Meztelenül, mint Ézsaiás

 

Odaadás és elítélés

Mikor az Írószövetségben megkértek, hogy számoljak be munka közben szerzett tapasztalataimról, s tegyek vallomást a hivatás és a mesterség dolgairól, egyszeribe kitört rajtam a rémület. Hirtelenjében mindenről volt emlékem, csak a munkámról nem. Valójában most sincs.

Nem szeretném, ha valaki ebből arra következtetne, hogy egy álarcosbál szereplője vagyok, és misztikusnak, vagy köznapibb szóval élve, ördöngős dolognak tartom a költészetet. Nem. A versírás egyelőre számomra csak forma, véletlenszerű kifejezési mód és lehetőség. Nem elsődleges! Inkább csak ráadás az életemre. Bármilyen furcsán hangzik is, legtöbbször nem akkor érzem magam költőnek, amikor verset írok, hanem amikor nem írok. Versírás előtt és versírás után. Futottam én már úgy le, hajnali három órakor, egy meredek töltés oldaláról, egyenesen bele a Marosba, hogy azt éreztem, a futás lendületében és a visszatartott kiáltás örömében sokkal több költészet van, mint bármelyik versemben.

Sokat töprengtem már azon, miért van ez így? Miért van élményeim és az önkifejezés között ilyen áthághatatlan szakadék? Valószínűleg azért – adtam meg magamnak a választ –, mert nem vagyok igazán tehetséges. De mivel nem egykönnyen nyugszom bele semmibe, a saját magamnak adott válasz se nyugtatott meg. Továbbléptem. Az első félrehajtott bozót azonban újabb kétségekre nyitott távlatot: lehetséges – faggattam ismét magamat –, hogy mégis van az emberben némi képesség, csupán csak az alkata olyan, hogy ebben az egyértelmű, de eléggé megkevert világban képtelen megtalálni a legmegfelelőbb hullámhosszot: a történelemét és a költészetét egy csavarásra?

Mikor három esztendővel ezelőtt zaklatni kezdtek ezek a problémák, egy szép napon arra ébredtem fel, hogy hatesztendei irodalmi újonckodásom után, mindent elölről kell kezdenem. Ez a föltámadás nemcsak húsvéti örömöket hozott, de eszembe juttatta a nagypénteki kínokat is.

Mentegetődzés és póz nélkül szeretném most elmondani egy újrakezdő költő gondolatait. Valójában tehát nem is a munkámról vallok, hanem arról, ami hátterében volt és van, vagyis ami kimaradt belőle.

Első két kötetem valamiképpen botorkálás. Erkölcsi értelemben még találnék megjelenésükre magyarázatot, de művészi értelemben már nemigen.

Ötvenegyben kezdtem el írogatni. Eszményképem Petőfi volt. Realizmusa és forradalmisága a legjobb hagyomány lehetett volna egy kezdő költő számára, ha az ötvenes évek elején egészséges az irodalom és a társadalom légköre. Egészségtelen légkörben nincs haladó hagyomány! Bizonytalan körülmények közt nemcsak a kortársi hatás rossz, de még a klasszikus példaképek is eltorzulnak. Illyés a harmincas években a korral való egyértelmű szembenállás szenvedélyével is csak úgy kapcsolódhatott Petőfihez, hogy közben kortársa volt Babitsnak, Kosztolányinak, József Attilának, Szabó Lőrincnek, Éluard-nak és Aragonnak. Velük és ellenükre lehetett az, aki lett. Szerintem mindenféle költői ideál nagy kortárs költők nélkül útvesztő. Babona és felületes tájékozódás. Közepes színvonalú irodalomnak lehetnek óriás példaképei, attól az még közepes marad.

Nem akarok romokat rombolni, csupán csak érvként hivatkozom az ötvenes évek politikai és irodalompolitikai viszonyaira. Hogy lehetett volna Petőfi igazi példakép, mikor minden nagy költő, így mindenekelőtt Ő is, a teljes odaadás vagy a teljes elítélés műfajának tartotta a verset. Lehetetlen lett volna az akkori időkben ezt az ars poeticát követni. A taktikázás és a diplomácia a politika eszköze – nem a költészeté. Cikkben és felszólalásban még lehet magyarázkodni, de versben csupán kinyilatkoztatni lehet. Meghalni és föltámadni. Gondoljunk csak Vörösmarty Vén cigányára. Remény és reménytelenség egyaránt belefér a versbe, hiszen mindkettő nagyon emberi élmény. De a versben is csak azáltal van hitelük, hogy végletességükben érvényesülnek. A pokolbéli malom zokogása nélkül a megálmodott ünnep víziója csak esetleges befejezés volna.

Vajon, nálunk, az akkori időkben lehetett ilyen végletesen fogalmazni? Nem. Juhász és Nagy László látomásaiban, alkatuknak megfelelően, szerintem mégiscsak ez a szükségszerűség robbant ki sajátos líraisággal.

Különös, hogy a Vén cigány, ez az iszonyatosan nagy vers csupa közhely; szinte minden sora szólam. Hol van elrejtve mégis a csoda, mely fölemeli? Talán ott, hogy a nemzeti létezés és az emberiség létezésének végső dolgait érinti, illetve absztrahálja. S ezek a végső nagy kérdések valójában mindig közhelyek és szólamok. A mi sematikus irodalmunk nem absztrahált semmit és nem is lényegített át; inkább csak elfogadta a politika absztrakcióit.

De erről ne is beszéljünk, ez már messze van. Én is csak azért emlegetem, hogy világosabb legyen az út, amelyen elindultam, s amelyen továbbmegyek.

Gödrökbe zuhanásaim közben arra ébredtem, hogy a teljes odaadás és a teljes elítélés eszménye csupán nosztalgia maradhat, mert az elmúlt időkben mindig csak utólag tudtam odaadni magamat a jónak, s elítélni, ami rossz. Sőt még így sem teljesen, mert az utólagosan kialakult képlet is módosult. Az idő és az átélés nem volt szinkronban egymással. Egységük tehát csak ifjúságom ellentmondásaiban fejeződhetett ki. És amikor ráébredtem erre, látnom kellett, hogy az a közvetlen közéleti költészet, melyre fiatalkoromban fölesküdtem, számomra járhatatlan út. Képességem vagy alkatom miatt.

Zárójelben mondom csak el, mikor sajátos csődöm kiderült, öröklött közéleti érdeklődésem belső parancsára, csendben és titokban, elkezdtem prózát írni. Úgy éreztem, ezen a pályán szabadabban mozoghatok. Időszerű és közvetlenebb válaszokat adhatok a zajlásban levő társadalom kérdéseire. A prózai önkifejezés mellett azonban a közéleti érdeklődésről ezután sem mondtam le verseimben, csak nem tudtam magas szinten csinálni. Mindig irigyeltem, ha valaki az idősebbek vagy a fiatalabbak közül megközelítette elképzelt igényemet. Próbálkozásaikból, melyek nem egyformán jártak sikerrel, és saját kudarcomból arra következtettem, hogy a mi körülményeink között teljesen át kell alakulnia a lírának. Költőink eddig többségükben a fennálló rend elleni harcban váltak nagy költőkké. Ez volt a legegyöntetűbb hagyomány, melyet egymástól ők és tőlük mi is örökségül kaptunk. De fordítani kellett a könyvben! A megváltozott időkben éppen a renddel való azonosulás igénye vált történelmi szükségszerűséggé. Sajnos ez nagy mértékben lehetetlen volt, hiszen ma már elég világos, hogy a renddel való tökéletes azonosulás nem mindig jelentette az eszmével való összeforradást. Ha csupán osztályharcról vagy egyszerűen felemás helyzetről lett volna szó, az ember még ösztöneivel is könnyebben tájékozódhatott volna, s a költők zöme pedig a forradalmi hagyomány tízparancsa szerint, nem bukdácsolva, hanem egyöntetűen a forradalmat vezető osztály nevében beszélt, hadakozott volna.

Továbbra is kizárólag a magam nevében beszélek: én nem tudtam tájékozódni. Második kötetem csupa bizonytalanság, menekülés. Lehet, hogy szükségem volt erre az eltévelyedésre? Azt gyanítom, hogy igen. A tehetetlenség iskoláját kellett kijárnom, hogy rájöjjek, másutt kell keresnem a szocialista költészet forrásait, kútfőjét.

Az ötvennyolcas esztendővel kezdődően egyre több remény halmozódott fel bennem. A társadalmi tisztázódás lehetőségeit nem csupán kinyilatkoztatásokban, de a gyakorlati élet alakulásaiban is nyomon követhettem. Persze véglegesen ez sem nyugtatott meg. Nyugtalanságomnak azonban más természetű oka is volt. Míg egyfelől növekedett bennem a remény, másfelől növekedett a reménytelenség is, amely a háborús veszély nyugtalanító árnyjátékait vetítette nemcsak a Földre, de az égi földrajz minden pontjára is. Valami megfoghatatlan undort éreztem a céltalanság filozófiájával szemben a kényszerképzetes emberiség ádámi helyzete miatt. S kezdtem sejteni, hogy az új szocialista költészetnek többre kell törekednie, mint a különféle időszakokhoz kapcsolódó közéleti lírának. Ha a szocializmus az egész emberiség egyetemes programja, a költészetnek is ehhez az egyetemességhez kell eljutnia. Folyton a Vén cigány barbár és ünnepi szólamait hallottam visszaverődni az időből. S ha verseket még nem is tudtam írni, de tudtam, hogy ez az egyetemesség azt is jelenti, hogy az emberiségnek le kell számolnia eddigi történelmével, mely napjainkig folytonosan csak az egymást követő háborúk története, apokaliptikus jelenések sorozata volt. A kongresszuson most újra megfogalmazták az egymás mellett élés eszméjét. Ez az eszme legalább annyira egyetemes, mint a harc, melyet föltételez. Tudom, hogy más eszközei, utjai és csapdái vannak a politikának, mint a költészetnek, de lehetőségeim és kötelességem miatt én az utóbbi ösvényen indultam el. Egy régi cikkben, töredékesen bár, de azt próbáltam megfogalmazni, hogy a szocialista költészetnek egyik legfőbb feladata, hogy ne csak elvont hitet vagy akár céltudatos eszméket, de életkedvet adjon; hogy a félelem mellett, mely ugyanúgy hozzátartozik az emberi kultúrához, mint mondjuk, a szabadságvágy, megtanítsa szeretni ezt a Földet. Megtanítson elfelejteni és elpusztítani mindent, ami már előre olyan emlékeket teremt a még át sem élt jövőről, melyektől az emberi cselekvés hiábavalónak látszik. A csodálkozás és az öröm ősi ideológiája vezetett. Írjunk olyan verseket, mondtam barátaimnak, melyekből az sugárzik szét, hogy egy pohár víz kiivása, a Nap megpillantása vagy a rakéták mennyei sistergése ugyanolyan élményt jelent, mint a játék öröme vagy mint a szerelemé.

Ez persze csak az első lépés. A csodálkozás és az öröm ideológiája kevés. A költészetnek olyan új élményekkel, gondolatokkal és eszmékkel kell „bebútoroznia” a mindenséget, melyek a vallás emlékét is fölöslegessé teszik.

Sokan arról beszélnek, hogy a tudomány és a technika átveszi a költészetnek ezt a szerepét, csak más jelmezben játssza el. Én hamisnak érzem ezt a magyarázatot. Tudom, hogy mindkettő csak a saját, alkalmazkodó csodáival kérkedhet, melyek ideiglenesek – hiszen régi dolog, hogy a nagyobb csoda megeszi a kisebbet –, s pusztán csak arra jók, hogy az emberi létezés csodáját illusztrálják. Nem szeretném, ha valaki félreértené, amit mondok, és szavaimból azt hámozná ki, hogy ez olyan program, mely száműzi a harcot és valami csodavallás biblikus szóvirágait rejtegeti. Ellenkezőleg. Ez adhat erőt igazán ahhoz a hadviseléshez, melyet az emberiség jobb részének most mindenféle értelmetlenség és pusztítás ellen folytatnia kell.

Egy évvel ezelőtt, mikor megjelent az Éluard-kötet, Aragon előszavából megtudtam, hogy egy alkalommal nála járt barátja. Vitatkoztak, és a vita hevében egyszer csak megkérdezte tőle: milyen Robinson-fordításod van? „Petrus Borelé” – volt Aragon válasza. Eluard levette a polcról a kötetet, s kikereste a székről szóló fejezetet, amelyben Robinson megvizsgálja helyzetét, körülményeit, és igyekszik meggyőzni magát arról, hogy sorsa nem is a legrosszabb. Tartozik-követel alapon pontról pontra számba veszi lealázó vereségeit s vereségeivel szemben örömeit. „Ezt a részt a legtöbb kiadásból kihagyják – mondta Eluard –, mert állítólag unalmas.” Az ő számára viszont ez volt a legizgalmasabb. Bevallom, az ő fölfedezése nyomán számomra is. Ugyanazt éreztem, mint a Vörösmarty-vers fölidézésekor. Eluard is, akárcsak Vörösmarty, számba vette a reménytelenséget és a reményt. A jót és a rosszat. S példájából okulva, egyre megrögzöttebben vallom, hogy a szocialista költészetnek, de úgy is mondhatnám, hogy a modern költészetnek, ezt kell csinálnia. Leltárba venni a rosszat, hogy végül jóváírhassuk. „Átírni a javunkra azt, ami a kárunkra volt írva” – így fogalmazta meg Eluard. Fönséges gondolat ez: már nem is egy ember ars poeticája, de mindnyájunké, az egész emberiségé.

S mikor végiggondoltam mindezt, rájöttem, hogy költői eszményképeimet is csak azokban a költőkben kereshetem, akik ezeket az elveket vallották vagy vallják. Kitágult tehát a kör. Nemcsak Petőfi, Ady, József Attila, de Lorca, Eluard és még számos költő életműve is közvetlen látókörömbe került. A hagyomány szerepéről író kritikusoknak mihamarább észre kell venniük ezt a gazdagodást, ezt a változást.

Az eddigiekből talán kiderült, hogy az újrakezdés kátyújában nem formai gondok gyötörtek, elsősorban lényegbe vágóak. Most már csak azt jó lenne tudni, vajon nem túlságosan elvont sejtésekről beszélek-e, és ha nem, van-e tehetségem mindennek a megvalósításához? Harmadik kötetem, néhány megírt és megíratlan vers hiányával, csak halványan és dadogva válaszol erre a kételyre, de már válaszol.

Lehetséges, hogy ez után az újrakezdés után ismét föl kell ébrednem, hogy ez sem volt az utolsó. Szerencsére nem félek a hegymászástól: a szellemi életben is a nyaktörő utakat keresem. Veszíteni és nyerni, ha nem is egyforma örömmel, de egyforma izgalommal szeretek. Nemcsak a hódítás szabadít fel, de a bukás is. Gyakran gondolok rá, hogy az én szabadságom ott kezdődik, ahol sokan megszédülnek és aggályoskodni kezdenek; ott, ahol már nem gátolnak a hiúság, a siker vagy a megbocsátható szorongás testemre szabott méretei. Kudarcaimat is szívesen vállalom, nem csupán a magam okulására – másokéra is.

Az utóbbi időben egyre nagyobb kíváncsisággal figyelem azt, ami a szovjet költészetben forr és alakul. Egyelőre még nem tudok tájékozódni. Lehet, hogy a fiatal szovjet költők próbálkozásai még inkább gazdagítani fogják sejtéseimet és tapasztalataimat, de az is lehetséges, hogy végérvényesen arról győznek meg, amiről már elég sokat töprengtem, hogy átmenetileg két fajtája alakul ki a szocialista költészetnek: egyik egy publicistább jellegű költészet, amely a legjobb értelemben közéleti, s amelynek egyik ősét Majakovszkijban látja az ember, s a másik fajtája pedig az, amelyről vázlatos gondolataimat elmondtam, részint Vörösmartyra, részint pedig Eluard-ra hivatkozva.

 

Múzsapiac

Ez a hely itt a munka nélküli múzsák gyülekezőhelye. Unottan állnak vagy sétálgatnak föl-alá a faburkolatú, tükrös eszpresszóteremben. Munkára várnak. Ha néha fölsír a kávéfőző gép hosszan és rekedten, mint disznó, mikor ölik, egyikük-másikuk megélénkül. Fölkapja fejét, rendkívüli dolgokat szimatol, de hamarosan lehiggad, a múzsák mellékes eseményekre nemigen vesztegethetik a figyelmüket.

Csak a költőkre várnak.

Reggel fél kilenc. A presszó még üres. Sehol egy rímkovács. Három-négy halandó ücsörög csak a bejárathoz közeli mélyedésben. Hátrébb, ahol a fölhúzott üvegablak helyett nagy zöld függönyök lógnak, árnyékba borítva a legutolsó rekeszt, rajtam kívül senki sincs.

Szeretem ezt a reggeli csöndet: az üres papírlapok s a reménykedés órája ez. Ma még minden megtörténhet.

S mivel újabban már csak magamban bízom – nem a múzsákban, halálos feszültség van közöttünk.

Ülök, reménykedem egyedül.

Bejön egy kövér, szemüveges, negyven év körüli férfi. Kövérségét finom előkelőséggel, ropogósra vasalt fehér inggel, fekete bőrtáskával és választékos mozdulatokkal ellensúlyozza. Körülnéz, s bár rengeteg a szabad asztal, a velem szemköztihez ül le. Mért éppen ide a sarokba? Nem szereti a világosságot? A homályt szereti? Vagy találkára vár, és ez az alkalmi sötétség kapóra jött? Lelkiismeret-furdalást érzek: ha úgy lesz, zavarom majd őket ide-oda meredő bálványarcommal.

