Álom a fiatal kritikusokról

Még soha ennyi fiatal költőt Magyarországon! Nem múlik el se hét, se hónap, hogy ne jegyeznénk meg egy-egy porondra lépő nevét. Mintha boldog és duhaj tengerimalac húzkodná ki cédulájukat valamilyen Sors-föliratú, tömött dobozból.

Hát még a sorbanállók, a kilincselők, a fölbujtogatottak, az okkal vagy ok nélküli gőgösek, a tülekedésből jó ízléssel kiszakadók.

De a jelentkezés, a megjelenés még hagyján. Hanem ami utána következik. Jön a kínos forgolódás a dobogón minden lehetséges égtáj iránt. Jön a félig-költő, a félig-ember állapot: a kéz helyett uszony, a láb helyett pata; jön a szánalmas dobogások és rugdalózások hajnala, éjszakája.

A jogos és a jogtalan rugdalózásoké.

Igen ám, de ki dönti el, illetve ki döntheti el: mi jogos és mi jogtalan a jelentkezők tarka seregének? Mi, felnőttek? Mi, örökös zavarodottságban felnövők, visszanyesettek, ifjúságunk mögött kocogó Sancho Panzák? A tapasztalataink alapján, nem vitás, akár lángelmék is lehetnénk. De épp a költészet löki el magát leghevesebben az elraktározható tapasztalatok hombárfalától. Természetéből következik, hogy tapasztalatot előz – azaz új tapasztalatokat készít elő. Korszakos, új, meglepő és megrendítő csakis olyan költészet lehet, amire senki se várt, senki se számított.

 

*

 

Jönnek a fiatal költők, de nem jönnek – vagy nem jöhetnek – új értelmezők: a kritikusok. Holott a fának csak sötétben nincs árnyéka, kiterjedése. Napfényben igen. A jól működő irodalmak is mindig fölnövesztik saját kiterjedésüket, hasonmásukat.

Az Új Írás egyik régi számában Szabó György jóvátevő szándékkal, szinte már bűntudattal ír az irodalom peremén kóválygó, izgalmas, dohogó, sérülékeny fiatat verselőkről, akik vannak s még sincsenek; akik dobhártyát recegtetve röpködik körül a szerkesztőségek mennyezetlámpáját. Szép, szép, de bármelyikünk bűntudatánál fontosabb lehetne – egy-egy fiatal kritikus vallomása: ők hogyan látják.

Vallomásuk?

Fontosabb és gondolatszikráztatóbb lehetne még a tévedésük is. Mert mi az, ami nem zavarral és nem kuszasággal kezdődik a világon? Rimbaud, a költészet legfiatalabb csodalénye az érzékek és az érzelmek tudatos összezavarására sóvárgott, hogy valami soha-sem-volt újat gyűrhessen maga alá.

De hivatkozhatok más példákra is. A fiatal ökölvívók sem idős mestereikkel versenyeznek a nyilvánosság előtt. Ez a fölállás igazságtalan és méltatlan lenne mindkét részről. Legalábbis az első jelentkezések idején.

 

*

 

Az ifjú költőhad nyomán vagy az ifjú költőhad táborhelyei körül ott kellene sürögniük, tűnődniük, acsarkodniuk az új bírálóknak is. Az ifjú kérdezőknek, a rajongóknak, a még gyanútlan kétségbevonóknak s bujtogatóknak: „Fiúk, a szavak vonatok, hozzák az egykedvűség cementjét vagonszámra, ne rakjátok ki őket! Sztrájkoljatok az unalom ellen, mert a soronkövetkező napszámosok ti lesztek!” Vagy tárgyilagosabban: „Fiúk, ahol sok a vers, kevés a vér. Kevés a költészet is, mert pótszer csupán. Némelyitek átválthatná a verset lapátra vagy drámára, udvarlásra vagy haragra. Netán prózára, cikkre, az emberi, a nemzeti, a társadalmi önarckép megteremtésére.”

Mert a kritika nemcsak a művek utóélete lehet, hanem a nemzőjük is. A környezetük. Értékeik tolmácsa, váltóőre. Értelmezés nélkül manapság épp a legmélyebbre ereszkedő alkotások maradnak távlat nélküliek. Épp azok homálya vastagszik, amelyek a homály ellen születtek. Mert az eseményeket értelmüktől és céljaiktól beláthatatlan távolságok választják el. Áttételek és feszültségek. A két pont között egyenes vonalat húzó kritikusok boldog mesterségének véglegesen befellegzett. Persze ugyanígy befellegzett az „ámbátorok”-nak, a „nohátok”-nak, az egy igen-nek és az egy nem-nek. A jóra és rosszra fölosztott gondolkodás önkényes elfogultság csupán, semmi köze sincs sem a valósághoz, sem az eszmékhez.

George Steiner írja valamelyik tanulmányában: a művész kormányozhatatlan erő. Jó, fogadjuk el a közhely emlékezetes megfogalmazását. De kérdezzük meg máris: a kritikusnak nem a művészekkel párban kell-e bejárnia az előre nem látható utakat? Méghozzá kivetítve az eseményeket, a kalandot, a veszélyt, a súrolt vagy az elkerült tökéletességet; a feszültséget, amely a szemlélő és a szemlélt között már csak a helyzetből eredendően is kilobban. Azaz: a vérbeli kritikusnak ugyanúgy hasfelmetszést kell végeznie, mint a vérbeli költőnek. Jövendölni sem a költő nemes szerveiből jósolhat, mint régi madárjós-leszármazott, hanem a sajátjából.

Manapság különösen, amikor nemcsak a világ-magyarázatokat és világ-elemzéseket sajátítja ki a tudomány, a közgazdaságtan, a politika, hanem a nyelvet is. A nyelvet, amely még a bibliai veszedelmek napjaiban is képes volt Noé bárkájává változni s befogadni minden emberi értéket.

És ahogy a költészet nem élhet meg a gondolkodás, a nyelv történeti szabadságharca és újabb kori mozgalmai nélkül, ugyanúgy a kritika sem. Nem engedheti meg, hogy élet, halál, szerelem vagy a hajnali elfáradások ködét egy váratlan rendelet elsöpörje. A sokféle értelmezés világában a kritika végül is költészetté válik: megfogalmazza saját szenvedését, kételyeit, saját ellentmondásait, saját tudása mellett tudatlanságát. A nyitott vers fogalma mellé írjuk már oda végre a nyitott kritika fogalmát is, amely középiskolás fokon és egyetemi szinten túl is azt jelenti, hogy nem valami-ről kell írni, hanem a bírált művet föl kell nyitni, mozgásba hozni, idegeit átfújatni a széllel, saját elképzelésünk részévé avatni, meghosszabbítani, hiszen, ha az író saját műve kritikusa, amikor írás közben építkezik, töröl, alakít és átalakít, ugyanígy a kritikának is meg kell teremtenie saját költői többletét: ami már szépirodalom. Az olvashatóság s a nehezen közölhető gondolatok miatt maga a műfaj egyre inkább rá is kényszerül erre.

És kitől várhatná ezt az ember, ha nem a fiatal költőkkel együtt izzó vagy szégyenkező, egy füstöt, egy lángot beszippantó fiatal kritikusoktól?!