Műfajok őrségváltása?

Az első gyomorszájütést három évvel ezelőtt a belváros egyik legrangosabb könyvesboltjában kaptam. Gyanútlanul léptem be az üzletbe vásárolni, s legalább tizenöt éves beidegzettséggel most is, mint mindig, a versek polcához indultam egyenesen. Elias Canetti nevén akadt meg a szemem. Csak nem? A Nobel-díjas prózaíró a verseivel is előrukkolt? Sose tudtam, hogy azokat is írt. Aztán Virginia Woolf Pille halála című kötetének a borítója szürkült felém. Itt valami tévedés lehet. Valaki leemelte a regényt, s rossz helyre csúsztatta vissza. De az R betűnél se Rilke volt, vagy Radnóti, hanem Filip Roth. Hát igen: mióta nem jártam itt, nyilvánvalóan átrendezték az üzletet. Sétálok tovább. Gyermekkönyvek. Ifjúsági könyvek. Képzőművészeti albumok. Filozófia. Politikai irodalom. Történelem. Mi történt? Eltűntek volna a verseskötetek? Eladták? leárazták? elégették őket? Netán megkapták az úttörők, s a papírgyűjtési hónap hamis versenyében elcipelték volna valamennyit a MÉH-be?

Tapintatosan megkérdem az egyik ismerős eladónőtől: hol találom a költőket? Magyarázkodás nélkül megindul előttem, s pár lépés után leguggol a bolt közepén húzódó pultsor legalsó rekeszeinél, s ujjával finoman végighárfázza a tömötten álló köteteket: tessék, itt vannak!

Annyi lélekjelenlétem még maradt, hogy megköszönjem a segítségét, de rögtön utána kiszaladt belőlem a vér. Ady, Apollinaire, Borges, Celan, Eliot, Jebeleanu, József Attila, Herbert, Pilinszky, Paszternak, Szabó Lőrinc a földön. Vörösmarty, Villon és Whitman szintén. Lejjebb már nem is rakhatták volna őket, hacsak a föld alá nem!

Tudtam, hogy a nyugati irodalmakban már rég lezajlott a műfajok őrségváltása. A verseskötetek nem egy-két könyvüzlet polcairól kerültek le a legalsó helyre, hanem magából a kultúrából szorultak ki. Legelőször, ha jól emlékszem, még a hatvanas évek végén, Tornai József számolt be arról a megrendítő élményéről, hogy Bécs, Párizs, München, London könyvüzleteinek a kirakatában ott sorakoznak a klasszikus irodalom és a jelenkori világirodalom regényei, emlékiratai, esszéi, drámakötetei, az útleírások, a társadalomtudományi és filozófiai művek, de verseskönyveket csak elvétve látni. A költészet kint szektaüggyé süllyedt. Rangjavesztetten úgy emlékeztet hajdani nagy korszakaira, mint a holland királynő vagy a svéd király az európai királyságok fénykorára. Verset már kamaszok és szerelmesek se igen olvasnak.

Tornai élményét azóta magam is átélhettem jó párszor nyugat-európai és amerikai utazásaim során. Valahogy mégis nyugodt maradtam. Nyugodt és rezzenéstelen. Arra gondoltam: minket, magyarokat, ez a nyavalya már csak azért sem érhet utol, mert kultúránkat s lelki immunrendszerünket évszázadokon át épp a költészet alakította ki és edzette meg. Versünk mindenre volt, mint gyógyfüvünk. Ha nem az írásos költészetben, akkor a szóbeliben: a népköltészetünkben. S a vers tehát nem alkati különösségünkre utal, mint ahogy sokan hiszik, vagy hinni akarják, hanem a körülményeinkre.

A középkorban nem volt magyar nyelvű irodalom, csupán latin, de a Halotti beszéd, az Ómagyar Mária-siralom s a nemrégiben előkerült apokrif imák arról tanúskodnak, hogy valamiféle „irodalmon kívüli” irodalomnak kellett lennie, mindenekelőtt költészetnek, amely nem a görög és nem a latin verszenéhez és versformához idomította nyelvünket, hanem a tagoló magyar hangsúly törvényeihez. Azaz: a kereszténységet megelőző idők versbeszédéhez. Azok a letagadhatatlan elemek – például a regölő- s a ráolvasás-rigmusok –, amelyek csontvázként tartják a nyelvemlékeknek elkeresztelt verseinket, egyértelműen azt igazolják, hogy a szóbeli kultúrában mindennapos kenyerünk volt a költészet. Versek hangzottak el karácsonykor, óesztendő napján, István napon és az áldott, szép pünkösdi ünnepeken; versek a lakodalmakban, szellemes csujjogatók a táncmulatságokon. Talán ha István király nem csap oda olyan kemény durunggal a pogány énekeket éneklő magyarok szájára, a kétféle kultúra: a nomád és a keresztény más nyomokon indul el, másféle nászban olvad össze. Az istváni tiltás erős hagyomány maradhatott, mert még Anonymus is vadul suhintgat a keresztény világnézeten kívül csámbolygó énekmondók, meseszövők és bájolók felé. A keresztény egyetemesség magasából ítéli el, ami tegnapi, ami barbár, ami apokrif, ami magyar. Írni ő is latinul ír. A csácsogók viszont magyarul beszélnek. Nélkülük ma nem volna nyelvünk!

Az úgynevezett „magas kultúrán” kívül volt tehát egy „alacsonyabb”, egy rögzítetlen, nyelvre és élőbeszédre alapozott. Ennek a kultúrának főszereplője a vers volt, akár imádság, akár köszöntő formájában. A vers, amely állandóan „kéznél van”, amely érzelmi információkat tárol: vígságot, szenvedéseket görget tovább; áhítatot, derűt, sőt pajkos huncutkodásokat. Egyszóval életet.

„A magyar irodalom ott kezdődik, ahol a magyar pusztulás” – állapítja meg Németh László. Vagyis: Mohácsnál. Szerinte az első nagy írói tárgya ennek az irodalomnak: a halálos veszély, a török jelenléte, a bűntudat és a magunkba szállás iskolája. Tökéletesen igaza van, különösen azokkal a pozitivista irodalomtörténészekkel szemben, akik Janus Pannoniusban látják a kezdetet, de azt hiszem, a Németh László-i igazságot is árnyalnunk kell: már Mohács előtt is léteznie kellett valamilyen szintű irodalomnak, mert Janus Pannonius reneszánsz latinja fél évszázad múlva semmiképp se lehetett volna igazi alapköve a reformáció elterjedésével kialakuló magyar nyelvű irodalomnak, ha nincs élő magyar nyelv, s ha nincsenek meg benne a szóbeli hagyományokban kicsiszolódott formák. Hogyan születhetett volna meg Balassi lírája és a protestáns bibliafordítás e nélkül? S akár az egyik, akár a másik oldaláról nézem a nyelvet, arra kell gondolnom, hogy igazán pallérozottnak kellett lennie, mert ha nem az, rég összeroppan a nagy életű végvári költő rázuhanó alakjától vagy az ószövetség látomásos prófétáinak a mondataitól. A Biblia és a magyar nyelv találkozása: vizsga. Valójában egy „népnyelv” összeborulása az egyetemes, nagy költészettel. A Biblia egyik része mítosz, a másik része dráma, a harmadik novella, a negyedik bölcselet, de a nagyobbik fele zaklató és zaklatott vers. S nemcsak az Úristen nyelvén, hanem a villámok, a vizek, az állatok nyelvén is. A kétkezi ember tapasztalatáén. Micsoda időszerű költészet lehetett ez a jeremiási vers a folytonos török dúlások idején:

 

Mert feljött a halál a mi ablakainkra,
bejött a mi palotáinkba,
hogy kipusztítsa a gyermekeket az utakról,
az ifjakat az utcákról.
Szólj! ezt mondja az úr, és az emberek
holtteste hever, mint a ganéj a mezőn,
és mint a kéve az arató után, és nincs,
aki összegyűjtse.

 

S egy nyelvben nemcsak szavak öröklődnek, de érzetek, fájdalomhangsúlyok, szavakhoz tapadt sejtések is. És öröklődik maga a vers. Zamata, emelkedettsége, a génekbe beleivódó elégikussága.

Ha nincs Mohács, ha nincs török, ha nem szakad három részre az ország, a reformáció nyomán kialakuló nemzeti kultúra ugyanúgy műfajokat teremt, mint a nyugati országokban. A hitvitázó írások mellett az esszét, az epigrammaszerű bölcseleti följegyzéseket, a lírai verset, az emlékiratot. Erdély különállása jól példázza, hogy alig néhány, munkával eltöltött évtized elég, s földereng az „aranykor”. Bethlen Gábor, a „machiavellista” fejedelem, föltehetően saját tapasztalata és okossága szerint alakítja ki „kétkulacsos” politikáját, de jogunk van föltételezni azt is, hogy közvetítők révén ismerte az olasz politikai bölcsész elképzeléseit a hatalomról, a hatalom erkölcséről, a szükségszerűségek titkos parancsairól. Gyulafehérvár, Nagyenyed: Európára nyíló ablakok. S nem pusztán csak a művelődéspolitika szempontjaiból ítélve meg a kort, hanem egy szervesebb társadalom léte felől is. Egy olyan társadalom léte felől, amelynek már tudatosan kiépített gazdaságpolitikája és kereskedelempolitikája is van.

Amikor mi jóleső hangsúllyal az erdélyi emlékiratokat emlegetjük, a vallomásos, a részletező, a tárgyilagos próza mestereit és kismestereit, föltétlenül gondolnunk kell erre a háttérre. Ahol cselekedni lehet, ott a történetek és a gondolatok is megérhetnek. Van elejük, végük, jelentésük, fedezetük, kiterjedésük. S ilyen helyzetekben – mint reflexió, mint elbeszélő igény – törvényszerűen megjelenik a próza.

S ha Erdély aranykoráról gyors váltással átugrunk most a háborúk idejére: a kuruc kor évtizedeibe, szinte belefehéredve kell látnunk, hogy a magyar művelődés csúcsára megint a vers kerül. A vers, amely leginkább és legrejtettebben bennünk van; amihez már-már papír se, toll se kell, csak az ember belső remegései és a nyelv.

