Tengert fölébresztő mondatok

Olvasok. Regényt, novellát, cikket, filozófiát, közgazdaságtani összefoglalásokat, verseket. Olvasok, mint aki utazik, mint aki nyomoz, mint aki bizonyítékokat keres, vagy leltárt készít – ceruzával a kezemben. Ami kiugrik a szövegből, aláhúzom. Néha csak egy érzékeny, idegbeteg jelzőt. Máskor kemény és érdes szókapcsolásokat; ellentétes világokat összeötvöző nagy csillagközi képeket, metaforákat, tengert fölébresztő mondatokat. Ha régi, halott oktatóim közül bárki is visszatérne, könyveim láttán szomorún csóválhatá a fejét: hát, barátom, ez bizony malacmunka.

Én persze, tiszta lelkiismerettel tudnék bólogatni: az bizony, tanár úr, méghozzá a javából. De nekem így tetszik, mit csináljak? Épp elég volt tisztelni a könyvet diákkoromban, bekötni mindig, szinte pelenkázni. Tartottam is magam az előírásokhoz.

Azóta a kezembe kerülő könyvekkel összeütközöm, összekeveredem, együtt hálok, megszököm. Némelyikre ráborítom az asztalt, némelyikkel megrészegszem. Emlékszem Semprun Nagy utazására, szégyenem volt és titkos diadalom egyszerre. Nem tudtam, mert nem tudhattam, és még most se tudom, elviseltem volna-e mindazt, amit a történet elbeszélője megélt, végigkínlódott a fogság és a halál természetellenesen mozgó világában, kívül a körülményeken s belül a körülményeket húszéves fiúpillantásokkal térdre kényszerítő helyzetekben. De ha ezt nem is tudtam, azt viszont igen, hogy még soha senkinek a keze járását, az esze járását, a szeme járását, a váltakozó derű és a halál visszafogott méltóságában nem éreztem olyan közelinek, mint az övét. Hó és üvegszilánk havazta be a tájat, a sebeket, az idegeket. „Szép dolog a gondolkodás, de egyelőre csapdába estünk, mint a patkányok… Szedd össze magad, pajtás.”

 

Ezt hallom gyakran azóta is. Szerelmesek és halálraítéltek firkálják teli a falakat úgy, mint én a könyveimet.

 

Olvasok tehát, és mozgásba lendülök. Élek. Néha a történetekkel, a fejtegetésekkel, a képzelet sejtszaporodásával párhuzamosan; néha farkasvicsorítással – ellenükre. Ejtőernyőzve szállnak le a könyv oldalaira a kérdőjelek, s a mogorva aszkéta felkiáltójelek. De mások tévedése – ami persze lehetséges, hogy csupán az én mértékem szerint tetszhet annak – sohasem ütött vitézzé. A köztünk támadt feszültséget jobban szerettem és becsültem, mint a köztünk húzódó szakadékot. Ismét csak hó és üvegszilánk együtt. Szerelem és háború. Emlék és újraélés. Gondolat, ami gondolatot szüntet meg úgy, hogy sarjaszt. Walter Benjamin írja: Baudelaire bizonyos verseit azért írta, hogy másokat, melyeket előtte írtak, szétzúzzon vele.

A költészet egész története belefér ebbe a mondatba. Kétszázötven ragyogó oldal sűrűségéből időnkint ennyi is elég. Hiszen legtöbbször úgysem az egész fontos, hanem a rész; nem a tudás, hanem a tudás fölé feszülő szivárványhíd, a láz és izgalom gyönyöre – az a megnevezhetetlen valami, amire ez vagy az a titok fölfeszít bennünket. Különben is: „A lelkünk nem tudattalan. A lelkünk ismer bennünket. Lelkünk, amelyről nem vettünk tudomást, tud rólunk” – mondja R. D. Laing angol lélektudós.

És mert mondja – vele örülök. Vele, a tudóssal mert a tetszetős fogalmazás egy füst alatt bozótirtás is az újra és újra elvaduló vidéken.

 

A könyvet dicsérni ma? Épp ma, amikor sokan megcsöndítették már fölötte a lélekharangot? Amikor hitelesnek, megrázónak, szükségszerűnek ítélhető látomások egy új vízözönt emlegetnek, mely hullámnyelvével benyalint a könyvtárpolcokra, s viszi szemünk elől a könyveket: maradék morzsáit egy letűnt kultúrának?

Marshall McLuhan izgalomba sodró rémüléseire gondolok elsősorban. Az írás volt a civilizáció körforgásos korszakainak alapmetaforája – állítja –, de a gondolkodó gépek korszakában makrokozmikus jelbeszéddel állunk szemben, vagyis egy új kultúra megjelenésével. Egyszóval: a könyvek nem megbízhatók többé, s az írás korszakának a letűntével új metaforára van szükségünk. Mi mást mondhat erre az ember, aki olyan világban él, ahol sem a szóbeliség, sem az írásbeliség, sem az érzékelések másfajtájú képessége nem jutott túl a dadogáson, mi mást mondhat, mint hogy éljenek a nagy kétségbevonók, a jövendő vőfélyei, éljen McLuhan is, a sziporkázó szellemű kikiáltó.

Mondom, de csak dörmögve magam elé. Mert ki tagadná, hogy a tömegtájékoztatási eszközök révén az emberiség váratlanul belépett saját jelenébe, s hogy tapasztalataink már nem a logika sorrendjébe, nem az egyenesvonalúság láncolatába illeszkedve hatnak ránk, hanem az egyidejűségek többszólamú súlyával. 1972 decemberében például ugyanazokat a képeket látja – láthatja vagy láthatná – a kubai paraszt, az osakai munkás, az angol felsőházi képviselő, mint egy fiatal magyar értelmiségi vagy egy izraeli tornatanár.

