Természet és líraMegyek a mélyúton föl a zámolyi szőlőhegyre. A magas partoldalakról csihatagos bokrok hajolnak fölém s tartanak árnyékot. Itt-ott egy-egy elbitangolt meggyfa, szilvafa és diófa lombja is begomolyog az út fölé, s ettől még sűrűbb, még áthatolhatatlanabb a zöld boltozat. Az az érzésem, hogy nem is közönséges dűlőúton kaptatok fölfelé, hanem egy szelíden kanyargó zöld barlangban, ahová csak hellyel-közzel szüremlik be kevéske napfény. Suttyókoromban is ezt a szőlőhegyi mélyutat szerettem a legjobban a határ sokféle dűlőútja közül. Különösképp nyáron. Ha jöttem mezítláb a hegyre cseresznyéért, szilváért, barackért, vagy ha ebédet hoztam apámnak és a nénémnek, itt mindig elfogott az áhítat. Mintha templomba léptem volna. A bolthajtásszerűen összeérő lombok alatt egyszerre csönd lett. Az egész hegyben visszhangzó karóverés lármája ide nem hatolt be. Seregélyek, lepkék, rigók itt nem röpdöstek. Méhek, dongók, rózsabogarak, szitakötők itt nem zsinatoltak. S maga az agyagos út a legperzselőbb nyárban is hűvös maradt, mint a templomok földje és köve. S a fű is délig, délutánig harmatos. A meghatódás tehát nem is egészen lelki eredetű volt bennem, hanem testi: a meztelen suhanc talp élt át előszörre valamiféle neki való, édeni üdvösséget s az idegvégződések révén az közvetítette ezt a már-már vallásos élményt a test minden porcikájának. Tovább fonva a hasonlatot, rezzenés nélkül állíthatom, hogy a megperzselődött legelő, az átforrósodott por és az átforrósodott mészkövek világa után ez a mélyút maga volt a vigaszt kínáló túlvilág. Akkor még tíz-tizenkét éves fejjel, gyanútlanságom szűz korszakában, egyáltalán nem sejtettem, hogy valamikor majd verseket fogok írni. Verseket, amelyekben a természet az érzékiség titkos hatalmával versenyezve jelenik meg, hol üdén, hol fülledten s elégikusan, hol egy dúvad tombolásával. Negyven év elmúltával ma már tudom, hogy így van. Tudom, ha kísért, ha zsarol, ha fenyeget a világ, az érzékeimen át űzi ezt velem. És lekenyerezni is így szokott. Mintha egy kis Rousseau kuporgott volna a bőröm alatt serdülő koromtól kezdve. S negyven év után ma már azt is látnom kell, hogy ez az érzékenységet mozgósító fogékonyság itt, ebben a lombokkal hajazott mélyúton foganhatott és izmosodhatott meg bennem, mert járhattam én azóta őserdőkben, narancskertekben; Kuba, Amerika, Kanada, Svájc, Grúzia, Erdély, Lengyelország magas hegyeiben, járhattam Finnország vándorsziklái között, melyeket a lustán mozgó gleccserek toltak maguk előtt: csodálkozásaim és az égbe nyúló képzeteim alján, a természet ősélményeként, ennek a mélyútnak a hűvössége és ünnepélyessége támadt föl sejtjeimben újra és újra. Mintha nem a fejemmel, hanem a talpammal, a bőrömmel emlékeznék és gondolkodnék. Lehet, hogy kissé útszélien hangzik, de a bennem munkálkodó lírai érzék kialakulásában a kultúránál is fontosabb szerepet kaptak a nagy hatalmú ingerek: a föld és a láb érintkezése s ennek nyomán minden más érintés. A verseimbe ma is csak olyan ecetfa, diófa, fű, bokor, sóskalevél, lapulevél, árvalányhaj s bazaltkő kerülhet bele, amelyet láttam, körültapogattam, kézbe vettem, sőt nemegyszer megízleltem. Az a panteizmus tehát, amelyet oly gyakran emlegetnek verseim kapcsán a kritikusok, hol a nyárszeretetemet, hol a hóőrületemet emelve ki, távol áll minden filozófiai rajongástól vagy széptani eltökéltségtől. Távol a Zöldek természetvédelmi és politikai küzdelmeitől is. Eredendően élményszerű és tapasztalati. Amiről én csak tudok, mert olvastam vagy hallottam róla, nem tudok igazán. Megtanulni csak azt tanultam meg, aminek örültem már, vagy amitől szenvednem kellett. Sajnos a képzetem is túlontúl földhöz-, akarom mondani tárgyhozragadt. Ott képes csupán fölemelkedni, ahol kapaszkodót talál. A Jákob létráját persze bármikor magam elé képzelem, de csak galambősz színűre kifakulva és olyan létrafokokkal, amelyeken én lépkedtem föl a fészerpadlásra tyúktojásért vagy zsúpkévékért. Ezek a létrafokok akácfából vannak, apám faragta őket gömbölyűre.
