból a mélységből merít szavakat, mint az Alföld vagy a szabadság dicsőítésére. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Petőfi összemossa a határokat, az értékeket, hanem, hogy egyiket a másikkal egészíti ki.

Költészete így egészül ki prózájával. Költői cselekvése a tényleges, a valóságos, a szavakat követő cselekvéssel. Sőt, Petőfi élete maga: kiegészülés. „Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik, nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk…” Petőfi dühösen vágja rá, hogy hazugság, szemtelen hazugság. A refomkort így tágítja a forradalom irányába. A forradalmi napokat a szabadságharc irányába, honnét a világforradalomra is odalátni. Kossuth kiegészülése is ő, és Széchenyié is. De ugyanígy a márciusi fiataloké is. Menjünk, és kényszerítsük rá a cenzort, hogy engedélyezze a Nemzeti dal és a Tizenkét pont kinyomtatását? Petőfi így szól közbe: ne menjünk, jelentsük inkább ki, hogy semmiféle cenzort nem ismerünk.

 

A mindig hiányzót, a mindig szükségeset képviselte, azaz a szükségszerűt. Sokat vitatott egyszerűsége is ezzel kapcsolatos. Azt akarta visszahallani a versben, amit a kortársak költészetében nem hallhatott. A hős honfoglalók helyett azoknak a hangját, akiknek éppenséggel honuk se volt. Népisége nem a népköltészet égig érő fája, mint ahogy sokan vallották, hanem – Illyést idézve – az a soha nem hallott hang, amelyen a nép esze járását követve megszólal. Ki ne ismerné az Aranynak írt levél idevágó sorait: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század feladata.”

Az efféle egyszerűség, mondjuk ki határozottan, a világfölforgatók s a világteremtők egyszerűsége. Akik ilyen mondatokat írtak falakra, könyvekbe, égre, sose úszták meg szárazon, mert a legbonyolultabb dolgokkal kellett szembefordulniuk: a hatalommal, a szolgaság érzésével, felhőgyártással, képzeletgyártással, önmagukkal s cifra mellébeszélésekkel. Petőfi sokszor dicsért és sokszor ócsárolt egyszerűségét talán ezért nem éreztem én puszta stílusnak soha, ellenkezőleg, a külső és belső bonyolultságokon aratott győzelemnek tartottam és tartom. Olyan életerőnek, amely nemcsak a nyelvben, hanem az élet minden mozdulásában és szisszenésében megnyilvánul.

De végül is egyszerűség-e Petőfi egyszerűsége? Köznapi-e, csökkentett-e, kopott-e? A szövegmagyarázók százhúsz év után kissé sápadtnak mondják. Túlzottan egyértelműnek, titoktalannak. Azt bizonygatták, hogy ami valaha a csodája volt, mára a csoda hamuja lett; hogy Vörösmarty is, Arany is, sokkal rejtélyesebb, lucskosabb, telítettebb nála. Hát még Csokonai!

A szövegösszehansonlítások alapján kétségtelen, hogy nyelvi erejük, hasonlatteremtő képességük árnyaltabb és erőteljesebb Petőfinél. Míg Vörösmarty az érzelem-, az indulat-, a mondatalakítás Oedipusz királya, addig a fiatal Petőfi nyeregből hadakozó Szent Györgynek tűnhet. Legalábbis látszatra. Mert ki merné jó lélekkel bizonygatni, hogy egy költő gazdag, feszült, sejtelmekkel és drámával átitatott világát csakis a nyelvben találhatjuk meg? Hol marad például egy mű legmagasabb rendű formája: a szerkezet? Hol a költő mellőzhetetlen és sorsra méretezett viszonya a költészethez? „Egész vigasztalan nehéz és szomorú magyarságommal udvarolok Petőfi emlékének azért – írja Ady –, mert nem tudott csupán versíró lenni.” Akarjuk vagy nem akarjuk, ez mégsem azt jelenti kizárólag, hogy a versírás mellett Petőfi még politizált, és szerepet is vállalt, hanem hogy tehetségét utánozhatatlan érzékkel fordította szembe a költészet örökös csábításával: mindent a versen belül csinálni meg.

Szemünk előtt zajlottak és zajlanak a huszadik század nagy háborúi és rombolásai a művészetekben. Talán túlságosan is sűrűn csattannak föl a jelszavak: A költészetet a költészet eszközeivel söpörni el! A festészetet a festészet eszközeivel! Mi lenne egyszer, ha Petőfi „költőietlenségére”, faragatlan, áttetsző, beszédfolyású verseire is így tekintenénk. Rögtön keményebb szél vágna bennünket mellbe, s a számonkért bonyolultság tüske-gubancai is a testünkbe szúrnának. Elég egyetlen ellentmondást kihantolni. Az, hogy Petőfi végül is a világosság és az egyértelműség vértanúja lett, s hogy abba halt bele, amiért élni akart, cáfolhatatlan bizonysága az életét s életművét belülről irányító ideg-katasztrófáknak, bonyolult végleteknek. Rimbaud, a világirodalom másik suhanc lángelméje, ki Petőfihez hasonlóan a szó és a cselekvés istenkísértő egységére vágyott, csalódva a szóban, a cselekvést választotta szikár megoldásul. Petőfi végigjátssza a lehetetlent: megteremti a szó és a cselekvés folyton villámló összhangját, a megélt élet és a megélt költészet egységét ugyanazon időn belül, s érzi is haláláig.

Mi ez, ha nem kivételes teljesítménye a világirodalomnak! Mi más, mint a körbetáncolt titok maga!

Nem értem, s nem is akarom érteni azokat, akik szívesen akadnak fönn suta rímeken, s a nyelv laposabb fennsíkjain taposnak akkor is, amikor hegymászók lehetnének. Petőfi időszerűsége épp a nagyság, a nagyság megnyilvánulása. Aki ezt nem látja, semmit se lát. Ami pedig a mai szemnek, a mai fülnek, a mai agytekervényeinknek valóban hiányzik belőle: a mi erőnkből, a mi bonyolultságainkból mindenkor pótolható; mert Petőfi – akárcsak egy mítoszi alak – újra és újra fölkínálja nekünk a sorsát: az emberi teljességet.

 

1972

 

 

 

Kosztolányi hóembere

Járok a havas utcákon, s néhány perce csak arra a hóemberre gondolok, melyet Kosztolányi huszonhat évvel ezelőtt, egy februári reggelen a járda szélén megpillantott. Még aznap este cikket írt róla, valószínűleg nagyobb izgalommal és örömmel, mintha eleven közéleti kiválóságról kellett volna nyilatkoznia.

E hatvan-hetvensoros írás ajánlólevél lett az örökkévalósághoz: Kosztolányi hóembere bekerült általa a tél panteonjába, a többi halhatatlan emlékű hóember közé.

Percig se csodálkozom ezen, hiszen ez az ajánlólevél, ez a kis írás – remekmű. A remekműveknek pedig, szerencsére, nagy befolyásuk van a halhatatlansággal bajlódó égi és földi hatalmak előtt – még ha közönséges hóemberről van is szó.

Nemcsak remekműnek remek ez a Kosztolányi jegyzet, de önvallomásnak is az. Csupa véletlen és tudatos önleleplezés. Művészetének kulcsát találom meg benne; a titkokat nyitó ördöglakat kulcsot, melyet nagy élvezettel hajlítgatott, csavargatott egész életében, s halála pillanatában megindító szerénységgel elrejtett előlünk.

Ahogy a huszonhat évvel ezelőtti napon kilép az utcára, s a februári reggel kristályvillogásában megpillantja a hóembert, nyomban elszólja magát: „Tegnap este még nem volt itt, s lám, ma hajnalra megszületett. Megszületett a hóember!” Nyelvbotlás volna ez? Puszta költői ötlet? Csodálkozása megkapóbb és mosolyognivalóbb. Már-már nem is a gyermeké, hanem a bálványokra ámuló rokonszenves vademberé, aki lelket lát minden teremtményben. Honnét kapta ajándékba ez az európai műveltségű és kifinomult szellemű ember „barbár” érzékenységét? Más csak odatekint az ilyen sete-suta arcú, dömhechasú, félrevágott sipkájú lényre, mosolyog tán és továbbmegy. Ő megáll előtte, mint egy ismeretlen faj képviselője előtt, s körülbámulja. Szívesen kezet rázna vele. Nézi, mint akit a puszta látás is mámorba ejt. Nézi szénbajuszát; szemét, mely szintén két széngöröngy; szájából kilógó pipáját, mely nem más, mint egy darab tüzelőfa. Kutyája is van a hóembernek; hókutya fekete szemmel, fekete orral.

A látvány régi telek borzongását idézi föl benne, a gyermekkorét, s nyomban egy ősibb borzongást is: vajon ki hozza világra a hóembert, és ki hozza létre az élőt? Ami ártatlan ámulat, játékosság volt az előbb, most döbbenet lesz. A gyermekarcon áthömpölyögnek a hamleti ráncok. Fölkomorlik az örök kérdező-Kosztolányi: a gyermek és a bölcs, a nyugtató és a nyugtalanító, a rejtelmeket szülő és a rejtelmekkel hadonászó, kinek elég egy hóember, hogy huszonöt év után most az én agyamat is összerántsa, s tűnődéseimből kizökkentve, ember voltomra e percben is rádöbbentsen. A játéktól a halálos problémákig, íme, nála ilyen rövid az út. Ilyen rövid vagy inkább ilyen üstökös-gyorsaságú?

„Ki hozza az embert a világra? Rejtély! De ki hozza a hóembert világra? Még nagyobb rejtély!” – ezt írja. Vagyis azt: ki teremti meg benne a kedvet, hogy éppenséggel hóembert csináljon.

S mivel erre a titokra újabb kérdéssel lehetne csak felelni, közvetlenebb és kézzelfoghatóbb választ keres. Válasza újra elszólásnak hat: „Bizonyára a szomszédos szeneslegények csinálták a maguk mulattatására, szilaj derű és vastag röhögések közepette.”

Mi az, hogy bizonyára? Mért nem mások? Mért éppen ők, a rekedt hangú, rumszagú fiúk? Mért nem az aranygombos, selyem nyakkendős úricsemeték, akikhez ő külsőségekben, csokornyakkendőjével és emlékeivel közelebb állt; akiknek tán még az idejükből is inkább futotta volna. Elszólás lehet ez? Ha igen, akkor nagyon tudatos elszólás. Kosztolányi tudta, hogy hóembert is csak olyan kéz csinálhat, amelynek múltja van a teremtésben. A munkátlan kezeknek még a puha hó sem engedelmeskedik. Az is ellenáll, mint a legmakacsabb kő vagy a legkonokabb márvány. Ahhoz, hogy lélek legyen a teremtményben, a lélek állandó működése kell. A folytonos teremtés áhítata és önfeledtsége, a kedély buzgalma, mely nem a hóesés első ihlető pillanataiban szállja csak meg az embert.

Ahogy ott áll a szeneslegények remeke előtt, szaktársi rajongásból legszívesebben kezébe venne egy nádpálcát, és az utca népes gyülekezetének elmagyarázná a „műalkotás” erényeit, a művészet titokzatos mikéntjét, hogyanját, akár egy művészettörténeti órán. Nem érezné alkalmatlannak az utcát, s nem érezné szentségtörőnek a pózt sem. A szenvedélyes tanítóra ismerek rá e hirtelen támadt nosztalgiájából. Így magyarázott egész életében életről, halálról, erkölcsről, embertelenségről tíz kötetet megtöltő cikkeiben, jegyzeteiben, tanulmányaiban. Ahogy a hóemberről beszélt volna az utcán sétálóknak, úgy beszélt ő Édes Annáról is, egyik legkedvesebb élő szobráról, miközben a mutogató nádpálca késsé változott kezében, hogy egy föloldhatatlan pillanatban átadja a „szobornak”, a kis cselédlánynak, a továbbiakat már ő magyarázza el.

Még egy utolsó tekintetet vet a hóemberre, hogy sajátságos kosztolányis vallomással eltávolodjék a tárgytól. A művész önzetlenségét tiszteli az „alkotókban”, mivel nem kőbe, nem is márványba, csak mulandó hóba faragták sugallataikat. Azokhoz a költőkhöz hasonlítja őket, akik homokba írják verseiket…

Ha ezzel a végkifejlettel fejezi be az írást, hangulatos kis képet fest a téli utcáról, a játékos kedvű szeneslegényekről, a gyerekkort fölidéző misztikus telekről. De Kosztolányi továbblép, egészen a történelmi általánosításig.

Estefelé, hazatérőben, már csak a hóember hulláját találja ott a járdaszélen. Ha a délelőtti hasonlatokat folytatja, a pusztulás láttán a halállal viaskodó gondolatokig juthatott volna el. A hóember születésétől a hóember haláláig s az ember születésétől az ember haláláig. Az ősgondokon töprengő bölcselő helyett azonban a társadalmi ember kezd beszélni… Úgy fekszik a földön a hóember, mint egy rablógyilkosság áldozata. Kilopták két szénszemét, ellopták fekete szénbajuszát, papírzacskó-süvegét, tüzelőfa-pipáját. Vajon, ki lopta el? Nyilván, szükséget látó szegény emberek, hogy a szigorú, februári éjszakán – ha csak egy órácskára is – begyújthassanak pléhkályhájukba. Vagy megfőzzék rántott levesüket. Kevesen írtak ilyen groteszk és kegyetlen kritikát a korról. Ellopták a hóember szénszemét!

Az is lehet, hogy nem így történt. Lehet, hogy a széngöröngyöket kamasz gyerekek gyúrták hógolyóba, hogy keményebb legyen, és messzebb repüljön. A papírzacskó-süveget pedig egy komédiázó kölök csapta fejébe, hogy a bohócképű hóemberrel versenyezzen. Én mégis Kosztolányinak hiszek. Az elesettekkel együtt érző író túlozhat csak így az igazság érdekében. De vajon, túlzás volt-e ez? Vagy inkább jelkép? Egy embertelen kor túlzásainak a jelképe? A széndarabot fölszedő nincstelenek, a József Attila-versekben feltűnő proletárok rokonai, a pályaudvarokról fát lopó kisgyerek bátyjai, ismerősei. Következtetése nem József Attila-i következtetés, de valóságlátása és igazságérzete az övével rokon. A hóember hullája már csak ürügy, hogy a pusztulásról beszéljen, a fagyról, a társadalom dermesztő időjárásáról, az elkékült szájú csecsemőkről, a kimutatásokból is ismert tüdőbetegekről, akik az első tavaszi napfénytől a hóemberrel együtt elpusztulnak…

Kosztolányi a jegyzetét keserű gúnnyal fejezi be: „Úgy látszik, hóembernek sem érdemes születni 1935-ben!”

 

1961

 

 

 

Kosztolányi példája

Kosztolányi Dezső húszéves korában írta első, figyelemreméltó jegyzetét a nyelvről. Írása vidéken, a Bácskai Hírlapban jelent meg, 1905. augusztus 20-án. Gondolom, néhány szabadkai és Szabadka környéki újságolvasó értelmiséginek föltűnhetett a szokatlan téma, föltűnhetett az írói szöveg filozofikus üdesége és okossága, mindenekelőtt azért, mert akkoriban a nyelv ügye még a mainál is kevésbé tartozott az élet gondozandó ügyei közé. A cikk olvasói olyasmit élhettek át, mintha Szabadka város fülledt délutánján gólyák helyett éneklő hattyúk vagy színes flamingók kezdtek volna körözni a sétatér fölött.

A szokatlan témaválasztáson utólag még magam is elámulok. Az, hogy verset, jó verset, sőt maradandót már egy tizenhét-tizennyolc éves suhanc-költő is írhat, Rimbaud óta megemészthető csodája volt a világirodalomnak s így a mienknek is, de hogy bimbózó tollal épp a nyelvről, az anyanyelv tapasztalaton túli természetéről kezdjen egy író-növendék elmélkedni, csakis a sorsszerűség megnyilatkozásának tekinthető. Szinte véletlen „elszólásnak”.

Ma már tudjuk, hogy Kosztolányi korai, nyelvi cikke valóban csak ösztönös nyitánya volt egy harminc éven át tartó szenvedélyes kapcsolatnak: szerelmének az anyanyelvéhez. Már-már Oidipuszi, vagyis izzóan mitologikus volt ez a viszony. Lázas, fáradhatatlan, meghitt. Meggyőződésem, hogy nyelvünk egyetlen írónktól és költőnktől sem kapott annyi szorgalmas hódolatot, mint tőle. Rajongott érte, kényes volt rá, vitte tűzbe, pokolba, hóviharokba, izgalmas és füstös kalandokba; bemutatta őt a mennydörgéseknek, a szeptemberi áhítat darazsának s be Istennek, aki bűnhődésünk enyhítésére megváltó szavakat ejteget közénk. S ezt a hódolatot Kosztolányi nemcsak rejtekező íróként gyakorolta, magára öltve a versek, a regények, a tanulmányok mozgékony álarcát, de minden áttétel nélkül – közvetlenül is.

Összegyűjtött munkái között ott van ennek a szenvedélynek a bizonyítéka: egy hatszáz oldalas kötet mámoros vallomása az anyanyelvről. Kazinczy, Csokonai, Arany talán együttvéve se bajlódott annyit a magyar nyelv érdekében, mint egyszál magában Kosztolányi. Tette ezt önzetlenül s tette nemes önzésből is. Ezt írja egyik vallomásában: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én”. Másutt meg ezt: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkodom, írok, életem legnagyobb eseménye… Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”

Az ember pirulva és irigykedve olvassa elragadtatott mondatait. Pirulva és irigykedve, mert hol van a mi nyafogó hitünk az ő áradó hitéhez képest? Odafigyelésünk az ő odafigyeléséhez viszonyítva! Évtizedekig azt ismételgették róla, hogy finomkodó, arisztokratikus széplélek volt, aki távol tartotta magát a közügyektől, távol a politikától és a korabeli magyar társadalom gondjaitól. Ideje volna elfújni feje fölül a félreértések és a látszatok koromfelhőit. Vajon távol él-e a közügyektől az, aki a maga mindennapos szabadságharcát a nyelv világán belül vívja? Szótól szóig, mondattól mondatig. A társadalmi és a politikai forradalmárok halántéka talán komorabb, erőfeszítésük is látványosabb, ideggyötrőbb, de semmivel sem magasabbrendű, hisz a nyelv védelme mindenkor a tudat védelme is! Az egyéni tudaté és a közösségi tudaté. S a világ egyébként is csak ott világ, ahol a nyelv megjelenik, s jelen is marad; ahol kapcsolatot tud teremteni az ember és a természet között, az élet és a halál átláthatatlan viszonyában. Mert a nyelv nem csupán eszköz, ahogy sokan hiszik, nem csupán a szavak összessége, hanem az életünk egyik legalapvetőbb feltétele.

Kosztolányi pontosan tudta ezt. Tudta, hogy a nyelv „gondolkodik” is bennünk. Néha például korszakváltásokat harangoz be s új érzelmeket indít el útjukra anélkül, hogy az értelmünk előre kidolgozta volna ezeket a változásokat. S hasonló folyamatok játszódnak le a stílusváltozások esetében is. Minden stílusváltás új valóságot és új igazságokat készít elő. S az első lázadó szavak, az első, tapogatózó új igék mindig a nyelvben jelennek meg.

Ki az közülünk, kortárs magyar írók közül, aki Kosztolányi szenvedélyes figyelmével fordulna nyelvünk állapota felé? Nyelvművelő tudóst, tanárt, szakembert szépszámút ismerek, de írót, Kolozsvári Grandpierre Emilen kívül, senkit. Sütő András ugyan írt egy bibliás című, gyönyörűséges könyvet: Engedjétek hozzám jönni a szavakat, de ez a mű sokkal inkább a kisebbségben élő magyarság sorsregénye, mint anyanyelvünké. Egy vízözönre készülő író bárkanaplója, melybe Noé módszerével egy szorongatott nép veszélyeztetett szavait gyűjti össze. S mindazt, ami a szavak körül csapong, vergődik, felhősödik és világít. Azt is mondhatnám, hogy Sütő könyve egy örvénylő lázbeszéd, riadóztató röpirat, amely kimondatlanul is arra akar rádöbbenteni bennünket, hogy az erdélyi magyarság nyelvét fenyegető veszélyek minden magyar anyanyelvét is fenyegetik. Mert a sújtás, amely őket éri, véraláfutásos nyomokat hagy mindnyájunkon.

Sütő az árvízkárosult szó mintájára megalkotja a nyelvkárosult szó fogalmát. De ha bárki azt hiszi, hogy Sütő szava csakis a határainkon kívül élő magyarok szétszórt tömegére vonatkozik, alaposan téved. Tömérdek nyelvkárosulttal találkozhatik az ember itthon, az anyaországban is. Sőt egymás között nyugodtan bevallhatjuk, hogy kisebb-nagyobb mértékben nyelvkárosultak vagyunk mindnyájan. Igen, azok vagyunk, hiszen nyelvünket az elmúlt évtizedekben semmivel sem érték kisebb csapások, mint a gazdasági életünket, a közoktatásunkat, egyáltalán a szellemi életünket. Elég ha a tartós mellébeszélésekre gondolunk. A nyílt vagy az álcázott hazudozásokra a közéletben és mindennapi, kis életünkben. A félig elmondott igazságok mindenkor elszegényítik a nyelvet. És az el se mondottak még inkább! Az igék ilyenkor elbátortalanodnak, a képzelet összeszűkül s a mozgékonyságra született jelzők ágrólszakadtan csak szédelegnek.

A hátunk mögött maradt esztendőkben pontosan tudtuk, hogy milyen veszélyek fenyegették nyelvünket, s mi írók, a veszély szorongatásaiban se követtük a nyelvtisztító s a nyelvnemesítő Kosztolányi példáját.

S nem követjük ma sem. Pedig a nyelvünket nyomorgató és fenyegető bajok, ahelyett, hogy csökkentek volna, szaporodnak. A politika és a civilizáció egymást támogató osztagai naponta rohamoznak. Ha régen a politizálás hiánya sorvasztotta a nyelvet, most épp ellenkezőleg, a túlburjánzása sorvasztja. Az újságokból és a televízióból is egy eléggé korlátozott, de erőszakos szókincs változatai szóródnak szét: mindenünnen a konszenzus, a legitimáció, a pléhlemezből kikalapált pluralizmus fogalmai recsegnek. Kétezer vagy háromezer, előjogokat élvező szó ostromállapotában élünk. S ha végigmegyünk Budapest néhány utcáján, a politika szűkített szókészlete mellé egyre több idegen feliratú reklámszöveg és cégtábla társul. A Night Clubok, a Rock Cafék, a City Grillek, az ilyen-olyan shopok, butikok, miegyebek.

S ez még csak a kezdet! Mi lesz itt egy év múlva, két év múlva, öt év múlva. Ha nem sikerül megerősíteni a nyelvünket, a tartásában legyöngült nyelv képtelen lesz ellenállni a hódító rohamoknak s ugyanígy a nyelvi nemzetköziség vonzó és könnyű csábításának.

Álljunk meg egy percre ezen a délutánon s gondoljuk végig: ezerkileneszázkilencvenegy tavaszán van-e sarkallóbb íróelődünk Kosztolányinál? Van-e munkára ösztönzőbb, nemzeti írónk?

 

1991

 

 

 

Téli éjszaka

Ezerkilencszázharmincháromban József Attila szám szerint tizennégy verset írt. Kevés – mondhatná valaki. Más nyomban azzal érvelhetne, hogy ez lényegtelen adat, még az irodalomtörténészeket sem érdekli, nemhogy az utókort.

Valóban mindez mellékes. Mégsem árt azonban egymásmelletiségükben megnézni ezeket a verseket. A tizennégy vers között ott van az Óda, a szerelem mindenségét: földiségét és kozmikusságát megfogalmazó mű – a szerelmi költészet új nyitánya; ott van az Elégia, A város peremén, a Téli éjszaka; ugyancsak korszakot nyitó művek. Az új nép, a másfajta raj, a táj, hol az egész emberi világ készül, kinek a verseiben kapott ezek előtt a versek előtt ilyen erőt, költői távlatot? Nemcsak a magyar proletárság, de minden ország és minden idők proletárjai az ő szavával szólaltak meg először a leghitelesebben, tehát történelmien. Költő, ki előtte ugyanarról a világról beszélt, kissé mind romantikus volt. Ez persze nem elmarasztaló ítélet, csak megállapítás. Azok plakátot lengettek, zászlót vagy rongyokat; a gazdag szenvedést viszont – a szegénységet –, mely évszázadok óta már történelemmé változott, a teljes azonosulás miatt József Attila tudta legemberszabásúbb nyelven kifejezni. Bálint György azt írta róla, hogy nemcsak a költészet zsenije volt – a fájdalom zsenije is. Sorsának minden mozzanata éppen emiatt válhatott, és vált is közüggyé. A lelkem közvagyon – állította magáról –, ma már tudjuk, hogy szenvedése is azzá lett.

Ahogy a század elején Apollinaire az Égöv című versével új irányt szabott a modern költészetnek, József Attila ugyanígy irányt szabott a harmincas esztendőkben ezzel a néhány megkülönböztethető nagy versével, később pedig egész életművével is. Attól azonban, hogy ez mennyire észrevétel nélkül zajlott le, mindnyájan csak most sápadunk el. Ki vette ezt észre idehaza nálunk, hogy Európáról ne is beszéljünk? Negyedszázad múltán kell restaurálnunk az időt, hogy igazságosak legyünk, ne csak a költőhöz, de a költészethez is.

E korszakot nyitó versek közül én most a Téli éjszakáról szeretnék vallani. Bármilyen furcsán hangzik is, a versről nem mondhatom, hogy szép, hogy gyönyörű. Szerepétől fosztanám meg, ha ezt állítanám.

Nemrégen egyik színésznő ismerősömmel elemezgettük, s ahelyett hogy áradozott volna róla, egyszerűen csak becsukta a könyvet, és elkezdett a hidegről beszélni. Az idő jégtábláin előúszott a múltból gyerekkora. Megborzongott. Nem a színészi átéléstől, hanem a valóságos emlékektől. A lavórba fagyott víz és az ujjhegyek hidegétől, a köhögésektől, mert a köhögések is hidegek voltak, odafagytak a gangra, és jaj, az anyja homloka is hideg volt, mint a kilincs. Hidegek voltak a vagontetők, a tűzfalak, a kölcsönkért fejszék, végig az utca is, amilyen hosszúnak csak látszott.

Míg kicsit a gyerekek megszállottságával emlékezett, éreztem, amit mond, mind beletartozik a Téli éjszakába, s már nemcsak sejtettem, de tudtam is, hogy ebben a versben történelmivé vált a hideg, ahogy a téboly és a remény Vörösmarty Vén cigányában.

Hogy is mondhatnám róla ezek után azt, hogy szép, mikor ilyet a történelemről se mondhatunk, sőt, a világról sem, amelyre hasonlít?

Ha valami megkülönböztetőt mégis mondanom kell, legszívesebben a vers különösségéről beszélek.

Ismerek egy bő válogatású versgyűjteményt, a címe: Évszakok. Alcíme: Versek az örök természetről. A télről szóló versek közt rábukkantam a Téli éjszakára. S nagy felfedezés volt számomra, hogy míg a többi vers nagyjából hasonlít egymásra, József Attiláé mindegyiktől elüt. Azok a telet a szemmel felfogható valóság oldaláról mutatják be: kavargó hóesést, a behavazott síkokat száncsengők bűvöletében; jégvirágok tündérbokrát s bent a szobában a lángoló fahasábokat; a családiasság örömét, és így tovább. A festői ábrázoláson túlmutató versekből – költői ráadásként – legfeljebb a hó alá merült élet siratása hangzik föl, vagy ennek ellentéteként a havas tájak dicsérete.

József Attila látásmódja teljesen más. Ő a lélek benső tájait látja; ezekre a tájakra húzódik vissza, és mintha átvenné a természet ősi szerepét, ő maga teremti meg a telet a valóság elemeiből, fájdalomból, emlékekből, eszméletből, mely tündöklik, mint az ezüst éjszaka. A vers mögött egy másik világot tár föl, egy másik telet láttat, mely nem mínusz celsiusokkal méri a hideget, hanem a szenvedés és a kemény képzelet leolvasható fokaival. Ez a tél nem naptár szerinti, ez a tél az emberi lélek negyedik évszaka.

Hirtelen eszembe jut Vigasz című versének négy sora:

 

Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők, meg almafák?

 

Ezt ugyanabban az esztendőben írta, mint a Téli éjszakát. A hideg ebben a versében sem kizárólag természeti jelenség, hanem: ideológiai érv. Hihetsz-e annak, ki fűtve lakik öt szobát – hangzik föl rögtön a fázósra célzó kérdés után. De míg a Vigaszban, e villonos hangvételű versben a fázás csak fölvillanó motívum, maga a Téli éjszaka elejétől végig: a Hideg szimfóniája. Bartóki méretű mű. Nem egyetlen ember fázik benne: nem te, nem ő, nem én, nem is csak az osztály, de az egész haza, sőt maga a világmindenség fázik.

 

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

 

Meglepő, hogy József Attila, ki a szó legtisztább értelmében lírai alkatú költő, s verseit szinte mindig személyes vonatkozású közlendőkkel vezeti be, szövi át, a Téli éjszakában nagyon is személytelen marad. Csupán az utolsó sorok mögül lép elénk megmérni az éjszakát, mint birtokát a tulajdonosa. Addig engedi hullámzani, megkékülni, fölragyogni, széthasadni, megdermedni a verset, illetve nem a verset, hanem azt, amiről ír.

Vagy ez is az ő bonyolult s egyetemes líraiságához tartozik? Személytelensége ez esetben egy magasabb rendű személyesség formája? Azt írja A Dunánál című versben:

 

A világ vagyok – s minden, ami volt, van…

 

Mindegy tehát, hogy ő beszél-e a tárgyak nyelvén, az éjszakák, szelek és a csattogó tehervagonok nyelvén, vagy maga a világ. E teljes azonosulni tudás, nemcsak a Téli éjszakára, de a József Attila-i életmű minden pontjára érvényes. Egyik tanulmányában arról ír, hogy a szellemiség minőség, s így a mű mindegyik részlete arkhimédészi pont. Alig van költő, akinek életműve ennyire, szinte már-már rögeszmésen igazodik ehhez a kikerülhetetlen művészi igazsághoz.

Jobb jelző híján föntebb azt mondtam a versről, hogy különös. Remélem, nem háborítok föl senkit, ha ezennel visszavonom. Különössége, mint ahogy talán kiderült, más versekhez viszonyítva szembetűnő csak, önmagában nem az. Talán még a kezdősor furcsaságán sem akadunk föl ezek után.

 

Légy fegyelmezett!

 

Micsoda prózai és jelentéktelen sor! Fontoskodó tanító mond ilyet, nyugtalankodó gyereknek. De ha végigolvassuk a verset, a prózai nyitány a pedagógiai szólásforma helyett filozófiai távlatot kap. Drámai lelkiállapotot készít elő: Vigyázz, az ellobbanó nyár mögött ott van a csupaszra vetkőző világ, a szép embertelenség ideje; a Téli éjszaka képei mögött a társadalom embertelensége:

 

a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél…

 

Légy fegyelmezett, mielőtt széttekintenél a tájon s belül, önmagadban, mert ha van szemed, látnod kell mi történik körülötted, s ha látod, cselekedned is kell. Tündöklik, mint a gondolat maga, a téli éjszaka. A látvány félelmetes és embertelen. Ne nyugtasd magad, de légy fegyelmezett, hogy se csüggedés, se téboly ne borítson el.

A kezdősor tehát, ez esetlennek tűnő felszólító mondat, úgy tartja össze a költemény mindegyik sorát, mint tömegvonzás a testeket. Szerepe így nemcsak formai, de tartalmi is. Hogy mennyire az, próbálom megvilágítani.

Bizonyára mások is megfigyelték, s ha jól emlékszem, Németh Andor már meg is írta, hogy József Attila mondanivalójukban s művészi hatásukban egyaránt nagy lélegzetű versei többnyire csendes indítással, szép tűnődéssel kezdődnek. Gondoljunk csak az Ódára, a Hazámra, az Elégiára, a Külvárosi éjre, A Dunánál című versekre, a Mamára és a többiekre. Ha az első sort elhagynám, a Téli éjszaka is ilyen szép lassú indítással kezdődne.

 

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.

 

De még játékötletből sem hagyhatnám el, mert ez a változtatás teljesen fölborítaná a művet. Így általában természetleíró és tájversek kezdődnek. József Attila azonban nem tájverset ír, bonyolultabbat, magasabb rendűt. Költői nagyságát bizonyítja, hogy olyan kezdősort talál, mely a vers látszólagos tájleíró hangulatát rögtön nagyobb feszültségű áramkörbe kapcsolja bele. Hol is van olyan körülhatárolt, környezetéből kiszakítható táj, ahol ily tökéletes összhangban van hegyvidék, párolgó tanya, völgy kerek csöndje, hideg űr, melyen holló repül át, hazatérő földműves és faggyal bekerített város, ahol

 

…felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

 

Ilyen táj csak az emlékezetben van, a sejtekben él. Nem létező vidék ez, mely mégis létező dolgok és történések színtere. Nem más ez, mint Magyarország. Két ember jelenik csak meg a vers színterén: egy földműves, ki mintha a létből ballagna haza, s egy munkás vagy munkanélküli, kinek lábára lép a tél. Érdemes végérvényesen rögzíteni magunkban, hogy a munkásosztály legnagyobb költője verseiben mennyire együtt látja az egész hazát.

A Téli éjszaka önkéntelenül egy másik nagyarányú versét juttatja eszembe: a Külvárosi éjt. Egy tőről fakadt mind a kettő. Szerkezetük, formai hullámzásuk, mozaikszerű felépítésük úgy hasonlít egymásra, mint ikertestvérek arca, hangszíne, kézmozdulata. Végső mondanivalójukban is egymást erősítik, mégis elég feltűnő köztük a különbség.

A Külvárosi éj tárgyszerűbb, valóságosabb, egyszerűbben fölfogható. Mai kifejezéssel élve: filmszerűbb. A mellékudvarból fölszálló fény, a homállyal megtelő konyhák, a szövőgyárak, a hold, a röpcédulákkal iramló elvtárs, kocsmák, szelek, szalmazsákok: a nyomorúság bárkái – mind-mind a szemmel átfogható világ tárgyai, élőlényei, melyet szinte attól, hogy megnevezi őket a költő, máris egy tájról, egy osztályról s forradalomról vallanak.

A Külvárosi éj inkább térben s könnyebben meghatározható korban helyezkedik el, a Téli éjszaka pedig a költő idegrendszerében, s bár ugyanarról szól, mint az előbbi vers, e miatt a különbség miatt mintha magasabb rendű sejtelmeket is fölszabadítana. Olvasom vagy mondom a verset, s egyszerre csak azt érzem, hogy tudatom és érzékeim korlátján átlendülnek a sorok:

 

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

 

A versben itt egy új szólam indul útjára, hogy a társadalmi lét mondandóját az emberi lét filozofikus tűnődéseivel is összekösse. A pusztulás leverő tudata legtöbb költőből, nagyon is érthetően, dühöt, félelmet, vad ordítozást vált ki. József Attila még a halál szót is ritkán használja. Elmúlást ír helyette – oly szívszorongató jelentést kölcsönözve a szónak, hogy a föld és a koponyák ránk néző grimasza helyett valamilyen áhítat borzongása járja át az embert… És mintha a szív örökről örökre állna, s valami más, talán a táj lüktetne, nem az elmúlás…

József Attila pokla és purgatóriuma ez a haza volt, ez a táj, melynek költői képét a Téli éjszakában is megteremtette. A dantei világ kellékeit itt villogó vágányok, a sárga éjszakák fénye, gyárak, vonatok, rozsdalevelű fák, az égbolt lógóajtajai helyettesítik; a dantei ideológiát egy emberibb ideológia, mit A város peremén című versében így fogalmaz meg: helytállni az emberiségért az örök talajon…

A Téli éjszakát úgy mérte meg József Attila, mint birtokát a tulajdonosa. Az övé volt mindenestől. Szökni se tudott volna belőle, mert bár halálával megkísérelte, nem sikerült. Emberközelből hallom szavait:

 

…énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

 

1962

 

 

 

Radnóti szülőháza

Ez a ház is sokáig rejtegette titkát!

Volt idő, mikor évekig itt jártam el előtte a Kádár utcában, de sose árult el magáról semmit. Állt csak öntudatlanul a többi ház között, akár egy megkövesedett díszlet. Ha megkértek volna, hogy jellemezzem, mondjak róla valamit, nem tudtam volna még azt sem: hány emeletes, sem azt, hogy falai rücskösek-e vagy simák? Csupán arra emlékszem, hogy a Nyugati felől csapódó füst néha meghomályosította ablakait, és hogy a szemközti térről palaszürke galambok röppentek föl a tetejére. Nem csoda hát, ha most zavartan és az első meglepődés izgalmával veszem tudomásul: ebben a házban született Radnóti Miklós.

Elég volt megtudnom e tényt, s a tegnapi közömbös épület szinte szemem láttára átalakult. Kilépett az ismeretlenség homályából; egyénisége lett és legendája. A márványtáblát takaró lepellel együtt lerántották róla a szürkeség álarcát is.

Nem tudom, ki hogyan s miként, de én haraggal fordulok el, ha zajos szónokok méltatják a költőket. Óhatatlanul föltámad a gyanúm, hogy a gondolatok és érzelmek dilettánsai maguk próbálnak költők lenni még azok helyett is, akiket épp dicsérnek. Amennyire visszataszít ez, olyan mértékben meghat, ha egyszerűen és póztalanul megjelölnek egy házat, egy szobát, hogy itt született, vagy itt dolgozott ez és ez a költő, ez és ez a tudós. Az utókor tisztelni való önzése fejeződik ki ebben meztelenül és rokonszenvesen. A kőbe vagy a márványba vésett sorok valójában már nem is a nagy halottaknak szólnak, hanem az élőknek. Nekünk van szükségünk emlékekre, nekünk van szükségünk halállal hitelesített eszményképekre és mércére.

A gyerekeket az iskolában megtanítják tájékozódni a térképen. Ujjukkal vagy vékony pálcával kell mutatniuk, hogy itt húzódik ez és ez a mészkőhegy, itt fut bele ez és ez a hegyi patak a Tiszába vagy a Dunába. De van egy láthatatlanabb térkép is: a szellemi haza térképe, melyen már nemcsak dombvonulatok, nemcsak zöld színű mezőségek és gyors folyók segítenek az eligazodásban, hanem egy váromladék, a történelem árnysáncaival körülvéve, egy szoba, ahol „sub rosa” összegyűlt néhány lázadó magyar; egy misztikus sír a segesvári csatamezőn vagy éppenséggel ez a márványtáblával megjelölt bérház a Kádár utcában, közel a Váci úthoz, közel a zajos pályaudvarhoz. Az igazi iránytű ezeknek az emlékeknek az égtájaihoz igazodik. Hogyan is van az a két Radnóti sor, mely pontosan erről beszél?

 

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;

 

Tudom, sem az emlékek, sem a halottak nem hasonlíthatók egymáshoz. Mindegyiknek megvan a maga sorsa és a maga hatása. Megvan külön Vörösmartynak, külön Petőfinek, és most már megvan Radnótinak is. Kortársai, néhány kivétellel, ezt talán nem is érzik. Túl közel vannak még hozzá, és nem halványodott el bennük a komoly és tűnődő költő arcéle, még érezhetik kézszorítását, s hallhatják hangját, melyet az idő érzékeny magnetofonja megőrzött. Számukra ő sose lesz igazán klasszikus, csak barát marad, bár tudják, verseinek teljességet és távlatot adott a halál. A nagyra növő fiúk és leányok élményeiben azonban már ott él, ahol a halhatatlanság hegyi levegője árad.

Tizennégy éves voltam, mikor meghalt, s így számomra már klasszikus. Az idő összesűrűsödött s odagyűlt mögé, hogy domborműszerűen kiemelje – ne csak életművét, ne csak sorsát, de mindazt, amihez köze volt.

Megkésve, most a szülőházát is.

Furcsa ez a ház. Az első odapillantásra egyetlen külsőséges jegy sem teszi emlékezetessé. De ahogy közelebbről megnézem, elővillannak feledhetetlen stigmái: a golyó és szilánk ütötte sebhelyek, melyeket a második világháború hagyott rajta emlékeztetőül. A golyók nyomait látva, hiába próbálnék másra gondolni, csak az Erőltetett menet költőjére gondolhatok.

Itt jött világra, s rögtön két halottat hagyott maga mögött. Anyját és ikertestvérét. Félelmetes kezdet! A maga pőreségében beillenék egy sorstragédia nyitányának is. Micsoda alvilági fintora a létnek! Micsoda fölháborító baleset! Egy életre szóló megrendülést jelentett a költőnek. De mennyivel iszonyúbb ennél, hogy végül őt, ki két halottat cipelt testében és gondolataiban, puskavégre fogták, és szakszerűen leterítették! Az anya és ikertestvér halála ehhez képest fölmagasztosulás. Céltalanságával is megtisztít, mert a halottaknak és az életben maradónak közük volt egymáshoz. De mi köze volt a költőnek ahhoz az ólomarcú némethez, aki tarkón lőtte?

Micsoda mocsok hömpölygött körülöttünk? Micsoda utálatos nyál, mit máig se tudunk arcunkról letörölni? Hol vannak a shakespeare-i őrültek, a bibliai ámokfutók – ordítozhatnának helyettünk! Két halál satuja közé szorítva, hogyan is lehetett élni? Talán Radnótinak épp ez volt a hősiessége? Ez volt az a férfiasság, amiért a fiatalok tisztelik és szeretik? Mozdítani bokát és térdet, amíg csak lehet? Fölkelni az árokpartról, mert süt a nap, mert illata száll az avarnak, és a legnagyobb pusztulás közepette is marad egy ház, ahova vissza kell térni?

A Radnóti-életmű, lehetőségeit tekintve, töredék maradt. De töredék maradhat-e az, ami nem anyagszerű benne, és nem forma: az erkölcsi nagyság? Sok költőt ismerünk, aki Baudelaire, Ady vagy Szabó Lőrinc módjára egyenrangú vetélytársként hadakozik versben a halállal, amely mint a fekete özönvíz, valahonnan már hömpölyög felénk. Radnótinak nem ez az eredendő félelem méltósága adatott meg; neki nem ezt az ősi mozdulattal arcba dobott kesztyűt kellett fölemelnie, ennél sokkal mocskosabbat: az ember által idomított halálét.

A megsemmisülésben a véletlenszerűség és a kiszámíthatatlanság is megalázó, de sokkal megalázóbb a vonatok pontosságával érkező vég, a matematikailag is kiszámítható pusztulás.

„Járkálj csak, halálraítélt” – ezt írta a harmincas évek közepén, s utána szinte minden harmadik versében erről beszél, hol az elégiák hangján, hol a lázadásén. A közbeeső versek azonban megrendítő életszeretetről és tisztaságról vallanak.

 

Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,
s te hószín öntudat, maradj velem…

 

Úgy hangzik ez, mint az imádság. Pedig nem az. A tisztelni való önfegyelem szavai ezek. Mágikus ráolvasás a széthullni készülő testre és lélekre.

Néhány esztendővel ezelőtt verseit elemezgettem, s föltűnt, hogy városok omlása és repülőgépek haláltánca közben is milyen pontosan fogalmaz, sőt még inkább az, hogy milyen szépen ír. Költőket küldenek halálba Európa minden táján. Radnóti meggyászolja őket, de közben egyetlen jelzője sem hisztérikus. S talán még ennél is jobban meglepett, hogy a háborúról írt látomásaiban sem veszti el gyönyörűségét és csodáját a föld. Nem veszítik el érzéki szépségüket a tárgyak, a fák, a színek. Hiába lépked itt lenn a Félelmetes angyal, hiába fedné be szárnyával a világot, ha másként nem, hát emlékként kivillognak a szárnyas fák, a meglebbenő esők, szöcskék és szelíd tanyák. Tudom, a nosztalgia nem cselekvés, csak megfogalmazás. De a megfogalmazásban Radnóti kivételes módon eljut a cselekvésig. A külvilágban levő zűrzavar átszűrve a költészet közegén, verseiben renddé válik. Az égre írj, ha minden összetört! Mi ez, ha nem a legvégső fegyelem és kötelesség hirdetése. A haláltól fél méternyi távolságra is tiszteletben tartja a verset. Mintha a vers lenne a világ egyetlen óvóhelye, amelyben átvészelheti a lélek a golyók és a gonoszság sáskajárását. Versbe kell elrejteni követ és rózsát, halat és álmokat, hogy a vész elmúltával újra élhessen az ember.

Radnóti, politikusi értelmezés szerint, nem forradalmár költő, de hatása nagyon is forradalmi. A megőrzés eszménye, amelyről az előbb beszéltem, a pusztítással szemben mi más, ha nem a testi és a szellemi lét legősibb ideológiája és legősibb forradalma? Meggyőződésem, hogy Radnóti költészete utolsó nagy korszakában azért is vált olyan hihetetlenül tárgyszerűvé és érzékletessé, hogy a megnevezett indulatokban és a megnevezett tárgyakban a mágia törvénye szerint tovább folytatódjék a világ. Forradalmiságának egyik jelzője az is, hogy épp akkor nincs semmi elvontság verseiben, mikor a külső kényszerek az emberi értelem számára már csak a menekülés lehetőségét, a nagy visszavonulás útját hagyták szabadon. Az Erőltetett menet költője nem tudta elfogadni az utolsó percben sem a lealjasult élet legvégső absztrakcióját: a halált. Egyre gyakrabban hallom, s hallhatják mások is a visszhangot:

 

Kiálts rám! s fölkelek!

 

1961

 

 

 

Ki holtában is munkás

Veres Péter emlékezetére

Kint, a Kerepesi temetőben, a nem neki való kövek, díszletek, bársonypárnák, érdemrendek, öröklángok, a nem neki való ravatal szomszédságában téblábolva, egyetlen mondat készülődött kiszakadni belőlem: Furcsa szekér ez a koporsó – hol maradtak az ökrei?

Ennyi. Se múltja, se előzménye, se folytatása, se vigasza tovább.

Hogy mit akart ez a mondat velem, vagy mit akart önmagával – máig sem értem, de a búcsúztató szavak és a földre lefekvő gyászzene alól is újra meg újra előbújt.

És később szekereket, igazi szekereket hallottam közeledni. Jöttek valahonnét, mint régen, sötétedés után a határból. Jöttek, mint ősszel, súlyosan recsegő derékkal és kerékaggyal. Jöttek hosszan, eső és sár a küllők között; fölöttük az éjszaka üressége.

Halálával azóta se tudok mit kezdeni. Tudom, valamire fojtogatóan rácsavarodtak a koszorúk aranyírásos szalagjai; néha még a szekereket is hallom, mikor nagy hold jön az égre, mikor az „atlanti szél” tövestől csavargatja az embert, mint ahogy naplója tanúsága szerint, őt is meg-megcsavargatta gyakran – de eltávozása mégse teremtett számomra múlt időt, másik időt.

 

Barátaim, akik összeverődtünk itt az ő nevében, határozzuk is el, hogy semmi közünk az ünneplések és megemlékezések kismestereihez. Mert Veres Péter, ki holtában is munkás, napszámos, tevő-vevő, életre érzékeny ember, mást vár a köréje állóktól; – munkát, összefogást, gondolatokat. A félbemaradt mondatok folytatását. Önismeretet, legendaoszlatást. Nem ártana, ha ez utóbbit az övével kezdenénk. Hogy minél előbb folytassák, folytathassák mások is.

Sokan persze úgy gondolkodnak, hogy épp Veres Péter az, akinek nincs szüksége utólagos helyretételre, arcképigazításra, mert ő már életében is a helyén volt – csizmásan, parasztingesen, Kossuth-díjasan. Ami a posztját illeti: igen; ami azonban tudatunkat, ott kezdettől fogva nagyobb homály és több félreértés kavargott az elképzelhetőnél. Még azt is megkockáztatom, hogy a személyének szóló szeretet és rokonszenv is árnyék-falat emelt köré. Alakját, testi és szerep szerinti mivoltát kiemelte, de láthatatlanabb természetét bizonyos fokig eltakarta. Hiszen az embert – ki inkább volt paraszt-Montaigne, mint paraszt-Deák Ferenc avagy a haza bölcse – mindenki nagyra becsülte benne, az írót viszont már sokkal kevesebben.

Mi lenne végre, ha nem vágnánk ketté őt sem, mint egy almát, hogy osztozkodhassunk rajta? Mi lenne, ha nem osztanánk szét csak azért, hogy „egyik felét” a másik ellen fordíthassuk?

Veres Péter nekem: Veres Péter. Nem külön író, és nem külön ember. Nem külön politikus, és nem külön paraszt. A magyarság egyik legfölismerhetőbb és legemlékezetesebb alakja – hátráljunk akár bölcs és balgatag őseinkig vissza, vagy tekintsünk szét akár közelebb eső múltunkban is.

Ő az az író, aki magából formált regényhőst. Jóllehet szándéka más volt, de jelleme, magatartása, sorsa, kiválása, emelkedése mégis egy lefegyverző regényhősé. Egyéniségének színei, mozgástere, végletei – túlzás nélkül mondhatom, eredetiben tolsztoji mintának is megfeleltek volna.

Aki így tekint életére és műveire, egy mozgalmas regény világába szállhat alá, illetve emelkedhet föl. Ha úgy tetszik, egy olyan kalandregényébe, amelyben roppant akaraterő, küldetéstudat, elfojtások és visszafogottságok izgalma mozgatja a történetet. Egy remekül megtervezett aszkézis, amely nem a test sanyargatásában s nem világmegvetésben, hanem a fölösleges élettől és a fölösleges szenvedélytől való tartózkodásban találja meg életcélját.

Vagyis a színfalak mögött démonok gyomrozták őt is. A derűs bölcsesség alatt komor megfontolások. A ravaszkásan előadott eszméi mögött pedig rögeszmék kínzókamrája emelkedett.

De emelkedhetett, mert Veres Péternek szinte vallásokat megszégyenítő elképzelései voltak a létről: az egyéniről, a közösségiről, az emberiség-arányú létről. Hogy csak egyet említsek: sose hitte például, hogy a történelmet mindenekelőtt vértanúk, lángelmék, krisztusok, szétrobbanó csillagemberek, istenkirályok s fönnhéjázó hatalmasok irányítják. „Nemcsak az az igazi realitás – írja –, amit az »úrnép« gondol és érez magáról, hanem az is törvényes valóság, amit a rabnép tud, lát, gondol és érez urairól.” A meg nem nevezett történelmet tartja folytonosan keresztvíz alá. A meséből, a csudadolgokból kihagyottat, de a valóságos változásokból kihagyhatatlant. Dialektika? Az! De egyúttal késői igazságszolgáltatás is.

Hasonló, jövőbe mutató „rögeszméi” nem csupán esztétikáját fogták körül, de erkölcsi, gondolkodói mivoltát is megalapozták.

A gyökere ezeknek?

Inkább tapasztalat, mint gondolati fölfedezés. Azok tapasztalata, akik közül ő maga is kiemelkedett. A nép többnyire hasznos, fegyelmezett, nem pedig tépett, látványos sorsú egyéneket formál magának. A tékozló fiúk történetét meghallgatja, de a valóságban nem rájuk szavaz. Nem az ő megrendülésükből okul.

 

Amióta megismertem a Veres Péter-i létigazságok s evidenciák táguló rendszerét, tudom, hogy sose választhatnám magamnak eszményképül. De ugyanilyen erővel érzem és tudom, hogy az övé nélkül mindenféle eszménykép hiteltelen volna. Mert van benne valami rendkívüli erő és titok, amely minden eszményt egyensúlyban tart. Olyan valóságérzék, teljességóhaj, emberiség-elkötelezettség, amely nélkül eszmék, kultúrák, közösségek befüllednek, vagy saját lángjukban hamvadnak el.

 

Elfogultságait egy hosszú tanulmányomban – idézőjelbe téve! – Veres Péter-i dogmatizmusnak neveztem. Ilyenfélét írtam róla: „Hiányzott és hiányzik belőle a rosszra való hajlandóság. És nem erkölcsösségből volt elsősorban jó, hanem érdekből. A jó érdekéből. Eredetisége: valami sajátos »dogmatizmus«. Kizárólag azt fogadja el valóságnak, ami a legjobb célok érdekében élni segíti az embert, a nemzetet, az emberi fajt…” Az írás megjelenése utáni napokban fölhívott telefonon, s azt javasolta, ha könyvbe is kiadatom az írást, az idézőjeles dogmatizmus szót a pontosság kedvéért cseréljem ki pragmatizmusra.

Faggatózásomra másfél órás rögtönzését hallhattam magyarázatul. A világtörténelem gondolati, költői értelmezését. A Cselekvés, a Szolgálat tízparancsolatját. Életének két sarkalatos pontja került akkor előttem végleges megvilágításba: az egyiket így foglalhatnám össze: míg más írók művészi áttételt drámában, elbeszélésben keresnek, addig Veres Péter művészi áttétele maga a történelem.

A másik ugyanilyen sűrű és törvényerejű tény: Péter bácsi nemcsak azért írt s beszélt folyton önmagáról, hogy ezáltal változtassa meg életét, hanem hogy a változáshoz másokat segítsen hozzá.

 

1971

 

 

 

A megmaradás írója

Író? Félbemaradt forradalmár? Politikus? A haza ellentmondásos bölcse? Parasztlángelme? Töprengésre ítélt ember? Vagy egymást erősítve és rontva – mindez egy személyben? Ki tudná, illetve ki merné egyetlen tollvonással fölvázolni Veres Péter arcképét?

Nincs olyan magyar, se felnőtt, se gyerek, aki legalább a nevét ne ismerné. Ha reáterelődik a szó, többnyire csak úgy emlegetik: Péter bácsi. Hovatovább harminc esztendeje ez a meghittebb név idézi föl alakját. Név? Nem is név ez – inkább már fogalom. Összeolvad benne szeretet és rokonszenv, legendateremtő hajlam, csodabogaraknak kijáró enyhe mosoly, népvezéreket s nagypapákat körülvevő ősi tisztelet. Hogy e sok vegyérték közül melyik a legerősebb, nehéz eldönteni. Aki elfogulatlanul választ, saját magát jellemzi – nem Veres Pétert.

De bárhonnan közeledjünk is hozzá, egyénisége mindenképpen megejt bennünket. Személyes jelenléte még azokat is megbabonázza, akik a háta mögött mosolyognak. Hetven esztendeje jár parasztruhában, parasztkucsmában, parasztingben. Így jelenik meg az Országházban, a Tudományos Akadémián vagy az írók között. Így jelenne meg a pápa előtt, az angol királynő fogadásán, filmcsillagok társaságában. 1947-ben, 48-ban ő volt a demokratikus hadsereg feje: honvédelmi miniszter. Parasztöltözetében jelent meg a katonai díszszemléken is. Vállbojtok, tábornoki egyenruhák kőzött valószerűtlen látomásnak hatott. Valószerűtlennek? Talán túlságosan is természetesnek. Gúnyolhatták a vicclapok, ő velük mosolygott jóízűen. Tömjénezhették a hívei, kikiálthatták parasztvezérnek, nem rakott föl a fejére gőzkoronát. Ha vállalt is különféle szerepeket, mindenkor önmagát vállalta.

Író? Félbemaradt forradalmár? Politikus? Parasztentellektüel? Legszívesebben rávágnám: ő a magyar Rousseau vagy a paraszt Machiavelli. Sajnos, nem tehetem, mert Veres Péter nem úgy nőtt ki az európai szellemi életből, mint azok, akikhez hasonlítanám. Ő a legteljesebb irodalmon-kívüliség állapotából indult el, kizárólag saját tapasztalatára, jó ösztönére hagyatkozva. Kezdetben neki nem írói és szellemi példaképei voltak, hanem sorstársai: parasztok, napszámosok, cselédek, pályamunkások, pásztoremberek. Nem esztétikai s filozófiai törekvései, hanem szabadságvágya. Nemcsak az európai szellem, a hazai is távol hullámzott tőle.

A tizenkilencedik század utolsó évtizedeitől az 1930-as esztendőkig másfél millió magyar – elsősorban paraszt – vándorolt ki a földnélküliség elől Amerikába. Ki tudja, ezenkívül mennyi menekült el uradalmak és bérlők fojtogató kelepcéjéből postásnak, gyári munkásnak, altisztnek. Nincs mit szépíteni a dolgon: Veres Pétert ugyanez a titkos erő és számítás taszította az irodalom felé, mint a többi világnak nekifutó szegényt. Az ígéret földje neki az irodalom volt. De míg az óceánt áthajózta, évtizedeknek kellett eltelni.

Veres Péter negyvenesztendős koráig úgy lehetett író, hogy közben tavasszal, nyáron és ősszel paraszt volt. Tehát nemcsak származása kötötte a paraszti világhoz, hanem megélhetése is. Mecénása nem főúr, gazdag polgár vagy haladó szellemű kiadó volt, hanem egy jól tejelő tehén s néhány vásárra hajtható malac. És múzsák helyett pedig csendőrök figyelmeztették – néha puskatussal is –, hogy milyen veszélyeket rejt az irodalom.

Írónak és parasztnak lenni, a világon mindenütt külön-külön is nehéz, hát még együtt. Akinek ilyen sors adatik, arra kétféle erkölcs kőtáblája nehezedik egyszerre. Írónak és parasztnak is rangosnak kell lenni egyidejűleg, nehogy egyik esendőségétől a másik hitele elromoljék.

Megpróbáltatása mégsem akkor volt a leggyötrőbb, mikor e kettős sors már kiderült, s vállalnia kellett, hanem előtte. Az íróságra való készülődés belső, egyszemélyes illegalitásra kényszerítette Veres Pétert: szándékát, becsvágyát nem üthette dobra. Stendhal megteremtette Julien Sorel alakját, a rokonszenves törtetőét, a nagyra hivatott ifjúét, aki istennel, ördöggel, s a szerelem szélhámos bujtogatóival szövetkezik följebbjutása érdekében. Sorel, ha álarcban jár is, álarcára mindig a legvonzóbb vonásokat rajzolja föl, hogy észrevegyék. Ha szenvedély segíti előretörésében, akkor a szenvedélyességét, ha alázat, akkor az alázatét. Sorel úgy rejtőzködik, hogy közben valamit mindig megmutat.

