Az olvasás műfaja

Népmeséink általában csöndes szerződéskötéssel kezdődnek. A mesemondó az első lélegzetvételkor megállapodik hallgatóival, hogy amit elmesél, nem igaz, jobbik esetben is agyafúrt játék a képzelettel. Hol volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl, az üveghegy tetején, a kristálypalotában. A megegyezés létrejön, a feltételeket közösen elfogadják. S ettől kezdve a mese kanyargásaiban, tündérkedésében oly izgatottan vesznek részt, mintha a megtestesült igazság színeváltozásait figyelhetnék. Változzék bár egy ember békává, kéményördöggé, vaskirállyá, legyen belőle világnagy pocsolya, szélsüvítés, senki nem akad fönn a képtelenségeken. A legagyafúrtabb nagyotmondás, a leghajmeresztőbb álom nemcsak hogy hihető és cálfolhatatlan, de a legemberibb igazságok ébresztője is. Lelkesítő, a szó köznapi értelmében. A jég alatt alvó madár tavasz jöttével csattogva száll föl a folyóból, hogy a darabokra vagdalt kis kanász testét összeillessze. A lángökör amerre elmegy, a gonosz király erdei elszenesednek.

Tudjuk, a mesében minden megtörténhet. Ahogy az életben is. A fordulatok, a véletlenek, a kis és nagy csodák, az elképesztő bukások és talpraállások tehát nem a mese valóság fölötti dramaturgiáját követik, hanem a valóságét. A hallgatóság hozzájárulása, bizalma nélkül a mese hőse gyámoltalanul ott maradna az árokparton. Nem lovagolhatna fűszálon, akár a világ végére is, nem utazhatna bivalyfülben babszemjankóként, nem alázhatná porig a behemót sárkánykirályt, ki olyan birodalomban uralkodik, ahol minden a legnagyobb: a fák is, a bolhák is, a székek is, a folyók is. A mese hősét nem a kardja, nem is a tündérek zsebkendője segíti tehát győzni, hanem a mindenkori hallgató igazságérzete. Vakmerőségét, furfangos eszét, korláttalan szabadságvágyát ugyancsak tőlük kapja.

Azokra a folyton föllángoló kérdésekre, hogy: mi az irodalom, hogy mi az írói alkotás szerepe, vagy hogy milyen lehet, illetve milyen legyen az olvasó viszonya a megalkotott művekhez, válaszolni legvilágosabban a mesékkel tudok. Mert a mese nemcsak íráselőttiségével őspélda, de a föntiekből valamennyire már kitetszhet, hogy a lényege szerint is az.

A hol volt, hol nem volt kezdőmondat – játékossága ellenére is – tudatos figyelmeztetés, hogy művészi teremtés kezdődik szemünk láttára, fülünk hallatára. Hogy a továbbiakban mindennek más értéke lesz, mint a valóságban. Szárnyuk nőhet a fáknak és a vizeknek, arcunk előtt meghalhat egy csillag. Persze csak akkor, ha van érzékünk a gyászhoz, akkor, ha a fákat és a vizeket nem az északi szél, hanem a mi képzeletünk röpteti.

Ennél fontosabb és eredendőbb törvényt semmilyen másfajta művészi alkotás kapcsán se fogalmazhatunk meg. Se Szophoklész, se Tolsztoj keze munkáját figyelve. Az alkotás elvont művelet, inkább csak egy esély, egy lehetőség megvillanása, hogy mű születhessen. Madách nagy történelmi álma, a Tragédia, személyes álom is lehetne, ha mi, ébrenlétünk tudatával, nem szegődnénk Lucifer nyomába, s nem botlanánk el Éva fátylaiban.

Hogy a műhöz való olvasói hozzájárulás nélkül egy mű mennyire csak esély és lehetőség, mennyire csak egy elképzelés vázlata, ismét a mese példájával tudom érzékeltetni.