*
Ha átszitálom magamon verseimet, egyetlenegyet se találok köztük, amelyiken ne surrant volna át egy rigó, egy fecske, egy galambcsapat; amelyikben ne verődnének össze piros szőlővesszők a szélben, vagy ne sütne óriási nap, és ne szakadna a hó. Hogy mitől és miért van így, eddig még nem foglalkoztatott. Annyi bizonyos, hogy amit az a sokat emlegetett mitológiai múzsa súgott, sose volt több homályos érzésnél. Annyi volt csak, mint egy ablakmegkoccantás vagy titkos kongatás a szívben. De ahhoz, hogy a múzsa súgása ne maradjon puszta érzet, bebábozódó töredék, ellenkezőleg, fejlődjék és egészüljön ki, az anyagot és a tápanyagot is, a helyszínt, a díszleteket, a tárgyiasság csöndes mámorát általában a természet kölcsönözte nekem. Ha örömöt, ha gyászt, ha elragadtatást vagy ha kozmikus érzést szerettem volna kifejezni, sose bíztam rá magamat dagadó vitorlájú nagy szavakra, inkább olyan megfogalmazásokat kerestem, amelyek szemmel is fölfogható áhítatot jeleznek. Például nyári éjjelekről olyat, hogy: „Hold röntgenezi éjszakánként a nyúlánk mákot.” Vagy: „jegenyefáim csúcsáról belátni az égbe”. Sőt, az elvonatkoztatás pereméig imbolyogva olyat is, hogy a „lelassuló szív alól elköltöznek újra a fecskék”. Mit is akarok ezzel sejtetni és bizonyítani? Azt, hogy még a halál közele, az idő múlása vagy a nagy térbeli távlatok érzékeltetésekor is első, ösztönös mozdulatommal a természethez fordulok. Ő az én mércém, viszonyítási rendszerem, példatáram, metaforabányám, metaforaraktárom, érzékenységem közege. A nyelvet üdén tartó harmat is valahonnan a hajnali egekből ereszkedik alá. S éppen ezért néha magam is elcsodálkozom azon, hogy a természet, ez a roppant érzéki száj, ez a forgató és táncoltató örvény nem nyelt eddig magába. Pedig a romantikából kifejlődő természetlíra időről időre új költőket fog magának kötéllel, klorofillzöld zászlai alá. S amikor toborzókedve épp föltámad, sose véletlenül és sose szeszélyből támad föl, hanem veszélyérzetből. A befogott költők kivonulnak a társadalomból, s tüntetően hátat fordítanak neki. A természet ilyenkor szelíd vagy nyers idillek otthonává változik, mint Csokonai A tihanyi ekhóhoz című versében, de megesik az is, hogy búvóhellyé, nádassá, Bakonnyá vadonodik, ahogy különböző korok szegénylegényeinek a valóságban is azzá vált. Hisz semmi sem alkalmasabb nála elrejtőzésre és szimbólumteremtésre a lírában. Legjobb példája ennek a tizenhatodik és a tizenhetedik századi virágének-költészet. A finomabb fajtája egyenes folytatása még a trubadúrköltészetnek, amelyet valamiféle keresztény romantika szült, a vaskosabbja viszont már újabb hajtás. A kor: a reformáció kora. Válságok és megújulások gyötrető ideje. A lelkek fölött két egyház: a nagy hatalmú katolikus és az ellene föllázadt protestáns háborúzik egymással. Ezen belül többféle istenfelfogás, Krisztus-tan, üdvösségeszmény. Az élőknek vagy így, vagy úgy, hitbelileg és erkölcsileg is, választaniuk kell. Könnyű választása természetesen senkinek sincs, mert minden döntés ellendöntés is egyben. Vérre menő kihívás. Ilyen időkben – saját tapasztalatainkból is tudjuk – törvényszerűen megszületik a terror. Az egymással hadakozó felek hatalmasai árgus szemmel figyelik alattvalóik életét: nem érik-e tekintetükben árulás; laza és feslett erkölcsi életükkel nem csúfolják-e meg választott közösségük eszményeit, tekintélyét. Ilyenkor csak kicsit is kihúzódni vagy elmenekülni az életellenes fegyelem alól, csupán egérutak kínálkoznak. Ilyenféle menekülési módnak ítélhetjük az egész virágének-költészetet. A világiasodó városi polgárság egy része s a társadalom peremén élő diákság torkig töltekezett már mindenféle kárhoztatással és tilalommal. Megelégelve az egyház szigorát, csöndes szabadságharcba kezdett saját érzelmi jogaiért. A virágénekek e szelíd földalatti harcnak a dokumentumai. Az énekeket szerző neves vagy névtelen költők nemcsak a könnyen gyanúba keverhető szerelmi szenvedélyt tudták fák, virágok, madarak nyelvén elmondani, hanem még a testi vágyakozás bűnös suttogásait is:
A virágénekekben a természet inkább csak álarc volt, hasonlóan azokhoz a valódi álarcokhoz, amelyeket később, a rokokó korszak farsangi mulatságain az arisztokrácia és a polgárság viselt. Vagyis nem totalizálódott oly módon, ahogy az esztétikailag jól körülhatárolható, modern természetlírában. Karl Krolow, a kortársi német líra egyik vezető alakja hosszú és alapos tanulmányt szentel a modern költészetben lezajló elszemélytelenedési folyamatnak s ezen belül a végletekig csigázott természetlírának. Ő ugyanis szoros összefüggést lát közöttük. Ha a költő valami miatt nem akar önmagáról beszélni, kivetítheti minden érzelmét, minden lelki félelmét vagy zavarát az élő és élettelen természetre. Kivetítheti, és személyiségét elveszítve föl is oldódhat benne. Saját énje helyett megkapja ugyan a világmindenséget: ásványok, fémek nyelvét; sárga borostyánkő koporsóként, amelyekben millió éves bogár fekszik dermedten, és a millió éves idő, de a versben előbb-utóbb bekövetkezik a meghasonlás, mégpedig végzetesen, mert minél mámorosabban a vegetációt beszélteti a költő, annál inkább összezsugorodik az ő világa. Végül mindennek lesz sorsa, küldetése: a tengeri uborkáknak, a csikóhalaknak, a mezei poloskáknak, a háborús lovak elrothadó térdének, a mocsár zöld fátylait emelgető kezeknek, csak neki nem. Látszatra tehát bármilyen gazdag lehetőséget kínál is a természetlíra, gazdagsága aprólékosságba vagy éppen patetikus leltározásba torkollik. Egy ideig így is lenyűgözhet bennünket, de a lírai énről leszakadó természeti versekben, közegellenállás hiányában, törvényszerűen bekövetkezik az elrákosodás folyamata. Nem lévén központi erő, a kis különálló szerkezetek kristályfegyelme megszűnik, s az egész szelleme helyett a részletek veszik át a szót, s ezek a részletek aztán osztódással szaporodnak. Az európai költészet olyan irányzataiban, mint amilyen a szürrealizmus, a futurizmus vagy az expresszionizmus volt, ha kétségbeesve, ha dacosan is, cselekvővé vált az egyén. A huszadik századi európai természetlírában viszont a természet vált azzá, s az egyén pedig az elszemélytelenedés felé halad. A magyar költészetben, talán azért is, mert az idők folyamán kevesebb költői „ideológia”, manifesztum született, mint a franciáknál vagy a németeknél, egyértelműen körülhatárolható természetlíra, egészen a század közepéig, nem eresztett mély gyökereket. Azóta is egyedül Juhász Ferencet fonta be eltéphetetlen, vaskos indáival. Nem szabad elfelejtenünk, hogy igazi és hatalmas ellenállásból született meg az ő őserdő-természetű költészete. Az ötvenes évek sorvasztó szaharájával ő a boldog és boldogtalan tenyészet milliárd gyökerű, milliárd rezdülésű világát fordította szembe. A burjánzó világegyetem-csodát, a „magna naturát”, amely nem ismeri a kopárságot; amely szakadatlanul lüktet, rügyezik, ráng, morajlik, hervad, párolog, óceáni organizmusokkal ad hírt magáról, de amely a meghitt, emberi csodák kigyöngyözésére képtelen. A Tékozló országban ez a természetlíra prométheuszi cselekedet. Ő nem a tüzet, hanem a látomásokat lopta le számunkra az égből. Ennek s még néhány hatalmas arányú művének volt hőse: ő maga. Dózsa-akarat, Dózsa-tűz, Dózsa-fájdalom, Dózsa-őrület, jéggel beablakozott erdők mindenség-csillogása, a Történelmet kardjával fölszántó halál. De a Gyermekdalok főhőse már nem ő, hanem ha jól sejtem, egy vers-világegyetemet létrehozó eltökéltség. Istent utánzó gesztus, amely istenkísértésével mindenkor lenyűgöz, de amelyből az emberi arányok teljesen kimaradnak. Illetve Juhász mindezt átutalja a természetre: a makrokozmoszra, a mikrokozmoszra s a bennünk szétolvadó kultúra nyomelemeire. Mintha a mindenségben lejátszódó omlások, romlások azonosak volnának