A költészetről beszélve azért emlegetem föl ezt a kort, mert az egész magyar művelődés szempontjából nézve megvilágító jelentősége van. Annak a bizonyos önvédelmi immunrendszernek a természete itt mutatkozik meg a legpőrébben: a válság pillanataiban a költemények fehérvérsejtjeit indítja harcba. Harminc-negyven évnyi időszak szüli meg ezt a költészetet, melyhez hasonlót alig találni más nép múltjában, hacsak a bolgárokéban nem. Romantikusan vagy irodalomtudósi tárgyszerűséggel szoktuk fölidézgetni magát a korszakot. Holott jóval többet érdemelne ennél! Talán nem is a versek ragadják el az embert, hanem a hang. A lecsupaszodó – a szélnek, a halálnak, az otthontalanságnak kiszolgáltatott hang. Az európai pásztoridillek s a hullámos parókák korszakában, a selymek, a legyezők, a krinolinok suhogásában úgy hat ez a kuruc költészet, mint egy főúri bálon összeroncsolt arc vagy átvágott, hörgő torok. Ha panaszos, ha nekikeseredő is, sose mesterkélt. Egyébkor pedig a faragatlanságában is üde, mint a népköltészet. A versek többé már nem Vénuszokhoz szólnak, hanem hús-vér Zsófikhoz, Zsuzsákhoz, Pannákhoz. Akasztófahumoruk pedig egyenesen merész, „forradalmi”; nem politikai, hanem esztétikai értelemben. Érződik ezen a sajogtató humoron, hogy egy nyakatekert világ valóságos poklát és meghittségét szívta egyszerre magába.

Innét, a mi korunkból nézve, számomra olyan ez a költészet, mintha egyetlen nagy lírikus műve volna. A hiányzó láncszem, amely a török időket és a végváriak korát összeköti Csokonaiéval.

Sajnos a kuruc kor verseiből is csak annyi maradt ránk, amennyi vártöredék és romtöredék a török kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc leverése után fölrobbantott magyar várakból. De ami megmaradt, a töredékességével is sorra azokat a témákat pendíti meg, amelyek későbbi költészetünk főszólamában erősödtek föl igazán. Végtére is ki tudta úgy elsiratni a hazát s védeni szerelmetes szavakkal, mint a kuruc költők? Kinek volt annyi kénköves, kurvaságos szava a németre s az áruló magyari urakra, mint nekik? Ki nézett olyan csapzott, tragikus, elfüggönyözetlen szemekkel sorsunk elé, mint ők?

Egyes-egyedül a magyarság legegzisztenciálisabb költője, Ady Endre!

Nem véletlen, hogy épp ő támasztja föl kurucos verseivel a korszak lelkületét. Egyetlen történelmi időszakhoz se kötődik erősebb kötelékkel, mint ehhez.

Azért tartom fontosnak mindezt ennyire célzatosan kiemelni, mert öneszmélésünk tizennyolcadik századi pillanatát minden érettségizett diákunk a magyar nyelv ügyével kapcsolja össze: a nyelvújítási küzdelmekkel. Új kiindulást persze én se jelölnék meg, de a nyelv ügyét – az eddigi közhely-tudásunknál árnyaltabban – összekötném a költészetével. Már csak azért is, mert aggyal – bármilyen eltökéltség fűti is – nem lehet szervesen megújítani semmit. A nyelvet legkevésbé! Érzelem, lelemény, képzelőerő, fájdalom, szabadságakarat, népismeret, s ki tudná elsorolni, hogy még mi minden kell hozzá! Amíg Kazinczy – nem a késői, remek prózaíró, hanem az irodalmár – kizárólag a nyelv kiművelésére törekszik, azt az írót béklyózza meg, amelyiket éppenséggel röptetni akar. Németh László szerint Kazinczy legjobb írónak a legjobb stilisztát tartja. A széphalmi mesternek az a véleménye, hogy előbb meg kell teremtenünk az új stílust, fordításokon s másolásokon kipróbálni, és ha kész, utána kezdhetünk csak eredetit írni. Csokonai, az istenáldotta költő, jó ösztönnel kapja el fejét az ilyen mesterkélt elgondolások bumerángja elől.

Ő nyelvet versírás közben újít. Ritmus, képzelet, érzelmek, hagyomány együttesen segítik ebben.

 

Sírhalmok, óh ködlepte kertek,
Te szívborzasztó éjszaka!
Te alvilág vakablaka!
Ti hóltak, akik itt hevertek!
Ti múlandóság birtokának
Setétes völgyei…

 

Vagy egy önkényesen kiemelt költői sor, amit Ady a Csokonairól írt versébe szó szerint átvesz:

 

Mint lenge párák éjjeli csillaga…

 

Ha az ember ilyen sorokat, szakaszokat olvas, rögtön megvilágosodik számára, hogy az új stílus ezekben a költői remeklésekben készült el, s nem az irodalmi laboratóriumokban. Valószínűleg túlzás, mégis kikívánkozik belőlem, hogy Csokonai totalitásra törekvő költészetével – ezen belül is olyanokkal, mint A tihanyi ekhóhoz, A reményhez, Az én poézisom természete, a Lilla-versek, A magányossághoz –, minden fölsorolható és történelmileg értelmezhető irodalmi tény ellenére, inkább volt irodalomalapító, mint Kazinczy Ferenc. Csikorgó hasonlításhoz folyamodom. Véleményem szerint a széphalmi mester úgy volt szigorú, konok, engesztelhetetlen „avantgárd” író és irodalomszervező, ahogy Kassák Lajos. Csokonai pedig úgy, ahogy József Attila. A debreceni poéta múltvonzalmai talán nem annyira tudatosak, mint a kortársi világirodalomhoz való kötődése, de annál lenyűgözőbbek. Lilla-dalaiban a virágénekeink, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz írt versében vagy a Szegény Zsuzsi, a táborozáskor címűben ott van a kuruc kori versek visszfénye. Ott van az a „versben bujdosó” személyes hang, amely a tiszta én nevében szólal meg Balassiban és a népköltészetben egyaránt.

Álljunk meg ennél a romantikusan hangzó költői énnél egy pillanatra. Szervesen alakuló társadalmakban, ahol nemcsak az áruk, hanem az eszmék cseréje is kielégítően zajlik, az én nem kényszerül rá olyan mértékben a kiválásra és az elszigetelődésre, mint bizonytalanul döcögő rendszerekben. Ilyen körülmények között az elszigetelődés nem elzárkózást jelent, a kiválás sem elkülönülést, hanem öntörvényűséget. Csokonai lírai énje a sok személytelen megszólalás után a legkorszerűbb előrelépés. A polgárosodás és az egyetemesség irányába. A rokokó és a parasztdal összeforrasztása semmivel sem volt akkor rövidebb lépés, mint Bartóké, aki az európai zenét és a népzenét hullámoztatta egymáson át, vagy Piacasso lépése, aki az európai festészetet az afrikai maszk-ábrázolások mágiájával alakította. Ha van akkor városi életünk, polgárságunk, Akadémiánk, színházi kultúránk, megtörténhet, hogy a lírikus Csokonai mellett jóval nagyobbra nő a drámaíró és a szatíraíró Csokonai!

De mindezek híján Magyarországon csak a költő kereshette elszigetelődése közben is a maga egyetemességét.

Tudom, sok versnek meg kellett ahhoz születnie a tizennyolcadik században – Faludy Ferenc, Amadé, Virág Benedek, Szentjóbi verseinek –, hogy Csokonai megteremthesse művét, de a magyar tizenkilencedik század nem lesz a költők százada Csokonai lírikusi egyetemessége nélkül. Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany – teljesítménye ez a magyar szellemnek néhány évtizeddel a harminckét évesen elpusztuló költő után!

Hogy mért a költők törik ebben a nagy században az „irtást”, részben már céloztam rá. Próza, dráma, filozófia ott gyökeresedhet meg s lombosodhat ki tartósan, ahol mozog, változik a társadalom, s vitákban tudatosulhat az ízlés. A vergődés, az önmarcangolás, a cselekedni nem tudás erkölcse inkább az érzelmeket és az indulatokat forrósítja át. A lírai ént. A költőket. De meg ezen kívül is: a prózához idő kell, rálátás a történelemre, jellemek ütköztetése jellemekkel, jól kézben tartható, átlámpázott valóság. A költészethez viszont elég az a történet, amely a költő lelkében lezajlik. Elég az a Nagy László-i képzet és álom, melyben odaszorítja a költő könyökét saját oldalához, rátámaszkodik a levegőre, s már érzi is, hogy kimozdult, hogy emelkedik, hogy sorsa van.

Nem ilyen energiák sűrűsödtek-e össze Berzsenyiben, Vörösmartyban, Petőfiben és a Toldit író Aranyban? És nem ez a levegőre könyöklő erő és akarat röpítette föl előbb a reformkor, később pedig a szabadságharc erkölcsi magaslatára nemzetünket? „Forr a világ bús tengere, ó magyar!” – kiáltja bele kortársi fülekbe Berzsenyi. Aztán a végkövetkeztetést is: „…Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csoda dolgokat.”

A költők! A költők!

Nem kérkedés ez, hanem adottság. Még csak nem is az elsőszülöttség joga, inkább szerencsétlen átok. Kevés nemzet kultúrájáról lehet elmondani, amit a mienkről ír le Németh László: „A nagy romantikusok akármivel foglalkoznak, elsősorban költők. Széchenyi alkotásai se mások, mint a nemzet tudatába beléragadt költemények.”

Tagadhatatlan, hogy maga a megfogalmazás is kissé romantikus, de ezzel együtt mélyen belevilágít abba az egyezményes fogalomértelmezésbe, amely Magyarországon a költő, a költői, a költészet szavaink köré lerakódott.

A legalsó polcra száműzött verseskötetek láttán én ennek a mi különlegesen kialakult múltunknak a megtagadását éltem végig két-három perc alatt. Hiába ismertem Gulyás Pál ideillő gondolatát, miszerint „Édesanyánkon túlemelkedhetünk agyban – ez a dolgok rendje –, de szívben soha”, megkapaszkodni nem tudtam benne egy pillanatra sem.

Azt éreztem: az alapozást, a fundamentumot, az eredet logikáját támadta meg az új idők szelleme.

 

*

 

Az élmény azóta is egyre gyakrabban eszembe jut. S már nemcsak kísért, mint elfelejthető álom, de valóságosan is hurkokat dobál nyakamba. Alig múlik el hét, hogy ne hallanék elmarasztaló, sajnálkozó megjegyzéseket a költészetről. Tegnap egyik társadalomtudós ismerősöm állít meg rövid kézfogásra az utcán: „Rég hallottam rólad, mit csinálsz, hogy élsz, azt se tudom, miket írsz mostanában?” Most éppen esszéket – válaszolok neki kurtán, hogy elterelhessem magamról a szót. „Esszéket? Nagyszerű! Azoknak van velejük és közönségük is! A versek? Lejárt lemezek. Már megbocsáss, hogy így beléd harapok itt az utcán…” – Szót sem érdemel – ütöm el kényszeredett mosollyal hegyes mondatát.

