A kiegyensúlyozottság ára

Hogy milyennek látom irodalmunk pillanatnyi helyzetét?

A válasz előszörre mélyről jövő sóhajt indít útnak, s rögtön utána egy közhelynek számító gondolatot.

Kezdjük ez utóbbival.

Sosem rózsás az irodalom helyzete, ha már ilyesféle kérdésekre kell az íróknak válaszolniuk. Mindnyájan ismerjük a lakodalmi filozófiát: egyél vagy távozz! A lendületes jókedv nem kíván magyarázatokat.

Aki dolgozik, az a munkán töpreng, akinek pedig nem megy a munka, azon, hogy mért nem megy. Jobbik esetben: mért nem úgy megy, ahogy mehetne.

Irodalmunk jelenlegi helyzetére ezt a látszatra kedvezőbb változatot érzem érvényesnek. Hogy mért csak látszatra kedvezőbbet? Azért, mert a valóságban ez a „jobbik eset” a legrosszabbal is érintkezik. Ki tagadná, hogy aránylag nem elég jó az irodalmunk? S ki merné állítani, hogy nagyon jó? Ami jó benne és ami nem, valamiféle higgadt kiegyensúlyozottságban találkozik.

A kiegyensúlyozottság pedig kolonc az irodalmi életen. Ami felemás: lefokoz. Állapotot rögzít, amiből nehezebb kimozdulni, mintha valami egyértelműen rossz volna.

De hagyjuk az elvont okoskodást.

Induljunk ki a tényekből. A hatvanas évek elején csapatostul jelentek meg azok a művek, amelyek öt év után is jobban foglalkoztatnak bennünket, mint a manapság megjelenők. Illyés Kegyencére, Juhász és Nagy László költői csúcsteljesítményére gondolok elsősorban: lenyűgöző verskatedrálisaikra, melyek nemcsak arányaikkal, látványosságukkal törtek magasba, uralták a terepet, de lényegükben is hordozták a nagyság igényét, a nagyság arányait. Mellettük prózairodalmunk is emelkedni kezdett. Másféle rendeltetéssel, másféle izgalmakkal csigázva érzékenységünket, másféle lökésekkel indítva el bennünket a nemzeti önismeret útján. Fejes és Sánta regényei, Cseresé, Somogyi Tóthé; Szakonyi, Moldova, Galgóczi, Csurka novellái és másoké is, Mészölytől Mándy Ivánig, Hernádiig; Csák Gyula, Mocsár Gábor társadalomrajzai szinte egyidőben jelezték a társadalmi, a politikai és erkölcsi földmozgást.

A könyvek, szándékok, műfajok egymástól váltak izgalmasabbakká, s árnyalataikkal azt a közös igazságot fejezték ki: ha egy korszak irodalma izgatott: a korszak föladatokat lát maga előtt. Azért is részletezi sokféleképpen, hogy majd annál pontosabban elvégezhesse. Annál körültekintőbben.

Jóllehet, gyakrabban voltak irodalmi botrányok, félreértések, de több érték is született. Nézzünk csak át a kerítésen: ugyanez volt a helyzet a lengyel és a szovjet irodalomban is.

Tekintsük ezt véletlennek vagy inkább törvénynek? Egy regényalakot befolyásolhat a sors, más útra téríthet a véletlen, de – mondjuk – egy kor regényirodalmát csak törvények szabályozhatják. Mindenekelőtt a társadalom mozgása.

Az irodalom jelenlegi „kiegyensúlyozottsága” a társadalomét tükrözi tehát?

Sajnos, igen.

Ez pedig többszörösen is leleplező. Mindenekelőtt azért, mert mozdulatlanságával tükrözi. Még pontosabban szólva: azáltal, hogy csak tükrözi: úgy azonosult vele, hogy lényegében magára is hagyta. Nem talál ki semmit, nem javasol semmit, nem kér számon semmit. A hatvanas évek elején megjelenő társadalmi rajzok, regények, tanulmányok azt készítették elő – ha mással nem, izgatottságukkal –, ami a gazdasági élet átszervezésének a gondolatát érzelmileg is megérlelte.

