Az idő sürget bennünket^*

Sándor Iván helyzetfölmérő előadását nemcsak világosnak, elszántnak, de lelkiismeret-ébresztőnek is tartom. Finom tűszúrásokkal és áramütésekkel arra akar ráhangolni bennünket, hogy évtizedes fáradtságunk, közönyünk ellenére, sőt a történelmi szócséplések ellenére is vegyük észre a korszakváltás visszafordíthatatlan pillanatait.

A finom tűszúrások és áramütések közé időnként egy-egy kalapácsütést is beiktat meggyőzésül. Ilyennek érzem például a Bergyajev-gondolathoz fűzött megjegyzését. A kitaszított orosz filozófus még a huszadik századi politikai válságsorozat indulásakor, közvetlenül az első világháború és októberi forradalom után kijelenti, hogy: „…maga a szellemi élet lehetősége is mélyen kérdésessé vált.” Ijesztő gondolatnak ez is elég volna mostani helyzetünkben, Sándor Iván azonban néhány lépcsővel lejjebb merészkedik Bergyajevnél. Ezt írja: „Nekünk ma már a szellemi élet kérdésessé válásának a következményeivel kell szembenéznünk.” Az új az, hogy a gondolkodás szörnyű szituációja magát a kultúrát tette mélyen kétségessé.

Ha mai irodalmunk rendbe rakásának a szándéka hozott is ide bennünket Debrecenbe, ezt az egyetemes, ezt az egész korszakot elsötétítő árnyékot nem ugorhatjuk át. Már csak azért sem, mert az árnyék a külső világgal együtt belső világunkat is meghódította. Remélem, nem teljesen.

Hadd álljak hát meg itt egy pillanatra.

Azt gondolom: bármilyen veszedelem fenyegeti is a világot, benne a kultúrát – a civilizációs ártalmaktól a politikáig –, a kultúra nem irtható ki, nem tüntethető el. Mert a kultúra a halottak műve is, akik fölött az élőknek nincs hatalmuk. Legföljebb arról lehet szó, hogy az embertelen rázattatás miatt mi zuhanunk ki a nagy és végtelen hagyományból, mint csontig lesoványodott halottak a háborús vagonokból.

De ha már a figyelem ilyen szigorúan ránk terelődik, döntési helyzetünkről is beszélnünk kell. A választás kényszeréről, illetve szabadságáról. Arról, hogy ebben a romlásról szóló darabban, amit a század történelme írt meg számunkra: színészek leszünk-e, vagy nézők?

Előadásában Sándor Iván is célzott ilyesmire, de a válasz megkeresésébe nem bonyolódott bele. Érezhetően ő inkább a külső körülményeket járta körül, vázolta föl: a politika és a történelem láthatóvá vált testmozgását kelettől nyugatig, belső viszonyainkban pedig a hatalmi erők és az irodalom folyamatos egymásnak feszülésében.

Magaslati objektivitását én azzal szeretném most kiegészíteni, hogy a nagy mozgás mellett az egyénre: az irodalom és a kultúra alanyára próbálom ráirányítani a lámpák fényét. Ráadásul sokak meghökkenésére politizálni fogok.

 

*

 

A Magyar jellemről szóló tanulmányában azt írja Babits, hogy magyar tragikus hősök bűne legtöbbször nem valamilyen félresiklott cselekedet, hanem mulasztás. Az, amit nem tettek meg.

Egy korszak lezárásakor és egy lehetséges új korszak kialakulása előtt nekünk vajon nem azt kellene-e legelőször tisztáznunk, mi az, amit az elmúlt évtizedekben elmulasztottunk?

Bevallhatjuk: a leltár elszomorító tétetekkel kezdődik. Írók voltunk, a szellem emberei, s bár jól tudtuk, hogy az írás szabadságától elválaszthatatlan az állampolgári szabadság, mégis úgy viselkedtünk, mintha elválasztható volna. Hosszú időn át nem az olvasóinknak s nem a lelkiismeretünknek írtunk, hanem a cenzorainknak. A főcenzoroknak és segédeiknek. Nem véletlenül vezeti be Sándor Iván se a neoudvari irodalom fogalmát. Fal mellett haladva némelyek persze így is eljuthattak a csillagokig; akik eljutottak, épp a neoudvari légkör miatt túlzottan vigyáztak arra, hogy megmaradjanak saját sávjukban, s ne kockáztassák eredményeiket. Mi tagadás: én a szakma hagyományára támaszkodva sokkal érzékenyebb, önfeláldozóbb, vérmesebb politikai készséget vártam volna pályatársaimtól, mint amit a legutolsó időket is beleszámítva, tapasztaltam. Mert egy írónak akkor kell igazán politizálni, amikor nem lehet. Amikor tilos. Amikor a szabadabb gondolat mindenhonnan kiszorul, s csak a nyelvben találhat magának menedéket. Most, hogy visszatekintek arra a múltra, amelyet Sándor Iván föltérképez, szégyenkezve vallom be magamnak: hányszor, de hányszor nem nyitottam ajtót száműzetésbe szorult érzelmeknek és gondolatoknak! Féltem talán? Nem hiszem. Inkább csak a rossz reflexeknek engedelmeskedtem. Például határozottan tudtam, hogy a szellemi életben is szükség van olyan emberekre, akik elvállalják az ésszerűtlen viselkedés következményeit, legtöbbször mégis megmaradtam – ha kívül is! – a korlátok közelében. Egyszerre voltam így büntetett és gyámolított. Akit zaklattak, de közben csábítottak is. Ez az állapot, ez a perverz eldöntetlenség kifelé még csak leplezte magát valahogy, de bent rengeteget pusztított. Zavarodottságom okát akkor értettem meg végérvényesen, amikor belebotlottam John Stuart Mill egyik mondatába. Ezt írja: „Korunk főveszélyét az a tény jelzi, hogy milyen kevesen mernek különlegesek lenni.” És nem úgy van-e ez már régóta, barátaim? A mi bátorságunk, ha van ilyen, nem a létezés bátorsága, nem is a nagybetűvel írható Politikáé, legfeljebb egy-egy politikai helyzeté. Az egész helyett, az egyetemes helyett – a részleté. Ebben kell keresnünk kisszerűségünk gyökereit is. Aki mindig meg akarja menteni és védeni magát, rákényszerül arra, hogy mosollyal keretezett, kis szituációkban is ezt tegye. A „kis szituációk” pedig, mint ahogy a tapasztalat erősíti, nemcsak erkölcsi érzékünket törpítik el, de életösztönünket is.