Vers vagy tanulmány? Ismerős ez a szembeállítás más korszakokból is. Például a két háború közötti időkből. 1935-ben a fiatal Boldizsár Iván jelentet meg a Keresztmetszetben egy felemás hangulatú tanulmányt arról, hogy fontos, persze hogy fontos a költészet, de az ifjú nemzedékek azért többre becsülik az esszét. „A vers olyan, mint a szerelem – írja Boldizsár –, örökkön-örökké időszerű. De aki éhezik, az a legszenvedélyesebb szerelemből sem tud megélni. Annak időszerűbb egy meleg ebéd, egy jó állás kilátása. A tanulmány: út ezekhez az átvitt értelemben vett ebédekhez és állásokhoz. Mi valamennyien, költők és nem költők, ilyen szerelmesek vagyunk: reménytelen szerelmesei a versnek. Tudjuk, hogy boldogok csak akkor lehetünk, ha ismét diadalmasan, ittasan, gyönyörűen szól az ének. Ennek az útját készítjük elő az essay-vel…”

Boldizsár írásán egyszerre érződik valamilyen eretnekszag, hiszen harsány krákogással lépeget el a költészet temploma előtt, ugyanakkor valamiféle áhítat is átlengi sorait. A bujkáló ellentmondást ő maga így oldja föl: „Vers vagy tanulmány? Nem. Előbb a tanulmány, aztán a vers. E percben az a helyzet, hogy a tanulmány időszerűbb, érdekesebb és fontosabb, mint a vers. Ide kell a több energia, ide a frissebb tehetség, ide az új meglátás.”

Tökéletesen értem Boldizsár Ivánt a maga szituációjában, a maga jelen idejében. De az alánk dombosodó idő tetejéről hátrafelé nézve le kell hajtanom csöndesen a fejemet. 1935-öt írunk. József Attila már négy éve megírta a Munkásokat, az Áradatot; három éve a Mondd, mit érlelt, A hetediket; sőt 1933-ban már elkészült a Téli éjszaka, A város peremén, az Elégia, az Óda, 1934-ben az Eszmélet, a Falu, s a fönti Boldizsár-írás megjelenésének az évében pedig a Kései sirató. S két év múlva az egész életmű lezárul – tragikusan és nagyarányúan.

Innen, a mi korunkból vizsgáztatva a múltat, meg kell kérdeznem: jutott-e valaki messzebbre, magasabbra vagy mélyebbre az akkori idők tanulmányírói közül József Attilánál? Rendkívül fontos gondolatok kerülnek felszínre a harmincas években, társadalmiak s történelmiek, de az a gyémánttű, amellyel József Attila karcolta belénk a korszak közérzetének beszédes hieroglifáit, a vers műfaján kívül csak a zenében szikrázik föl. Bartókban és Kodályban. Nem véletlen, hogy József Attiláról szólva nemcsak a költő személyéről beszélek. Ha róla beszélnék, akaratlanul is azt állítanám, hogy a korszak egyetlen lángelméje ő volt, a többiek két-három fejjel alacsonyabbak voltak nála. Ez túlzás lenne. Nem, nem: a műfajnak legalább akkora szerepe van az életmű rangszerzésében, mint a szerzőnek. József Attila ugyan új arkhimédészi pontot talált a város peremén, ahonnét kimozdította a világot, de ha a magyar irodalom legkicsiszoltabb műfaja nem a vers, akkor ő se lett volna Magyarországon költő-Münchhausen, akármilyen tehetséges is. Frivol kedvvel írom le, de még elképzelni is szörnyű: mi lett volna, ha a tanulmányírónak is kiváló költő meghallgatja a fiatal, buzgó, jó szándékú Boldizsár Iván javaslatait, s esszéket kezd írni, mert azok nagyobb hatásúak.

Történelmietlen megjegyzésemmel még utólag sem akarom árnyékba lökni a fölboncolandó kérdést. Valóságos kérdés lehetett ez akkor is, hiszen Boldizsár töprengései – szándékosan vagy szándéktalanul – vitát váltottak ki. Olvasmányemlékeim alapján két jelentős író hozzászólása éled meg bennem. Elsőül Szabó Lőrinc mondta el a magáét, s utána Németh László. Kis elfogultsággal azt mondhatnám, hogy Szabó Lőrinc csak a költők nevében beszélt, némi időtlen fölénnyel, Németh László viszont a mindenkori magyar írók, olvasók és gondolkodók nevében. Szívesen idézek írásából: „Én, sajnos, egyikükkel sem tudok egészen egyetérteni. Sem a költővel, hogy a vers mindig több volt a tanulmánynál, sem a tanulmányíróval, hogy ma a tanulmány több a versnél. A műfajok nem állandó tantárgyai a népeknek. Azt, hogy az óda okvetlenül fontosabb a szónoklatnál, közel sem lehet olyan bizonyossággal állítani, mint hogy a latin fontosabb a görögpótló rajznál… Vers vagy tanulmány: nem érték kérdése tehát, hanem időponté. A tizennyolcadik századnak például épp a tanulmány vált a vezérműfajává. Még a regény és a líra is hozzáidomult, gondoljunk csak Pope-ra, Fieldingre, Voltaire-re. Szinte jelképes, hogy a századnak Goethe előtt legnagyobb lírikusa, Rousseau, sosem írt verset.”

Higgadt, megfontolt szavak. Elméletileg kikezdhetetlenek, de az elmélet alkalmazása itt-ott kikezdhető. Amit a tizennyolcadik századi tanulmányairól ír Németh, tökéletesen igaz a franciákra, az angolokra s részben a németekre, de például nem igaz ránk, nem igaz a lengyelekre és a csehekre sem. Azonban nyugodtan tekintsünk most el az „al-igazságoktól”, pontosabban az árnyalatoktól; Németh László nem szorul rá az én kiegészítésemre. Az általános igazságot fölénk írja, s utána rögtön az időszerűnek is helyet keres. Ha már aláhúzta az időpont fontosságát, meg is magyarázza, hogy a harmincas évek elejétől a közepéig miért rúgtatott a tanulmány a többi irodalmi műfaj elé. Okfejtése szerint: nagy műveknek – legyenek azok regények, drámák, lírai életművek – nagy, egyenletesre lehordott alap kell. Olyan megmunkált szellemi talaj, „ahol érzésben, ízlésben, felfogásban legalább egy tisztásnyi térségen valami kis közmegállapodás jött létre: az alkotónak nem kell magának végezni a földmunkát is”. És mert nálunk ez az elegyengetett talaj hiányzott, a tanulmánynak ezt a hiányzó, férfias munkát kellett elvégeznie. Másutt, a Tanú beköszöntőjében, így ír a tanulmányról: „Folyóiratom ihletője a kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek. Nem akarok tanítani. Az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekintem…”

A vers vagy tanulmány múltbeli vitáját kizárólag időszerűsége miatt idézem föl. Lássuk magunkat s helyzetünket tisztán. De van ebben a mostani kihantolásban valami szégyenféle is: milyen átkozottan meg tudunk feledkezni réges-rég megrágott kérdésekről. Tudniillik, ha ennek a fél évszázados vitának az emléke s még inkább a tanulsága benne élne a tudatunkban, nem kéne most elejétől a végéig, a kályhától a csillagok felé indulva előadni a műfajok fölötti rágódásaink történetét. Legföljebb csak azt, ami a jelen időre vonatkozna belőle. Mert ha ma sokakban ugyanúgy fölborzolódik is a vers kérdése és a tanulmányé, mint akkor, fél évszázada, a szellemi körülményeink egészen mások. Mások az írás feltételei: a belsők és a külsők egyaránt. Az író zsugorított lélekkel ír, s mintha kezén, vékony ónláncon, egy vasgolyó csüngne, amit írás közben a papír fölött vonszol lapszéltől lapszélig. Megszokta? Meg. A golyó zajtalan követi a csuklómozgást, de néha legördül az íróasztalról, nekikoppan a fiókoknak, az asztal lábának, ilyenkor a zajra fölocsúdik az író, magára eszmél, gyors bűntudat szállja meg, fölméri helyzetét, hol is tart ő, mit végzett el, mit nem, és szirénázni kezd benne a lelkiismeret: lemaradtam. S valóban lemaradt. Valóban lemaradtunk. Az egész irodalom élete ma sokkal görcsösebb, gátlásosabb, alakoskodóbb, mint amilyen a harmincas években volt. Illyésnek, Németh Lászlónak, Veres Péternek, Tamásinak, Cs. Szabónak, Kodolányinak, Szerb Antalnak, Erdei Ferencnek s másoknak tíz év se kellett, és rájuk figyelt az ország. Földreform, egyke, a régi magyarság viszonya a Trianon utánihoz, nép és nemzet tragikus hasadásának a kimondása, a minőség forradalmának a meghirdetése s még húsz másik kérdés habzott, tarajlott a papíron szántó toll nyomán. Nézzen csak bele valaki a könyvekbe: a Magyarokba, a Készülődésbe, A minőség forradalmába, Az értelmiség hivatásába, s ne nézzen mást, csak azt, hogy mennyi örvényes gondolat, európai sugalmazás, eszme és terv kavarog bennük, a bőségtől már az első félórában kimerül. Évek, évtizedek múlnak el, ha mi végigmondunk egy olyan drámai monológot, mint amelyet Illyés a Pusztulásban, Németh László a Szárszói beszédében végigmondott. Nem állítom, hogy nincs jó irodalmunk, de ami az irodalomban csak jó, csak illedelmes, csak kulturált, a korszak elmúltával könnyen kiderülhet róla, hogy alig volt más, mint szabályos profi munka. Szabályos? A jelző nem véletlenül csúszhatott rá a nyelvemre. Ugyanis korunk egyik fő veszélyét én abban látom, hogy manapság nagyon kevesen tudnak és mernek különlegesek lenni. Nem bohócok, nem botrányhősök, hanem igazán nagyok és különlegesek. Pedig az emberi kultúra története egyértelműen azt igazolja, hogy a legértékesebb erkölcsi törvények nagy részét olyan emberek hagyták ránk örökül, akik ismerték, mondjuk, a görög vagy a keresztény hit s a rájuk alapított államrendszerek lényegét, és bizonyos idő után képesek voltak föllázadni ellene. Föllázadni, vagy roppant erőfeszítéssel túlnőni rajta. Mi, maiak, általában belenövünk a keretekbe, mert a mi legbiztosabb távlatunk az alkalmazkodás.

Az ember élete – vallják a bölcselők – erkölcsi erőfeszítés nélkül nem élet, hanem álom. De mihez kezdjen egy mai ember, egy mai író, ha épp ebből az egyént megnövesztő erkölcsi erőfeszítésből lát maga körül és önmagában is keveset. Lihelünk és loholunk rengeteget. Sápadtak vagyunk, idegesek, önfeláldozók, de ha létünket nem mint kockázatot vagy szabad játszmát éljük át, hiába dolgozunk érte akár rogyásig, a világhoz nem adhatunk hozzá még egy mosolyt se. Leválik róla, mint kötőanyag nélküli vakolat a falról.

