Odaadás és elítélés

Mikor az Írószövetségben megkértek, hogy számoljak be munka közben szerzett tapasztalataimról, s tegyek vallomást a hivatás és a mesterség dolgairól, egyszeribe kitört rajtam a rémület. Hirtelenjében mindenről volt emlékem, csak a munkámról nem. Valójában most sincs.

Nem szeretném, ha valaki ebből arra következtetne, hogy egy álarcosbál szereplője vagyok, és misztikusnak, vagy köznapibb szóval élve, ördöngős dolognak tartom a költészetet. Nem. A versírás egyelőre számomra csak forma, véletlenszerű kifejezési mód és lehetőség. Nem elsődleges! Inkább csak ráadás az életemre. Bármilyen furcsán hangzik is, legtöbbször nem akkor érzem magam költőnek, amikor verset írok, hanem amikor nem írok. Versírás előtt és versírás után. Futottam én már úgy le, hajnali három órakor, egy meredek töltés oldaláról, egyenesen bele a Marosba, hogy azt éreztem, a futás lendületében és a visszatartott kiáltás örömében sokkal több költészet van, mint bármelyik versemben.

Sokat töprengtem már azon, miért van ez így? Miért van élményeim és az önkifejezés között ilyen áthághatatlan szakadék? Valószínűleg azért – adtam meg magamnak a választ –, mert nem vagyok igazán tehetséges. De mivel nem egykönnyen nyugszom bele semmibe, a saját magamnak adott válasz se nyugtatott meg. Továbbléptem. Az első félrehajtott bozót azonban újabb kétségekre nyitott távlatot: lehetséges – faggattam ismét magamat –, hogy mégis van az emberben némi képesség, csupán csak az alkata olyan, hogy ebben az egyértelmű, de eléggé megkevert világban képtelen megtalálni a legmegfelelőbb hullámhosszot: a történelemét és a költészetét egy csavarásra?

Mikor három esztendővel ezelőtt zaklatni kezdtek ezek a problémák, egy szép napon arra ébredtem fel, hogy hatesztendei irodalmi újonckodásom után, mindent elölről kell kezdenem. Ez a föltámadás nemcsak húsvéti örömöket hozott, de eszembe juttatta a nagypénteki kínokat is.

Mentegetődzés és póz nélkül szeretném most elmondani egy újrakezdő költő gondolatait. Valójában tehát nem is a munkámról vallok, hanem arról, ami hátterében volt és van, vagyis ami kimaradt belőle.

Első két kötetem valamiképpen botorkálás. Erkölcsi értelemben még találnék megjelenésükre magyarázatot, de művészi értelemben már nemigen.

Ötvenegyben kezdtem el írogatni. Eszményképem Petőfi volt. Realizmusa és forradalmisága a legjobb hagyomány lehetett volna egy kezdő költő számára, ha az ötvenes évek elején egészséges az irodalom és a társadalom légköre. Egészségtelen légkörben nincs haladó hagyomány! Bizonytalan körülmények közt nemcsak a kortársi hatás rossz, de még a klasszikus példaképek is eltorzulnak. Illyés a harmincas években a korral való egyértelmű szembenállás szenvedélyével is csak úgy kapcsolódhatott Petőfihez, hogy közben kortársa volt Babitsnak, Kosztolányinak, József Attilának, Szabó Lőrincnek, Éluard-nak és Aragonnak. Velük és ellenükre lehetett az, aki lett. Szerintem mindenféle költői ideál nagy kortárs költők nélkül útvesztő. Babona és felületes tájékozódás. Közepes színvonalú irodalomnak lehetnek óriás példaképei, attól az még közepes marad.