De amilyen ostoba és káros lenne ezt tagadni, ugyanolyan káros lenne kizárólagossá avatni. Mert az emberiség ebbe az újszabású jelenbe is csak múltjával együtt tud átlépni.

Az új csillagképek mellett megőrzi a Gutenberg-galaxis szétrobbanthatatlan értékeit is.

Még akkor is, ha némileg átrendezve.

Mert mi volt eddig a könyv? Élők és holtak legyőzhetetlen nyelve. Bányamélyek és sóvárgások nyelve. Istenek nyelve. Nem látható zugok nyelve. Hártyákon végigcsorgó vér nyelve. Kivégzés, összeesküvés, ellenállás nyelve. Egy könyv, szemközt a rémuralommal! Az anyaghoz való közeledés és távolodás nyelve. A hité és a hitetlenségé. A mindenütt jelenvaló szellem üzenete, amely behatolt az egyiptomi sírkamrákba, odacipelt az inka emberáldozatok szertartásaira. Nyelv, amely beszámolt a fájdalomról, s mondta a mondhatatlant. Szembesítette Tolsztoj és Dosztojevszkij világát, a személyiségen átszűrt világok kölcsöncsodáját és érvényességét; megmutatta Raszkolnyikovot és Julien Sorelt, két égtáj szomorú világosságában; József Attila arcrezdülését, amikor ezeket a sorokat írja:

 

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

 

Mondjam még?

Gyakran azt is pótolta a „valóságból”, ami hiányzott belőle, de szükség volt rá; ami elgondolható volt ugyan, de elbeszélhetetlen.

A könyv múlt is volt. És távlat is. A lehetőségek és lehetetlenségek emlékezete.

Tagadhatatlan, hogy a helyéről kimozduló ember-emberiség az írásjelekről, a betűkről igencsak kezdi átemelni tekintetét a látható világ képeire, mozgalmasságára. Nagyon sok helyen a szóbeli kultúrákból lépve át a mai látó-halló-érzékelő korszakba. Utazások, filmek, tévék, képeslapok, rádióadások Niagara-vízesését hallgatva és szemlélve, úgy látszik, mintha az ember valóban szemtanúvá és résztvevővé válna.

De azzá válhat-e!

Vajon az érzékelési mezőnkbe nem tódul-e be annyi új valóságelem, valóságösszefüggés, valóság-tuskó, valóságfüst, hogy a fölfoghatóságnak ugyanolyan akadályaival kerüljünk szembe, mint ahogy az írásbeliségről kinyilatkoztatja McLuhan.

Illetve elszemélytelenítve: a mcluhanizmus, amely engem önkéntelenül a futurizmus korai korszakára emlékeztet. Gyakran még a szóhasználat, a gondolkodás olvadékonysági foka is azonos. Hogyan is fogalmazott Marinetti? „A századok legkiemelkedőbb csúcsán állunk!… Miért kellene hátranéznünk, ha ki akarjuk tárni a Lehetetlen rejtelmes kapuit? Tegnap meghalt az Idő és a Tér. Már a teljességben élünk, miután megteremtettük az örök, a mindenütt jelenlevő sebességet.”

Akkor még a sebesség, a fölgyorsulás, a kihívó mozgás volt a kartácsként szétröppenő jelszó. Ma a gondolkodó gépek, a hírszerzés, a hírközlés forradalmai. Tehát elsődlegesen mindig valami technikai előrehatolás. Mindig, ami fejleszthető, finomítható, sokszorozható, civilizációgyökerű.

Ízetlen dolog volna a mcluhanizmusról ugyanazt megjósolni, mint amit a futurizmus virulásáról, szerepéről, részeredményeiről mi már tudhatunk. Nyilván más lesz a röppályája és a megtermékenyítő hatása is. De annyit azért mégsem hagyhatok szó nélkül, hogy a századforduló nagy hiedelmei közé tartozott, hogy a civilizáció tényei elsöprő módon mindent megújítanak. Társadalmakat, létformákat, művészetet. A gépek s a nagy városok új érzékelésképességet fejlesztenek ki az emberiségben. Aztán a gépimádók s a száguldás megszállottjai mögött kezdtek föltünedezni a népélet tudósai: a néprajzosok, a régi kultúrák előkaparói, a Frazerek, a Bartókok, a Henry Moore-ok s kiderült, hogy ez utóbbiaknak semmivel sem volt kevesebb érdemük a század értékeinek megteremtésében, mint amazoknak. Épp a legidősebb dolgokat tűzbentartók egészítették ki az újdonsághajszolókat.

És ez ma sem, holnap sem alakulhat egészen másként. A kerék valaha lángelméjű találmány volt – mondja McLuhan –, de napjainkban már divatjamúlt… a repülőgép lassításánál használja.

Remek, de inkább csak sziporkázó hasonlat. Mert a kerék ismét csak technikai érv. De az írásbeliség, amit ott sejtet mögötte, csak részben technikai. Egy könyv, például, ha befogadják, megszűnik könyv lenni. Egy könyv lehet maga az egész világ. Lehet jelenlét és búcsú. Lehet a nem létező valóság, amelynek a neve: teremtés. Lehetek én, aki itt úszkálok most is a szavak felszíne alatti áramokban, s lehetsz te is, aki épp becsuksz egy könyvet, hogy amíg élsz, sose csukódj be.

 

1973

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]