Múzsapiac

Ez a hely itt a munka nélküli múzsák gyülekezőhelye. Unottan állnak vagy sétálgatnak föl-alá a faburkolatú, tükrös eszpresszóteremben. Munkára várnak. Ha néha fölsír a kávéfőző gép hosszan és rekedten, mint disznó, mikor ölik, egyikük-másikuk megélénkül. Fölkapja fejét, rendkívüli dolgokat szimatol, de hamarosan lehiggad, a múzsák mellékes eseményekre nemigen vesztegethetik a figyelmüket.

Csak a költőkre várnak.

Reggel fél kilenc. A presszó még üres. Sehol egy rímkovács. Három-négy halandó ücsörög csak a bejárathoz közeli mélyedésben. Hátrébb, ahol a fölhúzott üvegablak helyett nagy zöld függönyök lógnak, árnyékba borítva a legutolsó rekeszt, rajtam kívül senki sincs.

Szeretem ezt a reggeli csöndet: az üres papírlapok s a reménykedés órája ez. Ma még minden megtörténhet.

S mivel újabban már csak magamban bízom – nem a múzsákban, halálos feszültség van közöttünk.

Ülök, reménykedem egyedül.

Bejön egy kövér, szemüveges, negyven év körüli férfi. Kövérségét finom előkelőséggel, ropogósra vasalt fehér inggel, fekete bőrtáskával és választékos mozdulatokkal ellensúlyozza. Körülnéz, s bár rengeteg a szabad asztal, a velem szemköztihez ül le. Mért éppen ide a sarokba? Nem szereti a világosságot? A homályt szereti? Vagy találkára vár, és ez az alkalmi sötétség kapóra jött? Lelkiismeret-furdalást érzek: ha úgy lesz, zavarom majd őket ide-oda meredő bálványarcommal.

De meglepetés ér: széthúzza bőrtáskája villámzárját, s egy csomó kéziratot vesz elő, halomnyi gépelt verset. Elkezdi osztályozni: első példány ide, másodpéldány oda. Zörög az ujja közt az átlátszó hártyapapír. Az összhatást egyetlen prózai látvány rontja csak le: a jobb hüvelykujja zsebkendővel van bebugyolálva, mint egy hentesnek, aki véletlenül belevágott.

Mikor befejezi az osztályozást, elővesz egy középfinom borítékot, s ujjait megnyálazva az első példányokból kiemel egy nyolc-tíz szakaszos verset; átfutja, belejavít, majd összehajtogatja, és bele a borítékba. A borítékot megcímzi. Aztán, mintha egy különleges Lírai Közület kereskedelmi levelezője volna, megismétli jó néhányszor a műveletet. Újabb vers, újabb boríték, újabb cím. Szerkesztőségek? Nem! Magánszemélyek.

Mikor hat borítékot megcímzett, előreszaladt az üvegpulthoz, kért három szelet tortát, és villámgyorsan bevágta. Ivott rá vizet, majd lepakolta az asztalát, és pár perces tűnődés után írni kezdett. Verset. Kockás füzetbe írt, amitől egyszerűen nyavalyatörést kaptam. Én még a legfinomabb sima papírra se tudok, ő pedig ilyen ringy-rongy füzetbe is képes.

Talán, mert tudja, kinek ír. Látja maga előtt a személyt, akivel közölni akarja mondandóját. Ismeri étrendjét és a titkait is. Én pedig puszta nagyképűségből az egész emberiségnek címezném a verset – nem csoda hát, ha a tökéletes személytelenség ólomtorlaszokat rak elém. Micsoda köznapi lángelméjűség! Kövérkés szaktársam a költészet spanyolviaszát fedezte föl szemem láttára; azt, amiről nagyon is megfeledkeztünk ebben a korban: úgy írni verset, ahogy a legbensőbb titkait bízza rá az ember a barátjára. Nem akárkire – a legközelebbi barátjára! Riadtan figyeltem föl a saját verseimben és másokéban is valami kiábrándító személytelenségre. Személytelenségen ez esetben nem azt értem, hogy nem írunk személyes dolgainkról, hanem azt, hogy nem a legszemélyesebbről írunk. Mihelyt megszólalunk, mindenféle tízparancsolat riaszt: politika, a társadalmi illem s a rég túlhaladott erkölcsi törvények kőtáblái. Hozzászoktunk a nyilvánosság terrorjához. A nyilvánosság szinte csak úgy fogadja el a verset, ahogy a költészet törvényei szerint tilos megírni. Legismertebb példa itt Villoné, a bordélyházi balladáival. Illyés írja: ha Villon nem a legközelebbi barátjainak szánja ezeket a verseket, bizonyára százszorta finomabbak, visszafogottabbak,: több bennük a szerelmi máz, az önsajnálat, a testiséget eltakaró lírai pára, vagyis a mulandóbb anyag. Mennyivel kevesebbet tudnánk a középkor végi emberről, de egyúttal saját természetünkről is, ha ez a nagy csavargó, ez a számkivetett, mindenki kalandjának jelképes hőse, nem a legszemélyesebb élményeit írja. Nemcsak a megtörténteket, de a sors szerintieket. Példája nem csupán egyéni példa, de filozófiai és esztétikai is. Azt bizonyítja, hogy a költészetre érvényes talán leginkább az ellentétek dialektikája. Az a legközösségibb vers, ami – már-már végletesen – a legszemélyesebb. A világban az embernek számtalan jelzőtáblája van a tájékozódáshoz. Van külön társadalmi, családi, nép szerinti, politikai, osztálybeli, és így tovább. De ezek többnyire különválva működnek, mert mindegyiknek megvan a maga zárt rendszere, korlátja. Föléjük emelkedni csak a költészet tud – dráma, vers –, mert a költészet nem törvénytisztelő, hanem törvényteremtő. Majdnem mindig kétségbevonja, ami van. A vers folyton jövőt akar teremteni. Ebbéli szándékában nem befolyásolhatja semmiféle körültekintés, semmiféle udvariasság. Az udvariasság mindig a múlt idők műfaja.

Míg ezen tűnődöm, költő szaktársam eredményesen dolgozik. Teleírt már egy oldalt. Zöldülni kezdek az irigységtől. Tehetetlenségemben előveszek egy újságot. Az első oldalán vers van. Négerek – ez a címe. Nem rossz. Mégis valami határtalanul fölidegesít. Ha szerzője nem a nyilvánosságra figyelve írja meg, hanem mondjuk, nekem, magánlevél formájában, nagyon kemény és nagyon igaz állapotokat tükröztet: azt, hogy mennyire nem tudnak élni a mi világunk „négerei” sem, holott ez a világ rájuk épül. Így, amit ki akart fejezni, a jelképeivel eltakarta. Vétett a költészet törvényei ellen: alkalmazkodott a nyilvánosság személytelen mércéjéhez.

Költő szomszédom – most már határozottan állítom róla –: a múzsák kegyeltje. Alig múlt el másfél óra, máris befejezett egy verset. Boldogan alákanyarítja a nevét, hazamegy, legépeli, s valaki címére holnap majd föladja. Már tudja is, kiére.

Ülök magamban, egyre kimerültebben. Nem akad múzsa, aki mentőövet dobna. Nem marad más hátra, mint hogy legszűkebbre vonom ismerőseim körét: nőkét, férfiakét, barátokét, s csak arra gondolok, mit mondanék végérvényes tisztasággal és egyszerűséggel, ha versben kellene beszélnem. Képzeletben már meg is címeztem a borítékot, csupán a verset kell megírni, természetesen a múzsák közreműködése nélkül.