A teremtő nyelv

Erdélyből érkező barátaim sorra panaszolják, hogy nagyon sok anyaországi magyarral találkoznak, aki elképedve néz rájuk: úristen, ti még nem felejtettetek el magyarul? Semmi zökkenő, semmi idegenség a hanghordozástokban!

Mit lehet erre válaszolni? Legföljebb nyelni egy nagyot, pironkodni a csodálkozók helyett, és beszélni tovább tisztán, világosan a megszégyenített, kitagadott nyelven.

A megszégyenítés attól súlyos igazán, hogy magyaroktól ered. Mert aki épp az erdélyiekről nem átall ilyesmit föltételezni, saját tudatlanságát üti dobra. Mit tudhat az ilyen ember az anyanyelvről, a történelemről: Mátyásról, Dózsáról, Bethlen Gáborról, Apáczai Cseréről, a Bolyaiakról, s mit Adyról, aki nemcsak a zsoltáros nyelvet tanulta Erdélyben, de jószerével mindent, ami magyarságtudatát megalapozta, s egyetemessé tágította. Mit tudhat az ilyen ember a székely népballadákról, a siratókról, a kövek, a hágók, a szakadékok, a fenyvesek, a gyilkos tavak, a hegyi legelők, a havasi temetők évszázadok óta tartó nyelvleckéiről. A szavak zsarnoki, édes rémuralmáról.

Óvakodjunk persze a az elérzékenyüléstől. Az anyanyelvet valóban el lehet felejteni. De nemcsak külföldön, idegen nyelvek uralkodói légkörében vagy szomszédságában – el lehet felejteni idehaza is. Ha nem arra használjuk, amire való, a nyelv meghanyatlik. Ha nem az igazat fejezzük vele ki, s ha nem a legsürgetőbb, legizzóbb álmainkat bízzuk rá, elsorvad, mint szerelem híján élő nők.

Erdélyben járva, épp azt tapasztaltam, hogy szégyellnivalónk nekünk, anyaországiaknak lehet. Mintha magyarul nem ők, inkább mi felejtettünk volna el. Hozzájuk képest zörgő, aszályos nyelven beszélünk. A dombvidékiek, a betonon járók egyhangúságával, a hegyvidékiek változatos, széljárta, magaslati szökdeléseivel szemben.

Egy menasági asszony életét panaszolva, ilyen mondatokat ejtett: „akkora bánatra jutottam, hogy faltól falig sírtam … már-már ártatlanságomból is kitagadtam volna magamat.” Kicsi fiáról szólva meg ezt: „Mit tudhat még egy suhanc ág?”

Faltól falig sírni? Kitagadni magunkat ártalanságunkból? Ráfoghatnánk, hogy véletlen elszólások, hogy egy nagy lélek rejtett kamrájából való kincsek. De ahol mások nem ugyanígy, vagy nem hasonlóan „szólják el” magukat, ott senki se beszélhet ilyen lélekre támaszkodó boldog és boldogtalan nyelven. Mert ha igaz, hogy a történelem mindnyájunk önarcképe – elmondhatjuk ezt az anyanyelvről is. Az asszony egyéni följajdulásában a történelemé is kicsordul, amely a szavakat kölcsönözte neki. Idézett mondatában a falak nem pusztán a látható falak, nemcsak egy parasztszoba falai. Egyúttal a láthatatlanok is: a bezártság, a tehetetlenség ütközői. Az ártatlanságból való kitagadás képzete sem a valláserkölcs fogalmával függ csak össze, hiszen az ilyen sűrűségű nyelv sosem a töredékes, az egyetlen élménybe zárt sorsot, hanem a teljes embert fejezi ki. S nemcsak az egyedit, de a közösségit is. Néha egyetlen mondatba sűrítve össze egész életét.

A tanulság ezen a ponton már nem is csak azoknak szól, akik ártatlanul ámuldoznak, ha egy anyaországon kívüli magyar döccenők nélkül és habogás nélkül szólal meg magyarul, de mindnyájunknak, akik nem a fönti szabályok szerint lélegzünk együtt az anyanyelvvel. Mert beszélhetünk folyékonyan, szépen, választékosan, akár gyöngyöket szórva is szét mondatainkban, ha nem a nyelv belső tartása, igazságérzete, jelleme indít bennünket útra. Szókincs? Csak akkor ér valamit, ha értéke elsősorban a gondolatnak van, amit közölni akarunk. A menasági asszony elejtett mondatában nincs különleges szó, meghökkentő cifraság, csillogó előkelőség, mégis ismeretlen mélységek tárulnak benne föl. Ha csak annyit mond, hogy volt idő, mikor nagyon sokat sírtam, akkor is az igazat mondja. Pontosabban szólva: nem hallgatja el az igazságot. De hogy azt mondta: faltól falig sírt – a leghétköznapibb szavaknak olyan kiterjedést, tágasságot és erőt kölcsönzött, amely a legpazarabb szógazdagságnál is lenyűgözőbb.