A szavak eredeti jelentőségüktől legmesszebbre épp a mesékben távolodnak el. Ha valaki a mesék értelmét belőlük akarná kihámozni, egy tótágast álló világ elvarázsolt tükreivel találná magát szemben. Csupa kancsalítással, ködös végkifejlettel, örök lakodalmakkal. A mese mondanivalóját, igazi erejét tehát a szavak ellenére kell a hallgatónak vagy az olvasónak megfejtenie. A szavak mögött megsűrűsödő csöndben, a szavak kioltását követő sötétségben.

Vajon nem hasonló munka vár-e a Hamlet nézőjére, Dosztojevszkij olvasójára? Hamlet töprengéséhez mi szolgáltatjuk a nyersanyagot: a bosszúállás vágyát és parancsát, a hiábavaló cselekvés gőgjét, s végül mi adjuk kezébe a tőrt. Raszkolnyikov is a mi beleegyezésünkkel vagy beleegyezésünk nélkül veri agyon baltával az öregasszonyt. Tehát semmiképpen se nélkülünk.

Ezért telitalálat Sartre meghatározása: az olvasás – irányított alkotás. Irányított annyiban, amennyiben figyelmünket az író valahova odairányítja. Alkotás annyiban, amennyiben a szavak révén föltárt világot nekünk kell újraalkotnunk. Ha nincs elég képzeletünk, tapasztalatunk, látomásunk a lét dolgairól, ha nem ismerjük a hétköznapi csönd s a fintorok közt meghúzódó poklot, fölösleges követnünk Dantét az alvilágban, József Attilát az értelemig és tovább. Ha nem éltünk át soha semmilyen kiűzetést: a paradicsomiról végül is elhisszük, hogy isteni eredetű.

Aki kinyit tehát egy könyvet, mindenekelőtt önmagát nyitja ki. Nem az író s nem is az író által teremtett alakok fájdalmába vagy reményébe ütközik, hanem saját magáéba. Ezért tartom meghatónak és magasrendűnek azt a sokszor elhangzó és sokszor kinevetett olvasói dadogást: hogy ezt a könyvet én is meg tudtam volna írni.

Ilyesmit persze mondhat egy fellengzős, hányaveti vagy éppenséggel műkedvelő olvasó is, de véleménye még így is leleplező, mert vagy a művet, vagy önmagát leplezi le.

A fönti megjegyzések egytől egyik közhelyek. Illetve azoknak kéne lenniük. Az olvasás műfajának néhány alapszabályát idézik föl. Ezt is azért, hogy fölibük emelkedve láthassuk, mit hagyunk magunk mögött. Mert bármennyire rendíthetetlenek is ezek a szabályok, korunkban olyan új árnyalatokkal s változatokkal bővülnek, amelyek nem intézhetők el egy ásítással.

Miről van szó. Arról az egyszerű tényről, hogy idők folyamán nemcsak az írói stílus, de az olvasói stílus is megváltozik.

A tizenkilencedik századi regény, szerkezetében, leírásaiban azonos volt magával az élettel. Páratlanul gazdag képet festett a világról: az eszményektől a mellénygombokig, s bízott abban, hogy a szemlélődésnek föltáruló világ birtokba vehető és átgyúrható. A szenvedélyt szenvedélyesen, a tragédiát megrendítően ábrázolta. Az olvasó – hajdani és a mai – ezért is igazodik el elég könnyen Balzac vagy Flaubert, Mikszáth vagy Ibsen világában, mert még a meghökkentő ellentmondások is világos és egyértelmű „történés” révén tárultak föl. Ha az „erkölcs” és az „erkölcstelenség” helyet cserélt is Karenina Anna vagy Nóra esetében, sose veszítette el fennköltségét. Az olvasó részvétele a művek megteremtésében így mindenekelőtt az átélhetőségben és az ítélkezésben fejeződött ki, vagyis klasszikusan. A varázskör is ennek rendje-módja szerint zárult. Az olvasó elolvasta a férjét megcsaló Anna Karenina történetét, s vagy csodálta és irigyelte az asszonyt, vagy sajnálta. Egyértelművé s nyitottá váltak a regénybeli helyzetek – az olvasó is egyértelműen dönthetett. A kötelességtudat és a szerelem, a tisztesség és a szabadságvágy tolsztoji összeütköztetéséből egy irányba mutattak a jelzőtáblák. A tragédiák villanófényében egyébként is mindig egy irányba mutatnak.