A század nagy csuszamlásai közben mi, közép-európaiak, még valami alattomos aránytévesztés áldozatai is lettünk valamennyien. Valami sunyi relativitásé. Olyan saraboló, fenyegető, véres időket éltünk át az utolsó ötven évben is, hogy ha egy-egy zordabb korszak után kicsi enyhülés következett, már azt hittük, túlvagyunk minden rosszon. Valahogy úgy voltunk a sorssal, mint az a világba kivert ember, aki harapós hidegből langyos helyre érkezik, s máris megbékül helyzetével. Az efféle mértékvesztésből egyetlen torzulás következik logikusan: a létfönntartás további esélye és technikája fontosabbá válik az ember számára, mint a kultúra.

 

*

 

Már ebből a rövid gondolati közjátékból is kitetszhet, hogy a vers vagy tanulmány kérdése ma nem elsősorban műfaji gond, s nem is pusztán az időponté, ahogy Németh László hitte, hanem drámai kérdés: a lenni vagy nem lenni kérdése. Azé, hogy teremtünk-e mi is kultúrát, vagy csak föléljük a maradékot, mint a civilizációs emberiség a föld természeti kincseit? Ha nem tévedek, Sartre írta valahol: a világ nagyon jól meglehet irodalom nélkül is, de ember nélkül még inkább meglehet.

Az abszurdnak hangzó sartre-i mondat nagyon is világos. Azt hiszem, ördögi hangsúlyát magyarázat nélkül megérthetjük. Vesztésre álló emberek beszélnek így, amikor a vesztés drámai pillanatát mindenképpen el akarják kerülni.

A vers vagy tanulmány egzisztenciális kérdését magam is így akarom végiggondolni.

A végiggondolás érdekében szét is választom őket, hadd mozogjon mindegyik külön a saját pályáján.

Nézzük előbb a költészet egzisztenciáját.

Tagadhatatlanul megingott világszerte s ámulatom ellenére hazánkban is. Ha régen a líra halálát jósolták keserű kritikusok, rögtön akadtak harcos védelmezői. Érveik magasan csattantak a fejek fölött: „Ami meghal, nem a líra, csak amit ma lírának érzünk.” De mintha ma a kardok kiestek volna a kezekből. Nem az olvasó, nem a kritikus búcsúzik lazán a verstől, gyakran éppen a költők. Spiró György ezt írja egyik vallomásában: „A szűk baráti körön kívül verset nem olvas senki. Megszűnt a vers mint műfaj… Évek óta nem olvasok verset a lapokban, és bizony kötetet is alig.” Szilágyi Ákos, ha belátóbban is, mégiscsak hasonló módon vélekedik: „Verset olvasni olyasvalami lett, mint templomba járni… Az olvasó vagy hallgató, akit a hagyományos líra célba vett – többé nem létezik: míg odafönt a dobogón a lírikus belefeledkezett a deklamálásba, lent a padsorok csöndesen kiürültek. A költő számára adva van saját tevékenysége és a tevékenység megkérdőjelezett értelme…”

Ez bizony késszúrásos mondat: komoly meghasonlásra mutat.

Vajon hogyan következhetett be ez a gyors és látványos szerepvesztés épp a magyar irodalomban, ahol a műfajok rangsorában a költészet állt a legmagasabb dobogón?

Nem csodálkoznék, ha az izomsorvadás az ötvenes évek elején döntötte volna le lábáról a költészetet. Hisz a költészet akkor csúszó-mászó állapotba süllyedt. Elfelejtett beszélni, ragyogni, ördögszekeret űzni a végtelen felé; elfelejtette továbbsugarazni a zseblámpák fényét a kilincseken, a baljós fényszórókét a temetőkön. Az elhülyítésbe azonban mégse hülyült bele. A rövid, néhány éves emlékezetkihagyás után megrázta magát, és kitisztult a tekintete. „A Nap jegyese” lett újra. A „tékozló ország” lidérces tanúja. És előkerültek a hallgatás rétegéből olyan apokrif versek is, mint amilyen Pilinszkyé: maga az Apokrif című vers. Aztán Illyés Bartókja, Egy mondata, Szabó Lőrinc Huszonhatodik éve, Nemes Nagy Ágnes folyóban csiszolódott kövekhez hasonló költeményei. S máris helyreállt a kizökkentett és megbetegített lírai világrend. És nemcsak helyreállt – működni, hatni kezdett! Toborzódott mellé közönség is. Nyugodtan állíthatom, hogy például A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában nemcsak egy fiatal költő – Juhász Ferenc – bartóki pillanata volt, hanem egy egész országé a személyi kultuszos idők némasága után.

A korszakváltás tehát most sem a politikában kezdődött el, nem utcai lázadással, hanem a költészetben. A költészetben, a nyelvben, a stílusban. Természetesen Juhász és Nagy László váratlanul kirobbant versei nemcsak közvetlenül az előző évek kopársága ellen vonultak föl tüntetni, s nem csak a diktatúra ellen, de megjelent bennük az a katasztrófaélmény, amely nem fejeződhetett ki magyarul a háború idején, sőt megtetézve még a hidegháború félelmeivel is, csak gyűlt, csak gyűlt elvékonyodó idegeinkben.

Aki nem élte át ezt az időszakot, el se tudja képzelni, micsoda hihetetlen erőket szabadított föl a költészet! A politika gödrei közt és a hétköznapokban botladozgató ember nem volt egyéb, mint egy szürke szemináriumfüzet illusztrációja. Az új költészettel összetalálkozó ember viszont már a világmindenség polgára lett egyik napról a másikra. Emlékszem az olajos szagú párthelyiségek hangulatára: a föliratokra, a zászlókra, a vörös sarok megfélemlítő mágiájára; a padlórepedésekből valami idegen, ázsiai doh száll föl, ugyanakkor a versekben Európa képzetei nyargalásznak: szivárványvadonban őrült szemgolyók s nagy, nikotinos kezek a hóhullásban. De mit soroljam őket? Természet, halál, történelem, maghasadás és lélekhasadás, a civilizáció új fuvallata – ez mind, mind a költészetben jelent meg elsőre. Nem a zenében, nem a festészetben, nem a filmben, nem a prózában s nem az esszékben. A versek hatására nemcsak új stílus, nemcsak új valóságtartományok keletkeztek, de új múlt is. A nyelv hátraszaladt hódítani, s mindent magához csatolt, ami régi balladákban, versekben, dalokban kókadozott.

Ezerkilencszázötvenöt-ötvenhattól kezdve legalább két évtizeden át érezhettük, hogy a költészet halad továbbra is elöl. Mindegy, hogy az anyag, a lélek, a kozmosz belsejébe kell-e behatolni, vagy egy fölgyújtott házként égő szégyen belsejébe. A költők ezt, persze nem úgy élik át, mint egy olimpiai futóversenyt. Egyáltalán nem dicsőségként, hanem a hagyományhoz illeszkedő természetes kötelességként. Lemaradtunk számtalan dologban Európától s a nagyvilágtól, költészetben azonban soha. Illetve, ha a tizenkilencedik században volt is időbeli lemaradásunk, hisz Baudelaire és Arany kortársak, a huszadik században már jóval keskenyebbre szűkült ez a szakadék. József Attila egyetemes árvasága, létmodellt teremtő költészete mindenki másnál megrázóbban és korszerűbben fejezte ki az emberiség két háború közötti szituációját. De ugyanezt elmondhatjuk néhány Weöres- és Juhász-versről, a Regét, A Zöld Angyalt, a Menyegzőt író Nagy Lászlóról is. Auden A szarvassá változott fiú kiáltozásáról – fordítás után is – azt jelentette ki, hogy a század egyik legnagyobb s legújszerűbb verse. Várhatjuk, hogy a Menyegzőről is hasonlót állapít majd meg valaki: egy világirodalomra rálátó költő vagy kritikus.

Ilyen erőteljesen fölrajzolható előzmények után újra és újra azt kérdezi szónokian az ember magától: mi történhetett a verssel? A költőkkel, a versolvasók, a verstisztelők tömegével? Talán az fordult visszájára, ami hosszú időn át az előnyünk volt? Úgy jártunk a verssel, mint Kuba a cukornáddal? A monokultúra ellentmondásai halmozódtak föl, s azok idézték elő a csődöt? Mert az egyoldalúság nálunk is addig tartott csak, amíg az úgynevezett információs forradalom nem alakította át életünket? Ebben a változásban a világ s a valóság hírré vált. Napihírré. Fölbontott események szédítő sorozatává. Úgy látszik, atomrobbanás nemcsak az anyag belsejében történt, hanem magukban a történésekben is. Részletekben látjuk, amit egészében kellene. És minden pillanat szemünk elé lök, tálal, hajít valami meghökkentő újdonságot: fölrobbantott felhőkarcolót, tengeren menekülő családokat, diktátorok mosolyát, kígyót nyúzó kínai hentest, versenyautók bősz farsangját, halottakat, halottakat, ismeretlen nők érzéki mozdulatait az óceán tükre előtt, bevonuló hadseregeket. Lassan már nemcsak Földünket fenyegeti a túlnépesedés folyamata, hanem az agyunkat is! Felejtünk, rostálunk, asszimilálunk reggeltől estig. A fél, a negyed történeteket szinte kényszeresen kiegészítjük, mint ókori régész egy csorba amphorát, vagy ahogy egy-egy talányos fényképhez is elképzelhető történetet kerekítünk.

Lehet, hogy ez a sugallatok nélküli, töredékes világ van ott az okok mögött? Az egyetemes silányulás és elferdülés? A magasztos roncstelepek elképesztő idillje? A föllazulás? A fölpuhulás? Csakugyan: hogyan is írhat a költő olyan világban verset, ahol az igazság helyét a szavahihetőség foglalja el, a konok tényekét pedig azok a szóbeli ügyes állítások, amelyek hitelesnek hangzanak, s legtöbbször azért, mert nem cáfolja őket nyíltan senki. Prózát és esszét írni ilyen körülmények között jobban lehet. Mert lehet ábrázolni és értelmezni a dolgokat. Körbetopogni őket lábujjhegyen vagy gólyalábon. Írhat az író színdarabot is. Az abszurd színjátszás, az abszurd dráma, az abszordoid – Becket-től Mrožeken át Páskándi Géza műveiig – ezekből a léthelyzetekből fakad.

Ám az abszurd vers számomra elképzelhetetlen. Fából vaskarika. Írhatnak ötöt-hatot, hatezret a világon, de költészet nem lesz belőle. Ugyanis a költészet méltó ellentéte a csönd, a súlyos elhallgatás, s nem pedig valami nyelvi fenomén, ami agyalágyultan, cinikusan vagy eltökélten dadog.