az emberi lélekben lejátszódó drámákkal. Az emberen kívüli katasztrófák sose válnak katartikussá. Azokat csak elgondolja az egyén, de nem éli át. Juhász a fogalom zárt, esztétikai értelmében nem természetlírát teremt, hanem mindenség-lírát, de a nyelvi vegetációtól kezdve a növények, ősrovarok, fémcsillag-lemezek mámoros katalogizálásáig vagy a tűzözön-izzású képzetektől a személyiség fölfalatásáig pontról pontra a természetlíra módszerét követi, már-már öntudatlanul is. A mitológiai kimeríthetetlenség bűnébe esve Juhász olyan emberfölötti célokat tűzött maga elé, amelyek bármelyik lángelmének a dicsőségére válhatnának, miközben el is torzítanák a legszívósabb lángelmét is. Juhász az idegeiben, a sejtjeiben, a kivételes tehetségében feszülő csodát hagyta elburjánzani, dantei méretű félreértések közben. Lemondott lírai énjéről, erről a legkiszolgáltatottabb emberi adottságról, mert azt hitte, hogy a hatalmas objektivitás majd közelebb viszi őt az istenüléshez. Sajnos csak a méretek növeléséhez vitte közelebb, s valamiféle fennkölt monotóniához. Nincs és nem is igen lehet Juhásznak nagyobb tisztelője nálam. De talán szomorúbb kritikusa sem. A világ egyik legtékozlóbb költőjét kell látnom benne, aki úgy bánik anyagával, kincseivel, mint a huszadik századi fehér civilizációjú emberiség ezzel a földgolyóval: halmozza rajta a megbámulni való dolgokat, de közben kiírtja róla a csöndet, a meghittséget. Fogyasztja s rontja az élethez szükséges levegőjét, s ezzel a fonák mohóságával saját fuldoklását készíti elő. Juhász természetlírára alapozott mindenség-lírája egy Pierre Reverdy-gondolatot idéz emlékezetembe jó harminc esztendő távlatából. Ezt olvastam valahol tőle, s mélyen magamba is véstem: „A művészet és a költészet azért van, hogy a természetből merítse, amit a természet nem hoz létre.” Köznapi nyelvre lefordítva: ne versenyezzen vele, s ne is utánozza eltökélten, mert a végletekig hajszolt naturalizmus akkor is naturalizmus marad, ha kilép a föld nehézkedési köréből, vagy ha a sáska fölbontható szemébe költözik bele.
*
A magyar költők közül Ady az egyetlen, akit nem érdekel a természet. Ha egy egész orgonásdomb illatozna is ablaka előtt, vagy ha őszi erdők cézári vöröse tárulna elé országnyi nagy területen, ő akkor is átnézne rajtuk. Unottan? Fásultan? Álszent közönnyel? Mindenesetre meghökkentő érzéketlenséggel. Benne egy nádassal övezett tó, egy bolondító hársfasor, egy szemet lenyűgöző hegylánc sose érzéki képzeteket ébreszt. Még csak nem is tárgyszerűt, kopárat, de mindig szimbólummá alakulót. Ennyire élmény nélkül nevelte volna föl s engedte volna el a szülőföldje: a hepehupás, vén Szilágy, a versekben megénekelt Avar-domb, a pocsolyás Ér és az ős-dicsőségű Kraszna-árok? Szinte hihetetlen. Lehet, hogy magasba emelő tájélménye nem volt, se komor, se veszélyt ébresztő, se fenséges, de természetélményének mindenképpen kellett lennie. A Májusi zápor után című versében fölpáráll valami kamaszkori, üde és eredendő érzékiség, amelyet nemcsak a kapáló asszonyok térdig meztelen lába indít el benne, hanem a nagy messziről ködlő Bükk és a záporverte mező fülledtsége is. Ehhez hasonló, áttételek nélküli természetvallomással egész költészetében nem találkozunk. Ő, a paraszt-Apolló, a nyár fia, a dionüszoszi megmámorosodások szent ügynöke, a tapintás, a simogatás, a recehártya boldog kalandjai nélkül jár-kel a világban. Egyik közismert versében a Hortobágy poétájának mondja magát. A versben csordát emleget, délibábot és alkonyatokat, de ez a csorda és ez a délibáb csillagtávolságnyira esik Petőfi vagy Arany heverő gulyáitól és délibábjaitól. A két költőelőd úgy ír verseket az Alföldről, ahogy például az „öreg Brueghel” fest le őszben, nyárban, télben egy-egy németalföldi tájat, a hitelesség nemes biztonságával. S leírásaikban nemcsak a látvány pontos, nemcsak a részletek: a kopár szik