Egy levél hátlapjára

Hív egyik tanító ismerősöm, menjek el hozzájuk. Ha csöndet akarok, ott van a szőlőhegy, elvonulhatok dolgozni. A présház, ahol éjszakára is kint maradhatok, édeni völgyben fekszik, körülötte élénk, buja a fű, és rengeteg a gyümölcsfa. A völgy közepén legkedvesebb fáimban, a jegenyékben gyönyörködhetek. A kis hegyi templommal már nem is akar csalogatni. A hétszáz esztendős Árpádok-korabeli kőteremtmény olyan ékessége a tájnak, amilyen kevés van az országban. Micsoda díszlet önmagában is! Aki a hajnali nap narancssárga gömbjét és a kis, zömök templomot akkor pillantja meg, mikor egy vonalba kerülnek, valami lenyűgöző egyszerűség tanúja lesz. Nemcsak a felhőkarcolók emlékét felejti el, de a dombokat elborító, rendezetlen erdőkét is. A láthatár keretében ilyenkor csupán a nap és az ég és a román stílusú kőtemplom marad, s akár egy freskón, feltűnnek előterükben a múlt idők alakjai. Királyok a magyar középkorból, merev tartásban, trónon ülve vagy apró, körhinta-fejű lovakon, aranyalmával és jogarral a kezükben. Köröttük, sűrűn egymás mellett, királyhű vitézek, egyformára nyírt barátok, szánni való vagy tenyérbe mászó képpel. A képzeletbeli freskón csak a népet nem látni sehol. A népet, mely már akkor is művelte ezt a tájat, szántott-vetett, enni adott a királyoknak, s gödrösre koptatta a kápolna kövét…

Hív a tanító, költözzek le két-három hétre. A magamfajta embernek sok élményt adhat a környezet: történelmet és indulatokat idézhet föl, ösztönözhet és sugalmazhat, akár a múzsák.

Ha nem akarok elvonulni, akkor is menjek csak le, lakhatok náluk is a faluban. Ott is történnek olyan dolgok, melyek vetekszenek a múlt idők múzeumi gazdagságával. A számtalan érdekesség közül most csak a legutolsót említi. Falujában, a négyszáz lakosú zalai községben színtiszta katolikusok laknak. Papjuk nincs, a szomszéd faluból jár át hozzájuk időnként. De hogy pap nélkül is milyen vallásosak, arról futólag én is meggyőződhettem, mikor egyszer lent jártam. Péntek volt, böjti nap, s az asszonyok még a pesti vendégek tiszteletére rendezett fogadáson se voltak hajlandók húst enni. Sőt a férfiak közül se mindenki vállalta egyenes derékkal az elkárhozás veszélyét. A máglyára küldő asszonyi tekintetetektől tartva, huncutsággal vegyes bűntudattal rágták a csirkecombot. És ezek a vallásos népek a múltkor egy hétig se vették észre, hogy nem szól az isten harangja; nem szól se hajnalban, se délben, se este. Egy hét után derült ki, sztrájkol a harangozó, mert a téesz-től nem kap munkaegységet a harangozásért. Az eset óriási botrányt kavart. Az Árpádok-korabeli kőtemplom tövében kisebbfajta „pogány” lázadásnak is beillett. Összecsaptak a régi és az új életforma hívei a Szent István- és a Koppány-utódok. A sors tréfája, hogy Koppány zászlóit most talán a leghithűbb katolikusok emelgették.

Ismerősöm levele megörvendeztetett. Örültem, hogy egy fiatal tanítónak milyen fontos az irodalom. S meglepett, hogy a köztudatban elterjedt hiedelem ellenére – mely szerint a költőknek csönd kell, madárcsicsergés, patakzaj –, ő mindenekelőtt a történelem múzsájának készítene mellettem szállást. A történelemének és a mai időkének egyaránt, egy dunántúli falucskában, hogy arra a freskóra, mit a történelem festett a mennybolt, a nap és a kőtemplom köré, végre azokat is fessük oda, kiket évszázadokon át mindig kifelejtettek a képből.

Politikai fogás lett volna ez a részéről? Érzelgősség? Késői igazságszolgáltatás? A nagy helyrehozás ösztöne, melyet most bontakoztat ki tudatosan a társadalom? Vagy az örökbe kapott bosszú, mely a névtelenek nevében, ha megkésve is, kezet emelne királysírokra és márványkriptákra? Magam is éreztem már effélét. Az esztergomi vár romjai közt járva, megilletődöttségem mellé szívesen megidéztem volna két-három lila övű érseket, Mátyás ellen összeesküvő nagyurat, késői párbeszédre.