De meglepetés ér: széthúzza bőrtáskája villámzárját, s egy csomó kéziratot vesz elő, halomnyi gépelt verset. Elkezdi osztályozni: első példány ide, másodpéldány oda. Zörög az ujja közt az átlátszó hártyapapír. Az összhatást egyetlen prózai látvány rontja csak le: a jobb hüvelykujja zsebkendővel van bebugyolálva, mint egy hentesnek, aki véletlenül belevágott.

Mikor befejezi az osztályozást, elővesz egy középfinom borítékot, s ujjait megnyálazva az első példányokból kiemel egy nyolc-tíz szakaszos verset; átfutja, belejavít, majd összehajtogatja, és bele a borítékba. A borítékot megcímzi. Aztán, mintha egy különleges Lírai Közület kereskedelmi levelezője volna, megismétli jó néhányszor a műveletet. Újabb vers, újabb boríték, újabb cím. Szerkesztőségek? Nem! Magánszemélyek.

Mikor hat borítékot megcímzett, előreszaladt az üvegpulthoz, kért három szelet tortát, és villámgyorsan bevágta. Ivott rá vizet, majd lepakolta az asztalát, és pár perces tűnődés után írni kezdett. Verset. Kockás füzetbe írt, amitől egyszerűen nyavalyatörést kaptam. Én még a legfinomabb sima papírra se tudok, ő pedig ilyen ringy-rongy füzetbe is képes.

Talán, mert tudja, kinek ír. Látja maga előtt a személyt, akivel közölni akarja mondandóját. Ismeri étrendjét és a titkait is. Én pedig puszta nagyképűségből az egész emberiségnek címezném a verset – nem csoda hát, ha a tökéletes személytelenség ólomtorlaszokat rak elém. Micsoda köznapi lángelméjűség! Kövérkés szaktársam a költészet spanyolviaszát fedezte föl szemem láttára; azt, amiről nagyon is megfeledkeztünk ebben a korban: úgy írni verset, ahogy a legbensőbb titkait bízza rá az ember a barátjára. Nem akárkire – a legközelebbi barátjára! Riadtan figyeltem föl a saját verseimben és másokéban is valami kiábrándító személytelenségre. Személytelenségen ez esetben nem azt értem, hogy nem írunk személyes dolgainkról, hanem azt, hogy nem a legszemélyesebbről írunk. Mihelyt megszólalunk, mindenféle tízparancsolat riaszt: politika, a társadalmi illem s a rég túlhaladott erkölcsi törvények kőtáblái. Hozzászoktunk a nyilvánosság terrorjához. A nyilvánosság szinte csak úgy fogadja el a verset, ahogy a költészet törvényei szerint tilos megírni. Legismertebb példa itt Villoné, a bordélyházi balladáival. Illyés írja: ha Villon nem a legközelebbi barátjainak szánja ezeket a verseket, bizonyára százszorta finomabbak, visszafogottabbak,: több bennük a szerelmi máz, az önsajnálat, a testiséget eltakaró lírai pára, vagyis a mulandóbb anyag. Mennyivel kevesebbet tudnánk a középkor végi emberről, de egyúttal saját természetünkről is, ha ez a nagy csavargó, ez a számkivetett, mindenki kalandjának jelképes hőse, nem a legszemélyesebb élményeit írja. Nemcsak a megtörténteket, de a sors szerintieket. Példája nem csupán egyéni példa, de filozófiai és esztétikai is. Azt bizonyítja, hogy a költészetre érvényes talán leginkább az ellentétek dialektikája. Az a legközösségibb vers, ami – már-már végletesen – a legszemélyesebb. A világban az embernek számtalan jelzőtáblája van a tájékozódáshoz. Van külön társadalmi, családi, nép szerinti, politikai, osztálybeli, és így tovább. De ezek többnyire különválva működnek, mert mindegyiknek megvan a maga zárt rendszere, korlátja. Föléjük emelkedni csak a költészet tud – dráma, vers –, mert a költészet nem törvénytisztelő, hanem törvényteremtő. Majdnem mindig kétségbevonja, ami van. A vers folyton jövőt akar teremteni. Ebbéli szándékában nem befolyásolhatja semmiféle körültekintés, semmiféle udvariasság. Az udvariasság mindig a múlt idők műfaja.

Míg ezen tűnődöm, költő szaktársam eredményesen dolgozik. Teleírt már egy oldalt. Zöldülni kezdek az irigységtől. Tehetetlenségemben előveszek egy újságot. Az első oldalán vers van. Négerek – ez a címe. Nem rossz. Mégis valami határtalanul fölidegesít. Ha szerzője nem a nyilvánosságra figyelve írja meg, hanem mondjuk, nekem, magánlevél formájában, nagyon kemény és nagyon igaz állapotokat tükröztet: azt, hogy mennyire nem tudnak élni a mi világunk „négerei” sem, holott ez a világ rájuk épül. Így, amit ki akart fejezni, a jelképeivel eltakarta. Vétett a költészet törvényei ellen: alkalmazkodott a nyilvánosság személytelen mércéjéhez.

Költő szomszédom – most már határozottan állítom róla –: a múzsák kegyeltje. Alig múlt el másfél óra, máris befejezett egy verset. Boldogan alákanyarítja a nevét, hazamegy, legépeli, s valaki címére holnap majd föladja. Már tudja is, kiére.

Ülök magamban, egyre kimerültebben. Nem akad múzsa, aki mentőövet dobna. Nem marad más hátra, mint hogy legszűkebbre vonom ismerőseim körét: nőkét, férfiakét, barátokét, s csak arra gondolok, mit mondanék végérvényes tisztasággal és egyszerűséggel, ha versben kellene beszélnem. Képzeletben már meg is címeztem a borítékot, csupán a verset kell megírni, természetesen a múzsák közreműködése nélkül.

 

Egy levél hátlapjára

Hív egyik tanító ismerősöm, menjek el hozzájuk. Ha csöndet akarok, ott van a szőlőhegy, elvonulhatok dolgozni. A présház, ahol éjszakára is kint maradhatok, édeni völgyben fekszik, körülötte élénk, buja a fű, és rengeteg a gyümölcsfa. A völgy közepén legkedvesebb fáimban, a jegenyékben gyönyörködhetek. A kis hegyi templommal már nem is akar csalogatni. A hétszáz esztendős Árpádok-korabeli kőteremtmény olyan ékessége a tájnak, amilyen kevés van az országban. Micsoda díszlet önmagában is! Aki a hajnali nap narancssárga gömbjét és a kis, zömök templomot akkor pillantja meg, mikor egy vonalba kerülnek, valami lenyűgöző egyszerűség tanúja lesz. Nemcsak a felhőkarcolók emlékét felejti el, de a dombokat elborító, rendezetlen erdőkét is. A láthatár keretében ilyenkor csupán a nap és az ég és a román stílusú kőtemplom marad, s akár egy freskón, feltűnnek előterükben a múlt idők alakjai. Királyok a magyar középkorból, merev tartásban, trónon ülve vagy apró, körhinta-fejű lovakon, aranyalmával és jogarral a kezükben. Köröttük, sűrűn egymás mellett, királyhű vitézek, egyformára nyírt barátok, szánni való vagy tenyérbe mászó képpel. A képzeletbeli freskón csak a népet nem látni sehol. A népet, mely már akkor is művelte ezt a tájat, szántott-vetett, enni adott a királyoknak, s gödrösre koptatta a kápolna kövét…

Hív a tanító, költözzek le két-három hétre. A magamfajta embernek sok élményt adhat a környezet: történelmet és indulatokat idézhet föl, ösztönözhet és sugalmazhat, akár a múzsák.

Ha nem akarok elvonulni, akkor is menjek csak le, lakhatok náluk is a faluban. Ott is történnek olyan dolgok, melyek vetekszenek a múlt idők múzeumi gazdagságával. A számtalan érdekesség közül most csak a legutolsót említi. Falujában, a négyszáz lakosú zalai községben színtiszta katolikusok laknak. Papjuk nincs, a szomszéd faluból jár át hozzájuk időnként. De hogy pap nélkül is milyen vallásosak, arról futólag én is meggyőződhettem, mikor egyszer lent jártam. Péntek volt, böjti nap, s az asszonyok még a pesti vendégek tiszteletére rendezett fogadáson se voltak hajlandók húst enni. Sőt a férfiak közül se mindenki vállalta egyenes derékkal az elkárhozás veszélyét. A máglyára küldő asszonyi tekintetetektől tartva, huncutsággal vegyes bűntudattal rágták a csirkecombot. És ezek a vallásos népek a múltkor egy hétig se vették észre, hogy nem szól az isten harangja; nem szól se hajnalban, se délben, se este. Egy hét után derült ki, sztrájkol a harangozó, mert a téesz-től nem kap munkaegységet a harangozásért. Az eset óriási botrányt kavart. Az Árpádok-korabeli kőtemplom tövében kisebbfajta „pogány” lázadásnak is beillett. Összecsaptak a régi és az új életforma hívei a Szent István- és a Koppány-utódok. A sors tréfája, hogy Koppány zászlóit most talán a leghithűbb katolikusok emelgették.

Ismerősöm levele megörvendeztetett. Örültem, hogy egy fiatal tanítónak milyen fontos az irodalom. S meglepett, hogy a köztudatban elterjedt hiedelem ellenére – mely szerint a költőknek csönd kell, madárcsicsergés, patakzaj –, ő mindenekelőtt a történelem múzsájának készítene mellettem szállást. A történelemének és a mai időkének egyaránt, egy dunántúli falucskában, hogy arra a freskóra, mit a történelem festett a mennybolt, a nap és a kőtemplom köré, végre azokat is fessük oda, kiket évszázadokon át mindig kifelejtettek a képből.

Politikai fogás lett volna ez a részéről? Érzelgősség? Késői igazságszolgáltatás? A nagy helyrehozás ösztöne, melyet most bontakoztat ki tudatosan a társadalom? Vagy az örökbe kapott bosszú, mely a névtelenek nevében, ha megkésve is, kezet emelne királysírokra és márványkriptákra? Magam is éreztem már effélét. Az esztergomi vár romjai közt járva, megilletődöttségem mellé szívesen megidéztem volna két-három lila övű érseket, Mátyás ellen összeesküvő nagyurat, késői párbeszédre.

Persze az is lehet, hogy ismerősöm levelében magától értetődően került egymás mellé a templom köré sűrűsödő történelem és a harangozó révén kipattanó történetsorozat. S ha csak ennyi lenne az igazság, ez is jót jelentene, olyasfélét, hogy lassan már nemcsak szólamainkból árad, hogy történelmi idők tanúi vagyunk falun is, de ott van ez már hétköznapi elszólásainkban is. S nemcsak az írók tartják természetesnek, de lassan az olvasók is, hogy modern, korszakos regény főszereplője ugyanúgy lehet egy zalai falu harangozója, mint egy főiskolai tanár, miniszter, kalandor, kisvárosi Don Juan vagy éppenséggel űrrepülő.

Különös folyamat játszódott le az irodalomban a múlt század óta. A nagy kritikai realisták, Balzactól Tolsztojig, többnyire csak olyan szereplőkkel fejezhették ki korukat, kiknek műveltségi szintje és érzelmi árnyaltsága egyaránt alkalmas volt, hogy az akkori idők élményeit a legteljesebben visszatükrözze. A leghaladóbb írók is arisztokratákkal vagy a társadalom magasabb közegein áthatoló egyénekkel mondatták el legforradalmibb gondolataikat. Történelmet, jövőt, az emberiség koponyatöréseit és feladatait az ő csúcsaikról lehetett látni. A gazdagság még azt a lehetőséget is megadta, hogy némelyek fölényesen megtagadják, s így személyesen is átéljék a lázadás, a forradalom férfias gyönyörét. Muzsikok vagy hajógyári munkások mit fejezhettek volna ki a nagyot látó kor világképéből? Legfeljebb a szegénységet! De azt se teljesen, mert a nyomor látóhatára szűk, rásúlyosul a testre, s brutálisan béklyóba zárja a szem és a képzelet szabadságát.

Kétségtelen, hogy korunk problémáit a mai filozófiák szintjén sokkal inkább kifejezhetné például az atomtudós, mint egy gépkocsivezető vagy téeszelnök. Az atomhasadás ténye mögött fölhalmozódó tapasztalatok, tudományos élmények, apokaliptikus látomások még a hasonlat miatt is közelebb állnak az emberiség gondolkodásában lezajló robbanásokhoz, mint a tanító ismerősöm falujában lejátszódó drámák.

Az egyenjogúság ellenére látszólag tehát még ma is előnyben vannak a szellem arisztokratái. Lehet, hogy gondolataik magasabb rendűek, sőt, érzéseik is egyetemesebben tükrözhetik az emberiség csodatevéseit és pokoljárását, de vannak korok, mikor a modernséget nem a töprengések modernsége jelenti, hanem a cselekvésben, a sorsvállalásban kifejeződő korszerűség. S a mi korunk most ilyen! Érthető, mert a huszadik században aránytalanul több és nagyobb tragédiák zajlottak le, háborúk s a gyors életformaváltozások következtében, és így a kor hősei mindenekelőtt azok is, kik ha nem hívták is ki a sorsot, de elszántan vagy gyáván, véletlenül vagy parancsszóra elébe álltak, odaadva emberi arcukat s gyakran mindenüket, hogy azáltal a sors egyre fölismerhetőbbé váljék – voltak bár katonák, hadifoglyok, űzött zsidók, csalódott politikusok, lángelmék, földjükkel együtt elbukó és föltámadó parasztok vagy írástudatlan pásztorok. Ezt a gondolatot folytatva, bátran állíthatom, hogy a második világháború óta inkább, mint azelőtt, kollektív élménnyé vált a szorongás és a remény is, a menekülés és a megmenekülés lehetősége, még ha a sors a legmagánjellegűbb dolgainkban mutatta is meg hatalmát.

Mi mást hozhatott ez az irodalom számára, mint a hősök közti nagy kiegyenlítődést.

Ez a kiegyenlítődés legpőrébben azt jelenti, hogy az élet és a társadalom folytonosan megújuló hamleti kérdéseit bárki megkérdezheti és megválaszolhatja. Az író ennek érdekében mögéje állhat akár egy kanásznak is. A faluról ma már ugyanolyan modern szemlélettel szabad csak írni, mint mondjuk Párizsról. Az Eiffel-torony mögül ugyanannak a „kísértetnek” az arca bukkan elő, mely nálunk már emberi testet öltve utat épít a jövő társadalmának, gépet hajszol ott, ahol apám két tehene esetlenül csalinkázott a domboldalban, s fejeket robbantgat, gyakran indokolatlan ridegséggel, máskor megtisztító fénnyel.

 

Költőkkel utazom

Ha hosszabb időre utazom is el, a csomagolást rendszerint az utolsó tíz percre hagyom. A búcsúzás zavara és esetlensége ellen nagyszerűen be szokott válni. Gyors számvetést csinálok ilyenkor, mire lesz, illetve mire lehet szükségem.

Inget, zoknit, zsebkendőt, pulóvert még tudok így, hozzávetőlegesen csomagolni, de könyvet nem. A könyvek kiválasztásában már ismeretlen sugallatok irányítanak. Alig van külső körülmény, ami befolyásolna. Legfeljebb olyasmi, hogy épp szem előtt van egy könyv, és nincs szívem otthon hagyni. Szellemi poggyászom emiatt többnyire elképesztően vegyes. Úgy festhetek néha könyveimmel, mintha valaki páncélban járna manapság, középkorias ridegséggel, közben pedig piros napernyőt vagy mélyhegedűt cipelne a hóna alatt, bőröndjében viszont a legújabb szabású olasz ingek lapulnának, s nem is öncélúan, hanem azért, hogy adandó alkalommal fölvegye őket. Po Csü-ji, az Amor sanctus-kötet, Villon, Csokonai és Aragon rázódtak már táskámban együtt a dunántúli sárrögökön.

De hogy e szétszórtság és kavargás mélyén mégis működhet valamiféle összetartó vonzás, arra a múlt napokban ébredtem rá.

Váratlanul haza kellett utaznom. Mégpedig olyan gyorsan, hogy sem a lelki hozzákészülődéshez, sem a csomagoláshoz nem volt meg az a bizonyos tíz perc, melyben az ember komolyságot tettetve, mégis némi hanyag fölénnyel összeszedheti magát. Egyhetes utazásra számítottam. Elő a kézitáskát, bele két inget, ezt, azt … és persze könyveket. Siettemben úgy kapkodtam le a polcról a köteteket, mint akit nem is az idő kényszere űz, hanem a közeledő ellenség, és azt viszi csak magával, ami életbe vágóan fontos.

Mikor kirakodtam otthon, magam előtt is lelepleződtem. Akkor tűnt csak föl, hogy mi is volt olyan nélkülözhetetlen! A könyvek, amiket az idő szirénasürgetésére összekapkodtam, egy Illyés-próza kivételével, egytől egyig verseskötetek voltak. József Attila, Éluard, Majakovszkij, Cocteau, Tornai és ráadásul még egy angol költői antológia.

Miért éppen versek?