A fiatal Veres Péter, akiben tagadhatatlanul voltak soreli vonások, becsvágy, nagyrahivatottság, tökéletes ellentéte a stendhali hősnek. Ő semmit sem akar megmutatni magából. Legjobban attól retteg, hogy környezete egy napon észreveszi tehetségét. Volt cseléd, napszámos, katona, hadifogoly, rab, gyári munkás és pályamunkás, de mindenütt közember módjára viselkedett, már-már személytelen átlagemberként. Sorstársai fölé erkölcsi meggondolásból nem kapaszkodott, mert a közösségi érzés Veres Péterben kezdettől fogva létparancs. Följebbvalói előtt pedig azért leplezi magát, nehogy meglovagolják rendkívüli képességeit, belehajszolják kicsinyes csatákba, s faluvégi vezérként hagyják elvérezni valamilyen libalegelőn. Fölfelé törésének egyetlen állandó alapmotívuma: a puritánság. Akit nem vesznek észre, annak mindent észre kell vennie – ez a jelmondata. Julien Sorelben az egyéniség indul el napóleoni hódító útjára, Veres Péterben pedig a közösségi ember. Abban bízik, ha minél személytelenebb marad a cselekvés döntő pillanata előtt, annál több személy nevében cselekedhet, mihelyt alkalom adódik, s megérik rá az idő. Sajátos démona van, úgy nevezik: Szolgálat. Vallások és politikai mozgalmak ismerik az efféle sugalmazókat.

De mi köze mindennek az irodalomhoz?

Számadás című önéletrajzi műve, mely arról szól, miért és hogyan lett ő parasztból író, a közösségi szolgálatra készülő ember előtörténelme.

A világirodalom nagy önéletrajzi művei általában hömpölygőek, szertelenek, kalandosak, az emlékek visszakapják bennük az eredeti érzelmek, tűnődések és kicsapongások lendületét. A megélt drámák föltámadnak, és újra szorongatóvá válnak.

Önfeledtség, őszinteség, kitárulkozás izzítja át mindegyiket, a visszafelé terjeszkedő szabadság mámora, nosztalgiája. Az ilyen önéletrajzi műveken érződik, hogy áradva vagy hogy vergődve írták őket.

Veres Péter első jelentős művén, a Számadáson, más érződik. Ő vallomás közben is önmagát alakítja. Nem azért ír, hogy bevallja érzelmeit, hanem hogy ellenőrizze. Ellenőrizze, és még nagyobb puritánságra kényszerítse. Puritánsága így válik előbb az önismeret, később pedig forradalmi magatartása alapjává. Írás közben alkalma volna arrébb tolni a láthatárt, megrecsegtetni a korlátokat, de ő épp ezektől őrizkedik. Nem a szenvedély érdekli, hanem a szabadság. Következésképpen nem érzelmi eszközöket keres, hanem értelmieket. Részt vesz az első világháborúban, de természetes félelmén túl nem lát meg benne semmi apokaliptikusat, borzongatót. Szolgái a csapatukban egy nazarénus, ki hitére hivatkozva nyilvánosan megtagadja. a fegyverviselést. A parancsnok kiadja az utasítást, hogy karjánál fogva húzzák magukkal a köves országúton. Frontra induló katonák idegen országban húzzák-vonszolják saját bajtársukat, mint egy halottat. Ritka írói pillanat! Veres Péter azonban rövid és száraz mondatokban közli az eseményt, minden érzelmi árnyalás nélkül. „Nem akart menni, és nem akarta a fegyvert megfogni. A parancsnok igen jó ember volt, de elvégre nem hagyhatott itt egy embert, csak azért, mert nazarénus, és mert nem volt más mód: kényszeríttetni kellett, hogy menjen. De nem törődött az semmivel, úgy megkötötte magát, mint a tinó, amikor megérzi a vér szagát, és akkor megfogta kétfelől két jó erős ember, úgy húzták a földön, illetve az országút kövén. Nem mentem közel, különben is sötét volt, csak a káromkodást hallottam, és a román egyenletes »oh Domnu, Domnu«-ját.” Nincs talán szeme a drámára? Vagy tudatosan siklik el mellette? Nem akarja kiszolgáltatni magát semmiféle részvétnek, mert nem a részvét, hanem a rá váró küldetés a fontos? Nem a fölháborodás, hanem majd a cselekvés? Vigyázni kell a szenvedélyekre, mert szétroncsolhatják az embert, mint az, alkohol?

Nemcsak a nazarénusra, a gépben elégett pilótára, aknalépte katonákra néz félszemmel, de környezetében, a paraszti világban zajló tragédiákra is. Őt, a közösség küldöttét csak a közösség tragikus léthelyzete rázza meg. A személyes és látványos pusztulás semmivel se tragikusabb a szemében, mint ami észrevétlenül előkészíti: a szegénység, vitaminhiány, kiszolgáltatottság, szolgalelkűség, cselekvéshiány satöbbi. Alkatát s jellemét nem az elragadtatottság határozza meg, hanem valamiféle hűvös dialektika. Az a véleménye, hogy az igazságot elég könnyen megtalálja az ember, de az eszközöket és a sorrendet, hogy megvalósítsa, már sokkal nehezebben. Hite szerint: szenvedélyesen beszélni a rosszról vagy a jóról, csupán moralista indulat, nem tárgyilagosság.

Veres Pétert szinte egész életében ez utóbbi varázsa részegítette meg, holott a tárgyilagosság nem esztétikai, hanem elsősorban értelmi elem. Kérdés: épülhet-e írói életmű ilyen félreértésre?

A válasz csakis tagadó lehet. Hogy mégis épült, arra nem kifacsart vagy kerékbe tört esztétika, hanem egy kerékbe tört ország történelme szolgálhat magyarázatul.

Irodalmunk – első megnyilatkozása óta – a segélykiáltás, az ellenállás, a kard, a nemzet sírját körülállók irodalma. Mindig nagyarányú volt, prófétikusan megrendítő, de némi szentségtöréssel szólva – romantikus. Merészen és konokan inkább a Végzettel nézett szembe, mint a valósággal. Illetve, ha szembenézett is vele, mindig ott látta mögötte a végzetet. Inkább a csodavárás, a szent düh, a jövendőhöz való fellebbezés jellemezte, mint visszafogott, de valóságos erőket hordozó harag. Éles és metsző tisztánlátás helyett – füst, láng, meghasonlás, himnuszok. A megfogyva bár, de törve nem – patetikus jelmondata hátrafelé és előre vetítve is az időbe, megkapta komor igazolását.

De kaphatott-e mást, ha a válaszokat mindig ugyanabból a mélységekből merítettük csak, amelyben a tragédiáink is lezajlódhattak? Sokan elismételték már, vagy újra fogalmazták, hogy a nemzet érzékenységét kimunkáló íróink, az egyetlen Petőfi kivételével, pesszimisták voltak; enyhébben szólva: tragikus realisták. Önismeretre, helyzetismeretre, műveltségre ők nevelték a nemzetet. A kör tehát így zárul be folyton. Műveltségünk, idegrendszerünk, sorstudatunk többnyire abból táplálkozott, ami később elveszejtette. A szabadságról kevés nép tudott olyan torokszorító megrendüléssel beszélni, mint mi. S mi másért, ha nem azért, mert mindig hiányzott. Ha szabadságharcainkat s forradalmainkat egyszer is megnyerhettük volna, a feladatokra, a tennivalókra figyelünk, de így csak a bukásra figyelhettünk, amely tovább táplálta a sóvár képzeletünket a szabadságról.

Az első világháború s a Tanácsköztársaság leveretése után történelmileg érett meg a gondolat, hogy a nemzetet nem azzal lehet megmenteni, ha régi indulatainkkal lobogunk érte, ha elsiratjuk a sorsát, vagy ha átkozódunk, hanem ha makacs szenvedéllyel körülnézünk a történelemben: hogyan maradhattunk meg, s mik azok a társadalmi, érzelmi és szociológiai realitások, amelyeket legalább annyira komolyan kell venni, mint Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty idegrendszeréből kirobbanó látomásokat. „Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani” – írja József Attila. E történelmi átváltás, a „rendezni végre közös dolgainkat” gondolata munkál – vele egy időben, de tőle függetlenül is – a népi írók mozgalmában, mely Veres Pétert felszínre dobta. Pontosabban szólva, amely kötélhágcsót dobott neki, hogy fölemelkedhessen. Mert a teljes igazság az, hogy nemcsak Veres Péternek volt szüksége az irodalomra, hanem az irodalomnak is Veres Péterre. Pontos látleletet készíteni, s beszámolni az ország és a nép helyzetéről, ki tudott volna szavahihetőbben, mint az, aki magában hordja sorsát. Ahol nincs igazi tudás, ott csak okoskodás van. Ahol nincs igazi tapasztalás, ott csak elfüstölgő indulatok vagy látomások vannak. Veres Péter csordulásig volt tapasztalattal. Neki nem megismerni kellett a népet, hanem képviselni. S nem úgy, ahogy a kívülállók, a néppel rokonszenvezők szokták, hanem ahogy maga a nép képviselné önmagát. Fölállt, hogy fölállhasson vele több százezer paraszt. Elmondta, mit esznek, mit gondolnak, milyen sár húzza le a lábukat, micsoda vadvizek ölik vetéseiket, micsoda aszály az agyukat; van-e reményük, ha nincs, mi tartja őket mégis életben. Születés, halál, tánc, műveltség, babonák, mozdulatok, sóhajok s elhallgatások elemi létparancsa: mit jelentenek számukra. Illyés Gyula, a költő, talán szebb és maradandóbb könyvet írt ugyanebben az időben a puszták népéről, az uradalmi cselédekről, mint Veres Péter az Alföld parasztságáról. De mintha Veres Péter könyve még ma is riasztóbbnak hatna, épp kopársága s kietlensége miatt. Nem fenyegetőzik, csupán tényeket közöl. Nem szenveleg, inkább gondolkodik. Sorstársait, a parasztokat, a szabadban élő, szélben csellengő rideg állatok után rideg parasztnak nevezi el. Kimondja róluk a legkíméletlenebb igazságot: a rideg parasztok a „nemzet alatt” élnek; nemzeti ügyért nem mozdultak meg soha, eddig általában csak szociális bajaik voltak. A rideg paraszt nem a haza embere, hanem csak a földé.

Hosszú kitérő után itt kanyarodhatok vissza a Veres Pétert olyannyira jellemző tárgyilagosság s tényrealizmus problémájához, amelyről ma már nyugodtan elmondhatjuk, hogy történelmi szükségszerűség volt. Ez az esztétikától távol eső tárgyilagosság nem költői, hanem emberi, vagyis valóságos cselekvést tételez föl. Műfaja nem a líra, nem a tragikus önvallomás, hanem a szigorú és pontos öndokumentáció. A hang az egyéné, de a mondanivaló a világé, amely meghatározza az egyént. A mai modern francia prózában eluralkodó objektivizmussal rokoníthatnánk – Illyés Gyulára hivatkozva – Veres Péternek ezt a három évtized előtti törekvését. Hogy miért nem lett belőle európai szintű irodalom s a francia objektivizmust megelőző irányzat? Azért, mert a közeg, a világ, amelyben ez az írói módszer előrehatolt, s mozogni kényszerült, nem volt európai. Ázsiai volt, balkáni, elmaradott. Nem a civilizáció fémszálas pókhálója lepte el, hanem valóságos pókháló s ökörnyál. Nem a felhőkarcoló-bálványok, drótszörnyetegek s a kilátástalan magány huszadik századi démonai nyomasztották a benne élőt, hanem a mindennapi kenyérgond. Ha Veres Péter, példának okáért, a környezetében élők műveltségéről beszélt, a műveltség egyetemes fogalmát sosem európai értelemben használta, hanem az elemi létezés feltételeire lecsupaszítva. Mintha csak azt vallaná, hogy művelt az, aki életben marad: aki bármiféle nyomorúság közepette is megtalálja az alkalmazkodás és igazodás helyes mértékét. Irodalmi szatírákban gúnyolni szokták, milyen részletességgel írja le, hogyan kell szakszerűen bezsírozni egy lószerszámot, csizmaszárt, hogyan kell a szekér elé fogott négy ökörrel bánni, kazlat rakni, kenyeret dagasztani, vagy meglékelni egy megkergült birka koponyáját. A részletezés, a tárgyi pontosság Veres Péter számára nem cél volt, hanem eszköz, hogy érzékeltesse, milyen sokoldalú „kultúrára” van szüksége a legutolsó szegénynek is ahhoz, hogy életben tarthassa magát, éltesse környezetét, családját.

Egyik első novellájában egy falusi parasztasszony hétköznapját írja le, hajnaltól késő éjszakáig. Etetés, fejés, moslékkavarás, tüzelőaprítás, főzés; gyors villámháborúk a konyhába besündörgő disznókkal s neveletlen gyerekekkel; szoptatás, futás a boltba sóért, petróleumért, paprikáért; képmutató alakoskodás a szomszédok előtt, pletykára született irigy szájak előtt, a szegénység patologikus rejtegetése, és ki tudná még, hány idegroncsoló feladat! Veres Péter mindezt szenvedélytelenül ábrázolja. Végletesen tárgyilagos írásából az derül ki, hogy egy parasztasszony legalább annyi energiát veszít naponta, mint egy országot kormányzó uralkodó, hadseregeket mozgató admirális. Tárgyilagossága így nem az esztétika, hanem az osztályharc felé sodorja.

Közismert gondolat, hogy remekművek általában akkor születnek, ha nagy és új emberi helyzetek ideje jön el. Veres Péternek egyénileg megadatott ez az új emberi helyzet, remekművet mégsem sikerült írnia. Talán a képessége hiányzott? Inkább emberi elkötelezettsége volt – olyan óriásokat is térdre rogyasztó –, amely ebben megakadályozta. Ő az új és a nagy emberi helyzetet nem a saját számára akarta kiverekedni, hanem azok számára is, akikből fölemelkedett. Mulasztást akart pótolni és egyetlen lehetőséget bizonyítani: azt, hogy iskola nélkül, szerencse, kalandorság nélkül és szélhámosság nélkül a legkeservesebb parasztsorból is naggyá lehet válni. Általánosítva a gondolatot: a nemzet alá kényszerített parasztok ugyanúgy képesek felemelkedni s naggyá válni a haza és történelem számára, mint ahogy ő. A „közösségi törtető” – paraszti és írói sorsán túl – így akart egy egész nemzetet magával húzni előre. Remekművek helyett az életéből alkotott sajátos, más nép számára nehezen érthető remekművet.

Siker? Hatalmi helyzet? Népvezéreket vállra emelő dicsőség? Mindez megadatott neki. A négyelemis parasztból pártvezér lett, a háború idején munkaszolgálatra behívott katonából a felszabadulás után előbb újjáépítési, később honvédelmi miniszter. Szerepét a siker fölfelé vivő lépcsőfokain úgy vállalta, mint kétkezi paraszt korában az íróságot. Kissé rejtőzködve. Múzsája továbbra is a régi maradt: a Szolgálat. Eszközembernek tekintette magát a demokrácia nekiinduló rohamozásában. A földreform s más hasonló országos intézkedés okmányain ott a kézjegye. Hogy később mások szó szerinti értelemben is eszközembernek tekintették és kijátszották? A kudarc sokkal inkább egy egész népet érintett, mint őt magát. Aki cselekedni akar, meg kell tanulnia veszíteni is. Veres Péternek a közéleti bukás után a munka kellett, s nem önigazolás. A politikust, minisztert lefokozták benne? Az író, a gondolkodó ugyanaz maradt, aki volt. Novellákat, regényeket, cikkeket, visszaemlékezéseket ír. Jó néhány alapvető gondolat foglalkozatja. Az egyik az, hogy a közösségi társadalom felé tekintő ország miféle közös sorsban és közös munkában megedződött embercsoportok erkölcsére, tapasztalatára építheti a jövőjét. Ilyen – szinte modellre emlékeztető – prózai műve a Próbatétel és a Pályamunkások. Ez utóbbiban azt ábrázolja, hogy gyülevész, szedett-vedett, szélhordta emberek a munka rejtelmes öröme révén hogyan válnak betonkeménységű emberi közösséggé. Ezt a szocializmusra készülő országnak szánta figyelmeztető tanulságul.

A művészi munkáról megszámolhatatlan vallomást őriz az emberiség emlékezete. Gyötrelmeseket, lázba hozókat. A testi munkáról már jóval kevesebbet, de azt is vagy az idillbe, vagy a naturalizmusba ágyazva. Amit Engels tudományos érvekkel bizonyít be a munkáról, az emberré válás biológiai s történelmi folyamatában, azt Veres Péter két-három könyvében szemérmes, fojtott, de minden korokra érvényes költészetté tágítja. Megtisztítja a munkát a rátapadt hagyományos fogalmaktól. Nemcsak értékteremtőnek, kötelességnek, szépnek, nemesnek vagy éppenséggel istencsapásnak látja – hanem minden eddigi értékrend helyett egy új értékrend kiindulópontjának. A társadalmakban kialakult hierarchia-rendszerek hátterében eddig vagy az Isten, vagy a magántulajdon, vagy valami megfoghatatlan, légnemű eszme lappangott. Ő a szocializmus, az „emberség-hierarchia” valóságos, tehát magasabb rendű erkölcsét a munkára alapozza. Csak a megismert tulajdonságainkon változtathatunk – vallja. S mi másban ismerhetünk leginkább magunkra és egymásra, ha nem a munkában! A munka – elnézést a meghökkentő következtetésért – nemcsak mint bonyolult gyakorlati vagy szellemi tevékenység foglalkoztatja, hanem mint valami eszme – vallás vagy ideológia. Ez volt az egyik érzelmi és gondolati témakör, amelyben hosszú időre elmerült.

A másik, amivel évszázados mulasztást akart pótolni: a magyar parasztság nagy regényét írta meg Három nemzedék című trilógiájában. Hátrafordulva próbált igazságot szolgáltatni a népnek, s ábrázolni helyzetét, melyet prózairodalmunk csak félmondatokban és csak mellékesen végzett el. Még mindig a sajátos magyar nyűg: a késői kárpótlás és a jóvátevés kényszere! Veres Péter vállalkozásából talán azért is lett inkább néprajzi és szociológiai remeklés, mint szépirodalmi. A szegénység mikrokozmoszát mindenkinél hitelesebben tárja föl. Nemcsak a külső világban, hanem a regényhősök belső világában is. Tömérdek tény, tapasztalat, megfigyelés, adat halmozódik föl a könyvben. Együtt van benne a megélt s az elmúlásra ítélt paraszti világ minden mozzanata. Aligha akadna valaki, aki a mű egyetlen sorát vagy alakját cáfolni tudná. A regényből mégsem lett a paraszti társadalom Thibauld családja vagy Csendes Donja, mert a kikezdhetetlen hitelesség lehet a tökéletesség egyik formája, de a szabadságé, mely minden élet és létforma mögött ott parázslik, semmiképpen. Sóvárgás, szenvedély és dráma nélkül nincs se szabadság, se emberi nagyság. Veres Péter regényalakjaiban – a Balog Janikban, Kiss Gáborokban – ha munkálkodnak is szenvedélyek, nem drámát görgetve törnek elő. Indulat, harag, fogcsikorgatás és gyakran az idő oldja föl őket. Otellói féltékenység? Elveszítő nagy szerelmek? Karamazovi hörgés? izgalom? párbaj? fejszevillanás? Még kísértetként sem bukkan föl műveiben. Regénynek is beillő novellafüzérében, a Csatlósban megrajzolja a paraszti társadalom Julien Soreljét. A stendhali példát itt már nem ellenpólusként említem, mint az ő személyes esetében, hanem hasonlatként. Török András, a Sorelhez hasonló képességű fiatalember – katonának, parasztnak egyaránt kiemelkedő egyéniség – élete nagy kalandjában csak addig juthat el, hogy kiszolgálója, csatlósa legyen urainak. Életereje, ravaszsága, belső indulatai hatalmas energiát fogyasztanak, de legfeljebb egy-két pofoncsattanás, ütésre emelt bot, s koponyát megrecsegtető káromkodás jelzi a szenvedés szélső határait. Álljunk a szerző mellé, s mondjuk utána hangosan, hogy a szereplői nem táncestélyeken, operapáholyokban s nem romantikus templomzugokban vagy börtöncellákban találkoznak? S ha vetélkednek is egymással, nem hófehér ingben, párbajsegédek krétaarca előtt, hanem a munkában? Odaállhatnánk, ha csak a láthatóvá vált, realista igazság izgatná az embert; ha csak az, ami megtörtént, s aminek meg kellett volna történnie – már nem.

A valóság, az igazság önmagában is érdekes és hatásos, mert kielégít. Ezt a törvényt kevesen ismerik jobban Veres Péternél. Ő egyet nem ismer igazán: a kielégületlenség törvényeit. Vagy ha igen, mindig beszorítja a lehetőségek satujába, ahogy azok is, akikről ír. Szerinte a szegények szenvedélyessége mindig elfojtott. Fényűzés volna szabadjára engedni, mert a szenvedély nemcsak kifejezné, de rögtön el is árulná őket. Az emberi és a társadalmi lét realitásai így határozzák meg esztétikai elveit is. A drámát mintha azért nem vállalná, mert a jövőt akarja mindenképpen vállalni. A megmaradás, a túlélés eszméje már-már a szabadság póteszméje gyanánt bujkál gondolatai közt. A kettőt sosem téveszti össze, sőt, a sorrendet sem cseréli föl. Eszményinek nem a pótmegoldást tartja, de nem mond le róla káprázatok kedvéért. A kisebb rosszat erkölcsi meggondolásból már jónak látja. Emiatt sokan megalkuvónak bélyegezték és bélyegzik, holott nem alkudozó természet, hanem megfontolásból választ.

Magatartását, jellemét kezdetben kettős sorsa határozta meg: a paraszté és az íróé. Alkalmazkodott környezetéhez, hogy később alkalmassá váljék a környezetétől való elszakadásra. Egyéni reflexrendszere lassanként nemcsak a vele történő dolgokra válaszolt azonos jelzésekkel, hanem egy nemzetet, sőt, hadd tágítsam szemérmesen a kört, az emberiséget érintő dolgokra is. A hetvenéves író ma már szélesebb körökben gyűrűző élettel s a történelemmel él mindennapos viszonyban.

Nem ismerek nála kíváncsibb alkatot. De kíváncsisága is, miként értelme, kizárólag a jó felé, a hasznosság felé sodorja. Ha akasztani vinnék, még utolsó perceiben is volna fürkésző pillantása kíséretére, a tájra; a földre, hogy nincs-e pár négyzetméternyi hely, ahová érdemes volna kukoricát vetni vagy gyümölcsfát ültetni.

Hiányzott és hiányzik belőle a rosszra való hajlandóság. Hadd jegyezzem meg, nem is erkölcsösségből volt elsősorban jó, hanem érdekből. A jó érdekéből. Eredetisége: valami sajátos pragmatizmus. Kizárólag azt fogadja el realitásnak, ami a legjobb célok érdekében élni segíti az embert, a nemzetet, az emberi fajt. „Közvetlen célom a szociológiai kultúra, a közösségben való érzés-gondolkodás, vagyis a nemzeti önfenntartáshoz nélkülözhetetlen realizmus szolgálata” – írja egy helyütt. Másutt ezt a vallomást így árnyalja: „Gondolkodásom egysége kimondva és sugallatokban is arra törekszik, hogy azt keressem: van-e az emberi nemnek – van-e, volt-e, lesz-e magához való esze? Annyi, amennyi a mindenkori és mindenholi önfenntartáshoz kell?” Ennek érdekében minden gondolatot, tapasztalatot, érvet, gyanakvást és kétségbeesést megvizsgál, fölhasznál. Machiavellit ugyanúgy kifaggatja, mint a vele vitázó Nagy Frigyest. Rousseau-t ugyanúgy, mint Kafkát vagy Dürrenmattot. A születésszabályozásról, a lakásépítésről ugyanazzal a sajátos Veres Péter-i, elragadó pragmatizmussal beszél, mint Camus-ről vagy az elidegenedés divatos filozófiájáról. Shakespeare-t szinte természetfölöttien tiszteli, mert a shakespeare-i költészet nem a költői, hanem a „gondolkodás realizmusát” alakította. Thomas Becketről ugyanazzal az izgatottsággal, hőfokkal képes írni, mint Afrika, Ázsia, Dél-Amerika lecsapolatlan mocsarairól. Mert Thomas Becketnek az élete és halála vált szerinte az emberiség közügyévé; Afrika, Ázsia, Dél-Amerika mocsarainak a lecsapolása pedig az elkövetkezendő időben válhatna azzá. Mulatságos és groteszk arányvesztés? Egyidejű rajongás egy szentért s a talajjavításért? Ízlésficam? Gondolkodói dilettantizmus? Egy paraszt eltévedése a világegyetemben, aki előbb csak néhány kapavágásnyi földet, de később az egész Földet akarta megművelni? Aki szándékait, emberszeretetét, közösségi eszményeit ismeri, korláttalanságát és korlátait egyaránt tisztelheti.

Író? Igen. Személyisége mégsem egy íróé. Ő az, akit Magyarországon egyszemélyes hivatalban alkalmazni kellene: nevezzen meg sürgető egyéni és történelmi problémákat – elmulasztottakat és mulaszthatatlanokat. A megoldást talán már nem, de a megnevezést, a fölfedezést mindenképpen őrá kellene bízni – legalább kiindulási helyzeteinket ne szalmaláng-tűz vagy az önmarcangolás fojtó füstje lengje körül, hanem életrevaló s életre összeesküvő józanság.

 

1967

 

 

 

Vendégségben Veres Péternél

Szép őszünk van, mondaná Veres Péter. Szép őszünk, szép októberünk, mondaná többes számban. Itt van mindjárt halottak napja, mégis csupa verőfény minden, s olyan jó csontmelengetőek a délutánok, hogy az embernek kedve lenne vég nélkül élni. Csak hát a szüret, az bizony országos siralom volt… Lépegetnénk a kertjében, a lerongyolódott lugas alatt, s nézegetnénk a vesszőn maradt, penészes fürtöket, melyektől még a rabló hajlamú seregélyek is undorodtak. Jobb keze húsos ujjaival egy-egy fürtöt innen is, onnan is előbillentene a levelek alól, hogy szemközelből lássam, milyen kárt okozhatnak a rosszkor jött esők, és egyáltalán milyen is az a sokat emlegetett zöldrothadás…

Ez a jelenet már sose játszódik le velünk, velem. De ha lejátszódhatna, tudom, csakis így eshetne meg, ahogy most elképzelem. Talán még egy megkésett, magánszorgalmú darázs is körülszimatolgatna bennünket sunyin, és Péter bácsi kuncogva pirítana rá: „Ne te ne, talán nem tetszik neked a képünk, aranyoskám? Másnak se tetszett, de látod, mégiscsak itt vagyunk.” S én pedig örülnék annak, hogy él, hogy évődik, hogy vele s mellette látnak, hogy kikísér a buszmegállóig, ezúttal nem csizmában, hanem „fuss-ide-menj-oda-cipőben”.

Most, hogy írom ezeket a sorokat, most villan át rajtam, hogy sose tudtam tőle igazán elbúcsúzni. Minden elválásunkkor azzal eresztett útra: „Na, majd folytatjuk, Sándor.” S ezenkívül is volt a lényében valamilyen derűs hatalom, valamilyen bölcsességdiktatúra, amely a találkozásaink után még sokáig fogva tartott. Mentem haza gyalog, lefelé a Törökvész úton, s fákat neveztem el róla Veres Péter-fáknak. Átszellemült, nagy diófákat és gesztenyéket, melyek, ha társaikkal együtt sárgultak is, hullatni nem zörgő-csörgő, rozsdás leveleket hullattak, hanem áttetszőt, érző és gondolkodó leveleket.

Flaubert az irodalom nagy alkotásaira gondolt, mikor ezt írta: „A remekművek olyanok, mint hatalmas állatok. Nyugodtnak látszanak.” Én viszont – kisajátítva gondolatát – latolgatás nélkül Veres Péterre alkalmaztam. Nem egyik vagy másik művére, nem is szolgálataira, hanem mindarra, amit a neve jelöl. Sőt élő-mozgó, nagy holdudvarú testi mivoltára is, amely ha bárhol föltűnt, megjelent, szinte ősközösségi meghittséget, nyugalmat, együvé tartozást sugárzott. A csizma, a kucsma, a hagyományos paraszting csupáncsak emlékezetes jelzői lehetnek annak a szélesen hömpölygő mondatnak, amit az ő hagyományok csiszolta élete megfogalmazott. Móriczra emlékezve, ezt írja Illyés: „Ha Zsiga bácsi beszélt, én Ady kortársát hallottam; szavai az 1910-es évek akusztikájában csengtek, akkor is, ha Hitlerről beszéltünk. Ettől ez a hang nem lett elavult, sőt nagyobb hitelt kapott…” Vajon Veres Péter hangja meddig hatolt vissza az időben? Hány évszázad parasztjainak s kétkezi nincstelenjeinek a hangjától kapta hitelét? Azt mondják…, azt beszélik… – ez a mondatkezdés az ő szóhasználatában nem a kitérés vagy a tartózkodás nyelvi formája, ellenkezőleg: a bekapcsolódásé. Végtelen emberlánc csörren meg ilyenkor az időben. Az egri summások történetétől kezdve – akik eszeveszett alkoholmámorban kaszával vágták le egy asszony csecsét – a kunokig, a tatárokig, minden. Bölcs és balgatag őseink című könyvében például a gügye Heribald válaszára kapja föl a fejét. Ez az együgyű és félkegyelmű barát a közeledő magyarok elől nem volt hajlandó a többi megrémült baráttal az erődítménybe visszahúzódni. Fenyegetéseikre azt felelte: Fusson, „aki akar, én bizony nem futok, mivel a kolostor gazdája nem adta ki még ez évre a sarura való bőrt.”

Miért tartja kiemelésre méltónak ezt a jelenetet? Azért, mert ezer év beomlott csöndje alól is megérzi hitelességét. Megérzi belőle a szegény ember esze járását, az egyszemélyes lázadás édességét, a „cseléd-logikát”. S már mondja is ennek a régi-régi esetnek a huszadik századi testvérpárját: „Amikor mint fogoly Romániában, Calarisban cselédként szolgáltam, ott is azt mondta a kondás (az is kicsit félkegyelműforma volt), amikor a malacok után kellett volna sietnie, mert szétszaladtak a tarlón, és betörtek a kukoricába, hogy ő bizony nem szalad, mert a bojár még nem adta ki új bocskorát, a torsok meg nagyon szúrnak.” Remélem, senki se gondolja, még csak ártatlanul és véletlenül se, hogy Veres Pétert mint írót akartam Móricz Zsigmonddal, az íróval összehasonlítani. Sőt még sorsérzékelésük szélességi fokait se szándékoztam: kié szűkebb, s kié tágabb? Hiszen az Erdélyt, a Rózsa Sándor-eposzt, a Barbárokat, a Tragédiát, az Úr a tornácon kiverítékező érzékenység időbeli és történelmi mértékkel mérve is lenyűgöző. Az Illyés említette móriczi képesség ürügyén csupáncsak arra a Veres Péter-i tulajdonságra akartam – villanófényt használva – rámutatni, amely nem egy-egy történelmi korszak dúsított légkörét párologtatta magából, hanem a korokon némán – néma forradalomként – áthúzódót. „Emberek a nemzet alatt” – írta egy hármas kritika fölé Németh László. A hármas könyv: Illyés Puszták népe, Tamási Jégtörő Mátyása és Veres Péter Az Alföld parasztsága. Annak, hogy Németh László írásának a címe a harmincas években érzékletes és bujtogató fogalommá válhatott, szinte röpirat-hatásúvá, a szellemi sistergésén túl volt egy egészen közönséges oka is. Az Alföld parasztságát író Veres Péter ennek a nemzet alatti magyarságnak nem a leírója, hanem gyakorló tagja volt. Aki, ha szól, „a maga természetes világát adja elő a parasztember megőrzött realizmusával”.

A politika is, a történelem is, az irodalom is ismer olyan tanulatlan paraszt- vagy munkásembereket, akik alacsony sorból emelkedve föl, a hivatásos írók, forradalmárok, hadvezetők élvonalába kerültek. Az írók közül például Jack London, Gorkij, Nexő, Kassák. De az ő sorsuk mégis lényegesen eltért a paraszt Veres Péterétől. Ők – kiugrásuk után – mindenestől a művészetüknek élhettek. Nélkülözve és rongálódva a saját életüket művelhették. Másként hívhatták ki a sorsot, másként tehették kockára szabadságukat. S a szabadabban begyűjtött élményeikkel szabadabb írók módjára gazdálkodhattak. Gorkij Tolsztojhoz és Csehovhoz igazodhatott. Kassák az izmusok pápáihoz. A negyvennyolc éves koráig földhöz láncolt Veres Péter viszont csak a földhöz. Úgy értve ezt, hogy amit a föld, a család, a környezete parancsolt. Nem a sárból gyúrt bálványok, hanem a sár. Nem a sejtelmek, hanem a vasvellanyél. Ezért, amit kezdetben ír, minden mozzanata tény. Ahogy ő szokta mondogatni: igaz-valóság. Olyannyira tény, hogy nem is történetekből építkezik, mint általában a prózaírók, hanem valóság-darabokból. Könyveiben nincsenek szó-árvizek, szó-nádasok, süppedő lélekingoványok, mivelhogy a valódi ingoványok ott gőzölögnek a szeme előtt. Másképpen fogalmazva: nem a lenni vagy nem lenni kérdésein töpreng, hanem a hogyanon. Szánkat biggyesztve olvashatjuk első nekifutásra a hasonló sorokat: „a marha nem szeret járni a birka nyomán. Nem állja a szagát. Ez a nomád élet egyik törvénye, és a parasztok erősen tartják.” Ugyan, mi közünk hozzá, hogy szeret, vagy nem szeret. Ez nem irodalom.

Valóban nem az.

De aki végigolvassa könyveit, itt is, ott is talál ilyen apró, kristályként megvillanó lét-evidenciákat, melyek halmazzá összeállva, társadalmak és kultúrák alapszerkezetére vetik fényüket. Íme, egy a sok közül: „A zsellérsorsú ember világszemlélete már az anyaöltől és az agyonrágott sovány emlőktől kezdődik.” A Számadásban pedig azt fogalmazza meg egyik bekezdésben, hogy az olasz fronton harcoló, első világháborús, névtelen katonát nem a vereség és nem is a győzelem izgatja leginkább, hanem az éhség, a szomjúság, a fáradtság és a félelem. Ezek, bizony, olyan alapkérdések, melyek kikerülhetetlenné teszik a fölibük épített világ lebontását. A gondolatok alatti gondolatot, a szenvedélyek alatti szenvedést, a történetek alatti történéseket nevezi nevén Veres Péter. Azt a mélyréteget bolydítja meg, ahonnan csak az hozhat föl követ, vért, csontokat, virágot, aki ebbe a mélységbe megy haza, ha hazamegy.

Már régen, tíz-tizenöt évvel ezelőtt, mikor végre már szerettem volna túljutni a Veres Péterhez tapadó legendákon és szeretetre méltó közhelyeken, tudatosan elkövettem ellene egy goromba merényletet. A tűrő- és az állóképességét akartam megismerni. Ama bizonyos szilárdsági fokot, melyet az anyag látható burka sosem közvetít. Őt és Adyt kezdtem el fölváltva olvasni. Ady-prózát és Veres Péter-prózát párhuzamosan. Nyakra-főre értek a sokkoltató áramütések. Mennybolt és földi fejsze villant össze. Veres Péter göröngyön, hanton, porszemen – Ady egy isten-fejen állt. S míg Ady az alkoholt, a nőt, a démont, az őrületet, a boldogtalanul boldog magyarságot hozsannázta, s Minden-Titkok tudójaként olyannak merte látni és láttatni az életet, amilyen az nagy huzatú pillanataiban se tudott lenni, addig Veres Péter a tej ízének örült, a víz jó ízének, s a szektába szorított parasztoknak magyarázza, hogy János Jelenései csak írói-költői látomások, és ha lelket gyullasztóan szépek is, nem szó szerinti igék, csupán a mesék logikája szerint kisarjadók. S minél vakmerőbben csörtettem ebben a kettős világban, annál világosabban értettem meg két kor virágvasárnapját és nagypéntekjét és két lángelme különbségét, de összetartozását is.

Ami összegzésül máig bennem maradt, az volt, hogy Adyból a legnagyobb magyar csoda szabadult föl, tört elő, Veres Péterbe viszont beleszorult ez a csoda, s így együtt emelkedett vele. Más szóval: ha Adyban a történelmi magyarság lávázta magosra legjobb erőit, akkor Veres Péterben a népinek mondható Magyarország. Megtaláltam, mert meg kellett találnom összetartozásuk rejtett kapcsait. Hogyan is írja az „idők teljességét” érző Ady?

 

Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru utnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.

 

Mintha Ady nagy hiányérzetét jött volna betölteni Veres Péter: hogy legyen hírük a faluknak.

Veres Péter parasztok, pályamunkások, fogoly- és rabtársak közt élve azt tapasztalta, hogy a mese mellett, amelyről mindenki tudja, hogy mese, csak egyetlen műfaj lehet a szegény emberek szellemi táplálékává: az igaz történet. Persze az is csak akkor, ha kerek, formás, ha sodrása van, és ha a történet elmondója maga is együtt él a történettel. Ebben a világban nem elég tudni valamit, mert az arcokra vetülő közös láng a tudáson kívül még sok egyéb dologban is levizsgáztat. A rejtőzködéssel, a szavak mögé bújással itt még az agyafúrt se igen jut messze. Hányszor panaszkodik ő maga is, hogy képtelen bármiféle konspirációra, titkos tevékenységre.

Ehhez, a közösségeket összeforrasztó szájhagyomány-esztétikához igazodik kezdetben legtöbb írása. Szorongatott és szorongató ez az esztétika. Kényszerű és aszketikus, mely az irodalomcsinálással, a papiroskultúrával szembefordulva azt fogadja csak el könyvbe illőnek, amely akár egy végrendeletbe is azonmód bekerülhetne. Tolsztoj vagy Móricz Shakespeare elleni sárkány-prüszkölése ismétlődik meg itt parasztibb kiadásban? Ha nem fogalmazza is meg írói hittel Veres Péter, de az a meggyőződése, hogy a valóság a legtökéletesebb forma önmagának. „Sült-realista vagyok” – mondogatta magáról huncutkásan, némi öngúnnyal, de legalább annyi kérkedéssel is. Hogy ne csak elvontan értsük, mit értett ő sültrealizmuson, újra a költészetet hívom segítségül. Egy olyan népdal nyolc sorát, mely az ő világába is behallatszott:

 

Béres vagyok béres,
béresnek szegődtem,
sej, itt az újesztendő,
jön a szekér értem.
Sajnálom ökrömet,
a járomszögemet,
sej, cifra ösztökémet,
barna szeretőmet.

 

E személytelennek tetsző „számadásban” nincs semmiféle állkapcsot mozgató dac, túlhevültség. Pontos beszámoló egy helyzetről, még elszólásként se buggyan ki belőle vérlázító hang.

Az egész mégis vérlázító. Olyannyira, mintha egy halálraítélt búcsúlevelét olvasnánk: „jön a szekér értem”. Az otthontalanság, a sehol-se-lét zokszava hallatszik belőle fojtottan, árván. Mi mást sugall ez a minden érzelmet magába nyelő nyolc sor, mint József Attila fölkiáltását: „föl kéne szabadulni már!”. A Számadás, a Falusi krónika, a Gyepsor novellák, a Szűk esztendő, az Országúton ugyanennek – a népdallal érzékeltetett – stíluseszménynek a megvalósulása. Nyelvben, tárgyiasságban ugyanúgy, mint a személytelenségen mindenütt átvérző személyességüket tekintve is.

A kínálkozó részek közül hadd idézzem föl az Országútonnak a szökési jelenetét.

1944 októbere. Mindenütt cudar fejetlenség. S aki csak teheti, bújik. Már nemcsak a munkaszolgálatosok, hanem a keretkatonák is. De a munkaszolgálatra bevonultatott országos hírű író – vagy inkább paraszt? – még a fogyatkozók közt is emészti magát: mit csináljon? Maradjon? Menjen? Egyet világosan ért: a jövő számára mindenképpen meg kell őriznie magát, mert ha szándékok serege vérzett is el, a közeledő jövővel neki célja van. De hogy védheti legjobban életét, ami azért külön is parancsoló, mert a művével azonos?

Végre mégiscsak dönt.

Megszökik. Huss, bele a közeli, töretlen kukoricásba. Az ember azt várná, hogy az izgatottságáról, a félelmeiről beszél. A veszélyről, mely vércseként fölötte kering. De semmi. A szívet dobogtató képzelet rohamai helyett és érzelmei helyett is maga a világ szólal meg. Az, amihez ér, ami ott van körülötte. „Egy darabig még a tengeriben csörtettem – írja –, de abba bizony, ha sötét van, és siet az ember, hamar belé lehet unni. Nincs egy nyugodt lépésed, egyszer a láthatatlan hancsokban, máskor a meddőség miatt kivágott tengeriszár tuskójában botlasz el. Majd egy magasan ülő tengericső vág pofon, egy tyúk nagyságú borzas üszök dörzsöli bele fekete gombáját a képedbe; egy még zöld és éles tengerilevél hasítja ki a képed, a tengericímer hulló törekje esik a szemedbe, szederinda tekergőzik a lábadra, rálépsz egy lapuló disznótökre, kiugrik alólad, és nagyot buksz rajta, és minden…”

A leírás gyorsulása elárulja a hussanó szökevény izgalmát, de közvetlenül egy vak szó sem esik róla. Az ellenséges világ így tárgyiasul a tér minden pontján, de még csak fuvallatnyi érzelem sem indul el a veszélyt magukba záró mondatok között.

Sajnos, van ebben a bizonyosságra törekvő „kényszer-esztétikában” valami fájdalmas megkésettség is, ami nem Veres Péter magánügye. A társadalmat fölleltározó munkát már rég a múlt században kellett volna elkezdeni. Valahol ott, ahol Petőfi A puszta télent, a Kutyakaparót, A csárda romjait, az Úti leveleket abbahagyta. Mert úgy végezni társadalmat föltáró munkát, hogy a cáfolhatatlan tényekből ott helyben a forradalom szikráját is ki kelljen csiholni – ez képtelenség. Nem tudom, hogy a népi írók többfelé szakadásában ez a föltorlódott végeznivaló nem volt-e robbantó gyutacs? Mert ha csak az 1943-as Szárszói Konferenciára gondol is az ember, harminc esztendő után is csapdába szorult lelkek és koponyák hasadására figyelhet: melyik sérelem kapjon erőteljesebb hangot: a nemzeti-e vagy pedig az osztálysérelem. Íme, a megkésettségből eredő dráma! Voltak, akik úgy gondolták, ha Voltaire korában, mondjuk, a szabadgondolkozásért folytatott harc volt minden dolgok közül a legfontosabb, fontosabb még az osztálykülönbségeknél is, akkor az 1943-as évek Magyarországán a nemzeti ügyet illeti meg az elsőség, mert a jövőnk ezen áll vagy bukik. És voltak, akik fölcserélték a sorrendet, s az osztálysérelmek „Rákos mezejéről” kívántak harcot indítani. A gondolkodónak is realista és közösségi ösztönű Veres Péter az egyeztető szerepére tud csupán vállalkozni. „Hitből vagy alkalmazkodásból, de balra nézz, magyar!” – írja később, szárszói lelkiállapotát fölidézve. „Alkalmazkodni, hogy megmaradhassunk” – mondja ki a jelszót a konferencia záróbeszédében. Micsoda betemetett kutak vannak alattunk, istenem! Micsoda feltöretlen ajtók, elvégezhetetlen történelem-kihantolás! Mert bár önmagában is szomorú jelmondat Veres Péteré, de még ennél is szomorúbb az, hogy ezt nem egy történelmileg hanyatló, hanem egy történelembe először belépő tömeg képviselője mondja.

Értem, nagyon is értem Illyést, aki Veres Péterben a művészt akarja mindenekelőtt, az ellentétes jelzők villogása közben, észrevétetni. A világ értékmércéjét is megütő művészt. A Gyepsor-novellák íróját, a Csatlósét, A Balogh családét, a Pátriarkáét, a Kis őszi viharét és a többiekét. Már csak azért is értem, mert íme, én is a „másik” Veres Péterről beszélek többet: az alakító, nevelő, a mozgósító, a hittérítő alkatú íróról, aki nem a szépirodalom múzsáival, hanem a sorssal bajoskodott lázasabban. Talán mert a mi elirodalmiasodó, kis csetepatés életünknek ő hiányzik leginkább? Ő, aki azáltal vált parasztból értelmiségivé, hogy olyan gyakorlati erkölcsi magatartást tudott kialakítani, amely a szellemi dolgok kritikáját nemcsak szellemi eszközökkel, hanem új viselkedési formákkal is képes volt elvégezni.

Mondják: A Balogh család története remekmű. Lehet. Engem a regény rangsorolása sosem érdekelt. Azt azonban az első belefeledkezésemkor megéreztem, hogy társtalan és pótolhatatlan munka. Egy huszadik századi paraszt-Anonymus és paraszt-Kézai vállalkozása. Mert jöhetnek idők, mikor a felejtés szaharai homokja megindul betemetni a voltakat, de ez a mű, úgy, ahogy van, lomha és szörnyeteg erejével s tragédiákon átlendülő belső nyugalmával minden homokviharnak ellenáll. Máris szaporodnak e jóslatot védelmező érvek. Hiszen ha csak arra gondolunk, hogy parasztságunk azzal a mozdulattal, amellyel kitépte magából a saját földhöz való ragaszkodás hűségét, sok egyéb értéket is kitépett vele. Például: a munkán alapuló tisztesség-hierarchia íratlan törvényeit. A kivagyiság nemes fajtájú változatait. A közös együttlétek: a tánc, az ének, a mulatás hagyományokon érlelt formáját. Azaz: egy több évszázadon át húzódó hajlamot, melyet – ha műveltnek akar látszani az ember – elnevez kultúrának. A Balogh család, egyebek közt, ennek a látomásként összefoglalt múltnak, sehol meg nem írt történelemnek és kultúrának a mozgósítható emlékezete.

Ahogy az emberiség Hérodotosztól ismerte meg a görögség hétköznapjait, a filozófiák és sorsdrámák alatti görögség csontosabb természetét, ki tudja vajon, hogy mi, és az utánunk jövők, nem Veres Pétertől ismernek-e majd magukra?

 

Szép ősz van, szép októberünk, mormogom csak úgy magam elé. Itt van mindjárt halottak napja, és valóban csontmelegítőek a délutánok. Fölballagok a dombra, föl a Gárdonyi Géza utcába, hogy megnézzem Péter bácsi házát, lugasát, kertjét, melyek sehogy se akarnak átköltözni múlt időbe. Jelen idejű a kavics jajdulása is a lábam alatt, közös járkálásaink emléke csikordul benne. De jelen idejűek a fehér őszirózsák is, amelyek készülődnek már, és lassan meg is indulnak Veres Péter sírja felé. „Nem látom többet, nem látom többet” – siratta Nádasdi Julianna az urát, mondják, akik mellette voltak. Siratja most is, énelőttem, öt év után. Gyászának s könnyeinek a vendége vagyok.

Aztán a Halotté, ki nem szűnik meg házigazda lenni. Ülök a besötétülő szobában, a gyújtatlan villany alatt, s megmásíthatatlanul hallom a hangját: „Hát eljöttél? Jól van, köszönöm a tisztességet. Ugye, te se hiszed el, hogy én halott vagyok, pedig való igaz! Ott egye meg a fene az egészet! Így jár végül az ember, még a magamfajtájú öreg narodnyik is, akiről sokan azt hitték, hogy jeget, hóvihart, farkascsordát is kibír. És épp a szíve. Nono, volt ott valami más is! Csak hát ezzel még várjunk!… Hanem figyelj csak rám: lehet, hogy nem is hiányzom én annyira nektek, mint ahogy kimutatjátok, hiszen ha csodabogár is voltam, semmiképpen se nektek való, neurotikus csodabogár! No de hogyan is lehettem volna az? Nekem nem regényalakot, hanem erkölcsi hitelt kellett teremtenem. Hitelt, Világot, Stádiumot, csak éppen nem egy Széchenyi esélyével, hanem egy rideg parasztéval. Tudom, sokan beszélik, hogy kuporgatós, fösvény, ilyen-olyan takarékos voltam. Becsületemre legyen mondva: nemcsak a pénzzel takarékoskodtam, takarékoskodtam én a hazával is, a magyarságommal is. Talán ha én is kapok az égtől ajándékba egy damaszkuszi utat és Saulusból kell Paulusszá válnom, ontom én is a bámulnivalót. De a csoda az én életemben az volt: hogy lépést lépés után rakva, valaki azért mégis lettem. Nem is akárki! Egy paraszt, aki átverekedte magát az előítéleteken, az istenen, a politikák rengetegén, akiről egy Németh László is azt mondta, hogy Veres Péter »alakja« köré kell Új-Magyarország három osztályának: értelmiségnek, parasztságnak és munkásságnak összefognia…. Mert annak legalábbis Veres Péternek kell lennie, akit ő vezérül elismer… Igen, egy paraszt, aki a maga »sült-realizmusával« végigfaggatta a népeket, fajokat mozgató kultúrákat, és nem téved el a legelvontabb gondolatok világában sem. Sőt még a kibernetikus kor embere is tanulhat tőle, ha mást nem: a kollektivizmus ábécéjét… No de erről már annyit papoltam. Persze kell is, mert még sokan nem tudnak mit kezdeni velem. A régi Veres Péter, a Dózsa György-szagú, az igen! A bölcs és balgatag, az már csak módjával. Jó, jó, tudom, némelyek azt hitték rólam, hogy a vén alkumester már csak csiklandozni meri a hatalmat. Csakhogy én erről is másképpen gondolkodtam: a hatalomnak megvan a maga baja, a maga csapdája, a bőrömön tapasztaltam. Gyakran sűrűbb fegyelem-rács mögött kénytelen lépkedni, mint te, aki tüzet fújsz rá. »Tudomásul venni a változtathatatlant, de mindent beleadni a változtathatóba.« Reformista korban ez az én jelmondatom… Régen azt mondtam, amire a marxizmus buzdított: meg kell ismernünk a világot, hogy megváltoztathassuk. Így is cselekedtem. Öregkoromra azonban megláttam az új föladatot. Azt tudniillik, hogy a világot nem elég megváltoztatni – meg is kell érteni újra! Mi történt? Hogy történt? Miért történt? Mert a világ megváltoztatása sosem jár együtt a benne élő ember változásával… Jó öreg Veres Péter, ez lett a te második életed. Ezért is írtál annyi észrevételt, megjegyzést, naplót, annyi máig ki nem zsákmányolt gondolatot… Mikor kezdtek hát végre hozzá? A kizsákmányolásomhoz? Egy kis hitféle, egy kis csakazértis-erő, egy kis balmazújvárosi, vagy ha úgy tetszik, Gárdonyi Géza utcai szél nektek sem ártana meg.

A kifeszített kabátszárnyatoknak nekifeszülne, és vinne benneteket, amerre ti kívánnátok.”

 

1975

 

 

 

Temetek, az én temetőmbe

Már annak is vége, hogy a világot a saját megalvadt vérén át láthassa: a lebegő, az úszó, a darabos homályon át, mely az egyre sűrűbben bevérző szemfenékről úgy röppen föl, mint denevér omladó kútból. Vége a mi meghosszabbított önáltatásunknak is: hogy itt van még köztünk, testközelben, hogy amit hallunk Róla, az még eleven igazság, még földi, még föld feletti, még cáfolhatatlan jelen idő. Vége, mert ezen a márciusi napon a halál arcunkba vágta a cáfolatot: Németh László nincs többé. A szemérmes, a mentegetődző, az örökös visszavonulásban élő test: a lángelme – Toldi hű Bencéje – halott. Halott a keze, az emberi csodákat lávázó agya; halott a csodát mentegető mosolya.

Én mormolom, s én írom ezeket a szegényes szavakat, de mintha parancsra cselekednék. Mintha puskával állna valaki a hátam mögött, s kényszerítene.

Talán a könnyek is ezért kerülnek el: ezért a neve sincs rémületért.

 

*

 

Ülök és hallgatózom befelé magamba: tudom-e, s tudjuk-e egyáltalán, kit veszítettünk el Németh Lászlóban?

Adyt még elsirathatta a nemzet; elsiratta mint élet és halál fejedelmét, esettségében, isten-árnyékot vető kalapjában, elsirathatta a mellére tűzött nagy, fehér őszirózsát, mert akkor még tudott siratni. De azóta hány halott feküdt az ország ravatalán, akit gyászolni már csak kifosztva, zavarodottan riadt világűrszemekkel tudtunk és tudunk. A koszorúk megkövéredtek, de mintha nem mi lennénk a temető többé, ahová a távozóknak gödröt ásunk. Nem mi lennénk a fölgyulladó szó, amely magasabbra tör, mint a négy égtájat perzselő örökláng.

Vajon Németh Lászlónak merünk-e és tudunk-e végső szállást adni magunkban?

Kiver a veríték, ha arra gondolok: mennyire nem tanultam meg életében Róla beszélni. Szót szó után fűzni, mondatot mondat után. Épp Róla, akit nemcsak az Ady utáni idők egy kézen megszámolható lángelméi közt láttam, de a gondolkodás, a tanulmányírás Adyjának tartottam, előrefutva az elképzelhető jövő időbe, és hátrálva vissza a múltba is, ahol a magyarság legnagyobb tűzcsiholóival vitázott, érvelt, szenvedett, méhészkedett, meghalt, föltámadott, Balassival, Zrínyivel, Bethlen Miklóssal, Apáczaival és a Bolyaiakkal, Csokonaival, Berzsenyivel, Széchenyivel, Kossuthtal, Kemény Zsigmonddal, másokkal, mindenkivel. Egyik tanulmányában ezt írta Adyról: „Ady nemcsak keseregte a magyarságot, hanem alkotta is.” Árnyalatnyi változtatás nélkül elmondhatjuk ezt Róla is! S ha a szegény, a gyötrődő istent is pótolni akaró Arany eposzokat írt, hogy a hiányzó alapkövet szellemiségünk, szívdobogásunk alá utólag odahelyezzük: Németh László a hiányzó magyar gondolkodás alapkövét faragta ki. Termékenyítő rögeszméje volt, hogy mi nem ismerjük, vagy nagyon is kiforgatva, átabotában ismerjük azt a múltat, azt a történelmet, amelyet meg akarunk változtatni. Első számú kötelességünk tehát, hogy megismerjük. S ne csak azt, ami véres ingként tapad ránk, hanem azt is, amihez majd az újat hozzászabjuk. A szellem álarcos dúvadjaként verte föl az erdőket, a nádasokat. Európai és „Európa-alatti”, azaz: keleti fogékonysággal járta végig az emberiség nagy korszakait, ugyanígy a hazaiakat is. A kíváncsiság Dionüszosza volt; az értelemé, aki burjánzó, túláradó kedvvel vágott neki tudománynak, történelemnek, esztétikának, vallásoknak és eretnekségnek. Tolsztojjal társalgott és a parasztokkal. Szophoklésszel és az asztalossegédekkel. Gandhival, Lorcával és az ősköltészetből fölszálló sóhajokkal.

Alig volt író, akit könnyebb lett volna csúffá tenni roppant vállalkozása közben, mint őt – vádolva avatatlansággal, elfogultsággal, ellenséges szándékkal is nemegyszer. De Németh László tudta, hogy minden lángelme parancsoló kötelessége: az újrakezdés. A meglevő világ átrendezése. És azt is tudta, hogy a „szellem embereit, akik folyton a jövő bizonytalan anyagában dolgoznak, mint a tudomány kísérletezőit, nem tévedéseik, hanem eredményeik alapján kell megítélni”.

Vesszőfutás és agonizálás kísérte Németh Lászlót évtizedeken át negyvenöt előtt, s még jó ideig utána is. Mindkét próbát hatalmas erejű metaforának érzem. A magyar történelemből az égett belé, az szívódott föl a sejtjeibe, ami leginkább meghatározta létünket, mozdulatainkat, idegrendszerünk balszerencsés működését. Ez volt az Ő test szerinti azonosulása és küzdelme népe szellemiségével. Ez volt a „kifelé reménytelenség, s a befelé magasra csigázott igény” állapota. Mert végül is e közben a haláltusa közben született meg a nemzetre hagyandó mű, a pusztulásnak templomépítő homlokkal szembeforduló Németh Lászlói magatartás: a szenvedély és a kínlódás szorongató költészete.

 

*

 

Temetek, ha már temetnem muszáj. Temetek az én külön temetőmbe, koszorúk nélkül, és pompa nélkül. De gyászoló vaddarazsakat várok a szívem köré: jöjjenek és marjanak, mert sírt Németh Lászlónak ott ások magamban, ahol Ady Endre fekszik, ahol Móricz Zsigmond.

 

1975

 

 

 

Első közelítés Németh Lászlóhoz

Az elmúlt év decemberében, amikor Vas István a Kortársban közölt önéletírásában Németh László Kisebbségben című hosszabb tanulmányát emelte le az emlékezet polcáról, s tartotta láng fölé, jogosan hittem, hogy a húszas években kirobbant Ady-pörhöz hasonlóan elkezdődik egy heves Németh László-pör is. Bevallom, kissé kéjesen készültem rá, mint Dosztojevszkij a saját nyavalyatöréses rohamaira, amely a megalázó és megszégyenítő gyötrelmekért kivételes gyönyörökkel és megvilágosodásokkal fizetett.

