Forgácsok a földön

Építkezni csak jó lelkiismerettel lehet. Ez mindenre vonatkozik.

 

*

 

Hinni valamiben még nem megoldás, de a megoldás kezdete.

 

*

 

Régi tapasztalat, hogy a fiatalok azokat az igazságokat fogadják el végül is, amelyeket előszörre érdemes kétségbe vonni. Mert a kétségbevonhatatlan igazságok hidegek, fölényesek, még kötözködni sem érdemes velük. Ráadásul unalmasak is.

 

*

 

Úgy dolgozom, ahogy élek: reménytelenül. Amikor leülök írni, sose tudom, hol kötök ki. Reménytelenségemet épp ez a kockázatos és bizonytalan kaland képes csak föloldani.

 

*

 

Amikor már az embernek semmije se marad, csak a reménye, az már a tökéletes reménytelenség maga.

 

*

 

Az aranybányászok – ha csak olvastam is róluk – mindig rokonszenvesebbek voltak, mint az ékszerészek. A képzettársítás és a további összehasonlítások tetszés szerint folytathatók.

 

*

 

Felejteni sokféleképpen lehet: úgyis, hogy nem a lényegre akarunk emlékezni.

 

*

 

A gonosz ember legtöbbször kényelmes. Idő után már ezzel is pusztít.

 

*

 

A hatalommal bármilyen emberi gyöngeség összefonódhat, mert a hatalom önmaga megismerésére fordít legkevesebb figyelmet és erőt.

 

*

 

A hatalmon lévőknek mindig lehet érvük ellened. A legkezdetlegesebb érv, amely mindenkor beválik, az, hogy te hangosabb vagy a kelleténél. Ezért szeretik, ha belesodorhatnak mindenféle kényes vitába, mert ilyenkor az indulataidat jobban megfigyelhetik, mint az érveidet.

 

*

 

Hogy mi a véleményem az író közéleti szerepléséről? Röviden csak annyi: ha bent lehetek valamiben, legyek a közepén. Ha pedig nem, akkor legyen meg a jól kiszámított távolság.

 

*

 

Az emberiség legnagyobb szabadságharca az lesz, ha belekezd abba a küzdelembe, hogy saját vérengző múltjától elszakadjon.

 

*

 

Aki fél valamitől, csakis elvontan tud gondolkodni!

 

*

 

A költészetben is csak a legnagyobb erőfeszítés hozhat meglepő eredményt, akár a súlyemelésben.

 

*

 

Szerencse, hogy a lángelméknek nincs igazi önismeretük. Ha volna, eleve reménytelennek látnák a munkájukat, mert tudnák, hogy amit ők akarnak, azt mások nem akarhatják, mivelhogy képtelenek rá.

 

*

 

A félművelteknek mindig kapóra jön egy-egy tetszetős fogalmazás. Például: „szép az, ami érdek nélkül tetszik”. Kevés fölháborítóbb gondolatot ismerek ennél. Vajon lelkesíthette-e, fölgyújthatta-e József Attilát, ami Horthynak, Weis Mannfrédnek, Teleki Pálnak, Gömbös Gyulának érdek nélkül tetszett? Különben is egy milliomosnak vagy egy hatalmon lévő politikusnak semmi se tetszhet érdek nélkül, még ha megesküszik is rá, hiszen már eleve az érdekei korlátozzák.

De függetlenül a társadalmi és a politikai tagolódásoktól, amelyek meghatározzák az ember érdekeit, mondjuk Bartóknak érdek nélkül is mást jelentett a szépség, mint Hitlernek, Churchillnek, Sztálinnak.

Mi lenne, ha tudatunkban cselekvőbb gondolatoknak adnánk szállást. A sok közül – rögtönzésként – csak egyet írok ide: „Szép az, ami megváltoztat; ami földúl, megrendít, fölszabadít; ami szembesülésre kényszerít magammal.”

 

*

 

Szabad nem lehet az ember egyedül. De szenvedni egyedül kényszerül.

 

*

 

Egy előítélet attól sem értékes, ha veretes múltja van.