Talán mert én is verseket írok vagy írnék izgatottan, és így ösztönösen vonzódom a költészet magaslati levegője után? Nyilvánvaló, hogy ez az eredendő ok, de ezenkívül van más természetű, rejtettebb oka is. Többek közt például az is, hogy utazzak bárhová, a táj, mely egymásra szórt dombjaival vagy réten átfutó vizeivel elém jön, számomra nemcsak a nap verőfényében létezik, nemcsak az iszapszürke esők homályában, mikor kiengesztelhetetlenek a kövek, a fák, hanem egy-egy vers verőfényében vagy éjszakájában is. Ettől lesz élénkebb és gazdagabb. A tájon nemcsak az emberi kéz nyoma látszik meg, de az emberi tekinteté is! Petőfi tekintete még mindig ott van az Alföldön, József Attiláé pedig a külvároson. Nincs olyan természetátalakító munka, mely a költői alkatú Egry József festő tekintetét ellapátolhatná a Balaton környékéről. Arany János minden kútágast halhatatlanná tett a hórihorgas gémmel, s azzá tette környezetüket is. Juhász Ferenc pedig, szinte az őssejtig megteremtette múltját a föld virágainak, melyek a nagy növényi népvándorlásban erdőkben tűntek föl, szakadékokban, lelőtt repülők roncsai közt, és végignézték az emberi történelmet. Zömök magyar lovasokat láttak, sötét orrcimpájú barmokat, trák szüzet, keresztre feszített jézusokat.

Túl a személyes érdeken, itt kezdődik el valójában a költészet iránti vonzalmam. A vers számomra nem életpótlék, nem félszeg szerelmes lányok nosztalgiája! Hajó, mely átvisz az óceán túlsó partjára! Igazi távolbalátó, mely a legtisztábban mutatja az emberiség arcát, visszafelé is, egészen a világteremtés mítoszáig. Az elpusztult népek, földrészek naturalista hagyatéka a temetőkben van, igazi hagyatéka pedig az eposztöredékekben, a drámákban, a siratóénekekben és a balladákban.

Különös lenne elképzelni, hogy Balassi Katonaéneke nélkül ismernénk-e a történelmet, a Csokonai-vers nélkül ilyen lenne-e Tihany? József Attila Ódája nélkül ilyen lenne-e a nő, akit szeretünk, s aki után vonaton utazunk izgatottan? Éluard egyetlen sora nélkül olyannak látnánk-e a szárnyait emelgető tengert, mint amilyennek látjuk? Olyan volna-e a gyűlölet, a kétségbeesés, a kenyér, a víz, az utca, az ágy? Olyanok volnának-e az állatok, a csillagok, a halottak? Egy Lorca-ballada más oldalról mutatja meg az embert, mint a világon mindenütt kötelező önéletrajzok, személyi igazolványok, alapos rendőrségi nyilvántartások. A lélek kibontakozó aránya nem a homályt növeli, hanem a világosságot.

Ezért viszek hát magammal mindenüvé verset? Ezért viszek még a gyerekkori tájra is, ahol pedig a rozoga ólajtóktól a madárfüttyig, anyám kegyetlen életétől a jegenyefákig s az alkonyatban porzó gépekig minden csupa vers? Úgy látszik azonban, hogy ez is kevés! A világot elszegényíthetik a részletek. Saját élményeim mellett szükségem van olyan költőre is, aki gótikus tornyok árnyékából kilépve, ötszáz évvel ezelőtt olyan rokonszenves csavargóként élt, hogy még ma is megirigylem, s ennyi idő után is bujtogat, hogy ne mondjak le a kalandokról, főként a szellemiekről. Szükségem van olyan költőére, aki végigjárta a szenvedések útjait, bár én magam félek a szenvedéstől. Aztán olyanéra, aki nem tudta soha megfejteni a szerelem rejtvényeit, s kudarcaival most, harminc év után is megvigasztal. Szükségem van olyan költőére, aki sziklás hazájáról énekel, esők hazájáról és szegényekéről, hogy ne felejtsem el soha, túl sok nyomorúságos arc oldódik szét ma is a földben, mint a só, anélkül, hogy visszatükrözött volna valamit abból, ami már születése előtt emberré tette.

Mindez miért? Izgalmamért? Nyugalmamért? Önzésemért? Azért, hogy egyetlen életemet, mely rövid, s amelyben sok a hétköznap, kitágítsam? Hogy fejemre zúdítsam mások határtalanságát és örömét, hogy a magamét megtoldhassam? A vallásokban megfogalmazott túlvilági élet meséje költészet volt. Az emberiség több szólamra megfogalmazott lírai verse. Amit ebben vesztettem el, azt keresném most Shakespeareben, Apollinaire-ben, József Attilában és kortársaimban?

Ezt is, és azt is, amiről Sartre, ez a nagy felelősségű író beszélt a moszkvai békekongresszuson. A kultúráról szólva, a költészet szerepét is emlegette. A tudományos pontosság mellett a költészet pontosságáról beszélt, melyre azért van szükség, hogy egyensúlyban tartsa értelmünket, a fejlődésben levő tudatot. Sartre túlontúl tárgyilagosan fogalmaz. Szerintem nem azért van rá szükség, hogy egyensúlyban tartsa, hanem, hogy megmentse. A világ szétzúzásában ugyanis mindent föl lehet használni: asztallábat és golyószórót, tüzet, követ, kést, repülőgépet és atombombát. De nincs olyan nagy és igazi dantei vagy vörösmartys vers, mely ilyen célt kiszolgálna. Mert a legpusztítóbb vers is csak arra jó, hogy megváltsuk vele magunkat, hogy a háborút mindenekelőtt saját magunkkal vívjuk meg.

 

Az olvasás műfaja

Népmeséink általában csöndes szerződéskötéssel kezdődnek. A mesemondó az első lélegzetvételkor megállapodik hallgatóival, hogy amit elmesél, nem igaz, jobbik esetben is agyafúrt játék a képzelettel. Hol volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl, az üveghegy tetején, a kristálypalotában. A megegyezés létrejön, a feltételeket közösen elfogadják. S ettől kezdve a mese kanyargásaiban, tündérkedésében oly izgatottan vesznek részt, mintha a megtestesült igazság színeváltozásait figyelhetnék. Változzék bár egy ember békává, kéményördöggé, vaskirállyá, legyen belőle világnagy pocsolya, szélsüvítés, senki nem akad fönn a képtelenségeken. A legagyafúrtabb nagyotmondás, a leghajmeresztőbb álom nemcsak hogy hihető és cálfolhatatlan, de a legemberibb igazságok ébresztője is. Lelkesítő, a szó köznapi értelmében. A jég alatt alvó madár tavasz jöttével csattogva száll föl a folyóból, hogy a darabokra vagdalt kis kanász testét összeillessze. A lángökör amerre elmegy, a gonosz király erdei elszenesednek.

Tudjuk, a mesében minden megtörténhet. Ahogy az életben is. A fordulatok, a véletlenek, a kis és nagy csodák, az elképesztő bukások és talpraállások tehát nem a mese valóság fölötti dramaturgiáját követik, hanem a valóságét. A hallgatóság hozzájárulása, bizalma nélkül a mese hőse gyámoltalanul ott maradna az árokparton. Nem lovagolhatna fűszálon, akár a világ végére is, nem utazhatna bivalyfülben babszemjankóként, nem alázhatná porig a behemót sárkánykirályt, ki olyan birodalomban uralkodik, ahol minden a legnagyobb: a fák is, a bolhák is, a székek is, a folyók is. A mese hősét nem a kardja, nem is a tündérek zsebkendője segíti tehát győzni, hanem a mindenkori hallgató igazságérzete. Vakmerőségét, furfangos eszét, korláttalan szabadságvágyát ugyancsak tőlük kapja.

Azokra a folyton föllángoló kérdésekre, hogy: mi az irodalom, hogy mi az írói alkotás szerepe, vagy hogy milyen lehet, illetve milyen legyen az olvasó viszonya a megalkotott művekhez, válaszolni legvilágosabban a mesékkel tudok. Mert a mese nemcsak íráselőttiségével őspélda, de a föntiekből valamennyire már kitetszhet, hogy a lényege szerint is az.

A hol volt, hol nem volt kezdőmondat – játékossága ellenére is – tudatos figyelmeztetés, hogy művészi teremtés kezdődik szemünk láttára, fülünk hallatára. Hogy a továbbiakban mindennek más értéke lesz, mint a valóságban. Szárnyuk nőhet a fáknak és a vizeknek, arcunk előtt meghalhat egy csillag. Persze csak akkor, ha van érzékünk a gyászhoz, akkor, ha a fákat és a vizeket nem az északi szél, hanem a mi képzeletünk röpteti.

Ennél fontosabb és eredendőbb törvényt semmilyen másfajta művészi alkotás kapcsán se fogalmazhatunk meg. Se Szophoklész, se Tolsztoj keze munkáját figyelve. Az alkotás elvont művelet, inkább csak egy esély, egy lehetőség megvillanása, hogy mű születhessen. Madách nagy történelmi álma, a Tragédia, személyes álom is lehetne, ha mi, ébrenlétünk tudatával, nem szegődnénk Lucifer nyomába, s nem botlanánk el Éva fátylaiban.

Hogy a műhöz való olvasói hozzájárulás nélkül egy mű mennyire csak esély és lehetőség, mennyire csak egy elképzelés vázlata, ismét a mese példájával tudom érzékeltetni.

A szavak eredeti jelentőségüktől legmesszebbre épp a mesékben távolodnak el. Ha valaki a mesék értelmét belőlük akarná kihámozni, egy tótágast álló világ elvarázsolt tükreivel találná magát szemben. Csupa kancsalítással, ködös végkifejlettel, örök lakodalmakkal. A mese mondanivalóját, igazi erejét tehát a szavak ellenére kell a hallgatónak vagy az olvasónak megfejtenie. A szavak mögött megsűrűsödő csöndben, a szavak kioltását követő sötétségben.

Vajon nem hasonló munka vár-e a Hamlet nézőjére, Dosztojevszkij olvasójára? Hamlet töprengéséhez mi szolgáltatjuk a nyersanyagot: a bosszúállás vágyát és parancsát, a hiábavaló cselekvés gőgjét, s végül mi adjuk kezébe a tőrt. Raszkolnyikov is a mi beleegyezésünkkel vagy beleegyezésünk nélkül veri agyon baltával az öregasszonyt. Tehát semmiképpen se nélkülünk.

Ezért telitalálat Sartre meghatározása: az olvasás – irányított alkotás. Irányított annyiban, amennyiben figyelmünket az író valahova odairányítja. Alkotás annyiban, amennyiben a szavak révén föltárt világot nekünk kell újraalkotnunk. Ha nincs elég képzeletünk, tapasztalatunk, látomásunk a lét dolgairól, ha nem ismerjük a hétköznapi csönd s a fintorok közt meghúzódó poklot, fölösleges követnünk Dantét az alvilágban, József Attilát az értelemig és tovább. Ha nem éltünk át soha semmilyen kiűzetést: a paradicsomiról végül is elhisszük, hogy isteni eredetű.

Aki kinyit tehát egy könyvet, mindenekelőtt önmagát nyitja ki. Nem az író s nem is az író által teremtett alakok fájdalmába vagy reményébe ütközik, hanem saját magáéba. Ezért tartom meghatónak és magasrendűnek azt a sokszor elhangzó és sokszor kinevetett olvasói dadogást: hogy ezt a könyvet én is meg tudtam volna írni.

Ilyesmit persze mondhat egy fellengzős, hányaveti vagy éppenséggel műkedvelő olvasó is, de véleménye még így is leleplező, mert vagy a művet, vagy önmagát leplezi le.

A fönti megjegyzések egytől egyik közhelyek. Illetve azoknak kéne lenniük. Az olvasás műfajának néhány alapszabályát idézik föl. Ezt is azért, hogy fölibük emelkedve láthassuk, mit hagyunk magunk mögött. Mert bármennyire rendíthetetlenek is ezek a szabályok, korunkban olyan új árnyalatokkal s változatokkal bővülnek, amelyek nem intézhetők el egy ásítással.

Miről van szó. Arról az egyszerű tényről, hogy idők folyamán nemcsak az írói stílus, de az olvasói stílus is megváltozik.

A tizenkilencedik századi regény, szerkezetében, leírásaiban azonos volt magával az élettel. Páratlanul gazdag képet festett a világról: az eszményektől a mellénygombokig, s bízott abban, hogy a szemlélődésnek föltáruló világ birtokba vehető és átgyúrható. A szenvedélyt szenvedélyesen, a tragédiát megrendítően ábrázolta. Az olvasó – hajdani és a mai – ezért is igazodik el elég könnyen Balzac vagy Flaubert, Mikszáth vagy Ibsen világában, mert még a meghökkentő ellentmondások is világos és egyértelmű „történés” révén tárultak föl. Ha az „erkölcs” és az „erkölcstelenség” helyet cserélt is Karenina Anna vagy Nóra esetében, sose veszítette el fennköltségét. Az olvasó részvétele a művek megteremtésében így mindenekelőtt az átélhetőségben és az ítélkezésben fejeződött ki, vagyis klasszikusan. A varázskör is ennek rendje-módja szerint zárult. Az olvasó elolvasta a férjét megcsaló Anna Karenina történetét, s vagy csodálta és irigyelte az asszonyt, vagy sajnálta. Egyértelművé s nyitottá váltak a regénybeli helyzetek – az olvasó is egyértelműen dönthetett. A kötelességtudat és a szerelem, a tisztesség és a szabadságvágy tolsztoji összeütköztetéséből egy irányba mutattak a jelzőtáblák. A tragédiák villanófényében egyébként is mindig egy irányba mutatnak.

A huszadik században összekuszálódtak ezek a tiszta döntéseket követelő alaphelyzetek. Az átélhetőség, a megrendülés emberi mozzanatát mintha kiszorította volna az idegenség élménye. A bűn és bűnhődés ma már nem úgy tartozik össze, mint Dosztojevszkij világában, nem a klasszikus dráma és lélektan törvényei szerint. A föloldás, a megtisztulás ellenfeleként megjelenik a csömör, a közöny, az abszurditás. József Attila rendkívüli érzékenységét jelzi, hogy Sartre és Camus előtt már őt is megborzongatja ez a hideget hozó áramlat.

 

Zord bűnös vagyok, azt hiszem, de jól érzem magam, Csak az zavar e semmiben, miért nincs bűnöm, ha van.

 

Egy kevésbé ismert versében pedig ezt írja:

 

Le vagyok győzve (győzelem ha van) De nincs, akinek megadjam magam.

 

Igaz, József Attila végsőkig küzd a sorsától való elhidegülés ellen, de a szorongató ellentmondásokat még ő is tragédiával tudja csak föloldani. Nem is a művén belül, de kilépve belőle.

A második világháborút követő évtizedek jelentős írói alkotásai közt viszont alig akad olyan mű, amely ne egyidejűleg fogalmazná meg szabadságunk igenlését s föladásának kényszerét. A tragédia értékeinek viszonylagosságát. Egyidejűleg és egyforma komolysággal.

Ez az új közérzet, ez az új állapot az olvasótól is újfajta érzékenységet kíván. Az eddiginél is nagyobb odaadást és figyelmet. Tanúskodás helyett gyakran megerőltető munkát. Nem azért, mert az irodalom vált intellektuálissá, magyarul gondolatibbá, mint ahogyan sokan hiszik, hanem azért, mert a világ lett hozzáférhetetlenebb.

A kínálkozó irodalmi példák közül Semprunét említhetem leginkább. Nemrég olvastam Ájulás című kisregényét. Már az első mondatokból megéreztem, hogy Semprun munkatársává avat. A könyvet velem, az olvasóval együtt akarja megírni. Erre formailag is előkészít. Nem folyamatos történetbe kezd, hogy kíváncsiságomat fokozatosan fölcsigázza – ellenkezőleg: tudatosan szakítja meg az elbeszélés menetét, nehogy még véletlenül is a regényesség utcájába vezessen. Az Ájulás jelkép. Ugyanúgy, ahogy jelkép volt annak idején a sartre-i csömör és camus-i közöny is. Egyetlen ember vonatból való kizuhanásával egy korszak zuhan ki az időből, reményeinkből, elképzeléseinkből: a háború után ocsúdó Európa. Ezer oldalról lehetne árnyalni s körültáncolni a témát, de Semprun szerint nem érdemes. Mert újramondani azt, aminek a megakadályozásához nem volt erőnk – azonos a mesével, az önbecsapással. Nekünk, saját bukásunk tanúinak, másra kell törekednünk. Szembe kell szállnunk az elbeszélés csábításával, s olyanná kell válnunk a dolgok fölidézésének pillanataiban, mintha olvasás közben újra alkalmunk volna megbirkózni mindazzal, ami kizuhanásunkat s ájulásunkat előidézte. Mintha alkalmunk volna a jóvátevésre: lakhatóvá tenni, ha nem is a nappalt, de legalább az éjszakát.

 

A teremtő nyelv

Erdélyből érkező barátaim sorra panaszolják, hogy nagyon sok anyaországi magyarral találkoznak, aki elképedve néz rájuk: úristen, ti még nem felejtettetek el magyarul? Semmi zökkenő, semmi idegenség a hanghordozástokban!

Mit lehet erre válaszolni? Legföljebb nyelni egy nagyot, pironkodni a csodálkozók helyett, és beszélni tovább tisztán, világosan a megszégyenített, kitagadott nyelven.

A megszégyenítés attól súlyos igazán, hogy magyaroktól ered. Mert aki épp az erdélyiekről nem átall ilyesmit föltételezni, saját tudatlanságát üti dobra. Mit tudhat az ilyen ember az anyanyelvről, a történelemről: Mátyásról, Dózsáról, Bethlen Gáborról, Apáczai Cseréről, a Bolyaiakról, s mit Adyról, aki nemcsak a zsoltáros nyelvet tanulta Erdélyben, de jószerével mindent, ami magyarságtudatát megalapozta, s egyetemessé tágította. Mit tudhat az ilyen ember a székely népballadákról, a siratókról, a kövek, a hágók, a szakadékok, a fenyvesek, a gyilkos tavak, a hegyi legelők, a havasi temetők évszázadok óta tartó nyelvleckéiről. A szavak zsarnoki, édes rémuralmáról.