Csalódnom kellett, hogy a törvényszerűnek gondolt roham elmaradt. Nem a csatazajos heccet sajnáltam, hanem a kínálkozó alkalom elszalasztását. Vas Istvánnál méltóbb és elfogulatlanabb vitaindítót aligha találnánk a mai irodalmi életünkben. Illyés fölneszelése is erre utalt, de úgy látszik, még az ő gesztus erejű megszólalása, kérdőjele és felkiáltójele se volt elegendő biztatás a folyton behomályló Németh László-kép tisztára törléséhez, vagy ha úgy tetszik: a Németh László-i életmű első alaposabb fölméréséhez.

Azért az elsőhöz, mert elkerülhetetlen, hogy a magyar irodalom, sőt az egész magyar szellemi élet legtöbb gondolatot, múltat, feszültséget, sejtést, utópiát, hitet görgető életműfolyamának a kanyargását egyetlen odapillantás alapján fölrajzolhassuk a térképünkre. Az első kísérlet után el kell következnie a másodiknak, a harmadiknak, a sokadiknak, mert Németh László a fölmérhetetlenségben, a bőségben, a nagy árnyékokat vető talányosságában Széchenyire, Kemény Zsigmondra, Adyra emlékeztet. A vitathatósága és a vitathatatlansága így tartja egyensúlyban a művét, miként egy dráma két egymásra utalt főszereplője a drámát. Ádámja és Mefisztója ő saját magának. Galileije, Huszja, VII. Gergelye. Mégis aki enciklopédikusságát emlegeti csupán, a csoda egyik feléről beszél, a másikat takarásban hagyja. Németh lángelméje ugyanis csak részben kapcsolatos lenyűgöző méretű műveltségével. Tudása: látomásos tudás, beleérző tudás, nem adatszerű. Az eléje hulló tények almaesésében sosem a részek, a részletek, hanem az egész élet, az egész történelem gravitációját látja. A gépet nem elemeiből lehet megérteni – írja –, hanem rendeltetéséből, nem önmagából, hanem amit önmaga fölött csinál.

Egy szemlélet metaforája ez, mondhatnám; alapfokú beismerése szelleme működésének. Hiszen amit a gépről mint emberi teremtményről állít, ugyanazt állítja az emberi szervezetről is. „A vese bizonyítja be, hogy szervek csak a bonctanban vannak, az életben csak működések, melyek a legkülönbözőbb szervek közt oszlanak meg.”

E két forgácsszerű példával könnyű bizonyítani, hogy Németh László a létezést, a kultúrát, a művészetet egyetlen összefoglaló szempont szerint organikusságuk alapján képes csak szemlélni. Gondolkodása nem pusztán logikai, de logikán túli is. Megegyezik az életfolyamatok idegi s érzelmi zajlásával. Ahol mi csak egy-két mondatot szűrünk ki a történelemből, korszakok lármájából, ő az egész korszak nagyzenekarát hallja. Könyvek tucatja – méghozzá figyelemre méltó könyveké – jelenik meg a múlt századi kiegyezésünk koráról. Mindent megtudhat belőlük az ember, de mégis Németh László lézertekintete égeti belénk maradandóan a lényeget. Így ír A Nyugat elődei című tanulmányában: „1850 és 1880 közt a magyarság nem harminc évet, hanem három századot öregedett. Öregedett – bonyolultabb lett és gonoszabb. Megvalósította a Széchenyi reformjait, és kiirtotta magából Széchenyi szellemét.”

Ezt nevezem én látomásos tudásnak, mivel az aprólékos, tárgyszerű elemzésnél nemcsak hogy átfogóbb s történelembe ágyazottabb képet ad bármiről, hanem még meg is döbbent. A villám csap le ilyen erővel és fényességgel, mint az efféle fölismerések. Nem félek leírni, hogy Németh gondolkodásában van valami a természeti tünemények szikrázó vagy éppenséggel lucskos, érzéki voltából. Burjánzó, mint a természet. Rosszabb stiliszták ezt őserőnek mondták, s Ady, de még inkább Szabó Dezső személyében mitizálták is, holott csak arról van szó, amit Németh nagy önismerettel bevall: „A gondolkodás végső hitele nem a gondolatban van, valahol mélyebben: a közérzetben. A gondolat: zsoldos; az számít, hogy ki a gazdája. Az embernek az egész korhelyzetet kell szervezetében feldolgoznia, s az ebből kialakuló érzése az, ami igaz vagy hamis, s eldől egy szellem igazsága vagy hamissága. A legigazibb gondolatok: tévedések, s a legnagyobb szellemi tágasság: vakság, ha a közérzet alatta rosszul kever.”

A közérzet ugyanúgy Németh László-i kulcsszó, mint a szervesség. A kalandozásra vagy az elvonatkoztatásokra hajlamos ész józanabb ellenőre. Az én szófejtésemben a stílussal egyenrangú képviselője az ember szellemi tevékenységének. Érvénytelen, aminek nincs stílusa. A történetek, a tárgyak, a szenvedélyek és a szenvedések némák maradnak, ha a teremtő nyelv nem kölcsönöz nekik fölismerhető arcot. A gótika stílus, de közérzet is. A közérzet meghatározott mozgástere, vágya, lendülete. A barokk szintén, s mindegyik koráramlat, amely szükségszerű változata a folyton alakuló s az emberiséget alakító kultúrának.

A korok közérzete Németh László értelmezésében a korok pszichológiája. Kibogozása, fölfejtése nélkül a múlt nem eleven emlékezet. Móricz Zsigmondról mondják, hogy ha megismert egy embert, s megtudott róla valami sugallatos vagy képzeletet serkentő dolgot, máris novellahőssé változott benne. Egy ember légköréből mindig a sorsára következtetett. Németh László a történelem és a kultúra különféle nagy korszakainak a légkörével volt úgy, mint Móricz a modelljeivel. Neki is elég volt egy-két villámfényű adat, kihantolt, de még ismeretlen lelet, s már el is kezdődhetett a föltámasztás.

Németh nem is annyira az elemzés, mint a beleélés kivételes képességű mestere. Az izgalmas szellemi találkozások prófétája. Gondoljunk csak a görögséggel szövődő korai, de egész életen át tartó viszonyára: „Vannak emberek, akik életükből csinálnak remekművet; nép, amely az életből csinált, egy volt: a görög.” Neki elég volt ennyi gondolatkovász ahhoz, hogy ne csak a hellenizmus szellemtörténetileg újra és újra életszükségletté váló kenyerét kelessze meg számunkra, de az életművét átjáró, nagy eszméjét is: a minőség forradalmát. Számára ugyanis a görögség: a minőség születése.

Álljunk csak meg egy kicsit ennél a pillanatnál. A húszas-harmincas évek Európájában és Amerikájában a görögség lángelméjű alaptörténetei, alapformái s hősei újra fölizzanak. Antigoné nemcsak egy ódon remekmű feledhetetlen s megrázó nőalakja, de egzisztenciális kérdés is. Filozófiai távlatú jelkép: a modern egyén lehet-e a kreóni erők ellenlábasa, vagy már vége ennek a helyzetnek mindétiglen? O’Neill drámai trilógiája: az Amerikai Elektra pedig szinte szájba rágva igazolja a görögség szellemének az érvényességét a felhőkarcolókkal teletűzdelt Amerika modern hétköznapjaiban is.

Hogy ez a mindenütt föltámadó figyelem s párhuzamosan futó érdeklődés milyen mértékben hatott a tudatosan tájékozódó Némethre, nem tudom, de nem is igen érdekel. Az esetleges külföldi hatás helyett figyelemre méltóbb az eltérés, mint a befolyás. Amíg az európai s amerikai filozófusok, írók gondolati vagy esztétikai alapmintákat kölcsönöztek a görögségtől, Németh László általánosabb életreceptet tanult el tőlük. Az életkedvet, a tevékenységet, a kísérletezést, az életalakítás változatokban gazdag fortélyait. A „sznobok és parasztok” műveltségét egyaránt kevesellte Magyarország talpraállításában. A „sznobok” műveltségét azért, mert szerinte elvált az élet alapkérdéseitől, a „parasztokét” pedig azért, mert hiába bíbelődnek ők a nemzet létkérdéseivel, ha nem irányítja őket hatékony, lendületes műveltség. A filozófia és az esztétika hasznosítható értékei mellett ő a görögség hagyományaival politizált is. Méghozzá villogó pengék közt haladva előre. Példa rá többek közt a trianoni szerződésről vallott fölfogása.

Trianonról ő ugyanazt gondolta, mint a letiport szabadságharcról Széchenyi: a magyarság nemcsak veszített, de nyert is vele. Az ember irigyli hidegvérét, amellyel a gondolat boncolásának nekikezd. Németh szerint a történelmi Magyarország arányos, gazdasági egység volt: alföldjeivel, hegyeivel, folyóival, nyersanyagával, mint amilyen Franciaország vagy az Erdéllyel megnagyobbodott Románia; a megcsonkított ország azonban gazdag lehetne, mint Hollandia. Európának aligha van még egy másik nyolcvan-kilencvenezer négyzetkilométere, amelyre a „kapa és a napsugár korában egy művelt nép nagyobb jólétet áraszthatna”, mint Magyarország. Erkölcsiekben Németh még nagyobbnak látja a nyereséget. Igaz – mondja –, hogy példátlan volt a hatalomvesztés, az országvesztés, de ha szörnyű áron is, mégiscsak kibogozódtunk a kiegyezés kényszerhelyzetéből, amelyben a nemzet elveszítve magamagát, csakis zülleni tudott.

Szándékosan időztem ilyen soká Németh görögségeszményénél, mert ez olyan panoramikus pontja az életműnek, ahonnan tisztábban látszik minden: akarata, magatartása, vállalkozása, küzdelmeinek elvérzett emléke, s természetesen a szélesre húzott láthatára is.

Németh azzal a képességével, amellyel magába szívta a görögséget, pályát változtatva, két úton mehetett volna tovább. Az egyik egy szellemtörténeti út, a végén néhány világhírű tanulmánykötet. Mondjuk olyan kötetek, mint Huizingáé a középkor alkonyáról, vagy Burckhardté a reneszánszról. Nem nehéz elképzelni, hogy most Dél-Amerikában, Svájcban, Indiában, Finnországban, egyszóval a kerek föld minden országában az ő értelmezésében olvashatnák az emberek a görög kultúra üzenetét. Csábításnak nem akármilyen csábítás ez sem. Mint ahogy a másik út kísértése is meghorzsolhatta Némethet: hagyni a politikát, a magyar közéletet, s írni a Gyászhoz, az Iszonyhoz hasonló műveket, hiszen a görögség hősei – Élektra, Oidipusz király, Prométheusz, Philoktetész – nem hősök voltak számára, hanem egymást követő állapotai: lelke tartalmát fedő szimbólumok. De Németh, mint legtöbb elődje a magyar irodalomban, nem azt választja, amit választhatott volna vagy választhatna, hanem amit muszáj. Kezdetben még mámorosan, de amikor egy-két esztendős kritikusi harca után szorongatóvá válik a szerepe, és a műveltség katapultjával kidobathatná magát a magyar sors ingatag repülőjéből, kezdeti lendületét dac váltja föl. Ady után Németh is muszáj-Herkules marad. Már első tanulmányaiban is ennek az esélye gyullad föl, de végérvényessé a Tanú-korszakkal válik.

A Tanú nem egyszerű folytatása az előtte eltelt hétesztendős írói munkának. Azért nem, mert a Tanú egy kivételes szakítás és döntés eredménye. Benne pecsételődött meg minden kezdeti szándéka s minden későbbi vállalkozása Németh Lászlónak. „Az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekintem – írja egyszemélyes folyóirata beköszöntőjében –; egy lélek égtájakat keres s közben égtájakat segít megtalálni; munkásságom meghívó egy tanácskozáshoz, melyet önmagammal folytatok.”

A Tanú Németh László pályáján ugyanolyan erős gongütés, mint Adyéban a Góg és Magóg. Az új időknek új dala. Németh ettől a pillanattól kezdve lesz csak igazán a magyar irodalom nehéz embere. Szellemével és gesztusával is kihívó. Arany Toldija élhetett át hasonlót, amikor a követ eldobta, mint Németh a folyóirata megindításakor: „Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?”

Szívszorító és hősies pillanata ez a magyar irodalomnak. Minden nemzedéknek, de külön minden tollat fogó írónak is mérnie kellene magát ezzel a cselekedettel: ki vagyok? mi vagyok? van-e bennem hasonló eltökéltség s életre-halálra szóló vállalkozói hit? A Tanú a mindenkori magyar irodalom eretneksége. Lutheri cselekedet, nem az ördöghöz vágott tintatartó, hanem a wittenbergi városkapura kiszegezett kilencvenöt tézis! Félve gondolok rá: ki tudna közülünk manapság csak a töredékére is vállalkozni! Németh a nemzedékét akarta megszervezni, de csak a maga tiltakozását és megszervezését sikerült. És ha Ady – a teljesítménye, a képességei, a lávázó élete alapján – Isten szörnyetegének látszott, vagy az is volt valójában, a folyton sarjadó és burjánzó szelleme okán Németh László mentegetőzés nélkül odaléphet mellé a dobogóra.

Odaléphet persze az eszméi alapján is. Mindazt, amit Ady a szimbólumok nyelvén fölbolygatott és megnevezett a magyar irodalomban, Németh László a szimbólumoktól az élet felé haladva, a gondolatok nyelvére fordított át. Szerinte Ady volt az első, „aki egybelátta a magyar életet, nevet és méltóságot szerzett sorsunknak, meghatározta helyzetünket, s az európai kifejezésformák ellen eredményesen támasztotta föl a magyar jelleget”.

Nem hallgathatom el, hogy Ady mindezt a magyarság egyik legnagyobb katasztrófája előtt végezte el, Németh László a katasztrófa után. Vagyis nemcsak Adyt „fordította” le a tudat számára, de a romok közt lépegetve újraálmodta és újratervezte az egészet. Ha Ady nemcsak keseregte a magyarságot, hanem „alkotta is”, Németh László ugyanezt csinálta rosszabb feltételek között. Rossz feltételeken én nem szellemieket értek, hanem a földarabolt ország testi és lelki állapotát. Mert ami a szellemieket illeti, a két háború közti magyar irodalom vállalkozása, elképzelésprogramja csak a múlt századi reformkoréhoz mérhető. Ha az nemesi, ez plebejusi volt. Ennek a vállalkozásnak a legnagyobb, széchenyis ellentmondásokkal megvert és megáldott alakja kétségtelenül Németh László. Lehettek a kornak egyértelműbb alakjai, mint például József Attila, a fájdalom és a halálba sodró tisztánlátás lángelméje, vagy Illyés, az életben tartó sugallatok és az életben tartó tudás képviselője, de a mindenkori magyar önismeretnek, beleértve a makacs utópiákat is, lebilincselőbb és sokoldalúbb tanára nem volt őnála. Tanára? Drámai hőse! A legtöbb tanulmánya egyúttal egy sodró erejű monológ is. Ha Bethlen Miklósról, Bessenyeiről, Kazinczyról, Széchenyiről, Adyról vagy bárkiről ír, mindenkor érezni ezt a monológszerű alaphangot. Fordított lélekvándorlás utasa ő, aki visszafelé hatolva az időben, saját magát támasztja föl mindenkiben. A saját reményeit, bűntudatát, a közösség és az országalakító nemesség képességét, hogy mindazt, ami jelenidejű gond vagy föladat az életében, az elődök akaratában is igazolva láthassa. Ettől lesz ő a legnagyobb emlékező. Emlékező, aki nemcsak a fejével, hanem a génjeivel is emlékezik. Ezt írja például Csokonairól: „Csokonai egyszerre volt a világ dolgai fölött álló, nagy műveltségű gondolkozó és minden magyar előhaladásáért térden csúszkáló lakáj. Ez a megható az ő magyarságában.” Csokonai jelmezében nem önmagáról vall-e? Vagy Kemény Zsigmondéban: „Belül indulat; kifelé ügyetlenség. Befelé: a nagyság és boldogság vágya, szenvedélye; kifelé a közvetlen személyes érvényesülés képtelensége. Egy nagy láng, amely nem tud, úgy ahogy szeretné, másokra átharapni…”

A beleélésnek ez a mámoros hajlama regényírói képességnek látszik. Én kultúrateremtő képességnek látom. A szellemtörténész Dilthey szerint a megismerés alapja az, hogy az emberben minden emberi megvan, és ez újra és újra fölidézhető. Németh ezt már szinte orvostanhallgatói tapasztalatként csempészi át az irodalomba. Azonosulni a beteggel, hogy a betegség természetét – korlátozó vagy mozgató erejét – fölismerhessük. Azonosulni kell Berzsenyivel, Széchenyivel, Vajdával, Adyval, Móriczcal, Tamási Áronnal, Veres Péterrel, hogy az általuk képviselt szellem az ő személyiségén átszűrődve egy összefoglaló szellembe: a nemzet kultúrájába tagolódhasson bele. A kritika, a tanulmány, a történelemkutatás Németh Lászlóban lélekalakítás is. Amihez hozzászól: a saját ügyévé változik nyomban. Magyarázatai nem kiegészítései egy-egy témának, hanem valóságos vérátömlesztések.

Természetesen páratlan tudás kellett ahhoz, hogy a sok közül egyre is vállalkozhasson. Elég, ha a Szekfű Gyuláról írt könyvét említem nyomós példaként. A két háború közötti korszak legnevesebb történészével: A száműzött Rákóczi, A magyar állam életrajza és a Három nemzedék szerzőjével úgy áll ki ellenfélként, mint az ifjú Toldi a roppant erejű cseh vitézzel. Ízeire szedi Szekfű életművét, s a zsigereiben a Habsburg-restaurációt fedezi föl. Ha csak azokat a kérdéseket emelnénk is ki művéből, melyeket a nagy történésznek nekiszegez, elámulnánk tájékozottságán és szenvedélyén. Őstörténet és modern néprajz, középkori katolicizmus és a Rákóczi-fölkelés, a szatmári béke és II. József kora, a XVIII. századi Erdély és a huszadik századi földreform, Trianon gubanca és a bartóki modell, az európaiság és asszimiláció kérdései olyan természetes élénkséggel kavarognak-sürögnek érvei rendszerében, mintha regényt írna, méghozzá Proust időbontásos módszerével. Így aztán módszer és nyelv külön is tanúsítja, hogy a magyar történelem Németh számára nem szaktudomány és nem is az időszakos politika igazolója, hanem a legszemélyesebb élmény. Hatalmas emlékezet, amely úgy viselkedik, mintha a saját múltjára is emlékezne. Az ő történelemtudása nem fölidézi és rendszerbe gyömöszöli az elmúlt századok tényeit, hanem újjáteremti. Ha Szekfűnek kormányzati elképzelés a történelem: Németh Lászlónak megrázó, nagy drámai költemény. Szakadatlanul megújuló élmény, bűntudat, meghasonlás, remény, katarzis. Idegeinkbe ágyazott szemlélet. Kissé jelképesnek is tekinthető, hogy a korszak legjelentősebb szaktörténészével neki kell szembefordulnia. Szekfű gondos elfogultsággal megtervezett Habsburg-nosztalgiás, neobarokk látomásával ő egy magyar hátterű, de közép-európai fogantatású látomást fordít szembe. Egy olyan Európa emlékével a háttérben, amelynek hajdan Krakkó, Buda, Prága voltak sugárzó központjai. „Akármennyi a ferdítés Szekfűnek jóformán minden tételében, az igazi torzítás mégsem az, amit leír, hanem amit elhagy. A magyar történelmet nem lehet a kelet-európai népek történetéből ilyen önkényesen kiemelni, s a germán világhoz odacsapni…”

Író létére szaktudósokkal is azért vívott lenyűgözően, mert a szellem területén őt ugyanaz a gyomrot reszkettető gondolat mozgósította, mint politikai és hatalmi harcában Zrínyit, Bocskait, Bethlen Gábort: összeforrasztani a széthullt magyarságot, s csatlósi sorsából kimentve külön útra is téríteni.

Eközben szült olyan utópiákat, mint a sokszorosan gyanúba kevert „harmadik út” elmélete. Nálunk szokás elítélni az utópiákat. Különösen, ha nem azonnal, vagy ha nem betű szerint igazolja őket a történelem. Szerintem attól, hogy a harmadik út a magyar politikában járhatatlanná vált, semmiképpen se minősülhet erkölcsi gyarlóságnak. Először is, mert a harmadik út: az önvédelem eszmei terve. A századokon át ide-oda csapódó ország magát féltő reflexe. Másodszor: a hitlerizmus és a sztálinizmussal megterhelt szocializmus közül kikanyargó egérút. Végül azért se lehet a harmadik utat egyetlen ajkbiggyesztéssel elintézni, mert a térség, ahol élünk, ha kínnal és keservvel is, de kitaposott magának egy harmadikutas lehetőséget: a jugoszlávokét. Ha a Németh László-i elképzelés mögé nálunk, idehaza, a jugoszlávokéhoz hasonló nemzeti összefogás szerveződik, becsületmentéssel egyidejűleg a magyar történelem is rásodródhatott volna erre az útra. A morális tisztessége mellett Németh utópiájának a gyöngeségét egyedül azért marasztalhatjuk el, mert nem a küzdelemre, az ellenállásra, hanem a várakozás taktikájára alapozott. Volt ebben fölismert történelmi kényszer, de volt benne értelmiségi öncsalás is. A második szárszói beszéd elmondásakor például makacsul hitte, hogy a világban, a szörnyűségek ellenére, sokkal több erkölcs lappang, mint ahogy azt a szellem embere gondolja. Több lappang Magyarországon is. A föladat tehát az, hogy berendezkedjünk egy belső, morális honvédelemre, s átmenthessük magunkat a háború utáni jövendőnek.

Németh László gondolata megbukott, de reménnyel teli tévedéseire már a mai utókor is úgy tekinthet, ahogy Széchenyiére. Olyan tévedések ezek, amelyekben több figyelmeztető tanulság nyüzsög, mint a beigazolódott jóslatokban.

A harmadikutas utópiája mellett egy másik nagyra nőtt utópiája is volt: a minőség forradalma. A „tömegek lázadására” adott válasza. A huszadik századi eltömegesedés, érzelmi-értelmi elkorcsosulás ellen meghirdetett gyógyítói programja. Sajnos ez is csak utópia maradt, noha erről azt hihette volna az ember, hogy könnyebben megvalósulhat, mivel nem közvetlenül kötődik a politikához. Meg kellett tanulnunk, hogy igenis kötődik. A negyvenöt utáni nagy változásban a természetes értékválasztódás helyett olyan kényszerekkel beoltott kontraszelekció indult meg, amely ragályossága miatt lassan történelmivé vált. Ma már kapálódzunk ellene, sóvárogva emlegetjük a minőséget, de számunkra most legalább olyan áhított utópiának tűnik, mint megszületése pillanatában Németh Lászlónak.

Az utópia, persze, csúnya, bepárásodó fogalom. Nem szeretném, ha néhány mondatom alapján Németh Lászlót, főként azok a fiatalok, akik nem is ismerik eléggé, felhőgyártó zseninek gondolnák. Az utópiának egyszerűbb nevei is akadnak, amelyek tisztább fényt vethetnek gazdájukra. Elnevezhetjük: mozgósító erőnek, útra indító képzeletnek, egy nagy mágnesnek, amely lelket és gondolatot magához ránt, sőt elnevezhetjük alternatívának is, amellyel érdemesebb szembesülni, mint a hiányával. Tolsztojban sok utópia élt, s Gandhiban is. Legyintsünk rájuk? Nem legyinthetünk. Mindkettőjük élete – az abszurd vég ellenére is – a világtörténelem legsikeresebb életei közé tartozik. Nem véletlen, hogy Németh Tolsztojjal és Gandhival „összetalálkozik”, és a maga életébe fonja őket. Egyértelműen tudja róluk, hogy messianisztikus láz tüzesíti át idegrendszerüket, de ő nem erre figyel elsősorban, s a mi figyelmünket se erre hívja föl, hanem erkölcsi zsenialitásukra. Példaéletük erejére, mellyel – mint ahogy Gandhi bizonyította – még történelmi győzelmet is ki lehetett vívni. A machiavellizmus politikai elméletét, ha csak egy esetben is, de képes volt a gandhizmus megkérdőjelezni.

Aki valamennyire is ismeri Németh gondolkodását, tudja, hogy az ő értékrendjében a betetőzött életmű semmivel sem áll előkelőbb helyen, mint a műként megteremtett élet. Példa rá Égető Eszter című regénye, de mindenekelőtt saját élete.

Első írói sikere után, Bécsben telő nászútja közben levelet ír Osvátnak. Ebben a levélben íródik le a hírhedtté vált mondat. „a magyar szellemi erők organizátora akarok lenni”. Olyan hang súghatott neki, mint Saulnak a damaszkuszi úton. Osvát, aki nyilván magát tartja első számú szervezőnek, megrökönyödik az ifjú önjelöltön, és mindent elkövet, hogy buzgalmát lehűtse. Nyájas machiavellizmusa Némethnek elég volt egy életre szóló dachoz. Még hogy őbelőle csak művészt akar faragni a nagy tekintélyű szerkesztő úr? Soha! Az író: vállalkozás – írja elég korán a hadüzenetes mondatot. Rövidesen azzal toldja meg, hogy nemcsak az írás: az élet is az! Magyarországon különösen, ahol – Adyt idézve – még a Templomot se építettük föl. „Van a Törzsfő Magyarországa és van az Osvát Magyarországa – nem születhetik-e meg az én bábáskodásommal a harmadik?” – írja az Ember és szerep-ben.

Ezzel a kijelentéssel kezdődik el egy eretnek élet. Hogy milyen bugyrai s inkvizíciós lélekállapotai voltak ennek az eretnekségnek, sorra elmondják a drámái. Különösen sokat árul el gondolkodásáról, alkatáról és jelleméről a VII. Gergely, a Husz, a Galilei. „Én nem vagyok a vértanúk fajából való: nem keresem dicsőségemet abban, hogy halálomat dobjam a mérlegbe, különösen, ahol egy világos érv a legkülönb életnél is többet számít…” Ezt éppen Galileivel mondatja a drámában, de mondhatta volna ő maga is közvetlenül, önvallomásként.

Ez életének egyik sarkpontja. A másik a Husz-dráma kapcsán íródik le egy vallomásban. „S ez a Husz kellett énnekem: a szelíd, alázatos, békére vágyó ember, akit azonban megfogott az igazság – az ő agyában kialakult igazság –, s ezt nem bírja elereszteni. Nem gőgből ragaszkodik hozzá, szívesen megalázná magát ellenségei előtt is; őszintén könyörög, hogy győzzék meg, világosítsák föl, de inkább meghal, mint hogy meggyőzetlenül föladja.” Husz meghal, Galilei élve marad, de mindkét sors mítoszerejű tanulságából – amelyek már az európai kultúra mítoszai – Németh a szolgálat, a hűség, a jóra törekvő remény elkötelezettségét emeli ki, merthogy a ránk bízott élettel és igazsággal nekünk úgy kell sáfárkodnunk, hogy az maradjon életben, amelyiknek folytatódnia kell. Már-már a vallásos hit parázsmelegét érezni katarzis helyett. Pedig csak arról van szó, hogy Németh nem katasztrófacsináló őrültekkel, nem a Shakespeare-i, a dosztojevszkiji, lorcai fékezhetetlenekkel fejezi ki magát, hanem az erény, a kötelességtudás megszállottjaival, a politika szentjeivel, akikbe épp erkölcsi lendületük közben ragad bele kullancsként a végzet – többnyire önhibájuk miatt –, és mint saját vétkeikbe bonyolódott Oidipusz királyok, méltóságuk fényében vergődnek, s belülről válnak tragikussá.

Ezt a dramaturgiát Németh a saját sorsa esztergakésével maratta ilyenre. Drámáit – játszhatóságuk ellenére – gyakran nem is drámáknak, de Szent Ágoston-i vallomásoknak érzem. Minden sorukból egy hatalmas érzékenység visszhangját hallom, életrajzába beilleszthető hitelességgel. Ha a némethi dramaturgia hiányos izgalmaiért nem kárpótol is az izgalmas gyónás, az emberiség néhány nagy alakjának – magyarnak s nem magyarnak – a maszkjában elmondott vallomása mindenkor megrendítő. Egyáltalán nem csodálkoznék, ha a klasszikus értékekre újra kiéhező Európa, illetve a világ, épp ezekért a vallomásokért törölne le Németh László számára egy széket.

Előbb persze mibennünk kell igazán helyet találnia. A fejünkben, a hajlamainkban, kíméletlenségünk zavarában. Mert lám, zavartan beszélek róla én is, mint aki mindent tud, sejt, sőt aki tudatni és sejtetni akar róla mindent, de még mindig nem tanult meg az életéről s fölbecsülhetetlen művéről beszélni.

 

1980

 

 

 

Németh László könyvei között

Az a kifinomult gondolat, hogy van a tárgyaknak is lelkük, sőt könnyük, derűjük, hatalmuk is van, sokáig csak a költői szó metafizikáját példázta számomra, de amikor évekkel ezelőtt, az újrarendezett nagycenki kastélymúzeumban – térképek, gőzhajómodellek, bútorok, kéziratok között – váratlanul megpillantottam Széchenyi István sárga cipőjét, mely az öngyilkosság percében is a lábán volt, a torkomig ugrott a szívem: íme, az egyetlen koronatanú! A némaságra kárhoztatott kellék, az alantas lábbeli-szolga, aki tudásomat föllobbantva, képes újraéltetni velem a tragédiát.

Nem költői túlzás tehát a tárgyak lelkéről beszélni, de tapasztalat. Mégpedig ősi, mitológiákkal egyidős tapasztalat. Ereklyék, talizmánok és múzeumok létezésének a hátterében ezt az ősélményt fedezhetjük föl. Sőt, még az ilyen szerény kiállítások hátterében is, mint amilyen ez a dorogi Németh László-kiállítás.

Itt ugyan nincs semmi megdöbbentő tárgy, torokszorító holmi, amely Széchenyi hegyes, török cipőjéhez hasonlóan nyűgözne le bennünket; nincs semmi, ami fölrobbantaná bennünk az időt, az emlékezést, a halál üvegtárlóit, hogy megrendült örökösként idézhessük most ide magunk közé a nyolcvan éve született írót.

De ha megrázó emléktárgyak nincsenek is, figyelemre méltó meglepetés azért akad: szobrok, kéziratok, grafikák s fotók mellett itt láthatjuk együtt – mindenekelőtt dr. Szállási Árpád jóvoltából – Németh László minden első kiadású művét.

A könyvnyomtatás tömegtermeléses korszakában talán vékonypénzű ötletnek hathat ez a szándék. Túlságosan meghittnek az erős reklámhatásokkal dolgozó korban. Számtalan író esetében csámpás buzgalom volna előállni ilyen elgondolással, de Németh László esetében ennek beszédes jelentősége van. Egyrészt fölfoghatjuk igazságtevő gesztusnak is, másrészt gyakorlatias szándéknak, hiszen nemzedékek nőttek föl, amelyek nemcsak együtt, de külön-külön sem láthatták ezeket a köteteket. A politika úgy söpörte le bal kézzel őket a könyvespolcról, mintha szellemi ragályt terjesztettek volna. Nem dobta őket valóságos tűzbe, de jelképes tűzbe igenis beledobta. Tanárokat, írókat, nagy műveltségű értelmiségieket ismerek, akik olvasták Spenglert, Bergsont, Ortegát, Sartre-ot, Lukács Györgyöt, Lévi-Strausst, de nem olvasták A minőség forradalmának hat könyvét, sem a Készülődést, sem a Kisebbségbent, sem Az értelmiség hivatását, mert szellemi érésük idején egyik kötet sem került a kezük ügyébe.

A tekintélyt parancsoló, rózsaszín-feketés életműsorozat vaskos kötetei – a két évtizedes kiesés után – az utolsó másfél évtizedben sok mindent jóvátettek ebből a durva mulasztásból, de még nem mindent, mert például Németh László munkásságának két legrobbanékonyabb, legizgalmasabb kötete, a magyarság sorskérdéseiről írt esszégyűjteménye továbbra is a balítéletek sáncfogságában senyved, pedig az ellenük fölhozott vádak már réges-rég szétterjesztették a művek tartalmát, s mégis akad egy-két főemberünk, aki azt vallja rendületlenül, hogy ami vitatható, annak léteznie tilos, mert ami vitatható, az káros és haszontalan. Holott már megtanulhatta volna mindenki, hogy lángelmét korlátozni még lángelméknek sem szabad, nemhogy gondolatszegény stratégáknak vagy taktikusoknak. „A zseni esze tévedhet, a közérzete nem” – írja Németh László a napokban külön füzetben megjelent San Remói naplójában.

Sajnos az igazságnak ezt a lefegyverző árnyalatát nem szokták eddig észrevenni Magyarországon, s félő, hogy ezután sem veszik észre, pedig azokban az országokban, ahol a morális cselekvés folyton szembekerül a történelmi cselekvés kényszerével, tőrvényszerűen megszületnek a muszáj-Herkulesek, akik erőfeszítéseik közben gyakran épp az igazságtalanságaikkal fejezik ki a legsúlyosabb igazságokat, mert az igazság nemcsak érvek, bizonyítékok, összefüggések végösszege, de átfűtött pszichológiai állapot is.

Soha nem értheti meg Németh László – rajongásokkal és meghasonlásokkal átszabdalt – életművét az, aki lelki mélységeinek a legaljára nem ereszkedik alá. Ő nemcsak gondolkodónak volt nagy, de emlékezőnek, beleélőnek, pszichológiai lángésznek is, ha szabad ilyen fogalmakat használnom. A sokszor megvesszőzött utópiát – elképzelését például a harmadik útról vagy a minőségi magyarság jövőjéről – sokan ideológiaként értelmezték és értelmezik ma is. Én sokkal inkább lelki indítékokat látok mögöttük: országféltést, használni akarást, duhaj találékonyságot, hogy a nemzet – Mohácsok, kiegyezések, Trianonok után – szabaduljon ki végre évszázados ördögi köréből.

Hogy ez a pszichológiai morajlás mennyire kihallható minden társadalmi és történelmi gondolata alól, hosszan bizonyíthatnám, de talán elég, ha az egészet egyetlen lélektani ténnyel indokolom: Németh Lászlóban még a sérelem is mindig hivatástudattá változott át. Élete minden szélsőségét, kilengését, megaláztatását vagy éppen sikereit gyönyörű egyensúlyban tudta tartani a szolgálat eszméje. Mi ez, ha nem a legmagasabb rendű lélektani képesség? „A tehetség nem feltétlenül lázadó, hanem fegyelmező is” – írja önvallomásként és nemzedéke programjául. Nincs-e abban valamilyen messzire tekintő aszkézis, hogy míg Adyt tartja a magyarság legnagyobb írójának, a verekedő, a fejedelmi, a hódoltató, a forradalmár Adyt, addig ő a harcos értelmiségi jelszava helyett az alkotó, az építkező értelmiségi jelmondatait írja föl magának iránymutatásul? „Ami terem, az mind csendes. Az árvíz meg az égiháború zajos” – mondatja egyik drámája hősével. De mondhatta volna a maga nevében is.

A kis nép s a nagy szellem tragikus ellentétét, azt hiszem, senki sem élte át olyan gyötrelmes nemességgel, mint ő. Mintha csak tudta volna, hogy önfegyelme, megpróbáltatása és szerencsétlensége egyszer átváltozik majd mások szerencséjévé. Mint ahogy át is változott. Életműve: kimeríthetetlen gondolatbánya, érzelemraktár, indulatbank; egy lenyűgöző arányú anyahajó, amellyel körül lehet hajózni a Földet. Ő jegyzi meg egy helyütt Móricz Zsigmondról, hogy regényeiben, riportjaiban ott nyüzsög fél Magyarország minden alakja, típusa. Ugyan mit írhatnánk őróla? Valami olyasmit, hogy tanulmányaiban, drámáiban, regényeiben az egész Magyarország múltjának, jelenének és jövőjének szinte minden lehetséges gondolata megpendül.

A politika, mely hosszú időn át mellőzte őt, ezerkilencszázötvenhat után számos elképzelését hivatkozás nélkül is kisajátította. Nem ismerős-e a következő gondolat: Magyarországnak egy külpolitikája van: a belpolitika? És a másik: a magyar reform vagy nem reform a környező népek számára is példa?

Úgy hangoznak ezek a mondatok, mintha nem ötven esztendeje írta volna le őket, de mostanában.

És hát itt mozog körülöttünk a minőség forradalmának oly sokat csepült, megrágalmazott eszméje is! Kezdetben sokan bocsánatos utópiának tartották ezt az eszmét, a Németh László-i „üdvösség-vallás” egyik mozgósító hittételének. Később azonban, már a háború utáni besötétedésben, olyan kitenyésztett elgondolásnak, amely oldalági rokona a felsőbbrendűségi gondolatnak, sőt a fajiság eszméjének is.

Negyven évvel a háború után, az új társadalmi és a politikai rendszer megszaporodó úttorlaszai előtt tipródva, ma már világosan láthatjuk, hogy a „harcias kontraszelekció” folyamatát elindító mozgalmi és hatalmi erők Németh László minőségeszméiben saját ellenfelükre ismerhettek. Erkölcsi nemességet emlegetni akkor, amikor koholt perek tombolnak? Vagy az értelmiségi elit történelmi szerepét, amikor épp zúzzák szét? Ugye még utólag is hajmeresztő, de most, harmincöt évvel később, a lezüllött és megbukott kontraszelekciós folyamat végelgyengülése idején egyre nyilvánvalóbb, hogy a talpon maradásunkhoz egyetlen kapaszkodónk csak valamiféle minőségi eszmény kikovácsolása lehet.

Ez azonban csak a hazai vetülete a gondolatnak. Van tágabb és egyetemesebb érvényű is. Idézzük csak föl, hogy a második világháború óta hányféle lázadáson esett át például Európa ifjúsága, sőt az egész világé. A beat-mozgalomtól az amerikai, a francia, a lengyel diáklázadásokig s béketüntetésekig volt nehány. S végül mi derült ki valamennyiből? Egyértelműen az, hogy a hagyományos, a csetepatés, az utcára kizúduló forradalmaknak bealkonyult, és forradalmat csak befelé, a lélek és a szellem világán belül lehet kirobbantani. Ami kifelé hat, és könnyen fölismerhető, azt a mindenütt uralkodó hatalom azonnal lejárathatja, leverheti, kisajátíthatja. A minőség csöndes lázadása ma az egyetlen lehetséges tiltakozás és korszerű partizánharc az értékeket összezilált civilizáció és politika túlméretezett hatalma ellen. Olyannyira igaz ez, hogy néha egyetlen személy erkölcsi kiállása még birodalmakat is zavarba ejthet. „A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni.”

Ahogy egy szál gyertyával lehetetlen kivilágítani egy éjszakai várost, egy rövid bevezető szöveggel ugyanolyan reménytelen fölidézni a kiállított könyvekben testet öltött Németh László-i életmű jelentőségét. De nem is azért jöttünk ma itt Dorogon össze. Az én tisztem csupán annyi volt, hogy a nagy íróelődnek kijáró főhajtással – íróként és tanítványként – testközelbe idézzem szellemét.

 

1985

 

 

 

Illyés Gyula

Vannak költők, kiket nyáralkonyi fényben lehet igazán bemutatni; s mások, kiket hónapos szobákban, csapszékekben, könyvtárakban, nyilvánosházak vagy tébolydák elkülönített világában, szerelmek, forradalmak szélfújásában, istenek közelében. Mert arcélük ebben a környezetben kapja a legkedvezőbb megvilágítást.

Ha fölszólítást kapnék az utókortól, kíséreljem meg Illyés Gyulát egyetlen jelkép vagy egyetlen címer sugárzó világításába odaállítani, belebuknék. Semmilyen költői hasonlattal sem tudnám magamat kivágni, mert Illyést ott lehet igazán bemutatni, ahol éppen van. Jelenléte már önmagában is eszme, örökös kihívás, percről percre megismétlődő szembesítése embernek és világnak. Háttér gyanánt odaképzelhetem mögé Rácegres-pusztát ököristállóival, béreseivel, odaképzelhetem New York forgatagát, felhőkarcolóit, magasvasútját, Párizst, vagy az óceánt. Otthonosan láthatom Európa bármelyik hangversenytermében vagy akadémiáján és bármelyik falusi kovácsműhelyben. Környezete változhat, de alakja soha. Nyilván ismer valamilyen egyszerű titkot, hogy sértetlenül léphet át egyik közegből a másikba: tűzből a vízbe, parasztbútorokkal berendezett tihanyi présházából Éluard szürrealista látomásai közé; Pascal vagy Camus világából hazatérve a hajdani cselédrokonok, juhász-leszármazottak „mozgó világába”.

Sokan alakváltó ösztönének, mozgékony hűségének tulajdonítják ezt a képességét. A szavak igazak, de csak ha értő emberek körében hangzanak el. Fülbe dugott vattán átszűrődve az alkalmazkodás, a kétéltűség, sőt, a kétjelleműség vádjától szennyeződnek. Gyanítom, hogy az Illyés körüli félreértések – sok egyéb mellett – ebből is adódhattak, s adódnak ma is.

Vita helyett próbáljuk együtt megismerni az illyési világ természetrajzát – magunkét gazdagíthatjuk általa. Ő is így gazdagodott folyton másokétól. Talán azért nem idegen sehol a földön, mert mindenütt talál okulnivalót, végeznivalót, jóvátenni valót. Akár egy parasztházban, akár egy béketárgyalási teremben. S mindenütt azt keresi, mitől lehetne otthonosabbá tenni az emberi világot, most, azonnal. Meglepően hangzik – de tapasztalatból mondhatom –, hogy egy kétkilós, kézműves lakat rejtélye, melyhez nincs kulcsa, semmivel sem izgatja kevésbé, mint a történelemé, melyhez kulcsokat ő maga hajlít, reszel, idestova hatvanegynehány esztendeje. A legköznapibb dologból azért képes pillanatok alatt átsiklani a szellem világába, mert tudja, hogy összetartoznak. Tudja, hogy egy ólajtó ugyanúgy csukódik csikorogva a sarkán, mint a mennyország kapuja. Ez az ő irigyelni való eretneksége.

Költő, író, de igazi műfaja nem a vers, nem is a próza, hanem a hódítás, a megértés. Megérteni a világot, hogy jobbá tehessük. Legszebben ő ír magyarul prózát, de sosem szavak után kutat, hanem megoldások után. Ha megkérdezné valaki tőle, hogy milyen mozgalmakat, forradalmakat becsül: azokat, melyekről maradandó, nagy regényt lehet írni, vagy amelyek nagyobb darab kenyérhez juttatják a népet – töprengés nélkül az utóbbiakra szavazna. Illyés kihívóan nem a halhatatlanságnak dolgozik, hanem nekünk. „Áruló lennék, ha csak író akarok lenni” – ez a jelmondata. Az isteni ihlettel is inkább egy közönséges mozdonyt fűtene, mint hogy távoli, beláthatatlan időknek szolgáltasson villanyáramot. Meggyőződése, hogy a ma élők semmivel se szorulnak rá kevésbé a tisztánlátásra, mint a holnapiak. S valójában, nekik, a holnapiaknak is az segít, aki a munkát ma végzi el, s végrendeletével együtt nem hagyja rájuk.

1938-ban Franciaországba utazik, s úti olvasmányul Zrínyi írásait viszi magával. Megdöbben, hogy Zrínyi mennyire időszerű. Gondjai, tanácsai változatlanul érvényesek. Személye nem költözött át egy tisztességesen megőszült legendába, szinte a szomszédból beszél. A magyarázat Illyés szerint egyszerű: a magyarság körülményei alig változtak, a nemzet helyzete s így lelki magatartása századokon át csaknem ugyanaz. Jelenünk, első hátrafordulásra is, Mátyás koráig nyúlik vissza; és ezt a kórosan hosszúra nyúlt jelent is állandóan történelmileg kell átélnünk. Ez a mi folytonosságunk.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez volt a mi tragédiánk. Nemzedékében, József Attilával egyidejűleg, Illyés Gyula az, aki ezt a folytonosságot végérvényesen meg akarja szakítani. Költészetünk alapszólama, mely a történelmi magyarság sorsának a mottója is lehetne, századokig ebbe a mondatba sűrűsödött össze: „…s nem lelé honját a hazában.” Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty s Ady után Illyés is tovább üvölthette volna ezt a fájdalmas igazságot, de ehelyett ezt mondja: "Máskor elmélkedhetünk rajta, kinek a hibája ez, most azt nézzük, mit eredményezett.” Rendet kell rakni a romokban! Egyik kötetének a címében is ezt nevezi meg sürgető föladatként.

A rendrakást lehet-e ábrándozással kezdeni? Lehet-e a jövő felé fordulás reményével? Illyés gyakorlatias elme, még ösztöneiben, sugallataiban is az. Megérti, hogy aki csak a jövőnek él, előbb-utóbb belevakul a jövőbe, és szélhámosok áldozatává válik. Idézzük föl egyik gondolatát: „Valóságosan a jelent a múlt kétségbeesettjei viszik előre.” Idézzünk rögtön egy másikat is: „A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják… s valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, a rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meg a tájat és az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség.”

Ezek a mondatok már jóval azután íródtak, miután Illyés fölbecsülhetetlen munkát végzett e szóban forgó múlt megteremtésében. Jóval a Puszták népe, az Ifjúság, a Három Öreg, a Petőfi, a Rend a romokban, a Magyarok megjelenése után. Ettől van még külön is aranyfedezetük.

Nem érti Illyést, aki nem így közeledik feléje. Az életmű logikája tiszta, mint egy-egy rögeszme. Sokan a megszállottságot hiányolják munkáiból, a hamleti remegéseket és tőrdöféseket, a démonikus ajtócsapkodást ég és föld között, a valóság fölé lendülés tornamutatványait, a lét zűrzavarát részegen kivalló eszelősséget. Elárulhatjuk, hogy Illyés valójában az ilyen zaklatott, tépett alkatú költőket szereti – Petőfitől Szabó Lőrincig. De hogy torkából mégsem ezt a hangot szabadítja föl, azért van, mert a tanulsága már eleve ott fészkel a fejében: ha túlságosan tiszteljük tegnapi vagy mai szenvedéseinket, ez azt jelenti, hogy nem ismerjük, vagy rosszul ismerjük magunkat. Értelmet, értelmet, értelmet magukból a jelenségekből is! Megtermékenyítőnk ne a homály legyen, koronánk ne a mítosz. Értelmet a kőből, a csöndből, még a halálból is. Mi más ez, ha nem a legvadabb istenkísértés, megszállottság? Nem meghökkentésnek szánom: Illyés a világosság szürrealistája.

Úgy vált ördögűzővé a társadalomban és a költészetben egyaránt, hogy közben nem szeretett bele az ördögbe. Sorsa tette alkalmassá erre? Vagy ő tette alkalmassá magát erre a sorsra? Nyilvánvaló, hogy az eredmény egy belül lejátszódó dráma eredménye. Határozott, férfias elfojtásé. Hiszen régebbi s újabb versei közt is találunk szép számmal olyanokat, melyekben ablak nyílik sejtelmes határok felé, melyekben szemvillanások jelzik a tébolyt, télvégi huzat sodor be lehetetlen halált, lehetetlen életet. Közeli ismerősei neki is Picasso kétorrú hajadonjai, hatlábú ménjei, ismerős neki a lélek lecsapolatlan lápvidéke, hallja a hangzavart, szeme előtt is úsznak egy mondatba zsúfolt vörösmartys látomások. Ezeket ki is mondja. De ha többnyire mégis elibe vág érzelmeinek, azért van, nehogy az elragadtatott hang, a cséphadaró suhogása fontosabbá váljék az érveknél, a gondolatoknál. Nem a szenvedélyt becsüli le – a tiszta szenvedélynek készíti el az útját. Az öngyilkosságot halasszuk ma is el. Fojtsuk vissza a tébolyunk. Mi, akik mindent tudhatunk – kezdi egyik nemrégiben írt versét. Netán gyávaságból fojtsuk vissza? Az öncsalás kegyes és célravezető taktikájából? Ellenkezőleg: önbecsülésből. Mert tudnunk kell, hogy egyedül vagyunk. Ki ne hallaná meg az egzisztencialista hang fölcsattanását a versben? S ki ne hallaná meg rögtön utána az elfojtását is?

Vérlázítóan tudatos, már-már zsarnokian tárgyilagos.

Utolsó nagy nemzeti költőnk – szokták mondani róla tisztelettel, és mellére tűzik a költészet nagyezüstjét. Mi lenne, ha egyszer nem azt kutatnánk – azt is tévesen –, miben sereghajtó, hanem hogy miben kezdeményező, átfordító, törvényhozó. Ebben a megszállott tárgyilagosságban, ebben a kétségbeesést száműző haragban mindenképpen. S nemcsak a magyar költészetben, hanem a kortársi, európai költészetben is. Hogy idegen tőlünk ez a gondolkodásmód? Ez az érzékenységünkre géppuskatüzet zúdító partizántámadás? Lehet. Idegrendszerünket valóban másféle borzongások edzették. Csontunkban valóban másféle hagyományok rakódtak le. Mindnyájan tudjuk azonban, hogy az elmeszesedés lassú folyamata végül is mit eredményezett. Már csak önbecsülésből és szellemi kíváncsiságból is érdemes elgondolkodni Illyés másfajta ajánlatain.

Egy szóval az illyési erőfeszítésen. A láthatatlan színpadon ugyanis ő az egyik főhős, aki legtisztábban megértette Ady „világok omlásáról” szóló jóslatait, ugyanakkor azt is, hogy neki ezt végig kell élnie. Neki és másoknak is. Hogyan? s miképp? Ifjú korától kezdve erre kereste a magyarázatokat. S megváltozott történelmi és társadalmi viszonyok közt keresi ma is.

Leggyakrabban, sajnos, ezt vonják némelyek kétségbe. Ellentmondást éreznek a fiatalkori művek s a mostaniak között. Cáfolhatatlan példával szeretnék Illyés mellett bizonyítani. A Puszták népét ugyanaz a kéz írta, s ugyanaz a szenvedély hitelesítette, mint a húsz évvel későbben írt Bartók-verset, a Fáklyalángot vagy a Kegyencet. Mert ahogy a Puszták népében egy nemzet alatt élő réteg életét, sorsát emeli történelmivé, a Bartók-versben egy lefojtott nemzeti közérzetet hoz a fölszínre, ugyancsak történelmi érvénnyel. Mert növeli, ki elfödi a bajt – mondja a vers, és végkövetkeztetésül azt, hogy rendet, igazit, vagy belevész a világ, belevész a világ, ha nem a nép szólal újra fölségesen.

Illyés győzelme éppen az, hogy az ellentmondásokat – szinte szemünk láttára – művein belül győzi le. Ezáltal fölszabadít. Nagy és bizonyító példa erre a reformáció genfi emlékművéről írt verse. Folyamatosan megőrzött korszerűségének – kihívóbb szóval: modernségének – is ebben van a titka. Minden fajtájú elidegenedéssel szemben azt az egyetlen szükségletet fejezi ki, hogy megízleltesse velünk a létezést. Ajándékozzuk meg magunkat az élet szépségeivel. Mert létezni, az maga a szépség, haladni, az maga a hűség. Első verseskönyvétől, a Nehéz földtől, így tágul az illyési világ az egész föld gondjait fölvillantó költészetté.

E rövid írásban egyetlen szó sem eshetett művészi értékeiről, széptani értelemben. Sem életműve nagyarányúságáról, műfaji változatosságáról. Ebben a sok mindent megtagadó korban Illyésnek egyetlen sorát sem kell megtagadnia.

Szót erről sem ejtettünk. Sem nyelvéről, e különös hangszekrényről, melyben egyidejűleg ott zeng a nép nyelve, a régi magyarságé, Bornemiszák, Pázmányok nyelve, a tárgyait megnevező mezítlábas, bennszülött béresé s a szellem csúcsaira eljutott gondolkodóé. Szó sem esett egyszemélyes mozgalmáról, melyet a határainkon kívül élő, de anyanyelvünkön beszélők emberi méltóságáért indított. Nem esett szó a szegényekhez húzó vonzalmáról, de magát a szegénységet gyűlölő férfias haragjáról. Nem esett közvetlen szó európaiságáról, nemzetköziségéről, hazafiságáról. Ezeknek s még annyi másnak a bizonyítását a műveire bízzuk.

 

1968

 

 

 

A kötés rejtélye

Épp a tizedik nyara múlt el az idén, hogy egyik barátommal, nagyot gondolva, fölkerekedtünk a somogyi part homokjáról, s úgy, ahogy voltunk, ingben, fürdőnadrágban, látogatóba indultunk Illyés Gyulához, Tihanyba. Ezt persze csak kellő elfogultsággal s jóindulattal mi neveztük látogatásnak, hiszen senki se hívott, és senki se várt bennünket odaát a hegyen.

Illyést azonban nem találtuk odahaza.

Mi tagadás, kicsit meg is könnyebbültünk – legalább nem kell pironkodnunk a tolakodás, a zavarkodás miatt, vagy erőnkön fölül szellemesnek mutatkoznunk a házigazda villogó, s főleg süldő-írókat előszeretettel megtáncoltató tekintete előtt.

Egy rigómezei csatavesztéssel több – egyeztünk meg Gy. Lászlóval szűkszavúan, s vállunkra dobott inggel, lazán, cigarettázva indultunk vissza a halászkikötő irányába.

Kedvünket váratlan közjáték élénkítette föl. A jegenyés úton egy motorkerékpáros férfi közeledett. A motor akadozó, köhögő, majd a megszalasztott gáztól diadalmasan fölerősödő hangja olyan szentségtörően hatott a bokrok, a vízpart, a nádas csendjében, mintha cirkuszi műlovarnők puha és kényes mutatványát váratlanul bohóc zavarná meg, mondjuk, egy gépesített talicskán, melynek rekedt cséplőgép-hangja van.

Mindkettőnkből kitört a nevetés. Na, ezt az országúti alakítást megpillogjuk közelről is!

A nyeregben Illyés ült, melegítőben, akár egy öttusázó, ki csak az imént hagyta abba előző versenyszámát: a permetezést.

Pillanatok alatt kiderült, hogy a törpe robogó, bármennyire fájlalja is, nem az övé. Egy mérnök ismerőse tervezte, most hozták ki a műhelyből, még meleg, még szabadalmaztatva sincs – ő csupán kipróbálja, bejáratja, betöri. De félre ne értsük: nem nyereségvágyból vállalkozott a bejáratásra, sőt nem is szívességből, hanem kíváncsiságból. Becsületszóra, élvezi.

Filmes-nyelven szólva: ezt a képet szeretném egyszer s mindenkorra kimerevíteni. Mert legpőrébben – az értelem szó szerint is legútszélibb fölvillanásában – ez sűrítette össze, s tette számomra képszerűvé Illyés emberi s költői természetét.

 

Igen, kipróbálni motort és gondolatokat. Mert a gondolatok is úgy kezelhetők szinte, mint a tárgyak. Kipróbálni mosolyt és szabadalom nélküli eszméket. Veszélyt és tűrőképességet, legelőször is magunkon. „Az igazi hódítás a pontos ábrázolás: a titok, a lényeg, a lélek leleplezése.” Hogy félhetnénk attól, amit ismerünk? Az a mienk. Vegyük tehát kezünkbe a világot, hogy megismerhessük színét-szagát, s fortélyait kitanulva változtassunk rajta. Nincs valóságfölöttibb élmény, mintha így sikerül a valóság fölé lendülnünk. „Mert mi a piszok a vegyészetben is, a filozófiában is? A dolog, ami nincsen a helyén.”

Folytassam? Talán fölösleges. Már a legegyszerűbb példa említésétől is bent vagyunk abban az illyési örvénylésben: szobákon, fejeken, országokon, hiteken, reményen s reménytelenségeken átsöprő huzatban, amely az elemi erejű ösztönöket és szenvedélyeket átalakítva újfajta szenvedélyt kínál: a percről percre való tudatosodásét, a tisztánlátás bujtogató és lázbahozó izgalmát. „Csak az lehet hasznos ismeretünk a világról – írja valahol –, amely eszünk bírálatát is megállja. Létünkről nem álmot akarunk, hanem tényeket.”

Az illyési életmű így lett – pontosabban ezért lehetett – egy élet próbája is.

Boldogan írom le a mondatot, mert az ismerős zugok irányából máris hallani vélem a fölhorkanásokat: ez mind szép, és mind igaz, de Illyés azért túlélte, amit kipróbált. Ha megsebesült is sokszor, ha vért, ha zöld epét hányt is, de lemászott a keresztről. Megúszta a Tanácsköztársaság bukása utáni megtorlást; a száműzetésben aranyat lelt; megúszta a Horthy-korszakot, a börtönt, a németek hajtóvadászatát. Az életveszélyt mint kigyulladt ruhát tépte le magáról mindannyiszor.

Jobb lett volna talán, ha nem tépi le? Ha nem ússza meg? Ha belepusztul? Jobb lett volna, mert vigasztalhatnánk magunkat az ő hiányával is? Ne legyünk szemforgatók: tudjuk, hogy egy-egy nagy sugárzású halálnak szinte ugyanúgy meg kell születnie, mint korszakos remekműveknek. Vagy mint ahogyan a nagy alap-tragédiákban meg is születik mindig. Bűntudatnak igen, de vádnak ilyen esetekben nincs helye. Épp ezért a József Attila-i sorsot hagyjuk meg József Attilának, az illyésit pedig Illyésnek. Már csak azért is, mert a halál nagyhatalmú logikája mellett ott van, vele együtt – párban vele vagy farkasszemet nézve – az életé is. Szorongató helyzetben élni ugyanúgy erkölcsi kérdés, mint nem élni.

Jó hazafias költészetet rossz hazájú népek szoktak nyújtani… – írja le alaptételként Illyés. Sajnos, hősökre és vértanúkra is ilyen rossz hazájú népeknek van szükségük – tegyük hozzá az ő esze járása szerint.

Meddig és miért?

