A Magyar Kultúra Háza Moszkvában

Nekem ma egy házat kell fölavatnom: a Magyar Kultúra Házát, itt Moszkvában. Szeretném, ha szavaim csak annyira lennének ünnepélyesek, amennyire egy fölemelt, baráti kéz is ünnepélyes lehet, vagy két összetalálkozó emberi tekintet a májusi verőfényben.

Hadd kezdjem rögtön a közepén. Lehet, hogy ennek a háznak már réges-rég meg kellett volna nyílnia: tíz éve, húsz éve, harminc éve, hiszen a mi huszadik századi történelmünk megrendítően összevérzett, összekevert és összemocskolt bennünket. Közös dátumaink sötéten néznek ránk az első világháború éveiből, a másodikéból, aztán 1956-ból, 68-ból és későbbről is. A háttérben őseseményként, természetesen ott komorodik az 1849-es év, amikor ellenséges érzelmek nélkül, puszta hatalmi számításból, Európa békéjére hivatkozva, I. Miklós cár seregei földbe taposták Magyarország szabadságharcát. Következményeiben, Mohács után, ez a leveretésünk volt a legvégzetesebb, mert ettől az eseménytől kezdve érlelődik meg a magyarság Trianonnal bekövetkezett tragédiája, mely a több századon át jelentős európai nemzetből mára egy körbenyirbált kis országot hagyott ránk örökül.

Mit szerettem volna ezzel a gyors leltárral fölidézni? Mindenekelőtt azt, hogy bár sorsunk a történelmi lét mélyrétegeiben is összefonódott, mi mégis egymás katonáit és halottait ismertük és ismerjük inkább, mint egymás gondolatait, stílusát, szellemét.

A durva tájékozatlanság leghajmeresztőbb példája talán Nyikita Szergejevics Hruscsov úr egyik ártatlannak tetsző elszólása volt. Valamikor az 1956 utáni időkben Miklós cár föntebb emlegetett, magyarság elleni merényletéről beszélt. Beszédében nemcsakhogy elítélte a múlt századi nagy orosz birodalom bűnét, de utólag meg is követte miatta a magyarságot. A megkövetésben azonban nem volt köszönet. Az 1956-os szovjet beavatkozást ő jóvátételként értelmezte. Miklós cár hátba támadta az osztrákokkal küzdő magyarokat, ezzel szemben a Szovjetúnió baráti segítséget nyújtott nekik, hogy az ellenforradalmat leverhessék. Ekkora tévedések csakis olyan világban születhetnek meg, ahol az élők és a holtak logikáját egy nagyhatalmú ideológia szabja meg; ahol a valóság nem valóság, a történelem nem történelem, hanem a vérengző tudat látomása.

Ha már rég működött, pontosabban működhetett volna egy ilyen ház Moszkvában, amelyet most az önök jelenlétében avatunk föl, talán sok gomolygó félreértést segíthetett volna eloszlatni vagy finoman kiigazítani. Tudniillik ez a Ház nem a politika háza lesz, nem az államé, nem az alkalmazkodni kényszerülő diplomatáké, hanem a saját hatalmát visszakövetelő szellemé. Azé a szellemé, amely a szétszórt jelenségeket szeretné egyben és együtt látni, amely nem ellenségeket keres egy másik gondolatban, kultúrában, világképben, hanem a rokon vonásokat keresi. A közös csodát; a mozgékony, a sokarcú igazság eredetét. Mondjuk ki nyíltan: évtizedek óta nem a szellem, hanem a propaganda terrorja alatt éltek s élnek még népek ma is ebben a térségben. S ez a terror semmivel sem okozott kevesebb szenvedést a tudatban, sőt a mindennapi életben sem, mint amit a hadseregekkel körülabroncsozott, látható diktatúrák okoztak.

Hogy mondta Bacon? A tudás: hatalom! Az elkövetkező időkben nekünk újra érvényt kell szereznünk ennek a leronthatatlan gondolatnak. Vagyis: a többszólamúságot nemcsak a hadakozó pártok között kell kialakítanunk, hanem a politikai és a szellemi hatalmak egymást fegyelmező világán belül is.

Utópia ez?

Lehet.

Annyi azonban bizonyos, hogy az emberiség a századvég utolsó évtizedében visszavonhatatlanul új korszakba lép át. Szellemes vagy inkább szellemeskedő újságírók szerint: új kísértet járja be a földet. A kivérzett kommunizmus kísértete helyett a demokrácia kísértete. Számolni a jövőben ezzel kell majd, mint a tizenhatodik században a reformációval, a tizennyolcadikban pedig a fölvilágosodással.