Óvakodjunk persze a az elérzékenyüléstől. Az anyanyelvet valóban el lehet felejteni. De nemcsak külföldön, idegen nyelvek uralkodói légkörében vagy szomszédságában – el lehet felejteni idehaza is. Ha nem arra használjuk, amire való, a nyelv meghanyatlik. Ha nem az igazat fejezzük vele ki, s ha nem a legsürgetőbb, legizzóbb álmainkat bízzuk rá, elsorvad, mint szerelem híján élő nők.

Erdélyben járva, épp azt tapasztaltam, hogy szégyellnivalónk nekünk, anyaországiaknak lehet. Mintha magyarul nem ők, inkább mi felejtettünk volna el. Hozzájuk képest zörgő, aszályos nyelven beszélünk. A dombvidékiek, a betonon járók egyhangúságával, a hegyvidékiek változatos, széljárta, magaslati szökdeléseivel szemben.

Egy menasági asszony életét panaszolva, ilyen mondatokat ejtett: „akkora bánatra jutottam, hogy faltól falig sírtam … már-már ártatlanságomból is kitagadtam volna magamat.” Kicsi fiáról szólva meg ezt: „Mit tudhat még egy suhanc ág?”

Faltól falig sírni? Kitagadni magunkat ártalanságunkból? Ráfoghatnánk, hogy véletlen elszólások, hogy egy nagy lélek rejtett kamrájából való kincsek. De ahol mások nem ugyanígy, vagy nem hasonlóan „szólják el” magukat, ott senki se beszélhet ilyen lélekre támaszkodó boldog és boldogtalan nyelven. Mert ha igaz, hogy a történelem mindnyájunk önarcképe – elmondhatjuk ezt az anyanyelvről is. Az asszony egyéni följajdulásában a történelemé is kicsordul, amely a szavakat kölcsönözte neki. Idézett mondatában a falak nem pusztán a látható falak, nemcsak egy parasztszoba falai. Egyúttal a láthatatlanok is: a bezártság, a tehetetlenség ütközői. Az ártatlanságból való kitagadás képzete sem a valláserkölcs fogalmával függ csak össze, hiszen az ilyen sűrűségű nyelv sosem a töredékes, az egyetlen élménybe zárt sorsot, hanem a teljes embert fejezi ki. S nemcsak az egyedit, de a közösségit is. Néha egyetlen mondatba sűrítve össze egész életét.

A tanulság ezen a ponton már nem is csak azoknak szól, akik ártatlanul ámuldoznak, ha egy anyaországon kívüli magyar döccenők nélkül és habogás nélkül szólal meg magyarul, de mindnyájunknak, akik nem a fönti szabályok szerint lélegzünk együtt az anyanyelvvel. Mert beszélhetünk folyékonyan, szépen, választékosan, akár gyöngyöket szórva is szét mondatainkban, ha nem a nyelv belső tartása, igazságérzete, jelleme indít bennünket útra. Szókincs? Csak akkor ér valamit, ha értéke elsősorban a gondolatnak van, amit közölni akarunk. A menasági asszony elejtett mondatában nincs különleges szó, meghökkentő cifraság, csillogó előkelőség, mégis ismeretlen mélységek tárulnak benne föl. Ha csak annyit mond, hogy volt idő, mikor nagyon sokat sírtam, akkor is az igazat mondja. Pontosabban szólva: nem hallgatja el az igazságot. De hogy azt mondta: faltól falig sírt – a leghétköznapibb szavaknak olyan kiterjedést, tágasságot és erőt kölcsönzött, amely a legpazarabb szógazdagságnál is lenyűgözőbb.

Illyést idézem: „A stílus: maga az ember? Akkor az anyanyelv: maga a nép.” Toldjuk meg Illyést azzal, hogy a nyelvvel törődni tehát semmivel se jelent kevesebbet, mint magával a néppel vagy az igazsággal törődni.

Mindig is ezt jelentette, de manapság mintha súlyosabbak lennének a nyelvre nehezedő körülmények.

Az írásbeliség előtt – bizonyítják a tudósok – az uralkodó érzékszerv a fül volt. Hallani annyit jelentett, mint hinni. A nyelv ekkor még egyeduralkodói szerepben tündöklött a többi érzék fölött. Sokat változott a helyzet az írásbeliség után, sokat a könyvnyomtatás következtében, még többet a huszadik században a fényképezés, a film és a tévé fölfedezése óta. Egyre kényszerítőbben annak hiszünk, amit látunk. Magyarázatokat is ehhez fűzünk általában. A nyelv így, ha észrevétlenül is, de veszített önállóságából, majdnem azt mondtam, kiszolgálója lett a szemnek. S mi, akik a szemünk révén „fogyasztói” leszünk a világnak, nem is vesszük észre, hogy fogyasztóivá válunk az anyanyelvünknek is. Készleteiből élünk, elraktározott értékeiből, semmit se vagy csak nagyon keveset törődve jelleme edzésével, érzékenysége fokozásával. Ellustulásunkkal magunkhoz lustítjuk.

Nem volna aggasztó a folyamat, ha mindaz, ami szemünk elé kerül, beszédesebben fejezné ki a világot, mint a nyelv. De nem fejezi ki. Sokszor azért, mert nem is fejezheti. Ami tilos gondolatnak, tilos látványnak is. A kényes és bizonyító fényképek, a leleplező filmhíradók korunkban ugyanúgy tíz-húsz éves késéssel kerülnek felszínre, mint a tilalmasnak számító gondolatok.

S van még valami, amiről nem feledkezhetünk el soha: nemcsak föltárni s bemutatni kell az igazságot, hanem megkeresni. Elibe menni, nyomába szegődni; meghallani hegyeken túli dobogásait vagy sóhajait a kövek alól. Jelenlevővé tenni ott is, ahol még árnyéka sem látható. Milyen más szellemi eszközünk volna épp a legfontosabbhoz: a folyamatok, a szembesítések szakadatlan közvetítéséhez.

Látni, annyit jelent, mondják, hogy engedélyünk van rá: ne gondoljuk el a dolgokat, hiszen látjuk. Vagyis a kép fölibe kerül a szónak, a nyelvnek, mert nemcsak értelmünkhöz szól, hanem hatalmába is kerít.

Ki tagadná ezt?

De hadd kérdezzem meg rögtön, van-e múlt idejű kép vagy jövő idejű?

Csak jelen idejű van!

Lehet, hogy ez a sűrített jelenidejűség robbanóbb hatású, mint a nyelv töprengéseket és fájdalmakat sodró ereje, de nem bizonyos, hogy végeredményében is az. Már csak azért sem, mert a kép jobban ki van szolgáltatva az időnek: föltárul, megmutatkozik, aztán kihuny. A nyelv árnyaló és megkülönböztető képessége viszont épp az időben teljesedik ki igazán. A nyelv szakadatlanul építkezik és rombol, kapcsolatot teremt ember és ember közt, ok és okozat között. Képes elválasztani a gondolkodást a cselekvéstől, de ugyanúgy képes összekötni is. Hogy a nyelvet pedig a sorrendiség, az időbeliség, az elbeszélés logikai kényszere akadályozza? Csak abban az esetben, ha torlaszok és forgalmi akadályok a gondolkodásunkat akadályozzák.

A képek sose hagynak bennünket magunkra, sose engednek egyedül maradni. Elveszik tőlünk a magányt, egyik lehetőségünket. És mert kívül peregnek rajtunk, ritkán ösztönöznek cselekvésre, többnyire tanúvá avatnak. A világ moziszékekből vagy otthon, családi karszékekből nézi az eseményeket. Nézi önmagát.

Egy pillanatra se gondolja senki, hogy látási műveltségünk térhódítását a nyelv szerepéhez viszonyítva szerencsétlenségnek tekintem. Inkább törvénynek. Ha csak átmeneti erejűnek is. Mert a képi műveltség előretörése arra kényszeríti majd a nyelvet: haladja meg jelenlegi állapotát, s hódítson meg új területeket. Meggyőződésem, hogy végül is csak az a nyelv süllyedhet a képmagyarázatok színvonalára, amely képtelen kitágulni az időben, uralkodni rajta, amelynek nincs ereje fölidézni, földúlni, ünnepelni a valóságot, és átváltozni valósággá.

 

A meghasonlás világos háttere

Mihelyt megtanulnék élni, lemondanék az irodalomról. Meggyűlölném a fehér papírlapokat, melyek mint meszesgödör a halottat, naponta elnyelnek, testestül-lelkestül. Olvasni se olvasnék semmit, mert nem volna szükségem mások megszépített emlékezetére. A kő kő volna; a madár madár, nem pedig ennek vagy annak boldog vagy boldogtalan jelképe. A verseket testem írná – maga a létezés volna a költészet. Hosszú, elégikus verssorok az alkonyati utazások, midőn a vonat, az idő kiválasztott pillanatában hűvös rétek közt fut el, s a fák, mint Isten állatai, szétszéledve legelészgetnek.

De hát ez képtelenség. A kő sosem lehet csak kő, a madár sosem lehet csak madár, mert amelyik a férgek és bogarak egykedvű gyilkosa, az ember számára gyöngédség, virradati kiáltozás. A létezés se lehet költészet, mert a létezés minden: önmaga és önmaga tagadása.

Az irodalom nélkülözhetetlenségét semmi se bizonyítja jobban, mint az írókban feszülő örökös meghasonlás: írni azért, hogy megszűnjék az irodalom. Rakni egymás mellé a szavakat, a mondatokat, az eszméket, igazságos és igazságtalan indulatokat, hogy megépülhessen egy világ, amely már nem önmaga.

E nyilvánvaló ellentmondás az írói munka egyetlen s képtelen alapfeltétele.

Nyomban megszűnne a tudathasadás, ha a mű azonos lehetne végső céljával, de még a remekművek is csak elképzelések, fölvillanó jelzőlámpák, és a legjobb esetben is csak kiindulópontjukkal azonosulhatnak.

A mű korlátozottsága – tragikus csőd, félút, félmegoldás, de a kudarc feszültsége miatt előkészület is a csőd megszüntetésére. Ezen az átfordulási ponton válik az írás korlátozottsága a cselekvés eszközévé: a csönd kiáltássá, az istenkáromlás emberi imává, a költészet valóságos érzelemmé és értelemmé.

A sokat emlegetett ihlet tehát nem más, mint az örökös határmezsgyén való tartózkodás idegfeszültsége. Se nem titok, se nem csoda, hanem drámai készenlét.

Régebben a költészetet a csodálkozás eszközének tekintettem, világhoz kötő aranylácnak. Jóllehet, a csodálkozni tudás is kapcsolat, de ma már gyerekesnek ítélem ezt a fölfogást. Aki csak csodálkozni tud, kicsit mindentől távol marad. Állapotokat segít létrehozni, áhítatot és kielégülést, és ezzel lelassítja a világ vérkeringését. A költészetet ma már mindennek látom: várakozásnak, búcsúzásnak, jövőnek, gyöngédségnek, tudatlanságnak, harcnak, ítélkezésnek.

Ezek nélkül nincs tárgyilagosság.

Tárgyilagosságon persze nem az ügyintéző bírák elfogulatlanságát értem. A tárgyilagosság az én szótáramban a drámaiság fogalmával azonos. Lehetőségek és lehetetlenségek szembeállítása; a hiánynak és a szükségesnek fojtott párbeszéde.

Bárhonnan közeledjek is hivatásomhoz vagy mesterségemhez, csakis oda lyukadok ki, hogy az író igazi otthona az otthontalanság, a minden dolgok közé való száműzetés állapota; kiegyensúlyozottsága pedig a dráma.

E félreérhető gondolatok csupán azokat ejthetik zavarba, akikben a dialektika helyett tisztelet él az írók iránt vagy hősies rokonszenv, és a gondolkodás helyett megavasodott előítélet. Az írónak nem részvétre vagy rokonszenvre van szüksége, hanem az olvasók szabadságára. Ezt kiharcolni ismét csak úgy tudja az író, ha erőfeszítés közben szünteti meg saját alanyiságát, s alakítja át más számára is „felölthető” személyiséggé. Én – az mindig más – írja Rimbaud. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy szabadnak lenni annyi, mint mást fölszabadítani. Az íróra és az olvasóra vonatkoztatni ezt a törvényt nem szójáték, nem szellemes fordulat, hiszen egy mű megírásához semmivel sem kell kevesebb erőfeszítés, mint bármihez, ami az ember életét megváltoztathatja. „Azzal az erőfeszítéssel, hogy mű szülessen – írja egy jugoszláviai író, Gotovac –, minden teljesen megtörténik.” Természetesen abban az esetben – kerekíti tovább a gondolatot –, ha a műről alkotott tudat maga a teljes ember.

Mióta így tekintek az irodalomra, megfosztva minden sallangjától, legfontosabb műfaji gondnak azt tartom, hogy az írás közben kifejtett erő hogyan alakítható át közvetlenül és veszteségek nélkül köznapi cselekvéssé, erővé. A gyakran emlegetett kísérletezés fogalmát is erre korlátozom tudatosan. Éppen ezért legszívesebben tanulmányokat írnék mindenről: egy arcrándulásról ugyanúgy, mint a történelemről, a szerelemről ugyanúgy, mint az elfáradás erkölcséről vagy erkölcstelenségéről, a szükséges reménytelenségről ugyanúgy, mint az ábrándjaitól megfosztott képzeletről. Mindenekelőtt azért, mert a tanulmány s az esszé számomra nem a költészet vagy a próza kiegészítője, hanem előkészítője. Megfogalmazza azokat a kérdéseket, melyekre a végleges választ versben, prózában vagy amihez egyre nagyobb erő sodor: drámában kellene megadni.

 

A kiegyensúlyozottság ára

Hogy milyennek látom irodalmunk pillanatnyi helyzetét?

A válasz előszörre mélyről jövő sóhajt indít útnak, s rögtön utána egy közhelynek számító gondolatot.

Kezdjük ez utóbbival.

Sosem rózsás az irodalom helyzete, ha már ilyesféle kérdésekre kell az íróknak válaszolniuk. Mindnyájan ismerjük a lakodalmi filozófiát: egyél vagy távozz! A lendületes jókedv nem kíván magyarázatokat.

Aki dolgozik, az a munkán töpreng, akinek pedig nem megy a munka, azon, hogy mért nem megy. Jobbik esetben: mért nem úgy megy, ahogy mehetne.

Irodalmunk jelenlegi helyzetére ezt a látszatra kedvezőbb változatot érzem érvényesnek. Hogy mért csak látszatra kedvezőbbet? Azért, mert a valóságban ez a „jobbik eset” a legrosszabbal is érintkezik. Ki tagadná, hogy aránylag nem elég jó az irodalmunk? S ki merné állítani, hogy nagyon jó? Ami jó benne és ami nem, valamiféle higgadt kiegyensúlyozottságban találkozik.

A kiegyensúlyozottság pedig kolonc az irodalmi életen. Ami felemás: lefokoz. Állapotot rögzít, amiből nehezebb kimozdulni, mintha valami egyértelműen rossz volna.

De hagyjuk az elvont okoskodást.

Induljunk ki a tényekből. A hatvanas évek elején csapatostul jelentek meg azok a művek, amelyek öt év után is jobban foglalkoztatnak bennünket, mint a manapság megjelenők. Illyés Kegyencére, Juhász és Nagy László költői csúcsteljesítményére gondolok elsősorban: lenyűgöző verskatedrálisaikra, melyek nemcsak arányaikkal, látványosságukkal törtek magasba, uralták a terepet, de lényegükben is hordozták a nagyság igényét, a nagyság arányait. Mellettük prózairodalmunk is emelkedni kezdett. Másféle rendeltetéssel, másféle izgalmakkal csigázva érzékenységünket, másféle lökésekkel indítva el bennünket a nemzeti önismeret útján. Fejes és Sánta regényei, Cseresé, Somogyi Tóthé; Szakonyi, Moldova, Galgóczi, Csurka novellái és másoké is, Mészölytől Mándy Ivánig, Hernádiig; Csák Gyula, Mocsár Gábor társadalomrajzai szinte egyidőben jelezték a társadalmi, a politikai és erkölcsi földmozgást.

A könyvek, szándékok, műfajok egymástól váltak izgalmasabbakká, s árnyalataikkal azt a közös igazságot fejezték ki: ha egy korszak irodalma izgatott: a korszak föladatokat lát maga előtt. Azért is részletezi sokféleképpen, hogy majd annál pontosabban elvégezhesse. Annál körültekintőbben.

Jóllehet, gyakrabban voltak irodalmi botrányok, félreértések, de több érték is született. Nézzünk csak át a kerítésen: ugyanez volt a helyzet a lengyel és a szovjet irodalomban is.

Tekintsük ezt véletlennek vagy inkább törvénynek? Egy regényalakot befolyásolhat a sors, más útra téríthet a véletlen, de – mondjuk – egy kor regényirodalmát csak törvények szabályozhatják. Mindenekelőtt a társadalom mozgása.

Az irodalom jelenlegi „kiegyensúlyozottsága” a társadalomét tükrözi tehát?

Sajnos, igen.

Ez pedig többszörösen is leleplező. Mindenekelőtt azért, mert mozdulatlanságával tükrözi. Még pontosabban szólva: azáltal, hogy csak tükrözi: úgy azonosult vele, hogy lényegében magára is hagyta. Nem talál ki semmit, nem javasol semmit, nem kér számon semmit. A hatvanas évek elején megjelenő társadalmi rajzok, regények, tanulmányok azt készítették elő – ha mással nem, izgatottságukkal –, ami a gazdasági élet átszervezésének a gondolatát érzelmileg is megérlelte.