Ettől a két kérdéstől került Illyés az egész magyar irodalom keresztezési pontjára. Jobban mondva, ütköző pontjára. Mert nyugtalanító kihívásai – melyeket sajnos mind a mai napig nem fogtunk föl a maguk mélységében – nemcsak saját korának szóltak, nemcsak nekünk, de előre s hátrafelé tágulva otthagyták kérdőjeleiket minden dolgunkon. Kénytelen vagyok a legalapvetőbb illyési alaptételt idézni: elmaradt, romboló országok szellemi életük korszerűsítésével tartják magukat a fölszínen, ameddig bírják.

Mi ez? Épp annak a kétségbevonása, amiért a Balassik, a Csokonaik, a Vörösmartyk, az Adyk buzgólkodtak? Ellenkezőleg, az, hogy eszményt ne eszmény igazoljon már végre! Ne az termelődjön és sarjadjon újra, aminek a végére ismerős toroknyílással odaénekelhetjük a remény vagy a téboly szavait.

De hogy még egyértelműbb legyek: megpróbálhatom egy kitérővel.

A magyar történelem egyik legnagyobb, sorsfordító alakja Széchenyi István. Lángelméje, példája még ma is időszerű és fölkavaró. Széchenyi kiindulópontja, mint tudjuk, hamleti: leszünk, vagy nem leszünk. De válasza, a lélek belső visszhangjára felelő válasza nagyon is Hamlet-ellenes, nagyon is gyakorlati, legalábbis az utolsó, a legutolsó pillanatig. Erősödjünk előbb, és gyarapodjunk, fölfelé így nyílhat előttünk út. Verődjünk előbb közösséggé, nemzetté, tudjuk meg, kik vagyunk, mire valók és mire képesek.

Számolva a félreértésekkel, kimondom tíz esztendeje takargatott gondolatomat: Illyés a magyar irodalom Széchenyije. Az ő kiindulásai is hamletiek: pusztuló nép vagyunk-e, vagy talpraálló? De válaszaiban a hamleti helyett túlnyomórészt a fortinbrasi mondatok kavarognak: megcselekedted, herceg, ami a dolgod, most már ég veled, vár minket a csatornázás terve, vagyis a munka, a pokoli, a gyalázatos, a reszkettető, a halhatatlan munka.

Hogy is írta fiatalon?

„Sajnos, én a gordiuszi csomó megoldóját már diákkoromban nem hősnek tartottam, bármennyit hadonászott is a kardjával – hanem csalónak. A nevezetes csomóval ugyanis a feladat nem a vágás volt, hanem a kibogozás. A kötél ugyan kettéesett, de a kötés rejtélye ma is megoldásra vár.”

 

Tudjuk, hogy egy-egy műve csomókibogozás volt, s nem is akármilyen mesteri ügyességű. Az volt a Puszták népe, a Petőfi, a Hősökről beszélve, a Kegyenc, a Hajszálgyökerek. És a versek: a Galamb utca, A kacsalábonforgó vár, a ritkán emlegetett Avar, a Remény, remény, a Hullaevők, az Óceánok, a Menedék, A reformáció genfi emlékműve előtt, a Bartók, a Ditirambus a nőkhöz és így tovább. Az utóbbi, mint valami fonákjáról olvasható történelem és sorsmagyarázat, oly lenyűgöző egyoldalúsággal szólal meg, szinte elvárja mindnyájunktól, hogy emberi történetünkben mindent újra gondoljunk végig: lábraállásunk őspillanatától mostani civilizációnkig.

 

Nem a kövek és nem a fémek.
 
Nem amik állják az időt!
– – – –
 
Nem az örök-élet-ígéret
 
cinkosai. Nem a kimértek.
Hanem a törékenyek s engedők.
 
a fű, a lősz, a sás
 
lett tiltakozás.
– – – –
nem a vezényszó: Rohamra! s Imához!
 
Hanem a megforditott vánkos.

 

A játékos, a csínytevő, a játékot is komolyan gondoló, a dadaista, az örökös mozgásban lévő Illyés beszélhet csak így. Ő, a belső meghasonlásait nagy kínnal takargató férfi, aki inkább körbejárja vigaszért a Földet, semminthogy elveszítse.

 

1972

 

 

 

Illyés Gyula köszöntése

Victor Hugónak, a franciák nagy öregének – írják az emlékezők – elbokrosodott, sűrű, ősz szakálla volt. Áttetsző, sárgásfehér, mint a gondosan megtilolt és meggerebenezett kender.

Tolsztojnak szintén.

Mintha az irodalom híres aggastyánjai – a romantika vagy még inkább az ószövetségi próféták divatját követve – ábrázatukkal is hitelesíteni kívánták volna, hogy nyolcvanéves korukra átléptek abba a kétségbevonhatatlan életkorba, ahol a bölcsesség, a halhatatlanság, az Isten tőszomszédsága magát a testet is átalakítja, és hozzáidomítja már a végleges szerephez.

Illyés Gyula most érte el ezt a magaslati kort. De ha közülünk bárki – akár csak irodalmiaskodó elszólásul is – agg Orfeusznak nevezné őt, mint a franciák Victor Hugót, országos mosolyt indítana útjára.

Mert Illyés nyolcvanévesen is a kortársunk. Hosszú ideig elődünk volt, Németh Lászlóval, Veres Péterrel, Déryvel, Tamási Áronnal s másokkal együtt, s aztán, amikor egyedül maradt nemzedékéből, bevárt bennünket. Megtehette volna, hogy a megtizedelt és lerongyolódott utódoknak hátat fordít, és magába zárkózva továbbmegy – hiszen a nagyságnak ugyanúgy külön indítékai; külön törvényei vannak, mint a költészetnek –, de nem tette meg. Számtalan lírai, társadalmi, politikai fölismerése után – az utolsó évtizedben – azt ismerte föl, hogy a magyar irodalom erkölcsi jogfolytonosságát a roppant veszteségek ellenére is biztosítani kell. Egyrészt, mert az igazmondás hagyománya legszívósabban továbbra is az irodalomban él, másrészt azért, mert egy nemzet érzelemhagyatéka is ott él. „Egy kis figyelmetlenség tíz emberrel, s a nemzet egy emberöltőre néma marad” – írja – minden korszakra érvényesítve – meggyőződése szigorú tudatában.

Írásban és beszédben Illyést a mindenkori magyar irodalom „legnagyobb szabású taktikusaként” szokták emlegetni. Elfogadhatjuk a minősítést, ha ez a sárban meghurcolt idegen szó ezúttal nagy távlatú és mozgékony gondolkodót jelent. Illyés Gyula az utolsó ötven évben, ha nehezen is, de jó néhányszor kivágta magát és eszméit a történelem és a politika kelepcéiből – ez tagadhatatlan. Sokan – szemérmetlen önzésből – elvárták volna tőle a hősies, a felejthetetlen vértanúságot. Csakhogy ő kezdettől fogva nem az áldozat szerepére készült. Korán eldöntötte, hogy a véraláfutásos Magyarországon nem a vakmerőség, hanem a józanság az igazán hősi állapot. A józanság, amely részegítő is lehet. A cél tehát nem az, hogy vitézien rohanjunk fejjel a falnak, hanem inkább lássunk át rajta, vagy hordjuk szét téglánként, ha épp akadályt jelent.

Szokatlan célkitűzés ez, és szokatlan módszer? Lehet. De ezt a szokatlan és gyanúba keverhető elvet olyan költő hirdeti, aki korszakról korszakra megírta mindig a maga és nemzete katartikus nagy versét. Ilyen volt többek között a Nem menekülhetsz, A kacsalábon forgó vár, a Nem volt elég, az Egy mondat a zsarnokságról vagy a Bartók.

A taktikái révén máig megtakarított élete tehát sokkal inkább a mi életünk lett, mint az övé. Nemcsak tanúként mondom ezt, hanem közönséges adósként, akiért Illyés nehéz pillanatokban is kezességet vállalt.

Ezerkilencszázhatvanötben Illyést Belgiumban a költők hagyományos babérkoszorújával koszorúzták meg. Olyan költők között, mint Ungaretti, Saint-John Perse, Octavio Paz, Jorge Guillén. A nyolcvanéves költőnek mi – újabb babérkoszorú helyett – legföljebb Szent István koronáját ajánlhatnánk föl, költői képzelettel. De mert ezt a lélekbeli gesztust sokan félreérthetnék, arra kérjük Illyés Gyulát, hogy a legegyszerűbb vallomásunkat fogadja el tőlünk születésnapi ajándékul: Sokan vagyunk a világban – idehaza és túl a határainkon is –, akiket az ő neve toboroz és köt össze, s akik az ő gondolatain is állnak, amikor a földön állnak.

 

1982

 

 

 

A halál másnapja

Tudtam, hogy ezt az utat egyszer nekem majd meg kell tennem: ezt az elháríthatatlan, golgotás utat lentről a városból föl a József-hegyre, Illyésék házáig. Tudtam, és képzelődtem is róla éppen eleget. Tálán nyár lesz, lidérces nyár, talán november, talán zúzmarásak lesznek a fák, a lépcsők, s a kilátó fölött elhúzó feketerigók után a gyász kondenzcsíkja ott gomolyog majd hosszan a levegőben.

De más képzelődni az útról, mint járni rajta.

Szombat reggel van, a halál másnapja. Illyés már húsz órája halott, s én megyek, ballagok elárvult házuk felé. Kopog a beton mögöttem, kopog alattam, bennem, s a magas kertekből ömlik elém az aranyeső; csupa kihívás minden, jó volna valami megváltó gondolatot kitalálni, de csak didergek egyfolytában, mint aki szabad ég alatt éjszakázott kabát nélkül. Talán el kéne hinnem, ami történt. El kéne hinnem a halált. Ez lenne méltó Illyéshez is. A bevallás, a világos helyzetfölismerés. Csakhogy a halál nem gondolat, nem isteni kinyilatkoztatás és nem végtelenből érkező üzenet, amit csak úgy egyszerűen el lehet hinni. A halál a legiskolásabb közhely szerint is – maga a nemlét, amit élni és átélni lehet csak, mint az életet.

 

*

 

Becsöngetek a házba. Várok. Didereg fölöttem a cseresznyefa is, amelyet ő ültetett. Lenézek a városra, a megüvegesedett Dunára. Az ő pillantásával pásztázom végig lassan a zsúfolt, napsütötte városportrét: a Margit hidat, a Lánchidat, a Szabadság hidat. Verset írt róluk, többet is. Az ő tekintetével súrolom végig ugyanígy Budát. Sok hazai és külföldi vendégének elmondta, hogy Görgey tábornok innen a közeli magaslatról figyelte és irányította ama nevezetes ostromot: a honvédseregét 1849 májusában. Büszke volt a helyre, a hely szellemére s a megidézett történelmi pillanatra is. Amikor nekem is elmondta ezt, és észrevette rajtam, hogy az emlékezéstől én is elérzékenyülök, akárcsak ő, máris lecsapott rám uralkodói humorával.

– Na, maga csak ne ragyogjon nekem! Az ilyen rebellis alakok miatt veszett el mindig az ország.

– Én, rebellis? Most hallom először. És Illyés Gyula? Ő mi volt, ha szabad szerényen érdeklődnöm?

– Természetesen lángész, de megalkuvó és kiegyező lángész, ügyes kétkulacsos, akit a mindenkori magyar kormány busásan pénzelt. A mai is! De úgy látom, ifjú kartársam, ön még mindig tájékozatlan ebben a szép magyar közéletben. Ráadásul műveletlen is. Bújjék beljebb, majd csiszolok valamit az elméjén, ha jóféle anyagból van.

 

*

 

Istenem, hányszor bújtam beljebb a házába boldogan! Minden velelétem izgalmas vizsga volt, a megrendezés szándéka nélkül is. Mi újság? – kérdezte elsőre mindig, de máris hozzátette: vágj a közepibe! Ahogy egy verset vagy drámát illik elkezdenünk. Beszélni, fecsegni nem lehetett előtte csak úgy bele a vakvilágba. Mert hallgatni is úgy hallgatott, mintha közben ő maga is fogalmazna. Javítana, törölne, vagy éppenséggel bokrosítaná tovább a gondolatot. Nyugodtan állíthatom, hogy a hallgatásának ugyanúgy stílusa volt, mint az írásainak. A hamis gondolatokkal szemben logikusnak kell lennünk – fogalmazta meg gyakran az író s a gondolkodó első számú erkölcsi parancsolatát. Sőt türelmesnek is! Hiszen az igazságot előrántani, mint egy kést, nem nagy dolog. Sokkal nagyobb és nehezebb dolog azt megtalálni. Kimondásához csak a test bátorsága kell, a megtalálásához a léleké.

 

*

 

Hogy milyen lehetett Balassi testközelből, nemigen tudjuk. A róla szóló duhaj és tragikus történetek jellemzik ugyan őt, elibünk idézik alakját, de a legendáját őrzik inkább, nem a leheletét. Kazinczyról, Vörösmartyról, Petőfiről, Adyról már sokkal többet tudunk. És Babitsról is: az élő, a mozgó, a sebzett, a megismételhetetlen emberi jelenségről.

A költők, akikről szó van, nemcsak életművet hagytak maguk után, nemcsak kinyíló és lezáruló korszakokat, de sorsot, szerepet és emberi sugárzást is. Emberi légkört, amely eltemethetetlen most már mindörökké.

Illyés is ezek közül a korszakos – jobb szó híján: karizmatikus – alkotók közül való. Elragadó volt eretneknek és egyezséget keresőnek egyaránt. Számolni kellett vele, ahogy egy nép lelkiismeretével, igazságérzetével és ízlésével is számolni kell. Eszméit, esztétikáját megmoroghatták némelyek, de azt a valamit, amit a nevének említésére éreztünk és gondoltunk, nem sérthette föl senki. A tehetsége volt ilyen parancsoló? Az is, de a tehetség önmagában sokkal sérülékenyebb. Ő az az idegszál volt, amely közvetíteni tudta Ady lázadását, Széchenyi keserűségét, buzgalmát s a lehúzott kucsmájú juhászok visszafojtott indulatait, anélkül, hogy egyik vagy másik mellett kötelezte volna el magát. Összegező volt, és így lehetett sorsfordító a költők és a nagy magyar gondolkodók között is. Az elfojtások és a kötelező szenvedélyek országában szemrebbenés nélkül írta le már fiatalon, hogy a józanság az egyedüli hősi állapot. Még szárnyaltató is! S e mellé rögtön azt a másik vallomását, hogy: „Nekem a könnyen megtámadható igazságok tetszenek, a »meztelenek«, a merészek; a veszélyes fedezékek és csapdák között egy szál lovasként száguldók. Amelyekre mindenki hadat vezet, rátüzel, amelyek tömegeket és országokat hívnak ki maguk ellen. Galilei igazságai tetszenek. Amelyeket évtizedekig gáncsolnak, kerítenek, öldösnek, de amelyeket – akkor derül ki – végül mégsem érnek utol… Amelyeket felfedezőik is hasztalan tagadnak meg. Amelyek akkor is igazságok, akkor is élnek, ha kimondójuk már vérében fekszik…”

Ha közelében voltam, ha ott vacsoráztam mellette, ha gondolatot cseréltünk az irodalomról, a világhelyzetről, a kisebbségben élő magyarokról, sose gondoltam a műveire. Nem jutottak eszembe sem a versei, sem a falakra fölkínálkozó gondolati remeklései, hiszen a rögtönzéseiből ugyanaz a szellem szikrázott elő folyton, mint a könyveiből.

Emlékszem egy sok szálból összefont monológjára. Ekkor már készülgetett fejében a Beatrice apródja, de mielőtt nekiült volna írni, műfaji gondjai támadtak. A szőlő is gyümölcs és a dinnye is az, mégis mások. Írjon ő is szabályos vagy szabálytalan nagyregényt a Tanácsköztársaság összeomlása utáni időkről? És írja úgy, ahogy azt egy hömpölygő elbeszélés rendje és talányossága megkívánja? Kezdjen el egy fejezetet például azzal, hogy X.Y. betántorog holtfáradtan a szobájába, kilép cipőjéből, meglátja magát a tükörben, sárga a szeme fehérje, mint a széttaposott libavirág, hátrál undorodva, és könyökével lever közben egy kristályvázát? Nem, ilyen részletező és leíró regényt a világért sem írna! Egyrészt mert unná, másrészt mert a „mi vidékünkön” mások az igények és a követelmények. Az írók másutt – például Dosztojevszkij, Thomas Mann, Camus – a lélek tudománya előtt törték mindig az utat. Ezzel szemben a közép-európai írók, de különösképpen mi magyarok, a történelem tudománya előtt törjük. Ezért aztán a korszakokat átröntgenező műnek egyszerre kell dokumentumhitelűnek lennie, és lábon álló szépirodalomnak is.

Ennyivel talán meg is elégedhetett volna egy futamra, de neki a szerény pontosság kevés volt. Lévén a „szellem arisztokratája”, neki a többlet is kellett. Nem nyugodott addig, amíg ki nem sisteregtette magából az egyedüli, illyési megfogalmazást: „Olyan könyvet akarok írni, amelyet nem a képzelet teremt, de a képzelet irányít.”

 

*

 

A szobában, ahol ez a monológ elhangzott egykor, most Flóra asszony áll sújtottan. Később Ika jön be. Kezet fogunk, állunk, nézzük egymást a halál másnapján, mintha egy földrengés után állnánk a romok között szótlanul. Illyés az ő halottjuk, talán itt kellene virrasztani fölötte, ebben a magára hagyott szobában s elborítani, betemetni körtefavirággal, mint a fiatal, tavaszi halottakat. Mert a Nyolcvanéves – fiatal is volt! A reményünktől és zsarnoki bizodalmunktól kényszerült az maradni. Akartuk, nagyon akartuk, hogy éljen, egészen a kíméletlenségig akartuk, de tehettünk-e egyebet? Tehettünk-e, ha csak őhozzá fellebbezhettünk? Ha csak őt éreztük illetékesnek legbensőbb dolgainkban! Ha Szegeden jártam, megkérdezték: hogyan van Illyés? mit gondol, mire készül? De megkérdezték ezt Kassán és Kolozsváron is, New Yorkban és Debrecenben, Münchenben, Balmazújvároson és Marosvásárhelyen. Hajdani időkben – hitem szerint – ő lett volna a „nagyságos fejedelem”. Ha kell, Bethlen Gábor, ha kell Rákóczi Ferenc.

 

*

 

Toporgok a megüresedett házban, amely egy meghitt haza kicsinyített zuga volt számomra mindig. A Gazda nagylelkűségéből szabad bejárásom volt ide bármikor. Most, mint a száműzött, csak tiblábolok. Leülök, fölállok, didergek. Siratni tudnám a férfit, a legvonzóbb lángészt, akit ismerhettem; siratni magunkat, mindnyájunkat. De csak nézem kirabolt szemekkel a magas és kemény parasztszéket, amelyen ülni szeretett, s a dohánybarna heverőt, amelyen utoljára láttam.

 

1983

 

 

 

Kendővel letakart tükrök

Illyésről, külföldieknek

Kevés ház áll ezen a földön, amelynek a küszöbét – idestova harminc éve – ugyanazzal a kirügyező izgalommal léptem volna át, mint Illyés Gyuláékét. Hiába hatalmazott fel a házigazda, hogy mehetek hozzájuk bátran s bármikor, nyitva az ajtó és nyitva az idő is betoppanásomhoz, kitüntető előzékenységét ugyanúgy nem tudtam elfogadni, mint ahogy tegezni sem tudtam volna őt soha.

A tisztelet akadályozott meg ebben? A harmincévnyi korkülönbség? Valami más is. Mindent egybefoglalva: az egészséges önzés. Illyéssel találkozni mindenkor esemény volt: lámpalázas nap az egymást hajszoló, kopott napok sodrában. Még készülni is lehetett rá, akár egy utazásra. Lehetett? Kellett is, mert az ország legtekintélyesebb írója nem megcsodálni való híresség volt, aki csak a papír fölött hadakozott mesterien a szavakkal és a gondolatokkal, hanem az eleven beszélgetés műfajában is.

Vannak művészek: költők, zenészek, festők, akik mellett fojtott lombsuhogást hallhat az ember, élet és halál hisztérikus ajtócsapódásait az időben, s vannak, akik a remény gyöngéd sírását kottázzák le nekünk a század otromba lármája közben. Illyés Gyula közelében a szellem üdítő léghuzatát lehetett érezni bármikor. Nem a könnyed, nem a föloldó s a feledtető szellemét, hanem azokét a prométheuszi férfiakét, akik az égből lopják le nekünk a derűt, és akik ezért jócskán megfizetnek.

Sainte-Beuve-ről értekezve írja egyik tanulmányában Claude Roy: „…az ember hajlamos azt hinni, hogy a rendkívüli intelligencia kissé mindig szomorú.” Illyést olvasva vagy hallgatva, én épp az ellenkezőjét tanúsíthatnám ennek. Az ő rendkívüli intelligenciája sose taglózza le az életkedvet, nem áll ki fanyar kritikusként a cselekvő ember elé, inkább mögé áll – sugalmazónak és bujtogatónak. Még a reménytelenséget is körberöpdösteti valamiféle tapasztalatból vagy csontból áradó vigasszal. „Valóságosan a jelent a múlt kétségbeesettjei viszik előre.” Ezt a vigaszt a történelem mélyrétegeiből fakasztja föl, de saját magából ugyanígy képes lelkierőt fakasztani erő fölötti mutatványokhoz: „Szórakoztat, hogy elmúlok” – leplezi le magát váratlanul egy halála előtt írt versében. Természetesen az elmúlás nem mint esemény és nem mint elkerülhetetlen törvényszerűség nyűgözi le, hanem mint részletekben megélhető, idegen csoda.

A magyar irodalomban Ady mellett az idősödő Illyést foglalkoztatja leginkább a halál érzete s tudata. De amíg Ady duhaj, kihívó, fejedelmi a halállal, lekenyerező vagy cinkos, sőt életerejének a fölingerlőjét látja benne, addig Illyés a tekintetét kutatja, egyezkedik vele, emberpártivá szeretné átnevelni: legyen a halál szigorú, de méltányos kritikusunk. Mintha mindnyájunk élete mű volna, amelyet ama végső pályázatra külön-külön benyújtunk. Mors bona, nihil aliud. Jó halál és semmi más – írja egy megrendítő és megnyugtató verse fölé még az ötvenes évek közepén. Egy évtizeddel később a Kháron ladikján, ebben az alkonyati esszéregényben a fölfedezők tárgyilagosságával írja le a halál felé tartó élet fonák, talányos élményeit: lassú meztelenre vetkőzésüket a sír előtt, s azt a metafizikai dacot, amelyet veszteségünk közben már-már titkos örömként élhetünk át, akár a jó ügyért meghaló vértanúk. „Jól közeledni tehát végnapjainkhoz, udvariasság. A megöregedés illemtanának fő vizsgája, hogy miképp húzzuk be magunk után az ajtót… Erre azzal a meggondolással kell fölkészülnünk, hogy még egy pillangó halála is botrányos ellentmondás.”

Ki ne hallaná ki ebből a találomra kiemelt nehány mondatból is a jellegzetes illyési torokhangot? Azt a szárnyaló rekedtséget, amellyel egy hihetetlenül gazdag élet drámai monológját végigmondta? Egy esztendeje halt meg, de a halálára én képtelen vagyok emlékezni. Arcára, mozdulataira, dühkitöréseire, meghökkentő észjárására annál inkább. Nyolcvanévesen is maga volt néha az emberi elevenség. A test nehézkes medvemozgását a vizslató s a világot körberöpdöső tekintete úgy ellenpontozta mindig, hogy nyomban meg is szüntette. Talán a rembrandti fény-árnyék érintkezése lehetne az az eligazító példa, amellyel az illyési szellem természetét érzékeltetni tudnám: a sötétségből átlépni a világosságba! Nem belerobbanni, nem beleugrani, hanem megkeresni az átmenet borzongató gyönyörét és izgalmát. Mert belenőni például a halálba, a szabadságba, vagy a megoldatlan ügyek bozótosából kivergődni valamilyen tisztásra, szerinte kalandosabb élet, mint fiatalnak lenni.

Utolsó nemzeti költőként szokták tisztelettel emlegetni, mint valami magyar Victor Hugot. Hogy mennyi az igazság ebben a hasonlításban, vagy hogy mekkora a külföldieknek szóló metaforikus szándék, nem firtatom, de ha valamelyik író, kritikus, szellemtörténész azt kezdené fejtegetni, hogy az európai klasszikus racionalizmus egyik legutolsó s hagyományőrző képviselője századunkban Illyés Gyula, véleményére izgatottan figyelnék oda. „Csak az lehet hasznos ismeretünk a világról, amely eszünk bírálatát is megállja.” Élete mottója lehetne ez a mondat, ha nem tömegével írt volna hasonlókat. „Mert mi a piszok a vegyészetben és a filozófiában is? A dolog, ami nincs a helyén.”

Ifjabb versíró koromban a világosság szürrealistájának neveztem el őt, akkor még csak szellemeskedésből, s utalva avantgardista párizsi éveire is, de később megértettem, hogy számomra ez a lírai rögtönzés fogalmazta meg legpontosabban gondolkodása stílusát és módszerét. Ebben a mi sokféle világnézettől megrészegült századunkban Illyés a józanságot tartotta igazán hősi állapotnak. Azt a józanságot, amely részegítő is lehet.

Van tehetség, amelyet a lázadás növeszt meg, s van, amelyet a fegyelem. Illyés lelkében ez a kettő birkózott, ölelkezett, pörösködött egymással pályakezdésétől halála napjáig. Némelyek ettől ítélték ellentmondásosnak alkatát, holott ez nem ellentmondás volt, hanem kettősség. Nem megosztottság, hanem többlet. Nem zavarodottság, csupán az árnyalatok feszült és gazdag játéka. Persze nézhetjük ezt az ízlése felől is. Fogadjuk el, hogy Illyés Gyula, szerepe és alkata szerint, Victor Hugora hasonlított. Igen ám, de ez a magyar Victor Hugo a tépett, a meghasonlásos, a Baudelaire-lelkületű költőkbe esett bele újra és újra. Sőt, miközben az elioti és Saint-John Perse-i személytelen költészetért hadakozott egész életében, legtöbbre mégis az olyan szélsőségesen individuális költőket becsülte, mint amilyen a magyar Szabó Lőrinc.

Nemcsak műveit, hanem az életét is ez a termékeny kettősség kormányozta. Ha, mondjuk, második hazájába: Franciaországba utazott, innen hazulról a tizenhetedik századi magyar költő és hadvezér: Zrínyi Miklós írásait viszi magával úti olvasmányul. Itthon viszont, magyar parasztok között forogva, Pascalt olvassa és Bergsont, Éluard-t, Malraux-t, Sartre-ot, Camus-t.

Tudatos összeszikráztatása volt ez jól szemlélhető végleteknek? Vagy a zenei disszonancia mintájára szellemi s politikai disszonancia? Ez is, föltétlenül, de több is ennél: egy közép-európai költő és gondolkodó szintézist kereső szenvedélye. Egy részeire szakadt Európa „erkölcsi újraegyesítésének” a szándéka.

A dadaizmus és a szürrealizmus másnapos bódulatával a Párizsból hazatérő Illyés néhány esztendő múlva meghökkentőbb „botrányra” vállalkozik, mint francia íróbarátai: Éluard, Aragon, Crével, Cocteau. A harmincas években megjelent esszéregénye, a Puszták népe, nagyobbat robbant, mint Tristan Tzara vagy Breton bármelyik kiáltványa. Illyés az önmagát nem ismerő magyar társadalom mélylélektani rétegeit bolygatta föl. Egyúttal persze a nemzet mélytudatát is. Tehát már ekkor fölírta az irányt szabó erkölcsi parancsot, mely munkásságának vezéreszméje maradt: újítás sosem csak az irodalomban esedékes, hanem a társadalomban is, sőt ott esedékes először és igazán.

Ötven esztendő óta a magyar szellemi élet nem tudta megkerülni Illyés Gyulát. Az ő fölismerései és újításai nyomán saját magát újította meg. Az utolsó két évtizedben például a nemzeti és a nemzetiségi kérdés nyíltszíni szóbahozásával és tisztázásával. Illyés ugyanis megrendülve ismerte fel, hogy a huszadik századi történelem egyik legfontosabb kérdése: a nemzet primátusának kérdése. Ami természetesen nem a nacionalizmus új fedőneve: nem agresszív felsőbbség, csupán megkerülhetetlen sajátosság. A nemzet értékőrző forma lehet a napjainkban egyre jobban fenyegető formátlanságban, föloldódásokban. Hagyomány lehet, és újabb és újabb leleményt szülő inger: a belső szabadság megőrzésének vagy kimunkálásának közös műhelye. De hallgassuk őt, a saját ellentmondásaival mindenkor emelkedetten szembesülő írót: „Ámulva nézek mindannyiszor körül, ha azt olvasom magamról: nemzeties. Nemcsak a nacionalizmusnak egy szikrája nincs bennem, de nemzeti érzéseimet is fogyatékosnak érzem, ismereteimhez, a helyhez képest. Még Jaurès-neveltetésű engesztelhetetlen internacionalista vagyok: egy morzsányival soha nem kívántam, s nem kívánok több jogot a népemnek, mely fölnevelt, mint bármelyiknek. De ha azért, ami kijár, nem emelek szót, épp nemzetköziségem zárna ki – mint orgazdát – nemcsak a magyarok közül; a kölcsönösség minden jó táborából.”

 

*

 

Még akad néhány hagyományőrző falu Magyarországon, ahol ha halott van a háznál, megállítják az órát, és a tükröt sötét kendővel letakarják.

A tavalyi év nagy halottja hazánkban Illyés Gyula volt. S az én megzavarodott érzékeimnek még mindig úgy rémlik, hogy az ország órája az óta az áprilisi nap óta is áll, s a képzeletbeli tükrökön még ma is ott sötétednek a halottaskendők. A zavarodottság nemcsak azért érthető, mert Illyéssel egy világirodalmi rangú író szakadt ki egy kis nép irodalmából, hanem azért is, mert egy hosszú korszak zárult le vele.

A magyar irodalom és a magyar történelem az utolsó két században, különösen a francia forradalom földlökései óta, olyannyira összenőtt egymással, mint a sziámi ikerpár. Hiába húzott volna sokszor a szívük kétfelé, összenövésük sorssá vált, drámaivá és széttéphetetlenné. Valójában ez a magyarázata annak a különleges „magyar jelenségnek”, hogy az ország politikai vezetői mellett mindig kiválasztódott egy-egy nagy tekintélyű író, aki kimondva-kimondatlanul a nemzet „erkölcsi kormányzója” lett. Az utolsó évtizedekben Illyés Gyulának kellett vállalnia ezt a szerepet. S mivel nincs senki, aki a helyére állhatna, már a betölthetetlen űr miatt is új korszaknak kell a halála után elkezdődnie. De ebben az új korszakban is az ő költői végrendelete visszhangzik majd a legerőteljesebben:

 

Nem lehet tisztességes ember,
ki a versírást abbahagyja.
Az igazmondást hagyja abba.

 

1984

 

 

 

Emlékező sorok a prózaíró Illyésre

Valamikor a hatvanas évek elején, amikor az Európa presszó még előkelő és vonzó helynek számított Budán, egy kora tavaszi reggelen, az egyik ablak melletti asztalnál Illyést pillantottam meg kintről. Megörültem, de kissé meg is lepődtem váratlan elém bukkanásától. Nem szokott ő nyilvános helyeken sürögni-forogni, főképp írni nem, mint a magamfajta, otthontalan írósiheder. Megkívánta talán a régi kávéházak hangulatát: a zajt, a zsibongást, a kávéfőzőgép sistergését? – suhant át elsőre rajtam. Vagy, leereszkedve a József-hegyről, ügyes-bajos dolga akadhatott errefelé, s közben betért ide, hogy egy kávé mellett papírra vessen valamit, mielőtt ez a valami szétfoszlana a délelőttben?

Írnivaló bennem is fészkelődött aznap, láttam, hogy „bérelt asztalom” még üresen áll a sarokban, de mihelyt megpillantottam Illyést, odalett minden írhatnékom. Egy fedél alatt írni ővele? Egy levegőn, s úgy, hogy a múzsa az ő csuklóját is nézi és az enyémet is? Nem. Ezt nemcsak stílustalannak éreztem, de egyenesen istenkísértésnek is. Olyasmi zavar bénított meg, amely egy alig fölszentelt kispap torkát markolja össze, ha bíborosa jelenlétében kell imádkoznia vagy igét hirdetnie.

Észrevétlenül szerettem volna besompolyogni a presszóba s leülni asztalomhoz, de csak úgy, mint aki éppen erre jár, fölhajt egy fél deci konyakot, s már üget is tovább. Illyés azonban észrevett, s intett, hogy menjek oda.

Torkot kiszárító izgalmat én még ifjúkoromban is kevés ember előtt éreztem, de Szabó Lőrinc előtt, Németh László előtt és Illyés Gyula előtt mindig. Lehettek ők szerények, gőgnélküliek s természetesek velem, sőt kézfogásukban ott bujkálhatott még a megkülönböztetett rokonszenv melegsége is, életük és művük, mint a Magas-Tátra tömege s csúcsa, kettős igézetben tartott.

– Rég láttalak, hogy élsz? mit csinálsz? – tolta elém Illyés a fémlábú, zöld kárpitozású széket. – És mit a barátaid? A híres „nouveau génération”? Napról napra várom, hogy elsodorjatok bennünket, öregeket. Kezdő korunkban mi már a negyvenéves írókat elaggott bölényeknek láttuk. Koszorút rájuk, s ki velük a Kerepesi temetőbe! No de félre a tréfával, hogy élsz, és mit írsz?

Odasandítottam a ceruzával telerótt lapokra, melyek ott hevertek az asztalon, kávéscsészéje mellett, s mintha épp tőlük kaptam volna külön bátorítást, csöndesen bevallottam, hogy újabban prózát írok.

– Prózát, te? – nézett rám ferdén megvillanó szemével.

– Csak nem lettél te is pártütő? Jegyezd meg: egyetlen komoly dolog van csak az életben: a vers. A versírás. A többi napszámos munka. Mert prózát bal lábbal is írhat az ember, ha muszáj, vagy ha kedve szottyan rá. Odahaza én is úgy írok, csak hát itt, ebben a vadonatúj, nagyvilági presszóban kissé zavaróan hatna: láb az asztalon, miközben szomszédomban valaki a Népszabadságot olvassa.

Kint a nap sütött, bent az összetéveszthetetlen illyési humor. Az a fénytöréses derű, amely oly ritka s oly kivételes értéke a komorságra, elégiákra s a magasztos lelkületre hangolt magyar irodalomnak. Itt-ott persze fölcsillámlik benne, egyebek közt Csokonaiban, Fazekasban, Petőfiben, a somolygó Aranyban, de például az utolérhetetlen humorú Karinthyban ez a hang más pályára tér: a vérfagyasztó és harsány abszurditásba vagy a pesti viccbe.

Ennek az élőszóban folyton fölszikrázó derűnek a versekben Illyés sose nyit ajtót. Vagy csak elvétve. Prózájában és egy-két komédiájában annál inkább. Ott füstölög és ott furfangoskodik ez a gunyorosság a Mint a darvakban s a Csizma az asztalonban. A Tűvétevőkben és a Bölcsek a fánban viszont már a farsangi kedély magasába röpköd. Helyenként a Lúdas Matyi észjárásánál és a tizennyolcadik század deákos humoránál is vaskosabb szellemesség csipkézi ki Illyés alkotó képzeletét.

Költészete és prózája ennyire más természetű képződmény volna? Ennyire elütne egymástól? Netán a kétféle műfaj is ama sokat emlegetett kettős alkatáról szolgáltat lappangó bizonyítékokat? Szó sincs róla. A különbség csak ebben az egy vonatkozásban: a derű és az írónia élénk színében fedezhető fel, másban nem.

Ezért is rejtély számomra, hogy Illyés mért különbözteti meg őket látványosan. Mért becsüli kevesebbre a prózát, mint a verset. A Magyarok naplójegyzeteiben így ír: „A prózaírók közül csak azokat szeretem, akiknek sorai között megérzem a versírót, a cserbenhagyott költőt: megsértett, szemrehányó tekintettel néz ki börtönéből, de elárvultan, fogolyként is ellenőriz, tilt, helyesel, akár maga a dörmögő lelkiismeret. Prózát csak jobb híján lehet írni, állandó bocsánatkéréssel, tartózkodással…”

Másutt még ennél is tüskésebb a vallomása. Egyik verseskönyve elé írt előszavában azt taglalja, hogy az emberi szellem elbutulása akkor kezdődött, amikor az eszmék és érzelmek teremtői, képviselői a legszigorúbb aszklepiádészi versformától elszakadtak, s áttértek az ömlő, az áradó hexameterre, ahonnan már csak egy lépés volt a locsogó próza, amelynek minden korban több köze volt a pletykához, mint a művészethez.

Az az író vállalja el ezt a nyilvánvaló túlzást, aki úgy ír magyarul prózát, ahogy korunkban és az elmúlt századok magyar nyelvű irodalmában is csak kevesen. Az az író, aki szerint minden jó mondat egy csiszolás azon, amivé az emberiség válhat. Az az író, akinek a stílusérettsége és -fejlettsége egyúttal az igazság fejlettsége is.

Megkereshetném az ellentmondás gyökerét s a meghökkentő avantgardista emlékek szerepét a vallomásokban, de azt hiszem, mélyebb kotorászások nélkül is kimondhatom, hogy Illyés prózaellenessége nem más, mint Jónás dacos dohogása az isteni fölszólítás ellen; nem más, mint a visszafeleselés nemessége a föladat teljesítése közben, hiszen a fiatal Illyés, a József Attilával párban rajtoló kezdő verselő, joggal hihette önmagáról, hogy tetőtől talpig költőnek született, s maradhatott volna is mindvégig, ha az ország társadalmi és politikai viszonyai nem kényszerítik rá a versen túli tanúskodásokra: az elemző, a felfedező, a támadó, egyszóval: a mindenkihez könnyebben eljutó próza írására. A társadalomrajzokra, a vitairatokra, a puszták népe megíratlan történelmének utólagos megírására.

Petőfi prózát is úgy írt, mint verset. Az élmények fiatalos, szabad csatangolása edzette mondatait. A megélt élet. A szenvelgéseket elutasító önérzet. Újítása ezen a téren kifürkészhetetlenebb, de talán még alapvetőbb, mint a költészetben. Kölcsey s Vörösmarty reformkori, zsúfolt, szónokias prózaírói nyelve után a Petőfié egyenesen természeti csodának tetszik. Kígyóvedlésnek, agancseldobásnak. Petői prózája: Petőfi viselkedése, tartása, erkölcse, ízlése, tisztánlátása együtt! Hellyel-közzel férfiasabb önarcképet tart elénk, mint lírikus ösztöne.

Adynál vers és próza összhangja még a Petőfiénél is kiegyensúlyozottabb. Adyt, a költőt nemhogy gátolta volna, ellenkezőleg, segítette a prózaíró Ady. Vadat fölhajtó szenvedélye gyakran áttüzesedett prózában futotta le és zárta be elsődjére a maga köreit; a vad elejtése azonban már a versekben történt. Ady igenjei és nemjei – mindkét műfajában – egy irányban repülhettek, akár a kilőtt golyók. De Illyésék helyzete, a vesztes háború, a vesztes forradalmak és a trianoni döntés után teljesen megváltozott. Rohanni kellett volna továbbra is a forradalomba – ezt kívánta volna a lélek és az idegrendszer fűtöttsége, ezzel szemben az elszalasztott múlt aprómunkákat követelt: romeltakarítást, erősödést, reformokat és egy egységes nemzet megteremtését. Az illyési vers és az illyési próza rendkívül érzékenyen fogadta magába s dolgozta föl ezt az ellenpontozásokon át érvényesülő valóságot és föladatot. Így aztán, bármennyire egy tőről fakadt is a két műfaj, van köztük valami lappangó, titkos feszültség, valami megfegyelmezett villamosság, amely az arcra s tekintetre egyforma ikertestvérek feje körül is ott vibrál. Hiszen a vers, ha igazi, sosem lehet a logika gyümölcse. Sosem lehet pusztán a kristályos szellemé. Illyés prózája viszont olyan sűrítmény, amelyet szikár és sugárzó csontozatú logika ural.

Vannak ennek a századnak olyan prózastílust teremtő nagymesterei, mint Kosztolányi, Németh László, Cs. Szabó László. Közéjük tartozik Illyés is. S nemcsak hogy közéjük tartozik, de az embernek néha az az érzése, hogy költő létére – Kosztolányival együtt – szigorúbb prózanyelvet munkált ki, mint a született prózaírók. Míg Németh László és Cs. Szabó árad, gomolyog, ontja a költői metaforákat, s valóságos csodát művel nyelvünkkel, Illyés a fegyelmezett lépéstartás művészetével remekel. Ő nem azzal udvarol a múzsáknak, hogy elragadóan és utánozhatatlanul fogalmaz, hanem azzal, hogy dísztelenül, de célratörően. Ő nem a nyelv pazar képzeletében, hanem az izomzatában bízik. A nyelv érett tárgyilagosságában s jellemében. Sose „tőrőlmetszett”, de sose kilúgozott. Mondatai mögött én folyton ott érzem a döntésre elszánt ember és a tőrvívó férfi villámló mozdulásait; azét a vívóét, aki hátrálás közben is rohamozásra készül. A kivédhetetlen érvelésre. Ez a bajvívói módszer egyébként is az ő újítása a magyar prózában. Figyel, figyel az ember, követi Illyést a merész okfejtésben, hátrál, rohamoz vele, hódít, s amikor már azt hiszi, hogy mindent másként ért, másként tud, mint eddig, Illyés látószöget változtat, s egy váratlan mozdulattal még magasabb síkra tereli gondolatainkat és erkölcsi figyelmünket. Nem lelki, hanem értelmi katarzisra késztet. Stílusában, a mondatok mélyén, a sötétség és a világosság drámai párbeszéde folyik, egy ellágyulások nélküli makacs dialógus, de a kitisztuló mondatokban ez a párbeszéd már egyértelműségével tüntet. Hadd idézzek tőle mutatóba egyetlen szemléltető példát, amelyet – más céllal ugyan, de – egy régi tanulmányomban is idéztem. Ezt írja egy belénk rögződött, jelképes, nyelvi metafora kapcsán: „Sajnos, én a gordiuszi csomó megoldóját már diákkoromban nem hősnek tartottam – bármennyit hadonászott is a kardjával –, hanem csalónak. A nevezetes csomóval ugyanis a feladat nem a vágás volt, hanem a kibogozás. A kötél ugyan szétesett, de a kötés rejtélye ma is megoldásra vár… A világ és az élet megismerésébe való huszáros belelovaglást tehát éppoly gyanúval nézem, akár a kardjához kapó Nagy Sándort. Költő legyen a nyeregben, aki – hogy így mondjam – magával ragad.”

Nem kell túlontúl kifinomult fül ahhoz, hogy megérezzük: milyen sokrétű ez a kiemelt kis prózarészlet, ez a próza-sejt. Ott van benne az eretnekség, a humor, a történelem pernyéje, a filozófia bája; az önábrázolás képessége; ott van a műveltség és a józan paraszti észjárás társulása, s valami még abból a politikusi hitvallásból is, amely Illyés egész írói életét keretezte és kormányozta: a forradalmi gondolkodás és a bátor óvatosság.

Azt, hogy miről írt prózát Illyés, természetesen nem választhatjuk el attól, hogy milyen is ez a próza, de ha már sokrétű stílusánál tartunk, a tartalmi részletezést mellőzve, külön magát az illyési nyelvet is nagyító alá tehetjük. A sejtvizsgálat önmagában is eligazít bennünket. Azt, hogy ez a nyelv nem akármilyen képződménye a magyar szellemnek, már Kosztolányi észrevette a harmincas években. Kérdésére, hogy: „Te kitől tanultál magyarul?”, a fiatal Illyés azt válaszolja, hogy Jules Renardtól. Kosztolányi nyomban megérti ezt a „lóugrásos” feleletet. Megérti, hogy Illyés a világos fogalmazás, a közmondásos sűrítés francia törvényeire utal. A megvesztegethetetlen mondattan erejére és könnyedségére. „Ami nem világos, nem francia” – idézi Illyés Antoine de Rivarolt. S megtoldja az idézetet másutt egy összegezéssel: „A francia irodalom története a világosság története. Az érzelmeken győzedelmeskedő értelemé.”

Prózája egyik rétege tagadhatatlanul magába szívta a franciákat. De ha látni igazán, a maga teljességében, azt láthatjuk, csak amit már ismerünk, fölszívni is csak azt tudjuk, amire belső hajlamunk késztet. Illyés nyelvében a célratörő és kiérlelt világosság nem csupán külső hatás, de nyelvünk egyik legvonzóbb esélye. Elemistáknak beszélve, hogy a felnőttek is értsenek belőle, ezt írja egy helyütt: „A magyar nyelv természeténél fogva az egyszerűséget kívánja. Nem minden nyelv ilyen. Vannak nyelvek, amelyek nem is annyira az észhez, mint inkább az érzelmekhez akarnak szólni. Vannak csavaros, sőt köntörfalazó nyelvek is.

A magyar nyelvnek a maga sajátos természete onnan van, hogy kialakításában vajmi kevés része volt az alkuszoknak, kereskedőknek s más efféle csűrő-csavaró beszédű embereknek. Jobbára kétkezi emberek nyelve volt a magyar.”

Illyés egyszerűsítése nyilvánvaló. Elfogult és célzatos. De épp elfogultságával árulja el, hogy a magyar nyelvben is azokat a tulajdonságokat keresi, gondozza, amelyeket a franciában becsül. Önfegyelem és arányérzék jellemzi stílusát. Szókincse bámulatos, de Illyés nem ismeri a gomolygást, a torlódásokat, sem a forgószél tombolását írás közben. Az indulat írója – mondják róla többen is –, de oly módon, hogy ő vált ki indulatokat, s nem ő indulatos. Moccanatlan arccal is engesztelhetetlen: „A butasággal szemben a nyelv veszi fel a harcot, könyörtelenül, egyre könyörtelenebbül. Aki homályosan beszél, az is hazudik. Nem érdekel, hogy »tudtán kívül« vagy »nem előre megfontolva«. Ezek polgári törvényszék elé való mentségek. Fontolta volna meg. Istennél van kegyelem, a Múzsánál nincs.” Tehát jól beszélni és írni magyarul szerinte: jellemkérdés.

Valóban az is, hiszen egy prózai írásműben az érvelés rendszere és a fogalmazás az értelem segítségével még irányítható, de maga a nyelv és maga a stílus kormányozhatatlan reflexünk.

Hogy valami képtelenséggel domborítsam ki a gondolatot, nem félek leírni: egy író stílusa majdnem olyan, mint legtitkosabb elszólásunk. Nem ártana, ha megjegyeznék ezt a gondolatot azok is, akik Illyés kettősségében – Párizsában és Ozorájában, forradalmiságában és reformizmusában – nem az ellentétek vállalását és feszültségét látták szinte egy életen át, hanem a kétkulacsosságát. A félreértőknek s a félremagyarázóknak meg kellett volna vizsgálniuk Illyés nyelvét és stílusát is. Amely életének leghitelesebb dokumentuma s az életművön belül maga is mű. Mert ha Illyés egyetlen sort se írt volna le tételesen, például a magyarság belső természetéről, erkölcsi, szellemi alkatáról, mi pusztán abból a tartózkodó, de megvesztegethetetlen önérzetből, ahogy mondatot illeszt mondathoz, s teremt világosságot a gondolatok és érzelmek tatárdúlása közben vagy után, egyértelműen kiolvashatnánk, hogy a magyarság legnagyobbjai közé tartozik. A mindenkori szellemi élcsapathoz. Más szóval: már attól széchenyis hazafi s népe jótevője, ahogy anyanyelvén ír, érez, gondolkodik. Ugyanis a nyelv egy nép számára semmivel sem jelentéktelenebb, mint az ország földje, határai és történelme. Hiszen ha nyelve züllik, sőt, ha csak elbizonytalanodik is érezhetően: a jövője is bizonytalan. Épp ő idéz idevágóan egy franciát: „Amit nem tudunk megnevezni, az nem is létezik.”

Egy olyan világban, mint amilyen ez a kormányozhatatlan korszak, és egy olyan országban, ahol a fejünk körül kóválygó szavak nagy része homályos, terméketlen, hazug, romlandó, ne felejtsük el, hogy egy olyan nagy írótól, mint Illyés, nemcsak érezni, dönteni, gondolkodni tanulhatunk, de a gondolatokkal együtt: jellemet és nyelvet is. Nyelvet, amely képes arra, hogy halottainkból is föltámasszon bennünket.

 

1985

 

 

 

Egy vers megjelentetése

Végre kötetben, hivatalosan is megjelent Illyés bűnös, nagy verse: az Egy mondat a zsarnokságról. Harmincöt éves számkivetettség után. Kéziratban, gépelt példányokon nagyon sokunknak megvolt, sőt Illyés előadásában hangszalagon és lemezen is, amerikai magyarok kiadásában. Egymás közt magától értetődően emlegettük, ahogy Vörösmarty Előszó című költeményét, Ady Az eltévedt lovasát, A szétszóródás előttjét vagy József Attila Eszméletét, de még az Illyésről szóló tanulmányokban is csak csínján lehetett hivatkozni rá. Méltatni? Elemezni? Alig. Pedig ez a mostanáig házi őrizetben tartott, tárgyilagosan eszelős vers nemcsak a magyar irodalom háború utáni nagy verse, hanem a világirodalomé is. Hisz a személyi kultusz fogalmával fölcégérezett korszakról senki nem írt ilyen sistergő, dühödt, fénycsóvás költeményt. Ilyen tébollyal töltött sorokat. A börtönök, a táborok, a kitelepítések, a testi-lelki kínzások időben fönnmaradó remegése más, kortársi versből nem csap át ránk, mint ebből.

Hát még, ha a megírása idején kerül elénk, ezerkilencszázötvenben! Akárha kéziratos, titkos terjesztésben is! Egészen bizonyos, hogy elolvasása után más ember leszek, más író! Illyéstől tudom, hogy öten-hatan már akkor látták. Az elsők közt éppen Bibó István. „Kitűnő vers, Gyulám, csak egy kicsit hosszabb a kelleténél” – foglalta össze a század egyik legnagyobb politikai gondolkodója a véleményét. Ő, aki a politikában veszedelmes világossággal ítélt, megtehette, hogy esztétikai véleményt is mondjon.

Most, hogy a vers után háromkötetnyi Bibó-tanulmány is megjelent, eltűnődhetünk az idő hatalmán és a társadalmakat mozgató politikáén: hány esztendővel maradt is el a tudatunk az eseményektől? Csak annyival, ahány naptári év azóta eltelt?

Legjobb, ha lesütjük a szemünket, és egészen pontosan utánaszámolunk.

 

1986

 

 

 

Illyés Gyula 1956-os felhívása a világ íróihoz

Ennek az 1956-ban fogalmazott kiáltványnak a szövegét Illyés Gyula tihanyi kőasztalának egyik rejtett zugában találta meg két esztendővel ezelőtt unokája: Kodolányi Bálint.

Saját tapasztalatunkból is tudhatjuk, hogy a gyerekek született kincskeresők, titok-kutatók és szenvedélyük nemcsak padlások és barlangok mélyvilága felé vonzza őket, de még egy malomkerékasztal néma vájatai felé is.

A gépelt szöveget Illyés egy kisméretű, lapos üvegbe rejtette el, gondosan összesodorva s ledugaszolva, mintha palackpostaként akarta volna eljuttatni az utókornak.

Vagy inkább házkutatástól félt?

Jogosan félhetett, hiszen 1956. november 4-e után írókat szelídebb szövegekért is elítéltek és lecsuktak. A november 2-i Irodalmi Újságban megjelent korszakos verse: az Egy mondat a zsarnokságról erkölcsileg védte ugyan Illyés Gyulát, mint rejtelmes erőt sugárzó arkangyal, de egy napvilágra kerülő prózai nyilatkozat kijelentő mondatai azonnal megszüntették volna ezt a védelmet. Hiszen a vers csak irodalom volt, csak költészet, a világ íróihoz intézett felhívás viszont egyértelmű politikai tett; ha úgy tetszik: merénylet a forradalmat megfojtó régi és új hatalmak ellen.

A harminchárom év után előkerült dokumentumot egészen bizonyos, hogy Illyés rejtette el a kőasztal láthatatlan mélyedésébe. De vajon ő írta-e a felhívást? A szövegelemzés alapján kételyei támadhatnak az embereknek. Néhány mondata, gondolata föltétlenül Illyésre utal, ám az egészből épp az a mozgékony és előkelően küzdő, illyési stílus hiányzik, amely a legköznapibb igazságot is azonnal szellemivé avatja.

Lehet, hogy a történelmi órák sürgetése más lélegzésre s ezáltal más stílusra kényszerítette őt is? Vagy az is lehetséges, hogy a műfaj szokatlan természete korlátozta?

A találgatások és a töprengések mellé egy dokumentum értékű emlékemet idézem föl.

1956. november 3-ika délutánján a Bölcsészkar hallgatói két írót hívtak meg viharosnak ígérkező nagygyűlésükre: Déry Tibort és engem. A szenvedélyes eszmecsere után nem az Írószövetségbe mentünk vissza Rákosi egykori golyóálló autóján, hanem a Parlamentbe siettünk. A legutolsó órák, percek híreit akartuk megtudni barátainktól: Losonczi Gézától, Heltai Györgytől, Nagy Imre külügyi helyettesétől s bárkitől, aki többet tud nálunk. A hírek hamleti tétje az volt: kimennek-e a szovjet csapatok Magyarországról, vagy pedig ránk zúdulnak-e és beletaposnak mindnyájunkat a betonba?

Az I-es kapun engedtek be bennünket s alig indultunk föl a lépcsőkön, Illyést láttuk lefelé jönni dühöngve, szitkozódva. Déry kérésre elmondta, hogy a világ íróihoz írt francia nyelvű felhívását kellett volna fölolvasnia a Rádióban, Tildy Zoltán azonban megtiltotta neki. „Még mindig vannak gyávák és hazaárulók” – toldotta meg szavait az ismerős illyési szemvillanással.

Egy lángban álló férfi búcsúzott tőlünk és a Parlamenttől.

Lehetséges, hogy az itt közölt felhívás stílusában azért nem fedezhetjük föl az összetéveszthetetlen illyési hanghordozást, mert ez a szöveg csupán fordítás? A franciául írt felhívás fordítása?

Egyelőre ez a föltevés látszik a legvalószínűbbnek. Végül is kinek volt több európai rangú íróbarátja, íróismerőse, mint neki? Különösen a franciák között! S ki tudott úgy az egész magyarság nevében egyszerre hitelesen és franciául megszólalni, mint ő? Egyszerre a kétségbeesés nyelvén és a méltóságén.

Ha nem ez a feltételezés volna maga a valóság: hogyan került volna hozzá a szöveg? Hogyan volnának benne Illyéses fordulatok és megrendülések?

A perdöntő bizonyosság persze az lenne, ha a földolgozatlan francia nyelvű hagyatékból előkerülne a felhívás eredeti szövege.

De addig is elégedjünk meg ezzel a fordításnak tetsző szöveggel. Ebből is Illyés szól hozzánk, testközelből.

 

1991

 

 

 

Szoboravatás Ozorán

Már elindult velem az autó Ozora felé, mint egy megállíthatatlan filmen, sőt már egyre-másra maradoztak el mellettem az ismerős Fejér megyei s Tolna megyei faluk, dombhátak, sárguló jegenyesorok, de még mindig fölfoghatatlan volt számomra, hogy Illyés Gyula szülőföldjére megyek szobrot avatni.

Szobor és Illyés? Bronz és talapzat? Kőbe vagy márványba vésett név? Az ő neve? Nem, ez lehetetlen. Ez valami egészen más történet, mint amelyet én magamban őrzök és alakítok. Hiába láttam a nedves, novemberedő táj fölött varjúcsapatokat forogni, mint halottaskocsi kerekeit zötyögős úton: az érzékletes valóság se győzött meg utazásom céljáról.

Amikor az év elején Arany János szobrát avattuk szülővárosában, Nagyszalontán, ott az első pillanattól kezdve éreztem, hogy egy megelevenedő magyar mitológia résztvevője vagyok, s hogy az életnagyságúnál valamivel daliásabb szobor tízezer átfűtött partiumi és erdélyi ember gyűrűjében igazi főszereplő lehet: egy óriás szellem késői megtestesülése.

Illyés esetében nem éreztem s nem érzek ma se hasonlót. Bármilyen pontosan tudom is az eszemmel, hogy nagy elődje: Arany János csapásán haladva, már az ő utóélete is elkezdődött, a szoborállítástól az emlékülésekig, nekem az ő személyes lénye sose lesz fölavatható szobor, múlandó vagy múlhatatlan tárgy. Nyugtalan és nyugtalanító élet marad, egy helyét és szellemét tüneményesen változtató modell, akit még a művészkedő halál se tud merev testtartásba odaültetni maga elé.

Természetes, hogy ebben a különvéleményben ott van az én elfogultságom és részrehajlásom is iránta, hiszen az életemből legalább huszonöt esztendőt az ő naprendszerében töltöttem el. Az ő erőteljes vonzáskörében. Láttam őt ezer helyzetben: kivételes órákban és fakó köznapokon. Láttam Németh László, Szabó Lőrinc, Veres Péter, Déry Tibor, Tamási Áron, Cs. Szabó László, Bibó István, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Nagy László társaságában fölszikrázni; láttam parasztok között dunántúli présházakban, kisebbségbe szorult magyarok közt, lent Délvidéken és idehaza; politikusok körében a harag nagyköveteként; láttam az 1956-os forradalom lángoló csipkebokrában hajthatatlannak és a szellem mesterlövészének; láttam Grúzia konok szikláin és a vissza-visszatérő depresszió hadifogságában. Sőt még birkózhattam is vele, mint tanítvány a mesterével, belepirulva bátorságomba, de mindig bűntudat nélkül, mert mindketten tudtuk, hogy erős kötést egyének és nemzedékek között csakis a személyünkön túli igazság akarása szentesíthet.

