A panaszos hangról

Nem irigylek senkit, aki kötelességből, kíváncsiságból vagy magánszorgalomból hétről hétre, hónapról hónapra végigolvassa irodalmi lapjainkat és folyóiratainkat. Már a mennyiség miatt is megerőltető teljesítmény, hát még az érzelmi hatások miatt! A legtöbb megjelenő írás – legyen bár vers, novella, kisregény, dráma, cikk – vérrel szennyezett, keserű levet ereszt, mint szapulóban a hús.

Olvasom az Élet és Irodalmat: szellemi életünk „könnyűlovassági” lapját. Kezdem az utolsó oldalon, Szekulity Péter gördülő, színes riportjával. Gyors mondatai látszólag a felszínen futkároznak, de mire végükre ér az ember, a szája íze megkeseredik. Csupa fintor a világ. Zavarodottság s tehetetlenség minden vonalon. Szélhámosság, komolytalanság, farát riszálgató csőd. A riportalanyok közt szóba kerül a becsület? Mintha gyermekláncfű bolyhát fújta volna világgá a szél. Volt, nincs, ne is keressük. Üres a szem, a lélek s a társadalom tonnás kérdéseiről papagájok beszélnek… Soraiból azt hámozhatom ki, ha nagyon akarom, hogy bal oldalunkon itt rángatózik egy jobb sorsra érdemes ország, szája sarkában torz vigyor, talán egy görcsoldó segítene rajta, de nincs kéznél semmi.

Lehangoltságát Szekulity olyan finoman s olyan iskolázott előkelőséggel csomagolja be a stílusba, mintha szétvágott disznófejet göngyölgetne selyempapírba.

Nem megszépíteni akarja a valóságot, csak elfogadtatni. Szalonképessé tenni a fölháborító dolgok fölötti morfondírozást.

Félre ne értse senki: nem pályatársamat ugatom meg, csak arról beszélek: milyen remekül megtanultunk fogalmazni és sikamlóssá válni a megkérgesedő viszonyok között. Az ötvenes évek „irodalmi pesszimizmusa” főbenjáró bűn volt. A bevallott rosszkedv: hazaárulás. A jelenkori kiábrándultság, csüggedtség, pocsék hang már-már az erkölcsi tartás jele. Az igazmondás tartozéka. A meglágyult forradalmiság az idők múltával roppant nagyvonalú lett: bearanyozott nyelven akár undorodhatunk is! Karunkon ringathatunk mocsarakat, fertőzött földrészeket, mint Juhász, és a nagyarányúságtól elfogadhatók, sőt lenyűgözők is leszünk.

De nézzük tovább a lapot. A fiatal írók helyzetéről kezdeményezett vitát. A hozzászólások hangja ugyanolyan fátyolos, fanyar és keserű, mint amilyen Szekulityé. Mintha nem is vitatkozó írásokat olvasnék, hanem panaszos üzeneteket. Megannyi Mikes Kelemen-i levelet valamilyen jelen idejű száműzetésből. „Nem vagyok fiatal író – írja Kurucz Gyula. – Nemzedékem tagjai sem azok. Önfenntartási küzdelmekbe, dacba, ügyeskedésbe, bizonytalanságba fáradt generáció a miénk. Fiatal az az irodalom, melynek szerzői valóban fiatalok…”

A rodostói hang kertelés nélkül tör a felszínre. Mert vallani már régóta szabad: morogni, óbégatni, gúnyolódni, akár napestig. Elismerni a leveretésünket; elismerni azt, hogy halál kacérkodik velünk a nyári délutánokon, s gyöngék vagyunk az ellenkezésben, de megkérdezni, hogy kiért s miért maradtunk lelkileg angolkórosak, már nem ajánlatos. Illetve, ami még ennél a helyzetnél is rosszabb: a számonkérő hang eszünkbe se jut.