 

*

 

Aki többet ért meg a világból, mint amennyit egyelőre szabad vagy tanácsos, többnyire tragédiát okoz valakinek vagy saját magának.

 

*

 

Az a gyanúm, hogy a fájdalom szüli mindig a leggyakorlatiasabb filozófiákat.

 

*

 

Az ember nem hagyja el szívesen ellenfeleit, míg le nem győzi őket. Ha más győzi le helyette, kielégületlenséget érez. Bűntudatot.

 

*

 

Az értelem és a pénz sok erkölcsi gondot segít megoldani vagy enyhíteni. Egyszerűen azzal, hogy a dolgok valódi állapotát megszünteti, vagy más oldalról szemlélteti őket.

 

*

 

A halálnak is van stílusa. Többnyire zagyva, visszataszító és érthetetlen. Kivételes pillanatban viszont egyenesen avantgard.

 

*

 

Semmilyen élőlény nem torzulhat el annyira, mint az ember. S így az életet, a valóság képét se tudja senki és semmi annyira eltorzítani. Gondoljunk csak a háborúkra, a koncentrációs táborok szörnyű képeire, a mosolygó tömeggyilkosokra.

 

*

 

A közönség mindenben szereti a titkot, a titokzatosat, amit nem ért. Szereti a bűvészmutatványokat, a rejtvényfejtést, a bűnügyi filmek talányait, de a költészetben kifejeződő titkokat nem szereti. Bennük ugyanis a saját létével kellene szembesülnie.

 

*

 

Fiatalok, sose felejtsétek, hogy az ajándékba kapott világ az ajándékozóé marad!

 

*

 

Vannak jó cselekedetek, amelyek épp a nyilvánosság kizárásával fordulnak fonákjukra.

 

*

 

Azt mondod: nincs kis igazság és nagy igazság, csak igazság van. Szép és nemes gondolat, amíg kimondod, mivel az eszmék világában is a demokrácia mércéjével mérsz. De próbáld meg a végéről végiggondolni ugyanezt. A helyrehozás igényéből. S meg kell látnod, hogy a véleményed kissé sántít, mert egy kis igazságtalanságot mégis könnyebb helyrehozni, elsimítani, rendbe tenni, mint egy nagyot.

Íme, egy újabb példa arra, hogy minden gondolat csak a kiterjedéseivel igaz és teljes.

 

*

 

A gondolkodó általában a múlthoz fordul, mert jövőt tételez föl. A cselekvő viszont a jövőhöz, mert azáltal, hogy cselekszik, már szakított a múlttal és a szemlélődéssel. Mindkettőtől eltérően a költészet: egyetemes érdeklődés és cselekvés. A jelenidőt a múltra és jövőre is kitágítja.

 

*

 

Egy fiatal nő mondja férfi ismerőséről: „Nem az a baj, hogy ilyen vagy olyan hibái vannak. Azokat valahogy elviselném. Sokkal riasztóbb és lehangolóbb, hogy nincsenek erényei.”

 

*

 

Ami formátlan, ami alaktalan, ugyanúgy kiábrándít, mint ami tartalmatlan és üres.

 

*

 

Az embereknek azért van szükségük „nézetekre”, mert az eszmékhez vagy erőtlenek, vagy nem is értik őket. Továbbá azért, mert az eszmék ellentmondásosak, a nézetek viszont szilárdnak tűnnek.

 

*

 

Csak jellemes embereket szabad izgatni. Bennük nem torzulhatnak el az indulatok, a célok, s nem torzul el a gyakorlat sem.

A legfontosabb föladat tehát – még a sorrendiségben is az –, hogy jellemes embereket neveljünk.

 

*

 

Ahol a munkamegosztás fejletlenebb, ott az emberi kapcsolatok melegebbek, bensőségesebbek. Mert egymásra utalva és egymást felváltva végzik az emberek a munkát. Ma én kazalozok nálad, holnap majd te kazalozol nálam, te zsákolsz, te ölöd meg a disznót.

Úgy látszott sokáig, hogy az igazi társadalomra jellemző munkamegosztás a szabadság egyik feltétele. Méghozzá: a legfőbb! Ez az elképzelés csak ésszerű gondolat volt, de nem életszerű!