A mai avantgárd csoportok szerte a világon, és idehaza is, másként gondolkodnak a költészet esztétikájáról. Hitük szerint a lírai költészet elaggott, elmeszesedett. A benne keringő érzelmek se mások, mint az idült elérzékenyülés következményei: a múlt idők szem- és orrcsöpögéses megidézése. El kell tehát pusztítani végleg. Ki kell söpörni a kultúrából. Jöjjön az antilíra! A fölszámolás leghatásosabb módját a nyelv „gyökeres” átalakításában látják. Ami csak szebbik neve a pusztításnak és a vérengzésnek. Akárhogy latolgatom is tervüket, a nyelv vörösgárdistáit képzelem mögéje. Egy időszerű föladat ideologikus túlcsigázását.

Széttrancsírozni a nyelvet? Rendben van, tegyék. De kegyetlen történelmi és társadalmi élményekkel a koponyámban, szerényen kérdem tőlük: hova jutunk ezzel? Oda, ahova a kínai kulturális forradalom hívei? Könyvoldalak és versalakzatok tódulnak elém: bennük a nyelv kambodzsai irtózatban és káoszban.

 

 

Páros beszéd: eltávolodtak egymástól kegyes térdeid

egy i betűvel kezdődő igém

citromfény a szemközti tűzfalon – lakkozott lepény az ablakkeretben

reggeli téglasor (écartement critique de fissuration) Csokonai tanár úr! te kis kurva! fagylaltos céltábla lesz belőled!

satírozott árnyék hónod alatt (tá-tá) a farmeres kisgyerekeknek megint cselédje van költőink csáb-csicseregnek – siratják a tejen nevelt kisbocit – – a formájukra, tanár úr! a formás a pénzelő miegymás

gyere most lovagolj

VAGY VARRAT LEGYEN-É NYAKAMON?

BELŐLEM SOHA NEM LESZ PÜSPÖK (ladány ludányi)

de túlteszek egyszer a térdein:

megkóstolom combja tövén a fodrozó sóskát

tilos?

FÖLGYÚJTOTTAM A CSIPKEBOKROT

HOGY BOKÁDTÓL MELLED HEGYÉIG

A FŰTŐHÁZ ELŐTT IS LÁTVA LÁSSALAK

 

Nem a gyakorló költőktől, hanem az elméletgyártóktól szeretném hallani: hova fejlődik innen a nyelv? A szavak maradék élete? Tudom, a költészet ideig-óráig megélhet nyelv nélkül is, mivel nem azonos vele, de meddig? Amíg le nem írják! Mihelyt a föntihez hasonlóan leírják, megszűnik. Mert jóllehet a nyelv a költészetben több, mint eszköz és több, mint a közeg, de önmagában: csak önmaga emléke vagy árnyéka! Az ént, a szubjektumot semmilyen alkotásból nem hagyhatjuk ki, még a személytelennek mondható nyelvből sem, mert ha kihagyjuk, romhalmazt hozunk létre. Ha valaki a telefonkönyvből vagy a virágnevek szótárából óhajtana kieszelni valamilyen avantgárd művet, a létrehozó személye a különleges alkotás minden sorát meghatározná.

A költészet és a nyelv ellen lázadó személyeket sose tekintettem én született költőknek. Sokkal inkább nyelvészeknek tekintettem. Egy szűk körben topogó nyelvújítás agresszív megszállottjainak. Vagy hasonlítással élve: olyan laboratóriumi munkásoknak, világillusztrátoroknak, akik a társadalmi, az esztétikai, a filozófiai VAN ellen lázadnak, de semmilyen nyelv-tüntetéssel és nyelvi terrorral nem juthatnak messzebb annál, hogy a jelenlegi VAN-t illusztrálják. A világ értelmetlenségét. A világ szétesésért. A zűrzavar metafizikáját. Messzebbre nem is igen juthatnának, mert az újítást, miként a tudománnyal szeretkező civilizációt, kizárólag az eszközökhöz és a technikához kötötték.

Ha többet nem, azt föltétlenül elérték, hogy az önmagától és a költészettől elfordult közösség úgy mutogasson rájuk, mint kacifántos madárijesztőre a dombtetőn. Hát igen: ez a modern költészet? A kusza szövegek, a képrejtvények, a képversek? A szonett formát kitöltő kérdőjelek, fölkiáltójelek és pontosvesszők? Az ablak alakúan csoportosított ó betűk, amelyek egy kis fehér négyszöget vesznek körül: a végtelenbe tekintés szimbólumát?

Ok és okozat, bármilyen tetszetős retorikával fűszerezik is viszonyukat, fölcserélhetetlen. A költészettől nem csak a történelmi avantgárd nyomába lépő második, harmadik avantgárd nemzedék riaszotta el az olvasókat, számtalan más hatás is. Többek között a semmitmondó, zagyva, vagy a minden sorukban értelmes, de egész létükkel mégis a hiábavalóság holttengereit megidéző költemények. Fájdalmasan írom le, bűnösen későn, hogy a zseniális Juhász agyonírt, túlírt műveit is a nyelv tizenkétfejű sárkánya tartja fogságában. Az bűvöli, az súgja neki a rózsa-kocsonya-remegésű csodákat, a szörnyűségeket, s a behemót arányokat is az írja elő. A világirodalomban nem volt még Juhászhoz hasonló költő. Úgy, ahogy van, emberi csoda, de amivel küszködik, csak ritkán képes megküzdeni vele. Valamiképp világillusztrátor marad ő is, aki a mindenség rángását, lüktetését, forrását, örömét, perverz kéjét idézi elénk gigászian. De sajnos az az erő, amellyel ezt a mutatványt végzi, a művelet végére fölemésztődik. A fölösleges sorok tömege fölzabálja a kiválókat, a soha le nem írt metaforák tömegét. Hasonlóan ahhoz, hogy az eltömegesedés mindenütt elpusztítja az elitet. Megrendülésünket többnyire nem a katarzis okozza, hanem a katarzis elmaradása. A bőség ellenére: a hiány! Juhász költészetében minden lehetséges, mert nem emberi méretek közepette zajlik benne a lét, hanem egy bomladozó kozmosz léptékeihez igazodva. Ezen a túltelített mítoszi színtéren a térdkalács mozdulása is mítoszi. A gyűszűvirágé és az Óceáné egyaránt. Drámaiság? Helyette minden katasztrófaszerű. Gyönyörű népballadánkban: A halálra táncoltatott lányban Sallai Szép Kata pontosan tudja, mi történik majd vele a táncban. Tudja, és mégis elmegy. Juhász azonban minden közegellenállást kikerül, mert kikerüli önmagát. A belsejében lakó lírai ént. A saját szemét kiszúró Oidipusz látomásai nyilván szikárabbak, mint a mindenséget megmérő, megérintő és fölleltározó királyé, de mennyivel megrendítőbbek és mítosziabbak. Juhászt, aki az európai kultúra felségterületén se akárki, azt hiszem, senki se tudná Oidipusz királyként szembefordítani önmagával. Talán még egy Isten-erejű végzet sem.

 

*

 

Bármilyen cikcakkosan szökdelek is fától fáig az okkeresés vadonában, újra és újra az alapkérdéshez jutok vissza: miért hanyatlott oda a költészet, ahová alázuhant? Némelyek a szabad vers megjelenésében látták az ördögöt. A rímek és a klasszikus formák hűtlen elhagyásában. Az efféle vallásos okoskodásra nem érdemes szót vesztegetni. A szabad vers nemhogy hanyatlás nem volt, ellenkezőleg: a költészet fölényes tehetségét mutatta. A modern korhoz való alkalmazkodás rugalmas képességét. Végeredményben: amit elveszített, mondjuk a rímekkel, megnyerte jócskán a többrétegű, telített metaforákkal. Emlékeztetőként most azok „csöngnek” össze. Vagy amit a hagyományos költészetben a kötött forma ereje és fegyelme jelentett, a szabad vers azt az emberi beszédre, az emberi lélegzetre hangolt sorok szabad mozgásával helyettesítette. A külsőségek körül tipródó vélemények azért is felszínesek, mert a szabad vers jött, látott, győzött, de most ugyanarra a mostohásodó sorsra jutott, mint a hagyományos formákban élő, modern klasszikus líra.

Vannak sokan, akiket nem is a formák, nem a rímelés, nem a ritmus változatos válságai izgatnak, hanem a kiüresedett lírai tartalmak bomlásszaga. Az érzelmek elkocsonyásodása, limonádéíze, miegymás. Filozofikusabban fogalmazva az, hogy a hagyományos költői formák és témák mezében pástra lépő személyiségnek már semmilyen jelenkori igazság nem felel meg, ezt a személyiséget tehát újjal kell felváltani. A lírikust egy antilírikussal. Az egész lírai költészetet az antilírával.

Mi a lényege ennek a célratörő elképzelésnek? Röviden előadva az, hogy az antilíra képviselői azzal semmisítik meg a lírai költészetet, hogy minden megélt és megélhető érzetet, minden tárgyat aggálytalanul líraivá avatnak: a hasra eséstől, az orrfújástól kezdve a fésületlen vénuszdombig, a bakelit cipőkanálon át a légypapír orphikus zengéséig a nyárutói délutánban.

Mint elvont esztétikai elv – elképzelhető. De mint költői gyakorlat már kissé nehezebben. Egyszerűen azért, mert az antilíra túlontúl eltökélten juttatja a versben uralomra a profanizációt, a paródiát, a groteszket, az iróniát. „Az antilíra tagadásának, azt hiszem – írja Szilágyi Ákos –, mégis legadekvátabb formája a kierkegaardi értelemben vett irónia, az ironikus szubjektum, akinek az a feladat jut osztályrészül, hogy a régit teljes tökéletlenségében szemlélve, végül kiszorítsa a valóságból.”

Magyarra fordítva ez azt jelenti: görbe tükörben nézni meg mindent. A szerelmet, a halált, a parti fövenyen döglődő óriásbálnákat, a puskatussal szétvert arcokat. És ugyanígy görbe tükrön futtatni végig a hóharmatot, amely piros csizmák nyomán gurult végig a magyar századokon. Mert ha valami totalitásra tör, annak a múltat is meg kell újra hódítani. A groteszk, az irónia azonban sose hódíthatja meg teljesen azt, ami tragikus volt, ami csonkolt a múltunkban, és amit se értelem, se fölényes nevettetés nem tehet jóvá soha.

Emlékszem a hatvanas évek közérzetére. Belső viszonyaink: lassú, esetlen oldódásunk s a külső világhelyzet be-beköhintésének a hatására a magyar költészet fölé is odatáncolt az irónia, az új modernség egyik, levegőben sétafikáló nagykövete. Megjelenése olyan volt, mint a kisváros főtere fölé belibegő kötéltáncosé: derűs és lélegzetelállító. Attól, hogy nem zuhant le, polgárjogot szerzett, s megőrizhette hozott fölényét. Jelenléte a második pillanattól kezdve áldásosan hatott. Megkontrázta jó öreg pátoszunkat, az új költészet oromzatát díszítő ornamentikát, kuncogva s udvariatlanul kapargatta a körmével. Új szájtartást ismertetett meg velünk, és új valóságlátást.