S mindezt ki kell egészítenem még egy szemérmetlen vallomással. Illyés mellett, Illyés társaságában én mindig okosabbnak és nélkülözhetetlenebbnek éreztem magamat, mint másutt, mint mások oldalán. Úgy is mondhatnám, hogy a vele töltött időben szinte mindig ki tudtam emelkedni a nekem és a nemzedékemnek osztályrészül jutó korszak gödreiből. Mert Illyés, mint az igazi nagyok, nemcsak a neki adatott korban élt, hanem a mozgósítható történelem minden korszakában, amelyhez az eszével és az ízlésével kötődni tudott. Neki Dózsa kora, Villoné, Montaigne-é, Bethlen Gáboré, Rákóczié, Kölcseyé, Petőfié, Babitsé végső soron jelen idő volt, amelyet csak a megszokás nevez múlt időnek.

Illyés az idővel, az idő rétegeivel is olyan viszonyban volt, mint a társadaloméval. Eligazító hasonlatként értelmezhetjük egyik önéletrajzi vallomását. Ezt írja: „Úgynevezett alacsony társadalmi rétegből származom. Nem a legalacsonyabból – bár azt se bánnám, ha vályogvető cigányokat, vándorköszörűsöket vallhatnék nemzőimül és nevelőimül. Nem regényességből. Szociológiai érdeklődésből. A szinte bölcsőmtől tartó valóság- és tudásszomjból, életszeretetből… Minden emberi sors valamiféle buborék bizonyos mélységből és bizonyos magasságba elkövetkező szétpattanásáig. Minél mélyebbről jövünk, az életnek annál több rétegén haladunk át. Úgy tetszik, annál nagyobb utat teszünk meg”.

Ha valaki, akkor bizony Illyés tette meg ezt a legnagyobb utat életében. Itt most nem csupán a rácegresi ököristállótól a Sorbonne-ig kanyargó, roppant nagy útra gondolok, nem csupán a pusztai babonák világától Freud, Nietzsche, Sartre, Gabriel Marcel vagy Camus világáig ívelőre, hanem arra a szédítő távolságra, amely a körbetapogatható valóság és a róla alkotott képzetek és eszmék tartománya közt feszül. Hisz az eltévedések és lépremenések ebben a térségben a legijesztőbbek.

A föntiek alapján többen is gondolhatják, hogy én most Illyés kivételesen gazdag európai műveltségét és tárgyi tudását dicsérem. Megtehetném, de tudásánál én sokkal lefegyverzőbbnek tartottam mindig műveltségének máig föltáratlan természetét. Azt a fajta vonzó eredetiséget, amely egy mélyebb hűség nevében cselekszik.

Ha jól emlékszem, a Puszták népe első oldalain írja le ezt a nem mindennapi mondatot: „Anyai nagyanyám lángelme volt”.

Illyés lángelmék ismeretében fogalmaz így. Ady, Bartók, Móricz, Babits közelében. S vakmerő mondatával – igazi eretnekként – ezeréves beidegződéseket, rangsorokat robbant szét. Szellemieket s társadalmiakat egyaránt. Végül is mit állít szokatlanul, de megfontoltan? Azt, hogy az emberi tehetség alapja s veleje a józan ész. S ez a józan ész ugyanúgy oszlik szét a világban, mint a levegő. S belőle a vakondtúrásnyi pusztára is épp annyi jut, mint a kastélyok vagy tőzsdepaloták környékére. Más szóval: nemcsak a tüdőnkkel, de az agyvelőnkkel is azonos jogú polgárai vagyunk a teremtésnek. Sőt, kimondva-kimondatlanul még azt is végiggondoltatja velünk, hogy az igazi tudást nem olvasással lehet elsősorban megszerezni, hanem olyan tartós szenvedésekkel, amelyek időről-időre az örvény legaljára is lehúzzák az embert. Márpedig a szegényeknek az ilyen fajta szenvedésekből bőven szokott jutni.

A nagyanyát „fölemelő” mondat természetesen nemcsak az általános emberi igazságtevés gondolatából fakad, nemcsak a közmondásokat termő bölcsességből. Abból az érett, erkölcsi igényből, hogy az a társadalmi réteg, amelyben lángelméjű nagyanyák is élnek, nem lehet a nemzet kitaszított, elfelejtett vagy lenézett rétege. És még ennél a megfogalmazásnál is mélyebbre ásva abból a meggyőződésből, hogy a szegényeknek azért van többnyire igazuk más társadalmi osztályokkal szemben, mert nekik nem volt és nincs alkalmuk igazságtalanságot elkövetni ellenük.

Csak egyetlen kiragadott példával szerettem volna az illyési gondolkodásmódot és világlátást érzékeltetni. Azt a sima és elfogadott logikát átlépő okosságot, amely merész lóugrásokkal sakkoltatja a társadalmi és a filozófiai hazugságokat.

Illyés a stílusában is ezekhez a merész ugrásokhoz és átvágásokhoz ragaszkodik. Ha leír valamilyen eseménysort, vagy kifejt egy gondolatot, jó ideig vérbeli esszéistaként érvel és elemez, ahogy mondani szokták: franciás üdeséggel, de az érvelés bizonyos pontján, mint akit a türelme elhagy, egy-egy nagy szökkenésével elcsodálkoztat bennünket. Nemcsak meghökkent – föl is szabadít. Hadd idézzek érzékeltetésül egy-két példát. Ezerkilencszáznegyvenötben, a politikai számonkérés időszakában az újságok szinte naponta agyba-főbe verik néhány író- és eszmetársát. Köztük Németh Lászlót, Kodolányit, Szabó Lőrincet, Veres Pétert. Illyés az igazságérzet és a betyárbecsület miatt is a pártjukra áll. Így védi őket: „A milói Vénusz nagyobb érték, mint egy tuskó, de nem hiszem, hogy több csapást bír el nála. Egy betörőnek nem kottyan meg kétévnyi bőrtőn, de egy Ányos belepusztul.” És ha már a társainál tartunk, hadd idézzem egy másik emlékezetes fogalmazását a falukutató írókról: „Érdemük a mesebeli gyermeké volt, aki a királyra rámondta, hogy meztelen. Azzal a különbséggel, hogy mi a népre mondtuk ezt…”

A tízesével idézhető mondatok közös titka az, hogy olyan érzelmi és gondolati erőtérben születnek meg, amelyben nagy távolságok feszülnek a tagadó és az állító részek között. Jó példa erre a milói Vénusz és a favágító tuskója közé benyomuló, mozgalmas erőtér.

Ezt az egész életművet körülvevő erőteret Illyés a saját sorsából teremtette meg. Valójában ilyen mágneses erőtér teremtődött Ozora és Párizs között: a szürrealizmus és Fazekas Mihály Lúdas Matyijáért egyszerre lelkesülő fiatal költő idegrendszerében s ilyen a mindig úrhitű tolnai pásztor s a csupa dac sárréti prédikátor „kétlelkűsége” között.

Kétkulacsos – mondták rá ezek miatt az ellentétes kötődései miatt gyalázkodva egy életen át; és mondják rá ma is. Pedig ideje volna végre megértenünk, hogy ez a konokul viselt kétlelkűség nem Illyés külön találmánya, külön jelleme s kizárólagos tulajdona volt, hanem mindnyájunké, közelebbről: a magyar történelemé, amely szétszakadások, vallásháborúk, nagymajtényok, trianonok, föltápászkodások és csakazértisek drámájában alakult ki. Végső soron Illyés azért vállalta magára ezt a kínos és kényes örökséget, hogy belül magában megszüntethesse. Hogy a szélsőségeket egy újra megteremtődő szervességnek „játszhassa” át.

Mit jelent ez magyarul? Például azt, hogy életünk és politikai sorsunk gordiuszi csomóit nem mindig Nagy Sándor kardjával kell átvágnunk, hasznosabb és eredményesebb néha egyenként kibogoznunk őket. Nyilvánvaló, hogy föladatnak ez a hajmeresztőbb, ez a szokatlanabb – megoldásnak viszont ez a véglegesebb.

Idekívánkozik példának a Lúdas Matyi föltámasztása is. A puszták népéről írt könyvével szinte párhuzamosan írja meg szemléletváltoztató tanulmányát Fazekas elfelejtett remekművéről. Illyés értelmezésében Lúdas Matyi nemcsak egy agyafúrt jobbágyfiú, Odüsszeusszal és a népmesék legkisebb fiával is rokonságot tartó hős, hanem a szabadság sikeres katonája. Ő az, aki úgy szolgáltat igazságot, hogy nyomában nem vér csöpög s a fákról se gyászkendők lengnek, hanem igazi derű és fölszabadultság érzése. Mint tudjuk: Lúdas Matyi Isten és ember előtt megígéri Döbröginek, hogy jogtalanul eltulajdonított ludaiért háromszor elveri rajta a port. De – mai észjárásunk szavaival – soha nem jelenti be nyilvánosan és csinnadrattás sajtóértekezleten tervét, hanem rajtaütésszerűen végrehajtja. Azaz: nem szájhős, de zseniális cselekvő. Okos, aki nemcsak a testi és hatalmi erőt – a gőgöt és a butaságot is legyőzi.

Illyés szemléletét – bizonyos értelemben kitágíthatjuk a forradalmak és a reformizmusok értelmezésére is. Tagadhatatlan, hogy Illyés, gondolkodói születésétől kezdve, forradalmár. Dózsa és Petőfi követője, de olyan lázadó, aki jobban becsüli a forradalmakat annál, mint hogy ne ismerné korlátaikat s veszélyeiket. Hagyományújító is! Mint a kétnyelvű és kétkultúrájú emberek, Illyés a forradalmiságok és a reformizmusok természetét egyformán magában hordta. Nem azért, mert nem tudta eldönteni, hogy mi legyen s melyik legyen inkább, hanem azért, mert nem az ellentétet kereste köztük és bennük, hanem egymás föltételeit. Mint aki Aranyban ott látja Petőfit és Petőfiben Aranyt.

Ezt a „kettős látást” sokan az eredetiség hiányával magyarázzák. Holott Illyés eredetisége éppen az volt, hogy a kihegyezett tagadások fölé egy nép, egy nemzet, egy közös szellemiség természetét kívánta kilombosítani. Ilyen mondatokat ír le naplójában: „Milyen könnyű volna szélsőségesnek lenni, milyen boldog felelőtlenség. Milyen egészség, a szó mindkét értelmében. Nem gondoltam, hogy az igazi középúthoz egymagában annyi szenvedély kell, mint a két szélsőséghez: annyi szenvedély legyőzése”.

Akinek a napi híreken túl, az időszerű igazságok befogadásához is van füle, annak éreznie kell, hogy a kilencedik éve halott Illyés Gyula továbbra is testközelből beszél hozzánk. Olyannyira testközelből, hogy már-már pironkodva hallgatom rejtett mondatait. Most éppen azt, amelyet az elmérgesedett közéletről és az irodalmi életről mond: „Ez a sok durva hang az életerő hiányának a jele…” S rögtön utána azt, hogy: „Ritkán cserélnek jelentős eszmét, akik pofont cserélnek”. Folytassam? „Nem erőltetjük senkire a nemzeti érzést. Elképzelünk embereket, akik megvannak nélküle, tisztelni is tudjuk őket. De tiltakozunk az ellen, hogy azok, akikben nincs meg ez a nemzeti érzés, a nemzet nevében szóljanak vagy cselekedjenek, – nemcsak a nemzetet vezetik félre, hanem a többi nemzetet is.”

Mintha a versíró Illyés jobban a kortársunk maradt volna, mint a gondolkodó. A Bartók-vers, a Haza a magasban, a Testvérek, a Szekszárd felé, a Nem menekülhetsz, A reformáció genfi emlékműve előtt, a Ditirambus a nőkhöz, a Koszorú ma már ugyanúgy az életünk része, mint például a Szeptember végén, A puszta télen, A walesi bárdok, Ady: Hunn, új legendája, József Attila A Dunánál című verse vagy az Ódája. Pedig a gondolkodó és vallomásos Illyés egyenragú társa a költő Illyésnek.

Idézzünk csak föl három-négy évtizedet közelmúltunkból. Ebben a hosszúra nyúlt korszakban nemcsak azt néztük: mi feszül, mi gyűrődik s robban az ötvenes, hatvanas, a hetvenes évek Magyarországán, hanem azt is: mit gondol róla Illyés Gyula. Mert a korszak csak a láthatóbb oldalával tartozott Kádárékhoz, a másikkal, a láthatatlanabbal Illyéshez tartozott. Hisz minden szellemi és erkölcsi küzdelem – a határainkon túli magyarság védelmétől a nemzet legújabb kori egységesítéséig – az ő akaratából bontakozott ki. Ahogy fiatalon a puszták népét, élete utolsó évtizedeiben a kisebbségbe szorult magyarságot emelte be a nemzet közösségébe. Felfedezései tehát többszörösen is korszakos felfedezések voltak.

Halála után kilenc évvel így látja-e őt az ország? Így látják-e őt a szellemi élet különféle csoportjai? Néha azt érzem, hogy még a hívei is csak a kifényesedett közhelyeink alapján közelítenek máig lezáratlan életművéhez. Pedig ki mástól erősödhetne meg s nőhetne naggyá egy nemzet, egy eszelősségig kimerült és ide-oda dülöngő nép, ha nem olyan írójától, aki a pusztai sárból indulva a lehetetlenségek többféle rétegén verekedte át magát a kiteljesedésig? Aki szemérmesen ezt írta a saját közösségéről Az ítéletmondóhoz című versében:

„Úgy jöttem, hogy az út néki is út legyen.”

 

1992

 

 

 

Az Illyés-babona

Ha jól számolok, lassan már negyven éve űzök egy titkos játékot az irodalomban. Játékot, vagy inkább szórakoztató szertartást?

Valamikor, még az ötvenes évek derekán, a rám törő olvasási láz hónapjaiban, arra figyeltem föl, hogy Magyarországon nem jelenik meg egyetlen olyan irodalmi lap, folyóirat vagy irodalommal szomszédos újság, amelyből számról számra, legalább egyszer ne nyomtatnák ki Illyés Gyula nevét.

Ez a különös fölfedezés nemcsak időnként sodort izgalomba, de rászoktatott arra, hogy a megjelenő lapokat, sőt a kezembe kerülő régieket is, elsőül az Illyés-babona szerint lapozzam át.

A magam készítette leltárban, természetesen, nem szerepeltek soha eredeti Illyés-írások: a versei, a tanulmányai, a jegyzetei, a drámái, a fordításai, hanem csak azok a szövegek, amelyekben a legkülönfélébb szerzők őróla írtak, őt elemezték, boncolgatták, dicsérték vagy tisztátalan, hosszú körmökkel végigszántottak rajta.

Az évek során megszaporodó tapasztalataim azt bizonyították, hogy egy-egy irodalmi hetilapban vagy folyóiratban nem egyszer, de legalább négyszer-ötször is emlegetik Illyést. Egyszer a versei kapcsán, illetve a költészetén, máskor a nyers farönköket és hullákat is sodró politikáén, harmadszor a magyar történelem fölrobbantott hídjaival a háttérben, romok, cserepek, vasak és a darabjaira szakadt remény szemtanújaként. Volt, aki az első világháború után kibontakozó modern irodalmi irányzatok: a dadaizmus és a szürrealizmus eleven, magyar beavatottját tisztelte benne, s volt, aki épp ellenkezőleg, az irodalmi szélhámosságok és divatok megtagadóját, aki – fölkelve Tristan Tzara, Éluard, Cocteau cirkuszkirályi asztalától – idehaza Erdélyi József népiségéhez pártolt. Az elnehezült, szomorú béresekhez, parasztokhoz, kétkeziekhez. De nevét ugyanígy odakötötték Petőfihez, Dózsa Györgyhöz, Molière-hez, a Márciusi Fronthoz és Babitshoz is. A magyarság és az európaiság újra és újra kiderülő „szerelmi viszonyát” senki se emlegette anélkül, hogy Illyés neve ne szerepelt volna az átfűtött, komoly mondatokban.

S ezek csak a lapokban megjelenő hivatkozások és utalások voltak. Hol maradtak még a könyvek? Az emlékiratok, az irodalmat és a társadalmat elemző tanulmányok? Hol a nyelvészetet és az új magyar prózastílust értékelő munkák? Illyés ezeknek a könyveknek is állandó szereplője.

Tudom, hogy a huszadik századi magyar irodalomnak és közéletnek voltak nála nagyobb hullámokat verő alakjai – mint például Ady, Szabó Dezső vagy Németh László –, de olyan, aki évtizedeken át minden hazai történés: népi mozgalom, nemzeti ellenállás, háború, földreform, proletár-korszak, ötvenhatos forradalom, szélárnyék-korszak keresztezési pontján állt volna, nem volt senki.

A negyvenes évek elejétől a nyolcvanas évek elejéig, vagyis haláláig, a magyar közélet és szellemi élet központi alakja Illyés. Kimondva vagy kimondatlanul. A Szálasi, a Rákosi, a Kádár nevét összekötő vonalrendszerben, mértani ábrában ő a kikerülhetetlen igazodási pont. A viszonyítások és az állandóságok drámai alakja, aki hol túsz, hol táborszervező, hol hegytetőre kiállított célpont: egy lehangoló magyar álarcosbál jelmez-cserélő hőse, de még a villámló félreértések közben is a remény helytartója. Figyel rá Babits, Kodály, figyel rá Németh László, nem kerülheti ki világát Lukács György, Révai, Kádár János, Cs. Szabó, Márton Áron, Juhász Ferenc, Pozsgay Imre, Konrád György, Sütő András. Egyszóval: minden, ami fél évszázadon át megtörtént velünk, megtörtént az egész magyarsággal, mintha legszemléltetőbben vele történt volna meg. József Attilával együtt ők jönnek a társadalom legmélyebb tartományaiból, s a legmagasabbra is ők jutnak. Mindketten nagy összegzők s beolvasztók. József Attila költészetében kimutathatóan ott van Juhász Gyula hatása, Kosztolányié, Kassáké, Erdélyi Józsefé, Villoné, a magyar népköltészeté, a Kalevaláé és a francia szürrealistáké. Illyés talán még József Attilánál is többféle hatást fogad magába és dolgoz föl utánozhatatlan eredetiséggel. És nem csupán irodalmiakat, hanem magatartásbelieket is. Viselkedésében és gondolkodásmódjában ugyanúgy fölfedezhetjük Petőfi dacát, szigorát, mint Arany Toldijának a türelmét vagy az örökös öngyötrésben vergődő Széchenyi lázbeszédű kétségeit. Nem beszélve Babits európai emelkedettségéről. A sokféleség már-már egymást kizáró elemeit. Indulásuk után néhány évvel Németh László az imbolygó füst természetét fedezi föl Illyés viselkedésében. Az imbolygó füstét, amely megkerüli az akadályokat, s mindig megtalálja a maga egérútját a legbújtatóbb réseken és repedéseken át.

Bármilyen karcos is Németh László kortársi bírálata, azt hiszem, inkább csak kemény tollvonás az illyési arcképen, s még nem erkölcsi ítélet. Később egyre több kritikusa és ellenfele cseperedik föl Illyésnek, aki a Németh László-i tollvonást megvastagítja, és alkata helyett jellemében támadja meg. Erősen kiemelve mesteri hajlékonyságát és „ügyes” alkalmazkodóképességét. Talán még a Ferenc József-i kitüntetéseket és díjakat elfogadó Jókait se vesszőzték meg annyiszor, ahányszor Illyést. Szellemi szadizmust, azaz: gyönyört élhetett át, aki az arcába is belerúghatott.

Nem tagadom, hogy a magyar üdvözüléstanban felállított engesztelhetetlenségi mérce időről időre még engem is befolyásolt. Hittem egyik-másik megjegyzésnek, miközben mindent elkövettem magamban, hogy sokkal egyértelműbb alkotónak lássam a Puszták népe, a Magyarok, a Rend a romokban íróját.

Később az élet és az életmű s még később a személyes közelség miatt tisztult a kép. Tisztult, vagyis gazdagodott. Végigengedve magamon minden sorát, nagy nyugalommal állapíthatom meg, hogy életművében nincsenek sárban, koromban vagy gyalázatban meghempergetett mondatok. Nincsenek olyanok, amelyeket akár az Utolsó Ítéleten a szemére vethetnének. Legföljebb vitathatóak akadnak, ami természetes.

De ha így van, akkor miből és honnan eredhet ez az ötven éve újra és újra visszatérő vádaskodás? Abból talán, hogy sorsot és művet Magyarországon sokan összetévesztenek? Más szóval abból, hogy ha az életműben nem is, akkor az életrajzban akadhatnak gyanús, megtámadható részletek.

Csakhogy sántító jellem és kikezdhetetlen életmű összefér-e egymással? Megtörténhet-e, hogy a megírt művek erkölcsösebbek, mint a szerzőjük?

Csak a felületes szemlélők számára történhet meg ilyesmi. Az egyszerűsítőknek. Azoknak, akik elfelejtik, hogy minden művészet ellentmondásból és birkózásból születik meg. S nem úgy, hogy itt van a jó és az erkölcs, amott pedig a rossz és züllöttség, és a verekedésben az izmosabb győz. A művészet nem leltározás, nem ügyeskedés, nem okoskodás, hanem ahogy Witold Gombrowicz állítja: kisülés. Együtt van benne minden, mint az élő szervezetben: vér, tapasztalat, gyöngédség, salak, szépség és borzalom, emlék és akarat, s mindegyik a maga működési izgalmával van jelen, fölül, alul vagy középütt, megkínozva vagy fölragyogva, és ebből a sokféleség drámájából lobban ki a végső „eredmény”. Tehát jóvátehetetlenül hibáznak azok, akik egy-egy életmű születésekor patikamérlegen mérik a különálló elemeket, s kedvük szerint beszélnek az egyik vagy a másik szerepéről.

Föltehetően Illyéssel is hasonló történt. Különválasztottak néhány magatartásbeli részletet az életmű egészétől, mondjuk egy rossz válltartást a Kegyenc vagy a Különc című drámájától, netán egy elhibázott jelenlétet az Egy mondat a zsarnokságról című vers kíméletlen sodrásától.

Ideje volna már az egész életutat és az egész, sokszólamú életművet együtt, egy hangzásban és örvénylésben megismernünk.

Ha gondosan végiglapozzuk életrajzát, első látásra is az világosodik meg előttünk, hogy az első világháború végétől ezerkilencszáznyolcvanháromig, a haláláig, legalább hétszer dőlt össze körülötte s benne istenkísértő recsegéssel Magyarország. Ide sorolhatók ebbe a kemény menetbe az első háború utáni forradalmak, ellenforradalmak, kiűzetések, ide Trianon, aztán a második világháború minden közösségi és személyes megpróbáltatásával, később a népi demokrácia szovjet mintájú parancsuralmi rendszere, ide 1956 és a November Negyedikét követő időszak.

Mindegyik összeomlás lehetett volna számára végzetes is, ha tetszik, halálos, de Illyés, mint aki nemcsak tudatával magyar, hanem öntudatlanságával és befolyásolhatatlan reflexeivel is, az ismétlődő összeomlásokat szinte a biológiai létállapot néma konokságával élte túl, hogy a túlélés másnapján ilyen mondatokat írhasson le: „csatát lehet veszíteni, de ügyet nem”.

Sőt, egyik verséből még az előbbinél is meggyőzőbb mondatokat idézhetek:

 

Az öngyilkosságot halasszuk ma is el.
Fojtsuk vissza a tébolyunk.
Mi, akik mindent tudhatunk.
Ajándékozzuk meg magunkat mi magunk
az élet szépségével.
Magunk vagyunk.
– – –
Mindenki csodát él, ki él még
azok után, mi volt kiszabva ránk.

 

A magyar irodalom klasszikus, nagy alkotói közül talán senkinek se jutott osztályrészül olyan hétpróbás, közéleti sors, mint neki. Aranynak – elfehéredve mondom ki – csupán egy Világost kellett elszenvednie. Adynak is egy világháborút a saját megsemmisítő látomásain kívül. Babitsra, Kosztolányira, Móriczra már Trianon erőszakkal kifűrészelt gerendái is rázuhantak. De az újabb poklot, amelyet épp Trianon készített elő, ők már nem élték meg.

Illyés azonban igen!

Nem beszélve a folytatásról: a töredék-Magyarország teljes tönkretevéséről egy kényszerű háborúban s megszállásunk iszonyatáról ezerkilencszáznegyvennégyben, negyvenötben s tizenegy évvel később ezerkilencszázötvenhatban.

Túl lehet-e élni ennyi megpróbáltatást, erkölcsi roncsolódást csonttörés nélkül? Aligha. Különösen azoknak lehetetlen, akik óvóhely felett folyamatosan hadműveleti területeken mozognak reggeltől estig tűzvonalban, romok s halottak arca mellett.

Illyés világosan látta helyzetét. A halmozott szörnyűséget. Íme, a versbeli bizonyíték:

 

Két hegy között, ha nyitott a terep
s golyószórásba kerül a sereg,
de csak vonul, mert nincsen útja más
– s most célja sem – csak az a vonulás:
így jöttem, hoztam azt a csapatot,
aki a szándékaimmal vagyok;
aki hű eszményeimmel, konok
gondjaimmal egy s mégis száz vagyok:
ember, kinek a bolygók tere szűk
magyar, ki már magyar csak mindenütt,
világjáró, kiművelt, ostoba,
vad pusztafi, ki nem okul soha
– – –
Tizedelt kétely, gáncs, gúny, tévedés;
hullt s halt az egy, de haladt az egész.
De akárhány a sebesült s halott
de a had megvan, de én megvagyok.

 

Ki az, aki csak a verset látja ebben a versben, még ha nem is szabadna mást látnia? Ki az a rövidlátó és süket, aki nem veszi észre benne az életrajz vérrel áztatott futóárkait, a halálgödröket, a hátgerincen lecsurgó izzadság-ereket, s nem hallja meg a vallomás alsó szólamában, hogy mást szerettem volna, más életet, más célokat a küzdésben.

Mi lenne, ha egyszer nem egy megmerevedett és előítéletes erkölcsi rend magas karzatáról néznénk Illyésre, hanem a földről. Lehet, hogy ami fölülről ügyeskedésnek, ravaszságnak, illyési hintapolitikának látszik, a hideg földről nézve nem egyéb, mint kötelező életparancs, nem egyéb, mint az életrevalóság ronda költészete, akár háborúban a lóhúsevés vagy hadifogságban a nyers marharépa fölhabzsolása.

Az embernek gyakran az az érzése, hogy a rendkívüli állapotokat túlélő Illyést szívesebben látták volna a kitüntetett vértanúk sorában, mint az élve maradó küzdőtérben, sőt a megmaradásért még komoly alkukra is képes gondolkodókéban. Milyen fonák, de a leghangosabb erkölcsbíróknak tán sose jut eszükbe, hogy bizonyos léthelyzetekben épp az életben maradás erkölcse a legnehezebb, a legsorvasztóbb, hiszen ez napról napra az életösztön és a kiváltságos ész folyamatos drámájába kényszerítheti bele az egyént. Nem a megdicsőülésbe, hanem a kárhozatba.

Ahogy már utaltam rá, néhány esetben magam is meghasonlott tudattal gondoltam Illyés ellenszenvet kiváltó drámáira, közéleti szerepére. Életének leggyulladásosabb ideje kétségtelenül ezerkilencszázötvenhét tavasza, amikor Ortutay és Aczél máig tisztázatlan sakkjátékának következtében ő is elmegy tárgyalni Kádár Jánossal. Az Egy mondat a zsarnokságról költője a November Negyedike főhősével, aki ha nem fehér lovon vonul is be a szétlőtt Budapestre, hanem daliás szovjet tankban.

Akkortájt, ötvenhét tavaszán, amikor ez a találkozó lebonyolódott, Kádárék már többszáz forradalmárt kivégeztettek, vagy legalábbis rábólintottak kivégzésükre. Több tízezret pedig lecsukattak. S a pályatárs írók közül is jópáran már lakat alatt vannak. Nem beszélve magáról a bebörtönzött kortárs irodalomról és szellemi életről.

Leülhet-e ilyen tragikus és gyalázatos körülmények között Illyés Gyula, Németh Lászlóval együtt, egy asztalhoz a magyar nép elnyomására vállalkozó Kádár Jánossal és társaival?

Az erkölcs kivörösödve súgja: nem! nem! A falhoz szorított ész fogcsikorgatva azt mondja: igen. Hogy éppen őnekik súgja – elborzasztó. De legalább annyira elborzasztó az is, hogy nincs más, akinek súghatná. Ha volna, bizonyára Németh is és Illyés is otthon elmélkedne a magyar történelem logikájáról vagy az öngyilkosságról.

Mi tagadás: ezerkilencszázötvenhétben a magyarságnak sokkal reménytelenebb a helyzete, mint a Hatvanhetes Kiegyezéskor. Nemcsak Deák Ferenc nincs, de igazi akaratereje sem. Fél, reszket, becsukódik magába, a fejét félre fordítja, mintha újabb kivégzést kéne végignéznie. Nincs senki és semmi, ami ellenállásra bíztatná. Az úgynevezett nyugati hatalmak ötvenhat októberében és novemberében két-három hétig verik a dobokat, a politikusaik szónokolnak, fenyegetőznek, leleplezik a rettegett szovjet birodalmat, de a negyedik és az ötödik héten már szép csöndben ásítanak Magyarország halottjai és romjai fölött. A csehszlovákok „testvéri segítségül” két vagon gumibotot küldenek a karhatalmistáknak, a románok pedig előzékenyen fölajánlják siralomháznak az országukat Nagy Imrének és odahurcolt társainak.

Hol itt a jó megoldás? A halált halállal tetőzni nem szabad. Az erkölcsöt vagy életösztönt lehet-e inkább mozgósítani megmaradásunk érdekében? Vannak nemzetek, amelyek többször is viselkedhetnek a történelmükben Hamletként, azaz: többször is föltehetik maguknak a lenni vagy nem lenni kérdését, de túl sokszor és túl sűrűn nem. Mert bizonyos idő után már nincsenek döntési helyzetben. A történelem peremére szorított közösségek csak így lenni vagy az úgy lenni kérdésére válaszolhatnak. Ebben az esetben nemcsak az ellenféllel köt alkut az ember, hanem saját magával is.

Ha ennek az alkunak a lélektanát pontosan ismeri, rövid távon még lélegzethez is juthat.

A magyar múlt teli van ilyen kínos ficamokkal és eltorzult alkukkal. Gondoljuk csak el: Zrínyi Miklós, a szigetvári hős hazája és hite becsületét védve lekaszaboltatja magát a pogány törökkel, a legfőbb ellenséggel. De leszármazottjai: a Munkács várát védő Zrínyi Ilona vagy a szabadságharcba belesodródó Rákóczi Ferenc a gyűlölködőbb, ravaszabb ellenség elől elhúzódva már a török udvartól kér menedéket. Hasonló alkut köt a törökkel a nagy protestáns fejedelem: Bethlen Gábor is. Bethlen nemcsak Pázmány Péter üzenete alapján tudta, de saját tapasztalatából is: ha Erdély elvész, elvész Magyarország. Az is, amelyik csak a holnapi képzeletben létezik. Hogy ez a végső veszély be ne következzék, a magyarság kétharmad részét kipusztító törökkel szövetkezik. Ki az, aki majdnem négyszáz év elmúltával már egyértelműen, de főleg erkölcsileg helyesli Bethlen képmutató elképzelését és módszereit? Ugyanakkor ki az, aki megtagadná tőle, hogy államalapító és államszervező tehetség volt, s ha egyezkedett is a törökkel, azért egyezkedett, mert eközben tudott – rövidebb-hosszabb ideig – fölibe kerekedni.

Illyésben sokszor megéreztem ezt a Bethlen Gáboros, Széchenyi Istvános országot-mentő ösztönt, amely mögött egyformán ott munkált, ott lüktetett a nagytávlatú eszmény és a leggyakorlatiasabb erkölcs, a maga megtámadható kétértelműségével. Szinte kihívó önvallomásnak is tekinthetjük, amit egyik ezerkilencszázhetvennégyes naplójegyzetében rögzít: „A nemzetek – s általában a közösségek – erkölcsi törvénykönyvét más tintával írják, mint az egyénekét. Hogy ugyanaz a tett mikor leköpendő esküszegés és mikor történelmi hősiesség, azt merőben az határozza meg, hányan viszik végbe, hányak hasznáért…”

Tudom: Illyésék ötvenhetes „kiegyezése” Kádárékkal – a kisszerűbb, a rejtettebb és a megalázóbb körülmények ellenére is – ugyanolyan földolgozatlan eseménye marad majd történelmünknek, mint Deákék látványosabb és sorsszerűbb „kiegyezése” hatvanhétben. Az eszünkkel még tán föl is foghatjuk valamennyire, de a lelkiismeretünk, az ösztönünk ma is tiltakozik ellene.

Kérdés, hogy ez a formák nélkül megkötött és működtetett alku Illyésék „találmánya” volt-e vagy a történelemé? Vannak nemzetek, amelyek egyik kudarctól a másikig verekszik magukat. S nem is akárhogy, mert a két bukás közti időszakban még fejlődnek is. Még reformkorszakaik is lehetnek. De aztán jön az újabb kudarc, az újabb vereség, s kettétörik minden. A civilizációból így lesz félcivilizáció, a nemzetből fél-nemzet, az európaiságból fél-európaiság. A reményből fél-remény. A másik felét, a hiányzót, ki kell valamivel egészíteni. Ilyenkor szokott eljönni az alkukötések ideje. Ezek az alkuk már-már menetrendszerűen megköttetnek. Sőt, bizonyos idő után még az erkölcsi igazolás is megérkezik. Valamit valamiért adunk. Például: egy kis erősítő nyugalomért – szélárnyékért – cserében némi önérzetet, szabadságigényt.

E fönti fanyar futamból ki hallja ki történelmünk alapszólamát Fráter Györgytől, Bethlen Gáboron át, Károlyi Sándoron, Deák Ferencen át ha úgy tetszik – az ötvenhat utáni Illyés Gyuláig? Azzal, hogy ezerkilencszázötvenhétben Illyés hagyományos kényszerből belépett Kádár és Aczél csapdájába, csapdába léptette őket is. A töröknek Lippa várát átadó fejedelem kárhoztató gesztusát ismételte meg szinte hajszálpontosan, azért, hogy amennyire lehet, a leveretésben független maradhasson. Aczéllal kialakított viszonya – barátsága – mellékterméke ennek a szerepvállalásnak, de még az előbbinél is kínzóbb csapda. Ha épp köztük nem alakul ki bensőségesebb viszony, a magyar szellemi élet másként bontakozik ki a hatvanas évek elejétől. Gondoljunk csak az ezerkilencszázhatvannyolc utáni csehszlovák állapotokra. Husákék válogatás nélkül fejezték le a cseh és szlovák értelmiséget. Ott nem volt alkukötésre alkalmas személy vagy csapat. Szellemi életük ettől a nagyarányú kivégzéstől sokkal hosszabb időre megbénult, mint a mienk ötvenhat után, hatvankettő és hatvanhárom tájt a magyar irodalom és a magyar film elkezd éledezni. S még ha zsákban is, de már táncol. Már ingatja a fejét. Már rácsos ablakokat dob be kővel. Már kisebb fajta politikai botrányokat robbant ki. Az írókhoz és a filmesekhez lassan fölzárkóznak a történészek, a közgazdászok, a társadalomtudósok és félszívvel egy-egy politikus is.

Megjelenik a mezőgazdaságban a részes művelés fogalma, amely a magántulajdon illúzióját ébreszti föl a társadalomban, később kialakul a második gazdaság, a magyar modell és így tovább. A hétvégi telkek és házak megjelenésével elindul egy olyan folyamat, amelyben a magyar állampolgárok elkezdik jelképesen s főleg töredékesen visszaszerezni mindazt, amit a szocializmus elvett tőlük. Nevetséges volna tehát mással, de önmagunkkal is elhitetni, hogy a magyar szellemi, gazdasági és politikai életben kisarjadt reform-gondolatok csak úgy maguktól hajtottak ki. Komoly alkuk és ellenkezések feszültségében fogantak meg. Illyés – közvetve vagy közvetlenül – talán a legfőbb szereplője volt ennek a két évtizedig tartó, kiegyezéses menetnek.

Bizonyításul csak egyetlen eset: az ős-Lakitelek példáját említem meg. Lezsák Sándor, hetvenkilencben, a fiatal írók találkozóját szerette volna megrendezni saját falujában. Eleve ellenzéki zászlóbontást sejtettek benne a megyei és az országos politikusok. Jól sejtették. Kis Jánosék, Rajkék mellett még egy másik ellenzéki csoport is megjelenjék? Szó se lehet róla! Aczélék utasították a megyei párttitkárt és a megyei tanácselnököt, hogy akadályozzák meg a robbanékonynak ígérkező tanácskozást. A megye főnökei azonnal cselekedtek. Közölték Lezsákkal, hogy a tanácskozás elmarad. Indoklás, érv? Teljesen fölösleges!

Ekkor jött el hozzám Lezsák Sándor azzal a nem mindennapi ötlettel, hogy beszéljem rá Illyést: menjen el ő is Lakitelekre, hiszen ha elmegy, világraszóló botrány lenne megakadályozni az összejövetelt.

Egy másodperc alatt végiggondoltam, hogy ez erkölcsi és politikai drámát jelent, igazi kihívást. Az irodalom nevében kérhetek-e ilyent Illyéstől? De ki mástól, ha tőle nem. Ha viszont kérek: az hadüzenet. Elsősorban neki, mégpedig az újabb írói nemzedékektől. Másodsorban pedig hadüzenet a hatalomnak s külön Aczél Györgynek is.

Fölmentem Illyéshez, és eldadogtam neki a palotaforradalom tervét, a következményekkel és az esélyekkel együtt. Azonnal megértette, hogy mi, kisemmizett kurucok, szegénylegények, Rákóczit akarunk belőle „csinálni”. Rákóczit, akinek most azonnal szembe kell fordulnia az Udvarral.

Rémnézett és a hetvenhét éves Illyésből elővillant az Ozorai példát író fiatal Illyés, és csak annyit kérdett: „Fontos ez a Lakitelek?” Fontos – válaszoltam neki. „Akkor szerezzen egy autót, álljon ide a ház elé, s Flórával együtt lemegyünk” – mondta már magázódva s huncutul, szürrealista emlékeinek villanófényében állva. Pedig ő is tudta pontosan, hogy dinamit-csomagot vesz át tőlem.

Az egyezkedő Illyés mellett ott volt a szakításokra is kész Illyés. Egyetlen fejbólintással hozzájárul, hogy letiltott könyve, a Szellem és erőszak Münchenben, az Új Látóhatárosok közreműködésével megjelenjék. Ugyanígy egyetlen kérésre elvállalja, hogy előszót ír a külföldön megjelenő Janics Kálmán Hontalanság évei című könyvéhez.

Jó, ismerjük el, hogy Németh Lászlóval, Déry Tiborral, Lukács Györggyel, Vas Istvánnal együtt Illyés is ott ül az alkut kötők társaságában, de akkor ne felejtsük el azt sem, hogy a jelenlévők közül ki sáfárkodott nála hasznosabban a maga sárból fölszedett aranyával? Ki tudta és merte úgy egybe látni a sokfelé szakadt magyarságot, mint ő? S ki adhatta volna a nevét is oda a sokfelé szakadt magyarság összefogásához? Lehet, hogy politikai és nemzetiségi ügyekben néhányan forróbb fejűek voltunk Illyésnél, de történelmi rangot és méltóságot az elrendezésre váró sorsnak egyedül csak ő kölcsönözhetett. Életműve súlyával s kikerülhetetlen, egyéni sorsával a háttérben.

Egyáltalán nem véletlen, hogy az ötágú síp fogalma is az ő találmánya. Ezzel a jelszóval üzent és szólított meg minden világon élő magyart. Sokakban ez a fogalom – Kölcsey Himnusza mellett – egy néma himnusz képzeteit ébresztette föl újra és újra. Talán törvényszerű az is, hogy őkörülötte gyülekeztek a határainkon túli magyarság képviselői: Sütő András és Dobos László, Páskándi Géza és Janics Kálmán, Borbándi Gyula, Herceg János, Cs. Szabó László, Szépfalusi István és mások. S ma már az is nyilvánvaló, hogy Tőkés László elfojthatatlan lázadásában is Illyés sírontúli biztatása volt a legerőteljesebb hang. A jóváhagyó, az irányjelző, a magyar történelem súgását közvetítő üzenet.

 

*

 

Fél évszázaddal ezelőtt, Ady Endre halálának huszonötödik évfordulóján ezt írja Németh László: „Egy költő műve azzal, hogy itt hagyta, nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie. A nagy nemzeteknek nem csak azért vannak nagyobb íróik, mert a többől több olvasztható ki. Egy nagy nemzetnek több idegsejtje s több optimuma van rá, hogy nagyjain eltűnődjön, árnyalataikat kibontsa, vívmányaikat a nemzeti életbe fölvegye. Racine-t vagy La Fontaine-t elsősorban azért bámulja a világ, mert egy nagy nemzet erényeit kapták élő kommentárul; míg más kicsiny és rest nemzeteknél a költők halhatatlansága még vigasztalanabb, mint az életük”.

Láthatóan Illyés sem kap menlevelet a sorstól. Mint ahogy Ady sem kapott, József Attila és Németh László sem. Tíz évvel a halála után magánszorgalmú kritikusok ugatják körül a sírját. Ismeretlen kritikusok a nekik ismeretlen Illyést.

De legyen bármilyen viszolyogtató is a hangjuk, tudom, hogy az én Illyés-babonám továbbra sem veszítheti el az érvényét. A lapokban, az emlékiratokban, az irodalmat és a kort elemző tanulmányokban, a tanúskodó önéletrajzi regényekben Illyés továbbra is fölbukkan, ítél, dolgozik, fegyelemre int, alkut köt, szakít, tábort szervez, műveltséget bokrosít, egyszóval: végzi pótolhatatlan munkáját.

 

1993

 

 

 

A sugalmazó ember

Muharay Elemér. Sokaknak már csak egy homályos név, másoknak már az sem. Egy tapintatos halott a félmúlt rengeteg halottja közül, aki nem kíván tőlünk hódolatot, erőfeszítést. Időnként fölbukkan az emlékezetekben, szikáran, csontosan, paraszténekesek, parasztszínjátszók gyűrűjében; a jelenléte: ajándék, de amilyen észrevétlenül megjelenik, ugyanolyan zajtalanul távozik is az emlékezetből.

Nem mindig volt ennyire tartózkodó és visszafogott, mint most a halálában. Csupa lendület, csupa akarat, csupa mozgékonyság volt: a harmincas-negyvenes évek népi művelődésének egyik leghivatottabb szervezője, tanára, napszámosa. Élete utolsó harmadában – a bitanggá fajuló ötvenes évek elején – szoktatták hozzá ehhez a megkeseredett s mentegetőző életstílushoz. Akkoriban igyekeztek némelyek elhitetni vele, hogy kifakult embere ő már az új időknek: egy eltakarításra ítélt paraszti világ s paraszti kultúra védnöke, ami nyersfordításban azt jelentette: jobb, ha meghúzza magát csöndben, és elfelejti a népi írók eszméit s a népi kultúra kenyeresruhájába csavargatott nacionalizmusát.

Azokban a kivasalatlan időkben egy ilyen vélemény fölért a fenyegetéssel. Muharay ezt annak is tekintette. A népi kultúra iránti vonzalma ettől nem rokkant meg, de ő maga, mint annyian mások, takaréklángra csavarta az életét. A természetes derű s a jó ügyet kísérő öröm helyett ezekben az időkben jelent meg arcán az „összeesküvők” beszédes, titkos mosolya: barátom, kormolják újra a magyarság ügyét, de ha a jobbak egyetértenek, ezt az időt is kiböjtöljük.

Én sajnos nem lendületes korszakában, hanem visszafogott éveiben ismertem meg. De Muharay sarokba szorítva is Muharay maradt. Rajzott körülötte a csöndes, szorgalmas, kicsi „szekta”, néprajzosokból, néptáncosokból, rendezőkből, népművelőkből, kikre azóta már az egész magyar szellemi élet elismeréssel tekint. „Partizánfőnök” módjára ezt a kis csapatot mozgatta ő romolhatatlan hitével, félmondataival, huncut szemvágásaival, a szellemi illegalitás íratlan napiparancsai szerint.

Ha fölidézem találkozásainkat, előszörre ma is folyosókat látok, folyosó-útvesztőket, egymásba torkolló szobákat, s Muharay valahol a legutolsó szoba csöndjében ül, aszkétasoványan, a rejtélyesség termékeny légkörében.

 

*

 

Vannak olyan filozófiai, esztétikai eszmefuttatások, amelyeknek a felét se értjük, de izzó és izgató homályosságukkal is erősebben hatnak ránk, mint az utolsó porcikájukig megemésztett gondolatok.

Vannak ilyen emberek is.

Muharay számomra ilyen sugalmazó ember volt.

Ha megfaggatnának róla, néhány törmelékes emlékemen kívül semmit se tudnék elmondani. Könyveit, cikkeit nem ismerem. Előadásait nem hallottam. Együttesének és együtteseket szervező munkájának már csak a híre jutott el hozzám Jancsó Miklós, Vitányi Iván, Martin György, Mezei Éva, Bodnár Sándor, Vásárhelyi László révén. Szakadozott ismereteim ellenére mégis ő volt az, aki az ötvenhat utáni szakadékomból kivezetett, s a gyommal benőtt utak közül a legmesszebbre tartó ösvényen indított el.

Inkább hiteles viselkedésével. Azzal például, hogy a panasza panasz volt, és nem a bukott ember önsajnáltatása. A reménye: remény, vagyis önmagából kicsíráztatott hit, függetlenül a politika időjárási viszonyaitól. De ami még ennél is jobban meghatott, az az életébe beivódott hagyományozó ösztön volt, a folytonosság ősi szabálya: Muharay a fiataloknak találta ki azt, amit magának már nem tudott, vagy ami már számára tilos volt.

Így szemelt ki engem is újra lombosodó elképzeléseihez.

Nem tudom, hogy Muharayt jó ösztöne vagy messzebbre látó tudatossága kormányozta-e a társadalom megítélésében, de annyi bizonyos, hogy tévedhetetlenül tapintott rá bőr alatti roncsolódásaira: mindenekelőtt a széttört, szétszakadozott közösségek állapotára.

A negyvenöt utáni nagy átrendeződés minden kisebb és nagyobb közösséget fölborogatott. Gyökerét metszette még azoknak is, amelyek idővel képesek lettek volna alkalmazkodni az új politika zordabb éghajlatához is, illetve alkalmazkodásukkal korlátozni a politika szélsőségeit. Gazdakörök, olvasókörök s különféle ifjúsági és felekezeti egyesületek bomlottak föl falun, s a helyettük szerveződő új közösségek nem szilárd talajba kapaszkodtak meg, hanem egy ide-oda hullámzó társadalom futóhomokjába. Bizonytalanok és mesterkéltek is maradtak. Ha a múlthoz akartak kötődni, bűntudatot ébresztettek föl bennük; ha pedig a jövő felé nyújtózkodtak, eltévedtek az öntöttvasból készült politika hideg formái között. Így aztán be kellett következnie a meghasonlásnak.

Be is következett.

Az ötvenes évek elején jókedvű, harsány, „lázban égő” népi együttesek ropták a táncot, mondjuk, az új kenyér ünnepén, amikor még a búzát beszolgáltató parasztnak is sorba kellett állnia fél kiló kenyérért, s mindezek tetejében augusztus 20-án az országlakók nagyobbik része nem is az új kenyér ünnepét, hanem Szent István királyunk napját ülte – gondolatban.

Ekkora lelki bakugrásokban az új közösségek nemhogy izmosodtak volna, inkább szétestek.

Ha változott is a helyzet ötvenhat után, a közösségszerveződés alapfeltételei nemigen változtak. Túl sok sérelem, bizonytalanság, fölparcellázott érdek nehezedett az emberekre, túl sok gyanú gátolta továbbra is a természetes gondolatokat s viszonyokat. A társadalom ötvenhat után is fölülről építkezett.

Muharay ezen az áldatlan helyzeten szeretett volna javítani. Sehogy se fért a fejébe, hogy mi egy új közösségi társadalmat akarunk fölépíteni – életrevaló kisközösségek nélkül.

Különösen a parasztközösségek jövője és kultúrája izgatta: mi lesz a sorsuk az elkövetkező változások során. Muharay nem a várható, nagy történelmi változástól féltette parasztságunkat, hanem az átváltás egyoldalúságától. Megítélése szerint a huszadik század politikai vízióiban egyetlen közös tőből hajtanak ki a társadalmi eszmék Nyugaton és Keleten is: a mindenható közgazdaság tanából. Termeljünk minél többet, boldogok leszünk a Földön – ha kapitalisták vagyunk, ha szocialisták! Közérzet? Erkölcs? Hagyományok? Emberi kapcsolatok? A civilizáció sikerein s a politikai megváltáson alapuló szándék mindegyiket mellőzi. Hol szelíden, hol kíméletlenül. Magyarán mondva: a gyakorlatiasság törvénye győz az ember legkezdetlegesebb metafizikai igénye fölött is. Számítás és piac, taktika, tervek és zsongó intézmények kellenek ebben a célratörő világban, nem pedig ének, költészet, tánc és lelket fölkavaró színjátékok. A városok – Muharay logikáját folytatva – megpróbálnak valamiképpen védekezni az egyoldalúság ellen, mivel sokoldalúan önellátók a kultúrában, de a hagyományaitól elszakított, illetve elszakadó falu a szélesre tárult világban védtelen lesz. Minden hatás „fölülről” csurog majd alá, s el kell fogadni a jót, a rosszat, a bizsergetőt, a lezüllesztőt, az érdektelent válogatatlanul. Akkor még nem üzemelt a nagy műsorgyár: a Televízió, de Muharay mintha már előre megszimatolta volna a veszélyt. Egy alkalommal arról beszélt, hogy a világ nemcsak rossznyavalyákkal, háborúkkal s diktatúrákkal verheti le az egyént, de színes és pompás érdekességekkel is. Megbámulni való csodákkal, amelyekhez ugyan már nincs köze, de arra jók, hogy eltávolítsák saját magától.

A védekezés egyetlen eszközének a közösséget tartotta Muharay. Az elfogadások és az elutasítások műhelyének. Ahol az egyén tanácstalan, ott a közösség még a testmelegével is „tanácsot” adhat.

Mi tehát a föladat?

A föllazult, megrepedezett, a változásra kényszerülő magyar falukban megerősíteni vagy létrehozni olyan emberi közösségeket, amelyeket gyakorlatilag a kultúra abroncsol össze: a színjátszás, az éneklés, a néptánc, de ezek a közösségek mégse művelődési csoportok csupán, hanem alakító, pihentető, bátorító közösségek is. Miért ne járhatnának a parasztok téli estéken a saját „színházukba”, ahol ők a nézők és a szereplők, a rendezők és a kritikusok is, ahol Móriczot, Illyést, García Lorcát adnának elő a maguk értelmezése és szája íze szerint, elszakadva kissé a klasszikus vagy a polgári színjátszás módszerétől, stílusától?

Ennek a gondolatsornak a végén kaptam a fölszólítást Muharaytól, hogy falut ismerő fiatal íróként, segítsek ennek a szándéknak a meggyökereztetésében.

Elhűlve néztem rá: falusi „színtársulatoknak” írni darabokat? A régi népszínművek helyett új népszínműveket? Zsákutcás ötletnek éreztem a gondolatot, amelynek rejtett zugában Gárdonyi Géza szelleme lakik, s nem azoké a modern íróké, akik azokban az években tartottak engem keresztvíz alá. Ötvenhét-ötvennyolc táján ugyanis a szürrealizmus régi és új klasszikusai foglalkoztattak kizárólag: Apollinaire, Éluard, Cocteau, García Lorca, Jimenez, Ezra Pound, Dylan Thomas. Az egyedüli áthidaló megoldás az lehetne ebben a zsákutcás helyzetben, ha én szürrealista darabokat írhatnék a parasztoknak. Az ötlet olyan csiklandós volt, hogy rögtön szóba is hoztam. Legnagyobb meglepetésemre Muharay rábólintott. „Azt csinálsz, amit jónak érzel – mondta nagyvonalúan. – Bármelyik népballadánkat földolgozhatod kedved szerint, ahogy Bartók vagy Kodály dolgozott föl népdalokat. Sőt, ha te szürrealista játékkal kacérkodsz, még külön is jó szolgálatot teszel a parasztjaidnak, legalább ők is belekóstolhatnak a huszadik század izgalmas képzeletvilágába, művészetébe, nemcsak a belvárosok örökös lakói.”

Nekem ennyi, virágporban lépegető cinkosság elég volt a megtermékenyüléshez. Kiválasztottam A halálra táncoltatott lány balladáját, mert úgy láttam, hogy műfajilag is alkalmas egy nagyobb arányú játék megírására: lehet benne tánc, ének, kísértetjáték, valóságos történet és álomban játszódó egyaránt.

Ekkor vetettem bele magamat a népköltészetbe, mesékbe, dramatizált ünnepi és szertartásjátékokba. Ekkor kezdtem el makacsul kutatni a bennük megbújó „szürrealista motívumok” után. Igazi aranybányára bukkantam. Zsandárok feketedtek előttem, mint a sasok. És víziborjút hallottam emlegetni a törvénytelenül megesett lányok hasában. Képek, metaforák rögei gurultak elém, amelyekből egy új árnyalatú költői nyelv ércét olvaszthattam ki magamnak.

A sármelléki népi együttesnek már ezen a nyelven írtam meg a balladajátékot. Első hallásra az együttes minden ízével idegenkedett a szokatlan és érhetetlen stílustól, de végül annyira megértette és megszerette a szöveget, hogy a tagjai tíz esztendő múlva is kívülről fújták a hetvenoldalnyi verset és prózát.

Muharay örült a sikernek, mert a vállalkozás őt igazolta. Szeretett volna újabb darabokat íratni velem. Két másik balladajátéknak neki is kezdtem, de mint annyi más tervemnek, ezeknek is magjuk szakadt.

Ám a nyereségem még a kudarcaimmal együtt is óriási. A balladajátékokkal való bajlódásaim közben találtam rá életem legtartósabb és legszilárdabb érzelmi és szellemi közösségére: a népdalokat, a népzenét, a táncot, a nyelvet megőrző és teremtő magyarok közösségére.

 

*

 

Muharay Elemér. Sokaknak már csak egy homályos név, másoknak már az sem. Nekem szellemi jótevőm, útbaigazítóm, vissza-visszamosolygó halottam.

 

1981

 

 

 

A Zöld Angyal

A Zöld Angyal. Ez a címe Nagy László egyik legjelentősebb költeményének. De máris tágítom a kört: ez a címe a mindenkori magyar költészet egyik legnagyobb versének.

Miért angyal és miért zöld – tűnődtem jómagam is megjelenésekor. Azért, hogy sejtelmesebb, költőibb legyen a kifejeznivaló? Vagy azért, hogy a zöld angyalszárnyak világnagy szelet kavarva, port, hamut és bibliás titokzatosságot csapjanak szemünk közé? Mert e tomboló lény, e romlást hordozó zöld martalóc szülőhazája legnyilvánvalóbban a Jelenések Könyve. Földije, cimborája az Apokalipszis négy lovasának.

A Zöld Angyal.

Jelkép ez vagy mítosz? Vagy egyetlen szerepben mind a kettő? Akár egyikre, akár a másikra mondanék igent, éppen én növelném a vers titokzatosságát, ami ellen pedig hadakozom. Jelképnek túl átlátszó, mítosznak viszont túlságosan egyedi, és a bibliás rokonság ellenére is irodalmi. Ha a mítoszt azonban szabadon úgy értelmezhetném, hogy nem más, mint a valóság legteljesebb föltárása, leleplezése, megértetése, akkor félrelökném a gyanúval telített fogalmakat, és nyugodtan rávágnám: A Zöld Angyal valóban mítosz.

Ezzel persze már fölöslegessé is tenném az irodalmi keresztelősdit. A mítosz átadná helyét a költő által föltárt valóságnak, a valóságot földúló s átlelkesítő képzeletnek, és máris a líra venné át egyeduralmát. Sziszüphosz nemcsak elnevezés, de történelem is; nemcsak görög mondai alak, de az egyetemes sors jelképe s tapasztalata is. A Zöld Angyal inkább csak mágikus név, egy látomás költői megnevezése. Kigyúló, zöld lámpa, mely útjára engedi a valóság özönvízi áradását. A sziklagörgető mítosz hőse maga Sziszüphosz. A Zöld Angyal hőse nem a Zöld Angyal, hanem Nagy László. Ő éli át, ő látja, ő szenvedi, ő tündérkedi végig a versben elszabaduló végzetet. A Zöld Angyal olyan, mint a véletlen láng: belekap a nádtetőbe, s utána már nem az érdekes, hanem a nyomában elhararapódzó tűzvész, a tűztől megvilágított emberarcok, üszkös gerendák, hamu.

A vers elejétől végéig egyetlen drámai beszámoló arról, hogy vége van egy világnak, a parasztinak, amelyik szép volt, utálatos volt, nyomasztó és megváltásra ítélt, vége van, tehát le kell vele számolni, s el kell tőle búcsúzni illendően. A végzet mindig orcátlan. Az ember soha nem lehet az. Ha elszakad attól, ami tegnap még az életét jelentette, mindig kell annyi erejének maradni, hogy azt mondhassa az elmúlóra: ámen. Nagy Lászlónak irigyelni való ereje van ehhez. Ámen az eke tükrére, tüskés boronára; ámen az állatok nyakától kifényesült járomra, mely most gomba-kupicákkal megrakott bárpult, egykor tinószemek dudorodtak ki rajta légykoszorúsan; ámen a haldokló szekérre, mely nemrég életet, sorsot, világot cipelt, s most kerékagyig rohad le a földbe, s éjszakánként, harmatban járva hasig a kutya, a dögtemetőkből patákat gyűjt össze küllői elé, hogy együtt legyen a kísértetfogat: az eltűnt világ árnyakból és csontokból kirakott mozaikképe.