Azóta mintha kimerült volna az irodalom. Szám szerint ugyanannyi könyv jelenik meg, mint akkor, de eseménynek tekinthető mű – eltekintve néhány összegyűjtött verskötettől – sokkal kevesebb akad. Vagy ha mégis akad, hatása erőtlenebb, mert egyedül érkezik, nyugtalan, zsörtölődő társművek kísérete nélkül. Az a bizonyos trombitaszó, melyet Darvas oly biztatónak, lelkesítőnek hallott azokban az években, mintha a föld alól hallatszana, egyre mélyebbről, egyre rekedtebben.

Olyasfélét érezhet mostanában az ember, mintha az egykor lejáratott eszmények után az irodalom ráunt volna a valóságra is. Ráunt volna, vagy nem tudna vele mit kezdeni. Nem a hiteles beszámolók, az oknyomozó riportok megcsappanását hiányolom, nem is a nyomukban támadt forgószél porfátylait, hanem a kíváncsiság és a kutatás izgalmát, amely kísérte őket.

A kutya otthagyja a csontot, ha lerágta.

Ez történt az irodalommal is?

De megtörténhet-e vele ilyesmi egyáltalán? A szellem nem ismeri a befejezettséget, csak a folytonosságot. Ami kész, máris átadja helyét a készülőnek. „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág…” Lehetséges, hogy az irodalom sem azért torpant meg, mert befejezett valamit, hanem azért, mert nem fejezett be?

Azt hiszem, ezen a csapáson kell továbbindulnunk, hogy a magyarázatot megtaláljuk.

1956 óta jó néhány kényesnek mondható témát bolygatott meg irodalmunk. De ötvenhat drámai ábrázolásával máig adós maradt. Olyan ez, mintha egy drámában csakis a mellékszereplők mondatai hangoznának el, s csak fojtott, részleges utalásaikból sejdíthetnénk, hogy a főszereplők miféle vélt vagy valóságos eszmék nevében csaptak össze. Holott annak, amit félig írtak meg, amit félig mondtak csak el, a másik fele elintézetlenül ott iszaposodik a valóság alján, a tudatunkban, a történelemben. A tizenkét év idestova már múltnak mondható. Ha ezt a múltat mi sem ismerjük alaposabban, mint ahogy ez a múlt önmagát ismerhette, be kell vallanunk: csak időben és csak formailag haladtunk rajta túl. Ötvenhat már rég nem politikai jelentésével és kiterjedéseivel azonos. Sokkal inkább jelképe lett egy nép történelemből ismert ösztönös, heves, kényszerű megnyilatkozásainak. Tanulságai tehát az eszmék, a gondolkodás, a nemzeti lélektan világába tartoznak. S mindenekelőtt az irodaloméba.

A csomót összes görcsével kibogozni férfias próbája lenne irodalmunknak. Mostani vesztegléséből, szerintem, egyedül ez a föladat mozdíthatná ki. Ötvenhatban minden megtörtént: az is, ami bekövetkezett, s az is, ami nem. Lejátszódott bizonyos értelemben a múltunk, és lejátszódott bizonyos értelemben a jövőnk is. Nagyságra és törpeségre, szégyenre és félelemre, bizonytalanságra és hűségre, országos megingásokra egyaránt akadt példa. Ha volt a szocializmusnak hamleti pillanata, akkor ez a pillanat ötvenhat volt. Hogy idejét múlt e korszakot emlegetni? Ha igen, akkor mindnyájan idejétmúltak vagyunk, akik túléltük és dolgozunk, mert így vagy úgy, ennek a történelmi pillanatnak a katarzisa hatott és hat taglejtéseinkre, ítéleteinkre.

Az irodalomnak még akkor is ezzel kell szembenéznie, ha pillanatnyi bezárkózásában netán a történelmiség nehezékeitől készül megszabadulni. Amitől szabadulni akar, az is meghatározza további sorsát.

 

*

 

Nyilván akadnak, akik a fentiekről is és az irodalom jelenlegi megrekedéséről másként gondolkodnak. Magam is ismerek olyanokat, akik azzal csöndesítik magukat, hogy az irodalmunkból kiszorult érzékenység, robbantó kedv, csapatszellem az utóbbi években a filmeseknek adta át a stafétabotot, s a bottal ők messzebbre szaladtak. Lassan ötödik éve dolgozom együtt filmesekkel, tehát jogom van néhány ponton megkérdőjelezni a gondolatot. Épp a határszélek s a magaslati pontok kijelölésében. Filmjeink sikerét és hatását nem téveszthetjük össze azzal az igazsággal, amit kifejeztek. Meggyőződésem, hogy egyik filmünk se jutott messzebbre társadalmi gondjaink föltérképezésében, mint irodalmunk. Nem jutott messzebbre se tisztánlátásban, se gyötrő problémakeresésben. Amit láthatóvá tettek filmjeink, irodalmunkban valamilyen formában már évekkel előbb jelen volt. Jelen volt mint indulat, mint megformált gondolat, mint drámai helyzet. Szellemi életünkben tehát nagyhatású filmjeinkkel sem új fölismerések, nem új igazságok születtek, csak a meglévő vagy a meglevőkkel azonos értékűek fejeződtek ki árnyaltabban. Sánta Húsz órája semmivel se mondott kevesebbet, mint a belőle készült film. Jancsó, Kovács, Gaál, Kósa különböző indíttatású, de egyaránt nyugtalanító s remek filmjei semmivel se halmoztak föl több erőt, megrendülésre méltó igazságot, mint például költészetünk. Sőt, Juhász néhány eposz erejű verse, Nagy László A Zöld Angyala, Menyegző-beli emberpárja, mintha kíméletlenebbül pöröltek volna magunkért, magunk ellen; mintha szigorúbb törvények tudói s kivallói lettek volna. Kovács András szépítgetés nélkül kiteregette elénk a társadalmunkban fölépült valóságos és látszatfalak alaprajzát. Jó néhány költőnk pedig már évekkel előbb csákányt emelt ezekre a falakra. Hogy hatásuk mégis észrevétlenebb és esendőbb volt, mint filmjeinké? Kizárólag a költészet műfaji korlátaival magyarázható. Ezt azzal is árnyalhatnám, hogy amit nem végzett el az irodalom – a saját világán belül a saját eszközeivel –, egyelőre a film sem végezte el a mozivásznon. Ötvenhat drámai – tehát egyetlen lehetséges – ábrázolásával ugyanúgy adós, mint a novella, a regény vagy a színház.

Megjegyzéseim, magam is tudom, bizonyos fokig egyoldalúak. Túlságosan a tartalom, a mondanivaló, a közéletiség határhelyzeteit tekintem kiindulásnak. A kifeszített célszalagra nézek, ahelyett hogy a pályán zajló verseny izgalmát követném.

Erre az elfogultságra a beavatott szurkolók visszafojtott lámpaláza késztet. Semmi sem szomorítana annyira el, mintha filmművészetünk is, hasonlóan az irodalomhoz, a szalag átszakítása előtt fulladna ki.

Megvan ennek a veszélye? Ugyanúgy megvan, mint ahogy a veszély elkerülésének a biztató jelei is megvannak.

Nézzük előbb a veszélyeit.

Minden jelentős filmünk, két-három kivételével, történelmi ihletésű. Hátrafelé fordulva kíséreli meg fölvázolni, összerakni egy nép mozaikokra esett önarcképét. S ezzel egyidejűleg a történelmi s politikai mítoszok porát is elfújja róla. Ez átmenetileg szükségszerű és fölbecsülhetetlen, mert önmagunkra: tévedéseinkre, erőfeszítéseinkre döbbent rá. A veszély mégis ennek a szükségszerűségnek a falrepedéseiben rejtőzködik. Ha mindent a múltba vetítve vizsgálunk – és nem is a közelmúlt legizzóbb pontjára összpontosítva –, fölismeréseink könnyen átcsúszhatnak morális vigaszokba, a szembenézések drámája helyett az önigazolásokét éljük át, hiszen az emlékezés ritkán jár együtt a szenvedéllyel. A múlt és a jövő kérdései bonyolult érzéseket kelthetnek bennünk – írja Kazimiers Brandys –, de csak a jelent lehet egyszerűen szeretni vagy egyszerűen gyűlölni. A folytonos múltba fordulásokért ugyanúgy a jelenkor hiányával fizethetünk, mint ahogy, volt rá példa, ezzel fizettünk a megható jövőbe fordulásainkért is.

Filmművészetünk, a jelek szerint, valóban elkerülheti ezt a veszélyt. Sajátos ellentmondásként épp a formai erényei segíthetik ebben. Két-három év alatt olyan esztétikai, nyelvi, képi eszközöket teremtett, amelyek egy napon, akarva-akaratlanul is, a modern ember érzékenységét fogadják mindenekelőtt magukba, a jelenét élő világét.

 

Álom a fiatal kritikusokról

Még soha ennyi fiatal költőt Magyarországon! Nem múlik el se hét, se hónap, hogy ne jegyeznénk meg egy-egy porondra lépő nevét. Mintha boldog és duhaj tengerimalac húzkodná ki cédulájukat valamilyen Sors-föliratú, tömött dobozból.

Hát még a sorbanállók, a kilincselők, a fölbujtogatottak, az okkal vagy ok nélküli gőgösek, a tülekedésből jó ízléssel kiszakadók.

De a jelentkezés, a megjelenés még hagyján. Hanem ami utána következik. Jön a kínos forgolódás a dobogón minden lehetséges égtáj iránt. Jön a félig-költő, a félig-ember állapot: a kéz helyett uszony, a láb helyett pata; jön a szánalmas dobogások és rugdalózások hajnala, éjszakája.

A jogos és a jogtalan rugdalózásoké.

Igen ám, de ki dönti el, illetve ki döntheti el: mi jogos és mi jogtalan a jelentkezők tarka seregének? Mi, felnőttek? Mi, örökös zavarodottságban felnövők, visszanyesettek, ifjúságunk mögött kocogó Sancho Panzák? A tapasztalataink alapján, nem vitás, akár lángelmék is lehetnénk. De épp a költészet löki el magát leghevesebben az elraktározható tapasztalatok hombárfalától. Természetéből következik, hogy tapasztalatot előz – azaz új tapasztalatokat készít elő. Korszakos, új, meglepő és megrendítő csakis olyan költészet lehet, amire senki se várt, senki se számított.

 

*

 

Jönnek a fiatal költők, de nem jönnek – vagy nem jöhetnek – új értelmezők: a kritikusok. Holott a fának csak sötétben nincs árnyéka, kiterjedése. Napfényben igen. A jól működő irodalmak is mindig fölnövesztik saját kiterjedésüket, hasonmásukat.

Az Új Írás egyik régi számában Szabó György jóvátevő szándékkal, szinte már bűntudattal ír az irodalom peremén kóválygó, izgalmas, dohogó, sérülékeny fiatat verselőkről, akik vannak s még sincsenek; akik dobhártyát recegtetve röpködik körül a szerkesztőségek mennyezetlámpáját. Szép, szép, de bármelyikünk bűntudatánál fontosabb lehetne – egy-egy fiatal kritikus vallomása: ők hogyan látják.

Vallomásuk?

Fontosabb és gondolatszikráztatóbb lehetne még a tévedésük is. Mert mi az, ami nem zavarral és nem kuszasággal kezdődik a világon? Rimbaud, a költészet legfiatalabb csodalénye az érzékek és az érzelmek tudatos összezavarására sóvárgott, hogy valami soha-sem-volt újat gyűrhessen maga alá.

De hivatkozhatok más példákra is. A fiatal ökölvívók sem idős mestereikkel versenyeznek a nyilvánosság előtt. Ez a fölállás igazságtalan és méltatlan lenne mindkét részről. Legalábbis az első jelentkezések idején.

 

*

 

Az ifjú költőhad nyomán vagy az ifjú költőhad táborhelyei körül ott kellene sürögniük, tűnődniük, acsarkodniuk az új bírálóknak is. Az ifjú kérdezőknek, a rajongóknak, a még gyanútlan kétségbevonóknak s bujtogatóknak: „Fiúk, a szavak vonatok, hozzák az egykedvűség cementjét vagonszámra, ne rakjátok ki őket! Sztrájkoljatok az unalom ellen, mert a soronkövetkező napszámosok ti lesztek!” Vagy tárgyilagosabban: „Fiúk, ahol sok a vers, kevés a vér. Kevés a költészet is, mert pótszer csupán. Némelyitek átválthatná a verset lapátra vagy drámára, udvarlásra vagy haragra. Netán prózára, cikkre, az emberi, a nemzeti, a társadalmi önarckép megteremtésére.”

Mert a kritika nemcsak a művek utóélete lehet, hanem a nemzőjük is. A környezetük. Értékeik tolmácsa, váltóőre. Értelmezés nélkül manapság épp a legmélyebbre ereszkedő alkotások maradnak távlat nélküliek. Épp azok homálya vastagszik, amelyek a homály ellen születtek. Mert az eseményeket értelmüktől és céljaiktól beláthatatlan távolságok választják el. Áttételek és feszültségek. A két pont között egyenes vonalat húzó kritikusok boldog mesterségének véglegesen befellegzett. Persze ugyanígy befellegzett az „ámbátorok”-nak, a „nohátok”-nak, az egy igen-nek és az egy nem-nek. A jóra és rosszra fölosztott gondolkodás önkényes elfogultság csupán, semmi köze sincs sem a valósághoz, sem az eszmékhez.

George Steiner írja valamelyik tanulmányában: a művész kormányozhatatlan erő. Jó, fogadjuk el a közhely emlékezetes megfogalmazását. De kérdezzük meg máris: a kritikusnak nem a művészekkel párban kell-e bejárnia az előre nem látható utakat? Méghozzá kivetítve az eseményeket, a kalandot, a veszélyt, a súrolt vagy az elkerült tökéletességet; a feszültséget, amely a szemlélő és a szemlélt között már csak a helyzetből eredendően is kilobban. Azaz: a vérbeli kritikusnak ugyanúgy hasfelmetszést kell végeznie, mint a vérbeli költőnek. Jövendölni sem a költő nemes szerveiből jósolhat, mint régi madárjós-leszármazott, hanem a sajátjából.

Manapság különösen, amikor nemcsak a világ-magyarázatokat és világ-elemzéseket sajátítja ki a tudomány, a közgazdaságtan, a politika, hanem a nyelvet is. A nyelvet, amely még a bibliai veszedelmek napjaiban is képes volt Noé bárkájává változni s befogadni minden emberi értéket.

És ahogy a költészet nem élhet meg a gondolkodás, a nyelv történeti szabadságharca és újabb kori mozgalmai nélkül, ugyanúgy a kritika sem. Nem engedheti meg, hogy élet, halál, szerelem vagy a hajnali elfáradások ködét egy váratlan rendelet elsöpörje. A sokféle értelmezés világában a kritika végül is költészetté válik: megfogalmazza saját szenvedését, kételyeit, saját ellentmondásait, saját tudása mellett tudatlanságát. A nyitott vers fogalma mellé írjuk már oda végre a nyitott kritika fogalmát is, amely középiskolás fokon és egyetemi szinten túl is azt jelenti, hogy nem valami-ről kell írni, hanem a bírált művet föl kell nyitni, mozgásba hozni, idegeit átfújatni a széllel, saját elképzelésünk részévé avatni, meghosszabbítani, hiszen, ha az író saját műve kritikusa, amikor írás közben építkezik, töröl, alakít és átalakít, ugyanígy a kritikának is meg kell teremtenie saját költői többletét: ami már szépirodalom. Az olvashatóság s a nehezen közölhető gondolatok miatt maga a műfaj egyre inkább rá is kényszerül erre.

És kitől várhatná ezt az ember, ha nem a fiatal költőkkel együtt izzó vagy szégyenkező, egy füstöt, egy lángot beszippantó fiatal kritikusoktól?!

 

Találkozásaim az anyanyelvvel

 

Tengert fölébresztő mondatok

Olvasok. Regényt, novellát, cikket, filozófiát, közgazdaságtani összefoglalásokat, verseket. Olvasok, mint aki utazik, mint aki nyomoz, mint aki bizonyítékokat keres, vagy leltárt készít – ceruzával a kezemben. Ami kiugrik a szövegből, aláhúzom. Néha csak egy érzékeny, idegbeteg jelzőt. Máskor kemény és érdes szókapcsolásokat; ellentétes világokat összeötvöző nagy csillagközi képeket, metaforákat, tengert fölébresztő mondatokat. Ha régi, halott oktatóim közül bárki is visszatérne, könyveim láttán szomorún csóválhatá a fejét: hát, barátom, ez bizony malacmunka.

Én persze, tiszta lelkiismerettel tudnék bólogatni: az bizony, tanár úr, méghozzá a javából. De nekem így tetszik, mit csináljak? Épp elég volt tisztelni a könyvet diákkoromban, bekötni mindig, szinte pelenkázni. Tartottam is magam az előírásokhoz.

Azóta a kezembe kerülő könyvekkel összeütközöm, összekeveredem, együtt hálok, megszököm. Némelyikre ráborítom az asztalt, némelyikkel megrészegszem. Emlékszem Semprun Nagy utazására, szégyenem volt és titkos diadalom egyszerre. Nem tudtam, mert nem tudhattam, és még most se tudom, elviseltem volna-e mindazt, amit a történet elbeszélője megélt, végigkínlódott a fogság és a halál természetellenesen mozgó világában, kívül a körülményeken s belül a körülményeket húszéves fiúpillantásokkal térdre kényszerítő helyzetekben. De ha ezt nem is tudtam, azt viszont igen, hogy még soha senkinek a keze járását, az esze járását, a szeme járását, a váltakozó derű és a halál visszafogott méltóságában nem éreztem olyan közelinek, mint az övét. Hó és üvegszilánk havazta be a tájat, a sebeket, az idegeket. „Szép dolog a gondolkodás, de egyelőre csapdába estünk, mint a patkányok… Szedd össze magad, pajtás.”