Nem akarok romokat rombolni, csupán csak érvként hivatkozom az ötvenes évek politikai és irodalompolitikai viszonyaira. Hogy lehetett volna Petőfi igazi példakép, mikor minden nagy költő, így mindenekelőtt Ő is, a teljes odaadás vagy a teljes elítélés műfajának tartotta a verset. Lehetetlen lett volna az akkori időkben ezt az ars poeticát követni. A taktikázás és a diplomácia a politika eszköze – nem a költészeté. Cikkben és felszólalásban még lehet magyarázkodni, de versben csupán kinyilatkoztatni lehet. Meghalni és föltámadni. Gondoljunk csak Vörösmarty Vén cigányára. Remény és reménytelenség egyaránt belefér a versbe, hiszen mindkettő nagyon emberi élmény. De a versben is csak azáltal van hitelük, hogy végletességükben érvényesülnek. A pokolbéli malom zokogása nélkül a megálmodott ünnep víziója csak esetleges befejezés volna.

Vajon, nálunk, az akkori időkben lehetett ilyen végletesen fogalmazni? Nem. Juhász és Nagy László látomásaiban, alkatuknak megfelelően, szerintem mégiscsak ez a szükségszerűség robbant ki sajátos líraisággal.

Különös, hogy a Vén cigány, ez az iszonyatosan nagy vers csupa közhely; szinte minden sora szólam. Hol van elrejtve mégis a csoda, mely fölemeli? Talán ott, hogy a nemzeti létezés és az emberiség létezésének végső dolgait érinti, illetve absztrahálja. S ezek a végső nagy kérdések valójában mindig közhelyek és szólamok. A mi sematikus irodalmunk nem absztrahált semmit és nem is lényegített át; inkább csak elfogadta a politika absztrakcióit.

De erről ne is beszéljünk, ez már messze van. Én is csak azért emlegetem, hogy világosabb legyen az út, amelyen elindultam, s amelyen továbbmegyek.

Gödrökbe zuhanásaim közben arra ébredtem, hogy a teljes odaadás és a teljes elítélés eszménye csupán nosztalgia maradhat, mert az elmúlt időkben mindig csak utólag tudtam odaadni magamat a jónak, s elítélni, ami rossz. Sőt még így sem teljesen, mert az utólagosan kialakult képlet is módosult. Az idő és az átélés nem volt szinkronban egymással. Egységük tehát csak ifjúságom ellentmondásaiban fejeződhetett ki. És amikor ráébredtem erre, látnom kellett, hogy az a közvetlen közéleti költészet, melyre fiatalkoromban fölesküdtem, számomra járhatatlan út. Képességem vagy alkatom miatt.

Zárójelben mondom csak el, mikor sajátos csődöm kiderült, öröklött közéleti érdeklődésem belső parancsára, csendben és titokban, elkezdtem prózát írni. Úgy éreztem, ezen a pályán szabadabban mozoghatok. Időszerű és közvetlenebb válaszokat adhatok a zajlásban levő társadalom kérdéseire. A prózai önkifejezés mellett azonban a közéleti érdeklődésről ezután sem mondtam le verseimben, csak nem tudtam magas szinten csinálni. Mindig irigyeltem, ha valaki az idősebbek vagy a fiatalabbak közül megközelítette elképzelt igényemet. Próbálkozásaikból, melyek nem egyformán jártak sikerrel, és saját kudarcomból arra következtettem, hogy a mi körülményeink között teljesen át kell alakulnia a lírának. Költőink eddig többségükben a fennálló rend elleni harcban váltak nagy költőkké. Ez volt a legegyöntetűbb hagyomány, melyet egymástól ők és tőlük mi is örökségül kaptunk. De fordítani kellett a könyvben! A megváltozott időkben éppen a renddel való azonosulás igénye vált történelmi szükségszerűséggé. Sajnos ez nagy mértékben lehetetlen volt, hiszen ma már elég világos, hogy a renddel való tökéletes azonosulás nem mindig jelentette az eszmével való összeforradást. Ha csupán osztályharcról vagy egyszerűen felemás helyzetről lett volna szó, az ember még ösztöneivel is könnyebben tájékozódhatott volna, s a költők zöme pedig a forradalmi hagyomány tízparancsa szerint, nem bukdácsolva, hanem egyöntetűen a forradalmat vezető osztály nevében beszélt, hadakozott volna.