sarja, a heverő göbölyök csoportképe s a káka közt lépkedő gémek, de a tájra és a természetre rávetülő lelkület is. A múlt századi nemzetszemléletünk, szabadságeszményeink s a múlt századi társadalmat fokozatosan átfűtő népi szemléletünk. Ezért lehetséges, hogy a százvalahány esztendős magyar vidékek – a Kiskunság, a Nagykunság, Bihar tájai – ma is úgy úsznak elénk s pöröghetnek felejthetetlenül tova, mintha csoda folytán eleven dokumentumfilmeket néznénk. Adytól teljesen idegen ez a kívülre vetülő, szemléletes realizmus. Ha bármilyen tájon halad is át – hazain, francián, svájcin –, úgy viselkedik, mintha bóbiskolna. Mintha becsukott szemmel vitetné magát a vonat bársonyos ülésén mindig valami szívet zaklató cél felé, s ha egyszer-egyszer mégis fölnyitja szemét, csupa álomba hulló töredékeket lát: égignyúló giz-gazokat a mezőn; kacagó szelet; tajtékos, pányvás méneket vagy éppen száguldó, vörös szekeret a tengeren. Egyszóval: baljós jeleket, zsúfolt jelentésű látomásokat. Adynak ezt a természetet elutasító tulajdonságát, mint annyi más képességét, elsőül Németh László nevezi meg és írja le a legpontosabban: „Ady Endre Kiskunságára és Koltójára nem kifelé fordul a szem. Ady egyetlen látomása a tulajdon lelke… Aki illusztrálni akarja őt, feledje el a szivárványt, s ha mégis színeket keres, ne használjon más színt, csak a világtalanság színeit: pirosat s feketét; vonalaira is úgy vigyázzon, hogy utána ne hajoljanak a világ telt idomainak, mert ha Ady fákról és hegyekről írt, nem a világ fáit és hegyeit látta, hanem a fák és hegyek ösztövér, lélekbeli jegyét.” Ady tehát ebben is egyedülálló sorból kilépő alakja költészetünknek. Hisz nem csak az előtte járók voltak – Balassitól Petőfiig s Aranyig – kisebb-nagyobb mértékben „természeti költők”, hanem az utána megszületők is: József Attilától Illyésen, Radnótin, Nagy Lászlón át Bella Istvánig s még tovább. Például líra és természet József Attila költészetében a létezés egymáson áthullámzó erői, egymást kiegészítő föltételei. Érdemes néhány sorát idéznem:
Ha egyedül csak Adyból hiányzik ez a természeti hang, vajon mi lehet ennek a tüntetésszámba menő különállásnak az oka? Az, amit – másokkal összhangban – Németh László állít és bizonygat: Ady kivételes gondolkodói képessége? Első hallásra kételkedés nélkül elfogadhatnánk ezt az érvelést, hiszen verseiben és prózáiban nem csupán lírai fölfedezésekre bukkanhatunk, hanem olyan gondolkodói készségre, olyan történelmi és mélylélektani fölismerésekre, amelyek magánlétünk és nemzeti létünk hasadásos, elvadult, gyötrő vagy épp föltámadásos kérdéseit érintik sorsszerű beavatkozásként. Akadnak még olyan értelmezői és magyarázói is, akik a hiányzó filozófiai gondolkodás hőforrásait vélték fölfakadni benne. Ezt a gondolkodói készségét alkatmeghatározó okként – főként ős-okként – bajos volna elfogadni. Adyt különállóvá, az egyedüliek közt is egyedülivé, elsősorban talán nem is intellektuális adottságai tették, hanem megfordítva: a szituációja tette őt mély gondolkodóvá. Saját szóhasználatával élve: az idők beteljesülése, muszáj-parancsa. Éppen úgy, ahogy annak idején Petőfit is a társadalomban, a szellemi életben fölhalmozódó erők összjátéka és önkénye szorította véglegesen bele vállalt szerepébe. Ha csak röviden is, de nézzük, milyen volt Ady pályakezdő, illetve sorsot meghatározó szituációja. Első széttekintéskor a millenniumi Magyarország hatalmon lévő vezetőinek aranysujtásos magabiztosságát láthatta szétindázni mindenfelé a láthatáron. Az ezer esztendőt megélt állam operaházi díszleteit. Ezer esztendő roppant nagy idő a történelemben, s egy nemzetnek, amely ekkora időszak viszontagságát átvészeli, okot adhatna igazi önérzetre is. De a kiegyezéses állam, amely 67 után egyre feledékenyebbé vált, épp ennek az eszmei s erkölcsi önérzetnek volt a legnyilvánvalóbb cáfolata: nem önmaga volt már, nem az