Meztelenül, mint Ézsaiás

Az idén februárban úgy készülődtem Jeruzsálembe, mint aki virágvasárnapi kirándulásra indul. Már hetekkel az elutazásom előtt fűtögetett a remény, hogy nemcsak a silány, hazai tél elől szökhetem el tíz napra, hanem a reggeltől estig tartó, politikai kényszermunka elől is. Az előadások elől, a tagtoborzó és a választási gyűlések elől, s ráadásul végre íróként mozoghatok majd lengyel, francia, német, orosz, amerikai, kínai, szlovén, chilei, spanyol, ausztrál, török írók között, lazán, természetesen egy olyan országban, ahol az emberiség történelme Jézus sarujával lépeget át az időn, a cserepesre égetett bibliai tájakon. A bennem érlelődő jóérzést még külön táplálta az a tudat, hogy semmi különösebb kötelezettségem nem lesz a találkozó hat napján, legföljebb egy-egy irodalmi esten verseket kell majd felolvasnom. Azokat is magyarul.

Várhat-e ennél ígéretesebb tíz nap az emberre?

A megérkezésem ötödik percében azonban kiderült, hogy a felhőtlennek ígérkező izraeli vendégeskedésem elhamarkodott ábránd volt, mert a tanácskozás harmadnapján előadást vagy előadásfélét kellett tartanom, mégpedig egy kényes témáról: A költő mint forradalmár címmel.

A magamfajta nehézkes ember ilyenkor percek alatt összeomlik. Előadást tartani csak úgy, gátlástalanul, rögtönözve egy nemzetközi írótársaságnak és érdeklődő izraeli értelmiségieknek? Odahaza még egy írószövetségi fölszólalás előtt is össze szokott rándulni a gyomrom, hát akkor idegenben! Megpróbáltam kibújni a váratlanul rám zuhant föladat alól, de a szervezők bátorító, sőt engesztelhetetlen mosolya lefegyverzett.

Másnap egy ültő helyemben írtam meg az alábbi vázlatos szöveget. Rossz kedvemet csak az enyhítette, hogy ha már belekaptam ebbe a rám kényszerített vallomásba, egyszer talán szabadon, gondos fölkészülés után, terjedelmi korlátok nélkül elmondhatom a magamét.

Íme, a jegyzetfüzetből kimásolt fölszólalás:

A költő mint forradalmár?

Ez a fölkínált téma, illetve témakör – akarva-akaratlanul is – két irányba indítja el a képzeletünket. Az egyik irány az esztétikum világa, a másik a politikumé. Ez az a két jól elkülöníthető tartomány, amelyben a költők újító és forradalmár szerepét vizsgálhatjuk. Említsük meg példaként Rilke nevét és Majakovszkijét. Mindketten a költészet forradalmárai. Az első sokkal inkább az esztétikum zárt világán belül harcolja meg s teljesíti ki a maga forradalmát, más szóval: a vers idegrendszerében, a vers mélytudatában; Majakovszkij viszont az életet közvetlenül megváltó és megváltoztató politika erejét engedi szétáramolni a vers testében, csontrendszerében, napkitöréses tudatában. A Majakovszkij-vers gyakran maga is tüntetés, verekedős forradalom.

A két egymással szembefordítható költői arcél talán túlzottan is szemlélteti a fönti tételt. Az esztétikum és a politikum kétfelé ágazása azonban csak nagy ritkán érzékelhető ennyire iskolásan. Vannak olyan költői életművek, amelyekben szétválaszhatatlanul fonódnak össze.

A kínálkozó példák sokaságából nagyítsuk ki Baudelaire pillanatát. Baudelaire 1857-ben írja meg legemlékezetesebb versét: az Egy dögöt. A vers, természetét tekintve, szerelmes versnek mondható. A mezőn bomladozó dög látványában megjelenik előtte kedvese széthulló teste. A profán vízióban történelem és szépség szembesül egymással. Az elmúlás érzéki átélése és a múlhatatlanság, mivelhogy a szerelem fölibe magasodik a legrondább pusztulásnak is. A versben még egy kisikló hasonlat sem utal a társadalomban élő ember jogi, politikai vagy erkölcsi gondjaira. Baudelaire mégis költő-forradalmárként áll elénk, mert rátalálva a modern ember életét meghatározó ambivalenciára, a meghasonlás borzongató emelkedettségére, új sorslehetőségekre nyitja rá tekintetünket. A szörnyűségek átélésére kényszerít bennünket, és egyidejű túlélésükre is.

