Egy könyv előszava

Ezt a könyvet már rég be kellett volna fejeznem. Bátortalan elképzelésem szerint is legalább a múlt év augusztusában-szeptemberében. De nem lett belőle semmi. Elmúlt az ősz, a tél, a világpolitika néhány zúzmarás eseménye, s a tavaszi hónapok is leszegett fejjel kerekeztek el mellettem, mint bősz bicikliversenyzők a kormányra hajolva.

Lusta voltam tán? Lassú? Kiégett lelkű szerző, és hagytam porosodni az íróasztalomat? Inkább csak a régi, szolgálatkész bolond, akinek a kezéből ismerősök és ismeretlenek kapkodják ki a napokat, s írásra csupán morzsányi ideje marad. „Levág az Újság, nem ejt rajtam sebet, mellékesen űzöm a költészetet…” – írta epésen és daccal a negyvenéves Illyés. Visszhangként az ő szavára epésen, de dac nélkül, ráadásul ötvenhat évesen, én azt írhatom, hogy nemcsak a költészetet s a próza-írást űzöm mellékesen, hanem az egész életemet! Időm legnagyobb részében hivatalnok vagyok, ügyintéző, gondolatközvetítő, útegyengető, frontkatona, békebíró, áldozat; diplomata magyar és magyar között; néha kinevezett ellenzéki, máskor valóságosan is az; egy csodatevő férfi hamis dublőrje; politikus, akinek újra és újra belevásik a foga minden politikai kísérletbe; lap nélküli ingyen kritikus. És még számos, más álarcban föllépő „közéleti napszámos”.

Bezárkózhatnék és elzárkózhatnék persze én is, előkelően, mint legtöbb pályatársam. Magamra húzhatnám a hivatás finoman csattogó redőnyét, s mögötte zavartalanul végezhetném a dolgom. Az íráshoz azonban nemcsak papír kell, s csönd, nemcsak élmény, érzés, gondolat, kifejezőkészség s teremtőerő, hanem légkör is. Kultúra. Nagy művek szellemileg sivár vagy letarolt vidéken egyszerűen nem születhetnek meg. Ismerve a görögség életrajzát, tudjuk, hogy még egy-egy életerős műfajt is az életszükséglet teremtett meg, s tartott fönn addig, amíg volt benne vér. Az eposzt, a drámát, az ódát, a szónoklatot, a lírai hangulatot szétpelyhező pásztoridillt s a többieket. És ha ez így van a műfajokkal, mennyivel inkább így van ez az egésszel: magával a kultúrával. S a kultúrán belül természetesen az irodalommal is!

Írótársaim pontosan tudják, hogy ezek – a föltevésekre és körülményekre vonatkozó törvények – vastörvények, mégis úgy viselkednek sokan, mintha nem tudnák. Kialakítják saját világukat, ahová külön bejárata van a sorsnak: életnek, halálnak, politikának, a hétköznapok törpe eseményeinek, s várják, hogy ezekből a kétszemélyes, meghitt találkozásokból egyszer csak kilobban a korszakos nagy mű.

Sajnos hiába várják, mert nem lobbanhat ki. Vagy csak elvétve, ritkán.

Ahhoz, hogy jelentős művek szülessenek, nem csupán az alkotónak kell ihletettnek lennie, hanem bizonyos tényeknek és gondolatoknak is. A valóság egy-egy tartományának, részletének. Fölfűtött légkör nélkül a könyvekben ábrázolt helyzetek hatástalanok. Míg a levegőtlen korszakok ábrázolása is csak akkor szorítja össze az ember mellkasát, ha megérződik rajta a kritikai sugallatok forrósága.

De fölfűlik-e egy korszak csak úgy, magától? Fölfűlik-e az érzelmek, a szándékok magányos tűzrakásaitól? Soha. A szellem világában egy-egy pásztortűz is csak romantikus jelenség marad. Nem véletlen, hogy az irodalom nagy korszakait mindig a csapatostól föllépő tehetségek teremtik. Vérbeli nagyság is csak közülük válhat ki.

Korunk: hullámtörő kor. Óriási kő- és betontömbök akadályozzák meg a tehetség együttes partra áradását. Jönnek egymás után a nemzedékek, suhognak, ütköznek, és szétloccsannak. Akinek netán sikerül átjutni a gáton, magányosan lódul tovább, s közben így vagy úgy, de eltorzul. Érvényes ez valamiképp olyan kortárs szerzőkre is, mint például Ottlik, Mándy, Juhász, Dobai, Esterházy, s természetesen érvényes rám is.

Nekik, ahogy én messziről látom, elég az irodalmi élet mély megvetése ahhoz, hogy írói életet éljenek; segíti őket ebben kultúrájuk, hagyományaik, kimondott vagy kimondatlan arisztokratizmusuk. Irigylem néha finom fölényüket. Tudom, hogy nekem is szükségem lenne már végre hasonló méltóságra, tartásra, sőt: idegenségre, erre azonban képtelen vagyok. Számomra szerves irodalmi közélet a tagadás nemes gesztusa révén sem létezhet. Sokra tartom az iróniát, sokra a szellem kalapácsos emberét: a gúnyt – belőlem azonban mindkettő hiányzik. Talán ezért is vagyok lótó-futó embere az irodalomnak. Lapot akarok, műhelyeket, nyilvános protestálásokat, hogy gondolat és tartás együtt halmozódjék föl bennünk. Politizálni is ezért politizálok többet, mint amennyire kedvem és ízlésem volna? Ezért!

Nem titok: huszonöt-harminc évvel ezelőtt indulhattam volna más irányba is. Magasztosabb csúcsok felé. Már akkor átfutott rajtam az a bölcsességgel szövetkezett gondolat, mely szerint az ember többet érhetne el akkor, ha félrevonulna, és elmélyítené kérdéseit, mint ha megpróbálna válaszolni rájuk. De ha vonzott is ez a lehetőség, nem éreztem egészen testre szabottnak. Folyton ott táncolt előttem egy lidérces árnykép: a magyar irodalom jogfolytonosságát komoly veszélyek fenyegetik. Ha például nem szerzi vissza elveszett önállóságát a politikától, nem lesz többé képes megújító nagy művek kihordására, hiszen ahol a bírálatot – intézkedések és művek bírálatát egyaránt – korlátozzák, vagy éppenséggel elfojtják, ott az alkotások meg se születnek, illetve, ha megszületnek is, eltorzulnak. A nagyság nem a „természeti” és „szellemi tünemény” lesz, hanem engedélyezett nagyság.

Minden irodalmon kívüli sürgésem-forgásom, boldogtalankodásom hátterében egyetlen titkos erő munkált és munkál: valahogy fönntartani magamban a magyar irodalom közismert szerepének a folytonosságát. Ha nem lehet mindig írásban, akkor az írástól ihletett gesztusokban és cselekedetekben. A mellékesen űzött költészet és prózaírás ma egyébként is több szabadságot ajándékoz az embernek, mintha csak író volnék mindenestől.

 

1986

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]