A fentiekből talán kiderülhet, hogy amikor az irodalom és a kultúra szó társaságában politikát emlegetek, sose a napi politika vak cselekvéseire gondolok, hanem morális készenlétre és a lélek függetlenségére. A laposabb valóság helyett a konfliktusoktól feszült, teltebb valóságra. Meggyőződésem: ha a nyolcvanegyes közgyűlés után önállóbbá válik az írótársadalom, s néhány vezetője nem áll át a hatalom oldalára, az irodalmunk ma fűtöttebb, teltebb, áradóbb. Egyrészt azért, mert nem a rossz megosztottság darabolja föl, hanem a jó, amelyre minden irodalomnak szüksége van; másrészt azért, mert hét év óta sokkal felszabadultabbak volnánk belül, márpedig a belső szabadság és az ihlet közvetlenül is föltételezi egymást. Lehet, hogy a ránk kényszerített civakodásban győztünk, közben azonban jó adag ihletünk elpárolgott.

Kultúra. Politika. Irodalom. Minden jel szerint ma zúzmarás térségek választják el őket egymástól. A háborúk, a fasizmusok, a szocializmusok, a gumikesztyűben dolgozó Civilizáció jól összevérezte mindegyikőjüket. Titokban mégis azt tételezem föl, hogy ez a közös megbecstelenítés előbb-utóbb új kapcsolódási igényt ébreszt föl bennük egymás iránt. Rokon vonásaik egyébként is nyilvánvalóak: a kormányzás művészete alapjaiban nem üt el az alkotóképesség más változataitól. Egy teremtő államférfinak például ugyanolyan szüksége van jó megfigyelőképességre, megfontolásra, leleményre, képzeletre, gyötrődni tudásra, sugallatokra, mint Goethének vagy Illyés Gyulának.

Lehet, hogy ez az összeboronálásos utópiám magánutópia marad, de korszakváltás előtt, amelynek a lázrózsái csakugyan megjelentek a Szovjetunióban, Kínában, Közép-Európában, a Baltikumban, mindenképpen újra kell gondolnunk bizonyos folyamatokat s bizonyos szerepeket.

Mindent megelőzve épp a politikáét. Már csak azért is, mert tisztán kell látnunk, hogy a politikának még sose volt akkora befolyása a történelemre, mint korunkban, különösen a második világháború óta. Földrészek politikája helyett világpolitikává terebélyesedett. Félelmetes és érzékeny ideghálózattá. Olyasféle szerephez jutott, mint a középkorban a vallás. Hatalma akkor csökkenhet csak, ha új értékek sorakoznak föl mellé ellenpontul. Mint a vallás mellé a reneszánsz világiasságával és a protestantizmussal. Mi más léphetne föl hasonló súllyal, mint ami klasszikusabb időkben mindig is föllépett: a kultúra és a művészetek.

S innen hajlok vissza kiindulásom lényegéhez: az íróknak ma sokkal inkább, mint eddig – politizálniuk kell. Illyés azt írta egyszer: politizálnunk a legnehezebb, a legveszélyesebb módon kell: hibátlan műveinkkel.

Eszményi célnak közülünk se tudna különbet mondani senki. De ahhoz, hogy a hibátlan művek megszülethessenek, olyan szellemi légkört kell még teremteni, amelyben a szabadság az író számára nem föltétel, hanem lelkiállapot; amelyben a mulasztásainkért erkölcsileg bűnhődnünk kell.

Ki teremtse meg ezt a légkört nekünk? A politika mai „ateistái”, legyenek bár nihilisták, legyintgetők vagy homo estheticusok, csak nagy sokára érhetnének el tartós eredményt. Bármilyen közhelyes is a mondat: az idő sürget bennünket. És a körös-körül tapasztalható zavarodottság is. A magyar társadalom már többször bebizonyította, hogy messzebb lát irányítóinál. S hogy politikai érzékenysége és tudása is árnyaltabb. Ha az irodalom eddig szerény eszközei ellenére segíthetett neki, néhány új eszköz, új lap kiharcolásával még inkább segítenie kell.