Azóta mintha kimerült volna az irodalom. Szám szerint ugyanannyi könyv jelenik meg, mint akkor, de eseménynek tekinthető mű – eltekintve néhány összegyűjtött verskötettől – sokkal kevesebb akad. Vagy ha mégis akad, hatása erőtlenebb, mert egyedül érkezik, nyugtalan, zsörtölődő társművek kísérete nélkül. Az a bizonyos trombitaszó, melyet Darvas oly biztatónak, lelkesítőnek hallott azokban az években, mintha a föld alól hallatszana, egyre mélyebbről, egyre rekedtebben.

Olyasfélét érezhet mostanában az ember, mintha az egykor lejáratott eszmények után az irodalom ráunt volna a valóságra is. Ráunt volna, vagy nem tudna vele mit kezdeni. Nem a hiteles beszámolók, az oknyomozó riportok megcsappanását hiányolom, nem is a nyomukban támadt forgószél porfátylait, hanem a kíváncsiság és a kutatás izgalmát, amely kísérte őket.

A kutya otthagyja a csontot, ha lerágta.

Ez történt az irodalommal is?

De megtörténhet-e vele ilyesmi egyáltalán? A szellem nem ismeri a befejezettséget, csak a folytonosságot. Ami kész, máris átadja helyét a készülőnek. „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág…” Lehetséges, hogy az irodalom sem azért torpant meg, mert befejezett valamit, hanem azért, mert nem fejezett be?

Azt hiszem, ezen a csapáson kell továbbindulnunk, hogy a magyarázatot megtaláljuk.

1956 óta jó néhány kényesnek mondható témát bolygatott meg irodalmunk. De ötvenhat drámai ábrázolásával máig adós maradt. Olyan ez, mintha egy drámában csakis a mellékszereplők mondatai hangoznának el, s csak fojtott, részleges utalásaikból sejdíthetnénk, hogy a főszereplők miféle vélt vagy valóságos eszmék nevében csaptak össze. Holott annak, amit félig írtak meg, amit félig mondtak csak el, a másik fele elintézetlenül ott iszaposodik a valóság alján, a tudatunkban, a történelemben. A tizenkét év idestova már múltnak mondható. Ha ezt a múltat mi sem ismerjük alaposabban, mint ahogy ez a múlt önmagát ismerhette, be kell vallanunk: csak időben és csak formailag haladtunk rajta túl. Ötvenhat már rég nem politikai jelentésével és kiterjedéseivel azonos. Sokkal inkább jelképe lett egy nép történelemből ismert ösztönös, heves, kényszerű megnyilatkozásainak. Tanulságai tehát az eszmék, a gondolkodás, a nemzeti lélektan világába tartoznak. S mindenekelőtt az irodaloméba.

A csomót összes görcsével kibogozni férfias próbája lenne irodalmunknak. Mostani vesztegléséből, szerintem, egyedül ez a föladat mozdíthatná ki. Ötvenhatban minden megtörtént: az is, ami bekövetkezett, s az is, ami nem. Lejátszódott bizonyos értelemben a múltunk, és lejátszódott bizonyos értelemben a jövőnk is. Nagyságra és törpeségre, szégyenre és félelemre, bizonytalanságra és hűségre, országos megingásokra egyaránt akadt példa. Ha volt a szocializmusnak hamleti pillanata, akkor ez a pillanat ötvenhat volt. Hogy idejét múlt e korszakot emlegetni? Ha igen, akkor mindnyájan idejétmúltak vagyunk, akik túléltük és dolgozunk, mert így vagy úgy, ennek a történelmi pillanatnak a katarzisa hatott és hat taglejtéseinkre, ítéleteinkre.

Az irodalomnak még akkor is ezzel kell szembenéznie, ha pillanatnyi bezárkózásában netán a történelmiség nehezékeitől készül megszabadulni. Amitől szabadulni akar, az is meghatározza további sorsát.

 

*

 