Nagy László A Zöld Angyal című versére az előkelő mítosz vagy más ködös elnevezés helyett szívesebben használok köznapi fogalmakat, ilyeneket például, hogy leltár, végelszámolás. Annál is inkább, mert ezzel ismerem el, hogy az igazi vers: cselekvés; ugyanolyan, mint a valóságos leltárkészítés, számvetés, végkiárusítás. E versben, mint az Utolsó Ítélet utáni napon, a paraszti életforma, a falusi lét, a földművelő emberek tárgyai, kellékei, szerszámai, mind-mind kirakodásra kerülnek, csillaga egy lókantárnak, fejbe vert cicák csontja, a hulló akácfavirággá lényegült háborús kötszer, mézzé válva a vér, a var meg a genny, kalászos díszoklevél, plakát, visszaküldött kérvény, idézés, csekkszámla, megtépett zsoltár. Egy sátorral odább az emlékek kivilágított polcain ott a gyerekkor, s ott van az ifjúság: istenasszonyként villogó arabs kanca, fekete banyák, mesék kohótorkú sárkányai, vérkorpás malacok, gyereket evő disznók, pünkösdök, húsvétok, zászlósak, harangosak, Mária lovai a körmenetben, a világháború szennyétől szerelemre mosdatott katonalányok géppisztolyosan, páncélozott melltartóban.

A költő, aki meg akarja váltani a világát – kilép belőle. Ezért van tele minden irodalom nagy leszámolásokkal. Nagy László leszámolása számomra eddig a legnagyobb arányú. Teljesebb, mint bárki másé. Ha eszembe jutnak a szekrényfiókokat kihúzogató polgári költők, kétszeresen is elfogult leszek. Nekik mivel kellett leszámolniuk? Illatos levélkékkel, zsúrokkal, ódon karszékkel, zongorával, könyvtárszobákkal s a könyvlapok között összepréselődött örökkévalósággal.

És Nagy Lászlónak?

Az ő tekintete a vékony csiganyál-cirkalomtól a fényes tejútig ível. A bagolyöklendéktől az anyasírásig. A fölpattogzott menyasszonyi fényképektől kolóniák tüzes zenéjéig. Balladák, regék és a történelem áramütései rázzák a versolvasót.

Vajon honnan van ez a kiáltó különbség? Igazságtalanság volna csupán a tehetséget emlegetni. Rilke, Tóth Árpád s Kosztolányi tehetségével szemben József Attiláét vagy Nagy Lászlóét. Az elkötelezett sorsnak, a történelem fojtott ihletésének ilyen esetekben nagyobb szerepe van, mint a lírai képességnek. Mikor József Attila ezt írja az Elégiában a külvárosról: „Az egész emberi világ itt készül. Itt minden csupa rom. Ernyőt nyit a kemény kutyatej az elhagyott gyárudvaron” – nem költői képet ad, hanem történelmi igazságot fogalmaz meg, ami hétköznapi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy a világ s a történelem végső meghódítására, birtokbavételére csak azok vállalkozhatnak, akik a társadalom aljáról indulnak el, áthaladva minden rétegen – hozva a mélység legnyugtalanítóbb sóvárgását. Ez nem pusztán osztályharcos igazság: ez a lét igazsága is. Életet, halált, jövőt, föloldozásra váró balszerencsét csak azok tudnak megérteni, s hódító erővé átváltoztatni, akik hasra fekve, avarba furakvó arccal közel voltak eddig rothadáshoz és szegénységhez, akik nem részegítő szeszektől, de bürökfátylak bódulatától is tudnak álmodozni. A szegénység igazi diadala az, ha megszünteti önmagát. Költészetünkben sokan forradalmiságuk igazolására még mindig a szegénység tisztességjelző oszlopainak támaszkodnak. Nagy László nem hasonlít ezekhez az érzelgős forradalmárokhoz Ő inkább elbúcsúztat, megszüntet minden idejét túlélő múltat, hogy új emlékezet szülessen, új lehetőség, új kivilágosodás.

 

…két sújtás közé képzelt életem ezért szeretlek,
etetlek jó gyönyörökkel, a méltó gond is a miénk,
hogy útján a hű lovasoknak hirtelen tovább rohanjunk
ármánnyal aranyozott éjben, rebbentve a lámpák ölyv-seregét,
letiporva az örök dilemmát, hogy a vesztünkre-törőket
üdvözölni is tudjuk tovább, a húsevő tüzeken át,
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
tovább a bárok holdjai közt, a dob-dobogásban,
a kürt-röfögésben, hova a lárma falain át is
beszivárog az anyai sírás, tovább az aszállyal bélelt
műértő termeken, a szentséges tanácskozások
fejbúbjain át, hogy ügyemet hagynák békén,
tovább a kert gyanánt öntözött betonon át,
a hazán, csillagok hajtószíján, kolóniák tüzes zenéjén,
tovább e jelen-világon, villámló karokon át,
tovább a reményben, ha a Lehetetlenért is, tovább…

 

Érdemes megfigyelni, mire a vers kiteljesedik, s az emlékek fölidézésétől eljut gyönyörű elhantolásukig, a Zöld Angyal szárnyai egyre fáradtabban verdesnek. Az erőt már látszatra sem ő képviseli tovább, hanem a vers egyszemélyes hőse: a költő.

Hogy mi ez az erő? Szerintem ugyanaz, ami a villámoké, ugyanaz, ami a káromkodó szájaké, a megfeszítve is reménykedőké, a féreg nélküli dicsőségé, a magaslati hóé, ugyanaz, ami az öntöttvasé, a királyokat perzselő lángoké, ugyanaz, ami a romlással szembeszegülő értelemé, ami az anyanyelvé, mely romolhatatlan, ha Nagy László tisztaságú költő beszéli.

 

1966

 

 

 

Darázskirály

Nagy László műfordításai

Aki fordításkötetekről ír, általában kötelességének érzi, hogy ő maga is elmondja véleményét a műfordításról. Bizonyos fokig rá is kényszerül, mert a fordító költők, a magyarba átültetett versekkel együtt, gondolataikat, szakmai kétségeiket, a vereség vagy a győzelem zárszámadási jegyzőkönyvét is átnyújtják. Hol rendszerbe foglalva mindent, hol villámforgácsait mutatva csak föl a munkának. Van, aki Heinével ért egyet, s a lefordított verset kitömött holdvilághoz hasonlítja. Van, aki a műfordítás fogalma mellé, fanyar képzettársításul, de egyben a komolyságot rejtő szándékkal, a műtorzítás fogalmát csapja oda. Kosztolányi egy helyütt a műfordítók zsákban futásáról beszél.

Nagy László eleve fölmenti az embert az efféle eszmefuttatások kényszere alól. Mivelhogy ő sem elmélkedik. Legalábbis nem szemünk láttára.

Műfordítás-gyűjteményét, a Darázskirályt, úgy adja kezünkbe, mint ahogy válogatott verseit. Utószó nélkül, lábjegyzetek nélkül s a szellemi körülményeskedés egyéb jelei nélkül.

Önként kínálkozik a gondolat: talán onnét a hasonlóság, hogy fordítani is úgy fordít, ahogy verset ír. A lefordítandó verssel úgy találkozik össze, mint legszemélyesebb élményével. Költői tapasztalatából tudja, hogy minden vers előtt egy szenvedély töri az utat: homályos gőg, bujtogató szeretet, veszedelmes világosság, s ettől csupán a kifejezés pontossága válthatja meg a költőt. Így a fordítónak is ezt a megelőző szenvedélyt, ezt a sugárban vagy sárban hömpölygő sugallatot kell megragadnia. García Lorca Torreádor siratójában ő a költőt siratta el.

 

Derítem glóriába arcéled gráciáját.
Tudásod érettségét dalommal dicsőítem,
mert ábrándod halál volt, a halál szájaíze,
s vitézlő vígságodra köddel vonult a bánat.
Soká születik párja – tán sose jön világra
ily andalúz, ily tiszta, kalandokban ily gazdag.
Elcsukló szavaimmal siratlak délceg fenség
s a gyászos szél örökké reszket az olajfák közt.

 

Ha van aranyszabálya Nagy László műfordító gyakorlatának, akkor ebből a már említett, élményszerű megközelítésből bontható ki. Ebből a költői kapcsolódásból. Saját vallomása szerint őt elsősorban a szükség kényszerítette rá a fordításra. A megélhetés hétköznapi kis háborúi. Igen ám, de Nagy László ebből a kényszerből is erényt teremtett. Mint az élet másfajta kényszereiből. Fordításai, akárcsak versei így egyúttal tiltakozások is. A forma remekléseivel, a nyelv szilárdságával tiltakoznak az esetlegességek uralma ellen, a szürkeség, a puhaság, az unalom diktatúrája ellen. Ha valaki megkísérelné egy mondatba összefoglalni eredeti verscímek tanulságait, ilyesmit állapíthatna meg: az ember nem könnyen győzhető le. Sőt legyőzetése sohase végleges. Fordításai alatt ugyanennek a hitnek a parazsa izzik.

Fordítóink közül legtöbben eddigi műveltségüket is megmutatták. S ez, akarva-akaratlanul, munkájuk eredményén is átütött. Még a legnagyobbakén: Babitsén, Kosztolányién, Tóth Árpádén, Radnótién, Szabó Lőrincén, Weöres Sándorén is. Az ihletett költő mellett, ha szerényen meghúzódva is, de ott munkált bennük az irodalom tudósa, a nyugtalan szellemi gyarmatosító, a költészet szigetvilágait bejáró hajós és hittérítő. Nagy László más természetű hódító. Az ő műveltsége sose tapad hozzá irodalmi emlékekhez. Az ő műveltsége mindenekelőtt: költői nyelve.

Nem szeretnék túlzásba esni, se fölösleges sebeket osztani, de meggyőződésem, hogy Arany János óta Nagy László az egyetlen fordítónk, aki saját költői nyelvét úgy adja kölcsön egy másik nép költőjének vagy költészetének, hogy vérátömlesztés közben anyanyelvünk minden képessége megmutatkozzék: ódonsága és hajlékonysága, csöndje és kérgessége, sikamlóssága és tüze, népiessége és szürrealizmusa. A nemzet közös ihlet – mondja József Attila. Nagy László ennek a közös ihletnek a forrásait szinte kizárólag az anyanyelv szikláiból s zöld mohás völgyeiből fakasztja ki. Hát Babits, Szabó Lőrinc és mások nem onnan fakasztották? De igen! A különbség mégis óriási az ő nyelvi buzgásuk s Nagy Lászlóé között.

Bármilyen furcsán hangzik is, de sem a romantika, sem a naturalizmus, sőt még a legmagasabb feszültségű realizmus se lobbantott ki magából akkora fényességet, mint amekkora a népköltészet és a szürrealista költészet összetalálkozásakor kilobbant. A nyelvekben e kettős irány egyesítése, a kétféle kultúra – a nép és a műveltek kultúrájának – egyesítésére adott lehetőséget. A „legalacsonyabb” így lett egyenrangú társa a legmagasabbnak. Nemcsak megfrissítője, de hitelesítője is. Nemcsak követője a szabadságban, de korlátozója is az eltévelyedésben.

Ilyen értelemben Juhász Ferenccel együtt Nagy László végzett nyelvünkön belül bartóki átalakításokat. Az új törvényű s új látóhatárú nyelv nemcsak költészetünk fölé rajzolt másféle eget, de Nagy László jóvoltából fordításirodalmunk fölé is. E nélkül az új érzékenységű s képzeletű nyelv nélkül a huszadik század jelentős költőinek jó része megközelíthetetlen volna. Lorcát például csak felületesen ismerhetnénk. A Cigányrománcok s a nagyszabású Siratóének vérbe, sebekbe, liliomokba botló hasonlatait más is le tudta, illetve le tudná hűen fordítani, de szellemiségüket, mely a költői képekből kiolvad, csak Nagy László égethette időállóan belénk. Lorca duendéjével az övének kellett találkoznia.

Hasonlót mondhatunk Góngora-, Burns-, Rimbaud- és Dylan Thomas-, Yeats-, O’Hara-, Corso-fordításairól is. Verseiket szinte csak ürügynek tekinti, hogy szellemük felé fordulhasson. A formák, a változatos ütemek s a rögeszmésen kitartott rímek fölött azért is uralkodik magabiztosan, mert nem a szavakat, nem is csak a tartalom világos jelentését visszhangozza, de azt a titokzatos erőt, amitől az említett költők költők lettek. Nagy László fordítás közben is ott talál leginkább magára, ahol a vers „perzseli a vért, mint üvegszilánkos kenőcs”, ahol belerúgnak a múzsákba, elhessentik az angyalt; ahol „megnemesítő hajszájában minden világnak” a költőket a gyűlölet nagyköveteként köszöntik. Azt is mondhatnánk, hogy meg nem írt verseit üldözi Rimbaud hármas szonettjében, a Stuprában, Dylan Thomas Páfránydombjában, de még inkább A Fehér Óriás tagján című versében. S a tizenharmadik, tizennegyedik századi francia fabliaux-kat pedig mintha azért fordítaná, hogy a szemérmességbe fuldokló magyar irodalmat megfricskázza. Pattog, játszik, dévajkodik ezekben a vérmes históriákban. Koronáznivalóan parázna. Az emberi természetesség diadalát ünnepli az előítéletek fölött. Breughel és Rabelais egy személyben. Babits Amor Sanctusai mellett egy vaskosabb Európát szólaltat meg a maga hangján kihívóan.

És végül népköltészeti fordításai! Vikár Kalevala-átültetése mellett vitathatatlan remeklései fordításirodalmunknak. Ismét Bartók nevét kell ide írnom. S most nem is csak azért, hogy égtájat és irányt jelöljek, hanem hogy teljesítményt is. A közhely ismerős: egy költővel egy másik költő szerencsés esetben még azonosulhat, de egy néppel, valójában, egy másik tudna csak azonosulni. Nagy László bartóki képességekkel itt állja ki a próbát. A szomszédos népek szelleme felé népünk szellemiségével fordul. Stilizálásra kényszerül, de a stilizálás kényszere fölött nagy emlékezet és elemi ösztön uralkodik. Németh Lászlótól kölcsönözve a szót: valami erőteljes, Európa alatti ösztön és műveltség. Az albán, a bolgár, az orosz, a délszláv népköltészeti fordításaihoz azonban nemcsak a mi balladáink, regösénekeink, dalaink, bájoló verseink kínálják föl a segítségüket, de fölkínálják a bolgár ikonok, aranyukat és feketeségüket villogtatva, az albán hegyekből előrontó vizek és legendák, a történelem máig begyógyulatlan sebhelyei.

Nagy László ezekkel a fordításaival a népköltészethez való eddigi közelítések bírálatát is elvégezte. A balladákban, a dalokban, a hősénekekben nem a régiséget, az érdekességet, de a görögségétől elütő, barbárabb és ősibb költészet forrásait találta meg.

Többen elmondták már, hogy a Darázskirály kisbirodalmú ország fölött uralkodik. Szerintem ez lényegtelen. Az, hogy hol helyezkedik el ez az ország, fontosabb, mint hogy mekkora. A népiesség és a modernség érintkezési övezetében eddig még senkinek se sikerült maradandóan a honfoglalás. Nagy Lászlónak, versei után, a fordításaiban is sikerült.

 

1968

 

 

 

„Elérte a láng a képzeletet”

Voltunk gyakran hamis ünnepek áldozatai. Zavarodottak, pironkodók, becsapottak. Mert amikor embert vagy embereket ünnepeltünk, csak elvétve hajthattunk fejet a fáknak, az esőknek, a havon delelő szivárványnak, a test szépséges almáinak; csak elvétve a mindenségnek. A kitüntetések megvakították néha a madarakat is.

Könnyű, nyári ruhákban, akik összegyűltünk az ötvenéves Nagy Lászlót köszönteni – legyünk hát jókedvűek. Legyünk nyugodtak, magabiztosak, pogánymód ártatlanok: a kitüntetések aranyszemével nem nekünk kell itt kacérkodnunk.

Nagy László ezt írta egyik versében:

 

Elérte a láng a képzeletet
…nagyudvarú ünnep vagyok.

 

Mintha azt írta volna: legyetek velem.

Alig van, sőt talán nincs is költőnk, akivel ma Magyarországon annyian együtt volnának, mint vele. Akiről a közmegegyezés – a diáklányoktól a tudós akadémikusokig – olyan egységes és megbízható képet alakított volna ki, mint róla. S ha most e szerzői est alkalmát arra is fölhasználom, hogy néhány gondolatot magam is megfogalmazzak személyéről és költészetéről, nem átrajzolni, inkább csak árnyalni szeretném tudásunkat.

Hadd kezdjem rögtön a legszemélyesebbel.

Mióta Nagy Lászlót ismerem, bizonyos vagyok abban, hogy a kereket a költő találta föl. A kereket is, a lámpát is, az Ó betűt is: a csodálkozás Ó betűjét. A Nap hasonmását kereshette hömbölődő kőben, szem előtt forgó tűz-karikákban, s eközben bukkant rájuk.

Ha valaki erőltetettnek gondolja ezt a magyarázatot, és hetedízigleni bizonyítékokra kíváncsi, lapozza föl Nagy László verseit, vagy üljön le mellé beszélgetni: újra és újra az elemi fölfedezések izgalmát, önfeledtségét élheti át. Nem holmi fényűző izgalmat, amely megérint, lúdbőröztet, aztán továbbáll, hanem velünk marad, ránk ül, követelődzik, sorvaszt, denevérként odaszögez bennünket az álomtalan égboltra, hogy végül a kétkeziek üdvösség-élményével megjutalmazzon. Káprázatok helyett gyaluforgács illatát szippanthatjuk. Mintha valóban kerék, bölcső vagy hármas koporsó készülgetne.

Fölfedezni csak azt tudjuk, ami még ismeretlen – mondják a filozófus elmék, a logika csúcstartói. Ha igaz is ez – csupán részigazság. Mert van példa arra is bőven, hogy fölfedezni igazán azt tudjuk csak, amit szeretünk, amitől menekülünk, ami hiányzik. Azt, ami a jövője által a mienk, vagy a veszteségeink által. Villon szerette az életet, tehát fölfedezte. És Balassi is. József Attilának viszont csak a morzsái jutottak, tehát világot épített a hiány helyére, állítva azt a gyöngédség-cölöpökre, kínra, jajgatás-cölöpre, hűségre, értelemre.

Világot Nagy László is abból épített magának s nekünk, amit minden ízében ismert, szeretett, elhagyott. A pántos paraszti pólya szorításából kibontakozva közvetlenül a mindenség pántos szorításába nőtt át, vállán bárányos éggel s körülfelhőzve Dosztojevszkij sötét hajával. Tündérkedéssel és démonisággal. Először bizonyítva mítoszi arányúan, hogy lovak, tehenek, csírázó krumplik, disznóbelek, döccenő köszörűkövek, a Tejút csillagaival kivert lószerszámok ugyanúgy lehetnek az emberi teljesség metaforái, mint istenek, filozófiák, angyalbrigádok. Hogy egy lónyúzás részeg s megveszekedett jelenetében ugyanaz az őrület szabadul el, mint a királydrámákban vagy a harmincéves háborúban. S ezzel egy régóta fegyverkező öntudat vágta át magát a félreértéseken. Végérvényesen kiderült, hogy az osztályhelyzet szűk rámáira kifeszített paraszti fogékonyság, hajlam és érzékenység az egyetemesség rámáira is kifeszíthető. Hogy a Rege a tűzről és jácintról című hosszúénekben senki se kisebb, mint a történelemben. A Zöld Angyalban is összevillant ez az érzékenység tinószemeket, vándorló sókat robusztus növényi szabadsággal; összeértet idézést, csekkszámlát, életformát búcsúztató harangszót kolóniák tüzes zenéjével. És nem azért, mert valamiféle álomi szép beszéd engedélyt adott erre is, hanem mert a valóság így rendelkezett.

Nagyság és nagyarányúság egyébként sem állhat meg ingatag gólyalábakon – hasonló erejű gond, gondolat, akarat és jellem kell hozzá. Vagy hasonló erejű görcsök. Azzal, hogy Nagy László az elmúlt időszakok sebző, ravasz és kicsinyes tusái közben nem volt hajlandó elfogadni a valóság megtévesztő méreteit, a zsugorodás fordított gyönyörét: egy történelmileg hitelesített erkölcsi folyamat lényegére szavazott. Arra, hogy a nagyság: emberi lehetőség. A mi hozzáadásunk a valósághoz. És hogy nincs kegyelem. És hogy fejet ajándékba soha nem adunk!

Negyedszázad óta ezért felelt meg ez a költészet a kihívásoknak. S a csorba fényességek láttán ezért válhatott maga is kihívóvá. Mikor Juhász Ferenc és Nagy László fiatalon megfogadta, hogy új költészetet teremt Magyarországon, még nem lehetett előre látni, hogy korunkban a költőnek versben bujdosó haramiának is kell lennie. De Nagy László költészete a váratlanságoknak is megfelelt.

Mi, akik az idők folyamán – bevallhatóan vagy letagadhatóan – a magunk árvái vagy a magunk megszállottjai lettünk, egyre szemérmetlenebbül áhítozunk álhűség helyett hitre, bosszúálló világosságra. Tiszta és visszavonhatatlan szavakra. De melyik az a szó, amelyik azt mondja: föltámadok, és nem lehet benne kételkedni? Melyik az a szó, amelyik azt mondja: vacogok, félek, szeretek, vérző madárban kivirágzok, és nem lehet benne kételkedni? Melyik az a mondat, amelyik azt mondja: délsziget nincs, és nekünk el kell hinnünk?

Vagy azt, hogy kintről ordasi tűz vagyok és belül piros őzikecsillag, és magunkra gondolhatunk? És melyik az a hang, amely regöséneket görget felénk, vagy a Menyegző tébolyodott vőfély-hangján kurjongat, és nekünk fel kell ismernünk kijátszott, mert kijátszható násznép voltunkat az időben? Nagy László nagy hatalmú és cselekvő nyelvében én sorra megtalálom ezeket a szavakat, ezt a hangot. Mert a világot ő mindig úgy bízta rá a nyelvre, mintha a nyelv: Isten volna. Míg mások egyre távolabb kerültek a szótól, neki volt bátorsága ahhoz, hogy a „szó igaz hőse” legyen. A fehér és fekete szavaké. „Testet ölthet az ige, ha tud” – mondták a Menyegző ruganyos vénei. Mi már tudjuk, hogy Nagy László verseiben testet öltött.

 

1975

 

 

 

Nagy László földi vonulása

Láttam, mert láthattam költőket tündökölni és meghanyatlani. Láttam őket világlapok első oldalán, filmen, találkozókon, s láttam őket roncstelepek Orfeuszaként elsodródni. Némelyikük, mint később kiderült, attól volt nagy, sikeres és hódoltató, hogy a hazája is nagy volt. Hosszúak és izgalmasak voltak országának az útjai, bejárhatatlanok a városai, a folyói, s a vörösréz tornyok fölé óceáni hab röpült. Egyszóval már a kellékek is nagyarányúság látszatát keltették.

És közben láttam, mert láthattam Nagy László földi vonulását. Lenyűgöző háttér nélkül és kellékek nélkül. Egyik kőtől a másikig, a mécslángtól a tulipánig, a tulipántól a Saturnus-tüzekig és tovább. Hol közelebbről, hol távolabbról azt az utat, amelyen a gyerekhangra és a suhanchangra írt mondókáktól eljutott a világot magukba fogadó és átrendező mítoszi nagy versekig: A Zöld Angyalig, a Menyegzőig.

Az utolsó öt évtizedben alig volt költőnk – Babitstól Kosztolányin, Radnótin, Szabó Lőrincen át Illyésig –, akit ne a klasszikusság: a görögség vagy a latinság európai szikrázású szelleme mozgósított volna. Az előírt, a követendő, a sóvárgásra méltó eszményeké. Nagy László azonban már az első körbepillantás után más istenpatkók szikrázására figyel. Lorca-szerű verseket ír, amikor még nem is hallhatott Lorcáról. Pontosabban: ugyanazokra a verőerekre tapasztja fülét ösztönösen, amelyekre a maga korában Lorca és néhány versében József Attila is odahajolt.

A népköltészet, illetve az európait megelőző ősibb költészet vérsuhogására gondolok.

De az a gyanúm, hogy még ez is túlontúl tanáros közelítés. Mert ha valaki egyszer, félredobva az akadémikusok nagyítólencséjét, azt kezdené kutatni: mi a Nagy László-i tudás alapja, rögtön észre kellene vennie, hogy nem is a népköltészet, mint ahogy sokan vallják, hanem az, ami magát az ősköltészetet és a népköltészetet is szülte, táplálta, fönntartotta. A közvetítő közeg helyett a dolgok eredete. S be kellene látnia, hogy Nagy László versei azt tudják, amit a forró szél imádatában egymáshoz kapcsolt szeretők tudnak, amit a fák sebei, a hasba rúgott parasztházak, a magasból lebukó mennykövek Dugovics Tituszai, amit a kiszúrt szemű és búcsúzó lovacskák tudnak. Mondjunk még ennél is nyilvánvalóbbat: a méhzúgás megtanulhatatlan, de Nagy László verse ezt is tudja. Mert elmennek őérte a csodák, mert ballagásához odaszegődnek.

Volt életének egyetlen pillanata, amikor engedve a csábításnak, ő vonatozott utánuk. Csattogva Ady nyomán a „szerelmes városig”. S ekkor a csodák visszafelé kezdtek megtörténni vele. A francia liliom csípni kezdi, mintha vadcsalán volna. Az imádat, a fény, a művészetek, az európaiság jelképes városából szökve menekül haza. Haza, haza, „napkeleti képzeletbe, a Tisza rohadó-almás partjáig, s tovább, hol gyémánt éggel az örök Attila pakolja magát”. Hátrál az őserdő, kuncoghattak egymás között a szökés szemtanúi. Ha közelébe férhettek volna, talán még bélyeget is ütnek a homlokára: Európa helyett ismét a vidékiesség, a barbárság! Hát igen, az embert így is meg lehet csúfolni! Illenék végre fölírni a sok kicsi jegyzetfüzetbe, hogy Nagy László ösztönös visszafordulása ugyanolyan történelmi pillanat volt, mint Ady nyugatra szökése annak idején. Figyelmeztetés, hogy többé nincs számunkra Párizs nyársain megsüthető gondolat: hogy csontok és agyvelők, akarva-akaratlan, ezen a földrészen is izzásba jöttek, még ha balkáninak mondják a térséget továbbra is. Hogy mi már megmenekülni se a világosság által tudunk, hanem azáltal, ami köt bennünket. És hogy menekülni csakis a magaslatok iránt van utunk. „Ha neked emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng” – írja.

Kozmikussága tehát nem stíluselem vagy pátoszt verítékező kagyló, hanem erkölcsi érték. Ellenállás és küzdelem, mellyel a szürkeség fölé emelkedhet, ahol érték és értéktelenség gyáván összemosódik. Emlékezzünk csak, hogy az elmúlt negyedszázadban hányszor próbálgatta megmutatni erejét az igazság homályos tükrök előtt. Mozdulatai azonban kivehetetlenek voltak. De amikor Nagy László félretolta a tükröket, és azt mondta: vége a lírai fényűzéseknek, s vért akar az ábránd – a kínos tornagyakorlatok is véget értek.

A nagyság: mindenkor újrakezdés, miközben makacs folytatás is. Új ritmikájú Sárkányölő, mondja, Bartókról Nagy László, amit mi szóról szóra visszafordíthatunk őrá. Új nyelv, új ritmus, új gyöngédségek, dühök, fejforgatások a mindenségben, új képek, képzetek, amiket rá tudott kényszeríteni a világra. És új szemlélete a történelemnek is. Mintha kizárólag csak az érzékeivel közeledne hozzá. Ő az a hályogkovács, akinek mennyezetlámpák helyett elég egy kis tükör és egy idomítható kés is. Nem korszakok időszerű drámája érdekli, hanem a megrugdalt csontok visszhangja, amely századok óta ismétlődik. Ha korokat akar összefoglalni, így ír: Mikor a branyiszkói dobok is legurultak az orfeumokba… Tudásnak, történelemnek ennyi is elég. A többi már harag, undorodás vagy ámulat. Hősei sem a történelmi cselekvés hősei; nem Dózsák, Rákóczik, Kossuthok, hanem a szellemi cselekvésé: Csokonai, Ady, Csontváry, Krúdy, Bartók, József Attila, Tamási Áron, Kondor Béla. Vagy az olyan köznapi mítoszoké, mint a Rege a tűzről és jácintról apa és anya alakja, vagy mint Péter és Julcsa Az Országház kapujában. A megtermékenyítők s a teremtők: az idő királyai és királynői.

Két évvel ezelőtt New York modern múzeumában végre eredetiben láthattam Picasso Guernicáját. Az arányaival együtt kibontakozó mű úgy söpörte el a róla készült törpe másolatokat, mintha azok csupán elővázlatok lettek volna. Vagy mintha egy ismerős katasztrófa újonnan előkerült hátborzongató dokumentumát lökte volna elém a Város. Magát a Természetellenességet láttam megtestesülni. S ott, a kép fekete és fehér veszedelmében állva, gondolkodás nélkül Nagy László gyötrő és tépett, de tépettségében is fölmagasodó verseire gondoltam. Különösképp a Menyegzőre. Ha Picasso Guernicája a második világháborús emberiség mitikus arcképe, akkor a Menyegző a háború utáni emberiségé. Sajnáltam, hogy ezt az igazságot ott a teremben egyedül csak én tudhattam. Ezt is, meg még a többit is, ami Nagy László nevét körüllángolja. Mondtam magamban a sorokat csukott szájjal:

 

nem a kivégző szakasz, ó nem, csak megörökítnek,
– – – –
s hiába ez a menyegző, menyegző a hátunk mögött,

 

Mondtam, mint aki abban reménykedik, hogy láthatóvá válnak a szavak, és ezen a szóra, hitre és emberi tisztességre kiéhezett földön is elkezd növekedni azok száma, akik őt megérdemlik, s akiket ő is megérdemel.

 

1975

 

 

 

Siratóének

László, kedves, a halált, ezt a mostanit még a te igazmondó szádnak se hittem volna el. Még a te komolyan rámvillanó szemednek se. De el kell most hinnem mozdulatlan szádnak, kezednek. El kell hinnem Margitnak, aki a hétfő reggel rendezetlen szürkeségében ott kuporog előtted a földön, szorongatja a csuklód, és el kell hinnem magamnak is, hiszen sírok.

Belátszik ide a szobába egy darabka a Dunából, egy darabka az örök égből – el kell hát hinnem a víznek és az egeknek, hogy ballagó árnyékodra nem számíthatnak soha többé! Már-már szólnék is neked hirtelen támadt zavaromban: nézz hátra, László, jön a napocska, jön a Margitsziget csontos fái fölött, integess neki, ahogy szoktál, de lenyelem a szavaimat. Ösztönöm súgja, hiába szeretnélek bármire is rábeszélni, téged nemcsak az élet, bizonyára már a halál is nyakassá tett.

Tudom, nem a leghízelgőbb jellemzés ez egy felnőtt embernek, egy felnőtt halottnak. De talán nem is a legutolsó. Ebben a szavakat, szemeket, csigolyákat meglágyító világban, a megfontolásokba belefakulók és beleizzadók napi hadgyakorlata közben a te nyakasságod természeti tünemény volt. Pontosabban: a mi elfojtott természetünk. Hány derekas férfi és fiú húzott el melletted az utcai forgalomban, de a délceg, a lélekben derekas egyedül Te voltál. A versírásban is Toldi, ki nem holmi leveles pálcával mutatja az utat, de szálfa rúddal. És Toldi a gyöngédséghez is. „Aztán jól vagy-e te, fiú?” – kérdezted néha, alulról fölfele nézve rám, annyi barátsággal a szavaidban, hogy máris jól kellett érezzem magamat. „Nem beteg cicuskák vagyunk ám, hanem tüzes csődörök” – tetted hozzá alkalmi testamentumul. De mosolyod enyhületében már újra azok voltunk, akik valójában voltunk, csak valahogy emberibbek.

László, nekem a te természeted volt az alkotmányom. Én nyugtalannak, sérülékenynek, izgágának születtem. Rég elnyargaltam volna, messze a közeledből, talán a botrányaimba már bele is pusztultam volna, de te elhagyhatatlan voltál. Te is, a műveid is elhagyhatatlan és lehagyhatatlan. Mikor a Menyegző utolsó sorait írtad, azt érezted, hogy a birkózásba testileg is belerogysz: hogy nem a szellem, nem a kifejező erő, nem a látomásokat egységbe rántó tekintet győz, hanem az alaktalan, a tengerizomzatú világ, a földrészek üzleti csipogásába belesüketülő, a kurválkodó háborúk után koslató! Te, makacs és hajthatatlan emberi tudat! Te, Nagy Leltározó, ki a tonnányi tételekhez a margaréták szirmát is odadobtad. Hát akadhatott-e közülünk bárki, aki a lényeglátásban, a gesztusokban, a meglepetésekben megelőzhetett, s elhagyhatott volna? Műveld a csodát, ne magyarázd – verssorod volt ez és életelved. Mert tudtad, hogy a szeretet a legtisztább magyarázat. Aranyoskám – szóltál egy darab tiszafához, most faragunk belőled valamit. Aranyoskám – szóltál talán egy szóhoz is, most csinálunk belőled verset. És csináltál! Két akáclevelet félrehajtva röpült ki az űrbe Zöld Angyalod, két hópehely között repültek el szeretőid. Hozzájuk is őszült szépen a hajad.

Néztük egyszer együtt a felejthetetlen képet: Ady a halotti ágyon. A lenyilazott, gyönyörű királysas. És mit kellett megérnem: én nézlek most téged halotti ágyadon. Nem látomás: való a kép, hogy ez a két ágy mostantól kezdve egymás mellett marad az idők végezetéig.

László, kedves, akárhogy kellene pironkodnom is előtted a nyíltságomért, kimondom: te voltál a mi legnagyobb ajándékunk. Ez a nép, ez a magyarul beszélők sokasága téged szemelt ki mindnyájunk közül, hogy egyértelműen megmutassa: veszteségek és kudarcok után mire képes még egyáltalán! Milyen magaslatok bevételére, és milyen történésekre! Milyen vonzásokra és milyen emlékezetre! Milyen játszadozásokra, fegyelemre, pajkosságra, szentségtörésre! Az országfők sose voltak és sose lehetnek olyan vendéglátói e hazának, mint amilyen te voltál: hiszen te pártatlan álomi beszédeddel, múlttal és igazsággal, szennyezetlen és szegények közt kimunkált nagysággal tudtad megkínálni, aki átlépte küszöbünket. Ha a spanyoloknak a legigazibb spanyol a te testvéri Lorcád volt, nekünk a legigazibb énünk te voltál.

Mikor a Siratóéneket fordítottad magyarra, ugye nem gondoltál rá, hogy az utolsó szakaszt magyarról egyszer még a legfájdalmasabb nyelvre is átfordítjuk, és ott motyogjuk majd bezárult arcod fölött:

 

Soká születik párja – tán sohse jön világra
ily andalúz, ily tiszta, kalandokban ily gazdag.
Elcsukló szavaimmal siratlak délceg fenség,
s a gyászos szél örökké reszket az olajfák közt.

 

1978

 

 

 

Halottja tűznek, jácintnak

Mindent elhittem és elképzeltem volna az életemben, csak azt nem, hogy nekem valamikor majd emlékeznem kell Nagy Lászlóra; hogy lehet olyan szibériás tartománya az időnek, ahová váratlanul és titkos paranccsal száműzheti őt közülünk a halál. Mert ha volt valami természetes és megromolhatatlannak látszó bizonyosság a létben: az ő jelenléte az volt. Ballagása a hóesésben; nézelődései diófákra, nőkre, késpengékre; vagy cigarettafüstje, mely oly sűrűn zarándokolt hajához, homlokához.

Épp ma egy esztendeje, hogy ennek a bizonyosságnak vége szakadt. Riadt, kisírt, kallódó szemek adták egymásnak tovább a hírt: Meghalt Nagy László! Magyarországnak halottja van! Halottja van az életnek, a mostaninak, a mindenkorinak, halottja a tűznek, jácintnak, becsületnek.

Valóban: aki siratta, nemcsak a legnagyobbak közé fölemelkedett költőt, a szó igazi hősét siratta benne – Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Ady, József Attila társát –, hanem a csodafiút, elemi erők birtokosát, aki, ha úgy súgta kedve, ezüstpapírból hóvihart, szöcskét s betlehemi csillagot tudott egy mozdulattal kicsomagolni. Amikor a Menyegző című versét 1964-ben elolvastam, önkéntelenül az jutott eszembe, hogy ilyen gyötrelmes, igaz, megmámorosodott nagy verset csak a tenger írhatna egyedül. A katasztrófákat átélt tenger, a sirályokkal s hadihajókkal játszadozó, a vonuló madarak és vonuló fények néma tanúja.

De Nagy Lászlóban nemcsak a költői erő volt elemi, hanem a sorstudat is. Míg mi – kortársként vagy barátként – folyvást föl-alá rohangáltunk egyik lehetőségtől a másikig, ő a helyén maradt. Megmaradt a maga ritmusában. Ha fejüket vesztve futottak is el mellette a világ, a politika, a magánélet eseményei, ő csak botozgatott szigorúan vagy derűsen, mert tudta, hogy ami belül az emberben nem történik meg, az nincs. Alaktalan, kusza torlódás csupán, s nem lesz soha az emberi történelem része. Nagy László azok közé a kevesek közé tartozott, akik várni tudtak és várni mertek a nagyság alkalmaira. A lassú, de folyamatos szó-züllés, szó-halál közepette a szó mindennapi föltámadására.

Magamban néha igazságtalan és követelődző voltam vele. Adysabb verekedőnek szerettem volna látni az irodalomban és a politikában is. Lázas, nyugtalanító cikkeket és gesztusokat vártam tőle. A hazugságok, a gyakori álarccserék, a szellemi kiegyezések nyíltabb és haragosabb megítélését. A fölszín alatt szétszivárgó nemzeti nihilizmus kiégetését az országos testből.

Ma már tudom, hogy Nagy László mindezt fölvállalta és csinálta is, csak másként, mint ahogy én kezdetben elképzeltem. Vérbeli költőként, mindent a versre és a nyelvre bízott. Nem ágált, nem marakodott, hanem teremtett. S ami elkészült, abban ott volt mindig az ítélete is. Ha nem a goromba vagy a kihívó igazság formájában, akkor a legyőzhetetlen ízlés világhódító könnyedségében. Ott volt a haragja, ott voltak a káromkodásokból fölépített katedrálisai, ott a bőség, a lendület, a termékenység túlfűtött ingere, mely minden kiszikkadt akaratnak és meddő hatalomnak eleve az ellenlábasa lett. Sőt, a hosszú versei már önmagukban, a terjedelmükkel is politizáltak, mert szabadon és korlátlanul mozogtak a törpe és beszűkült célocskák fölött, át a megfontolások védőgátján.

Sokan azt állítják, hogy egy korszaknak csupán egyetlen érvényes igazsága lehet, még ha más igazságok is fölmerülnek benne. És hogy ez az igazság egyetlen emberben kristályosodhat ki legtisztábban. Ilyen alapon beszélhetünk – felületesség és irodalmi elfogultság nélkül – Ady koráról, József Attila koráról s másokéról. Ha a huszadik század ötvenes-hatvanas-hetvenes évtizedeit valamikor majd egyetlen, összefüggő korszaknak tekintjük: nem tudom, hivatkozhatunk-e egyértelműbb, kikezdhetetlenebb, pontosabb és tágasabb életműre Nagy Lászlóénál? Nem tudom, lesz-e, lehet-e másvalaki, aki majd akkor is bujdosni indul velünk a magaslatok iránt?

Nem lesz!

 

1979

 

 

 

Nagy László Képes Krónikája

Nagy László utolsó években írt naplóit olvasgatom. Fúj bennük a szél, esik a hó, a zúzmara s a világpolitika bezúzott ablaktábláiból megvillan itt-ott egy-egy üvegszilánk. A folyamatosan írt napi krónikák lapjain barátok jönnek-mennek, megjelenik a gyomorgörcs, háztűznézőben a halál, de az irodalom fölemlíthető eseményei alig kerülnek szóba. Mintha a teafőzés mestersége vagy egy ügyes vésőnyél kifaragása izgalmasabb művelet volna, mint a versírás. Az embernek önkéntelenül eszébe nyilall a híressé vált hofmannsthali gondolat: a költészetből nem vezet közvetlen út az életbe, az életből se a költészetbe. Vagyis: a lírai én működése annyira önálló, rejtett és kifürkészhetetlen, hogy időnkint még az alkotók is beavatatlanul figyelik a magunkban lejátszódó folyamatokat.

A naplók alapján mindezt elhihetnénk Nagy Lászlóról is. De ha valaki végiglapozza ránkmaradt spirális füzeteit: a versek, a műfordítások műhelynaplóit, a kijavított, az összefirkált kéziratok tömkelegét, másra kell gondolnia. Egy újfajta napló titkaiba pillanthat bele. Egy metaforikus naplóéba, mely szinte képsorszerűen eleveníti meg a versért folyó, változatos napi küzdelmeket. Esztétikáról természetesen ebben a rajzos, képírásos „naplóban” sem esik szó, de a Nagy László-i alkotás lélektana szűz képzeteket sugároz ránk. Az egyik lapon például kusza verskezdet szálkásodik. Áthúzott szavak, örökre kivégzett félmondatok. Valami létezni akart. Valami szenvedély keresett volna magának formát. Talán a Dunán úszó jégtáblák, jégöklök akartak fenyegetően megtorlódni az Országház előtt, de ez a téli tüntetés nem sikerült. A vers félbeszakadt, mintha egy nagy barátkeselyű ült volna a költő keze fejére, vagy a faluvégi kőkereszt dőlt volna rá. A kéz azonban lassan fölocsúdik a lesújtottságból, s előbb csak vértelen vonalkákat húzgál, köröket kerekít, amelyekből kocsikerék lesz, kocsi és ló, a gyerekkor letisztult címere, s aztán, ha másnap se, harmadnap se jön el a Vers, a garabonciás kéz nyugtalanul röpdösni kezd a papír fölött. Lovakat rajzol újra, de most már az apokalipszis méneséből kiszakított lovakat. A lovak mellé páncélos középkori szajhákat, bohócfejet és haláltól sötétülő Ady-arcot. Az arc alá rögtön egy ingerlő női combot, emlékkép gyanánt. Egy másik lapra a gitár-ölő Szent Györgyöt, a harmadikra egy szikár és mágikus Dante-portrét.

A rajzokat nézve, első gondolatunk aligha lehet más, mint hogy a hajdan festőnek indult Nagy László még versírás közben is oda-odafigyelt a szomszédban sustorgó múzsa sugdosására, és hogy a Kondor Bélai testvér-tehetség nosztalgiája állandóan kísértette. De gondolhatjuk azt is, hogy szabályos ördögűzés volt ez a fölborzolt rajzolási kedv. Ráolvasás a dermedt idegekre: ha kell, hát fölidézi ő még a hegyek mögötti bivalyúristent is, csak fusson ki belőle a tehetetlenség romboló nyavalyája. Féljen és riadozzon inkább, mint tuskósodjék.

Hogy mik voltak a rajzoló kéz indokai, maradjanak nekünk is talányosak. A végeredmény a részleteknél is sugalmazóbb, hiszen a költői lét gyönyörűséges Képes Krónikái ezek a Nagy László-i füzetlapok! Az ember csak ámul: ez itt a Hószakadás a szívre első, ős-változata. Ez még prózavers. A címe is még csak Hószakadás. Jóval később ebből a prózavers-ércből olvadt ki a költő legutoljára megjelent verse, a hányatott sorsú vers. Amaz meg ott a Balassi lázbeszédének a kézirata. A kíméletlen szigorúságú nagy versé. A saját lázbeszédének dokumentuma. Búcsú és leszámolás, de nem megőszült elégiába fulladó líra, hanem gyávákat és hitgyalázókat földre térdepeltető. Az undorodás szent verse. A megtartó dacé. A magyar századokon átsajduló tüzes idegszál. S lám, a füzetlap szélesen maradt peremén még a versbeli dögdongók is kapnak egy futó pillantást, és fölidéződik a halálba készülő előd sejtelemarca is.

Már a mi időnkben is teremtődik a távlat Nagy László életművéhez, de elképzelem az utódokat, akiknek a tudatába belemaródnak majd a versei, mert akkor világosul csak meg igazán, milyen nagy ajándék is a sorstól, hogy a könyvekben kinyomtatott, szeplőtlen, tiszta szövegeket világrajövetelük vérszennyében is látni lehet.

De a sorssal hadakozó versek kézirata mellett ugyanolyan izgalmat kelthetnek majd Nagy László játékai is: a képversek, a csavaros, agyafúrt betűképek, vagy Korniss piktor úr festményéhez írt versének számtalan forma-modellje. A pásztoRablók kalligrafikus címét legalább száz változatban leírta. Nem sajnálta rá a visszatéríthetetlen időt. Azért nem, mert a nagyság tudatát magában fölnevelő költő született kismester is volt. Konok kézműves, az aranyfüstöt vagy egy hajszál árnyékát is idomítani tudó iparos. Önfegyelem és meglepetés, játék, tündérkedés és matematika együtt csavargott mindig az idegeiben. És a játszadozásaiban is mindig ugyanazok a képességek lombosodtak ki, mint a gondolataiban. Mások a szavakból is engedték kicsurogni a lelket, a vért, ő pedig még a betűkbe is lelket lehelt. Így készítette el a Hordószónok két változatú betűversét. A Cégért, Az oszlopost. Az Emberpárt. Mert még a betűk mögött is valami lappangó emberi lényeget keresett. Jeleket, üzeneteket, sugalom-táviratokat.

Amikor a füzeteit átlapoztam, a József Attilához írt versének egyik sora jutott eszembe. „Képzeletemre bízzál édes munkát.” Ahogy nézem ezt a különös, előzmények nélküli kiállítást, már tudom: az óhajtott költői és emberi megbízatást Nagy László megkapta a sorstól, s el is végezte, akár egy napszámos lángész.

 

1979

 

 

 

Egy másik életmű töredéke

Ismét egy Nagy László-könyv a síron túlról. Már a harmadik életjel a halál után. Már a harmadik meglepetés, amire nem is számítottunk. Ezúttal a rajzaiból, festményeiből, rézkarcaiból kikerekedő könyve: a sose pihenő képzelet és kéz közös hagyatéka. Látszólag melléktermék: az el-elkalandozó kedv zsákmánygyűjtése a szomszédos mezőkről. Lényege szerint azonban jóval több ennél: egy másik életmű töredéke. A betetőzött költői sors mellett egy csírájában maradt festői pálya lehetőségének a vázlata. Egy lemondás vissza-visszajáró lelkifurdalása és kísértete.

Azért a lemondásé, mert Nagy László fiatalon csakugyan festőnek készült. A Pápai Református Kollégium rajztermében – négy-öt diákművész képei közt – még most is látom a rajzait, vízfestményeit. Fák, lovak, lombok mögé bújt vízimalmok a képeken. A várost átszelő Tapolca folyó zöld elevensége. Az otthoni udvar, kocsival, tyúkokkal. Aztán a Somló pompás és fennkölt magánya, a síkságról nézve. Közben látom őt magát is, megválthatatlan ütemben ballag a Jókai utcán, a Csóka vendéglő felé, de csak bizonyos távolságból láthatom, hiszen idősebb nálam, „fölöttem jár”, ráadásul kereskedelmista, s ő már „híres fiú”. A rajztanárunk, A. Tóth Sándor Móricz Sándorral, Rohonczy Jánossal együtt az ő nevét is emlegeti. Forróság önt el, ha közülük bármelyik mellett elmegyek vagy megállhatok. Festeni, rajzolni, sajnos, nem tudok, de a matematika s a költészet néha megkótyagosít, és ilyenkor a hullámokban érkező sugalmak révén egyenrangúnak érzem magamat mindenkivel. Még azzal a rejtélyes, rövid szakállú festővel is, akit Rohonczyék, Móriczék, Nagy Lászlóék is tehetségesnek tartanak. Tehetségesnek? Művésznek? Nem csoda, mivel már a neve is lenyűgöző: Istenes-Iscserekov András. Azt rebesgetik róla, hogy orosz származású. Ezerkilencszáznegyvenhármat írunk, s ami a származását illeti, az még külön is borzongató. Igazi Dosztojevszkij-hős. Jár-kel magányosan a városban, többnyire siet, széles karimájú kalapja alá betódulnak az északról érkező felhők, s begomolyog az ég. Neki magának is ijesztően kék szeme van, talán ettől a szakadatlan gomolygástól. Néha nyomába szegődöm titokban, szeretnék hozzá hasonlítani, sőt azt is szeretném, ha a „fiatalabb kartársai”: Móricz és Nagy László is csatlakoznának hozzá: fújhatna a szél, eshetne az eső, s mi mégis elfojthatatlan lángjai lehetnénk Pápa városának. Csak a tornyok illenének hozzánk, s a kollégium falába beleégett suhanc Petőfi árnyképe.

A háború aztán elfújt mindent. Német katonazokniban s autógumiból metszett saruban elfelejti az ember ihletett emlékeit. Nem akartam többé művész lenni: a hadifogságból és a frontról hazatérők történetei jobban érdekeltek, mint a művészet.

Egy nyári napon azonban végigfutott a hír a városon, hogy a vörös szakállú, búskomor festő a vonat alá vetette magát, mint József Attila. Nagy, véres sáljáról is beszéltek, amely rátekeredett a tengelyekre. Valami összerándult bennem. Az egykori – művészek közelében támadt – izgalom átváltozott bennem megrendüléssé: vallásos áhítattal kezdtem tisztelni az önpusztító alkotókat. Móricz és Nagy László is eltűnt már akkor látókörömből, de az én diákfejemben mégis úgy éltek tovább, mint az öngyilkos Iscserekov András utódai. Mint a jövő nagy ígéretű festői.

Hogy a költő Nagy László azonos az én legendásított pápai festő ismerősömmel, csak akkor derült ki számomra, amikor az ötvenes évek elején személyesen is találkoztunk. Egy bujkáló, bakonyi mosollyal elintézte László a múltat. El Pápát, a jövőjüket vesztett elképzeléseket. Elintézhette, hiszen akkor már a harmadik verseskötete: A nap jegyese is mögötte volt. Messze mögötte a pokróctalan népi kollégiumi korszak, a Képzőművészeti Főiskola stúdiumai, „Kmetty papa” sajnálkozó arcával, aki újra és újra még a tandíjat is kifizette volna a tehetséges növendéke helyett, csak hogy visszatérítse a festői pályára.

De ha mindez mögötte volt is Nagy Lászlónak, a grafika, a festészet, a szobrászat iránt érzett kivételes vonzalma nem lúgozódott ki belőle soha. Emlékszem az 1955-56-ban megtáltosodó Új Hang szerkesztőségében lezajló ízlésütközetekre. A folyóiratot Simon István és Bodnár György szerkesztette, de az „új hangot” mindenben Juhász és Nagy László adta meg. A laphoz bejáró írók közül kizárólag csak nekik volt képzőművészeti tájékozottságuk és kultúrájuk. Ferenczy Béni félrelökött Petőfijét ki méltatta először diadalmas konoksággal és hozzáértéssel? Nagy László! S Kondor Béla apokaliptikus látomásai előtt is ő nyittatta ki velünk a szerkesztőség ajtaját, ablakait. Ama bizonyos Dózsa-sorozat a forradalomról, az első kondoros jelentkezés, a fejvesztettség roppant igézetével és erejével ugyanúgy borzongott végig az idegeinken, mint a minden szürkeséget, hivatalos és tompa realizmust elsöprő juhászi eposzok, Nagy László-i versek. Szédítő metaforákkal telítődött körülöttünk a levegő s a korszak. Jéggel beüvegezett erdőkben járt-kelt a képzelet fától fáig. Különös kábeleken a temető telefonált. Halál, deres fű, patanyom, s a vasárnap gyönyörétől megremegő városok új mindenségbe szerveződtek össze. Gépek s megőrlő bábeli szerkezetek jelentek meg új látomásainkban, hogy fölismerjük a körénk épült totális világ természetét; hogy az elrettentő képekről ráismerjünk a magunk félelmeire, s megfogalmazott félelmeinkről viszont ismerjünk rá saját szabadságigényünkre s akaratunkra. Soha annyi szövevényes, gazdagon értelmezhető kép, metafora még nem született magyar nyelven, mint akkortájt. Még Csokonai és Vörösmarty vízióiban sem. Mintha az évekig darócba s plakátruhákba öltöztetett szellem akarta volna igazolni mélyebb képességeit! Mintha a távlatait s eszméletét vesztett magyar művészet nyerte volna vissza – képtobzódásban – magabiztosságát s teremtőképességét. Engem utólag még az az elfogódott gondolat is megérint, hogy Nagy László látomásokká átalakított költői képeibe az évekkel előbb háttérbe szorított festő is besegített.

Ez a föltevés persze bizonyíthatatlan. Az azonban már bizonyítgatás nélkül is beszédes tény, hogy Kondor Bélával, a rézkarckirállyal, a modern grafika ifjú és modern mesterével ekkor köt barátságot. Ez a barátság nem csupán testi-lelki alapozású. Esztétikai és morális gyökerű is.

 

*

 

Aki végiglapozza ezt a könyvet, sok helyütt rábukkanhat a baráti szellem jelenlétére. Egy-egy kéz, egy-egy szárnyas férfialak megrajzolása tagadhatatlanul Kondor Bélás. A piros hóhérfej virággal, Kondor bármelyik festményére is odaillene! Lehetne társa a Késes embernek, az Ítélkezőnek, A műtücsök fölbocsátásának is. A szimbólumteremtés ugyanúgy egymás mellé sodorja őket, mint a groteszk ellenpontozás. De mért olyan baj ez? Arany János, a megbabonázott barát, Petőfit utánzó verseiben is egészen más harangszót hall, más egeket ölel magához, mint Petőfi. Hatás és kölcsönhatás egyébként is rejtelmesebb dolgok. Kondor Darázskirálya – a címében s elgondolásában is – Nagy László-i motívumokra utal. S néhány Kondor-kép szerkezete is rokon asszociációk ködéből bontakozik ki végül. Tündéreskedések és angyalkodások találják szembe magukat roppant kőgörgetegekkel, bibliai katasztrófákkal mindkettőjük életművében. Vannak tehát jófajta kölcsönhatások is, amelyek osztódással szaporodnak, majd pedig önállósulnak.

A kölcsönhatás bizonyítására idéznem kell egy Kondorról szóló Nagy László-írásból. Ezt írja róla: „Élete végéig érintetlenül hagyták az elvonatkoztató meg tartalmatlan irányzatok. Mindig az érzékletesség határain belül küzdött igazáért.

Éhsége az emberi szépre, igazra, az áldásos technikákra, játékra, szabadságra, a megtartó szerkezetre eredendő és meghatározó vonása. Jellemvonása…

A fragmentizmussal szemben arcvonal ez a mű, föllelhető benne az álmodott grünewaldi egység. Művészetének rendszere van, szimbólumok, tömény jelek hordozzák eszméit, itt az ellentétek végleges feszültségek, de néha egyetlen pólus is átfordul önmaga kontrájába. A teremtett világ, ami sokfajta grafikájában, festészetében öntörvényűen él, annyira új, hogy csaknem teljesen elüt a magyar hagyománytól… Mégis az igazi hagyomány így születik.”

Aki ilyen tökéletesen megért egy másik szellemet, az már önvallomást fogalmaz. Mert egyetért vele; mert kedve lenne folytatni, tágítani, bokrosítani a másik eszméit, elgondolását.

A töredékesnek maradt Nagy László-i grafika és festészet köré így képzelem én oda, tágításul, azokat a változatos és feszes dimenziókat, amelyeknek nem volt alkalmuk világra jönni. A Dylan Thomas-, a Szécsi Margit-, a Miguel Hernandes-versekhez készített illusztrációk megsejtetik velünk, milyen ábrázolói képzelet működött Nagy Lászlóban. Verseihez hasonlóan a rajzolásban is jelképteremtésre törekedett. Réteges metaforák alkotására. Egyik rézkarcán például, sörényében két égő gyertyával megszállott ló vágtat a világ fölé, hátán a költészet zászlós múzsájával. A földön s a földben magukra hagyott lények hallgatóznak. Számukra nem jelent semmit ez a mámoros vágta. S ha netán hallanak is valami suhanást, zajt, földközelből csupán a gyászbóbitás temetői lovak trappoltását hallják. Nincs az emberek zömének füle a csodák szokatlan neszére? A pőrére vetkőztetett múzsának akkor is járnia kell a Földet és az Eget összekötő térben… Ugyanilyen jelképes rajza a Gitárölő is. A Sárkányölő Szent György ellenpéldája. Nem a gonoszt ölik dárdával a képen, ellenkezőleg, a gonosz öli a költészetet, a zenét. A rajzot a börtönben elpusztult Lorca-barát spanyol költő, Miguel Hernandes emlékére készítette. De bármelyik, véletlenül kikerekedő vagy pontosan megszerkesztett rajzát nézi is meg az ember, a Jelenések szomszédságában érezheti magát. Bolond világvárosok mutatják meg poklos anyaméhüket, ha csak egy pillanatra is. Dylan Thomas-i alkoholhercegek feküsznek ravatalon. Meztelen farú nők, fekete harisnyásan várnak a táncba hívásra. És persze a lovak! A lovak! A hétfájdalomtól megtekeredő testűek! Forognak saját kíntengelyük körül, mintha épp búcsúznának… De nem folytatom. Kár volna elemezni, ami nem elemzésre vár, hanem a figyelmünkre, s méltatni, ami nem méltatásra. Nagy László mostani könyve inkább a természet ajándéka, mint a besorolható műfajoké. Játék, tűnődés, elragadtatás rajzban, boldog és boldogtalan irkafirka a sors lapszélére, az emberben örökké munkálkodó esztétikai igény dokumentuma. Ahogy a lakásában üresen maradt felületeket, belső kényszerből, ősi díszítő ösztönből telifestette, az idő üresen maradt felületeit se hagyhatta soha kopáran, berajzolatlanul.