eredeti büszke leszármazottja, hanem egy alku eredménye. Egy finoman bearanyozott hamisítás. A nemzet és a nemzetet eltaposó birodalom meghitt idillje „boldog békeidőket” keretezett ugyan; komoly ipari s polgári fejlődésnek adott lendületet, a pántlikákkal betemetett alku tényét azonban csak a rövidlátó szemek elől lehetett valamelyest elrejteni. A századfordulóra világvárossá fölserdült Budapest, utcáival, városnegyedeivel, látványos palotáival, a földrész első földalattijával nem hamisítás volt, hanem kápráztató valóság. De ennek a valóságnak komor árnyéka nőtt. Az a furcsa közjáték, hogy a magyar uralkodó osztály az aradi vértanúk kivégzését „hallgatólagosan” jóváhagyó Ferenc József császárral és királlyal hidat avattat Budapesten, mégpedig a róla elnevezett Ferenc József hidat, a mélylélektan fölfedezőjének, Sigmund Freudnak is kivételes csemege volna, ha gyónódíványára az egész magyar arisztokráciát és a pénz új urait odafekteti. Sok egyéb lehetőséggel együtt ez a hét országra szóló gyógykezelés is elmaradt, s Magyarország lelki-szellemi helyzete törvényszerűen romlott tovább. A millenniumi közérzet, igazolva magát a hatvanhét óta megindult gazdasági fejlődés dús tényeivel, a nemzet politikai állapotainak a megmerevítésére törekedett. Mintha csak efféléket susogtak volna maguk elé a parlament felé robogó hazafiúi szívek: „Semmi, semmi baj a nemzettel, semmi, semmi baj a magyarsággal, elélünk mi újabb ezer évig, különösen akkor, ha az utolsó harminc évhez hasonlóan tovább gyarapszunk. Az, hogy nem vagyunk önállóak és függetlenek, persze nagy gond, de minden megérik lassan. Nemsokára például a tiszti kardbojtok nemzeti színűek lesznek. És különben is lesz harmincmilliós magyar állam, és Balkánon a magyar hegemónia megteremtődik végre!” Adynak ez ellen kellett föllázadnia: „Megölnek bennünket a haza nevében – szakad ki belőle a vád egy újságcikkben. – Betapasztják szemünket, s bevattázzák fülünket. Extra Hungariam non est vita… A haza nevében bedugaszolt lelkű embereket adnak a szegény hazának.” Másutt pedig így panaszkodik: „Ez a piros-fehér-zöld özönvíz még azt a kevés kultúrát is megemészti, ami volt ebben az országban. Szomorú itt élni, ahol Nessi Pálok a hatalom s a Pósa Lajosok az írók.” Nyilvánvaló, hogy ilyen helyzetben egy világosan látó, de tehetetlenségre kárhoztatott fiatal magyar értelmiséginek mindennel szakítania kell. Szakítani a türelemmel, a belátással, a haza hamis fölmagasztalásával. Szakítani a Nessi Pálokkal, a Pósa Lajosokkal, a Rákosi Jenőkkel, Jókai Ferenc Józsefet is magába fogadó ibolyaszemével; szakítani a finomka érzelmekkel, az álnépies helyzetdalokkal, szavakkal, ütemmel, válltartással, mindennel, amit a mozdulatlanság, a petyhüdtség és a kizsarolt anyanyelv már homokszürkére fakított. Sőt, szakítani még a fákkal is, amelyek ott bólongatnak családiasan Arany János verseiben. És meg kell tagadni minden érzékelhetőt, ami szöszös, bársonyos, andalító, s amihez tegnapi kézzel hozzá lehet érni. Szerintem a mindennel való szakítás logikájából következik, hogy Ady a magyar költészet nagy csábítójának, a természetnek is hátat fordít. Még le se írtam a gondolatot, máris megéreztem a mondat fölületes, könnyű siklását. Megéreztem az egyszerűsítést. Ady és a természet viszonya ugyanis ennél jóval feszültebb, bonyolultabb, drámaibb. Nézzük előbb az egészet a fonákjáról: micsoda kivételes aszkézisre van Adynak szüksége ahhoz, hogy éppen ő, a legváltozékonyabb személyiség, a leggazdagabb emberi természet mondjon le a természet fölmérhetetlen gazdag birodalmáról. Lemondjon a mindennapi testvériesülés szent élményéről, napsütésben, havazásban, vagy amikor nyílik a katáng! Ady úgy viselkedik a természettel, mint Káin Ábellel – elpusztítja. Magába öli. De a következő pillanatban már dolgozik benne a bűntudat, az önvád, a megtisztulás vágya és a megigazulásé. Akinek füle