Pedig a folyóiratokon túl, az önálló szerzők is műről műre halmozzák föl a zavarba ejtő kérdések sokaságát. A megemésztetlen, a szégyellnivaló, az elképesztő életek roncstelepi hangulatát, Aki például figyelmesen elolvasta Galgóczi és Hajnóczy kisregényeit, Csurka drámáit, Fekete Gyula töprengéseit vagy Moldova késheggyel írt szociográfiáit, elhűlhet a lehangoló jelenségek tömegétől: a közérzet, az erkölcs, a mélyre süllyedt remény állapotától. Mindegyikőjük könyveiből az kristályosodik ki összegzésül, hogy a hetvenes évek Magyarországa – a derűsebb ellenpontok: életszínvonal és szabadabb mozgás ellenére is – beteg lelkületű ország. Kallódók, meghasonlottak, önpusztítók szédelegnek a társadalom minden rétegében. Becsapottak, igazságnak fölesküdött alkoholisták, a szocializmus kikosarazott vőfélyei, koravén bölcsek, legyintők, egykedvű állampolgárok, akik az ország albérlőinek érzik magukat. Hivők s vonzó megszállottak? Ilyenek nincsenek. Vagy ha mégis akad belőlük néhány, előbb-utóbb megcsomósodik bennük az akarat, a csak azért is remény izomzata, s elijednek önmaguktól.

Moldova könyve: A szent tehén nemcsak példaműnek, hanem az ország lelkiállapotát illusztráló műnek is tekinthető. Minden sora a textiliparról szól, de maga a könyv jóval több ennél: hajmeresztő dolgok ördöghintájaként forog, hiábavalóságok búcsúi zsivajában. Százezer példányát úgy kapkodták szét a vasipariak, a tanítók, az építészek, az óvónők, a hivatalnokok, mintha egy zöld utat kapott pornográf regényt vehettek volna kézbe, teli csiklandós, pajzán, sőt ordenáré fejezettel.

Mi mást leplez le az olvasók szemérmetlen mohósága, mint azt, hogy a társadalmi igazságok iránti szomjúság ott tart napjainkban, ahol a szexualitás homályba tartott képzetei és ingerei lappanganak: már az is kielégülés, ha beszélhetünk róluk!

Az irodalom időről időre kiadja magából még a legkeserűbb epét is, de az olvasó eközben csak a „lelkigyakorlatig” jut el, mert épp a valóság legpőrébb kimondásakor éli át az ideggyötrő tapasztalatot: beszélni lehet, de érvényt szerezni a szavaknak, a fölismeréseknek alig-alig. Az ilyen egyoldatú lelki cselekvés vagy az illúziókat hizlalja, vagy gátlásossá teszi az egyént. A nemi élet zavaraihoz hasonlóan, zavart okozhat ez a világgal való kapcsolatunkban is. Hisz aki nem gyakorolhatja a mindennapi, értelmes igazmondást, fokozatosan rákényszerül arra, hogy a nyilvánvaló igazságokat is kikerülje. Ezzel kiöli magából a közösségi élet, a közösségi érzés, a közösségi vállalkozás minden csíráját, s törvényszerűen elkertelődik. A magára maradó ember pedig kizárólag saját önzése, alkalmazkodása, kiegyezései révén jut előre. Ez az a pillanat, amikor elkezd morzsálódni a társadalom, és széthullik egyedeire. Hazudok, csalok, ügyeskedem, álarcot öltök, legyintek, s a jövőmet semmiképp se egy közösen jóváhagyott elképzeléshez igazítom, hanem a magaméhoz.

A rész – ily módon – nem része, ellenkezőleg titkos vetélytársa marad az egésznek.