Halála reggelén ott álltam én is fejénél, mintha egy világomlás romjai között álltam volna. Keze a paplan fölött elérhetetlen messzeségben immár a maga készítette Betlehemi csillagtól. A romok között semmi se volt sajogtatóbb, mint az a néhány árván maradt véső, melynek a nyelét ő maga esztergálta, csinálta, kézhez állónak, hónapokig. Válogatott fákból: puszpángból, tiszafából, cédrusból, vörös indiai teakfából. Faragni akart velük maradék idejében. Faragni asztalt, lábasszekrényt, befesthető faszobrokat, s ki tudja, mit még, hogy a verseihez illeszkedő világot a saját keze munkájával népesítse be.

A vésők ott állnak ma is a döbbenet fölött. Ők is csak sejtik, hogy az egyik legnagyobb magyar költői életmű árnyékában még mi minden élet és mű maradt félben.

 

1980

 

 

 

Nagy László fordításai a rádióban

A Magyar Rádió még aligha vállalkozott hasonló föladatra: kilenc hónapon át – havonta egy alkalommal – Nagy László műfordításait ismerteti meg hallgatóival. Elszórt és véletlenszerű műsorok helyett egy műsor-láncolatot kovácsol össze, amely ha csak a töredékét képviseli is a költő fordítói munkásságának, sűrítő és összpontosító erejével a teljesség képzetét keltheti.

Talán még rágondolnunk is szentségtörés, hogy e szokatlan vállalkozást és megkülönböztetett figyelmet a halál sietős jóvátételének tekintsük. Irodalmi vigasznak veszteségünkért. A Nagy László-i életmű haragosan dobná le magáról az ilyen vigaszokat. Nem a kegyeletünkre, hanem a figyelmünkre van szüksége. Az életünkre, a kíváncsiságunkra, mert minden sorában élet van: eleven égbolt, eleven pünkösdi rózsák, harag és végtelenség.

Az, hogy minden sorában – ez egyértelműen azt jelenti, hogy fordításaiban is! Hiszen ő fordítani is úgy fordított, ahogy a verseit írta. Félt tőlük, játszott velük, meghurcolta őket a szigligeti hóesésben, a bakonyi sárban, s itt, Óbudán is, a Duna maskarás, folyam-álarca előtt. Földarabolta, halálra kínozta az idegen költeményeket, hogy aztán újraszülhesse őket magyarul. És fordítás közben is – akárcsak írás közben – ott talált leginkább magára, ahol szenvedélyekbe ütközött, ahol a vers perzseli a vért, mint üvegszilánkos kenőcs, ahol belerúgnak a múzsákba, elhessentik az angyalt, s „megnemesítő hajszájában minden világnak” a költőket a lázadás nagyköveteinek tekintik. Egyszóval: mások verse ugyanolyan sérthetetlen és fontos volt számára, mint a sajátja.

Emlékszem, valamikor az ötvenes évek végén, Tolnai Gábor professzor hívott néhányunkat egyetemi szobájába: Nagy Lászlót, Szécsi Margitot, Berek Katalint s engem, hogy lejátssza nekünk hanglemezről García Lorca Torreádorsiratóját, egy spanyol színésznő előadásában. A fojtott, a hisztérikus, a tébollyal paráználkodó, idegen mondatokból csak félszavak s értelem-szilánkok hasítottak belénk, de a követhetetlen szövegből is mindnyájunkat megcsapott a halál szája íze; megcsapott, falhoz lökött az a fekete tornádó, amely ott a szobában, a vers hallgatása közben kitört. Évekkel később ugyanezt a sötéten tüntető, férfias gyászt éreztem kiszakadni a magyarul megjelent szövegből is. Mintha Nagy László nem is a verset, hanem a halált fordította volna magyarra. A vért, az aréna sebeit, Spanyolország minden fekete bársonyát.

Egy költővel – ahogy Lorcával ő – egy másik költő szerencsés esetben még azonosulhat, de egy másik néppel valójában csak egy másik nép tudna azonosulni. Nagy László a kivételesség jogát e téren is kiverekedte magának: megáldva bartóki vonzalmakkal és képességekkel, egymagában is életmű terjedelmű népköltészeti szövegeket magyarított: bolgárt, délszlávot, albánt, magyarországi cigányt, vogult, csuvast, nem beszélve arról, amit alkalomszerűen a spanyol, a román, a lengyel népköltészetből ültetett át nyelvünkre. A fordítási kultúrájára jogosan büszke magyar irodalomban két embert érzek közvetlen elődjének: a Bibliát fordító Károlit s a Kalevalát magyarra honosító Vikár Bélát. Egyéni hajlamaikon s megszállottságukon túl is van bennük valami diadalmasan közös: a nyelv ereje! A teremtett és a teremtő nyelvé. A valóság és a látomások anyagából összegyúrt magyar nyelvé. Az európaiságból és metaforikus képzeletből kiolvasztott új lehetőségek nyelve!

Nagy László számára a nyelv soha nem az emlékezet nyelve volt, nem az egyszer s mindenkorra megszerzett ős-élmény, ős-anyanyelv, hanem a változó világgal naponta szembesülő. Ha ő versben vagy versfordításában leírta azt a szót, hogy: vérbükk, sastoll, csepűing, dögzsír vagy vadibolya, éreznünk kell, hogy kiválasztott szavai nem az irodalom szertartásos hívására jöttek elő a múltból vagy a szótárak csöndjéből, hanem egy vadonatúj élmény szólítására.

Egy közös szigligeti nyaralásuk kapcsán Örkény István írja meg, hogyan szegődtek Nagy Lászlóhoz ezek az új élmények. „Ő – mármint Nagy László – akár a tóról, akár egy magányos sétáról tért vissza, mindig hozott valami hírt számomra, újat, szenzációsat. Nem pletykát, újsághírt, futó eseményt: ő mindig a világmindenségből jött haza, s beszámolt az ott látottakról, fákról, madarakról, gyomokról, gyíkokról, világokról – az öröktől fogva való és örökkévaló természetről, amelyben sajnos, nem vagyok otthonos. Mit tudtam én a vadibolyáról, cirokról, nyúlsóskáról? A fináncbogárról? A közönséges faligyíkról? A kőrisbogárról, amely – kőrisfa híján – az orgonák zöldjét is kopaszra rágja? Mosolygott, s élvezte csodálkozásomat, én meg az ő mindenben jártasságát, a költőben a prózai minden tudást.”

Ez a minden-tudás a fordításaiban is ott virtuskodik.

Legutolsó bulgáriai útjáról például egy dudabőrt hozott haza dudán is játszó, népzenész fiamnak. Megszerezhette volna ezt az ajándékot szófiai barátai s tisztelői révén is, boltból vagy múzeumból, de az ajándék így nem lett volna igazi. A dudavásárláshoz neki az eredeti helyszínek hangulata is kellett: a szél, a napsütés, a hegyi juhnyájak bódorgása; kellettek a cserző melencék, fakéreg kádak; kellett a Rodope hegység zöldbe átváltó legendája, az ég alatt elkészülő ürühús íze, a pásztorok válltartása, nevetése, éneklő torokhangja. Tanúk mondták el kérdezetlenül, hogy Nagy László ezer kilométert utazott egy valódi dudabőrért.

Népköltészeti fordításaiban tehát nemcsak a költői tehetség erejét érzi az ember, hanem ezt a mindent megérintő, megélő, sejtjeiben fölhalmozódó tapasztalatot is. Láttatni azért tudott egyszerre látomásosan és tárgyszerűen, mert előbb maga nézte meg tövükről-hegyükről a dolgokat. Önérzetesen vallotta többször is, hogy ihlet és élmény helyett neki gyakran elég egyetlen felötlő szó, ő abból is tud kerek verset írni. Persze hogy tudott, mert mindegyik szó körül tüzes élményei keringtek, akár egy naprendszerben.

Ha a költészet titka – mint mondják – azonos az emberével, a műfordítás titka se lehet más, mint az emberé, amennyiben költészet óhajt maradni, s nem csupán a tisztes ipar terméke. Senki se ismerte ezt a törvényt jobban Nagy Lászlónál. Lorca-fordításaiban ugyanúgy, mint a bolgár balladák vagy bájolók átültetésében ő mindenekelőtt a léthelyzeteket s a léthangulatokat fordította le. Ezért is szolgálták őt fölbecsülhetetlen hűséggel a szavak. Aranyfedezetük a világ volt, hitelesítőjük egy leronthatatlan élet.

 

1980

 

 

 

A világ közepén álltunk

Az elmúlt esztendőben többször is rászorított a sorsom, hogy élőszóval beszéljek Nagy Lászlóról. Életem szaporodó lehetetlenségei közül talán semmit sem éreztem ennyire áthidalhatatlannak, mint ezt, hiszen én nem róla, hanem vele akartam beszélni mindig, még a halála után is. Ülni a Nimródban, a Rózsadomb sörözőben időtlenül; ülni Szervátiuszék kolozsvári műtermében a szobrok között; kiszakítani egy-egy mondatot a csöndből, a megkeményedő novemberi égből, vagy Doberdo sziklás talajából, s folytatni az életet, ha másként nem, hát szavakkal! Folytatni barátságunkat, folytatni a költészetet a lét ibolyántúli sugárzásában.

Ez volt sokáig az én elűzhetetlen sóvárgásom. Ez volt az én halállal szembeforduló utópiám. Ahogy más istentagadó – én haláltagadó lettem. Vakságból? Szorongásból? Sose bogoztam ezt, mert időről időre azt tapasztaltam, hogy hiába zörrentek meg László koszorúi a közelemben hetvennyolc telén, a hangok csak a fülemet kísértették. Csak a fülemet, mert a szememben ő továbbra is ott élt, ott járt-kelt, ballagott elevenen, ott cigarettázott magasan ácsorgó kézzel.

De a halált – az elnyújtható ravaszkodások ellenére – egyszer mégiscsak be kellett vallanunk. Nagy Lászlóét én akkor tudtam bevallani magamnak, amikor a hatvani múzeumban kiállított képei előtt rádöbbentem, hogy immár visszafordíthatatlanul elkezdte élni előttünk utóéletét.

Ez a Petőfi Múzeumban ma megnyíló kiállítás is ennek az alakuló, növekvő, terjeszkedő utóéletnek egyik mozgósító pillanata.

Aki végignézi ezeket a költő füzetéből kinagyított képverseket, betűverseket, kézirat-töredékeket és rajzokat, első fölmérésére talán csak vonzó és tündökletes kuszaságot láthat. A költői munka melléktermékeként álomdarabkákat, bohócarcokat, magasba feszülő, gótikus lónyakakat, sörényeket, tomporokat, bevonalkázott szüzeket, az érzékiség félhomályából előderengő ágyékokat, s egy világot néző, kalapos Adyfejet. Ha keresnének, akkor se találnának ezeken a véletlenszerű Nagy László-i dokumentumokon valamiféle gondolati célratörést. Nem illusztrálnak semmit, s a képzeletünket sem izgatják föl, ahogy egy-egy vajúdó, szimbólumos grafikasorozat fölbolydíthatja. De ha nem ábrázolnának is beszédes érzelmeket vagy gondolatokat, messziről süt belőlük valamilyen romolhatatlan izgalom. Egészen pontosan: a mesterség szeretete. Néha azt gondolom: úgy születhettek ezek a vásott irkafirkák, rajzok, ezek a szentségtörő kis remeklések, ahogy nehéz munkája közben az emberből egyszer csak előkanyarog egy dallamtalan füttyszó.

Azok, akik gondosan foglalkoznak Nagy László alkotói módszerével, tudják, hogy költészete ugyanaz volt, mint Jákob harca az angyallal. Roppant erők összpontosítása az ég alatt s az idegekben. Filozofikusabban fogalmazva: a valóság nem előföltétele volt költészetének, hanem a célja. Gondoljunk csak a Menyegzőre. E nagy mű minden sora mögött olyan huszadik századi tények, tapasztalatok, jelenetek tolongnak, hogy új összefüggések lázát és feszültségét teremtette meg a szétszórt jelenségek között, új valóságot hozott létre. Olyat, amely cáfolhatatlan és az emlékezetünkből is kitörölhetetlen. E gyötrően nehéz munka közben bőven adódhatott alkalom Nagy Lászlónak tűnődésre és füttyszóra. Ő maga mondta el, ha jól emlékszem, Kiss Ferencnek, hogy amikor a Menyegzőt befejezte, azt érezte, belepusztul a fáradtságba. Egy-két év múlva ez a prométheuszi energiáktól feszülő vers hitette el velem – hosszú és leverő évek után –, hogy mi még győzni is tudunk! Sajnálhatjuk, hogy ennek a vers-birkózásának és csatanyerésnek kevéske nyoma maradt a zöld fedelű spirálos füzetekben.

Nagy László ránk öröklődő kéziratai már puszta ránézésre is elütnek a kortársakétól. De bátran mondhatom, hogy a világ legtöbb költőjének a kéziratától is. Külalakra is mestermunkák. Talányosak és sugalmazók. Talán William Blake és García Lorca papírjai között találhatnánk hasonlókat.

Sőt, ha az imént azt állítottam, hogy nem illusztrálnak semmit, most följebb csavarom kissé a gondolatot, s azt mondom: külön-külön csakugyan nem, de együtt annál meggyőzőbben. Arról a sűrű esztétikai közegről adnak hírt, amely Nagy Lászlót minden pillanatában körülvette. Arról a lírai erőtérről, amelyben az élet sutácska és fölszerszámozott eseményei egyaránt megdelejeződtek. Adyt sokszor elképzelheti az ember kurucos, gőgös nagy úrnak, a költészet fehérrózsás fejedelmének, akinek – saját bevallása szerint is – legbátrabb tanácsadója az alkohol volt. Ihlete is a másnaposság finom remegéseitől fokozódott. Nagy László ihletettsége mintha természeti tünemény vagy természeti jelenség volna. Olyan, mint amikor a bazalthoz ütött acélból szikra pattan: olyan, mint amikor a pünkösdi rózsától elrúgja magát a darázs, s a bozontos virágfej megremeg.

Vannak istenáldotta költők, akiknek még a létezése is esztétikai élmény. Ahogy a Nagy László-i nyelv, a Nagy László-i arc, s a Nagy László-i önérzet, báj, harag műalkotásnak számít, annak tekinthetjük az életét is. Elhagyva ifjúkorát, sose akart költő lenni, de egy szokatlan hangulatú szóval, egy mozdulattal, egy niagarás emlékkel akaratlanul is az lett. Költőként viselkedett ő az árván égő gyufaszál előtt is, és a „dögszagoló diplomaták” előtt is! Valaki egyszer régen a zsebkésével dicsekedett előtte. László kezébe vette a kést, forgatta, s látta, hogy hitvány holmi. Mosolygott kicsit, aztán elővette a saját kését, és a silány pengéjű bicskát megfaragta vele. Cselekvő jelképei és metaforái nemcsak a verseit: az életét is magas rangra emelték.

Az esztétikai s az erkölcsi relativizmus korában, amikor szemünk láttára sokan a semmit ondolálják ki ügyesen, s a belső tartás megcsúfolói lesznek új felekezetalapítók, talán senki sem hiányzik annyira közülünk, mint ő. Nem azért, mintha ítélkező alkat lett volna, hanem mert szilárd volt. Ízlése, csöndje, mosolya körül olyan viszonyítási rendszer alakulhatott ki, amely nemzedékeket formált.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy tíz éven át a barátja lehettem, s közeli tanúja életének. Ha vele voltam, azt érezhettem gyakran: a világ közepén állunk. Mert hol is lehetett volna másutt a világ közepe, ha nem ott, ahol ő botozgatott, rajzolt, verset írt s nézte a Házsongárdi temető sírköveit, vagy a szívre szakadó hóhullást a Dunaparton? Ez a titkos érzés a halála után mélyebbre szállt bennem, de nem szakadt meg. Ha arcképét látom, ha keze vonását a papíron, ma is hallom dünnyögésbe forduló üzenetét.

 

Szakad az ember veséje,
de az űrt álma belengi,
muszáj dicsőnek lenni,
nincs kegyelem.

 

1983

 

 

 

Nagy László háza

 

I.

Ahogy közeledett ez a mai nap, ez a szertartással fölérő avatási ünnep, óráról órára szorult össze a torkom. Nem a föladat fojtogatott, nem a baráti felelősség, hogy nekem ilyen kivételes helyen és kivételes pillanatban – család, rokonok, földiek s írótársak gyülekezete előtt – kell beszélnem Nagy Lászlóról, hanem az a másik, az a gyomrot remegtető gyötrelem, hogy ismét be kell vallanom élőszóval a halálát. Ki kell mondanom hangosan újra, hogy: elmúlt, hogy elment, hogy nincs, és nem is lesz többé, amit már hat esztendővel ezelőtt, halála reggelén is árulásnak éreztem.

Mi lehet ez a babonás csökönyösség bennem? A szeretet és a hiány illegális daca a hatalomra kerülő halál ellen? Nem tudom, de azt igen, hogy nagyobb szükségem van a titokra, az elhallgatásra, mint a csupasz igazságra. Nagyobb szükségem van arra, hogy Lászlót bármikor odaképzelhessem az eleven világ eseményei közé, mint arra, hogy a Farkasréti temető márványangyalaival sugdolózzam. Hisz a halál távlata egy olyan költő esetében, mint amilyen Nagy László volt, nemcsak a halhatatlanság lehet, nemcsak az időben megkövesedő szobor-jelenlét, hanem az életet újra és újra megihlető sors is.

Akik ismerték őt, tudják, miről beszélek. Nagy László közelében az ember igazabbnak, jobbnak, szabadabbnak érezte magát. A világot feszültebbnek, de kiválasztott, érdemes helynek is. A tűzről ő nemcsak azt gondolta, amit a hétvégi turisták gondolnak, hogy husikát lehet sütni a parazsa fölött, de azt is, hogy a tűz: emberi elem: boldog, boldogtalan, tűnődő, epilepsziás, vagy éppen nagy hatalmú erő, akár a lélekben lakozó hit.

Az életmű árnyékában állók közül már többen is megkérdezték tőlem: művelt költő volt-e Nagy László? Babitsi vagy illyési értelemben nem, de ha a műveltséget a létben való jártasságnak, ítéletnek, ízlésnek, szenvedni tudásnak vagy örömnek nevezzük, akkor feltétlenül az. Mert kit is mondhatunk jó lélekkel művelt költőnek? Szerintem azt, aki az egész létező világot a saját világává tudja alakítani. Megtalálva benne a kavics helyét, az űrrakétákét és gyászkoszorúkét. Nagy László ezzel a már messziről fölismerhető képességével a Balassi-, Csokonai-, Vörösmarty-, József Attila- s a Radnóti-rangú költők sorába tartozik. Hiszen ha József Attila az egész emberi világot, sőt az univerzumot is versbe tudta írni a város pereméről, Nagy László ugyanezt cselekedte – hogy a szavakkal is játsszunk – a falu pereméről.

Legtöbb parasztszármazású költőnk – Erdélyi Józseftől Simon Istvánig és tovább, el egészen a fiatalokig – egy keretbe foglalható paraszti világ társadalmi, természeti élményeit és lelkiállapotát rögzítette. Juhász és Nagy László szétfeszítette a hagyományos kereteket, s a többszázados paraszti életet a krumpliföldek, az istállólámpák, a csordakutak és a jégverések földi köréből az egyetemes lét költői magasába emelte. A témához való érzéki és tárgyszerű kötődésében Nagy László volt a következetesebb és kristályosabb. Gondoljunk csak az olyan verseire, mint a Rege a tűzről és jácintról címűre, A Zöld Angyalra vagy a Búcsúzik a lovacskára. Reymont Parasztokját talán az egész, európai kultúrára hangolt világ ismeri. Sokszor gondoltam rá, hogy a föntebb megemlített mítoszi költemények nem csupán méltó társai lehetnének ennek az elhíresült lengyel regénynek, de a közép-európai parasztság gyors, történelmi letűnése miatt olyan kivételes alkotásai a világirodalomnak, melyekhez hasonlók eddig még nemigen születtek egyetlen nyelven sem, s a kiapadó élmények híján már aligha is születnek. Az orosz faluk és rétek felől érkező Jeszenyin maradandó, nagy verseket írt a történelem vasboronája alá sodródó paraszti világról. Másként kifejezve: őszi kikericseket és labodákat tépett, hogy elégikusan elbúcsúzzék tőle és elbúcsúztassa. Nagy László haragoszöld erdőket zúgatott ugyanazért, a Biblia látomásait s a görög sorstragédiák morajlását idézve közben föl.

Talán érdemes itt egy másodpercre megállnunk. A múlt század hatvanas éveiben, a Vadrózsa-pör idején, Kemény Zsigmond egyik népballadánk kapcsán olyan erőteljes, magyar balladai hangról ír áradozva Csengery Antalnak, amelyért minden regényét szívesen odaadná. Ez a balladai hang azóta is elég gyakran fölbukkant és fölbukkan egész kultúránkban: költészetünkben, zenénkben, sőt itt-ott még a filmjeinkben is. Úgy gondolom, hogy e mellé a hang mellé – új érték gyanánt – most már egy mítoszi hangot is oda kell sorolnunk, elsősorban a Nagy László-i életmű egyik főszólamára támaszkodva.

A hagyományos társadalmakban az otthon fogalma egyértelműen a világ közepét jelentette. Nem a földrajz, hanem a lét értelmében. Akinek nem volt otthona, nemcsak hazátlanul élt, de számkivetve a nemlétben is. Itt, ezen a valamikori paraszti udvaron állva, nem hallgathatom el, hogy Nagy László költészetét ez a világ szívében megépült otthona segítette kifejlődni. A ház már csak ezért se tűnhet el többé látókörünkből. Az utak ettől a háztól vezettek a mezőre, az égbe, a mesékbe, a temetőbe, a Somlóra, a Bakonyba, a hóviharok fehér lakodalmába, tovább a világ országaiba és tengereihez.

Amikor megtudtam, hogy az avatóünnepségen, szinte előhangként Berek Kati a Menyegzőt mondja el, valami titkos elégtétel öröme futott át rajtam: hallja meg az udvar földje is, hova jutott el róla a botozó fiú; hallja meg a Somló, a Ság, hogy az itthon tanult szavakból: a pacsirta, a násznagy, a lótajték, a köszvény, a püspökpalást és még a többi hatvan-hetvenezer szóból micsoda széttörhetetlen, sosem volt nyelvet ötvözött össze! Hadd ámuljanak a költőn, aki suhanckorában idehaza még csak a feszes lónyakakat tudta átkarolni, de érett férfikorában már ezt írja egyik prózaversében: „Hiszem, beethoveni ölelkezésre alkalmas vagyok magam is!”

Beethoveni ölelkezésre? Sajnos némelyeket épp ezek a titáni mozdulatok riasztanak el tőle. Főként a kifinomult esztéták sokallják benne az erőt, az emelkedett hangot, a barokkos zsúfoltságú romantikát. Persze ők, vagy szellemi elődeik, ugyanezt sokallták Vörösmartyban, sőt Adyban is; noha tudniuk kellene, hogy a hegyek nem kavicsokat szülnek, hanem sziklákat. Vajon megszülethetett volna-e a Vén cigány és az Előszó, a Zalán futása vagy a Délsziget nélkül? S ugyanígy világra jöhetett volna-e a Menyegző, a Versben bujdosó, a Balassi lázbeszéde, A város címere és a többi Nagy László-vers, ha az avultnak ítélt romantika idő előtt a roncstelepre kerül? Kétségbe természetesen nem esünk még a harapós kedvűektől és a sziszegőktől sem, hiszen a halál csak a rossz költők művét fejezi be. A nagy költőké befejezetlen marad, s azokat végül az egész nemzet szellemében az utódoknak kell befejezniük. És ebben az utómunkában komoly szerep jut még a fanyalgóknak és a becsmérlőknek is: a tagadásukkal segítenek. Éppen ezért nem ártana, ha tárgyszerűen tudnának fanyalogni és elgondolkodni azon, hogyan is alakulhatott ki az a Nagy László-i lávázó, fölfokozott, de mégis gyémántkemény stílus, amelyet ők a huszadik század vége felé már-már korszerűtlennek tartanak. Emlékezniük kéne arra, hogy az ötvenes évek eleji politika – politikai vaskorszakunk – az ember teljes kisajátítására törekedett. Nem véletlen tehát, ha előszörre a nyelvet vette el tőle: a tájékozódás, a gondolatcsere, az ítélkezés eszközét; a nyelvet, amely az egyéni és a társadalmi szabadság első számú feltétele. A fiatal Juhász Ferenc, Nagy László, Szécsi Margit ez ellen az elkopárító diktatúra ellen lázadt föl akkortájt. A szürke és megcsonkított nyelv helyébe egy gazdag, mámoros és villámfényes nyelvet teremtettek. Nyelvi forradalmuk nélkül minden egészen másként történt volna irodalmunkban s történne most is. De mivel egy újfajta nyelv csak ott alakulhat ki, ahol újfajta erkölcs hatol bele a valóságba, Nagy László a nyelv iránti felelőséggel egy időben erkölcsi felelősséget is vállalt. Szinte egy egész irodalom összetorlódott erkölcsi gondját, észrevétlenül és bizonyos értelemben kényszerből is. Művét, ha a kelleténél jobban megkeményítette is a fegyelem, hitelességét makulátlanul megőrizte. Nagy László legszebb és legizgalmasabb kalandja épp a hűsége volt. Egy roppant nehéz korban – a szellemi és erkölcsi romlás évtizedeiben – meg tudott maradni igaz embernek és igaz költőnek. Volt-e közülünk valaki nagyobb kalandok hőse?

Az a ház, amely két olyan költő szülőháza s otthona, mint Nagy László és Ágh István, már önmagában is tisztelni való hely a hazában. De mindazért a „jó hírért, névért és szép tisztességért”, melyet a belőle kiszakadók már eddig kivívtak maguknak a magyar irodalomban, legyen ez a ház, ez a Nagy László-emlékház, Magyarország tisztelni való és féltett ereklyéje.

 

1984

 

2.

Azon a napon jártam először Iszkázon, amikor az emléktáblákat helyezték el a mennybemenendő házon, amely két költőnek is a szülőháza. Barátságtalan, hűvös idő volt aznap, csapkodott az eső, s a bakonyi szél orcátlanul bebújt az ember bőre alá. Az udvaron ténferegve arra gondoltam: Nagy Lászlót ez a betyáros szél is nevelte s keményítette. Orosz János domborművéről is ez a már örökre megkeményedett szem sugárzott felém ismerősen, amely kívülről nézve egykor ordasi tűz és fegyelem volt, belül azonban piros őzike-csillag. De mehettem bárhová: be a szobákba, a kamrába s föl a padlásra, a lenyűgöző koszorúsgerendák közé, engem az élő Nagy László arca kísérgetett. A fürkésző, a huncutkodó, a hajlíthatatlan, a komor s a nagy havazásoknak férfiasan udvarló arc. Akik közelről ismerték őt, tudták, hogy nemcsak a verseiben van elragadtatás és erő, báj és hatalom, hanem magában az emberben is. Sose írt le olyasmit, hogy alkotni manapság azt is jelenti, éljünk méltóképpen, mert kijátszottak és kijátszhatók vagyunk, és csak az emberi tartásnak van emberfölötti ereje – de – ismétlem – ha nem írt is le hasonlót, gondolkodni így gondolkodott. Az életéből csak keskeny hídpadlók vezettek át a költészetébe, úgy tetszett mégis, hogy az életét is költői képzelet irányította.

1974. szeptemberében a „Varsói Ősz” költővendégei voltunk hárman: Nagy László, Kovács István és én. Szabad óráinkban a régi Varsó, a romokból újjáépített óváros utcáival, múltjával és házaival ismerkedtünk. A háború kísértet-katonái utcai harcba bonyolódva futkostak körülöttünk. Németek s lengyelek. A szeptemberi napfény emléktáblát villantott meg előttünk egy sarki ház homlokzatán. A tábla föliratából s Kovács István történelmi ismereteiből azt tudtuk meg, hogy egy német mesterlövész ebben a házban lőtte le a szemközti városháza ablakából Baczynskit, a fiatal költőt, aki huszonnégy évesen is már a lengyelek reménysége és nagy költője volt. Láttam elfehéredni László arcát. Együtt láttam rajta a megrendülést és a kora őszi verőfényt. A halál fölötti hökkenetet és a mindenkori vértanúknak kijáró komorságot. „Fiúk, ezt a házat nekünk illenék megkoszorúznunk” – mondta csöndesen László. És egy közönséges napon, minden hivatalos szervet megkerülve, a napidíjunkból vásárolt koszorúval visszaballagtunk újra a táblával megjelölt házhoz, és megkoszorúztuk. A körülményesen megszerzett nemzetiszínű szalagra Nagy László egy tintaceruzával, szép dőlt betűivel ezt írta föl: „A nemzet közös ihlet.” S a magyar írók nevében mindhárman odaírtuk a nevünket a József Attila-idézet után.

A történet látszólag semmi. Alig több egy megható közhelynél. De az a csönd s az a halott költőkhöz húzó szolidaritás, amely a koszorú és a szalag megszerzése közben ott vibrált körülöttünk, egy áldozatokra épülő világ részeseivé avatott bennünket. Nemcsak aznap este, de azóta is úgy gondolok erre a rögtönzött megemlékezésre, mintha egy kiadatlan Nagy László-vers kéziratát olvastam volna.

Így volt ő teremtő ember még a gesztusaiban is.

Vannak költők, akik filozófiai vagy alkotás-lélektani tapasztalatokra hivatkozva kijelentik, hogy számukra a valóság nem előfeltétele az írásnak, hanem a célja. Magyarra fordítva: azért írnak, hogy új valóságot hozzanak létre.

Nagy László ritkán fogalmazott efféle esztétikai tételeket, ha fogalmazott egyáltalán, de költői gyakorlatában az ilyen „új valóságot” teremtő költők mestercsapatához tartozik. Idézzük csak föl bármelyik hosszú versét: a Gyöngyszoknyát, A Zöld Angyalt, a Menyegzőt, a Búcsúzik a lovacskát s a prózaversek közül, mondjuk az Elvarázsolt kastélyt. Ha vannak is előképei ezeknek a verseknek Vörösmartynál és a szimbolikus Adynál vagy Juhász Ferencnél, a Nagy László-i képzelet sugárzóan őrzi önállóságát. Olyan sűrű képeket s metaforákat tud rákényszeríteni a valóságra, hogy a valóság végül megadja magát a képzeletnek, és szervesül vele. Ha valaki évekkel ezelőtt látta volna ezt az udvart, ezt a házat a romlás állapotában, és elolvasta volna mellé A Zöld Angyalt, olyan esztétikai leckét kap a Nagy László-i teremtés természetéből, amit semmilyen egyetem se pótol. Az omló falak s az elhagyott, üres istálló látványa máson talán csak átborzongott volna. Nagy Lászlóban egy életforma végső haláltusáját jelentette. Egy több évszázados életforma végét. Talán ha lett volna ennek a megrázó élménynek kultúrtörténeti előzménye, akár egy töredékes mítosz vagy bármi, Nagy László azt használja föl. De mivel nem volt, ki kellett találnia a felejthetetlen lényt, a Zöld Angyalt, aki nem csupán egyetlen falusi házat lep meg, az ő iszkázi házukat, hanem a világot.

Ugyanezt mondhatjuk el a Menyegzőről is. E hatalmas vers is csak a kezdő és a befejező soraival kötődik valamiféle stilizált tényhez, egy bolgár népszokáshoz, a többi részletében förgetegesen kavargó új valóságot teremt, új valóságot a huszadik századi tudat és érzékelés számára. Olyat, amitől saját maga is elborzad s megkeményedik.

Amiről beszélek, első hallásra talán csak költői módszernek tetszik. Pedig jóval több annál: erő és lendület szorzata. Világot folytató akarat, sőt erkölcsi eltökéltség is, mivel Nagy László jól tudta, hogy olyan mértékben létezünk csak, amilyen mértékben ki tudjuk magunkat fejezni. Ami megnevezhetetlen marad, az már eleve a vereségünk. Ne tekintse hát senki véletlen elszólásnak, amikor Nagy László ezt írja egy régebbi jegyzetében: „A szó igazi hőse akarok lenni.” Merész önteltség ez akkor, amikor Európa kitüntetett koponyái körös-körül a nyelvben való csalódásukról értekeznek. És ha volt is valamennyi donquijoteizmus a Nagy László-i bejelentésben, az idő őt igazolta. A magyar költészet hatvanas-hetvenes éveinek meghatározó költője ő volt. Benne testesült meg az a remény nélküli nagyság, amely a puszta létezésével is reményre bujtogatott. Parasztköltőként kezdte; mint Jeszenyin, de a népdalszerű versektől az emberiség-versekig jutott el. Mintha ebből a parasztudvarból a levegőre támaszkodva föltornázta volna magát a Holdig. De amennyire egyetemes, legalább annyira a részletek megszállottja is. Verseiben a magyar történelemnek egyetlen mozzanata se fejeződik ki olyan éles megvilágításban, mint Adynál vagy Illyésnél. Sőt gondolati síkon se igen bukkan föl, mint például József Attilánál. De bizonyára elcsodálkozna az a kritikus, akinek a történelmünkre utaló jelzőket vagy metaforákat kellene kiválogatnia az életműből. Szent László szép aranykirálytól kezdve Báthory Gáboron, Balassin s a Rákóczi-legényeken át egészen a Donig, tömérdek motívumot találna, mert Nagy László verseiben a történelem nem tanulságként jelenik meg soha, hanem mint elfelejthetetlen élet és kultúra.

Akik majd eljönnek ide ehhez a házhoz, megrendülni és lélekben fejet hajtani a költő emléke előtt, jól tudják, hogy a ház szülöttje minden sorsdöntő hatást ettől az otthontól kapott. Ha azt olvasom a Rege a tűzről és jácintrólban: „Angyal-hulla: hó van a kertben, elássák suhogó fények”, először az itt hallott mesékre s logikájukra gondolok, s csak azután az európai szürrealizmus költői műhelyeire. De ugyanez vonatkozik a nyelvre is: ha Ady nyelvére jótékonyan hatott a protestáns Erdély és a Partium, Nagy Lászlóéra mért ne hathatott volna az a népi katolicizmus, az a dunántúli kemény barokk, amely a Habsburg-katolicizmustól gőgösen eltépte magát? Sőt az a reformkorból ránk maradt vörösmartys és Berzsenyi Dániel-es válltartás, amely a nyelvben az erkölcsi tartást ugyanolyan fontosnak tartotta, mint a kifejeznivalót?

Akadnak persze olyanok is, akik ezt a sokgyertyás és bakonyi éggel hajazott költészetet fullasztónak tartják. Kétségtelenül van benne valami ideglázító, mint a jégverésben, valami fenséges, mint a nagy vizek mozgásában. De azt a lelki nagyságot, amit ő elhozott közénk, kivéreztetett szavakkal nem hozhatta volna el soha. Éppen ezért ne féltsük őt a támadásoktól se: a világnak akkor is szüksége van nagy távlatú és nagy léptékű vállalkozókra, ha egyelőre az összezsugorított lelkek alakítják is a jövőt. S különben is, ha egy költő nem okoz gondot, fejtörést, izgalmat a halála után, az csak azt jelenti, hogy életében nem igazi gondokat görgetett. S életművét a sírásók gyorsan befejezték.

Nagy László utóélete már a halála másodpercében elkezdődött. S azzal, hogy emlékháza megnyílt, ránk maradt élete bensőséges mozzanattal gyarapodott: átléphetjük újra a küszöböt, amelyet ő is átlépett, s eredetéhez úgy térhetünk vissza mi is, ahogy ő visszatért mindig.

 

1985

 

 

 

Nagy László újra Debrecenben

Nagy László most két napon át, reggeltől estig, estétől reggelig Csokonai városában vendégeskedik. A harangok, amelyek hét esztendővel ezelőtt eljöttek érte, hogy átkísérjék az élet túloldalára, mellészegődtek újra, és elkísérték ide, Debrecenbe is. Utcáról utcára botozgat itt most László a maga megőszült csöndjében, a maga ritmusában. Végigjárja az ismerős helyeket: a Kollégiumot, a szerkesztőséget, a muzsikával és bársonnyal bélelt Aranybikát, s kiballagdál a Nagyerdőre is, ahol a lehullott, sárga levelek alatt szivárványdarabkákat talál az elmúlt nyárról. Fölszúrja őket egyenként botja szögére, mint parkőr az eldobált papírdarabokat, mert ki tudja, mi mindenre jó lehet még egy-egy elévülhetetlen szivárványfoszlány.

S míg ő szorgalmasan a várost járja, és saját kedvtelésére apró csodákat művel, addig pályatársai: irodalmárok, költők, kritikusok, gazdag életművét dongják körül. Boncolják és vesézik. Kíváncsiságuk ezúttal egyetlen kérdésre összpontosít: Nagy László korszerűségére. Kimondva vagy kimondatlanul arra, hogy a múló időben ugyanolyan érvényes és nagy hatású-e költészete, mint amilyennek életében éreztük.

Európa a változások és a változatok hajszás földrésze volt mindig, mióta nevét öntudatosan viseli. Sehol annyi új stílus, új eszme, új mámor és romboló indulat nem jelent meg egymást váltva a történelemben, mint itt. Korszerűnek lenni Európában – különösen a reneszánsz óta – napiparancs és életszükséglet. Mérce, kötelező merészség, sőt egyenesen a jövő lefoglalózása.

A korszerűség nyugtalanító gondja, mint minden európai szellemet, Nagy Lászlót is egész életén át izgatta. Talán sűrű, metaforákkal megrakott nyelve tanúskodik erről a legnyilvánvalóbban. A főszereplője ennek a nyelvnek nem az ok-okozat szerint kibomló logika, s nem is az élményekből kisajtolható érzelem. Ha például elindul benne a szél, nem borzong és nem hullámzik rajta át lágyan, fokozatosan, s a végén se izmosodik szélviharrá. Mert a megszokott cselekményesség se uralja ezt a nyelvet, és az időbeliség sem. Egyvalami azonban igen: a látomásosság. Nagy László leírásában a hó: angyalhulla a kertben. Az ing: lebegő selyemlidérc. A város: fényrózsás agydaganat, s az ég-föld között kinyíló ejtőernyők pedig a halál margarétái.

A találomra kiragadott versképek alapján mindnyájan megérezhetjük, hogy a nyelv ilyen állapotában, illetve ilyen minőségében már nem csupán kifejezőeszköz, hanem: kifejeződés. Új tény, amely ugyanúgy képes új képzeteket támasztani, mint maga a természet, mint a szemmel és kézzel is körültapogatható földi dolgok.

Látomásossá nyilván azért alakította s edzette nyelvét Nagy László is, mert megértette, hogy egy olyan világban, amelyben minden kimozdul, kisiklik, kiszakad a helyéről, és egyik pillanatról a másikra nemcsak helyet, de anyagot, formát, sőt eredendő lényeget is cserél, a látomás közege az az egyedüli közeg, amely új elrendeződésre, új összefüggések kifejlődésére adhat alkalmat.

Egyetlen példát említek bizonyításul. Nagy László odahaza Iszkázon, s Pápán is, ahol diákoskodott, láthatott csörgő ébresztőórát eleget. De unottan s érdektelenül tiktakoltak a fülébe mindaddig, amíg ezerkilencszáznegyvenöt háborús telén nem látta őket ott himbálódzni kötélen megvadított orosz katonalovak nyakában. Órák és tébolyult lovak együtt a Jelenések könyvének lapjairól? Minden korábbi élménye helyére ezek és a hozzájuk hasonló élmények tolultak oda, s adtak valóságlátásához új mintát és valóságkialakításához pedig új távlatokat.

De a költői nyelv könnyebben fölfogható jegyeitől lépjünk előrébb egyet: a kevésbé láthatókig. Nagy László már rögtön, elindulása idején, ösztönösen is a modernség irányába fordult. Hiszen mindazt, amit költészetünkben – árnyalatosabb szó híján – a népiség fogalma jelöl az Ómagyar Mária-siralom óta Balassin, Csokonain, Petőfin, Aranyon, József Attilán, Sinkán át a huszadik század közepéig, ő a legmodernebb költészet elemeivel igyekezett összeházasítani. Nyugodtan leírhatjuk, hogy García Lorca-i volt már akkor, amikor még nem is ismerhette spanyol „elődje” verseit. Afféle zsenge szürrealista, amikor az izmusokról is csak töredékes megjegyzéseket hallhatott.

Nagy László korszerűségének egyik legerőteljesebb eleme, tehát épp: ősisége. A hagyományokhoz fűződő viszonya. Sajnos a hagyomány eleven értelme a mi megfakult, közéleti szóhasználatunkban kiüresedett fogalommá laposodott, de az övében mindvévig szeplőtlen és szikrázó maradt. Mit is jelentett neki a hagyomány? Átöröklést? Ismétlést? Hű emlékezetet? Sokkal többet! A nyelvben megőrzött múlt tudatát ő kezdettől fogva úgy fogta föl, mint a mozgalmas jelen időjét. Küzdött, birkózott vele, hódolt neki, ráfonódott. Jó mélyen a tüdejére szívta, mint az otthoni kapadohány füstjét. Számára például Szent László, a szép aranykirály nem történelmi alak, hanem egy érzet, egy érzelemmé finomult legenda; valami belső fényesség, amely semmiben sem különbözik az ő legközvetlenebb élményeitől. Lírai átváltozások révén így lesz az Árpád-házi királyból önéletrajzi mozzanat egy korai szerelmes versben:

 

Kerted végében roskadozva
egy pírhólyagos meggyfa áll,
aljában térdel teéretted
Szent László, szép aranykirály.

 

Azaz: a költő.

Nem tudhatom, hogy ettől a négy sortól másokban miféle képzetek bolydulnak föl, de bennem kékben, pirosban, aranyban játszó miniatúrák élednek meg. És Szent László hermája tompán, a magyar kora középkor liliomillata erősen; vértek, templomi zászlók, énekek, egyáltalán valami eltemethetetlen sajgás a múlt időkből, amelynek nincs neve, csak élete s lezajlási ideje van a lélekben. A verset ez a külön sajgás nem zökkenti ki a kerékvágásból, nem alakítja át, de engem, aki hallom vagy olvasom a verset, átalakít. Megtermékenyített alannyá válok tőle, s kitágult tudatú befogadóvá.

A múltnak ez a tudata, ez a sajogtató aktualitása szinte minden nagy versében ott van. A Regében, A Zöld Angyalban, a Menyegzőben, a Búcsúzik a lovacskában, az Ég és a föld című oratóriumában. Mégpedig olyan elevenen, mint a klasszikus görög dráma lélegzetvételeiben a Végzet. Ellenpontja ez a jelen időnek? Az is. Hisz minden, ami időszerű, az időtlennel szembesítve válhat csak önállóvá. De több is annál, hogy puszta ellenpont maradjon. A múlt tudata nélkül egyszerűen csonka a mindenkori ember léttudata is. Csonka és szervetlen.

Nagy László nem volt poeta doctus a szó latinos értelmében. Tárgyi s történelmi ismeretei is jóval alatta maradtak az akadémikus urakénak, de ő, Adyhoz hasonlóan, valamiképp belélegezte a műveltséget s azt, amit a tudás párájának, ihletett tudásnak és történelmi érzéknek szokás nevezni. Legbeszédesebb példaverse ennek a képességének egyrészt a Balassi Bálint lázbeszéde, ez a magyar századok közérzetét magába fölszívó, ízig-vérig politikai vers, másrészt a Szépasszonyok mondókái Gábrielre, ez a politikától mentes, pajzán, de fátumos ének. Mindkét vers álruhás hőse lehetne maga Nagy László is, azonban nem ügyesen és nem önzően kiszemelt szimbólumról van szó egyik esetben sem, tehát nem az ismert szereplíráról, hanem az Idő és a Sors fölé emelkedő lelkületről. Nincs mit tagadnom: én gyakran kívántam magunknak, hogy a Versben bujdosó költő legyen kissé esendőbb, legyen személyesebb, áruljon el magáról kószább titkokat, szenvedélyeket, netán bűnöket is, akár villonos pőreséggel, de Nagy László átlépett óhajaimon. Azokkal a költőkkel tartott, akik Eliottal és Saint-John Perse-szel vallják, hogy mindig a személyiségfelettiben kell megjelennie és igazolódnia annak, ami az emberben a legszemélyesebb, mivel a személyiség igazi ethosza nem az önmegmutatás, hanem a teljes önfeledtség és önátadás erénye.

Ha Nagy László korszerűségének újabb összetevőit kutatjuk, nagyon gyorsan rábukkanunk erre a tulajdonságára. „Az erkölcs az, amivel a géniusz több a képességénél” – írja le Petőfiről és Petőfi kapcsán Németh László. Ez a más irodalmakban ószövetségi szigorúságnak minősíthető gondolat nálunk, Magyarországon, nemcsak talál, de teremt is magának képviselőket!

Nagy László e tekintetben is a kivételes életűek közé tartozik. Pironkodva kell megállapítanunk, hogy korunkban még vonzó lángelméket is derékon kapott a romlás, a jellemgyöngeség. S közülük némelyek úgy kapaszkodtak bele – védelmet keresve – a politikába, a politikai hatalomba, mint valami felettes énbe. De zavarodottságuk és félelmük ettől cseppet sem enyhült. Nagy László azonban még a bolondító években sem dörgölődzött senkihez. Nem hódolt és nem alázkodott még csak véletlen vétségből sem. Neki nem volt reszketeg „apakomplexusa”. Járta a maga útját, ahogy járhatta: az író, a költő, a látomásaiért felelős értelmiségi nyaktörő meredélyeit. A Muszáj-Herkulesekét, vagy hogy az ő szavait idézzem: az elveszett bolondok útját. Tudta, hogy ebben a mi anyagi s lelki korrupcióra épülő világunkban mindent meg lehet vásárolni, kivéve a költészet hitelét.

Dac volt ez benne, vagy az egész életét irányító ihlet?

Nem tudom. Azt viszont igen, hogy a morális megszállottság költője volt. A magaslati etika hegymászója. Mert nézzünk csak körül, és nézzünk magunkba is: az erkölcsi erózió korában ugyan kit foglalkoztatott annyit a züllés, mint őt? A nagy és a kis apokalipszisok rombolása? Mások sírtak, panaszkodtak, elégiákat könnyeztek az emberiség nevében, vagy az ürességet ragyogták körül dicsfénnyel, ő viszont Szent Györgyként emelt dárdát a kövérre hízott sárkányra. Az kívánkozik tollamra, hogy szinte: korszerűtlenül. De vajon az ő klasszikus finnyássága, vitézi „korszerűtlensége” nem a legcselekvőbb korszerűség-e napjainkban? A Menyegző, ez a mítosszá táguló költemény, nemcsak a magyar költészet és korunk világirodalmának egyik legjelentősebb verse, de ezzel egyidejűleg kivételes erkölcsi teljesítmény is. A lakodalmazó emberiséggel való egyszemélyes szembefordulás. Ő maga ezt írta róla egy rövid jegyzetben: „A vers elé annak idején alcímet kívántam írni, de nem tettem. Ezt most bevallom Önöknek s a Menyegző alá odagondolhatják a következőket: Írtam a romlás és a romboltatás ellen, minden visszavonó erő ellen, az ifjúságért.”

Sokat, nagyon sokat írtam eddig Nagy László verseiről. Esztétikája természetérőt s nyelvéről is, amely Csokonai, Vörösmarty, Arany nyelvével egyenrangú műalkotás. Mindezt most épp hogy csak érintettem. Korszerűsége sorolható jegyei közül is azért emeltem ki mindenekelőtt ihletettségétől átjárt erkölcsi tartását, mert úgy gondolom, hogy széthulló korunkban az ember etikai tartásának ugyanolyan jelentősége van, mint a maga korában Descartes cogitójának… Tiltakozom a züllés és a züllesztés ellen, tehát vagyok. A kicsinyes és taktikus önfeláldozások ellen: tehát vagyok. Azok ellen, akik a „temetőt is fölfújják a Holdig”: tehát vagyok.

Programosan ő nem beszél ilyesmiről soha. De mi, akik barátként ismertük őt és figyeltünk rá, tudtuk, hogy Nagy László olyan földi lény, akinek még a hallgatására is jövőt lehetett volna építeni.

 

1986

 

 

 

Vodka és koszorú

Nagy László ismeretlen verse

Itt van előttem megint Nagy László kezeírása. Itt vannak bársonyon és gyászban lépkedő, fekete sorai. Olyan elevenek s olyan jelenkorúk, mintha csak most írta volna le és most nyújtotta volna át őket nekem elolvasásra. Sőt szinte befejezetlenek, hisz a kétszakaszos vers utolsó sorában még a pontokat is föl kéne raknia gyorsan az o betűre, hogy bolény helyett, megtorpanás nélkül bölényt olvashasson az ember…

De mindez érzékcsalódás. Azt a két pontot László már nem rakhatja föl soha. Nem rakhatja föl még az Úristen se! Az a betöltetlen, picinyke űr az elárvult betű fölött már tizenegyedik éve a halál felségterülete. Hozzáférhetetlen és végleges.

 

VODKA ZSUBROVKA
Varangy-lábfejű éj az éjben
caplat a szív körül;
Szorul a száj tüzes pohárhoz,
virrasztok lengyelül.
Homlokomig a busa védjegy
már égődik belém:
néz mozdulatlanul belőlem
az utolsó bölény

 

A nyolcsoros, ismeretlen Nagy László-vers kéziratát Szécsi Margittól kaptam. Véletlenül bukkant rá a teleírt és telerajzolt papírlapok között. Máig rejtélyes neki és nekem is, hogy miért nem került bele a nyolc sor a költő legutolsó kötetébe? Rögtönzésnek ítélte? Mellékterméknek s kihagyta? Ha annak ítélte volna, akkor mért másolta le olyan gondosan, hogy jóváhagyó szándékát jelezve lendületesen aláhúzta még a címet is és a lezáró kis „csillagot” is odarajzolta a vers alá? Vagy lehet, hogy egyszerűen megfeledkezett róla?

Ez elképzelhetetlen. Hisz Nagy László azok közé a klasszikus lelkületű költők közé tartozott, akik a versírást magát és a megírt verset is eseménynek tartották. Felejthetetlen és kiiktathatatlan történetnek.

Akkor pedig csak az történhetett, hogy az 1974-es lengyelországi út élményét nem akkor és nem ott Varsóban írta meg, hanem jóval később, élete utolsó heteiben. Ha jól tudom, Zbigniew Herbertet fordított utoljára. Lehet, hogy ezt a „lengyel hangulatot” a Herbert-versekből rázúduló lengyelországi motívumok ébresztették föl benne. Így aztán még az is elképzelhető, hogy a Vodka zsubrovka a Kondor-versek mellett Nagy László utolsó befejezett írásának számít.

Nem tudom, de olyan nagyon nem is akarom tudni, mi az igazság. Az irodalomtörténeti adaléknál sokkal de sokkal fontosabb maga a tény, hogy egy verssel gazdagodott az életmű s gazdagodtunk mi is.

Valamit azonban kár volna elhallgatnom. 1974 szeptemberében együtt voltunk kint Nagy Lászlóval a Varsói Ősz költői rendezvényein. László viszolygott a külföldi utazásoktól, de Lengyelországban otthon érezte magát. Olyan költők társaságában forgott, mint Herbert, mint Tadeusz Nowak, mint Stanislaw Grochowiak. Egyikben a klasszikus és modern európaiság vonzotta, a másikban a szürrealista népiesség, a harmadikban a csapzottság, az alkohol őrülete s az Angyallal hadakozó Jákobi természet szabadsága. Soha annyit nem csatangoltunk együtt, mint a sárga levelekkel játszadozó Varsóban. Szerencsénkre velünk volt a lengyelül beszélő, fiatal költő Kovács István, aki a temetőkkel s az Óváros köveivel is tudott nevünkben beszélni.

Így történhetett meg, hogy egyik sétánk alkalmával Kovács István megállított bennünket egy táblával megjelölt ház előtt. A tábla azt tudatta velünk, hogy egy német mesterlövész ebben a házban lőtte le a szemközti Városház ablakából Baczynskit, a huszonnégy éves költőt, a lengyelek Radnóti-képességű nagy reménységét. Természetesen nem versírás, hanem harc közben, a Varsói Felkelés napjaiban. A háború Nagy Lászlót és engem is körüllövöldözött alaposan, de a halálhír egyformán megrázott mindkettőnket. „Fiúk, ezt a házat illenék nekünk megkoszorúzni” – javasolta csöndesen László.

És mi fölhajtottuk Varsót egy nemzetiszínű szalagért, hogy a magunk törvénye szerint koszorúzhassunk. A szalagra Nagy László ezt írta rá: „A nemzet: közös ihlet.”

Ez a közönséges koszorúzásos nap azóta nekem egyik legemlékezetesebb napom.

Nem nehéz elképzelnem, hogy amikor este fáradtan visszaértünk az Európa Hotelbe, s ki-ki a maga szobájába visszahúzódott összegezni a napot, László tüzes pohárral a kezében elkezdett lengyelül virrasztani.

 

1989

 

 

 

Visszatérni ragyogva

Szécsi Margit erőteljes, gazdag és látomásos költői nyelvében megkülönböztetett szerepe van a tülekvés szónak; ennek a nem éppen költői tartalmat hordozó szavunknak. Egyrészt, mert eddig megjelent köteteiben – pontosabban a négy utolsóban – elég gyakran használja; másrészt, mert mindig váratlanul. Homokszemre harap így rá az ember evés közben.

Lélekbúvárként könnyen kinyomozhatnám, hogy elszólással van dolgunk; hogy a vissza-visszatérő szó elfojtott és jogos sérelmek rejtekhelyéről tör elő, s lesz belőle csalánostor a törtetők, a tolongók, a tumultus-vezérek arcába.

Azt hiszem, így se járnék messze az igazságtól, mert, ha valakit, hát Szécsi Margitot idestova tíz-tizenöt esztendeje kitartóan és érdemtelenül mellőzi irodalmunk. Minden elismerésünk az övé, de hallgatunk róla. Magyarul: életünket és vérünket érte, de zabot nem!

Bármennyire igaz lenne is ez a szófejtés, ez a jelentésmagyarázat Szécsit csökkenteném általa.

A tülekvés szó az ő szótárában történelmivé változott. Ugyanúgy, ahogy József Attila költői kohójában például a tömeg szavunk. Egyik is, másik is a köznapiból, a jelentéktelenből emelkedett át a költőibe. A hazaiból az egyetemesbe.

Sajnos, az a gyanúm, hogy ez a rögtönzött összehasonlítás nem az én kényszerképzetem csupán. Mert amit a maga korában a tömeg szó jelentett József Attilának, magyar és európai vonatkozásokban – a tülekvés, a tülekedés szó Szécsi Margitnak mintha épp az ellenkezőjét jelentené. Ugyanannak a botnak a másik végét. Menetelők helyett a tülekvőket, a sokhengeres, a csillogó csapágyas, a gépmorgású tömeget, mely „megválthatatlanná jaj most avatja magát, most ráz le magáról mindent ami e fél-életben csak nehezék, le a jászol aranyszalmáját, le a könyvtárakat, le a virtust, csillagokat és koporsót és a michelangelói vak Éjt…” A rosszal együtt tehát a tömérdek emberi jót is, idő- és történelem-csiszolta értékeket. Mert most szokik le saját szívéről is. És most kezd tékozló kézzel bánni a földdel, az anyaggal, a szerelemmel. Folyókat, tengereket, lelkeket sivatagosít el egyaránt. A Madaras Mérleg című verseskötetének első ciklusa fölött ezt olvashatjuk: Elherdált emberiség.

Szécsi költészetében évek óta ez a figyelmeztető, ez a leleplező, ez a káromkodó hang erősödött föl leghatározottabban. Szerencsére nagyvonalú öngúny és humor menti meg attól, hogy nőalakba öltözött Jeremiást kutassunk versei mögött. Már csak azért is fölösleges lenne ez a bibliás igyekezet, mert Szécsi nem úgy akart sorsot betölteni, mint a tőrőlmetszett próféták: megmondtam, hát megmondtam, és utánam az Úr özönvize. Az ő végső érvei sosem a pusztulásé – ellenkezőleg, mindig az életé. Mindig valami eleven és érzékelhető bizonyosság. Valami, ami volt, valami, ami lehetett volna, valami, ami lehet. És e bizonyosságokhoz hátországnak ott van a múlt, a nagyérdemű gyerekkor, a nagyérdemű szegénység, a sokudvaros külvárosban, Pestlőrincen. És később az ifjúság ideje, az ifjúság éjszakája a tömegszállás egyszem-égőjével. Ott vannak a meszes csillék mint a Holdba billegő, áriás bölcsők, s a gyönyörű mulatások! Mert Szécsit nem ideológiák éltetik, hanem elragadtatások. Az emberi nyomorúság és a semmi közé betóduló mindennapi csodák. A Világ Édessége és a Világ Keserűsége! A Világ Forgása, lenyűgöző dinamizmusa, átváltozások izgatott története.

 

Csoda ez, csoda, csoda.
Halálverítéktől az Éden
világos mint még soha.
Nagyfeszültségű verítékfényben
láttam a lélek fagyát.
A mai napot túléltem,
túléltem a mát.

 

Néha ennyi. Néha pedig csak valami mindenen túli dünnyögés:

 

elmenni nyomorultul,
visszatérni ragyogva.

 

Vagy más hangszerelésben ugyanez az erő, ugyanez a titkos erejű szívósság a mostani kötet egyik nagyszabású versének zárórészében.