Erről az újdonságról én élményszerűen is beszélhetek, mert akkortájt Orbán Ottó verseiben jelent meg legrangosabban ez az irónia, az asszimilálható értékek méltóságával. Juhász, Nagy László, Pilinszky, Nemes Nagy, Kormos mellett kezdetben úgy hatott Orbán, mint az az alkoholista, aki ecetes poharával koccintgat. De nemsokára azt is elérte, amit elméletben én elérhetetlennek tartottam volna. Csokonai versében még a múlthoz is úgy hozzá tudta keverni az iróniát, hogy ezzel ne alakítsa át a múltat, csak a róla való tudásunkat igazolja a jelenben egy fájdalmas arcot mutató tükör előtt is. Tudom, szokatlan egy esszében egész verset idézni, de én most örömmel hágom át a szabályt. A sok aggyal írt, groteszk vers között Orbán Ottó verse kivételes remeklés:

 

CSOKONAI
Eljön a Köhögés Angyala tetves gönceiben
 
Bocskay hajdújának néznéd
eljön a szárnyas jobbágy a pokol szántóvetője
 
bagó-marta fogsora fekete bozót a bajsza
 
diesel-szíve dübörög és kattog
eljön a holdas mell földművese láz-ekéjét vér boronáját
 
űzi a szűz tüdő töretlen rétjein eleven tarlón
 
takony-kapával a mennyei veteményt egyeli
eljön a hús-robotra sár a fülében
 
meghajigálhatod kikeleti hangzatokkal cseresznyék tengere
 
élők itala tavasz gyöngyei gyöngyöző remények
eljön a boldogabb kor emancipált Lillákkal
 
fűthető utakkal és a számítások ráncait
 
szél számlálja a csillag homlokán eljön az állhatatos remény
a lombfüggöny mögül a cserepes színpadra ahol
sírkövekkel és könyvekkel lefedve ugrál a szebb jövő
 
nyula cilinderben nyájas ragadozók
 
fenséges marhasága istenek éneke nézd Vitéz
délre fordul a vér mutatója és kizöldel
 
a föld sovány mellén a tavaszi tüdőgyulladás

 

De nemcsak a kezdés, a folytatás szemtanúja is voltam. Az irónia, a groteszk érezhetően új színt hozott Ladányival, Eörsivel, Petrivel, később a fiatalok egész csapatával, Parti Nagy Lajostól A költészet másnapja című gyűjteményben megjelent fiatalokig.

Változtató és megváltó hatása azonban nem volt. Nem, mert a magyar költészet mélyére nem hatolt le. A belső magig. Sőt egy idő után azt vettem észre magamon, hogy nem igazán érdekel már: tüskés borostaként ütközött ki rajta didaktikus szándékoltsága.

A groteszk eszközként jelent meg a színen, és céllá vált. Valamit széttörni indult, s maga töredezett darabokra. Az antilíra csillagzata alatt született verseken, kivétel nélkül mindegyiken, ott van a költő lélekjegye, de valami zománcos személytelenség is ott csillog felszínükön. A versbe került ötletek szellemesek, eredetiek, megdöbbentők vagy éppen útszéliek, de a versekből hiányzik az a személyes sors, amellyel azonosulhatunk, amely önfeledtem ismeri be magáról, hogy élő emberi szellem, nem pedig történelmi melléktermék, a politika szövettani metszete vagy kancsal robotgép leszármazottja.

A kifáradást még olyan költő esetében is érzékeltem, mint Orbán Ottó. Az irónia kezdett túltengeni a verseiben, s már elnehezítette őket, mint a mesterien mesterkélt nyelv- és látomásrendszer Juhászét. Egy profi irodalmár arca jelent meg elegáns rémképként előttem. A sors azonban közbeszólt. Orbánt, mint mérgezett esernyőheggyel dolgozó terrorista, megérintette a Végzet, s az irodalmi mesterből szembetűnő gyorsasággal izgalmas költő lett. Külső újdonságok helyett belső megrendüléseket közöl. S költészetében mára csak annyira van jelen az irónia, a groteszk, mint József Attila személyes és egyetemes érvényű verseiben a kültelkek hangulata.

A rég írt Csokonai verse után most egy egészen újat másolok ide bizonyságul: az Egy estém otthont. Célzatosan ezt, mert ebben a versében is, a Petőfire való hökkenetes utalás révén, a hagyomány és jelen idejű lélegzete együtt járják át sorait:

 

Ma este megint beteg vagyok
Csont úr, a végrehajtó begomolyog a szobába –
zárt ajtó, fal meg se kottyan neki –,
föl-alá járkál, beül a székembe fölpróbálja a szemüvegeimet,
tárgyilagosan fölméri a félholt fetrengő anyagi helyzetét:
„A szorgos évek eredménye… szép kis kupleráj…
könyvek a plafonig a padlón szétszórt kéziratpapír…”
Ügyet se vetek rá, görcsösen lehúnyt szemmel
az élet képeit memorizálom, az öt világóceánt
és egy női arcot, ahogy őrült madárként röpül
az élvezéstől vak sugárzó semmiben.
A forró képtől elpárállik a jeges lehellet;
Csont úr a homlokát törli, ő se bírja a frontátvonulást:
„Megyek is. Épp csak benéztem. Majd még jövök.”

 

*

 

Lassan valami kezd megvilágosodni előttünk. Valami kikerülhetetlen alaptörvény: bármilyen sokat számítanak is a költészetben az eszközök, a szavak, a formák; bármennyit az olyan döntések, hogy beengedem-e az iróniát a versbe, vagy kirekesztem-e belőle, számítani igazán csak az számít: van-e fölismerhető, megragadható, „kölcsönözhető” sorsa a költőnek? A sorson természetesen nem villoni vagy rimbaud-i kalandosságot értek, hanem olyan, lélekben lezajló történeteket, metafizikai eseménysort, amelyben a lírai én egyedül találkozik össze boldog havazással a hegyekben, egyedül a hó alól fölmeredő, halott katonaököllel a Don-kanyarban; romvárosok utcáján kocogó árva lóval; egyedül a halott szerető arcával egy félreeső koporsóban. Máskor pedig egy erdővel, erős, szélfújásban, amikor fától fáig lopakodik a kék ég, s amikor nem tudja eldönteni az ember, hogy Istenben hisz-e, vagy csak egy madár mosolyában.

Várom a hangos közbekiáltásokat: mit akar ez a gyorsvonatról lemaradt lélek? A lírai ént emlegeti itt újra, amikor már a század elején igen jelentős költők akadtak, akik a maguk számára is kevesellték? Elvékonyult irodalmi énnek tartották. Túl szűk mellénynek, amelyet még a romantika szabott rá Európa költőire.

T. S. Eliot szinte epigrammatikus tömörítéssel fogalmazza meg ezzel kapcsolatos gondolatát. Ezt írja 1919-ben: „Egy művész fejlődéstörténete: örök önfeláldozás, a személyiség örök kioltása… A költészet sem a szenvedélyek zsilipjeinek a fölnyitásából áll, hanem elzárásából. Az persze magától értetődik, hogy csupán azok tudják, miben áll ez a megszüntetés, akiknek van személyiségük…”

Nemes Nagy Ágnes Rilkéről írva hasonló fölismerésre jut: „…egy bensőbb, titkosabb eszközváltást hajt végre: a költői én kiemelését a vers középpontjából. Véghezviszi, hogy saját versének mellékszereplője, sőt nem-szereplője legyen, akit a különféle névmások egymásba fonódó labirintusai, a vers különféle síkjai bújtatnak, és ugyanakkor véghezviszi, hogy ez a személytelenített vers kivételes érzelmi súlyokat hordozzon…”

Mindkét költő, egymástól függetlenül, de az európai kultúra öntörvényű logikáját követve jutott ugyanarra a fölismerésre: az én-világot megfordította, s egy világ-ént munkált ki helyette magában. Az előbbinél általánosabb és emelkedettebb ént. Eliot fölfogásában a költő nem is egyéb, mint médium. Lecsukott szemhéjú, de sugárzó közvetítő. Új esztétikájuk mögött ott vannak fedezetül a versek. Rilkénél a Duinói elégiák, a Szonettek Orpheuszhoz, Eliotnál pedig az Átokföldje, a Négy quartett, az Est Coker és a többiek.

Mióta megismerkedtem költői gyakorlatukkal s a személytelen költészetük furcsa, paradox és izgató elméletével, valami egyfolytában berzenkedik bennem. A kizárólagosság. A felsőbbrendűség tudata. A távolságtartás tagadhatatlanul finom, kiművelt, de mesterkélt európaisága. Ha olvasok, vagy ha hallok róla, mindig arra gondolok, kényszeresen, hogy a mi hazai, romlott urbánus-népi rangsorolásunk mintájára léteznie kell egy világ-urbanitásnak is, amely a poésie pure után a személytelenség eszményi elvét emelte magasba, s tette meg mércének. Kóros képzet ez, tudom, de csak ha kimondom, akkor tudok szabadon beszélni arról, hogy a költészet környékén semmilyen plátóian tiszta gondolat nem ölthet kézzel tapintható testet, mert ha azt ölt, rövidesen sóbálvánnyá változik. S mivel a költészet nemcsak ihletett, de ihlető is, szerintem olyan elképzeléseknek van létjogosultságuk ott maradni a költészet közelében, amelyek súgnak csupán, mint a hajdani múzsák. Hiszen ha másként értelmezzük a személytelenség esztétikai „aranybulláját”, mit kezdhetünk az olyan költőkkel, mint Apollinaire, Lorca vagy József Attila. Bennük a lírai én sose személytelenül él, és közben nem válik romantikussá se. Idézzünk csak föl magunkban néhány József Attila-verset, amelyekben az én mozgó forma, s bármikor képes nem-énné átváltozni:

 

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
--------------------------------------------------
A világ vagyok – minden, ami volt, van…

 

És így tovább, az egyedüli emberi példány első személyben írt verseinek a sokasága:

 

Harminchat fokos lázban égek mindig
 
s te nem ápolsz, anyám…
---------------------------------
Ettem-ittam fekete, undok
mocskot és csípős trágyalevet;
ember vakmerőbb nem lehet.
Ám eddig sohasem voltam boldog.
-----------------------------------------
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
 
hazafelé menet
-------------------------------------------
Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
 
de jól érzem magam.
------------------------------------------------
Gondoljátok meg: Ezen a világon
nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én,
az sincsen. Utolsó morzsáit rágom,
amíg elkészül ez a költemény…
----------------------------------------

 

S a legutolsó is:

 

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

 

A személytelen költészetnek, mint tudjuk, nem pusztán az elioti, rilkei változata jött létre a században, de létrejött e mellett az egyetemes igényű mellett a kollektivitás harcias igézetében megszülető személytelen költészet is. Beletartoznak ebbe az izmusok: a dadától a szürrealizmuson át az expresszionizmusig, a naturalizmus és a biológiai realizmus szintúgy. Természetes, hogy ezek között az izmusbozótokon termett gyümölcsök között számtalan jó ízű vadgyümölcs is termett, amelyeket később keresztezni s nemesíteni lehetett, de a legtöbb ilyen költői termésnek egyetlen közös tulajdonsága volt: hiányzott belőle a csonthéjas mag. A lírai én.

