Századok megcsonkított teste

Töredelmesen kell bevallanom, hogy ezt az ökumenizmus jegyében fogant kiállítást, melyet Rónay Lászlóval közösen nyitunk meg, Önökkel együtt, én is csak most látom először. Egy héttel ezelőtt ugyan jártam itt, ezekben a termekben körülnézni, de akkor még mindegyik, kiállításra várakozó tárgy: kép, szobor, feszület, ikon, úrasztalterítő, szentségtartó s Károlyi Gáspár Óbibliája a maga külön csendjében feküdt a padlón, vagy félig kicsomagolva árnyadozott a múzeumi dobozokban.

Nem titkolhatom el, hogy az első pillanatban zavart, sőt bántott is ez a raktári zűrzavar, mert hogyan méltasson majd és hogyan értelmezzen az ember olyasmit, amit nem ismer; de néhány perces ténfergés után váratlanul épp az összevisszaság, a kihívó formátlanság kezdett izgatni. Mai helyzetünk nagy metaforáját fedezhettem föl benne. Azt a politikai, érzelmi s filozófiai rendezetlenséget, amely súlyosan megterheli életünket. Hisz bárhova nézünk, bárhova magunk köré, a legfontosabb dolgaink a földön hevernek: századok megcsonkított teste, kitakartan vagy takaratlanul, mint padlásra földobált, pókhálós Krisztus-szobrok. Ugyanígy szellemi korszakok is, stílusok, események, eligazító gondolatok nélkül, a történelem félhomályában. Történelem? Múlt? Mint lélegző valóság? Érdemes tán egy fél percre fölidéznünk a nemrég lezajlott, nevezetes napnak: június harmincadikának a hangulatát. Hogy készülődött az ország heteken át az előzmények nélküli, kivételes ünnepre! Végre fölszabadulunk! Végre négyszázhatvanöt év után a jövőnket többé nem egy másik nép, nem egy másik nagy birodalom oldalán kell elképzelnünk, hanem magunkban! S mi lett a készülődésből? Ernyedt, mentegetőző és fásult szónoklatok. Leengedett vállak. Mintha nem is százados betegségből lábaltunk volna ki, hanem egy közönséges, tavaszi náthából.

Természetesen, nem a vad harangozást hiányolta az ember, nem a gátlástalan, nemzeti hejehuját, inkább csak azt a csöppnyi hitet, amellyel újra lehet kezdeni az életet s elrendezni magunk körül, ami elrendezetlen.

Igen, ez az árnyék is itt feküdt rám akkor, a terepszemlén s amíg Dávid Katalin, a kiállítás rendezője, a föltámasztásra várakozó tárgyak között tovább kalauzolgatott engem, hirtelen azt éltem át, hogy én már nem csupán a szakrális művészetek vonzáskörében mozgok, nem csupán a magyarországi ökumenizmus Golf-áramlatainak az enyhületében, hanem egy sokkal tágasabb körben is: a történelemében.

Nem túlzom el egy ilyen célzatosnak is tekinthető kiállítás jelentőségét? Nem ruházom föl olyan jelképes tulajdonságokkal, amelyek pillanatok alatt lefoszthatók róla? Végül is mi csiholható ki egy misét szolgáló régi kegytárgyból vagy egy úrvacsorai kehelyből ezerkilenszázkilencvenegy nyarán? Ugyanaz, ami egykor a keresztény és a keresztyén szóból? A gyűlölködés emléke? A vallásháborúké? A lélekben is több részre szakadt Magyarország ismétlődő drámája? Vagy az ateizmus politikai farsangja után már ennyi se?

Azt hiszem, ez az a pont, ahonnan körülnézve, a szokásosnál többet érthetünk meg történelmünk és kultúránk, másokétól elütő természetéből.

Vannak országok, ahol ezer esztendős várak, többszáz éve fönnálló s „működő” katedrálisok, gótikus udvarok, épen maradt reneszánsz termek tartják ébren az emberekben a múlttal való összetartozásuk tudatát. Nálunk szinte semmi se maradt meg a maga szervességében, s az időtől külön is megnemesedő csodájában. Legföljebb foghíjasan. Csupán a részletek részlete élte túl a századokat. A torzók. A töredékek. A franciák, az angolok mindig valóságos várakat, templomokat restaurálnak. Mi viszont többnyire csak a tudatunkban megmaradt várak, katedrálisok, toronyszobák, tróntermek, udvarházak szellemképét állíthatjuk helyre. Egy-egy véletlenül előkerült láncing vagy öklelőrúd körül a lovagkort, s Mátyás visegrádi csipkés kútja körül az egész magyar reneszánszot. Valahogy úgy vagyunk mi a történelmünkkel, mint Pilinszky az elszegényedett anyanyelv néhány alapszavával: az éhség, a megérkezés, a búcsúzás, a szeretet, a remény szó boldog vagy boldogtalan tériszonyával. Mindegyik mögött a világ lüktet. S a kevés szó mögött semmivel sem kisebb világok, mint a hömpölygő szavak mögött. Persze csak akkor, ha mi magunk vagyunk a szó, a képzelet, az akaraterő s a világteremtő ösztön.