van hozzá, kihallja ezt a különös, hideglelős sajgást az olyan verseiből, mint amilyen a Párisban járt az ősz vagy a Fedjük be a rózsát című verse. Egyikben sem a természet a főszereplő, hanem az elmúlás, illetve az elmúlás elleni védekezés titkos életparancsa. A „témák” mögött én mégis ott érzem, mégpedig erőteljesen, a természet-elfojtás kényszerét, bűntudatát, a valóságos őszök mélytudatba lehúzódott, érzéki emlékét. Lehet, hogy az én érzékcsalódásom ez? Az én túlzásom? Annyi bizonyos, hogy Ady egyik kulcsszava a dac: a különbözés gyönyörű hitéből fakadó érzet. És ha ez az érzés fejétől a talpáig mindenét átitatta, miért ne itatta volna át az ösztönvilágát? És mért ne hatott volna a természettel kapcsolatos irodalmi előítéleteire, sőt magára a külső élményekből összeálló valóság értelmezésére is. Ady számára egyébként is csak az a valóság, amit ő hisz annak, ami az ő lelkéből szakad ki. Ő nem lepárolja a világot magának, de a mákszemtől a parasztzsályáig, a héja-násztól Istenig saját rendjébe illesztve megteremti. Más élményeket gyűjt a világból, ő élményekkel ajándékozza meg. Amikor az Elbocsátó, szép üzenetet írja Lédának, a kíméletlennek mondott versben nem csupán a szakítás legfőbb indítékait árulja el volt-asszonyának, de mellékesen elárulja élete s költészete teremtő titkát is:
Így „látott meg” s így teremtett ő természetesen mást is. Így teremtette meg a Magyar Ugar felejthetetlen, lelkiismeret-borzoló képzetét, a Muszáj-Herkulest, a Csók-palotákat, a Hóvár-bérceket, Csaba új népét. Szaknyelven szólva: így teremt összefüggő szimbólumrendszert, mintha földrészeket, vizeket s tüzet teremtene. Költői szimbólumaiban semmi sem érzékletes, semmi sem fogható, semmi sem természeti. Ellenkezőleg, minden erősen stilizált, művi. A holdfény, a Halál-árok, az eltévedt lovas ügetése. Stilizáltak még Léda ajkai is. Mégis ezek az adys kitalációk, adys ráfogások az életre a legtöményebb tárgyiassággal vetekszenek. Pontosan úgy viselkednek, mintha tények volnának. Valójában azok is: lelki tények. Ady vaskos paradoxonjai közé tartozik tehát az is, hogy ő a legvallomásosabb magyar költő, és verseiben nincs semmi megragadható konkrétság. Az embernek néha az az érzése, hogy szentek bízhattak csak annyira a lelki tények sugárzásában, mint amennyire Ady bízott a magáéban. Művészi módszerét ezért se merném vaskalaposan csak a szimbolizmus korszellemet földúsító hatásával magyarázni. A francia és a német szimbolisták föltétlenül megtermékenyíthették, de egész költészetéből az a széptani tapasztalat süt, hogy a szimbólumokban való gondolkodás nem egyszerűen ilyen vagy olyan izmus járuléka, hanem az, hogy maga a szimbólum természeti forma és természeti erő. Az emberi agy, az emberi idegrendszer magnéziumlobbanással fölvillanó képessége. Bizonyság lehet erre a Biblia tömérdek jelképe, az őskultúrák mítoszai, amelyek zsenge formájukban maguk is szimbólumok lehettek. Szimbólum és nyitottság, szimbólum és végtelenség: a lélek és a szellem egymást megsokszorozó erői. Ady, aki egybe akarja látni az egész életet: születést, halált, elmúlt időt és eljövőt, otthont és otthontalanságot, a történelem akaratát s az Istenét is, nem köthette le magát sehova. Lebegnie, gomolyognia, csapongania kellett szabadon. Háborognia két ország: Élet és Halál fiaként. Ha nem a dacon alapuló szituációja kényszeríti ebbe az irányba, robbanó tehetségével legföljebb az Istent helyettesítő panteizmusig jut el. A fordulatról azonban ő maga számol be nekünk:
A Bartóki disszonanciát, amely nemcsak egy ember, hanem egy szellem érvényre jutása is, a teljesség igénye szülte. A feszültségek és az ellentmondások egyensúlyban tartásának a kényszere. Mintha a több évszázadra szétgyűrűző szellemi életünkben Ady egész műve ilyen értelmű ellenpont volna: a teljességet – a disszonancia révén – egyensúlyban tartó különös hangzás, különös erő.
