Kutyaugatás

Kutyaugatásra ébredek, de az első, zavaros pillanatban még nem fogom fel: az álom folytatódik-e velem vagy a valóság. Sőt azt se, hogy Zámolyon vagyok-e vagy kint Esztergomban. Kinyitom kábán a szemem s körülöttem egy nagy, idegen szoba, elárasztva ikrás fénnyel, mintha a tegnap esti tévézés után valaki elfelejtette volna kikapcsolni a készüléket. Lassan eszmélek rá, hogy a kékes fény nem mesterséges fény, hanem a Holdé. S mire teljesen föltisztul az agyam, az is kiderül, hogy nem vidéken vagyok, hanem idehaza, Budapesten. A magam megnyugtatására ki is nézek az ablakon, a Sashegy lejtőjének a bokrait ugyanaz az ikrás fény ezüstözi, mint a szobát.

Közben fölcsattan újra az előbbi kutyaugatás. A hang jöhetne egyenesen a Holdról is. A monológ árnyalt, sejtelmes és drámai. Egy sor panasz, öt sor dühös kifakadás, két sor tűnődés.

Az egész világegyetem a rendíthetetlen fölszólalóra figyel. A házak, a kémények, az árkon túli galagonyaerdő. Őrá figyelnek a Farkasréti temető halottai is. A csönd szüneteiben nagy terek csúsznak közelebb egymáshoz – azok is hallgatóznak.

Eltéveszthetetlen falusi hangulat! Gyermekkorom hány ilyen nagyra növesztő éjszakája raktározódott el bennem, Zámolyon! Süt kint a telihold, ugat vagy vonyít egy magányos kutya s én a talpamtól a fejem tetejéig azt élem át, hogy minden moccanásnak, fénynek, zajnak szédítő távlata van – s hogy nemcsak a szünetekkel fölszabdalt kutyahangok érintkeznek a végtelenséggel, hanem én is.

Negyvenvalahány esztendő után most ugyanezt érzem. A tágasságot kívül, belül.

De hogyan lehetséges az, hogy mindezt egy kutyaugatásos éjszaka fakasztja föl bennem s nem egy vers, nem egy regény, nem egy előző este látott dráma, melyben vergődő emberi szívek között sétál föl-alá a megfiatalodott végzet? Sohase voltam megszállott könyvolvasó, de öt-hat évvel ezelőtt nem történhetett meg velem, hogy legalább másnaponként ne kondult volna meg bennem egy-egy József Attila-sor, egy-egy Szabó Lőrinc-vers, Pilinszky, Rilke, Éluard, vagy hogy ne halljam meg újra és újra Semprun Nagy utazásának a vonatzaját a hóval és halál előérzetével telített Moselle völgyéből. Lótottam-futottam akkor is, szervezkedtem és politizáltam, de mintha egy ablakon kibámuló női arcban előbb megéreztem volna Csehov drámáinak mindenkor időszerű üzenetét, mint ma: az unalom társaságában a tébolyt, a tehetetlenség szomszédjaként az eszelősséget és az önpusztítást. Regények, versek, színdarabok? Kétségbeesve kell bevallanom, hogy egyre messzebb ügetnek tőlem is, mint Ady eltévedt lovasa a ködben.

Mi történt velem, velünk? Egyszerűen csak az, ami a Nyugati Ember civilizációtól áthangolt életében lejátszódott? Nevezetesen az, hogy az élet körülményei, eszközei fontosabbakká váltak számára, mint maga az élet, s hogy a kultúrát egyre kevésbé tekinti tájékoztató, szervező és összetartó erőnek, mint régen, mivel a „készen kapható élet”, a „készen kapható szabadság” sokkal pontosabban működik, mint az, amit a saját verítékével ő maga teremtene meg? Szó sincs ilyesmiről! Hol vagyunk mi még ettől a gondosan megszervezett fényűzéstől?!

Az irodalomtól, a művészetektől, egyáltalán a szellemi élettől történt eltávolodásunkat mi két okra vezetjük vissza: az életünket túszul ejtő politika zsarolására és az idő sürgetésére. Azzal csitítjuk, például, romló értelmiségi lelkiismeretünket, hogy a történelem ritkán kínál föl olyan alkalmakat Magyarországnak, mint amilyet most tár elénk, s ha ezt elmulasztjuk, soha többé nem ismétli meg ajánlatát. Ebből pedig az következik, hogy regényírás vagy önfeledt regényolvasás helyett nekünk a valóságban kell új regényhelyzeteket megoldanunk, s ezt nem szemlélődéssel, hanem önfeláldozó testbedobással érhetjük csak el.