Illyést idézem: „A stílus: maga az ember? Akkor az anyanyelv: maga a nép.” Toldjuk meg Illyést azzal, hogy a nyelvvel törődni tehát semmivel se jelent kevesebbet, mint magával a néppel vagy az igazsággal törődni.

Mindig is ezt jelentette, de manapság mintha súlyosabbak lennének a nyelvre nehezedő körülmények.

Az írásbeliség előtt – bizonyítják a tudósok – az uralkodó érzékszerv a fül volt. Hallani annyit jelentett, mint hinni. A nyelv ekkor még egyeduralkodói szerepben tündöklött a többi érzék fölött. Sokat változott a helyzet az írásbeliség után, sokat a könyvnyomtatás következtében, még többet a huszadik században a fényképezés, a film és a tévé fölfedezése óta. Egyre kényszerítőbben annak hiszünk, amit látunk. Magyarázatokat is ehhez fűzünk általában. A nyelv így, ha észrevétlenül is, de veszített önállóságából, majdnem azt mondtam, kiszolgálója lett a szemnek. S mi, akik a szemünk révén „fogyasztói” leszünk a világnak, nem is vesszük észre, hogy fogyasztóivá válunk az anyanyelvünknek is. Készleteiből élünk, elraktározott értékeiből, semmit se vagy csak nagyon keveset törődve jelleme edzésével, érzékenysége fokozásával. Ellustulásunkkal magunkhoz lustítjuk.

Nem volna aggasztó a folyamat, ha mindaz, ami szemünk elé kerül, beszédesebben fejezné ki a világot, mint a nyelv. De nem fejezi ki. Sokszor azért, mert nem is fejezheti. Ami tilos gondolatnak, tilos látványnak is. A kényes és bizonyító fényképek, a leleplező filmhíradók korunkban ugyanúgy tíz-húsz éves késéssel kerülnek felszínre, mint a tilalmasnak számító gondolatok.

S van még valami, amiről nem feledkezhetünk el soha: nemcsak föltárni s bemutatni kell az igazságot, hanem megkeresni. Elibe menni, nyomába szegődni; meghallani hegyeken túli dobogásait vagy sóhajait a kövek alól. Jelenlevővé tenni ott is, ahol még árnyéka sem látható. Milyen más szellemi eszközünk volna épp a legfontosabbhoz: a folyamatok, a szembesítések szakadatlan közvetítéséhez.

Látni, annyit jelent, mondják, hogy engedélyünk van rá: ne gondoljuk el a dolgokat, hiszen látjuk. Vagyis a kép fölibe kerül a szónak, a nyelvnek, mert nemcsak értelmünkhöz szól, hanem hatalmába is kerít.

Ki tagadná ezt?

De hadd kérdezzem meg rögtön, van-e múlt idejű kép vagy jövő idejű?

Csak jelen idejű van!

Lehet, hogy ez a sűrített jelenidejűség robbanóbb hatású, mint a nyelv töprengéseket és fájdalmakat sodró ereje, de nem bizonyos, hogy végeredményében is az. Már csak azért sem, mert a kép jobban ki van szolgáltatva az időnek: föltárul, megmutatkozik, aztán kihuny. A nyelv árnyaló és megkülönböztető képessége viszont épp az időben teljesedik ki igazán. A nyelv szakadatlanul építkezik és rombol, kapcsolatot teremt ember és ember közt, ok és okozat között. Képes elválasztani a gondolkodást a cselekvéstől, de ugyanúgy képes összekötni is. Hogy a nyelvet pedig a sorrendiség, az időbeliség, az elbeszélés logikai kényszere akadályozza? Csak abban az esetben, ha torlaszok és forgalmi akadályok a gondolkodásunkat akadályozzák.

A képek sose hagynak bennünket magunkra, sose engednek egyedül maradni. Elveszik tőlünk a magányt, egyik lehetőségünket. És mert kívül peregnek rajtunk, ritkán ösztönöznek cselekvésre, többnyire tanúvá avatnak. A világ moziszékekből vagy otthon, családi karszékekből nézi az eseményeket. Nézi önmagát.

Egy pillanatra se gondolja senki, hogy látási műveltségünk térhódítását a nyelv szerepéhez viszonyítva szerencsétlenségnek tekintem. Inkább törvénynek. Ha csak átmeneti erejűnek is. Mert a képi műveltség előretörése arra kényszeríti majd a nyelvet: haladja meg jelenlegi állapotát, s hódítson meg új területeket. Meggyőződésem, hogy végül is csak az a nyelv süllyedhet a képmagyarázatok színvonalára, amely képtelen kitágulni az időben, uralkodni rajta, amelynek nincs ereje fölidézni, földúlni, ünnepelni a valóságot, és átváltozni valósággá.