Nem kell tehát föltétlenül másik megszervezett erő ahhoz, hogy egy országban „kettős hatalom” alakuljon ki: elég a lelkekben lejátszódó meghasonlás. Elég, ha az egyének – nyílt szembeszegülés helyett – elszakadnak a központi akarattól, és más értékrendet alakítanak ki magukban, mint a hivatalos szervek. Más értékrendet a munkában, a tisztesség fogalomkörében, mást a szavak és a cselekvések megsérült viszonyában. A néma bírálat azonban csak félmegoldás, mert abból, amit hagy magában megbukni az ember, nem lesz igazi győzelem soha: fáradtság lesz, közöny, meddőség, tanácstalanság.

Ne szépítgessük: a kortárs magyar irodalom ennek a társadalmi közérzületi állapotnak a csüggesztő beszámolóit írja. Rossz álmainkat, melyekben barátot siratunk korai haláláért, vagy késsel rohangálunk a városban meztelenül; iszunk, dühöngünk, olajos ronggyal tömik be a szánkat, aztán földobnak bennünket egy teherautóra döglött halak közé.

Lelkiállapotunkon persze ébredésünk se sokat segít, mert idegbajunkat ugyanolyan adottságnak tekintjük továbbra is, mint eszkimó a végtelen hómezőket.

A bőrömön érzem, a satuba szorult idegeimen, hogy az önkorlátozás hosszú távon – a lét korlátozása is. Az élet változatos lehetőségeinek a megtizedelése. Unalomszülő eszme. A panaszos hang bővített újratermelése már-már akaratunktól függgetlenedik.

Íróként s olvasóként is aggódva figyelem a mai magyar irodalom égalját: közeledik-e valamiféle változás? Íródik-e könyv, szerkesztődik-e folyóirat, amely az igazság raktárra való termelésén túl megvillant valami egyebet is? Erőt, kedvet, részegségig fokozódó vallomásvágyat. Valamit, ami emberfölötti vagy ember alatti, de a lélek belső végtelenjéből szakad ki. Ady, József Attila, Móricz, Németh László vagy Szabó Lőrinc azért adnak nekünk személyes ajándékot, mert a társadalom kínálta keretekből kitörve mindig az emberi lét magasából nézték a társadalmat. Panaszkodásuk így nem puszta panasz volt, hanem létszemlélet. Bizakodásuk sem leegyszerűsített bizakodás, hanem az ember üdvösségkeresésének a föltétele.

Ortega szerint minden nemzet más szellem. Tehát más kultúra is – tegyük hozzá. Más érzés és más gondolkodás fölismerhető rendszere. Ez az első hallásra nacionalistának tetsző megállapítás nem több, mint ha gyümölcsökről beszélve azt mondjuk: ez húsos, ez magvas, ez csonthéjú. Az ilyen megkülönböztetés önmagában még sose jelent különállást.

Legföljebb önazonosságot jelent, amely nélkül egyetlen nép se élhet felnőtt nép módjára.

Az irodalmunkat én azért látom a borús tengődés állapotában vergődni, s kiemelkedő értékeivel is csak félsikerig jutni, mert ha egy nemzet nem közös vállalkozás, akkor minden mozdulatában ott van a bizonytalanság reflexe. S ott van ez a szellemében is.

A mai kormányzatnak láthatóan és elsődlegesen gazdasági céljai vannak. Azt hiszi, hogy a gazdasági eredmények majd maguktól értetődően átváltoznak nemzeti értékekké. Nem változnak át! Sőt az is megtörténhet, hogy az ismerős példázat érvényesül a mi esetünkben: a szépen fölépített házban rossz közérzettel ülünk, esszük a hideg málnakrémet, és hallgatjuk a meddőségünkről szóló híradásokat.

A saját keserű levében forgó irodalomnak a siránkozásokon s a botrányos leltárkészítéseken túl meg kell tanulnia föllázadni a cselekvés jogáért küzdő élet nevében. „Az ember egy módon használhat a világnak, ha rendbejön önmagával” – tanúsítja egy élet bölcsességével Németh László.

De önazonosságra nemcsak az egyénnek – egy nemzetnek, egy nemzet irodalmának is szüksége van.