Aki ezzel a folytonos kiegészülést kereső tudattal néz szét ezekben a termekben s nézi meg a karizmatikus idő feszültségével körülvett tárgyakat, külön-külön és együtt, szinte az egész magyar történelmet megidézheti magának. De legérzékelhetőbben talán a mohácsi vész utáni időket, a reformáció korát, az ellenreformációét, amelynél sem addig, sem utána nem voltak nagyarányúbb és termékenyebb évszázadai a magyarságnak. Meggyőződésem, hogy még a múltszázadi reformkor se volt nála lázasabb és magasabbra törő. A korszak hőse: a hittel élő, megrendíthetetlen ember. A küzdő, a vergődéseiben is tiszteletet parancsoló jellem. Bizonyára nem véletlen, hogy a magyar irodalom, igen a magyar nyelvű irodalom ennek a korszaknak a legmaradandóbb alkotása. Megszülője tagadhatatlanul a protestantizmus. Természetesen, ha a protestantizmus Magyarországon csak vallás lett volna, nem szárnyalja túl önmagát s legföljebb a teológiát gazdagítja. De az első perctől több volt ennél! A reformációval a magyarság nem csak a külsőségektől megfosztott hithez tért vissza, hanem a hit által s a fölfedezett nyelv által saját magához is! A legbensőbb kérdéseihez: bukása okától kezdve a nekivaló ízlésen át a megújulás elkerülhetetlen föladatáig. A protestantizmus – ne tagadjuk – bizonyos értelemben a szabadság neve is volt a XVI. és XVII. század magyar világában; és a magyar szabadságharcok sorában az első szabadságharcé.

Ezekben a termekben akad néhány „kiállítási tárgy”, amely ennek a szabadságnak és roppant erőfeszítésnek a gyümölcse. Legelső helyen Károlyi magyar bibliájára gondolok. A tizenhatodik századi Magyarországnak talán ez a Szent Könyv volt a legmagasabb hegylánca. A megmásznivaló Himalája-csúcs! Itt lehetett és itt kellett kipróbálni, mire képes a nyelvünk, a képzeletünk, az igazságérzetünk. A korszak nagy záró és egyúttal nyitó képét: az Utolsó Ítéletet Michelangelo is az Isten házának festette meg: azért, hogy a kétségbeeséstől a hit által megválthassa magát az ember. Károlyi Gáspár hasonló szerepet szán a Bibliának. Ezt írja: „szabad mindennek az Isten házába ajándékot vinni. Egyebek vigyenek aranyat, ezüstöt, drága köveket, én azt viszem, amit vihetek… magyar nyelven az egész Bibliát…” De Károlyi mellett rögtön meg kell említenem a zsoltárfordító Szenci Molnár Albertet is. Négy évszázad magyar reformátusait kötötte össze lélekben munkájával. Emlékezetemben, gyerekkorom óta, mindegyik zsoltára ott szól. Míg énekeltem őket, sose gondoltam arra, hogy egy igazi költő szövegét engedem magamon átáramolni vagy átsöpörni.

Ma már tudom.

 

Az embereket Te meg hagyod halni,
És ezt mondod az emberi nemzetnek:
Légyetek porrá, kik porból lettetek!
Mert ezer esztendő előtted annyi,
Mint a tegnapnak ő elmúlása
És egy éjnek rövid vigyázása.

 

Enélkül a hang nélkül nem csak Ady vallásos költészete nem születik meg, de maga Ady sem.

Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az új hit lehet emberi csoda, a reformáció lehet új erőforrás, de a protestáns magyarság kultúrája mögött mindenestől ott volt a középkor keresztény magyar műveltsége. Pázmány Péter titáni katolicizmusa, sőt magyarsága, bármennyit erősödött is protestáns ellenfeleitől, sose ért volna el olyan magaslatokat, mint amilyeneket elért, ha nem abból a középkori örökségből táplálkozik. E korszakot Németh László jellemzi legtalálóbban. Ezt írja: „Tisztelendő és prédikátor uraimék szidhatták egymást: magyar műveltségükben egy ostorszíj két szálaként voltak ők összepödörve, amíg csak a Habsburg-hódoltság kora a magyar katolicizmust az idegen elnyomás fellegvárává nem tette.”

Úgy gondolom, hogy a mostani magyar ökumeniának ez a XVI-XVII. századi drámai összefonódottság az ősképlete. Akkor a harc, ma a béke adhat értelmet és távlatot ennek a különbségeket tisztelő összetartozásnak.

Ez a kiállítás pedig legyen néma, ugyanakkor történelmi sugárzású pecsét a közös szándékon.

 

1991

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]