Ha a tizenkilencedik századtól elszakadó modern korszakunk magaslatáról vizsgáljuk meg ezt a maga korában vakmerő, szemléletet forradalmasító verset, túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy Baudelaire költeményében – szinte prehistorikus formában – az játszódik le, amit a huszadik század embere a háborúk, a haláltáborok egyetemessé táguló meghasonlásaiban sorra átélt. Gondoljunk csak Adorno lélegzetelállító mondatára, mely szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. Adornónak morálisan igaza volt, de a létezés egészére kitágítani ezt az igazságot, ezt a törvényt, lehetetlen. Ahogy Baudelaire versében a bűzlő, a bomló dög tárgyiasult látványát legyőzte a szerelem testi és metafizikai érzése, úgy az élni akarás hatalma épp az elborzadás pillanatában kezdte legyőzni a hullaként bomló huszadik századi történelem hatását.

A meghasonlásainkat kifejező baudelaire-i érzékenység csak egyik példája annak a költői forradalomnak, amely közvetetten, érzelmi és lelki áttételek révén anélkül képes átalakítani az életünket, hogy egyetlen lázító szót is ejtene a politikáról, a társadalmak mélyén munkáló forrongásos erőkről.

Baudelaire forradalmasító költészete mellett rögtön megemlíthetjük Walt Whitmanét, Rimbaud-ét, Apollinaire-ét, aki megközelítően se politizált olyan küldetéses szenvedéllyel, mint Ady Endre, de aki az Égöv című versében időélményünket az egyidejűség hatalomra emelésével visszafordíthatatlanul forradalmasította. A világban szétszórtan zajló történetek nem egy följegyzésre méltó eseménysor, eseményhalmaz részletei többé, hanem látomások. És több bennük az ihlet, mint az adatszerűség, több a filozófiát tápláló érzékenység, mint a leltározó hajlam.

Bármilyen vonzó és kalandos lenne is elindulni ebbe az irányba – az esztétika irányába –, s föltárni, hogy a stílus, a nyelv, a képzelet átalakítása révén hogyan járultak hozzá a költők az élet folytonos átalakításához, azt hiszem, most nem ezt az utat, hanem a másikat kell választanunk. Annak a megbeszélését, hogy a költő az esztétikai közvetítések mellett, illetve azokon túl, lehet-e és milyen formában lehet a társadalomban forradalmár?

Mielőtt azonban nekivágunk az útnak, kérdezzük meg komolyan magunktól: szükséges, hogy a regénynek, a versnek, a drámának, egyáltalán bármilyen irodalmi alkotásnak irodalmon túli föladata is legyen.

Azt hiszem, a kérdésre nem válaszolhatunk egyértelműen. Néha szükséges, máskor nem. Hely és idő, történelmi helyzet és történelmi idő alakítja a választ. Vannak irodalmak, ahol ezeket a kérdéseket az elavult kérdések közé sorolják, de abban a térségben, ahonnan mi jöttünk ide néhányan – lengyelek, csehek, szlovének, szerbek, oroszok –, ez még mindig létfontosságú gondot jelent. Hisz olyan országokban, ahol évtizedeken át még a lélek se lehetett független, az írásnak mindent kell váltania. Az összezsugorított lélek helyett nagy lelket kell – ellenállóként – fölnövesztenie magában. A diktatúrák a mi tájainkon mindenütt provinciálissá tették az életet. Azzá a képzeletet, reményt, a kezdeményező akaratot. Vajon megteheti-e az író, hogy finnyáskodó arisztokratizmussal hátat fordít ennek a tapasztalatnak? Ha megteszi, az irodalom létét ássa alá. Ugyanis mindig erkölcsi züllésbe torkollik, ha nem vesszük észre, vagy ha nem akarjuk észrevenni a morális problémákat. Ki merné például tagadni, hogy a hagyományosan nagy és gazdag orosz prózairodalom nem a rosszul értelmezett alkuk és elhallgatások miatt hanyatlott-e meg olyan ijesztően a szocializmus korszakában?

De nézzük más oldalról is az írók szerepét a diktatúrák országaiban.

Mit vesz el elsül minden elnyomó hatalom az alattvalóitól?

A nyelvet.

A szabad beszéd esélyét.

Nem véletlen tehát, hogy a megsértett igazságösztön oda húzódik vissza, ott keres menedéket, ahol a nyelv mindig a legnagyobb ellenállásra képes: az irodalomba. Hogy mondja az Ótestamentum? Kezdetben vala az Ige. Azaz: Isten világot teremtő szava. Értelemszerűen ez azt jelenti, hogy mi a szó szülöttei vagyunk. A szó leszármazottjai. Aki tehát ezt veszi el tőlünk, az eredetünktől szakít el minket. Egyszóval: a valóságunkat és a létezésünket tagadja.