Továbbra is kizárólag a magam nevében beszélek: én nem tudtam tájékozódni. Második kötetem csupa bizonytalanság, menekülés. Lehet, hogy szükségem volt erre az eltévelyedésre? Azt gyanítom, hogy igen. A tehetetlenség iskoláját kellett kijárnom, hogy rájöjjek, másutt kell keresnem a szocialista költészet forrásait, kútfőjét.

Az ötvennyolcas esztendővel kezdődően egyre több remény halmozódott fel bennem. A társadalmi tisztázódás lehetőségeit nem csupán kinyilatkoztatásokban, de a gyakorlati élet alakulásaiban is nyomon követhettem. Persze véglegesen ez sem nyugtatott meg. Nyugtalanságomnak azonban más természetű oka is volt. Míg egyfelől növekedett bennem a remény, másfelől növekedett a reménytelenség is, amely a háborús veszély nyugtalanító árnyjátékait vetítette nemcsak a Földre, de az égi földrajz minden pontjára is. Valami megfoghatatlan undort éreztem a céltalanság filozófiájával szemben a kényszerképzetes emberiség ádámi helyzete miatt. S kezdtem sejteni, hogy az új szocialista költészetnek többre kell törekednie, mint a különféle időszakokhoz kapcsolódó közéleti lírának. Ha a szocializmus az egész emberiség egyetemes programja, a költészetnek is ehhez az egyetemességhez kell eljutnia. Folyton a Vén cigány barbár és ünnepi szólamait hallottam visszaverődni az időből. S ha verseket még nem is tudtam írni, de tudtam, hogy ez az egyetemesség azt is jelenti, hogy az emberiségnek le kell számolnia eddigi történelmével, mely napjainkig folytonosan csak az egymást követő háborúk története, apokaliptikus jelenések sorozata volt. A kongresszuson most újra megfogalmazták az egymás mellett élés eszméjét. Ez az eszme legalább annyira egyetemes, mint a harc, melyet föltételez. Tudom, hogy más eszközei, utjai és csapdái vannak a politikának, mint a költészetnek, de lehetőségeim és kötelességem miatt én az utóbbi ösvényen indultam el. Egy régi cikkben, töredékesen bár, de azt próbáltam megfogalmazni, hogy a szocialista költészetnek egyik legfőbb feladata, hogy ne csak elvont hitet vagy akár céltudatos eszméket, de életkedvet adjon; hogy a félelem mellett, mely ugyanúgy hozzátartozik az emberi kultúrához, mint mondjuk, a szabadságvágy, megtanítsa szeretni ezt a Földet. Megtanítson elfelejteni és elpusztítani mindent, ami már előre olyan emlékeket teremt a még át sem élt jövőről, melyektől az emberi cselekvés hiábavalónak látszik. A csodálkozás és az öröm ősi ideológiája vezetett. Írjunk olyan verseket, mondtam barátaimnak, melyekből az sugárzik szét, hogy egy pohár víz kiivása, a Nap megpillantása vagy a rakéták mennyei sistergése ugyanolyan élményt jelent, mint a játék öröme vagy mint a szerelemé.

Ez persze csak az első lépés. A csodálkozás és az öröm ideológiája kevés. A költészetnek olyan új élményekkel, gondolatokkal és eszmékkel kell „bebútoroznia” a mindenséget, melyek a vallás emlékét is fölöslegessé teszik.

Sokan arról beszélnek, hogy a tudomány és a technika átveszi a költészetnek ezt a szerepét, csak más jelmezben játssza el. Én hamisnak érzem ezt a magyarázatot. Tudom, hogy mindkettő csak a saját, alkalmazkodó csodáival kérkedhet, melyek ideiglenesek – hiszen régi dolog, hogy a nagyobb csoda megeszi a kisebbet –, s pusztán csak arra jók, hogy az emberi létezés csodáját illusztrálják. Nem szeretném, ha valaki félreértené, amit mondok, és szavaimból azt hámozná ki, hogy ez olyan program, mely száműzi a harcot és valami csodavallás biblikus szóvirágait rejtegeti. Ellenkezőleg. Ez adhat erőt igazán ahhoz a hadviseléshez, melyet az emberiség jobb részének most mindenféle értelmetlenség és pusztítás ellen folytatnia kell.