 

*

 

Vannak fogalmak, amelyeket csukott szemmel tudok csak leírni. Ilyen fogalom a probléma is. Nem kapcsolódik a tudatomban semmilyen képzethez. Nincs gyöke, magja, emlékezete, ős-moccanása bennem, mint például a látomásnak, vergődésnek, a sajdulásnak. Ha elfogadom is, idegen marad. Ha pedig lefordítom, érzem, hogy magyar jelentései: gond, talány, megoldásra váró kérdés, titok, ágbogas föladat, megoldandó vagy megoldhatatlan rejtély, satöbbi, csak tanácstalan tipródások a fogalom körül. Azonos értékű szó hiányában a filozófia magyarázatát engedem belemaratni az agyamba. Nicolai Hartmann írja: „A probléma – a nem tudott tudása”.

Ez legalább – ha nem is a nevét – a lényegét árulja el.

 

*

 

A nyelv maga is elkötelezettség. A nyelv maga is erkölcs. Tisztátalan lenne a lelkiismeretem, ha belenyugodnék abba, hogy azért a nyelvért, amelyen lázbeteg vagy mohazöld szavakkal verset írok, másoknak, bárhol éljenek is, bűnhődniük kell.

 

*

 

Semmilyen eredetkutatással, családfakutatással nem foglalkoztam eddig. Őseim közül, akik szemhatáromon belül mozognak, egyedül apám dédszüleiről hallottam. Telek nélküli jobbágyok voltak, s ezt onnan tudom, hogy amikor 1848-ban az új szelek lengedezésére kertnek való földet osztott szét jobbágyainak a gróf, ő maga bátorította apám dédapját: ne szemérmeteskedjen, hasítson csak ki nagyobb telket a családjának, még majd áldani fogják érte. A dédapa szót fogadott, s a grófnak, aki a zámolyi temető boltozatos nagy kriptájában pihen, igaza lett. Bármikor hazamentem Pápáról vagy Pestről, az első utam szertartásosan ebbe a kertbe vezetett. Az udvar, a kút, a szérű fölismerhetőbben az otthonom volt, nekem mégis a kert kellett: a ribizlisövény, a krumplisorok, a golyó luggatta körtefa, a pillangózó mák, a széttekintés tágas színhelye. Ha keletre néztem: a református templomtornyot láttam fehéredni, s kissé jobbra tőle a katolikust. Még távolabb a temetődombot, a középkori templommaradvánnyal. Északra pedig a Vértest, a szőlőheggyel. Nyár volt vagy ősz, én a küszöb átlépése előtt mindig a kerttel kezdtem. Talán azért, mert hazaérni én nemcsak anyámhoz, apámhoz akartam, de a diólevélhez, a gyalogútra boruló rozshoz, a nyúl-megrágta káposztatorzsákhoz is. Sőt mintha minden emlékem külön haza akart volna érkezni velem.

Ha eredetemet kutatnám egyszer, a természetről kellene beszélnem. S mindenekelőtt a kertről, ahol a természettel közelebbről megismerkedtem.

 

*

 

Illyés 1940-ben adta ki Összegyűjtött versei-t. A kötetet a háború után egy fiatal költő-teológus barátom, Bajusz Benő ajándékozta nekem. Fölütöttem a könyvet, és szakaszokat szemelgettem belőle. Egyszerre csak ezt olvasom:

 

Előbb a kalapot, aztán a kabátot,
aztán nyakkendőmet tettem le a székre.
Hazaértem. Anyám gyors főzéshez látott,
hallatszott a tojás vidám sercegése…
Nyitva volt az ablak, künt liba csapkodott
a házvégi ólban, ugattak a kutyák.
Ültem csak merengve, az ismerős zajok,
hozzámnyúltak s lágyan vetkőztettek tovább.

 

Furcsa. Átmelegedtem a soroktól, mintha nem is verset olvastam volna, hanem mintha beszélne hozzám valaki. Nem, nem is valaki, de közvetlenül a költő: a fiatal Illyés. Folytatnom kellett az olvasást.

