Várakozás

Ülök a földön. Várok. A „sárga angyalt” várom a Rózsadomb alatti Autóklub udvarán. Már egy órája késik. Kilencre ígérte, s most éppen tíz óra múlt két perccel. Halálpontosan ott leszek húsz perc múlva – mondta a telefonban, s határozott hangjától megnyugodtam. Úgy tetszik, elhamarkodott ítélet volt. Ha arra kér, várjak másfél órát, mert dolga van, előveszek egy könyvet, s elütöm vele az időt. De így csak egy száraz gesztenyefaággal rajzolgatok a homokba. Macska. Tulipán. Hattyú. Aztán egy szörnyeteg mohácsi busófej, csámpás fogakkal s kosszarvval fölékesítve. A rajzokon, mint összevissza-városokon háborús katonák, hangyák masíroznak át. Öten-hatan elhullott kalácsmorzsát cipelnek, nyilván a szemétláda környékéről… Negyed tizenegy. Érezhetően melegszik a betonparkoló, a betonkerítés, a szomszédos rendőrség délre néző téglaépülete is egykedvűen sugározza rám a meleget. Mintha büntetésjárulék volna ez is a hétköznapi türelempróba mellett.

Törülgetem a homlokomat, a nyakamat, s latolgatom, mi történhetett a finoman ellopott időben. Karambolozhatott az én sárga angyalom? Vagy elcsípte valaki útközben? Jobb üzletet kínálhatott neki, mint az én fékkilazításom? Netán túl melegnek érzi az időt, beült valamelyik budai presszóba, és ottfelejtette a piszmogásokhoz szokott szemét a fölszolgáló hölgyek hátsó fertályán? Fél tizenegy. Tehát már másfél óra. De semmi méltatlankodás. Valaha harcias puritanizmussal azt hirdettem: egy lírikus járjon gyalog! érezze talpa alatt a köveket, a göröngyöket, a holdat! Sokáig hű is voltam ehhez az elvhez. Hűtlenségemért, lám így bűnhődöm, ilyen közönségesen.

Fölállok, kisétálok a kapuig. A portás, mint egy kitüntetett, finom szervezet megbízottja, mosolyogva utánam kiált: nyugodjak meg, percek múlva itt lesznek. Visszamosolygok: tizenegy óra lesz hat perc múlva. Érzem, azt kellett volna mondanom neki: kétórai várakoztatás után nem az autóm, hanem én vagyok már a betegebb. Szétzilálódtam mára. Legszívesebben hazaballagnék lábujjhegyen, s Adyt olvasnék otthon, az árnyékos szobában. Talán Az eltévedt lovast. „Volt erők és ó-nádasok / Láncolt lelkei riadoznak”. És köd és ingoványok és bozót. Valaki épp feléjük lovagol. Feléjük, de mégis kellő távolságra tőlük. Kellő távolságra a fölfogható és érzékelhető dolgoktól. A bizonytalanság közegében… Soha senki nem tudta eddig magyarul úgy kifejezni mindenkori eltévelyedésünket, mint Ady. Soha, soha senki a hiábavalóság balladás romantikáját. De az eltévedt, ügető lovas nemcsak a magyar sors jelképe, hanem az űr betyárja is. A borzongató semmi lovasa. Csupa vérzés és csupa titok mögötte. Csupa függőben maradt remény s bujdosásra rákapatott halál! Petőfi híres, nagy tájversében, A puszta télenben a betyár még markáns motívum. Rokonszenvet ébresztő kivert ember, aki láthatóvá teszi magát az üldözöttséget, a kitaszítottságot. Ez a betyár erkölcsileg épp azzal van bent saját társadalmában, hogy gyakorlatilag kitaszították belőle. Az Ady-vers nem ennyire időhöz kötött. Túl van rajta. Helyesebben: mögötte van az időknek. A közege nem a táj és nem a történelem, hanem a mi pszichénk. Az eltévelyedésékre hangolt lelkiségünk… Fél tizenkettő. A portás már nem jön ki vigasztalni, csak bentről, az ablak mögül mosolyog és integet. Egy fej az egymásba tükröződő üvegtáblák zűrzavarában! Ahogy az egyik ablak szárnyát mozgatja a huzat, úgy bújócskázik ez az elgyávuló fej tekintetem elől. A sárga angyal neki is megígérte, hogy jön. De hát ő hivatalos közeg, nem hajlandó csalódni. Nem hajlandó a részvétre sem. Ha sokáig itt maradok, talán még meg is gyűlöl. Végül is milyen jogon emlékeztetem én őt, testi valómmal, az egyesület kudarcára, vagy műveltebb fogalmazásban: megbízhatatlan erkölcsére? Neki semmi köze az autómhoz, se a sárga angyal mezébe öltözött szerelőhöz. Ő csak vigyázkodik, tájékoztat és közvetít. Másfél óráig még futotta is a türelméből, s tartotta bennem a lelket, de másfél órán túl tűnjön mindenki a pokolba, aki beárnyékolja az ő délelőtti közérzetét. Oka lehet egy portás ilyen hanyagságnak? Ugyan! Nahát!