Egy évvel ezelőtt, mikor megjelent az Éluard-kötet, Aragon előszavából megtudtam, hogy egy alkalommal nála járt barátja. Vitatkoztak, és a vita hevében egyszer csak megkérdezte tőle: milyen Robinson-fordításod van? „Petrus Borelé” – volt Aragon válasza. Eluard levette a polcról a kötetet, s kikereste a székről szóló fejezetet, amelyben Robinson megvizsgálja helyzetét, körülményeit, és igyekszik meggyőzni magát arról, hogy sorsa nem is a legrosszabb. Tartozik-követel alapon pontról pontra számba veszi lealázó vereségeit s vereségeivel szemben örömeit. „Ezt a részt a legtöbb kiadásból kihagyják – mondta Eluard –, mert állítólag unalmas.” Az ő számára viszont ez volt a legizgalmasabb. Bevallom, az ő fölfedezése nyomán számomra is. Ugyanazt éreztem, mint a Vörösmarty-vers fölidézésekor. Eluard is, akárcsak Vörösmarty, számba vette a reménytelenséget és a reményt. A jót és a rosszat. S példájából okulva, egyre megrögzöttebben vallom, hogy a szocialista költészetnek, de úgy is mondhatnám, hogy a modern költészetnek, ezt kell csinálnia. Leltárba venni a rosszat, hogy végül jóváírhassuk. „Átírni a javunkra azt, ami a kárunkra volt írva” – így fogalmazta meg Eluard. Fönséges gondolat ez: már nem is egy ember ars poeticája, de mindnyájunké, az egész emberiségé.

S mikor végiggondoltam mindezt, rájöttem, hogy költői eszményképeimet is csak azokban a költőkben kereshetem, akik ezeket az elveket vallották vagy vallják. Kitágult tehát a kör. Nemcsak Petőfi, Ady, József Attila, de Lorca, Eluard és még számos költő életműve is közvetlen látókörömbe került. A hagyomány szerepéről író kritikusoknak mihamarább észre kell venniük ezt a gazdagodást, ezt a változást.

Az eddigiekből talán kiderült, hogy az újrakezdés kátyújában nem formai gondok gyötörtek, elsősorban lényegbe vágóak. Most már csak azt jó lenne tudni, vajon nem túlságosan elvont sejtésekről beszélek-e, és ha nem, van-e tehetségem mindennek a megvalósításához? Harmadik kötetem, néhány megírt és megíratlan vers hiányával, csak halványan és dadogva válaszol erre a kételyre, de már válaszol.

Lehetséges, hogy ez után az újrakezdés után ismét föl kell ébrednem, hogy ez sem volt az utolsó. Szerencsére nem félek a hegymászástól: a szellemi életben is a nyaktörő utakat keresem. Veszíteni és nyerni, ha nem is egyforma örömmel, de egyforma izgalommal szeretek. Nemcsak a hódítás szabadít fel, de a bukás is. Gyakran gondolok rá, hogy az én szabadságom ott kezdődik, ahol sokan megszédülnek és aggályoskodni kezdenek; ott, ahol már nem gátolnak a hiúság, a siker vagy a megbocsátható szorongás testemre szabott méretei. Kudarcaimat is szívesen vállalom, nem csupán a magam okulására – másokéra is.

Az utóbbi időben egyre nagyobb kíváncsisággal figyelem azt, ami a szovjet költészetben forr és alakul. Egyelőre még nem tudok tájékozódni. Lehet, hogy a fiatal szovjet költők próbálkozásai még inkább gazdagítani fogják sejtéseimet és tapasztalataimat, de az is lehetséges, hogy végérvényesen arról győznek meg, amiről már elég sokat töprengtem, hogy átmenetileg két fajtája alakul ki a szocialista költészetnek: egyik egy publicistább jellegű költészet, amely a legjobb értelemben közéleti, s amelynek egyik ősét Majakovszkijban látja az ember, s a másik fajtája pedig az, amelyről vázlatos gondolataimat elmondtam, részint Vörösmartyra, részint pedig Eluard-ra hivatkozva.