 

Tétován az öreg szekrény tetejéről
kinyúlt ekkor felém s szinte hivalkodva
hitet tett egy téli almának illata
a szegények rejlő, halk szeretetéről…

 

Ez az: a téli alma illata! A szoba, a világ, a szegénység, a hazaérkezés hasonlíthatatlan élménye egyetlen pillanatba belezsúfolva. Az én világom!

Később, amikor már Proustot olvastam, a hársfateába mártott süteményről szóló részt, utólag még inkább megértettem, hogy mi történt velem. Megértettem, hogy egy íz, egy illat micsoda titkos erők mozgatója lehet. Micsoda emlékezetrobbantó ősélmény. A „madeleine” ízére Proustban az idő hatalmával szemben az eltűnt gyerekkor támadt föl hatalmasan. Egy harmatcseppekre épített rejtelmes palota, egy vasárnapi harangszóban megkonduló emlék: a vidéki Franciaország! Illyés téli almájának az illatában én nemcsak a magam gyerekkorára, a magam szegénységére, a szegénység jótékony légkörére ismertem rá, hanem a közös emlékekre. Ami másokkal összeköt.

A későbbi válogatásokban újra és újra föllapoztam ezt a verset. Megnéztem: a helyén van-e? Többnyire ott volt. Talán hihetetlen, de engem ez, a verset is belengő téli alma illata indított el a költő és a prózaíró Illyés nyomdokain szétnézni a világban és az irodalomban is.

 

*

 

Egy levél. „Kedves Barátom, régóta gondolok arra, hogy meg kellene változtatnod a neved. Az új név az észjárásodat, a viselkedésedet, a politikai szerepléseidet is tökéletesen jellemezné. Hogy mi lenne az a név? Keresztapai ihletem szerint: Dr. Utólag.”

 

*

 

A jónevű színésznő földúltan érkezik haza egy új darab tizedik próbájáról. Áttüzesedve panaszkodik férjének, hogy színésztársai kelletlenek, unják a „művészetet”.

– Biztosan azért – mondja –, mert itt Magyarországon lassan mindenki mást csinál, mint ami a dolga volna. A filmrendező horgászik, a mérnök kutyát nemesít, a költő dudafejet és vésőnyelet farag. Sőt, ezt-azt bütyköl még a politikus is. Általában – országos hírnévre áhítozva – szakácskodik. Ezek után, drágám, arra kérlek, vegyél nekem egy fémsatut a születésnapomra.

 

*

 

Aki megszállottan és eltökélten akar valamit az életben, annak még az erőszakra hajló világ is ki van szolgáltatva.

 

*

 

Minden tehetetlenség megtalálja a saját mentségeit. Vagy azt, hogy a cselekvés a mi korunkban önáltatás: tengeri csata egy fürdőkádban, vagy azt, hogy a rosszat segíti az, aki egy esélytelen korban cselekedni akar. S lám, nemcsak mentségeket talál, de ráadásul még erényekre támaszkodva is érvel, akárcsak az a pap, aki testsúlyával a szószékre dőlve prédikál.

 

*

 

F. E. íróbarátom szigorúan korhol, amiért én még a fölleltározott ellenségeimet se tudom gyűlölni.

Csepülését töredelmesen, sőt irigykedve hallgatom. Igaza van: hiányzik belőlem a lendületes, a mámoros gyűlölködés tehetsége. Fölgyújt a harag gyorsan, de néhány óra múlva már a pernyéjét is elfújja belőlem a szél. Inkább sajnálom az embereket, mint gyűlölöm. Talán egy nagy indulatokat mozgósító korban, mely a gyűlöletben is fölkínálja a nagyság esélyét, mint Dantonnak, Marat-nak, Adynak, magam is a bosszú és a düh kiválasztottja volnék, de a kicsinyeskedések lankasztó korában a gyűlölet csupán gyűlölködés. Álmomban már verekedtem dögnagy sasokkal, de szúnyogokkal még nem.