Az új kísértet azonban – valljuk be – nem makulátlan. Kimagasló erényei mellett olyan alkati hibákban szenved, amelyek bizonyos esetekben még a létét is megkérdőjelezhetik. Elég, ha csak a jómódban élő demokratikus társadalmak felszínes és gondolat nélküli közéletére gondolunk. A népszerű sajtó törvényszerűen olyan alternatív kultúrát hoz bennük létre, amely nemcsak az értelmiséget teszi fölöslegessé, hanem magát az évezredek hagyományára támaszkodó kultúrát is. Ma már világosan látjuk: minden demokrácia egyoldalú, amely a test és a lélek szétválasztásának mintájára rangsort állapít meg az anyagi értékek javára a szellemiekkel szemben. Éhes hassal, persze – miként egy magyar szólásmondás tartja – nem lehet himnuszt énekelni. Toldjuk meg ezt az igazságot annyival, hogy kiégett, sivatagi lélekkel sem.

Ha közhelyek is ezek az utóbbi mondatok, el kell ismételnünk őket. S épp egy ilyen szellemet szolgáló ház megnyitásán, hiszen a magunkfajta kis nép semmi másban sem lehet egyenrangú az olyan nagy népekkel, mint önök, oroszok, csupán erkölcsiségében, magatartásában s a kultúrateremtés önfeledt izgalmaiban.

Kedves moszkvaiak! Itt állunk ebben a teremben egymással szemközt. Arc arccal, szem szemmel is beszélgetve. Azt hiszem, nyugodtan bevallhatjuk egymásnak, hogy a kommunizmussal mindketten egy gonosz kört futottunk be. Többet mondok: háborút éltünk végig. Egy absztrakt háborút, amelyben az értékek ugyanúgy tönkrementek, elpocsékolódtak, mint a valóságos háborúkban. S nem a test, hanem a lélek halt meg az ütközetekben. Ennek a háborúnak önök is, mi is egyaránt vesztesei vagyunk. S ami a történetben a legfélelmetesebb: ki-ki önmagát roncsolta szét és verte tönkre. Szolidaritásunk alapja így leginkább tán végső kimerültségünk és halálos fáradtságunk lehet.

Hogy, mint népekkel, mi lesz velünk a továbbiakban, nem tudjuk. De azt igen, hogy a Birodalom most zajló drámai változásával párhuzamosan előítéleteink is megváltoznak, sőt megszűnnek, és összezsugorodott kíváncsiságunk is megnő. Azt persze megjósolhatom, ha el akarja valaki hagyni Magyarországot, szerencsét próbálni nem ide települ ki önökhöz, hanem Hamburgba, Párizsba, Los Angelesbe, de ha valakit, mondjuk, a szenvedésben megigazult élet mélységei vonzanak, megeshet, hogy minden idegével az önök kultúrája felé fordul. Mert ha egyelőre az orosz irodalom nem tesz is föl olyan kérdéseket, amelyeket a múlt században Dosztojevszkij föltett magának, azaz az emberiségnek, bizonyára eljön az idő, amikor a maiak vagy a holnapiak majd újra fölteszik maguknak és mindnyájunknak. Hogy miért hiszek ebben ilyen erősen? Azért, mert tudom, hogy az a mérhetetlen sok gyötrelem, amelyet ennek a hazának a lakói forradalmakban, háborúkban, Gulagon és a diktatúrák fojtogató hétköznapjaiban végigéltek, nem múlhat el nyomtalanul. A végleteivel is művészi alkotásokért kiált. És még valamiért. Az érdek és a hasznosság kultúrájával szemben ismét meg kell erősödnie egy olyan kultúrának, amely a vallásoktól függetlenül is szentnek meri majd újra nevezni az életet: metafizikai tüneménynek. Talán egyetlen nép művészetében sincs olyan erős hagyománya ennek, mint a határokat vakmerően messze túllépő orosz művészetben.

A feszültségek közt születő jövőben a Magyar Kultúra Háza hídfő szeretne lenni az orosz és a többi itt élő nép szellemisége és a magyar szellemiség között. Az egyenrangúság és a kölcsönösség alapján. Ha ezekre a frissen meszelt falakra emlékeztetőül fölírhatnék egy mondatot, ezt írnám föl: csak az az ország, csak az a nemzet marad fönn a történelem számára, amely kultúrát tudott teremteni.