A huszadik században összekuszálódtak ezek a tiszta döntéseket követelő alaphelyzetek. Az átélhetőség, a megrendülés emberi mozzanatát mintha kiszorította volna az idegenség élménye. A bűn és bűnhődés ma már nem úgy tartozik össze, mint Dosztojevszkij világában, nem a klasszikus dráma és lélektan törvényei szerint. A föloldás, a megtisztulás ellenfeleként megjelenik a csömör, a közöny, az abszurditás. József Attila rendkívüli érzékenységét jelzi, hogy Sartre és Camus előtt már őt is megborzongatja ez a hideget hozó áramlat.

 

Zord bűnös vagyok, azt hiszem, de jól érzem magam, Csak az zavar e semmiben, miért nincs bűnöm, ha van.

 

Egy kevésbé ismert versében pedig ezt írja:

 

Le vagyok győzve (győzelem ha van) De nincs, akinek megadjam magam.

 

Igaz, József Attila végsőkig küzd a sorsától való elhidegülés ellen, de a szorongató ellentmondásokat még ő is tragédiával tudja csak föloldani. Nem is a művén belül, de kilépve belőle.

A második világháborút követő évtizedek jelentős írói alkotásai közt viszont alig akad olyan mű, amely ne egyidejűleg fogalmazná meg szabadságunk igenlését s föladásának kényszerét. A tragédia értékeinek viszonylagosságát. Egyidejűleg és egyforma komolysággal.

Ez az új közérzet, ez az új állapot az olvasótól is újfajta érzékenységet kíván. Az eddiginél is nagyobb odaadást és figyelmet. Tanúskodás helyett gyakran megerőltető munkát. Nem azért, mert az irodalom vált intellektuálissá, magyarul gondolatibbá, mint ahogyan sokan hiszik, hanem azért, mert a világ lett hozzáférhetetlenebb.

A kínálkozó irodalmi példák közül Semprunét említhetem leginkább. Nemrég olvastam Ájulás című kisregényét. Már az első mondatokból megéreztem, hogy Semprun munkatársává avat. A könyvet velem, az olvasóval együtt akarja megírni. Erre formailag is előkészít. Nem folyamatos történetbe kezd, hogy kíváncsiságomat fokozatosan fölcsigázza – ellenkezőleg: tudatosan szakítja meg az elbeszélés menetét, nehogy még véletlenül is a regényesség utcájába vezessen. Az Ájulás jelkép. Ugyanúgy, ahogy jelkép volt annak idején a sartre-i csömör és camus-i közöny is. Egyetlen ember vonatból való kizuhanásával egy korszak zuhan ki az időből, reményeinkből, elképzeléseinkből: a háború után ocsúdó Európa. Ezer oldalról lehetne árnyalni s körültáncolni a témát, de Semprun szerint nem érdemes. Mert újramondani azt, aminek a megakadályozásához nem volt erőnk – azonos a mesével, az önbecsapással. Nekünk, saját bukásunk tanúinak, másra kell törekednünk. Szembe kell szállnunk az elbeszélés csábításával, s olyanná kell válnunk a dolgok fölidézésének pillanataiban, mintha olvasás közben újra alkalmunk volna megbirkózni mindazzal, ami kizuhanásunkat s ájulásunkat előidézte. Mintha alkalmunk volna a jóvátevésre: lakhatóvá tenni, ha nem is a nappalt, de legalább az éjszakát.