Az első perctől kezdve tudjuk, hogy amennyire igaz ez az érvelés, legalább annyira kenetteljes és hamis. Felemás. Rövid távon célszerű, hosszú távon meghasonlás, és mi mégis rendszeresen odabújunk mögé. Olyasmi ez, mintha erkölcsileg nehéz helyzetben úgy egyezkednénk magunkkal, hogy ne mondjunk le jellemünkről, de bizonyos célok érdekében ideig-óráig szüneteltessük.

De lehet-e szüneteltetni a kultúrát? Fölfüggeszthetjük-e akár napokra, akár órákra is tetszés szerint?

Ideje lenne ráébrednünk, hogy épp a legválságosabb helyzetekben tehetjük meg a legkevésbé. Hisz mi más a kultúra, mint az élet legpontosabb és legizgalmasabb értelmezése? Sőt ha a politika közhelyeitől eltávolodom, még azt is meg merem kockáztatni, hogy maga a szabadság is a kultúra egyik változata, elvégre lelki függetlenségünk mindenkor függ attól is, hogy mennyire vagyunk műveltek, világot befogadók.

Azt mondják, ha egy állat ösztöne összezavarodik, ez az állat előbb-utóbb belepusztul a bizonytalanságba. Érvényes ez a megfigyelés az emberi közösségek életére is. Ha, mondjuk, egy nemzet irodalma, külső vagy belső bajok miatt meggyöngül, a bajok nem csupán a versek, a regények, a kritikák színvonalán hatalmasodnak el, hanem az élet minden területén. A gondolkodás és a társalgás stílusán, el egészen a szavak köznapi létezéséig. Mert ilyenkor a szavak ugyanolyan gyorsan szegényednek, nincstelenednek el, mint rosszabbodó társadalomban a legkiszolgáltatottabb rétegek.

Az író és az olvasó eddig, tehát még a közelmúltban is, az igazmondás és a halhatatlanság iránti titkos vonzalmában forrt össze egymással. Elég fölidéznem a hatvanas-hetvenes évek egynéhány emlékezetes szerzői estjét – mondjuk Nagy Lászlóét és Pilinszkyét –, amikor ez a viszony nemcsak az olvasás klasszikus csöndjében, de szinte látványosan is kifejeződött. Az esteken tömeg szorongott, s a színpad és a terem levegője érzékfölötti eseményektől izzott: angyalok léptek mellénk utcai ruhában, összeesküvők, boldogok, dacosak, boldogtalanok; máskor pedig kutyák ugattak meg bennünket a világvégi kutyaólak mellől.

Manapság ilyen összehangolódás, feloldódás és fesztelenség elképzelhetetlen az irodalom háza táján. Az élet, a halál, a túlélés, az erkölcs kérdései s másfajta transzcendenciák is a napi hírek álarcát öltik magukra és gyorsan kihunyó képekben sodródnak elénk. József Attila vagy Baudelaire „maradandó hírei” helyett a New York Times vagy a Magyar Hírlap napi újdonságaira figyelünk. A nagypolitikákra és a kicsikre egyaránt.

Az irodalom pedig eközben vesztegel, veszít. Tragikus népességcsökkenésünkhöz hasonlóan ijesztően csökken a jó könyvek száma. Az ihletett, komoly könyveké.

Bűntudat ugraszt ki az ágyból: a magam felelőssége. Tudom, hogy Magyarországnak soha ilyen nagy szüksége nem volt az irodalomra, az irodalom feszültségteremtő s -oldó tisztességére, mint ma s én megint háttal élek neki. Mit is jegyeztem föl egykor biztatásul magamnak? Azt, hogy a művekben megfogalmazott igazságok mindig teret kérnek maguknak a műveken kívül is! Elfelejtettem volna?

Péter többszöri árulása jut eszembe a Bibliából, miközben odalépek az erkélyajtóhoz. Épp most ereszkedik alá a Hold a szomszéd telek csupasz diófájára. Az ágak feszesek és mozdulatlanok. Ugatni kezd ismét a kutya. Hatalmas kört fut be az űrben a hangja. Amikor elhallgat, az egész világ súlyosodik el a csöndtől.