*
Úgy vágtam neki ennek az írásnak, mint a szőlőhegyi mélyútnak, mindenféle terv nélkül. Az elején még fogalmam se volt arról, hogy egyszer csak Juhásznál kötök ki, s a végén pedig Adynál. Hogy milyen ösztön taszigált errefelé, most se tudom. De talán nem is olyan fontos. Egyszerűen, csak jó volt lépkednem a fölém hajló lombok és a fölém hajló költők égboltja alatt. Valójában az se izgatott: jól látom-e őket, s nagy tükreikben magamat. Egyáltalán: jól látom-e a lírát a természettel való változékony viszonyában. Úgy voltam hosszú ideig ezzel a kérdéssel, mint a lélegzéssel: nem figyeltem. Még akkor sem, amikor kapkodva szedtem a levegőt. Annak, hogy most ösztönösen fölkaptam rá a fejem, s izgatni kezd, valamilyen nyomatékos oka lehet. Egyetlen okra gyanakszom határozottan. Arra, hogy az utóbbi évekig eltökélt városlakó voltam. Azok közül az új hitre tért parasztszármazásúak közül való, akik nemcsak felejteni és hódítani akartak, hanem jól is érezték magukat a fővárosban. Szobák, könyvtárak, éttermek, mozik, kavargó presszók légkörében nekem nemigen hiányoztak a fák, a szittyás és csuhés folyópartok. Nem hiányoztak, mert ha akartam, egyetlen hátrafordulásra magam előtt láttam a réti folyókat, a szőlőhegyet, a présházak fehér homlokán ékeskedő napórát, a bitang természetű lódarazsakat, melyek meg-megjelentek a nyárban a fejem körül, mint a levegő sobrijóskái, részegen duhajkodva. De valahogy az utóbbi időben megritkultak régi emlékeim. Mint akinek a levegője fogyott el. És arra döbbenek rá újabban, hogy örülök, ha leülhetek egy bokor mellé lélegezni, vagy ha megleshetem a feketerigót alkonyatfelé, amikor az elszáradt cseresznyefa legfelső ágára ül, és éktelen rikácsolással hoz valami halaszthatatlan közlendőt a világegyetem tudomására. Ez az erőteljes madárkinyilatkoztatás engem néha mindennél jobban megnyugtat. És úgy vagyok vele, s más, hasonló módon visszaköszönő élményeimmel, mint az apai házba visszatérő tékozló fiú: azt is csodálkozva nézem meg, amit szerettem és nagyon is ismertem egykor. A múlt évben ismét jártam Finnországban. S egyik üres estémen végignéztem a televízióban egy dokumentumfilmet a finn erdők állapotáról. A film „orvosi látlelet” volt. Kiderült belőle, hogy itt-ott a finn erdőket is megtámadta a civilizáció számos nyavalyája. A hír országos rémületet keltett. Másnap mindenki arról beszélt, hogyan lehetne elhárítani a bajt. Erős bűntudat lepett meg ekkor: én vajon kétségbe tudnék-e még esni hasonló hazai hírek hallatán? S ha igen: kétségbeesésemben nem azzal a romantikus hűséggel és sajgással írnék-e verset továbbra is a természethez, a természetről, mint azok a múlt századi költők, akik tüdőbeteg kedvesükhöz írtak szerelmi ódákat a végső elsiratás biztos tudatában? Vannak természetvédő próféták s pártok, akik már évek óta Jeremiás hangján jövendölnek a pusztulásba döntött folyókról, erdőkről, óceánokról. Minden mondatuk ezerszeresen igaz és drámai. Tudom, hogy hozzájuk kéne csatlakoznom, mint egyedüli párthoz, amelynek a programját föltétel nélkül elfogadnám. De mert Magyarországon nincs ilyen párt, az ember marad magának, s a természethez való viszonya személyes és meghitt viszonyként lombosodik benne. Mintha Istenhez keresne valaki utat papok nélkül… Az asztal, ahol e szabadon tenyésző sorokat írom, egy szabadon tenyésző kert közepén áll. Hátam mögött akácok, diófák, mogyoróbokrok, cickafarkliget. Jobbra tőlem vadon nőtt cseresznyefák, satnya őszibarackok, bodzasor. A telekhatár szélén daliás vadcsalánok, bürök, lapu, útszéli bogáncs. Úgy érzem magam köztük, mint az a nyelvész, aki szótárban lapozgat. De az egészet most, váratlanul, áthangolja egy semmiből ideérkező, dohánysárga színű lepke. Leszáll egy koponya nagyságú kőre. Előbb csak áll, összezárt szárnnyal, aztán elkezd billedezni rajta, mint Picasso artistái a hatalmas cirkuszi labdán. Mintha a világmindenség titkos és kényes egyensúlyát ebben a percben ő keresné. Nézem a lepkét, s valami kozmikus melegség jár át. Valami befelé, a lélek belseje felé terjedő mosoly. És ha időről időre magam is elhiszem magamnak, hogy a talpam és a föld érintkezése lehetett minden erőteljes természetélményem eredete, s hogy ez az „ősi érzékiség” volt később költészetem izgató eleme is, ilyen „lepkés pillanataimban” azonban fölsejlik valami magamon túli bensőség. A természet ehhez a bensőséghez képest csak köznapi ügy: megszólítható és versbe írható valóság. Susog, esőzik, mennydörög, s köveket lágyít holdsütésben.
1985 |