 

Ezt hallom gyakran azóta is. Szerelmesek és halálraítéltek firkálják teli a falakat úgy, mint én a könyveimet.

 

Olvasok tehát, és mozgásba lendülök. Élek. Néha a történetekkel, a fejtegetésekkel, a képzelet sejtszaporodásával párhuzamosan; néha farkasvicsorítással – ellenükre. Ejtőernyőzve szállnak le a könyv oldalaira a kérdőjelek, s a mogorva aszkéta felkiáltójelek. De mások tévedése – ami persze lehetséges, hogy csupán az én mértékem szerint tetszhet annak – sohasem ütött vitézzé. A köztünk támadt feszültséget jobban szerettem és becsültem, mint a köztünk húzódó szakadékot. Ismét csak hó és üvegszilánk együtt. Szerelem és háború. Emlék és újraélés. Gondolat, ami gondolatot szüntet meg úgy, hogy sarjaszt. Walter Benjamin írja: Baudelaire bizonyos verseit azért írta, hogy másokat, melyeket előtte írtak, szétzúzzon vele.

A költészet egész története belefér ebbe a mondatba. Kétszázötven ragyogó oldal sűrűségéből időnkint ennyi is elég. Hiszen legtöbbször úgysem az egész fontos, hanem a rész; nem a tudás, hanem a tudás fölé feszülő szivárványhíd, a láz és izgalom gyönyöre – az a megnevezhetetlen valami, amire ez vagy az a titok fölfeszít bennünket. Különben is: „A lelkünk nem tudattalan. A lelkünk ismer bennünket. Lelkünk, amelyről nem vettünk tudomást, tud rólunk” – mondja R. D. Laing angol lélektudós.

És mert mondja – vele örülök. Vele, a tudóssal mert a tetszetős fogalmazás egy füst alatt bozótirtás is az újra és újra elvaduló vidéken.

 

A könyvet dicsérni ma? Épp ma, amikor sokan megcsöndítették már fölötte a lélekharangot? Amikor hitelesnek, megrázónak, szükségszerűnek ítélhető látomások egy új vízözönt emlegetnek, mely hullámnyelvével benyalint a könyvtárpolcokra, s viszi szemünk elől a könyveket: maradék morzsáit egy letűnt kultúrának?

Marshall McLuhan izgalomba sodró rémüléseire gondolok elsősorban. Az írás volt a civilizáció körforgásos korszakainak alapmetaforája – állítja –, de a gondolkodó gépek korszakában makrokozmikus jelbeszéddel állunk szemben, vagyis egy új kultúra megjelenésével. Egyszóval: a könyvek nem megbízhatók többé, s az írás korszakának a letűntével új metaforára van szükségünk. Mi mást mondhat erre az ember, aki olyan világban él, ahol sem a szóbeliség, sem az írásbeliség, sem az érzékelések másfajtájú képessége nem jutott túl a dadogáson, mi mást mondhat, mint hogy éljenek a nagy kétségbevonók, a jövendő vőfélyei, éljen McLuhan is, a sziporkázó szellemű kikiáltó.

Mondom, de csak dörmögve magam elé. Mert ki tagadná, hogy a tömegtájékoztatási eszközök révén az emberiség váratlanul belépett saját jelenébe, s hogy tapasztalataink már nem a logika sorrendjébe, nem az egyenesvonalúság láncolatába illeszkedve hatnak ránk, hanem az egyidejűségek többszólamú súlyával. 1972 decemberében például ugyanazokat a képeket látja – láthatja vagy láthatná – a kubai paraszt, az osakai munkás, az angol felsőházi képviselő, mint egy fiatal magyar értelmiségi vagy egy izraeli tornatanár.

De amilyen ostoba és káros lenne ezt tagadni, ugyanolyan káros lenne kizárólagossá avatni. Mert az emberiség ebbe az újszabású jelenbe is csak múltjával együtt tud átlépni.

Az új csillagképek mellett megőrzi a Gutenberg-galaxis szétrobbanthatatlan értékeit is.

Még akkor is, ha némileg átrendezve.

Mert mi volt eddig a könyv? Élők és holtak legyőzhetetlen nyelve. Bányamélyek és sóvárgások nyelve. Istenek nyelve. Nem látható zugok nyelve. Hártyákon végigcsorgó vér nyelve. Kivégzés, összeesküvés, ellenállás nyelve. Egy könyv, szemközt a rémuralommal! Az anyaghoz való közeledés és távolodás nyelve. A hité és a hitetlenségé. A mindenütt jelenvaló szellem üzenete, amely behatolt az egyiptomi sírkamrákba, odacipelt az inka emberáldozatok szertartásaira. Nyelv, amely beszámolt a fájdalomról, s mondta a mondhatatlant. Szembesítette Tolsztoj és Dosztojevszkij világát, a személyiségen átszűrt világok kölcsöncsodáját és érvényességét; megmutatta Raszkolnyikovot és Julien Sorelt, két égtáj szomorú világosságában; József Attila arcrezdülését, amikor ezeket a sorokat írja:

 

Gyönge a testem: óvja félelem! De én a párom mosolyogva várom, mert énvelem a hűség van jelen az üres űrben tántorgó világon.

 

Mondjam még?

Gyakran azt is pótolta a „valóságból”, ami hiányzott belőle, de szükség volt rá; ami elgondolható volt ugyan, de elbeszélhetetlen.

A könyv múlt is volt. És távlat is. A lehetőségek és lehetetlenségek emlékezete.

Tagadhatatlan, hogy a helyéről kimozduló ember-emberiség az írásjelekről, a betűkről igencsak kezdi átemelni tekintetét a látható világ képeire, mozgalmasságára. Nagyon sok helyen a szóbeli kultúrákból lépve át a mai látó-halló-érzékelő korszakba. Utazások, filmek, tévék, képeslapok, rádióadások Niagara-vízesését hallgatva és szemlélve, úgy látszik, mintha az ember valóban szemtanúvá és résztvevővé válna.

De azzá válhat-e!

Vajon az érzékelési mezőnkbe nem tódul-e be annyi új valóságelem, valóságösszefüggés, valóság-tuskó, valóságfüst, hogy a fölfoghatóságnak ugyanolyan akadályaival kerüljünk szembe, mint ahogy az írásbeliségről kinyilatkoztatja McLuhan.

Illetve elszemélytelenítve: a mcluhanizmus, amely engem önkéntelenül a futurizmus korai korszakára emlékeztet. Gyakran még a szóhasználat, a gondolkodás olvadékonysági foka is azonos. Hogyan is fogalmazott Marinetti? „A századok legkiemelkedőbb csúcsán állunk!… Miért kellene hátranéznünk, ha ki akarjuk tárni a Lehetetlen rejtelmes kapuit? Tegnap meghalt az Idő és a Tér. Már a teljességben élünk, miután megteremtettük az örök, a mindenütt jelenlevő sebességet.”

Akkor még a sebesség, a fölgyorsulás, a kihívó mozgás volt a kartácsként szétröppenő jelszó. Ma a gondolkodó gépek, a hírszerzés, a hírközlés forradalmai. Tehát elsődlegesen mindig valami technikai előrehatolás. Mindig, ami fejleszthető, finomítható, sokszorozható, civilizációgyökerű.

Ízetlen dolog volna a mcluhanizmusról ugyanazt megjósolni, mint amit a futurizmus virulásáról, szerepéről, részeredményeiről mi már tudhatunk. Nyilván más lesz a röppályája és a megtermékenyítő hatása is. De annyit azért mégsem hagyhatok szó nélkül, hogy a századforduló nagy hiedelmei közé tartozott, hogy a civilizáció tényei elsöprő módon mindent megújítanak. Társadalmakat, létformákat, művészetet. A gépek s a nagy városok új érzékelésképességet fejlesztenek ki az emberiségben. Aztán a gépimádók s a száguldás megszállottjai mögött kezdtek föltünedezni a népélet tudósai: a néprajzosok, a régi kultúrák előkaparói, a Frazerek, a Bartókok, a Henry Moore-ok s kiderült, hogy ez utóbbiaknak semmivel sem volt kevesebb érdemük a század értékeinek megteremtésében, mint amazoknak. Épp a legidősebb dolgokat tűzbentartók egészítették ki az újdonsághajszolókat.

És ez ma sem, holnap sem alakulhat egészen másként. A kerék valaha lángelméjű találmány volt – mondja McLuhan –, de napjainkban már divatjamúlt… a repülőgép lassításánál használja.

Remek, de inkább csak sziporkázó hasonlat. Mert a kerék ismét csak technikai érv. De az írásbeliség, amit ott sejtet mögötte, csak részben technikai. Egy könyv, például, ha befogadják, megszűnik könyv lenni. Egy könyv lehet maga az egész világ. Lehet jelenlét és búcsú. Lehet a nem létező valóság, amelynek a neve: teremtés. Lehetek én, aki itt úszkálok most is a szavak felszíne alatti áramokban, s lehetsz te is, aki épp becsuksz egy könyvet, hogy amíg élsz, sose csukódj be.

 

A panaszos hangról

Nem irigylek senkit, aki kötelességből, kíváncsiságból vagy magánszorgalomból hétről hétre, hónapról hónapra végigolvassa irodalmi lapjainkat és folyóiratainkat. Már a mennyiség miatt is megerőltető teljesítmény, hát még az érzelmi hatások miatt! A legtöbb megjelenő írás – legyen bár vers, novella, kisregény, dráma, cikk – vérrel szennyezett, keserű levet ereszt, mint szapulóban a hús.

Olvasom az Élet és Irodalmat: szellemi életünk „könnyűlovassági” lapját. Kezdem az utolsó oldalon, Szekulity Péter gördülő, színes riportjával. Gyors mondatai látszólag a felszínen futkároznak, de mire végükre ér az ember, a szája íze megkeseredik. Csupa fintor a világ. Zavarodottság s tehetetlenség minden vonalon. Szélhámosság, komolytalanság, farát riszálgató csőd. A riportalanyok közt szóba kerül a becsület? Mintha gyermekláncfű bolyhát fújta volna világgá a szél. Volt, nincs, ne is keressük. Üres a szem, a lélek s a társadalom tonnás kérdéseiről papagájok beszélnek… Soraiból azt hámozhatom ki, ha nagyon akarom, hogy bal oldalunkon itt rángatózik egy jobb sorsra érdemes ország, szája sarkában torz vigyor, talán egy görcsoldó segítene rajta, de nincs kéznél semmi.

Lehangoltságát Szekulity olyan finoman s olyan iskolázott előkelőséggel csomagolja be a stílusba, mintha szétvágott disznófejet göngyölgetne selyempapírba.

Nem megszépíteni akarja a valóságot, csak elfogadtatni. Szalonképessé tenni a fölháborító dolgok fölötti morfondírozást.

Félre ne értse senki: nem pályatársamat ugatom meg, csak arról beszélek: milyen remekül megtanultunk fogalmazni és sikamlóssá válni a megkérgesedő viszonyok között. Az ötvenes évek „irodalmi pesszimizmusa” főbenjáró bűn volt. A bevallott rosszkedv: hazaárulás. A jelenkori kiábrándultság, csüggedtség, pocsék hang már-már az erkölcsi tartás jele. Az igazmondás tartozéka. A meglágyult forradalmiság az idők múltával roppant nagyvonalú lett: bearanyozott nyelven akár undorodhatunk is! Karunkon ringathatunk mocsarakat, fertőzött földrészeket, mint Juhász, és a nagyarányúságtól elfogadhatók, sőt lenyűgözők is leszünk.

De nézzük tovább a lapot. A fiatal írók helyzetéről kezdeményezett vitát. A hozzászólások hangja ugyanolyan fátyolos, fanyar és keserű, mint amilyen Szekulityé. Mintha nem is vitatkozó írásokat olvasnék, hanem panaszos üzeneteket. Megannyi Mikes Kelemen-i levelet valamilyen jelen idejű száműzetésből. „Nem vagyok fiatal író – írja Kurucz Gyula. – Nemzedékem tagjai sem azok. Önfenntartási küzdelmekbe, dacba, ügyeskedésbe, bizonytalanságba fáradt generáció a miénk. Fiatal az az irodalom, melynek szerzői valóban fiatalok…”

A rodostói hang kertelés nélkül tör a felszínre. Mert vallani már régóta szabad: morogni, óbégatni, gúnyolódni, akár napestig. Elismerni a leveretésünket; elismerni azt, hogy halál kacérkodik velünk a nyári délutánokon, s gyöngék vagyunk az ellenkezésben, de megkérdezni, hogy kiért s miért maradtunk lelkileg angolkórosak, már nem ajánlatos. Illetve, ami még ennél a helyzetnél is rosszabb: a számonkérő hang eszünkbe se jut.

Pedig a folyóiratokon túl, az önálló szerzők is műről műre halmozzák föl a zavarba ejtő kérdések sokaságát. A megemésztetlen, a szégyellnivaló, az elképesztő életek roncstelepi hangulatát, Aki például figyelmesen elolvasta Galgóczi és Hajnóczy kisregényeit, Csurka drámáit, Fekete Gyula töprengéseit vagy Moldova késheggyel írt szociográfiáit, elhűlhet a lehangoló jelenségek tömegétől: a közérzet, az erkölcs, a mélyre süllyedt remény állapotától. Mindegyikőjük könyveiből az kristályosodik ki összegzésül, hogy a hetvenes évek Magyarországa – a derűsebb ellenpontok: életszínvonal és szabadabb mozgás ellenére is – beteg lelkületű ország. Kallódók, meghasonlottak, önpusztítók szédelegnek a társadalom minden rétegében. Becsapottak, igazságnak fölesküdött alkoholisták, a szocializmus kikosarazott vőfélyei, koravén bölcsek, legyintők, egykedvű állampolgárok, akik az ország albérlőinek érzik magukat. Hivők s vonzó megszállottak? Ilyenek nincsenek. Vagy ha mégis akad belőlük néhány, előbb-utóbb megcsomósodik bennük az akarat, a csak azért is remény izomzata, s elijednek önmaguktól.

Moldova könyve: A szent tehén nemcsak példaműnek, hanem az ország lelkiállapotát illusztráló műnek is tekinthető. Minden sora a textiliparról szól, de maga a könyv jóval több ennél: hajmeresztő dolgok ördöghintájaként forog, hiábavalóságok búcsúi zsivajában. Százezer példányát úgy kapkodták szét a vasipariak, a tanítók, az építészek, az óvónők, a hivatalnokok, mintha egy zöld utat kapott pornográf regényt vehettek volna kézbe, teli csiklandós, pajzán, sőt ordenáré fejezettel.

Mi mást leplez le az olvasók szemérmetlen mohósága, mint azt, hogy a társadalmi igazságok iránti szomjúság ott tart napjainkban, ahol a szexualitás homályba tartott képzetei és ingerei lappanganak: már az is kielégülés, ha beszélhetünk róluk!

Az irodalom időről időre kiadja magából még a legkeserűbb epét is, de az olvasó eközben csak a „lelkigyakorlatig” jut el, mert épp a valóság legpőrébb kimondásakor éli át az ideggyötrő tapasztalatot: beszélni lehet, de érvényt szerezni a szavaknak, a fölismeréseknek alig-alig. Az ilyen egyoldatú lelki cselekvés vagy az illúziókat hizlalja, vagy gátlásossá teszi az egyént. A nemi élet zavaraihoz hasonlóan, zavart okozhat ez a világgal való kapcsolatunkban is. Hisz aki nem gyakorolhatja a mindennapi, értelmes igazmondást, fokozatosan rákényszerül arra, hogy a nyilvánvaló igazságokat is kikerülje. Ezzel kiöli magából a közösségi élet, a közösségi érzés, a közösségi vállalkozás minden csíráját, s törvényszerűen elkertelődik. A magára maradó ember pedig kizárólag saját önzése, alkalmazkodása, kiegyezései révén jut előre. Ez az a pillanat, amikor elkezd morzsálódni a társadalom, és széthullik egyedeire. Hazudok, csalok, ügyeskedem, álarcot öltök, legyintek, s a jövőmet semmiképp se egy közösen jóváhagyott elképzeléshez igazítom, hanem a magaméhoz.

A rész – ily módon – nem része, ellenkezőleg titkos vetélytársa marad az egésznek.

Nem kell tehát föltétlenül másik megszervezett erő ahhoz, hogy egy országban „kettős hatalom” alakuljon ki: elég a lelkekben lejátszódó meghasonlás. Elég, ha az egyének – nyílt szembeszegülés helyett – elszakadnak a központi akarattól, és más értékrendet alakítanak ki magukban, mint a hivatalos szervek. Más értékrendet a munkában, a tisztesség fogalomkörében, mást a szavak és a cselekvések megsérült viszonyában. A néma bírálat azonban csak félmegoldás, mert abból, amit hagy magában megbukni az ember, nem lesz igazi győzelem soha: fáradtság lesz, közöny, meddőség, tanácstalanság.

Ne szépítgessük: a kortárs magyar irodalom ennek a társadalmi közérzületi állapotnak a csüggesztő beszámolóit írja. Rossz álmainkat, melyekben barátot siratunk korai haláláért, vagy késsel rohangálunk a városban meztelenül; iszunk, dühöngünk, olajos ronggyal tömik be a szánkat, aztán földobnak bennünket egy teherautóra döglött halak közé.

Lelkiállapotunkon persze ébredésünk se sokat segít, mert idegbajunkat ugyanolyan adottságnak tekintjük továbbra is, mint eszkimó a végtelen hómezőket.