 

*

 

Amit akarok, azt szeretem és féltem is. Ezért bocsátkozom ritkán utcai verekedésekbe az irodalomban és a közéletben is. Legtöbb ellenfelemhez mosolyogva közeledem: hadd lássák, hogy nemcsak az érveimmel kell megbirkózniuk, hanem az érveimet tápláló derűvel és nyugalommal is. Politizálásom hátterében egyetlen erő táborozik: jó lelkiismeretem.

 

*

 

Haynauról, az aradiak hóhérjáról ezt mondta Radetzky: „Haynau olyan, mint a borotva, használat után el kell tenni.”

Zseniális – tüzesedik át a találó megjegyzéstől egyik író barátom.

Mintha kést vágott volna belém, belülről összecsuklok. Zseniális az lett volna, ha Radetzky tábornok ezt mondja: Haynau olyan, mint a borotva, tehát nem szabad elővenni.

 

*

 

Vannak nyelvteremtő és nagy formateremtő költőink: stílus- és szókincs-fejedelmek, akik a kifejezés irodalmának ugyanolyan korszakos uralkodói, mint akármelyik nagy történelmi uralkodónk. Ilyen például Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Arany, Ady, József Attila, Weöres, bizonyos korszakaiban Juhász és Nagy László. De ütemteremtő, ütemalakító költőnk már jóval kevesebb akad. Jó, ha négyet-ötöt fölsorolhatunk a kezdetektől máig. Mondjuk: Balassit, Szenci Molnár Albertet, Berzsenyit, Adyt, Nagy Lászlót. Ők azok, akik nem átvett formákhoz igazították hozzá elsősorban a nyelvüket, hanem akik nyelvünk belső energiáit ismerve, szabadítottak föl belőle olyan hajlamokat, amelyek leginkább kifejeznek bennünket. Egy közismert példa talán jobban megvilágosítja a gondolatot: ahogy a görögség természetének a homéroszi hexameter s a belőle nemesített ütemváltozatok feleltek meg leginkább: a magyar nyelv természetének – a Németh László által oly sokat emlegetett tagoló ütem. Ez mutatta meg nyelvünk jellegét, jellemét, izomműködését, szívdobogását.

A magyarság keresztény hitre térésével – ha lassan és észrevétlenül is – kettős nyelvhasználat kezdődik el. A tanultak és a tanulatlanok nyelve érhető okokból másként alakul. A tanultakét átszínezi a német, a latin. A nyelv két ágra szakadása, magától értetődően, a tagolásban – a versbeszédben – is két ágra szakad. A regösénekek, a mondókák, a ráolvasások, az apokrif imák üteme még, jó ideig átlüktetett a középkori vallásos énekeken, jó példa erre az Ómagyar Mária-siralom is, de az egyre általánosabbá, „egyetemesebbé” váló latin kiszorítja a barbár ütemezést. Ami pedig nem hivatalos, csak természetes, hol maradhatna másutt otthonos, mint a nép körében? A virágénekeket s a lator dúdolásokat szidalmazó prédikátorok, hitvitázók haragjából érezheti meg az ember, hogy mi minden termett és tenyészett a törvényesség kerítésein kívül. Sylvester János, a 16. század nagy magyar humanista írója egynémely rejtelembe akaratlanul is beavat bennünket. 1541-ben készült bibliafordítása utójegyzetei között arról ír, hogy a virágénekek nyelve rendkívül hasonlatos a Biblia képekben fogalmazó nyelvéhez. „Az illyen beszéddel tele a Szentírás, melyhez hozzá kell szokni annak, az ki azt olvassa. Könnyű kediglen hozzászokni az mü népünknek, mert nem idegen ennek az illyen beszédnek neme. Íl illyen beszidvel naponkid való szólásában. Íl ínekekben, kiváltképpen az virágínekekben melyekben csudálhatja minden níp a magyar nípnek elmijinek éles voltát az lelísben, melly nem egyéb, hanem magyar poézis.” Sylvester persze még hasadt lelkű szerelmese nyelvünknek. Fél a rágalmazóktól, a hurrogóktól, a „fennkölt” szellemek pocskondiázásától. Ugyanis mentegetni kényszerül magát. Így folytatja. „Mikoron illyen felsíges dologban, illyen alávaló píldával ílek, az ganéjban arant keresek, nem azon vagyok, hogy a hísságot dícsírjem. Nem dícsírem azt mirül az illyen ínekek vadnak, dícsírem az beszídnek nemesen való szerzísit.”