Úgy látszik, az első háború táján, de főképp utána, a költészetet is megszállta valamilyen civilizációs őrület. A technika bűvölete. A szótechnikáé, a mondatalakítás technikájáé, a szerkezetteremtés aggyal való véghezvitele. Jöttek egymás után az újabbnál újabb megoldások. De mintha senki se gondolta volna végig, hogy ami ennyire fontos – a technikára célzok –, az már talán hiába is fontos! A technika voltaképp még történelmi értelemben is csak töredéke annak, amit az emberi szellem megteremtett a földön. Hogyan is vállalhatná át a rész, a részlet, a nyilvánvaló eszköz a mozgalmas egész hivatását? A szemünk előtt születő s kihúnyó avantgardizmusok lírai én nélkül inkább a kritika, mint a teremtés hatóövezetébe sorolhatók. És bizonyos értelemben az erkölcsébe is. Hazug világban és hamis válságokban vergődünk. Ezt az avantgárd kifejezi, s kíméletlenül küzd is az álságok ellen. Az én igazi bajom vele mégis az, hogy miközben erkölcs: rombolás is! Valahogy annyira beleszeretett – vagy beleszokott? – a tegnapi dolgok elpusztításába, hogy a világhoz való viszonyában csak ezt a kalapácsos-harapófogós ösztönt őrizte meg. Tehát megint csak arra a következtetésre jutok, ha a vers mögött nincs ott a lírai én, a világmindenség szubjektív átélője és fegyelmezője, mint minden más művészet, a költészet is az eszközök, a célok, az artisztikumok hálójába zuhan bele.

 

*

 

Hogy ennyit bajlódom a lírai én és a személyesség kérdésével, annak nyomós oka van. Első fokon a költészet, másodfokon az életünk szempontjából is. Gottfried Benn-nel és mindazokkal tartok, akik azt vallják, hogy „a vers mindig az énre kérdez rá, és a válaszba beleszól az összes szfinx és szaiszi képmás”. Más szóval: a lírai költő önmagához van kötve, vagyis egyetlen emberhez, de ennek az embernek az önmagántúliságához is! Az eredetéhez és a végtelenségéhez. Filozofikus szóhasználattal: a transzcendenciájához. „Egy docensnek, aki kétezer évvel ezelőtt használt rézötvözetekkel foglalkozik – írja Benn –, az 1860-1948 közötti időből analízisek állnak rendelkezésére, szám szerint négyezerhétszázhuszonkilenc analízis… A nemzetközi könyvtári szolgálat útján megtudakolja, mi a véleménye Cambridge-nek ma a fakóércről. Véleményt cserél, levelez – megbizonyosodik, bebiztosítja magát –, aztán esetleg egy fél lépést lép előre, ezt a fél lépést megrakja bizonylatokkal, soha egymagában és csupaszon meg nem jelenik. Mindebből semmi sincs a művész esetében. Magányosan áll, némaság és nevetségesség prédája lehet. Önmagáért felel… Belső hangra hallgat, amelyet senki se hall.”

Talán soha nem volt ennyire fontos fölerősíteni ezeket az egyénre fényszórózott szavakat, mint manapság. Ha csak a költészetben indult volna el az a bizonyos személytelenedési folyamat, amit Eliot és mások is emlegetnek, az európai szellem jutott volna általa magasabbra, de sajnos vele párhuzamosan elindult egy másik is. A közismert eltömegesedés a termelésben, a fogyasztásban, a gondolkodásban, illetve a gondolattalanságban. Mindezeket magától értetődően követte a Nagy Személytelen Esemény: a második világháború; követték az Auschwitzok, a hadifogság s a tömegsírok szenvtelen személytelensége. Csontsovány emberhullákat tolnak kordékon. Kik azok? Mért ők? Fityegnek a karok, a lábak, a nemiszervek; a nők ágyékán a hét szűk esztendő cinikus személytelensége. A romokon, az égen ugyanaz.

 

Kit fölvezetnek?
Kik fölvezetik?
Vágóhíd vagy vesztőhely?
Ki és kit öl? Ember öl állatot?
vagy állat embert?
S a zuhanás, a félreérthetetlen,
s a csönd utána?
S a hó, a téli hó? Talán
száműzött tenger, Isten hallgatása.
Vesztőhely télen. Semmit se tudunk.
Nem tudom.
Nem tudom.
Nem tudom.
 
Nem tudom.
 
Nem tudom.
 
 
 
(Pilinszky: Vesztőhely télen)

 

Igen, a tudás mellett mennyi, de mennyi nem tudás! A személytelenség mellett mennyi felelőtlenség! Egyebek közt a személytelen tudományé is, amelynek elsősorban az eredmény fontos, s a következmény már sokkal kevésbé.

Egyszóval: társadalom, politika, irányító és elnyomó hatalom még tán egyetlen korban se gyűrte maga alá ennyire az egyes embert, mint napjainkban. S mit jelent ez az emberiség szemszögéből nézve? Azt, hogy ma nem az egyéni hajlamok túltengése fenyegeti az embert, hanem a hiányuk. Lassan már azt se tudjuk: kik vagyunk mi, és mit akarunk. Sem azt, hogy kik a kortársaink: az-e, aki rikácsol, érvel, vagy éppen magába néz. Összemosódás, jellegtelenség minden „arcvonalon”. A személyiség mint fölszikrázó metafora egy versben, képes láthatóvá és átélhetővé tenni a sorsot.

Ez azonban nem föltétlenül azt jelenti, hogy csak az életrajzilag érdekes költő hódíthatja vissza a költészet visszaszerzett rangjával együtt az olvasókat a maga narcisztikus bátorságával. De azt mindenképpen, hogy nem elég csak fölismernünk a verset, a költőt jellemző stílust, a vers mögött föl kell ismernünk azt a költői alakot is, akire angyalok és belügyesek egyaránt ráismernek. Villon-, Puskin- s Petőfi-sorsú lírikusokra gondoljunk példakép gyanánt? Nyugodtan gondolhatunk olyan polgárköltőkre is, mint amilyen a mi Szabó Lőrincünk, aki nem élt a fölsoroltakhoz hasonlóan regényes életet, de az európai ember szabad, feszült és csodákra képes individualitásának minden időkre szólóan fölismerhető arcot kölcsönzött. Odaadta a maga egyszeri mulandó arcát. És gondolhatunk olyanra is, mint Radnóti Miklós, aki a háborús korszak világ-ént igénylő éveiben mindvégig fölcserélhetetlenül személyes maradt. Ott forgott s lángolt körülötte a pokol, alá vagy fölé keveredhetett volna, de képtelen volt arra, hogy csak tragikusan sugárzó médium maradjon. Az Erőltetett menetben halálra ítélt tömeg vánszorog, lökődik. Mégis mintha csak ő támolyogna egyedül, legföljebb még egy arctalan társ, de a nyári csöndre, a kihűlt szilvalekvár ízére csak is ő emlékezne maga. És az otthoni perzselt szél, a hanyatteső otthoni házfal is csak az ő képzete volna kizárólag. A stílus az ember legtitkosabb énje – így szól az egyik esztétikai alapfölismerés. Radnóti oly mértékben személyes élményként éli végig a háborút (– Mellézuhantam, átfordult a teste…), hogy stílusa a pusztulás pillanatáig hajszálnyit se változott. Írtak már s nyilván magyarul is írnak még háborús regényt vagy emlékiratot, de meggyőződésem, hogy sem eddig, sem ezután nem írhatnak olyant, amelyik az utolsó Radnóti-verseknél megrázóbban idézné föl a tébolyt, a „mélyben néma, hallgató világok”-at. Személyességének még külön nyomatékot ad egy összetéveszthetetlen lélektani személyesség: Radnóti úgy írja le a világban történő szörnyűségeket, ahogy azok átsöpörtek rajta, de mintha nem hinné el, hogy vele történnek meg. Ez a nem-hit, ez az ártatlan hitetlenség az ő legegyénibb humanizmusa!

A költészet háttérbe szorulásához nagymértékben hozzájárult az, hogy a versírók képtelenek ennyire személyes ügyként kezelni világunkat. Pedig ideje volna újra megtanulnunk, hogy minél személyesebbek merünk lenni, annál inkább ébresztgetjük magunkban a fejbe vert európai szellemet, amelynek elmaradhatatlan eleme volt az egyéni lelkiismeret, az egyén világteremtő képességének a folyamatos elismerése. Nézzünk szét magunk körül: iszonyú fogyatkozások! A kivételes, a hiteles, a lenyűgöző személyiségek száma egyre csökken. Kivesznek lassan a kultúránkból, mint nemes, nagy vadak a természetből! Pedig hiányuk nemcsak egy-egy nemzetet silányíthat el, de korszakokat is beárnyékolhat. „A római köztársaság nem azért volt hatalmas – érvel Leo Tolsztoj –, mert polgárainak módjukban állt züllött életmódot folytatni, hanem azért, mert sorai közt voltak dicső polgárok.”

 

*

 

Ha a verset csak a jóléti társadalom embere tolta volna félre, könnyebben megértenénk a műfaj hanyatlásának okát. Azt mondhatnánk, hogy ezekben a társadalmakban az egyén – ha van pénze – a modern világ átmeneti tulajdonosa lehet. Nem munkása, nem teremtője – tulajdonosa. Szabadságát ugyanúgy megvásárolhatja, mint bármely más fogyasztási cikkét vagy luxusholmiját. Jöhet, mehet, utazhat, saját metafizikai szükségletét megvásárolhatja egy távcsővel, egy alkonyati tengerparttal. S mivel vágyai megtestesülésének az útja igen rövid, a világ nem benne zajlik, hanem látványként pereg le szeme előtt. Fordított Oidipusz lesz, ki soha nem önmagába, hanem csak a világba néz. Minek is kellenének neki a versek? Ha pedig a nyomasztó egyoldalúságtól egyensúlya fölbomlik, és megbetegszik, a legszemélyesebb művészethez: a költészethez akkor sem fordul, elmegy inkább a pszichiáterhez, mivel az emberek rég elsorvasztották magukban azt az igényt, hogy egyedül legyenek úrrá gondjaikon.

Ezt mondhatnánk tehát nagyjából, de nem mondhatjuk, mert a jólét és a költészet ilyen plakátszintű szembeállításának teljesen ellentmond a kultúrák története.

