Költőkkel utazom

Ha hosszabb időre utazom is el, a csomagolást rendszerint az utolsó tíz percre hagyom. A búcsúzás zavara és esetlensége ellen nagyszerűen be szokott válni. Gyors számvetést csinálok ilyenkor, mire lesz, illetve mire lehet szükségem.

Inget, zoknit, zsebkendőt, pulóvert még tudok így, hozzávetőlegesen csomagolni, de könyvet nem. A könyvek kiválasztásában már ismeretlen sugallatok irányítanak. Alig van külső körülmény, ami befolyásolna. Legfeljebb olyasmi, hogy épp szem előtt van egy könyv, és nincs szívem otthon hagyni. Szellemi poggyászom emiatt többnyire elképesztően vegyes. Úgy festhetek néha könyveimmel, mintha valaki páncélban járna manapság, középkorias ridegséggel, közben pedig piros napernyőt vagy mélyhegedűt cipelne a hóna alatt, bőröndjében viszont a legújabb szabású olasz ingek lapulnának, s nem is öncélúan, hanem azért, hogy adandó alkalommal fölvegye őket. Po Csü-ji, az Amor sanctus-kötet, Villon, Csokonai és Aragon rázódtak már táskámban együtt a dunántúli sárrögökön.

De hogy e szétszórtság és kavargás mélyén mégis működhet valamiféle összetartó vonzás, arra a múlt napokban ébredtem rá.

Váratlanul haza kellett utaznom. Mégpedig olyan gyorsan, hogy sem a lelki hozzákészülődéshez, sem a csomagoláshoz nem volt meg az a bizonyos tíz perc, melyben az ember komolyságot tettetve, mégis némi hanyag fölénnyel összeszedheti magát. Egyhetes utazásra számítottam. Elő a kézitáskát, bele két inget, ezt, azt … és persze könyveket. Siettemben úgy kapkodtam le a polcról a köteteket, mint akit nem is az idő kényszere űz, hanem a közeledő ellenség, és azt viszi csak magával, ami életbe vágóan fontos.

Mikor kirakodtam otthon, magam előtt is lelepleződtem. Akkor tűnt csak föl, hogy mi is volt olyan nélkülözhetetlen! A könyvek, amiket az idő szirénasürgetésére összekapkodtam, egy Illyés-próza kivételével, egytől egyig verseskötetek voltak. József Attila, Éluard, Majakovszkij, Cocteau, Tornai és ráadásul még egy angol költői antológia.

Miért éppen versek?

Talán mert én is verseket írok vagy írnék izgatottan, és így ösztönösen vonzódom a költészet magaslati levegője után? Nyilvánvaló, hogy ez az eredendő ok, de ezenkívül van más természetű, rejtettebb oka is. Többek közt például az is, hogy utazzak bárhová, a táj, mely egymásra szórt dombjaival vagy réten átfutó vizeivel elém jön, számomra nemcsak a nap verőfényében létezik, nemcsak az iszapszürke esők homályában, mikor kiengesztelhetetlenek a kövek, a fák, hanem egy-egy vers verőfényében vagy éjszakájában is. Ettől lesz élénkebb és gazdagabb. A tájon nemcsak az emberi kéz nyoma látszik meg, de az emberi tekinteté is! Petőfi tekintete még mindig ott van az Alföldön, József Attiláé pedig a külvároson. Nincs olyan természetátalakító munka, mely a költői alkatú Egry József festő tekintetét ellapátolhatná a Balaton környékéről. Arany János minden kútágast halhatatlanná tett a hórihorgas gémmel, s azzá tette környezetüket is. Juhász Ferenc pedig, szinte az őssejtig megteremtette múltját a föld virágainak, melyek a nagy növényi népvándorlásban erdőkben tűntek föl, szakadékokban, lelőtt repülők roncsai közt, és végignézték az emberi történelmet. Zömök magyar lovasokat láttak, sötét orrcimpájú barmokat, trák szüzet, keresztre feszített jézusokat.