A bőrömön érzem, a satuba szorult idegeimen, hogy az önkorlátozás hosszú távon – a lét korlátozása is. Az élet változatos lehetőségeinek a megtizedelése. Unalomszülő eszme. A panaszos hang bővített újratermelése már-már akaratunktól függgetlenedik.

Íróként s olvasóként is aggódva figyelem a mai magyar irodalom égalját: közeledik-e valamiféle változás? Íródik-e könyv, szerkesztődik-e folyóirat, amely az igazság raktárra való termelésén túl megvillant valami egyebet is? Erőt, kedvet, részegségig fokozódó vallomásvágyat. Valamit, ami emberfölötti vagy ember alatti, de a lélek belső végtelenjéből szakad ki. Ady, József Attila, Móricz, Németh László vagy Szabó Lőrinc azért adnak nekünk személyes ajándékot, mert a társadalom kínálta keretekből kitörve mindig az emberi lét magasából nézték a társadalmat. Panaszkodásuk így nem puszta panasz volt, hanem létszemlélet. Bizakodásuk sem leegyszerűsített bizakodás, hanem az ember üdvösségkeresésének a föltétele.

Ortega szerint minden nemzet más szellem. Tehát más kultúra is – tegyük hozzá. Más érzés és más gondolkodás fölismerhető rendszere. Ez az első hallásra nacionalistának tetsző megállapítás nem több, mint ha gyümölcsökről beszélve azt mondjuk: ez húsos, ez magvas, ez csonthéjú. Az ilyen megkülönböztetés önmagában még sose jelent különállást.

Legföljebb önazonosságot jelent, amely nélkül egyetlen nép se élhet felnőtt nép módjára.

Az irodalmunkat én azért látom a borús tengődés állapotában vergődni, s kiemelkedő értékeivel is csak félsikerig jutni, mert ha egy nemzet nem közös vállalkozás, akkor minden mozdulatában ott van a bizonytalanság reflexe. S ott van ez a szellemében is.

A mai kormányzatnak láthatóan és elsődlegesen gazdasági céljai vannak. Azt hiszi, hogy a gazdasági eredmények majd maguktól értetődően átváltoznak nemzeti értékekké. Nem változnak át! Sőt az is megtörténhet, hogy az ismerős példázat érvényesül a mi esetünkben: a szépen fölépített házban rossz közérzettel ülünk, esszük a hideg málnakrémet, és hallgatjuk a meddőségünkről szóló híradásokat.

A saját keserű levében forgó irodalomnak a siránkozásokon s a botrányos leltárkészítéseken túl meg kell tanulnia föllázadni a cselekvés jogáért küzdő élet nevében. „Az ember egy módon használhat a világnak, ha rendbejön önmagával” – tanúsítja egy élet bölcsességével Németh László.

De önazonosságra nemcsak az egyénnek – egy nemzetnek, egy nemzet irodalmának is szüksége van.

 

Forgácsok a földön

Építkezni csak jó lelkiismerettel lehet. Ez mindenre vonatkozik.

 

*

 

Hinni valamiben még nem megoldás, de a megoldás kezdete.

 

*

 

Régi tapasztalat, hogy a fiatalok azokat az igazságokat fogadják el végül is, amelyeket előszörre érdemes kétségbe vonni. Mert a kétségbevonhatatlan igazságok hidegek, fölényesek, még kötözködni sem érdemes velük. Ráadásul unalmasak is.

 

*

 

Úgy dolgozom, ahogy élek: reménytelenül. Amikor leülök írni, sose tudom, hol kötök ki. Reménytelenségemet épp ez a kockázatos és bizonytalan kaland képes csak föloldani.

 

*

 

Amikor már az embernek semmije se marad, csak a reménye, az már a tökéletes reménytelenség maga.

 

*

 

Az aranybányászok – ha csak olvastam is róluk – mindig rokonszenvesebbek voltak, mint az ékszerészek. A képzettársítás és a további összehasonlítások tetszés szerint folytathatók.

 

*

 

Felejteni sokféleképpen lehet: úgyis, hogy nem a lényegre akarunk emlékezni.

 

*

 

A gonosz ember legtöbbször kényelmes. Idő után már ezzel is pusztít.

 

*

 

A hatalommal bármilyen emberi gyöngeség összefonódhat, mert a hatalom önmaga megismerésére fordít legkevesebb figyelmet és erőt.

 

*

 

A hatalmon lévőknek mindig lehet érvük ellened. A legkezdetlegesebb érv, amely mindenkor beválik, az, hogy te hangosabb vagy a kelleténél. Ezért szeretik, ha belesodorhatnak mindenféle kényes vitába, mert ilyenkor az indulataidat jobban megfigyelhetik, mint az érveidet.

 

*

 

Hogy mi a véleményem az író közéleti szerepléséről? Röviden csak annyi: ha bent lehetek valamiben, legyek a közepén. Ha pedig nem, akkor legyen meg a jól kiszámított távolság.

 

*

 

Az emberiség legnagyobb szabadságharca az lesz, ha belekezd abba a küzdelembe, hogy saját vérengző múltjától elszakadjon.

 

*

 

Aki fél valamitől, csakis elvontan tud gondolkodni!

 

*

 

A költészetben is csak a legnagyobb erőfeszítés hozhat meglepő eredményt, akár a súlyemelésben.

 

*

 

Szerencse, hogy a lángelméknek nincs igazi önismeretük. Ha volna, eleve reménytelennek látnák a munkájukat, mert tudnák, hogy amit ők akarnak, azt mások nem akarhatják, mivelhogy képtelenek rá.

 

*

 

A félművelteknek mindig kapóra jön egy-egy tetszetős fogalmazás. Például: „szép az, ami érdek nélkül tetszik”. Kevés fölháborítóbb gondolatot ismerek ennél. Vajon lelkesíthette-e, fölgyújthatta-e József Attilát, ami Horthynak, Weis Mannfrédnek, Teleki Pálnak, Gömbös Gyulának érdek nélkül tetszett? Különben is egy milliomosnak vagy egy hatalmon lévő politikusnak semmi se tetszhet érdek nélkül, még ha megesküszik is rá, hiszen már eleve az érdekei korlátozzák.

De függetlenül a társadalmi és a politikai tagolódásoktól, amelyek meghatározzák az ember érdekeit, mondjuk Bartóknak érdek nélkül is mást jelentett a szépség, mint Hitlernek, Churchillnek, Sztálinnak.

Mi lenne, ha tudatunkban cselekvőbb gondolatoknak adnánk szállást. A sok közül – rögtönzésként – csak egyet írok ide: „Szép az, ami megváltoztat; ami földúl, megrendít, fölszabadít; ami szembesülésre kényszerít magammal.”

 

*

 

Szabad nem lehet az ember egyedül. De szenvedni egyedül kényszerül.

 

*

 

Egy előítélet attól sem értékes, ha veretes múltja van.

 

*

 

Aki többet ért meg a világból, mint amennyit egyelőre szabad vagy tanácsos, többnyire tragédiát okoz valakinek vagy saját magának.

 

*

 

Az a gyanúm, hogy a fájdalom szüli mindig a leggyakorlatiasabb filozófiákat.

 

*

 

Az ember nem hagyja el szívesen ellenfeleit, míg le nem győzi őket. Ha más győzi le helyette, kielégületlenséget érez. Bűntudatot.

 

*

 

Az értelem és a pénz sok erkölcsi gondot segít megoldani vagy enyhíteni. Egyszerűen azzal, hogy a dolgok valódi állapotát megszünteti, vagy más oldalról szemlélteti őket.

 

*

 

A halálnak is van stílusa. Többnyire zagyva, visszataszító és érthetetlen. Kivételes pillanatban viszont egyenesen avantgard.

 

*

 

Semmilyen élőlény nem torzulhat el annyira, mint az ember. S így az életet, a valóság képét se tudja senki és semmi annyira eltorzítani. Gondoljunk csak a háborúkra, a koncentrációs táborok szörnyű képeire, a mosolygó tömeggyilkosokra.

 

*

 

A közönség mindenben szereti a titkot, a titokzatosat, amit nem ért. Szereti a bűvészmutatványokat, a rejtvényfejtést, a bűnügyi filmek talányait, de a költészetben kifejeződő titkokat nem szereti. Bennük ugyanis a saját létével kellene szembesülnie.

 

*

 

Fiatalok, sose felejtsétek, hogy az ajándékba kapott világ az ajándékozóé marad!

 

*

 

Vannak jó cselekedetek, amelyek épp a nyilvánosság kizárásával fordulnak fonákjukra.

 

*

 

Azt mondod: nincs kis igazság és nagy igazság, csak igazság van. Szép és nemes gondolat, amíg kimondod, mivel az eszmék világában is a demokrácia mércéjével mérsz. De próbáld meg a végéről végiggondolni ugyanezt. A helyrehozás igényéből. S meg kell látnod, hogy a véleményed kissé sántít, mert egy kis igazságtalanságot mégis könnyebb helyrehozni, elsimítani, rendbe tenni, mint egy nagyot.

Íme, egy újabb példa arra, hogy minden gondolat csak a kiterjedéseivel igaz és teljes.

 

*

 

A gondolkodó általában a múlthoz fordul, mert jövőt tételez föl. A cselekvő viszont a jövőhöz, mert azáltal, hogy cselekszik, már szakított a múlttal és a szemlélődéssel. Mindkettőtől eltérően a költészet: egyetemes érdeklődés és cselekvés. A jelenidőt a múltra és jövőre is kitágítja.

 

*

 

Egy fiatal nő mondja férfi ismerőséről: „Nem az a baj, hogy ilyen vagy olyan hibái vannak. Azokat valahogy elviselném. Sokkal riasztóbb és lehangolóbb, hogy nincsenek erényei.”

 

*

 

Ami formátlan, ami alaktalan, ugyanúgy kiábrándít, mint ami tartalmatlan és üres.

 

*

 

Az embereknek azért van szükségük „nézetekre”, mert az eszmékhez vagy erőtlenek, vagy nem is értik őket. Továbbá azért, mert az eszmék ellentmondásosak, a nézetek viszont szilárdnak tűnnek.

 

*

 

Csak jellemes embereket szabad izgatni. Bennük nem torzulhatnak el az indulatok, a célok, s nem torzul el a gyakorlat sem.

A legfontosabb föladat tehát – még a sorrendiségben is az –, hogy jellemes embereket neveljünk.

 

*

 

Ahol a munkamegosztás fejletlenebb, ott az emberi kapcsolatok melegebbek, bensőségesebbek. Mert egymásra utalva és egymást felváltva végzik az emberek a munkát. Ma én kazalozok nálad, holnap majd te kazalozol nálam, te zsákolsz, te ölöd meg a disznót.

Úgy látszott sokáig, hogy az igazi társadalomra jellemző munkamegosztás a szabadság egyik feltétele. Méghozzá: a legfőbb! Ez az elképzelés csak ésszerű gondolat volt, de nem életszerű!

 

*

 

Vannak fogalmak, amelyeket csukott szemmel tudok csak leírni. Ilyen fogalom a probléma is. Nem kapcsolódik a tudatomban semmilyen képzethez. Nincs gyöke, magja, emlékezete, ős-moccanása bennem, mint például a látomásnak, vergődésnek, a sajdulásnak. Ha elfogadom is, idegen marad. Ha pedig lefordítom, érzem, hogy magyar jelentései: gond, talány, megoldásra váró kérdés, titok, ágbogas föladat, megoldandó vagy megoldhatatlan rejtély, satöbbi, csak tanácstalan tipródások a fogalom körül. Azonos értékű szó hiányában a filozófia magyarázatát engedem belemaratni az agyamba. Nicolai Hartmann írja: „A probléma – a nem tudott tudása”.

Ez legalább – ha nem is a nevét – a lényegét árulja el.

 

*

 

A nyelv maga is elkötelezettség. A nyelv maga is erkölcs. Tisztátalan lenne a lelkiismeretem, ha belenyugodnék abba, hogy azért a nyelvért, amelyen lázbeteg vagy mohazöld szavakkal verset írok, másoknak, bárhol éljenek is, bűnhődniük kell.

 

*

 

Semmilyen eredetkutatással, családfakutatással nem foglalkoztam eddig. Őseim közül, akik szemhatáromon belül mozognak, egyedül apám dédszüleiről hallottam. Telek nélküli jobbágyok voltak, s ezt onnan tudom, hogy amikor 1848-ban az új szelek lengedezésére kertnek való földet osztott szét jobbágyainak a gróf, ő maga bátorította apám dédapját: ne szemérmeteskedjen, hasítson csak ki nagyobb telket a családjának, még majd áldani fogják érte. A dédapa szót fogadott, s a grófnak, aki a zámolyi temető boltozatos nagy kriptájában pihen, igaza lett. Bármikor hazamentem Pápáról vagy Pestről, az első utam szertartásosan ebbe a kertbe vezetett. Az udvar, a kút, a szérű fölismerhetőbben az otthonom volt, nekem mégis a kert kellett: a ribizlisövény, a krumplisorok, a golyó luggatta körtefa, a pillangózó mák, a széttekintés tágas színhelye. Ha keletre néztem: a református templomtornyot láttam fehéredni, s kissé jobbra tőle a katolikust. Még távolabb a temetődombot, a középkori templommaradvánnyal. Északra pedig a Vértest, a szőlőheggyel. Nyár volt vagy ősz, én a küszöb átlépése előtt mindig a kerttel kezdtem. Talán azért, mert hazaérni én nemcsak anyámhoz, apámhoz akartam, de a diólevélhez, a gyalogútra boruló rozshoz, a nyúl-megrágta káposztatorzsákhoz is. Sőt mintha minden emlékem külön haza akart volna érkezni velem.

Ha eredetemet kutatnám egyszer, a természetről kellene beszélnem. S mindenekelőtt a kertről, ahol a természettel közelebbről megismerkedtem.

 

*

 

Illyés 1940-ben adta ki Összegyűjtött versei-t. A kötetet a háború után egy fiatal költő-teológus barátom, Bajusz Benő ajándékozta nekem. Fölütöttem a könyvet, és szakaszokat szemelgettem belőle. Egyszerre csak ezt olvasom:

 

Előbb a kalapot, aztán a kabátot, aztán nyakkendőmet tettem le a székre. Hazaértem. Anyám gyors főzéshez látott, hallatszott a tojás vidám sercegése… Nyitva volt az ablak, künt liba csapkodott a házvégi ólban, ugattak a kutyák. Ültem csak merengve, az ismerős zajok, hozzámnyúltak s lágyan vetkőztettek tovább.

 

Furcsa. Átmelegedtem a soroktól, mintha nem is verset olvastam volna, hanem mintha beszélne hozzám valaki. Nem, nem is valaki, de közvetlenül a költő: a fiatal Illyés. Folytatnom kellett az olvasást.

 

Tétován az öreg szekrény tetejéről kinyúlt ekkor felém s szinte hivalkodva hitet tett egy téli almának illata a szegények rejlő, halk szeretetéről…

 

Ez az: a téli alma illata! A szoba, a világ, a szegénység, a hazaérkezés hasonlíthatatlan élménye egyetlen pillanatba belezsúfolva. Az én világom!

Később, amikor már Proustot olvastam, a hársfateába mártott süteményről szóló részt, utólag még inkább megértettem, hogy mi történt velem. Megértettem, hogy egy íz, egy illat micsoda titkos erők mozgatója lehet. Micsoda emlékezetrobbantó ősélmény. A „madeleine” ízére Proustban az idő hatalmával szemben az eltűnt gyerekkor támadt föl hatalmasan. Egy harmatcseppekre épített rejtelmes palota, egy vasárnapi harangszóban megkonduló emlék: a vidéki Franciaország! Illyés téli almájának az illatában én nemcsak a magam gyerekkorára, a magam szegénységére, a szegénység jótékony légkörére ismertem rá, hanem a közös emlékekre. Ami másokkal összeköt.

A későbbi válogatásokban újra és újra föllapoztam ezt a verset. Megnéztem: a helyén van-e? Többnyire ott volt. Talán hihetetlen, de engem ez, a verset is belengő téli alma illata indított el a költő és a prózaíró Illyés nyomdokain szétnézni a világban és az irodalomban is.

 

*

 

Egy levél. „Kedves Barátom, régóta gondolok arra, hogy meg kellene változtatnod a neved. Az új név az észjárásodat, a viselkedésedet, a politikai szerepléseidet is tökéletesen jellemezné. Hogy mi lenne az a név? Keresztapai ihletem szerint: Dr. Utólag.”

 

*

 

A jónevű színésznő földúltan érkezik haza egy új darab tizedik próbájáról. Áttüzesedve panaszkodik férjének, hogy színésztársai kelletlenek, unják a „művészetet”.

– Biztosan azért – mondja –, mert itt Magyarországon lassan mindenki mást csinál, mint ami a dolga volna. A filmrendező horgászik, a mérnök kutyát nemesít, a költő dudafejet és vésőnyelet farag. Sőt, ezt-azt bütyköl még a politikus is. Általában – országos hírnévre áhítozva – szakácskodik. Ezek után, drágám, arra kérlek, vegyél nekem egy fémsatut a születésnapomra.

 

*

 

Aki megszállottan és eltökélten akar valamit az életben, annak még az erőszakra hajló világ is ki van szolgáltatva.

 

*

 

Minden tehetetlenség megtalálja a saját mentségeit. Vagy azt, hogy a cselekvés a mi korunkban önáltatás: tengeri csata egy fürdőkádban, vagy azt, hogy a rosszat segíti az, aki egy esélytelen korban cselekedni akar. S lám, nemcsak mentségeket talál, de ráadásul még erényekre támaszkodva is érvel, akárcsak az a pap, aki testsúlyával a szószékre dőlve prédikál.