De azért se mondhatjuk, mert a költészet a jóléti társadalmakban lezajlott meghanyatlása után – ha kissé másként s ha nem is olyan nagy mértékben – a szocializmus országaiban is meghanyatlott. Netán a jólét hiánya miatt? Vagy amiatt, hogy a kiégett, fásult, korlátozott és a korrupció csókjától elbódított egyén nem áhítozik költői szóra? Miként a sok deviáns alkoholista és öngyilkosjelölt se?

Akár a Nyugat, akár a Kelet térfeléről vizsgálja is az ember a jelenséget, csak részleteket állapíthat meg. A költészet szerepzsugorodását én a kultúra és a személyiség általános romlásának a következményeként látom. tömegek váltak cinikussá a léttel szemben. Volt idő, amikor az emberek, vérbeli drámahősként, állandóan azt forgatták magukban, hogyan győzhetnék le életük nehézségeit. Ma sandán és ügyeskedve azon munkálkodnak: hogyan tudnák túlélni őket. A régi értelemben vett műveltség csápjai nem csupán a tudás égtájai felé nyúltak ki tapogatózva, érzékenyen végigtapogatták a jellem, az erkölcs belvilágát is. A mai új műveletlenség egyetlen mércét ismer el: a sikerességét. Elég ma tévébemondónak lenni, a csodálat máris kijár az illetőnek. Enzensberger egyik tanulmányában rosszkedvű szellemességgel, másodlagos analfabétizmusban marasztalja el korunkat. A nézővé süllyedt állampolgárt látja maga körül, az idomított lényt, aki nem mércének, de szabad prédának látja a kultúrát is, mivel ez a föllazult állapot egyik válfaja a szabadságnak.

Ilyen világban ki nyúl föl a polcra egyetlen verskötetért?

 

*

 

Vers, vagy tanulmány? egyre világosabban látszik, hogy ami a harmincas években pusztán időpont kérdésének érződött, ma az egész, a kultúra kérdése már. Azaz: létkérdés. A műfajok versenyezhettek eddig egymással, föladatot is cserélhettek, de nem semmisíthették meg a másikat soha.

Szerintem most sem tehetik. Hiszen ahogy van drámai helyzet, ugyanúgy van lírai is! Fanyar, elragadtatott, meghitt, szikár, tagadó, halált sóvárgó, halált elutasító, mindenfajta. S ez a lírai állapot elsősorban mégiscsak a vershez kötődik. Hiszek a prózában, az esszében, a drámában, a bennük is kibontakozó monológ erejében, de nem hiszem, hogy József Attila az Ódát más műfajban is meg tudta volna írni, mint versben:

 

(Milyen magas e hajnali ég.
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

 

Ezt a kozmikus sajgást a próza ilyen tömören, végérvényesen nem fejezheti ki. Ugyanígy Pilinszky versbeszéde is fölcserélhetetlen másra:

 

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tüzdelt árva lécek
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.

 

Mit is ír a már többször idézett Eliot? Azt írja, hogy a költészet örökös emlékeztető mindazokra a dolgokra, melyek csak egyetlen nyelven mondhatók el. Vallomását észérvekkel így indokolja: „A költészet dolga mindenekelőtt az érzések és az érzelmek kifejezése; és hogy az érzés meg az érzelem egyedi, a gondolat viszont egyetemes.”

Nem állítom, hogy azok, akik a líra fölöslegessé válásáról hitelesebben fogalmaznak: a líra pusztulásáról beszélnek, és feltétlenül sakállelket növesztenek magukban. De azt igen, hogy rossz bajelemzők. Vajon teljes maradhatna-e az ember, az emberiség, ha csupán csak egyetemes érvényű értelmi képességei fejeződnének ki, s az ami benne egyedi – érzés és értelem –, mostantól kezdve elpusztulna?

Elképzelek egy jövendő esszéistát, aki Dantéról, Shakespeare-ről, Schillerről, Adyról készül tanulmányt írni. Olvassa, jegyzeteli a verseiket; belelapoz a vallástörténetbe, filozófusok írásaiba, de minél többet tud műveikről, annál elkeseredettebben nézi csak a kopár mennyezetet. Valami rettenetesen hiányzik ahhoz, hogy írni tudjon róluk. A kortárs versekből fölpárolgó líraiság! Az eleven visszhang! Mert ne higgyük, hogy ha húsz-harminc év múlva netán elnémulnának a költők, s csak prózaírók, drámaírók és tanulmányírók küszködnének a lét dolgaival, az akkor élő olvasók megértenék a múlt nagyjait. A kortárs költészet elsorvadása a klasszikus költészethez fűződő viszonyukat is szétroncsolja.

De hasonlót tudok elképzelni egy jövendő nyelvészről is! Szavakat vizsgál, mondatokat robbant ki a nyelv sziklás tömbjéből; jelzőket világít meg zöld fénnyel vagy pirossal; rostál, keresztez, szószerkezeteket nemesít – egyszóval végzi a maga dolgát. De ugyan végezheti-e, ha már nem lesz vers? Ha a szavak s ha a nyelv ritmusa nem edződik meg többé a költészet kohótüzében? A vers az emberré válás közben született meg, elpusztulni csak az elembertelenedés közben pusztulhat el.

A vers válsága tehát egyetlen percre se választható el még a tanulmányírás gyakorlatától sem. Az irodalom élő szervezet. Egy vesével még élhetünk, de máj és szív nélkül nem. Lehet, hogy felületi tünetek alapján sokan lemondtak már a versről, s azt hiszik, le is lehet róla mondani végképp. Sajnálom őket – az irodalom felszínes, könnyed ateistái ők. Én, aki egyszerre bajoskodom verssel és tanulmánnyal, Magyarországon csak árnyalati eltéréseket látok a műfajok „helyezésében”. Árnyalatit és időlegeset. Bárhogy keresem is a versíróknál különb prózaírót vagy esszéistát, nemigen találom. A költészet földre rogyására mutató ujj rámutathatna a tanulmányírás zavaraira is. Az esszékből ugyanúgy hiányzik a teremtő szubjektum, mint a versek mögül. Mert hol is vannak valójában a lázba hozó, korszakot és embert megpendítő esszék? Itt van körülöttünk, alattunk, bennünk a múlt. Itt van a félelem, a fölöslegesség égig örvénylő tudata. A fölöslegesen okozott fájdalmaké és halálé. Tükörbe néz az ember, s egyszer csak arra döbben rá, talán elvesztené az életét is, ha ismerné magát. Hol az esszé a határokon átkelő ember gyomorremegéséről? A szomszédunkban zajló lélek-gyilkolásról, amit a vattával bedugott fülünkkel is hallunk? Hol a történelem szétdarabolásáról, amelyet úgy mérnek ki, mint egy kényszervágásban leölt ökör húsát? Nem esszét írunk, még akkor sem, ha tudnánk. Beszélünk csak és fecsegünk. Vagy interjút adunk nyakra-főre. Talán soha ennyi kérdés-felelet műfaj! Kötetek jelennek meg egymás után: Bertha Bulcsu beszélgetései kortárs írókkal. Simon Istváné az „írószobákról”. Kabdebóé a háborús és a háború utáni időkről. Mezei Andrásé, Nádor Tamásé, az Élet és Irodalom Látogatóban… című kötete. Egyik gyűjtemény tartalmasabb, mint a másik. Színesek, tárgyszerűek, fűtöttek. Helyenként érdekesebbek, mint az eredeti műfajban végzett teljesítmények. Szinte mindegyik beszélgetésben ott parázslik három-négy esszé lehetősége is. De ha nem kopogtatnak be a szerzőkhöz a kérdezők, talán az is homályban marad, ami a beszélgetés folyamán föl-fölcsapódik.

Nem egészen értem: a kor embere számára mért kell a vallomásokhoz harapófogó? A helyzet- és a korszakelemzésekhez mért kell gumivégű mankóra támaszkodni? Hogyan is mondja Ady? „Vallani: volt életem dolga!” Vagyis kötelessége. Szó sincs tehát öncélú magamutogatásról az ő esetében. Ami narcisztikusnak tűnhet, inkább csak eszköz.

Vajon hova tűnt ez a belső, vallomásos kényszer az íróból? Mintha egyedül félne nekivágni a sötétségnek, az ismeretlen és kínos dolgok bozótosának! Mintha a másikra bízná magát, akivel megoszthatja a félelmet és a felelősséget. Mintha megnyugtató volna számára, hogy a nehéz titkokkal majd ketten szembesülnek. Ketten a kimondott igenekkel és a kimondott nemekkel fölvértezve!

Mi lehet e mögött az interjúelszaporodás mögött? Az újságkorszak finom rémuralma? Beszéd- és beszéltetéskényszer? Személyiségzavar? A vérrel elkeveredett cenzúra és öncenzúra makacs vírusai? Az egyén eljelentéktelenedésének történelmi ténye?

A kérdések elsősorban persze magamhoz szólnak: hiába szeretnék, még mindig nem tudok, illetve nem merek menthetetlenül személyes lenni én sem. Pedig jól tudom, hogy velem azért történhetett meg néhány dolog – többek közt politika, barátság, szerelem, kisebbségi-ügyek –, mert egy veszedelmesen elszemélytelenedő korban alanyi ember kívántam maradni. Kötetlen, szabad, esendő, naiv, aki a saját élményeiből, de a filozófiáéból is, azt szűrte le, hogy „még a közösségi szellemet se közösségi tudat hordozza, hanem individuális”. (Nicolai Hartmann)

Vers vagy tanulmány? Nekem ez hamis választási feltétel. Egy tanulmány például sose lehet démoni vagy angyali. Félálomszerű vagy – mint Pilinszky alvó szege a jéghideg homokban – végzetszerű. Ilyen csak egy költemény lehet. Ugyanakkor semmiféle tökéletes vers se állhatja el a napot az olyan esszék elől, amelyekben száműzött meggyőződés töri az utat, vagy a kételkedés sötét vakondja araszol előre. A vers vagy tanulmány lehetősége helyett én a vers és a tanulmány ikerlehetőségét választom. Ha tetszik: a lírát és az élményszerűen átélhető ismeretelméletet együtt.

A századokon át líraközpontú magyar irodalomban játszódjék csak le a hierarchiabomlás. Mondjanak csak le a versről az olvasók, sőt maguk a költők is! A nyelv nem mond le róla. Hiszen ha a világ megjelenése, mint ahogy Heidegger mondja, nem következménye a nyelvnek, akkor nem csupán „mi rendelkezünk a nyelvvel, hanem bizonyos értelemben a nyelv is velünk”. Még az se lesz baj, ha a költő már csak a maga számára ír verset. A költészet ebben az ínséges állapotában is megőrzi a világ újrateremtésének személyes titkát.

 

1987

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]