Persze az is lehet, hogy ismerősöm levelében magától értetődően került egymás mellé a templom köré sűrűsödő történelem és a harangozó révén kipattanó történetsorozat. S ha csak ennyi lenne az igazság, ez is jót jelentene, olyasfélét, hogy lassan már nemcsak szólamainkból árad, hogy történelmi idők tanúi vagyunk falun is, de ott van ez már hétköznapi elszólásainkban is. S nemcsak az írók tartják természetesnek, de lassan az olvasók is, hogy modern, korszakos regény főszereplője ugyanúgy lehet egy zalai falu harangozója, mint egy főiskolai tanár, miniszter, kalandor, kisvárosi Don Juan vagy éppenséggel űrrepülő.

Különös folyamat játszódott le az irodalomban a múlt század óta. A nagy kritikai realisták, Balzactól Tolsztojig, többnyire csak olyan szereplőkkel fejezhették ki korukat, kiknek műveltségi szintje és érzelmi árnyaltsága egyaránt alkalmas volt, hogy az akkori idők élményeit a legteljesebben visszatükrözze. A leghaladóbb írók is arisztokratákkal vagy a társadalom magasabb közegein áthatoló egyénekkel mondatták el legforradalmibb gondolataikat. Történelmet, jövőt, az emberiség koponyatöréseit és feladatait az ő csúcsaikról lehetett látni. A gazdagság még azt a lehetőséget is megadta, hogy némelyek fölényesen megtagadják, s így személyesen is átéljék a lázadás, a forradalom férfias gyönyörét. Muzsikok vagy hajógyári munkások mit fejezhettek volna ki a nagyot látó kor világképéből? Legfeljebb a szegénységet! De azt se teljesen, mert a nyomor látóhatára szűk, rásúlyosul a testre, s brutálisan béklyóba zárja a szem és a képzelet szabadságát.

Kétségtelen, hogy korunk problémáit a mai filozófiák szintjén sokkal inkább kifejezhetné például az atomtudós, mint egy gépkocsivezető vagy téeszelnök. Az atomhasadás ténye mögött fölhalmozódó tapasztalatok, tudományos élmények, apokaliptikus látomások még a hasonlat miatt is közelebb állnak az emberiség gondolkodásában lezajló robbanásokhoz, mint a tanító ismerősöm falujában lejátszódó drámák.

Az egyenjogúság ellenére látszólag tehát még ma is előnyben vannak a szellem arisztokratái. Lehet, hogy gondolataik magasabb rendűek, sőt, érzéseik is egyetemesebben tükrözhetik az emberiség csodatevéseit és pokoljárását, de vannak korok, mikor a modernséget nem a töprengések modernsége jelenti, hanem a cselekvésben, a sorsvállalásban kifejeződő korszerűség. S a mi korunk most ilyen! Érthető, mert a huszadik században aránytalanul több és nagyobb tragédiák zajlottak le, háborúk s a gyors életformaváltozások következtében, és így a kor hősei mindenekelőtt azok is, kik ha nem hívták is ki a sorsot, de elszántan vagy gyáván, véletlenül vagy parancsszóra elébe álltak, odaadva emberi arcukat s gyakran mindenüket, hogy azáltal a sors egyre fölismerhetőbbé váljék – voltak bár katonák, hadifoglyok, űzött zsidók, csalódott politikusok, lángelmék, földjükkel együtt elbukó és föltámadó parasztok vagy írástudatlan pásztorok. Ezt a gondolatot folytatva, bátran állíthatom, hogy a második világháború óta inkább, mint azelőtt, kollektív élménnyé vált a szorongás és a remény is, a menekülés és a megmenekülés lehetősége, még ha a sors a legmagánjellegűbb dolgainkban mutatta is meg hatalmát.

Mi mást hozhatott ez az irodalom számára, mint a hősök közti nagy kiegyenlítődést.

Ez a kiegyenlítődés legpőrébben azt jelenti, hogy az élet és a társadalom folytonosan megújuló hamleti kérdéseit bárki megkérdezheti és megválaszolhatja. Az író ennek érdekében mögéje állhat akár egy kanásznak is. A faluról ma már ugyanolyan modern szemlélettel szabad csak írni, mint mondjuk Párizsról. Az Eiffel-torony mögül ugyanannak a „kísértetnek” az arca bukkan elő, mely nálunk már emberi testet öltve utat épít a jövő társadalmának, gépet hajszol ott, ahol apám két tehene esetlenül csalinkázott a domboldalban, s fejeket robbantgat, gyakran indokolatlan ridegséggel, máskor megtisztító fénnyel.