Ilyen előzmények után érthetjük meg Balassi költői forradalmát. Nyelvi, formai, tartalmi újításait egyképpen. Bornemisza Péter zord homlokráncolása neveli a fiatal ifjút a költői toll forgatásában. Kezdetbeli mesterével együtt egy német vallásos könyvet fordít, aztán zsoltárokat ültet át magyarra, de huszonöt évesen kiszakad belőle a magyar költészet – dadogások utáni – tiszta hangja.

 

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!
------------------------------------------------------
Neked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

 

Ez a vers – erőteljes tagolásával – visszautal még Bornemisza Siralmas énnéköm tetüled megválnom kezdetű versére, de a benne feszülő erő az egész magyar poézis gazdag hévizét fakasztja föl. Balassi latin, horvát, lengyel, török, oláh, német, olasz nótákra ír verset, de a mintául kiválasztott verseknek csak a rímelését és szótagszámát követi, azaz a külsőségeit, a belső dobogásában ugyanazt a magyar tagolást engedi érvényesülni, mint a későbbiek közül Berzsenyi, Ady, Nagy László. Ezt az erőt már Szenci Molnár Albert is észreveszi. 1607-ben kiadott zsoltárai előszavában három magyar éneket említ nagy elismeréssel. A három között is legékesebbnek Balassi alábbi versét érzi:

 

Bocsásd meg Úristen, ifjuságomnak vétkét,
Sok hitetlenségéi undok fertelmességét,
Teröld el rútságát, minden álnokságát,
Könnyebbíts lelkem terhét.

 

Szenci szóhasználatában a legékesebb nyilván a legteljesebb, a legformásabb, vagyis a legmagyarabb. Zsoltárfordításaiban ezt a mélyben munkáló lelkületet juttatja szóhoz minden rímbeli és dallambeli megkötöttség ellenére.

 

Az embereket te meghagyod halni,
És ezt mondod az emberi nemzetnek:
Légyetek porrá, kik porból lettetek!
Mert ezer esztendő előtted annyi,
Mint a tegnapnak ő elmúlása
És egy éjnek rövid vigyázása.

 

Németh László Adyban látta föltámadni, sőt századok után kiteljesedni nyelvünknek ezt a sajátos lobogású, a görögtől és a nyugat-európai ritmusoktól elütő, tagoló feszes ritmusát. Azt, ami a sejt-rendszerében is jellegzetesen magyar. Természetesen Németh László ebben a jellegzetességben nem a korlátozó, hanem a fölszabadító erőkre szavazott. A hajszálcsövek és a lombkorona áramló erővel összehangolt működésére. Sajnos, a magyar ritmusról írt törvényerejű észrevételeit ugyanúgy nem dolgoztuk föl, mint sok egyéb, jövő-távlatú gondolatát. Pedig a ritmusteremtő és -alakító Nagy László költészete, mely ősének tekintheti Adyt, Berzsenyit, Szenci Molnárt, Balassit, a regősöket, a magyar és bolgár bájolókat, újra napirendre tűzhetné nyelvünk és az új helyzetbe került magyar versformák megvitatását. Hiszen az egyre elterjedtebb szabadvers, anti-vers, prózavers, mint költői alakzat, elválaszthatatlan a nyelv alkatától. Aki például a manapság megjelenő tömérdek vers közt csak külső idomok alapján próbál tájékozódni, föltétlenül zavarral küzd. Én azt hiszem, oszlatná a zavart, ha a nyelv legősibb és legállandóbb eleme: a ritmus segítségével is megpróbálna ítélkezni. Ehhez azonban éreznünk kellene a nyelv földmélyi szívhangjait, méghozzá azzal az abszolút hallással, amellyel ez kivételes tisztasággal Balassi, Berzsenyi, Ady, Nagy László költészetéből kihallgatható.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]