Sokan tán furcsálkodva fogadták, hogy a politikai és társadalmi rendszerében megújuló Cseh-Szlovákia elnöke író lett. Továbbá azt is, hogy a politikai mozgalmak élén Magyarországon, Romániában, Jugoszláviában, sőt Szolzsenyicinre gondolva kezdetben még a Szovjetúnióban is, írók álltak. Nincs ezen semmi ámulnivaló. A nyelv ellenállása és titkos képességei miatt az irodalom halmozta föl életünkben a legtöbb emberi, társadalmi konfliktust. A legtöbb dühöt, kétségbeesést, dacot és reményt. A szabadság milliméterről milliméterre haladva előre, az irodalomban terjeszkedett a legszívósabban. Régi tapasztalat, hogy aki tiszta feszültségektől telített konfliktusokkal gazdagítja a valóságot, az a szabadság útját egyengeti.

Az író Közép- és Kelet-Európában nemcsak azáltal keveredett életveszélyes szituációba, hogy írt vagy épp tüntetőleg hallgatott, de kényes szituációba keveredett az életével is. Műve hitelesítéséül gyakran politikai nyilatkozatokat írt alá, utcára vonult tüntetni, sőt börtönbe vagy száműzetésbe. Azt mondhatnánk, hogy a testével is politizált. A testével, mint az önök ószövetségi költő prófétája, Ézsaiás, aki meztelenre vetkőzve járta a város utcáit, hogy a Bibliából ismert súlyos vádjainak és jóslatainak emlékezetes nyomatékot adjon.

Sajnálnám, ha bárki félreértene. Nem ilyen harsány s tüntetően politizáló forradalmárnak képzelem el korunk költőjét, de ha összezárul körülötte a világ, ilyennek is elképzelem. Idézzük csak föl egy pillanatra a másik prófétaelődöt: Jónást. Ő se ment önként, magától Ninivébe, kiáltani a város ellen, a bűn ellen, végül mégse tehetett mást, mint hogy megadja magát sorsának és elszenvedje még a Cethallal való találkozását is.

Bevallom, hogy én eddig is, ezután is szívesebben hallgatom a Jónás-Szolzsenyicinek, a Jónás-Havelek történeteit, mint azokat a négy égtáj felől érkező, fáradt híreket, hogy vége a költészetnek, és hogy az utolsókat rúgja. Sőt nemcsak a költészet haláltusája zajlik, hanem általában az irodalomé. Ha így „haladunk előre”, talán még az a cinikus fölfogás is meggyökeresedhet tudatunkban, hogy az emberiség történetében nem mindig volt irodalom, tehát nincs is rá föltétlenül szükség, legalábbis az idők végezetéig.

Ezzel szemben én épp azt gondolom, hogy civilizációnknak soha olyan nagy szüksége nem volt még az irodalomra, a költészetre, mint ma. Hisz naponta kell kínosan ráébrednünk, hogy szellemi, lelki, hitbeli képességeink egyre jobban kimerülnek; hogy nincs a mai életnek egyetlen pontja sem, amelyet a józan értelem ne kérdőjelezett volna meg. Múlik a század, vele együtt a második évezredünk is Krisztus után. Mi az, amit a legutolsó kilenc évtizedünkben lecsupaszított mondatokban egyértelműen elmondhatunk? Azt mindenképpen, hogy több volt benne az erő, az erőszak, a mefisztói logika, mint a hit, a megértés. Több a gonosz zsenialitás, mint a zsebkendővel integető kéz. Nem beszélve a tömegőrjöngésekről, a tömegsírokról, a személytelenség folyamatos offenzívájáról. Ha jól emlékszem, épp Czeslaw Milosz írt arról – aki sajnos, most nem lehet itt közöttünk –, hogy korunkat az egyes számból a többes számba való menekülés is jellemzi. Ami egyértelműen azt jelenti: elveszett az alany szerepe a világban. A személyiségé. Hogy mondta valamikor Descartes? Gondolkodom: tehát vagyok. S hogy tágította ezt ki egy huszadik századi magyar költő, József Attila? „A világ vagyok, minden, ami volt s van.”

Igen, a költők akkor lesznek, lehetnek, pontosabban fogalmazva: akkor forradalmárok, ha az elszemélytelenedő világban, a száműzetésbe hajszolt alanyt hazahívják, és minden, apránként elvett jogot visszaadnak neki.

Ne felejtsük el: a világot manapság inkább csak bemutatják nekünk. Televízión, újságokban, képeslapokon. De többnyire a zavarodottság, az érdekesség, a szétesés állapotában. Csak elvétve teremtődése közben. Ezzel szemben a költők mindig a saját világukat teremtik meg és mutatják be, fölcserélhetetlen képekkel, érzelmekkel, műként kidolgozott sorsukkal. És ha filozófiailag igaz az, hogy még a közösségi gondolat is csupán az egyéni tudatban fejlődhet és fejeződhet ki a legtisztábban, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy mindent, ami szellemi, ami tárgyiasult és egyetemes ebben a világban, a legátélhetőbben a lírai én tudja kifejezni és közvetíteni.