 

Tollaid-veszítő Magány
Sötét arkangyal-pupilládba most meredek először
Most kéne leszámolni e rongy aranyfüst alatt
De mi ne mérkőzzünk Hinni jobb egymás erejében
Hinni kell öreg Higgyük Nézi az erő az erőt
A magányos egysejt a növekedő Népek Magányát
Meghajlok előtted Lezuhant tolladat fölemelem
Hidd Megalázkodom de csak a királyi tollért
Nem magyarázunk Vagyunk

 

Az Új Heraldika válogatott versei, a Nagy Virágvágó Gép és A Madaras Mérleg után egyre láthatóbb, hogy a máris jelentős életműben két költői forma vált uralkodóvá: a dal és a mítoszi elemekből összeálló hosszú vers. A mikrokozmosz és a makrokozmosz modelljei. Csokonai, József Attila s Nagy László mellett vitathatatlanul Szécsi írja a magyar költészet legelemibb, legbarbárabb – játéktól, káprázatoktól és véraláfutásoktól márkás – dalait. Tizenegynéhány éve még gátlástalanul leírtam volna, hogy Szécsi a külváros Jeszenyinje. Bodzafái, vasúti töltései, óarany nádasai, csavargó vére s csavargó földi madarai a kivételes sorsú és kivételes tehetségű orosz költőt idézték. Ma már nemcsak a távoli költőelődöktől s költőrokonoktól lehet megkülönböztetnünk, hanem a legközelebbiektől is. Mindenekelőtt Nagy Lászlótól. Mert ha végérvényesen hatott is Szécsire Nagy László nyelvi forradalma, képzelet-bajvívása a nagy formátumú verseken belül s valóságfölötti tárgyiassága – Szécsinek a hatás ellenére volt ereje külön pályára térni. Pusztán csak utalhatok a különbségre: ha a Nagy László-i versminta, mondjuk, szentséges és profán, Szécsi Margit versei inkább vallomásosak és groteszkek. Vagányság, játékosság és áldott cirkuszi irónia szikrázik bennük. Vagy míg Nagy László mítoszteremtő nagy verseiben közösségi élményeket növeszt föl s tesz személyessé, addig Szécsi megfordítja a folyamatot, és a legszemélyesebb élményeiből teremt, illetve készül közösségi mítoszt teremteni. Így kezdte már az Angyalok strandjával, a Páva a tűzfalonnal, Az Angyal és a Kiütött Boxolóval, s folytatta később a Nagy Virágvágó Gép hat nagyarányú versével s a mostani kötetében is két újabbal: A Paradicsom nyomorúságával és a Bitarajjal.

Külön tanulmányt érdemelne, hogy a jó irány felé törve mindig sikerül-e ez Szécsinek. Vagy ha nem sikerül: kizárólag a tehetségén múlik-e s múlhat-e. Annyi bizonyos, hogy mítosz-erejű nagy verset írni ugyanolyan ritka pillanat eredménye, mint kiélezett és kiérlelt drámát, mivelhogy a mítosz a legkövetkezetesebb s ugyanakkor a legnyitottabb emberi összefoglalás. Történelem és idő ritka adománya.

Szécsi magának a költészetnek is mítoszi szerepet szán. A körülmények hatalmával szembe, mint a dráma másik szereplőjét, odaállítja a költészet hatalmát. Nem mint erőt, hanem mint lét-igazolást. Mint törvényt: „…mert ragyogóbb a tiszta írás mindennél…” írta előző kötetében. A Madaras Mérleg versei továbbra is ennek a nagy sodrású indulatnak a medrében folynak tovább.

 

1972

 

 

 

A szerencsejátékos költő

Szécsi Margit költői estje lehetne az ünneplés estéje is. Az elismerésé, a hódolaté, a kísértések estéje, hogy – beöltözve a költészet űr-ruhájába – néhány órára fölröpülhessünk magunk fölé: a hétköznapok száraz morzsái közül erőteljesebb tündöklésbe.

És lehetne a némaságé is, a kirobbanó gyászé, hiszen akik ma este eljöttünk ide, magunkkal hoztunk egy halottat is. A Halottat, aki maga is akart jönni, itt lenni köztünk, belekóstolni szavainkba, lélegzetünkbe. Úgy gondolom: külön az ő kedvéért is legyen ez az este az, ami a saját törvénye szerint is leginkább lehetne: a költészet komolyságáé.

Költészet komolysága? Az ember kimondja a szavakat, aztán zavartan körülnéz: nem hallották-e avatatlanok? Nem hallották-e a mindent kétségbevonók, szétnevetők, az irónia divatozó világfiai, akik az elcsöndesülést, a meghatódást szinte már történelmileg befejezték. S ennek ellenére, ha valamit még komolynak, fontosnak tartanak az életben, semmiképpen sem a költészet az. Komoly a fegyverkezés, a népességrobbanás, a gépek hideg őrülete, komoly a történelem, a közgazdaságtan, az ipar, a természettudomány, amely nemcsak susog és szaval, de képes átalakítani a valóságot is. Vagy komolyak a megfoghatatlan politika nappali álmai. A tételüket persze még pőrébben is megfogalmazhatjuk: a felnőtt embernek nincs szüksége semmiféle csacsogányos lírára! És valóban: a vonatokon, a zsúfolt földalattin képeslapot, újságot, regényt, szakkönyveket olvasnak az emberek. Verset már-már csak véletlenül.

Az esték csöndjében pedig a tévére tapadnak. Hír kell mindenkinek, hír, újdonság! Fogyasztható s gyorsan fölszívódó hír. Nem az önismeret izgalma kell, hanem a világ reklámozható izgalmai. A felszín mindennapi borzongása.

Mi lenne, ha egyszer a költészet elemi híreire is odafigyelnének a fülek! Például az alábbi két József Attila-sorra:

 

Le vagyok győzve, (győzelem ha van),
de nincs, akinek megadjam magam.

 

Meggyőződésem, hogy ez a költői fölismerés évtizedek óta érvényesebb igazságot közöl minden újsághírnél. Mert magunkról szól. A század lélekben szabad embere fogalmazza meg benne kettős helyzetét. Azaz: a helyzetünket: a leveretésünket a civilizáció, a politika, a körülmények hatalmától s ugyanakkor ennek a leveretésnek a relativizmusát is, hiszen ha bátor szemmel nézünk szét magunk körül, nincs senki, akinek lélekben is megadnánk magunkat.

József Attila megidézése Szécsi Margit szerzői estjén csak látszatra jelent kitérőt, mert Szécsi versei is hasonló híreket sugároznak felénk. A leverhetetlenség üzeneteit.

Még elfogadhatóan fiatalok voltunk, amikor ezt írta egyik verse zárószakaszában:

 

Én a hittel ráérek:
nyekegő cipőm hóban jár.
Halál minden lépésem:
éppúgy lehetne rózsaszál.

 

Mi más volt ez a szélsőségekre hangolt magabiztosság, mint a létezés magabiztossága! A sejtekben szervezkedő tudat, amely később ilyen sorokban robbant ki: „Az én szerencsejátékom az élet. Én meghalok vagy nyerek.”

Ez az a magatartásbeli és költői mag, ami köré a Szécsi-életmű odaszerveződött. E körül keringenek a Csokonai-, a József Attila-i, a Nagy László-i dalokkal rokon és egyenrangú dalai; a hosszú versnek nevezett nagy lírai költeményei: a Papírkorona, A Paradicsom nyomorúsága, a Költő a Holdban, az Imák, a Madár-e az Denevér, hogy csak néhányat említsek közülük.

Vannak jónevű líramagyarázók, akik azt állítják, hogy a huszadik század költészetében nem a lélek, hanem a tudat állapota került előtérbe. S nemcsak hogy állítják, de helyeslik is a folyamatot. Én épp a hosszú versek óceáni mozgását figyelve másféle folyamatot láttam. A második világháború utáni nagy alap-költemények – például Ginsberg Üvöltése, Juhász Szarvas-éneke, Nagy László Menyegzője, Szécsi Imákja – egyszerre ostromolják a tudatunkat, a képzeletünket, az idegrendszerünket.Mindenekelőtt azért, hogy semmiféle naivitásra ne találhassunk mentséget. Se az értelmi, se az érzelmi menekülésekre, se a semlegesség vigaszára. A költő tehát korunkban se lehet más, mint a Paradicsomból kiűzött, első ember. Ádám vagy Éva, aki ha nosztalgiát érez is az elveszett dolgok miatt, a nosztalgiája nem torkollhat másba, mint a szabadságba.

A mi nemzedékünket az eszmék édenkertjéből taszította ki a sors az egyezményes tűrés pusztáiba. S ha nem is a leghamarabb, de mindnyájunk közül Szécsi talált leginkább magára. Pontosabban a kiűzetésünket ő változtatta át legmagasabb szinten költői nyereséggé. „Jó lecke az, hogy magamat egyszer behúzni hagytam” – írja a Miért című versében. E hanyag, költőietlen kijelentés hátterében zajlott le Szécsi komoly költői forradalma: ő lett az utolsó negyedszázad legpolitikusabb költője. Nemcsak fölismerte, hogy korunkban – eszmék, filozófiák, istenek helyett – politikák harcolnak az „emberiség lelkéért”, de az új helyzet kihívását is elfogadta. Ha József Attila a külvárosi éjből emelte föl a fejét, hogy a mindenségben, a történelemben és saját magában szétpillantson, Szécsi a politika éjszakáiból emeli föl. Minden viszonylat mögött – áttételesen vagy közvetlenül – a politika jelenlétét fedezi föl. A politikáét, amely nézi álmainkat, beleszól lelkiismeretünkbe, a félelmeinket átszínezi, lefokoz, megajándékoz, a reménynek újabb és újabb álneveket eszel ki. Időnkint szinte a metafizikák eltanulhatatlan tánclépéseit utánozva szökdel körülöttünk.

A politika által kisajátított létben Szécsi Margit is, mint minden igazi költő, saját érzelmi és szellemi szuverenitását védi. A föladhatatlan, belső függetlenséget. Egy bokor, egy bodzavirág, egy nádas ősiségét. A liliomos tenger, a halál, a szerelem nagyságos voltát.

Korunk – nem titok –, mint valami új Velence, világméretű kompromisszumok ingatag cölöpein áll. Ha a társadalmi értelem elfogadja is, a költői értelem soha nem fogadhatja el a kompromisszumokat. Felelősségéről és önnön komolyságáról mondana le. E drámai helyzetet érzékelve néha azt érzem, hogy a költészetnek egyre határozottabban Antigoné szerepében kellene föllépnie az intézményesedő kreoni világgal szemben.

Ha túl célzatos e hasonlat, felejtsük el. Arra azonban az eddigieknél sokkal jobban figyeljünk oda, hogy Szécsi Margit verseiben egy – esendőségében is hajlíthatatlan – külvárosi, vagányos Antigoné ismétli el újra és újra izgatott mondatait.

 

1979

 

 

 

A földből jő el a mi ragyogásunk

Másodszor gyürkőzöm neki a hegymászásnak: másodszor írok Szécsi Margit nagyszabású verséről, az Imákról. Szeretném, ha kemény, hideg ég feszülne a város fölé, s nagy távlatokat kaphatna a szem.

Az Imák – Szécsi Margit életművében – a hosszú versek sorába tartozik. Társa a Papírkoronának, A Nagy Virágvágó Gépnek, A Paradicsom nyomorúságának, a Kassákról írt Madár-e az Denevér címűnek, és még tíz-tizenöt, hasonlóan medret vájó költeményének.

A hosszú versek, első eszmélésünkre, csupán terjedelmi kérdésnek minősülhetnek: a költőnek nem húsz, harminc s nem harmincöt sorra, vagy egy szonett megszabott terjedelmére volt szüksége, hogy közlendőjét kifejezhesse, hanem kétszáz, kétszázötven vagy éppen ötszáz sorra. Ez a szabad szemmel dolgozó esztétika azonban tévedés. A hosszú, lírai ének nem a véletlen ajándéka. Ellenkezőleg: a költészet markánsan meghatározható alakzata. A hosszú versben – akár Ginsberg Üvöltésére, Nagy László Menyegzőjére, Juhász Ferenc Szarvas-énekére, Orbán Ottó Kortársakjára gondolok – mindig valamilyen közérzeti, magyarán mondva: politikai kőomlás zajára figyelhetünk. Valaminek a kezdetére vagy az összefoglalására. Robbanásra, leszámolásra, válságra, változásra. A nagyvonalúság tüntető jelenlétére. A hosszú vers a költészet Niagara-vízesése. Idegen tőle a tücsökcirpelés, a meghitt fájdalmak finomsága, amely a rövid verset áttetszővé és pótolhatatlanná teszi. A hosszú vers – kis túlzással élve – inkább létezési forma, mint költői forma. Mindent magához ragad, mint az áradás: gerendát, vánkost, kalapot, nászágyat, halotti gyertyát, lovat és embert. Isten üzenetét s tegnapi halottakat. Hétköznapiság és emelkedettség úgy váltogatják benne egymást, illetve úgy játszanak benne össze, ahogy az árvíz egyszerre tükröz eget, földet, óltetőt s a diófa tetején reszkető kutyát.

Szécsi Imákja kivételesen jó példája a műfajnak. A verset Szécsi a halott festő barát: Kondor Béla emlékének ajánlja. Valójában nem is az emlékének, de magának a halottnak. Hiszen egyenesen hozzá beszél, s a fájdalmas, dühös, ódai dimenziókban mindvégig ő a vers ura, ő az Énből kiszakadt én, a megszenvedett, a kiszenvedett, akit ugyanúgy magáz Szécsi, mint egy korai versében József Attilát. Ő a túlvilági társutas, aki a földön maradóknál is érzékenyebb koronatanú.

Aki tehát a fölfogható szavakon túli jelentését is érteni óhajtja ennek a versnek, ha vázlatosan is, de azt is meg kell tudnia: ki volt Kondor Béla.

Festő, grafikus és költő volt egy személyben. 1931-ben született Pestszentlőrincen, és 1972-ben halt meg Budapesten. Csecsemőfej nagyságúra nőtt meg a szíve, de súlyosabb volt, mint a Történelmi Múzeumban látható ágyúgolyók. Ez húzta le a föld alá.

Rövid élete így is a kiválasztottak élete. A magyar művészet vakoskodó korszakában ő volt a legmesszebbre tekintő sasszem. Átlátva izmusokon – modernkedéseken és fásult hagyományokon –, bátor művészetet teremtett. Munkáskörnyezetben nőtt fel, mint József Attila, ha nem is olyan elárvultban. Peremről indul, mint Szécsi, hogy aztán egymásra rétegződő osztályok, ízlések, tudatok, előítéletek kőzetein átpréselődve egyetemes hullámkörökig emelkedjék. Kondor az emberiség meg-megismétlődő középkorának apokaliptikus vonásait fedezte föl a XX. század arcképén. A civilizáció homlokredőiben az inkvizíciós mogorvaságot. A gépeire, a szerkezeteire büszke kor agyvelejében a kormányozhatatlan zűrzavart; angyalemberek hullását betongödrökbe vagy a puszta betonra; a Paradicsomot kereső Férfi és Nő megérkezését a roncstelepekre, háborúkba és giccsekbe; a túlbonyolított élet szörnyűségeit. Grafikái látomásaiban kísérteties és bordélyházi egyszerre. Laboratóriumi és kocsmai. Egy szálkás Bosch-utód, aki a XX. századi Gyönyörök kertjében rakétakilövő állványokat vesz észre, álcázatlan tankokat, meztelen nők jelenlététől meredő ágyúcsöveket, s ezzel a lidérces anakronitással nemcsak kifejezi, de le is leplezi korát. Kondor szimbólumokban gondolkodó művész, mint ahogy az emberiség nagy mítoszai egyúttal újra és újra megismétlődő jelképek is.

Szécsi nem esztétaként, hanem művészként és barátként kapcsolódik Kondorhoz. Az Imákkal együtt eddig négy verset írt hozzá. Az elsőt még valamikor a hatvanas évek közepén, amely hódolat és villonos buzdítás is egyszerre. Megható és vagányos. Íme, a vers ajánlása:

 

Hajrá Samu, gyúrd az ipart,
amíg a Szent Lélek kitart.
E világ tiszta és rohadt,
s ha átsugárzod mint a nap,
szívedre szennye nem ragad,
hajrá Samu, ne hagyd magad.

 

Írt később még egy rövidet, amely levélnek számít, az idegenség gyűrött viaszával lepecsételve. A másik két hosszú verset azonban már a temető íratta Szécsivel. Az Ítélkezőt és az Imákat is.

Az Ítélkező a siratás verse. Az Imák pedig a morális üdvözülésé. Egy élet halálon túli igazolása. Nem véletlenül utal tehát a cím két olyan imádságra: a Miatyánkra és a Hiszekegyre – amely a kereszténység ikermonológja. A mindennapi létezésé és a halálon túlemelkedő lété. Mindkettő gyakorlatias és érzékfeletti. Természetesen Szécsi csak annyira használja föl a közismert imádságok metaforáit, keretét, emelkedőit, mint a jelenkor ábrázolásában Kondor a középkorét. Ráadásul amit fölhasznál, rögtön profanizálja is. Ki vagy a mennyekben – kezdi a verset, de ezt a miatyánkos áhítatot egy szentségtörő fordulattal így váltja át Kondorhoz szóló személyes hanggá:

 

– illene már magát megkeresni,
miután betemették földdel, és csonttáfagyott a föld,
az ablakba-kitett gyertyán és vörösboron át elröpült a lelke,

 

Még két másik, nagybetűvel kiemelt sorral is hasonló pálfordulás történik. Bocsásd meg a mi vétkeinket imatöredéke után rögtön ott a villámgyors kérdés: de megbocsátanak-e nekünk? A Miképpen mi is megbocsátunk sor pedig egy fanyar grimasszal az arcpirító szégyen mondataira vált át.

 

de mennyire megbocsátunk – mi naponta, naponta:
a fűszeresnek, a fásnap a fenevadnak,
a lakatosnak, s a világot lakhatatlanná-tevőnek,
garázskezelőnek, görcsnek, gepárdnak, gombos-harmonikásnak,
rendnek, ruhának, rókafülünek, rókavadásznak,
árazónak, áruló árunak áru-elkezelőnek…

 

Az ima tehát csak indítóul, illetve a második pillanattól kezdve ellenpontul szolgál. Arra kell, hogy az örökkévalóság irányába kilendülő képzeteket a mi földi valóságunk minél fülsértőbb csikorgások közepette fékezhesse le. Egyszóval: a disszonancia eszköze.

A bartóki zenével kapcsolatban már szinte közhellyé koptatva emlegetjük a fogalmat, de a költészetben ritkán érhetjük ennyire érzékletesen tetten, mint az Imákban. A disszonancia végső soron mindig drámai. Mindig a békétlenség és a szétroppanó feszültségek állapota. Eszmék és a falakba ütköző koponyák horzsolódása. Kétségbeesés és remény egymásba ékelődése.

A Szécsi-versben ezzel a disszonanciával együtt jelenik meg korunk egyik alapfeszültsége: a politika és erkölcs mélypontra süllyedt házassága. A totálissá váló Politika mindig megtalálja a maga indokait, hogy mért olyan, amilyen, mért nem árnyaltabb, mért nem alkalmazkodik jobban az egyének, a közösségek óhajához. Szécsi természetesen Kondorban nem az individuális etika hősét találta meg ezzel a Politikával szemben, hanem a kör közepére állva ezen a Politikán kéri számon saját hajdanvolt eszményeit. Mint aki egy jó alkotmányú, de elrontott szerkezetű országban az alkotmány tisztaságáért pörösködik:

 

Hol van az osztály, akiért mi kipirultunk,
akiért fehér ingünk, világos agyvelőnk virult?

 

Egy olyan világban, amelyben úgy jelent meg az irónia, mint a cselekedni nem tudó ember felsőbbrendűségi tudata, Szécsi Margit nem fél a fönti, emelkedett hangtól. Verse egyszerre modern és klasszikus pátoszú. Új értékekért küzd a régiek bevetésével. Ebben a mozgékony küzdelemben mutatkozik meg igazán a hosszú vers természete. Mint nagyzenekarra írt versenyműben, szólamok indulhatnak benne útjukra, megtorlódhatnak, szétválhatnak, keresztezhetik egymást. Nem rettenve vissza az abszurditástól: egy őrült képzettel tudnám legtárgyilagosabban meghatározni a vers belső, lírai „történetét”. Olyan élményt jelent nekem az Imák, mintha Szécsi szerzői estjét egy cirkuszban rendeznék meg, ahol maga a költő is föllép. A porondon azonban nem egyik új verse kéziratával jelenik meg, hanem halott barátja koporsójával. Gyászba öltözötten, de mégis kihívóan, akár egy női torreádor. S kérdőre vonva, faggatni kezdi a közönséget: mit tud önmagáról? Mit a halottról? Az önpusztítók halálba tántorgásáról, akik a szívüket isszák le sikeresen? Mit tud a kontárokról, a leszerepelt megfutamodókról, a megfeneklett hűségről, a kültelkekre disszidált magyar délibábról? S vajon észrevette-e, hogy ama bizonyos gazdasági álom, amely valaha súlyos zászlókat emelve vonult a nagy tereken, mostanra kis magánzászlócskákat nyomott legtöbbjük kezébe: széttagoltan is legyen idilli az élet! A bohócok riadt fintorai közben tovább záporoznának a kérdések: Észrevette-e a nagyérdemű közönség, hogy legtöbbünket nem a tudathasadás, hanem az énhasadás szakít ketté? Az előbbiben még a teljes életünkkel lehetnénk jelen, az utóbbiban már csak hazug vállrándítással s kioperált idegekkel. Fölmérte-e valaki, hogy mi történhetett egy országgal, ha lakosai nemcsak a gazdasági életükben, de a lelki életükben is kettős gazdálkodást folytatnak?

 

Mona Liza nem mosolyog, kettéválik,
Erzsike eladónő, Elíza eladja magát
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

És ami ebből következik:

 

hamis fény, hamis tudat találkozik hamis közegben,
egymást kioltják, ez a kultúrák interferenciája,
országot az ország – kioltja az ember az embert,
a férfit a nő – s mindnyájunkat a közeg,
megfullaszt a szeretet, nincsen útja se tárgya…

 

E sorok zsarnokian számonkérőek. De ez a számonkérés nem egy kisemmizett angyal lázadása. Szécsi a saját ifjúsága s nemzedéke eszményeit lármázza föl, hogy történelmien tanúskodjanak mellette. A Kezdetet. A Kezdet fenségét: „nekünk az érdes téglafal is csupa bársony volt, ifjúságunk, népek fiatalsága, reménység, édes harag…” Romantika ez a javából, mondhatná bárki. Csakugyan az, nincs mit tagadni. De Szécsi romantikája nem lágy, nem elragadtatott, nem felhőkbe száguldó romantika. Mert ahogy egy dzsungellakó nem lehet sose romantikus: a hűség és a hűtlenkedés, a kétségbeesések, a dühök, a reménykedések, a megcsúfoltatások, a csakazértis-indulatok dzsungelében élő költő se lehet az. Szécsi hite a tigriscsíkos züllés közelében is a természet önmagába vetett hite marad. Tartás, magatartás. Alaptermészet, mely a „fényes szelek” Magyarországán alakult ki őbenne s Kondorban is.

 

mi a csajkákból is virágot ettünk és anyatejet ittunk,
úgy is megyünk a sírba, hogy töretlen a világkép

 

A Paradicsomból kiűzött Ádám és Éva mítoszi mondatai közé is beillenének ezek a szavak. Már csak azért is, mert az Imák: az Eszmékből s a Politikából kiűzöttek verse. Azoké, akiknek a saját arcuk verítékével kell megkeresniük nemcsak a maguk betevő falatját, de a maguk eszméit is. Vannak jó szemű kritikusok, akik a Férfi és a Nő mítoszi összhangja miatt Nagy László Menyegzőjével rokonítják a verset. A tisztaságot őrző ifjú pár valóban rokonítható is Szécsi és Kondor kettős arcképéhez. De míg az elsőt a szerelem, a másodikat a barátság őskapcsa köti össze.

A hasonlóság mellett érdemes azonban a különbségeket is megemlíteni. A Nagy László-i mítosz a Menyegzőben személytelen, a Szécsié pedig az Imákban minden ízében személyes. Szinte sorról sorra dokumentálható. Kondor-leveleket és -vallomásokat lehetne idézni, melyekből kiderülne, hogy a démoni erőkkel és törpeségekkel hadakozó művész hogyan és miért sodródott a tragédia felé, s eközben is, mint valami görög tragédia hőse, mindvégig megőrizte töretlen hitét az emberi értékekben: a művészet hivatásában, megőrizte a nagyság tudatát, az áldozat szükségszerűségét. Németh Lajos a festőről írt könyvében idéz egy kondori megfogalmazást a Jézus-legendával kapcsolatban: „de a magányos farkasok sorsa a puskalövés vagy az éhhalál. Még a keresztre feszítés is kegyelemteljesnek tűnik, mert emberi kegyetlenkedések közepette szégyenít meg… A Jézus-szimbólum a történelemtől függetlenül igaz, mint a népmesék, a költemények, és ha egy ilyen vágású ember a mai életünket figyelné, nem helyeselné és joggal. Nem történt változás, csak elperegtek az évszázadok. A bibliai Jézus nem is változtatni akart, hanem ősi tanokat – melyek a közkézen elvesztették fényüket és ezzel érvényüket is – helyreállítani. Természetes, hogy utolérte a társadalom bosszúja, méghozzá azok képében, akik a szentségekből hivatalt csináltak maguknak.”

Szécsi nem hasonló vallomásra, hanem a saját ismereteire s tapasztalatára támaszkodva jutott hasonló következtetésre. A szájharmonikázó és a képeket festő Kondorban ő is meglátta az európai kultúra nagy művészeinek és moralistáinak az utódját. A „katartikus személyt”, aki tudta, hogy csak halálos kimenetelű viaskodásban hitelesítheti saját minőségét. Hisz „csak a földből jő el a mi ragyogásunk”.

A magam számára is meglepetés, hogy az Imákat elemezve folyton valamilyen „tartalomról” kényszerülök beszélni. A hatvanas évek végi és a hetvenes évekbeli Magyarország közérzetéről, lelki szociográfiájáról. A vers esztétikai minőségéről viszont csak elnagyoltan. De talán ez is a hosszú vers természetéből következik. A hosszú vers nem válogatós, nem finomkodó. Hömpölyög és fölmutatja a dolgokat. Egymás mellé sodor csillét meg sivatagi napozóágyat, álmot, slágert, imát, dögletes giccset és klasszikus indulatot, gyerekkort s az égi-földi dimenziók egységét, konkrét időt és időtlen időt, egyszóval: az élmény kapcsán mozgósítható világot. De ez a szabad képzettársításra emlékeztető módszer mégsem a század eleji szabad asszociációs versek sorsára juttatja a hosszú verseket. Így az Imákat sem, mert ebben a fölgyorsított íráshajszában nem gazdátlan képzetek verődnek egymás mellé, hanem léthelyzetek. Nem képek, hanem megélt létmozzanatok. Egy karácsonyi emlék, egy álombeli rendőrség emléke, egy festmény fölmutatása, beszélgetéstöredék az aranymetszés művészi elvéről, a politika, a társadalom asztaláról fölcsípett morzsák, a halál átértékelődése a halál után és így tovább. A hosszú vers a szabad lélegzetvétel verse, s egyúttal a szabadságé is. A forma nem esztétikai minőségeket örvényeltet, hanem bennünket.

Meggyőződésem, hogy az Imák ismerete nélkül nemcsak egy nemzedék, de egy ország lelkiállapota is homályban maradna.

 

1980

 

 

 

Hazaérkezés, halálhírre

Tudtam, mert megrendült barátai mondták, hogy Örkény kórházi ágya már a halotti ágya is lesz; az utolsó fájdalom- és kábulat-sziget, amelyet körbelángol a nyár, s ahonnét sose szabadulhat. Tudtam, de ezt a bizonyosságot, mint késleltethető végzetet, erőnek erejével távol tartottam magamtól.

Nála jártamkor egy pillanatra azt éreztem, hogy István is ezt a távoltartást választotta, a test és a haláltudat közti széllengedezést, amelynek jobb szó híján még remény a neve, és a lassan gyógyuló csigolya meséjét már csak azért hiszi el az orvosoknak, mert nem akarja őket a tehetetlenségük miatt megalázni: nekünk pedig azért hiszi el, mert ebben mi akarunk hinni teljes hitünkkel.

Az ágya mellett ülve a Rózsakiállítás című regényére kellett gondolnom, erre a végső dolgokkal incselkedő műre, amely talán azért íródott, hogy haldoklásunk viselkedéstana megszülessen, sőt azért, hogy agóniánkban is legyen egy forgatókönyvünk: ne történhessék semmi se váratlanul.

Mégis úgy történt.

Nyolcnapos finnországi út után robbanásszerű halálhírére érkeztem haza.

De hazaérkezhet-e az ember egy halálhírre? Este van, az ablakon hársfaillat úszik be, ki kéne csomagolnom, körbe kéne járnom a házat, fölcsöngetnem a barátaimat, de mintha még nem volna alattam föld. Mintha egy fölfüggesztett esemény résztvevője volnék, ég és föld között veszteglő utas, aki legyőzhetetlen messzeségben van egy bőröndtől, egy ajtókilincstől. Fülemben is itt zúg még a repülőgép. Tudom, István is járt Finnországban, s látta, amit most én láttam vadonatújan. A tavak, az erdők, a finn tengeröblök emlékét szeretném összekeverni az ő emlékeivel. A sirály megbillenő szárnya alatt a láthatárt, hogy utoljára még legyen valami, ami – túl irodalmon és anyanyelven is – hozzáköthet. Mert a szokásos szóbeli, társaságbeli elkötelezettségek nélkül én eddig is kötődtem hozzá. Úgy is, hogy tetszeni akartam neki a gondolataimmal, a képzeletemmel, parasztfiságommal, a stílusommal, tetszeni konokságommal, történeteimmel, nyíltságommal. Vele még veszekedni is tudtam volna, mert kedvesség és drasztikum egyszerre jellemezte volna az érveit. Hogy volt benne lágyság is? A politikával szemben csakugyan volt, de legjobb írásaiban kárpótolja magát emiatt. Ritkán találkoztunk, de személye, testi jelenléte belőlem mindig jófajtájú szellemi izgalmat váltott ki. Az azonosság és a másféleség fölszabadító izgalmát. Néha ellenpontja akartam lenni az alakjainak – ez volt az én igazi hódolatom Örkénynek. Amit írt, magánügyemnek tudtam tekinteni. Amikor például – nevetéstől kimerülve – végignéztem a Tóték színpadi változatát, szinte a sejtjeimmel éreztem meg, hogy valami egészen új szemléletmód, új érték született. Olyasmit láttam a maga természetes törvényei szerint megtestesülni, ami a magyar irodalomban csak Csokonainak s Aranynak sikerült egyszer-egyszer. A nagyidai cigányokat én legalább annyira a Tóték előképének tekintem, mint azt a közép-európai abszurdot, amely a csehek, a lengyelek jelenkori irodalmában virágzott ki nagyarányúan. Sokan Karinthyt látták ősapának. Én sose. Karinthy egy fonákjáról szemlélhető Nietzsche volt, aki a lét, a filozófia, a lélektan, a kultúra közegében mozogva gyújtotta meg a maga agykápráztató görögtüzét. Örkény újítása a magyar irodalomban éppen az, hogy az abszurditások gyökerét, a képtelenségek, a balszerencsék csíráit elsősorban a történelemben kereste meg, s a nemzeti jellegünk púpjait úgy bontotta ki az öltöztető idő s az öltöztető eszmék göncei alól, hogy a múlt és jövő horpadásaira is hökkenve nézhessünk. Örkény művében a történelmi tapasztalat végül így válhatott filozófiai tapasztalattá.

Ilyesmiről, persze, sose beszéltünk egymással. Egyáltalán az irodalomról is csak ritkán. De a feleségétől megtudtam, hogy utolsó könyvemet még a kórházba is magával vitte.

Már sohasem tudom megköszönni neki ezt a kivételes figyelmet. Lebegek, löködöm, ide-oda valami ismeretlen közegben: nem tudok hazaérni. Félek rálépni arra a földre, amelybe Örkény Istvánt eltemetjük.

 

1979

 

 

 

Búcsúszavak Cs. Szabó Lászlótól

Nem hiszünk a halálnak, bármilyen nagy hitető is. Nem hiszünk neki, mert nem akarunk hinni; sem a magunkénak, sem a másokénak. Ha megérint, ha megvacogtat, ha átfúj is rajtunk előszele: félelmünk és képzeletünk mindenestől az életé. Nappali világosságban még tán agóniánk is megrendítő történet csupán.

A Nagy Halott is, akitől ma itt, a sárospataki temetőben, örökre elbúcsúzunk, nemrég még az élet kivételes képviselője volt. A szenvedés és a testi fájdalmak óriása: egy kórházi köntösbe öltöztetett Jób, véraláfutásos karral, szederjes, lila háttal, férgek csípése helyett tele tűszúrásokkal, de a megszégyenítő nyomorúság közepette is olyan kikezdhetetlen, kristályos tudattal, amelyről úgy csúszott vissza folyton a halál, mint kimerült, őszi darázs az ablaküvegről.

A kínokat igen, a poklot igen, de az elmúlás gyorsan beteljesülő jóslatát magának Cs. Szabónak se hittem volna el. Bibliai megpróbáltatásában, mint egyéb sorscsapásaiban is már annyiszor, az élet gőg nélküli fenségét láttam.

De, íme elvégeztetett!

Elvégeztetett mégis!

A nagy nemzedék elgyérült csapatából – Illyés után és Szabó Zoltán után – most ő dőlt ki a sorból s hagyott szándéktalanul magunkra. Előttem van utolsó képe: csontos, szemüveges arca magasból néz rám, egy trónjához odakötözött király szeretetével, de ez az arca, ez az utolsó arca, a halál éjszakáján egyszer és mindenkorra mélyre zuhant. Mélyre: belém, belénk.

Neve számomra s az itthon élő fiatalabb nemzedékek számára hosszú-hosszú ideig csak jó hangzású név volt. Távolra került bolygó, irodalomtörténeti adat, egy részleges halhatatlanság jó tollú szereplője, akiért a harmincas-negyvenes években Babits kezeskedett, és Németh László, Halász Gábor és Radnóti Miklós, később Vas István, Weöres és Pilinszky. A fölsoroltak közül nekem bárki egy szál magában is elég lett volna ahhoz, hogy a külföldön élő Cs. Szabó Lászlót a torzító távolság és a mesterségesen előidézett feledékenység nyűge alól fölszabadítsa, de személyes szerencsémre Illyés Gyula már a hatvanas években fölcsigázta iránta kíváncsiságomat. Amikor egy rögtönzött beszélgetésben arra terelődött a szó, hogy kik tudnak prózát írni magyarul – ha kell, balkézzel –, a mesterek közt kitüntetett helyen őt is emlegette.

Cs. Szabó régi, még itthon megjelent írásaiból három egymást gazdagító képessége ragadott meg és ragadott el: műveltsége, stílusa s az a torkot szorongató sajgás, amellyel ő újra és újra Kolozsvárt emlegette, gyerekkora városát, színhelyét s e színhely mögött az örökösen fölvillámló, történelmi Erdélyt.

A kortársak közül többen – első helyen épp Németh László – gyűjtőtermészetnek látták; olyan szellemi műgyűjtőnek, aki mögött könyvtárak komorlanak, pletykálnak, adatok örvénylenek, s aki sokkal inkább csak halmozza a műveltséget, semhogy meggyőződést fakasztana belőle.

Az életmű magasából hátrafordulva, alaposan megváltozott a kép. Cs. Szabó írásokba átömlő műveltsége a magyarság szellemi élete számára az idők folyamán olyan tőkévé duzzadt, amely nemcsak halmozódott, de kamatozott is, és ezután még inkább kamatozni fog. Jelentőségét egy meghökkentő példával tudom érzékeltetni. Ahogy Kodály a hiányzó, az elveszett, illetve meg se született magyar zenét azzal igyekezett pótolni, hogy a tizenötödik és a tizenhatodik századi psalmusok helyett megírta a maga Psalmus hungaricusát vagy a Zrínyi szózatát, Cs. Szabó a hiányzó magyar városi műveltséget akarta ilyen módon utólag megteremteni. A középkorit ugyanúgy, mint Mátyás koráét, a tündöklő és véres vallásháborúk koráét ugyanúgy, mint a reformkorét. Ehhez természetesen be kellett kalandoznia testben, lélekben és értelemmel mindazt, amit a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán fényeitől átitatódott kultúrák teremtettek, az itáliai városoktól kezdve a kis-ázsiai romokig, a görög szigetektől Provence-ig; Dante és Machiavelli korából oly biztos tartással lépve át a francia szürrealisták korába, mint akit megingathatatlan múzsa vezet. Cs. Szabó műveltsége ihletett műveltség volt, nem pusztán mohóság és szorgalom végösszege. Kapcsolatok, összefüggések lírai rendszere, melyben a tudás csakugyan hatalom. Egy helyen arról ír, hogy Monteverdi, a titáni olasz muzsikus Magyarországon járva kis szerencsével találkozhatott volna Balassi Bálinttal. Cs. Szabó nemcsak tud erről a múltbeli alkalomról, esélyről, de érezhetően sajnálja is, hogy elmaradt ez a négyszáz esztendő előtti találkozás.

A Nagy Halott kultúrák és népek Nagy Összehozója is volt. Örök diák, fáradhatatlan peregrinus, a Szenci Molnár Albertek és a Misztótfalusi Kis Miklósok utóda, aki ha bármikor elment is ebből az országból, sose ment el egészen, és ha visszatért is ide, lelke néhány vonzalmával odakint maradt. Ami meghasonlásnak látszódhat nyugtalan életében, egyszerűen csak sors volt, a szív és az értelem diplomáciai szolgálata.

Hogy ez mennyire sorsként működött benne, legbeszédesebben száműzetésének évtizedei bizonyítják. Míg itthon él, angol és olasz antológiát szerkeszt, franciákról és a goethei németségről tudósít, hogy Nyugat-Európa telített, sűrű mondatai, századok visszhangjaként és jelenidejűen is, itt cirkálhassanak a fejünk körül, de Angliából már mindegyik írásában hazabeszél. Ha Miltonról, ha Zrínyiről és ha Mikesről ír, akkor is, ha Turnerről vagy Michelangelóról, akkor is. Kint derül csak ki igazán, hogy hatalmas műveltsége: erkölcsi erőforrás is. Hazafiúi tett, kishitűségünk elleni orvosság. Azt a tudatot igyekszik erősíteni bennünk, hogy nem leszünk addig európaiak, míg nem tudjuk elkülöníteni magunkat Európától, mivelhogy az európaiság önállóságot, lelki függetlenséget jelent. A magyar modellről beszélt volna ösztönösen is, amely szóhasználatunkba csak az utolsó évtizedben gyökeresedett meg? Ha igen, akkor nem arról, amely az ezerkilencszázhetvenes években körvonalazódott, hanem arról, amely elkezdődött már ezerkilencszázötvenháromban, fölizzott ötvenhatban, s azóta is alakítja, keresi saját formáját.

Itt, a koporsó mellett nem hallgathatjuk el, hogy Cs. Szabó „rodostói”, azaz: londoni élete nem melodráma volt, sértettséggel és honfibúval fölbangyalítva, hanem egzisztencialista döntés. Méghozzá olyan, amelynek előérzete ott bujkált már a háború előtti műveiben, elsősorban a Fegyveres Európa árnyai alatt. Radnóti ezerkilencszázharminchatban ezt írta verseskötete homlokára: Járkálj csak, halálraítélt! S egy évvel később Cs. Szabó a maga kötetére pedig ezt: Levelek a száműzetésből.

A vak jövendölés mindkét esetben betelt. S Radnóti a vértanúságával, Cs. Szabó viszont a hazájából való kényszerű kiszakadásával jelképez valami elsápasztó kortünetet: a század személyek fölötti tragédiáját, ami egyúttal a magyar történelem áldozatoktól súlyos és menekülésektől fuldokló pillanata.

Én személyesen ezerkilencszázhetvenháromban ismerkedtem meg vele. Első nyugati utam alkalmával meghallottam Bécsben, hogy Laci bácsi épp Zürichben vesztegel még másnap reggelig, és egy összefüggő ködzónán: köd-Ausztrián és köd-Németországon át, erőltetett menetben, hétszázvalahány kilométert autóztunk Sára Sándorral csak azért, hogy végre kezet foghassunk vele. Ma már tudom, hogy a köd csak az utolsó tömény szimbólum volt, amelyen át utat kellett találnunk hozzá. És jó lelkiismerettel mondhatom, hogy az az egyetlen este ott, szelleme és jókedve társaságában, elég volt az én végső megvilágosodásomhoz. Amit elvontan tudtam, ott értettem meg élményszerűen. Ott értettem meg, hogy a száműzetés, az emberiség történelme során szinte mindig, nélkülözhetetlen életforma. Korunkban különösen az. Sőt nemcsak szükséges – egyenesen kötelező is! A veszedelmes szélsőségek kiegyensúlyozására. De Mikes Kelemen-i rangot csak akkor kap, ha nem fullad bele sértettségbe s politikai provincializmusba. Nem elég hozzá a vérben megmosdó igazság sem, a zsebkendővel integető remény: nagyság, minőség, méltóság és távlat is kell a megteremtéséhez. Mindnyájan tudjuk, hogy száműzetéséhez Cs. Szabó igazolást föltétlenül a magyar történelemtől kapott, a koholt pörökbe torkolló bűnöktől, de erkölcsöt ő növesztett hozzá. Mert az, hogy az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai, a vajdasági magyarság mellett van még egy világban szétszóródó magyarság is, a történelem hideg kényszere hozta ránk, de hogy ennek az újabb törzsnek arca is van, méltósága és küldetése is, mindenekelőtt olyan írói, gondolkodói s emberi nagyságoknak köszönhető, mint például Szent-Györgyi Albert, Márai Sándor s mint amilyen ő volt.

Aki a kint írt esszéinek s vallomásos könyveinek csupán a stílusába merül alá, megérti, miről beszélek, s minek az elmúlását siratom. Ő is azok közé a kiválasztott kevesek közé tartozott, akiknek az anyanyelv kérdése a létezés kérdését és a jellemét is magába zárta mindig. Hisz egy olyan korban, amikor a politikai és civilizációs diktatúrák népek és egyének összezavarását legelőször a nyelv összezavarásával és meggyalázásával kezdik: világosan fogalmazni nemcsak írói tehetség dolga, de mindennapi szabadságharc. Angol útlevéllel a zsebében Cs. Szabó úgy vigyázott igéinkre, jelzőinkre, mondatszerkezetünk izomzatára, mintha a nyelv több ezer éves géniusza kardos angyalként állt volna a háta mögött. Volt idő, amikor helyettünk, itthon élők helyett is vigyáznia kellett.

De a hatalmas monológfolyam, amely az élete volt, megszakadt. Tekintsük eleve elrendelésnek, hogy épp itthon, Magyarországon apadt el. Tálán azért idehaza, hogy föld alatti zuhogókon bujdosva-bukdosva hamarabb felszínre törhessen bennünk.

Tisztességtevő s gyászoló barátaim! Ne keressünk vigaszt a veszteségben, ne keressünk vigaszt a gyászban. Hacsak annyit nem, amennyi a Halottunkat is megnyugtatná: testét hazai földbe helyezhetjük örök nyugalomra. Egy olyan város temetőjében, amely protestáns kollégiuma révén századokon át a magyar szellem egyik végvára volt; egy olyan városéban, amelynek falai a bujdosó Rákóczi hangját is beitták és őrzik; ahonnét nincs messze Vizsoly, Katalin szülőfaluja, és nincs messze Erdély. Egy olyan temetőben van, amely „félúton van Kölcsey s Kazinczy sírja között”.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gyönyörű ősz van a Hegyalján, Cs. Szabó László, gyönyörű ősz. Olyan, amilyent Illyéssel együtt ti nagyon szerettetek. El kell hogy búcsúztassalak ettől az ősztől. A világ minden olyan magyarja nevében búcsúztatlak el tőle – írók nevében és olvasók nevében egyaránt –, akik tudták, ki vagy – haragodban, pöreidben és szeretetedben. De azok nevében is el kell hogy búcsúztassalak, akik majd ezután, halhatatlanságodban ismernek meg. A halál némán és nagyvonalúan visszaadta útleveledet, személyi igazolványodat. Mostantól kezdve újra itt vagy közöttünk, velünk, világoddal és elmúlásoddal együtt.

 

1985

 

 

 

A Tékozló Fiú öccse

A költők ismeretlenül is számon szokták tartani egymást. Nem kell föltétlenül személyesen találkozniuk s kezet rázniuk ahhoz, hogy egy életre megjegyezzék a másik nevét, hangszínét, észjárását, gyalogjáró vagy a vadludakkal együtt zajoskodó legendáját. Az ismeretséghez gyakran elég egy szokatlan hangú vers, melyben mondjuk, az Atlanti-óceán harmonikázik magának egész éjjel, vagy amelyben a háborús táj fölött kinyíló ejtőernyők a halál margarétái.

Keszei Istvánt, az ötvenhatos, száműzött költőt, én sem ismertem arcról sokáig, csupán a verseit láttam nagyritkán megjelenni, kinti, emigráns lapokban: az Új Látóhatárban, a Katolikus Szemlében, az Irodalmi Újságban, a Magyar Műhelyben. Később, a hetvenes években, már a magyarországi Vigíliában is. Azt mondhatom, hogy az 1977-es budapesti találkozásunkig jó tizenöt éven át, Keszei Istvánnak én csak a versarcát s a vers-történeteit ismertem. Elszórtan megjelenő vallomásai általában úgy hatottak rám, mint egy partvonalra szorult emberé, akit bár naponta mángorol a sors és naponta megugatnak világvégi kutyák, leginkább mégis annak örül, hogy messzire sodródott az élet, az emberi társadalom főrangú helyeitől, mivelhogy ezeken a kiváltságos és magasan forgó helyeken a modern kor barbárai tolonganak. A mosolygó és jólfésült hóhérok.

Bármilyen nyers és csípős is ez a jellemzés, Keszeiben én távolról sem a Nagy Odamondogatót érzékeltem. Nem a kikosarazott száműzöttet, aki idegen országok parlamentjeinek a tölgyajtóin dörömböl s kikiáltóként szidja a szidalomra érdemes politikusokat. Sőt ama bizonyos Tékozló Fiút se láttam benne, legföljebb ennek a Tékozló Fiúnak a kisöccsét, aki hányattatásai közben sem a nagy kalandot keresi, csupán a bátyját. Az elveszített példaképet, a nálánál sokkal bátrabb kezdeményezőt, az élet vakmerő felfedezőjét és imádóját, aki nem fél alámerülni soha se szerelmekbe, se mocsokba s akiről minden országban, minden városban és minden utcasarkon azt hallhatja suttogni, hogy még lerongyolódva is magasra nőtt önérzettel tud ellépkedni a bécsi Burg előtt vagy a Párizst pásztoroló Eiffel-torony mellett, kabátja alatt hordva az otthonról elhozott harangokat. Vagyis: Keszei István eredetiségét én nem benne magában láttam, hanem ebben a „kistestvéri” vonzalmában. Ebben a korlátozó, de mégis nagy érzelmeket mozgósító szeretetben.

Kezdetben, persze, az életéről, a körülményeiről nem tudtam semmit. Azt se, hogy milyen szerepe volt az 56-os forradalomban s a forradalom után mikor és miért kellett elhagynia Magyarországot.

Tudatlanságomat egy véletlennek látszó, de mégis sorsszerű baráti találkozás változtatta meg.

A hatvanas évek végén egy játékfilmet kezdtünk forgatni Kósa Ferenccel és Sára Sándorral, az 1514-es parasztlázadás vezéréről: Dózsa Györgyről. A film legtöbb jelenetét erdélyi helyszíneken vettük föl: Vajdahunyad várában, Déva körül és a Székelyföldön. Emögött a kivételes lehetőség és alkalom mögött, természetesen nem Ceausescuék politikai nagyvonalúsága lüktetett, hanem a ravaszságuk. Huszonnégy évvel a második világháború után azért engedtek be minket az ő „udvarukra” forgatni, hogy szemmel tartsák a munkánkat és ahol lehet, korlátozzák is. Mindenáron – szinte reszketve – azt akarták elérni, hogy Dózsa György, ez a Münzer Tamással és Jeanne d’Arc-kal egy magasságban és egy sorban lépkedő történelmi alak ne magyarként kerüljön be az európai filmnézők tudatába, hanem – mefisztói abszurditásként – romániai lázadóként, aki fegyvert a Werbőczy és Báthori-féle magyar urak ellen fogott.

A forgatás közben így nemcsak a jelenetekkel kellett naponta megküzdenünk, hanem egy meseietlen hétfejű sárkánnyal is.

Ezt a kimerítő és gyalázatos küzdelmünket a Párizsban élő színész-rendező barátunk: Szabó László is végignézte és végigszenvedte. Ekkor derült ki róla, hogy ez a Ionesco abszurd világában is jól eligazodó férfi csak szédül és csak kapkod a levegő után s még saját tapasztalatának sem akar hinni.

A forgatással párhuzamosan zajló háború egyik szünetében, valahol Segesvár szomszédságában, azt kérdezte tőlem, hogy ismerem-e a Párizsban élő magyar költőt: Keszei Istvánt. Kérdése ott, abban a helyzetben, teljesen váratlanul ért és logikátlannak hatott. Film? Költészet? Párizs? Románok, magyarok, száműzöttek? Mi köze mindennek egymáshoz? Csak később értettem meg, hogy egy mélyebb logika szerint nagyon is sok köze volt: sorsunk kusza abszurditása közös eredetre vezethető vissza. Szabó még azt is megkérdezte: tudom-e, hogy Keszei István a földim, hiszen én Zámolyon születtem, ő pedig Székesfehérváron. Akkor még ezt sem tudtam.

A versei után, lépésről-lépésre így kezdett bennem fölépülni a sorsa is. Sőt, ettől az újabb ténytől még a képzeletem is meglovasodott, hiszen, ha Keszei fehérvári, akkor még az sem elképzelhetetlen, hogy gyermekkorunkban találkoztunk. Az édesapja ugyan tanár volt; latin-görög szakos tanár, de az egyik nagyapja jónevű bognár. S a rokonai is mesteremberek: kádárok, tímárok, kovácsok. S ahogy legtöbbször engem is lovas rokonaim, szomszédaink vagy keresztapáim vittek be világot látni Székesfehérvárra, s nem az apám, meglehet, hogy országos vásárokon ő is ott forgott valahol a rokonai és bognár nagyapja mellett a vadonatúj vasalású kocsik között. Vagy miért ne találkozhattunk volna a Romkertnél, a kirabolt királysírok széthullott köveire meredve, melyekre máig nem tudok fölgyorsuló szívdobogás nélkül odanézni.

Ezektől a képzelődéseimtől megpörkölődve már nemcsak az ötvenhatos tömegnek szónokoló, fiatal forradalmár diákot és költőt láttam Keszeiben, hanem azt a földit is, akivel, mint Csanádi Imrével és Bella Istvánnal összekötöttek Székesfehérvár sebhelyes tornyai, a városba begyalogló jegenyesorok és Szent István tetőtlen szarkofágja.

Mit is írt szülővárosáról Keszei Párizsban?

 

Koronázó városom! Kettős súlyos koronával:
a reám súlyosodó élettel-halállal
te koronáztad meg megtépázott fejem.
Hogy visszatérjek hozzád, nincsen rá remény.
Megye-székhely! ott székelsz szívem székhelyén.
Várfalként véd múló, törékeny életem.

 

De későn született, rejtélyes kapcsolatom Keszei Istvánnal, ehhez a szülőföldhöz kötődő meghittséggel nem ért véget. Akárhányszor hazajött Magyarországra Szabó László, mindig fölemlegette előttem az ő „udvari és házi költőjüket” Keszei Pistát. S úgy beszélt róla folyton, mintha a költészet és a művészet fővárosában: Párizsban, egyedül ez az ágrólszakadt, semmitlen, szerény férfi írna csak magyarul elfogadható verseket. Olyanokat, mint amilyen természetes és mégis elragadó egy-egy megpirosodó szőlőlevél, galagonyaág vagy amilyen beszédesek a néma búcsúzások, amikor szerelmünkkel indul el a vonat idegenbe. Hiába győzködtem vele, hogy Keszein kívül még más magyar költök is élnek Párizsban: mesteribbek, mutatványosabbak, nagyszerű szóartisták, akik a század összekuszálódott tényei, eseményei és képzetei között hosszú köteleken lengnek ide-oda, roncstelepektől kisborjak harmatos orráig, robotgépek és robotesők fémszálaitól elrugaszkodva a nők ölét betemető ibolyákig. „Lehet, hogy élnek” – somolygott ravaszkásan Szabó László, de azok másoké. Az ő költőjük pedig, Keszei Pista. Rendíthetetlen mosolya valami olyasmit bizonyított, hogy a legtöbb menekült magyarnak természetesen pénzre és sikerre van szüksége, de néhányuknak még szükségük van egy saját költőre is. Olyanra, aki csak nekik beszél. Az ő nevükben és az ő nyelvükön. Nekik és róluk. A csoda, persze, akkor volna tökéletes, ha az ő költőjük egyszemélyben a legjobb magyar költő is volna, de, ha nem az, akkor is az övék.

Erről a makacs ragaszkodásról újra és újra az jutott eszembe, amit Paul Éluard, a modern francia költészet egyik legnagyobb alakja szűrt le magának költői gyakorlatából. Ezt írja 1937-ben A nyilvánvaló költészet című tanulmányában: „A költő az, aki inkább ihletet ad, mintsem az, aki ihletett… Egy költemény fölött az ember éppúgy ábrándokba merül, mintha az teremtett lény volna.”

Bizonyos vagyok abban, hogy a „Párizs Bakonyában” született versek is ezzel a sugalmazó és ráutaló képességükkel nőhettek túl magukon, saját határaikon és jelentőségükön. Mindegyik soruk megtestesülő kapcsolatot teremtett nemcsak a magyar irodalommal – Adyval, Illyéssel, Jékelyvel, Pilinszkyvel, Kormos Istvánnal –, hanem az otthon hagyott hazával és a száműzetés Mikes Kelemen-i állapotaival is.

Most, az ezredvégen, amikor egyre többen hangoztatják, hogy vége a versnek, vége a költészetnek, ez a zárványéletben kifejlődő lelki és szellemi szükség komoly figyelmeztetőnk lehet. Hátha nincs is annyira vége a líra világának, mint amennyire bizonygatják! Hátha csak megfosztottak minket tőle! Ahogy a hittől és a szakralitástól. Ki tagadná, hogy korunkban a tudomány és a technika elhatalmasodásával megkezdődött az emberi élet elvilágiasodása. Ami csak elképzelhető csoda volt eddig, köznapi eseménnyé változott. Repülünk, szállunk, megérintjük a Holdat, behatolunk egy mákszem és egy vércsepp belsejébe, kikerekedett halszemekkel utazunk a tenger fenekén, világégéshez elegendő tüzet szabadítunk ki egy hordónagyságú urániumtömb belsejéből és így tovább. Úgy tetszik: a költészet azzal tűnt el, hogy megtestesült. S ma már az öbölből kifutó vitorlások százaira mondják, hogy költői és hogy poétikus vagy a sárkányrepülők kóválygására a sziklás hegyek fölött. Sőt, a születésnapi torta is valóságos költemény némelyeknek. Még csoda, hogy nem hősköltemény – tehetjük hozzá fanyarul.

Mit szólhatunk az efféle habos és tünékeny esztétikához? Legföljebb azt, hogy a költészet soha nem a látványban rejtőzködik, hanem a szemben. A szem eredetében. Soha nem a varázslatos vagy drámaian föltáruló valóságban, hanem a létezéshez odakötött emberben. Lehet, hogy ez az ember most válságba zuhant s válságba zuhant vele együtt a költészet is. Még az is megtörténhetett, hogy összezúzta magát és elveszítette az eszméletét. Ilyesmi már eddig is történt vele. A Homéroszok, a Szophoklészek, a Catullusok nagy költői teljesítménye után a költészet hosszú időre az imádságokba, az istentudományokba, a megrendítő, emberi vallomásokba húzódott vissza. Aztán újra önállósult, és újra Danték, Villonok, Goethék, Baudelaire-ek, Adyk, Rilkék, Lorcák és József Attilák születtek.

Hátha ilyesféléről van szó napjainkban is újra? A rossz varázslat tagadhatatlanul maga alá gyűrte legtöbbünket. A valóságos világ helyett elfogadtuk a másolatvilágot. Mintha például eredeti festmények helyett a sokszorosítható reprodukciókhoz ragaszkodnánk. De ezzel az „új természetünkkel” az eredetiségünkről is lemondtunk. Ma már nem kell erőnket megfeszítve és időnket föláldozva elzarándokolni a tengerhez, a vízesésekhez, a föltámadásos templomokhoz, hogy részesei lehessünk mi is a csodáknak: a képernyő előtt ülve is „eljuthatunk” hozzájuk.

De vajon eljuthatunk-e?

Akinek nincsenek eredeti élményei, tapasztalatai, az teremteni se tudhat. Előbb a tapintásról szokik le, aztán a képzelgésről, aztán a nyelvről s a nyelvvel egyidőben a gondolkodásról is.

Fenyegetettségünket valóságosnak látom, de nem végérvényesnek. Egyre határozottabban érzem, hogy közel az idő, amikor egyre többen fölállnak majd a helyükről s azt mondják: elég volt abból a dalból, amit ötven, hetven, nyolcvan éve énekeltetnek valakik velünk. Elég, elég a személytelenség egyre fertőző apokalipsziséből s jöjjenek újra a költők: a kicsik, a nagyok, akik a másolatvilágot félredobják és a mögötte gomolygót újra én-világgá alakítják át. Személyessé és fölismerhetővé. A maguk arcát kölcsönözve mindennek, ami arctalan, ami a kifakult csodákon túl továbbra is ismeretlen. Úgy, ahogy ezt a maga eszközeivel Keszei István is megtette.

 

1994

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]