Túl a személyes érdeken, itt kezdődik el valójában a költészet iránti vonzalmam. A vers számomra nem életpótlék, nem félszeg szerelmes lányok nosztalgiája! Hajó, mely átvisz az óceán túlsó partjára! Igazi távolbalátó, mely a legtisztábban mutatja az emberiség arcát, visszafelé is, egészen a világteremtés mítoszáig. Az elpusztult népek, földrészek naturalista hagyatéka a temetőkben van, igazi hagyatéka pedig az eposztöredékekben, a drámákban, a siratóénekekben és a balladákban.

Különös lenne elképzelni, hogy Balassi Katonaéneke nélkül ismernénk-e a történelmet, a Csokonai-vers nélkül ilyen lenne-e Tihany? József Attila Ódája nélkül ilyen lenne-e a nő, akit szeretünk, s aki után vonaton utazunk izgatottan? Éluard egyetlen sora nélkül olyannak látnánk-e a szárnyait emelgető tengert, mint amilyennek látjuk? Olyan volna-e a gyűlölet, a kétségbeesés, a kenyér, a víz, az utca, az ágy? Olyanok volnának-e az állatok, a csillagok, a halottak? Egy Lorca-ballada más oldalról mutatja meg az embert, mint a világon mindenütt kötelező önéletrajzok, személyi igazolványok, alapos rendőrségi nyilvántartások. A lélek kibontakozó aránya nem a homályt növeli, hanem a világosságot.

Ezért viszek hát magammal mindenüvé verset? Ezért viszek még a gyerekkori tájra is, ahol pedig a rozoga ólajtóktól a madárfüttyig, anyám kegyetlen életétől a jegenyefákig s az alkonyatban porzó gépekig minden csupa vers? Úgy látszik azonban, hogy ez is kevés! A világot elszegényíthetik a részletek. Saját élményeim mellett szükségem van olyan költőre is, aki gótikus tornyok árnyékából kilépve, ötszáz évvel ezelőtt olyan rokonszenves csavargóként élt, hogy még ma is megirigylem, s ennyi idő után is bujtogat, hogy ne mondjak le a kalandokról, főként a szellemiekről. Szükségem van olyan költőére, aki végigjárta a szenvedések útjait, bár én magam félek a szenvedéstől. Aztán olyanéra, aki nem tudta soha megfejteni a szerelem rejtvényeit, s kudarcaival most, harminc év után is megvigasztal. Szükségem van olyan költőére, aki sziklás hazájáról énekel, esők hazájáról és szegényekéről, hogy ne felejtsem el soha, túl sok nyomorúságos arc oldódik szét ma is a földben, mint a só, anélkül, hogy visszatükrözött volna valamit abból, ami már születése előtt emberré tette.

Mindez miért? Izgalmamért? Nyugalmamért? Önzésemért? Azért, hogy egyetlen életemet, mely rövid, s amelyben sok a hétköznap, kitágítsam? Hogy fejemre zúdítsam mások határtalanságát és örömét, hogy a magamét megtoldhassam? A vallásokban megfogalmazott túlvilági élet meséje költészet volt. Az emberiség több szólamra megfogalmazott lírai verse. Amit ebben vesztettem el, azt keresném most Shakespeareben, Apollinaire-ben, József Attilában és kortársaimban?

Ezt is, és azt is, amiről Sartre, ez a nagy felelősségű író beszélt a moszkvai békekongresszuson. A kultúráról szólva, a költészet szerepét is emlegette. A tudományos pontosság mellett a költészet pontosságáról beszélt, melyre azért van szükség, hogy egyensúlyban tartsa értelmünket, a fejlődésben levő tudatot. Sartre túlontúl tárgyilagosan fogalmaz. Szerintem nem azért van rá szükség, hogy egyensúlyban tartsa, hanem, hogy megmentse. A világ szétzúzásában ugyanis mindent föl lehet használni: asztallábat és golyószórót, tüzet, követ, kést, repülőgépet és atombombát. De nincs olyan nagy és igazi dantei vagy vörösmartys vers, mely ilyen célt kiszolgálna. Mert a legpusztítóbb vers is csak arra jó, hogy megváltsuk vele magunkat, hogy a háborút mindenekelőtt saját magunkkal vívjuk meg.