Eszembe se jut, hogy számon kérjek tőle bármit. Jólesne persze pár szó arról, hogy ő se érti az egészet, és hogy az intézménye nevében sajnálja is, de sajnos egyre megbízhatatlanabb a világ, nem beszélve Magyarországról, ahol mosolyogva csapja be egyik ember a másikat, miközben egyikük se fogja föl, hogy a sok becstelenség összegyűlik, országos lesz. Nem fogják föl, hogy az elharapódzó becsapások, átverések olyanok, mint a radioaktivitás: lehet, hogy csak a fű fertőződik meg tőle, de a füvet lelegeli a tehén, s baja a végén majd csak annak lesz, aki a túrós palacsintát megette.

Jólesne, mondom, a figyelem, de mi már erről is leszoktunk. Minél rosszabb egy társadalom, annál személytelenebb. Az egyén akkor tud helytállni, képviselni valamit, ha bizonyosságokhoz kapcsolódhat. Felelősséget vállalni is csak úgy, ha a társadalom többi tagja is azt vállal. Mihelyt bármely közösségben szétrongyolódik ez a finom hálózat, megszűnik az értékek rendje. Gondoljunk csak az olyan régi becsületbeli dolgokra, mint az adott szó fogalma. Adott szó, amely köt és kötelez? Ugyan, ki vesz manapság Magyarországon komolyan ilyen elavult emberi dolgokat! Senki se áll szilárdan a maga sorsában – hogyan is erősíthetne másokat? S különben is, mindenki ott keresi a maga hasznát, ahol a legdúsabb alkalom kínálkozik neki ehhez. Az, hogy nemcsak csupasz gazdasági haszon van a világon, de erkölcsi is, már-már alig merül föl valakiben. Holott e kettő nem áll föltétlenül szemben egymással. Sőt, ha magasról és távlatosan nézzük őket, a legtökéletesebben éppen ők segíthették egymást. Hiszen azzal, hogy az erkölcsi haszon jó közérzetet teremt, és szabad emberi kapcsolatokat, nemcsak az emberi elmét csiszolja, de folyamatosan cselekvésre is késztet. Magyarán szólva: az erkölcs még rossz helyzetekben is a legjobban kamatozó befektetés. Hosszú távon mindenképpen. Hogyan is írja Berzsenyi? „Így minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed.” Tudjuk, hogy így volt, így van, s így lesz, de legyintünk rá. Szerencsénkre, ez az intelem is régi, újabbak viszont nem kopognak és nem dohognak körülöttünk. Hogyan is dohognának! Ha nincs megbízható ember, nincs megbízható igazság se. Sok, sok gondolatra lenne szüksége egy embernek, s természetesen a nemzetnek is, hogy egyik-másik megfoganjon benne, kilombosodjék, és termőre forduljon. De hol vannak ilyen gondolatok ma Magyaroszágon? Hol van ilyen politikai, erkölcsi, és hol van ilyen létgondolat? A két világháború közti ország írói – Móricz, Szabó Dezső, Babits, Kassák, József Attila, Németh László, Illyés, Veres Péter, Halász Gábor, Erdei Ferenc, Szerb Antal, Tamási Áron, Márai Sándor, Cs. Szabó, Kodolányi és még sokan mások kevesebb időt kaptak a sorstól, a történelemtől ezerkilencszáznegyvenig, negyvennégyig, mint ötvenhat óta mostanáig mi, de a rövidebb idő alatt is százszor annyi sorsmélységű kérdést neveztek meg, és százszor annyi szellemi energiát halmoztak föl! A fönti írók munkáiból három olyan gondolatválogatást ismerek, amely a földből föltörő hévizek jótékony hatását utánozva, jelenidejűen is lenyűgöz. Az egyik egy hordalékaitól megtisztított Szabó Dezső-breviárium; a második egy Németh László-szövegválogatás történelmi, nemzet-lélektani fölismeréseiből és filozófiaszintű megfogalmazásaiból; a harmadik pedig egy Illyés-könyvecske. Mindegyik életműsűrítmény, ott lenne a helyük vitára késztető könyveink között. Sajnos a Szabó Dezsőé egyelőre csak kéziratban van, a másik kettő pedig külföldön jelent meg, természetesen az itthon kiadott Németh László- és Illyés-művek fölhasználásával.

Vajon húsz év múlva melyikünk életművéből lehetne egy-egy breviáriumra valónyit kicsemegézni? Erős a gyanúm, hogy egyikünkéből sem. Hígabbak és butábbak volnánk náluk? Már eredetileg annak szült anyánk? Vagy erkölcsileg vékonyított hitvánnyá bennünket a korszak?

 

Háromórás késés után egyszer mégiscsak idesuhog szó nélkül, elkéri majd a papírjaimat, s elvárja tőlem, hogy én se szóljak, mert egy fél szó is elég lenne a megsértéshez. Igen, részvétet érzek, mert a becsapó is becsapott: nem képes önmaga lenni. Szegényes illusztráció egy sorsunkról íródó könyvben.