Nyilván akadnak, akik a fentiekről is és az irodalom jelenlegi megrekedéséről másként gondolkodnak. Magam is ismerek olyanokat, akik azzal csöndesítik magukat, hogy az irodalmunkból kiszorult érzékenység, robbantó kedv, csapatszellem az utóbbi években a filmeseknek adta át a stafétabotot, s a bottal ők messzebbre szaladtak. Lassan ötödik éve dolgozom együtt filmesekkel, tehát jogom van néhány ponton megkérdőjelezni a gondolatot. Épp a határszélek s a magaslati pontok kijelölésében. Filmjeink sikerét és hatását nem téveszthetjük össze azzal az igazsággal, amit kifejeztek. Meggyőződésem, hogy egyik filmünk se jutott messzebbre társadalmi gondjaink föltérképezésében, mint irodalmunk. Nem jutott messzebbre se tisztánlátásban, se gyötrő problémakeresésben. Amit láthatóvá tettek filmjeink, irodalmunkban valamilyen formában már évekkel előbb jelen volt. Jelen volt mint indulat, mint megformált gondolat, mint drámai helyzet. Szellemi életünkben tehát nagyhatású filmjeinkkel sem új fölismerések, nem új igazságok születtek, csak a meglévő vagy a meglevőkkel azonos értékűek fejeződtek ki árnyaltabban. Sánta Húsz órája semmivel se mondott kevesebbet, mint a belőle készült film. Jancsó, Kovács, Gaál, Kósa különböző indíttatású, de egyaránt nyugtalanító s remek filmjei semmivel se halmoztak föl több erőt, megrendülésre méltó igazságot, mint például költészetünk. Sőt, Juhász néhány eposz erejű verse, Nagy László A Zöld Angyala, Menyegző-beli emberpárja, mintha kíméletlenebbül pöröltek volna magunkért, magunk ellen; mintha szigorúbb törvények tudói s kivallói lettek volna. Kovács András szépítgetés nélkül kiteregette elénk a társadalmunkban fölépült valóságos és látszatfalak alaprajzát. Jó néhány költőnk pedig már évekkel előbb csákányt emelt ezekre a falakra. Hogy hatásuk mégis észrevétlenebb és esendőbb volt, mint filmjeinké? Kizárólag a költészet műfaji korlátaival magyarázható. Ezt azzal is árnyalhatnám, hogy amit nem végzett el az irodalom – a saját világán belül a saját eszközeivel –, egyelőre a film sem végezte el a mozivásznon. Ötvenhat drámai – tehát egyetlen lehetséges – ábrázolásával ugyanúgy adós, mint a novella, a regény vagy a színház.

Megjegyzéseim, magam is tudom, bizonyos fokig egyoldalúak. Túlságosan a tartalom, a mondanivaló, a közéletiség határhelyzeteit tekintem kiindulásnak. A kifeszített célszalagra nézek, ahelyett hogy a pályán zajló verseny izgalmát követném.

Erre az elfogultságra a beavatott szurkolók visszafojtott lámpaláza késztet. Semmi sem szomorítana annyira el, mintha filmművészetünk is, hasonlóan az irodalomhoz, a szalag átszakítása előtt fulladna ki.

Megvan ennek a veszélye? Ugyanúgy megvan, mint ahogy a veszély elkerülésének a biztató jelei is megvannak.

Nézzük előbb a veszélyeit.

Minden jelentős filmünk, két-három kivételével, történelmi ihletésű. Hátrafelé fordulva kíséreli meg fölvázolni, összerakni egy nép mozaikokra esett önarcképét. S ezzel egyidejűleg a történelmi s politikai mítoszok porát is elfújja róla. Ez átmenetileg szükségszerű és fölbecsülhetetlen, mert önmagunkra: tévedéseinkre, erőfeszítéseinkre döbbent rá. A veszély mégis ennek a szükségszerűségnek a falrepedéseiben rejtőzködik. Ha mindent a múltba vetítve vizsgálunk – és nem is a közelmúlt legizzóbb pontjára összpontosítva –, fölismeréseink könnyen átcsúszhatnak morális vigaszokba, a szembenézések drámája helyett az önigazolásokét éljük át, hiszen az emlékezés ritkán jár együtt a szenvedéllyel. A múlt és a jövő kérdései bonyolult érzéseket kelthetnek bennünk – írja Kazimiers Brandys –, de csak a jelent lehet egyszerűen szeretni vagy egyszerűen gyűlölni. A folytonos múltba fordulásokért ugyanúgy a jelenkor hiányával fizethetünk, mint ahogy, volt rá példa, ezzel fizettünk a megható jövőbe fordulásainkért is.

Filmművészetünk, a jelek szerint, valóban elkerülheti ezt a veszélyt. Sajátos ellentmondásként épp a formai erényei segíthetik ebben. Két-három év alatt olyan esztétikai, nyelvi, képi eszközöket teremtett, amelyek egy napon, akarva-akaratlanul is, a modern ember érzékenységét fogadják mindenekelőtt magukba, a jelenét élő világét.