 

*

 

F. E. íróbarátom szigorúan korhol, amiért én még a fölleltározott ellenségeimet se tudom gyűlölni.

Csepülését töredelmesen, sőt irigykedve hallgatom. Igaza van: hiányzik belőlem a lendületes, a mámoros gyűlölködés tehetsége. Fölgyújt a harag gyorsan, de néhány óra múlva már a pernyéjét is elfújja belőlem a szél. Inkább sajnálom az embereket, mint gyűlölöm. Talán egy nagy indulatokat mozgósító korban, mely a gyűlöletben is fölkínálja a nagyság esélyét, mint Dantonnak, Marat-nak, Adynak, magam is a bosszú és a düh kiválasztottja volnék, de a kicsinyeskedések lankasztó korában a gyűlölet csupán gyűlölködés. Álmomban már verekedtem dögnagy sasokkal, de szúnyogokkal még nem.

 

*

 

Amit akarok, azt szeretem és féltem is. Ezért bocsátkozom ritkán utcai verekedésekbe az irodalomban és a közéletben is. Legtöbb ellenfelemhez mosolyogva közeledem: hadd lássák, hogy nemcsak az érveimmel kell megbirkózniuk, hanem az érveimet tápláló derűvel és nyugalommal is. Politizálásom hátterében egyetlen erő táborozik: jó lelkiismeretem.

 

*

 

Haynauról, az aradiak hóhérjáról ezt mondta Radetzky: „Haynau olyan, mint a borotva, használat után el kell tenni.”

Zseniális – tüzesedik át a találó megjegyzéstől egyik író barátom.

Mintha kést vágott volna belém, belülről összecsuklok. Zseniális az lett volna, ha Radetzky tábornok ezt mondja: Haynau olyan, mint a borotva, tehát nem szabad elővenni.

 

*

 

Vannak nyelvteremtő és nagy formateremtő költőink: stílus- és szókincs-fejedelmek, akik a kifejezés irodalmának ugyanolyan korszakos uralkodói, mint akármelyik nagy történelmi uralkodónk. Ilyen például Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Arany, Ady, József Attila, Weöres, bizonyos korszakaiban Juhász és Nagy László. De ütemteremtő, ütemalakító költőnk már jóval kevesebb akad. Jó, ha négyet-ötöt fölsorolhatunk a kezdetektől máig. Mondjuk: Balassit, Szenci Molnár Albertet, Berzsenyit, Adyt, Nagy Lászlót. Ők azok, akik nem átvett formákhoz igazították hozzá elsősorban a nyelvüket, hanem akik nyelvünk belső energiáit ismerve, szabadítottak föl belőle olyan hajlamokat, amelyek leginkább kifejeznek bennünket. Egy közismert példa talán jobban megvilágosítja a gondolatot: ahogy a görögség természetének a homéroszi hexameter s a belőle nemesített ütemváltozatok feleltek meg leginkább: a magyar nyelv természetének – a Németh László által oly sokat emlegetett tagoló ütem. Ez mutatta meg nyelvünk jellegét, jellemét, izomműködését, szívdobogását.

A magyarság keresztény hitre térésével – ha lassan és észrevétlenül is – kettős nyelvhasználat kezdődik el. A tanultak és a tanulatlanok nyelve érhető okokból másként alakul. A tanultakét átszínezi a német, a latin. A nyelv két ágra szakadása, magától értetődően, a tagolásban – a versbeszédben – is két ágra szakad. A regösénekek, a mondókák, a ráolvasások, az apokrif imák üteme még, jó ideig átlüktetett a középkori vallásos énekeken, jó példa erre az Ómagyar Mária-siralom is, de az egyre általánosabbá, „egyetemesebbé” váló latin kiszorítja a barbár ütemezést. Ami pedig nem hivatalos, csak természetes, hol maradhatna másutt otthonos, mint a nép körében? A virágénekeket s a lator dúdolásokat szidalmazó prédikátorok, hitvitázók haragjából érezheti meg az ember, hogy mi minden termett és tenyészett a törvényesség kerítésein kívül. Sylvester János, a 16. század nagy magyar humanista írója egynémely rejtelembe akaratlanul is beavat bennünket. 1541-ben készült bibliafordítása utójegyzetei között arról ír, hogy a virágénekek nyelve rendkívül hasonlatos a Biblia képekben fogalmazó nyelvéhez. „Az illyen beszéddel tele a Szentírás, melyhez hozzá kell szokni annak, az ki azt olvassa. Könnyű kediglen hozzászokni az mü népünknek, mert nem idegen ennek az illyen beszédnek neme. Íl illyen beszidvel naponkid való szólásában. Íl ínekekben, kiváltképpen az virágínekekben melyekben csudálhatja minden níp a magyar nípnek elmijinek éles voltát az lelísben, melly nem egyéb, hanem magyar poézis.” Sylvester persze még hasadt lelkű szerelmese nyelvünknek. Fél a rágalmazóktól, a hurrogóktól, a „fennkölt” szellemek pocskondiázásától. Ugyanis mentegetni kényszerül magát. Így folytatja. „Mikoron illyen felsíges dologban, illyen alávaló píldával ílek, az ganéjban arant keresek, nem azon vagyok, hogy a hísságot dícsírjem. Nem dícsírem azt mirül az illyen ínekek vadnak, dícsírem az beszídnek nemesen való szerzísit.”

Ilyen előzmények után érthetjük meg Balassi költői forradalmát. Nyelvi, formai, tartalmi újításait egyképpen. Bornemisza Péter zord homlokráncolása neveli a fiatal ifjút a költői toll forgatásában. Kezdetbeli mesterével együtt egy német vallásos könyvet fordít, aztán zsoltárokat ültet át magyarra, de huszonöt évesen kiszakad belőle a magyar költészet – dadogások utáni – tiszta hangja.

 

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje, Mindent egészséggel látogató ege, Hosszú úton járókot könnyebbítő szele! ------------------------------------------------------ Neked virágoznak bokrok, szép violák, Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak, Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

 

Ez a vers – erőteljes tagolásával – visszautal még Bornemisza Siralmas énnéköm tetüled megválnom kezdetű versére, de a benne feszülő erő az egész magyar poézis gazdag hévizét fakasztja föl. Balassi latin, horvát, lengyel, török, oláh, német, olasz nótákra ír verset, de a mintául kiválasztott verseknek csak a rímelését és szótagszámát követi, azaz a külsőségeit, a belső dobogásában ugyanazt a magyar tagolást engedi érvényesülni, mint a későbbiek közül Berzsenyi, Ady, Nagy László. Ezt az erőt már Szenci Molnár Albert is észreveszi. 1607-ben kiadott zsoltárai előszavában három magyar éneket említ nagy elismeréssel. A három között is legékesebbnek Balassi alábbi versét érzi:

 

Bocsásd meg Úristen, ifjuságomnak vétkét, Sok hitetlenségéi undok fertelmességét, Teröld el rútságát, minden álnokságát, Könnyebbíts lelkem terhét.

 

Szenci szóhasználatában a legékesebb nyilván a legteljesebb, a legformásabb, vagyis a legmagyarabb. Zsoltárfordításaiban ezt a mélyben munkáló lelkületet juttatja szóhoz minden rímbeli és dallambeli megkötöttség ellenére.

 

Az embereket te meghagyod halni, És ezt mondod az emberi nemzetnek: Légyetek porrá, kik porból lettetek! Mert ezer esztendő előtted annyi, Mint a tegnapnak ő elmúlása És egy éjnek rövid vigyázása.

 

Németh László Adyban látta föltámadni, sőt századok után kiteljesedni nyelvünknek ezt a sajátos lobogású, a görögtől és a nyugat-európai ritmusoktól elütő, tagoló feszes ritmusát. Azt, ami a sejt-rendszerében is jellegzetesen magyar. Természetesen Németh László ebben a jellegzetességben nem a korlátozó, hanem a fölszabadító erőkre szavazott. A hajszálcsövek és a lombkorona áramló erővel összehangolt működésére. Sajnos, a magyar ritmusról írt törvényerejű észrevételeit ugyanúgy nem dolgoztuk föl, mint sok egyéb, jövő-távlatú gondolatát. Pedig a ritmusteremtő és -alakító Nagy László költészete, mely ősének tekintheti Adyt, Berzsenyit, Szenci Molnárt, Balassit, a regősöket, a magyar és bolgár bájolókat, újra napirendre tűzhetné nyelvünk és az új helyzetbe került magyar versformák megvitatását. Hiszen az egyre elterjedtebb szabadvers, anti-vers, prózavers, mint költői alakzat, elválaszthatatlan a nyelv alkatától. Aki például a manapság megjelenő tömérdek vers közt csak külső idomok alapján próbál tájékozódni, föltétlenül zavarral küzd. Én azt hiszem, oszlatná a zavart, ha a nyelv legősibb és legállandóbb eleme: a ritmus segítségével is megpróbálna ítélkezni. Ehhez azonban éreznünk kellene a nyelv földmélyi szívhangjait, méghozzá azzal az abszolút hallással, amellyel ez kivételes tisztasággal Balassi, Berzsenyi, Ady, Nagy László költészetéből kihallgatható.

Egy könyv előszava

Ezt a könyvet már rég be kellett volna fejeznem. Bátortalan elképzelésem szerint is legalább a múlt év augusztusában-szeptemberében. De nem lett belőle semmi. Elmúlt az ősz, a tél, a világpolitika néhány zúzmarás eseménye, s a tavaszi hónapok is leszegett fejjel kerekeztek el mellettem, mint bősz bicikliversenyzők a kormányra hajolva.

Lusta voltam tán? Lassú? Kiégett lelkű szerző, és hagytam porosodni az íróasztalomat? Inkább csak a régi, szolgálatkész bolond, akinek a kezéből ismerősök és ismeretlenek kapkodják ki a napokat, s írásra csupán morzsányi ideje marad. „Levág az Újság, nem ejt rajtam sebet, mellékesen űzöm a költészetet…” – írta epésen és daccal a negyvenéves Illyés. Visszhangként az ő szavára epésen, de dac nélkül, ráadásul ötvenhat évesen, én azt írhatom, hogy nemcsak a költészetet s a próza-írást űzöm mellékesen, hanem az egész életemet! Időm legnagyobb részében hivatalnok vagyok, ügyintéző, gondolatközvetítő, útegyengető, frontkatona, békebíró, áldozat; diplomata magyar és magyar között; néha kinevezett ellenzéki, máskor valóságosan is az; egy csodatevő férfi hamis dublőrje; politikus, akinek újra és újra belevásik a foga minden politikai kísérletbe; lap nélküli ingyen kritikus. És még számos, más álarcban föllépő „közéleti napszámos”.

Bezárkózhatnék és elzárkózhatnék persze én is, előkelően, mint legtöbb pályatársam. Magamra húzhatnám a hivatás finoman csattogó redőnyét, s mögötte zavartalanul végezhetném a dolgom. Az íráshoz azonban nemcsak papír kell, s csönd, nemcsak élmény, érzés, gondolat, kifejezőkészség s teremtőerő, hanem légkör is. Kultúra. Nagy művek szellemileg sivár vagy letarolt vidéken egyszerűen nem születhetnek meg. Ismerve a görögség életrajzát, tudjuk, hogy még egy-egy életerős műfajt is az életszükséglet teremtett meg, s tartott fönn addig, amíg volt benne vér. Az eposzt, a drámát, az ódát, a szónoklatot, a lírai hangulatot szétpelyhező pásztoridillt s a többieket. És ha ez így van a műfajokkal, mennyivel inkább így van ez az egésszel: magával a kultúrával. S a kultúrán belül természetesen az irodalommal is!

Írótársaim pontosan tudják, hogy ezek – a föltevésekre és körülményekre vonatkozó törvények – vastörvények, mégis úgy viselkednek sokan, mintha nem tudnák. Kialakítják saját világukat, ahová külön bejárata van a sorsnak: életnek, halálnak, politikának, a hétköznapok törpe eseményeinek, s várják, hogy ezekből a kétszemélyes, meghitt találkozásokból egyszer csak kilobban a korszakos nagy mű.

Sajnos hiába várják, mert nem lobbanhat ki. Vagy csak elvétve, ritkán.

Ahhoz, hogy jelentős művek szülessenek, nem csupán az alkotónak kell ihletettnek lennie, hanem bizonyos tényeknek és gondolatoknak is. A valóság egy-egy tartományának, részletének. Fölfűtött légkör nélkül a könyvekben ábrázolt helyzetek hatástalanok. Míg a levegőtlen korszakok ábrázolása is csak akkor szorítja össze az ember mellkasát, ha megérződik rajta a kritikai sugallatok forrósága.

De fölfűlik-e egy korszak csak úgy, magától? Fölfűlik-e az érzelmek, a szándékok magányos tűzrakásaitól? Soha. A szellem világában egy-egy pásztortűz is csak romantikus jelenség marad. Nem véletlen, hogy az irodalom nagy korszakait mindig a csapatostól föllépő tehetségek teremtik. Vérbeli nagyság is csak közülük válhat ki.

Korunk: hullámtörő kor. Óriási kő- és betontömbök akadályozzák meg a tehetség együttes partra áradását. Jönnek egymás után a nemzedékek, suhognak, ütköznek, és szétloccsannak. Akinek netán sikerül átjutni a gáton, magányosan lódul tovább, s közben így vagy úgy, de eltorzul. Érvényes ez valamiképp olyan kortárs szerzőkre is, mint például Ottlik, Mándy, Juhász, Dobai, Esterházy, s természetesen érvényes rám is.

Nekik, ahogy én messziről látom, elég az irodalmi élet mély megvetése ahhoz, hogy írói életet éljenek; segíti őket ebben kultúrájuk, hagyományaik, kimondott vagy kimondatlan arisztokratizmusuk. Irigylem néha finom fölényüket. Tudom, hogy nekem is szükségem lenne már végre hasonló méltóságra, tartásra, sőt: idegenségre, erre azonban képtelen vagyok. Számomra szerves irodalmi közélet a tagadás nemes gesztusa révén sem létezhet. Sokra tartom az iróniát, sokra a szellem kalapácsos emberét: a gúnyt – belőlem azonban mindkettő hiányzik. Talán ezért is vagyok lótó-futó embere az irodalomnak. Lapot akarok, műhelyeket, nyilvános protestálásokat, hogy gondolat és tartás együtt halmozódjék föl bennünk. Politizálni is ezért politizálok többet, mint amennyire kedvem és ízlésem volna? Ezért!

Nem titok: huszonöt-harminc évvel ezelőtt indulhattam volna más irányba is. Magasztosabb csúcsok felé. Már akkor átfutott rajtam az a bölcsességgel szövetkezett gondolat, mely szerint az ember többet érhetne el akkor, ha félrevonulna, és elmélyítené kérdéseit, mint ha megpróbálna válaszolni rájuk. De ha vonzott is ez a lehetőség, nem éreztem egészen testre szabottnak. Folyton ott táncolt előttem egy lidérces árnykép: a magyar irodalom jogfolytonosságát komoly veszélyek fenyegetik. Ha például nem szerzi vissza elveszett önállóságát a politikától, nem lesz többé képes megújító nagy művek kihordására, hiszen ahol a bírálatot – intézkedések és művek bírálatát egyaránt – korlátozzák, vagy éppenséggel elfojtják, ott az alkotások meg se születnek, illetve, ha megszületnek is, eltorzulnak. A nagyság nem a „természeti” és „szellemi tünemény” lesz, hanem engedélyezett nagyság.

Minden irodalmon kívüli sürgésem-forgásom, boldogtalankodásom hátterében egyetlen titkos erő munkált és munkál: valahogy fönntartani magamban a magyar irodalom közismert szerepének a folytonosságát. Ha nem lehet mindig írásban, akkor az írástól ihletett gesztusokban és cselekedetekben. A mellékesen űzött költészet és prózaírás ma egyébként is több szabadságot ajándékoz az embernek, mintha csak író volnék mindenestől.

 

Változó idők és változó erkölcsök

Némely kritikus milyen népbírósági szigorral ítélte el, különösen az ötvenes években, a l’art pour l’art művészetet és követőit. Kosztolányi, sőt Babits ellen is csattogtak, mennydörögtek.

Ma már mosolygok idomítható vakságukon. Egy előítélet foglyaként hadakoztak egy másik előítélettel. Nem beszélve arról, hogy acsarkodásaik közben tökéletesen elfelejtették: nemcsak l’art pour l’art művészet létezik, de van ilyen élet és magatartás is! Nem a pörösködésért mondom, inkább csak a történelem furcsaságai miatt, hogy ugyanaz a szocialista politika és eszmehatalom, amely egykor sanda szemmel nézte a művészet a művészetért fölfogás híveit, ma az idők szelídülése folytán, szavak nélkül is szívesen támogatja azokat az állampolgárokat, akik a l’art pour l’art élet és magatartás követőivé váltak. Ők azok, akik nem politizálnak, nem erősködnek, a tévét naponta önmagáért nézik, s az élet vonzó formáit minden szívsajgás nélkül ügyesen kisajátítják maguknak.

 

Várakozás

Ülök a földön. Várok. A „sárga angyalt” várom a Rózsadomb alatti Autóklub udvarán. Már egy órája késik. Kilencre ígérte, s most éppen tíz óra múlt két perccel. Halálpontosan ott leszek húsz perc múlva – mondta a telefonban, s határozott hangjától megnyugodtam. Úgy tetszik, elhamarkodott ítélet volt. Ha arra kér, várjak másfél órát, mert dolga van, előveszek egy könyvet, s elütöm vele az időt. De így csak egy száraz gesztenyefaággal rajzolgatok a homokba. Macska. Tulipán. Hattyú. Aztán egy szörnyeteg mohácsi busófej, csámpás fogakkal s kosszarvval fölékesítve. A rajzokon, mint összevissza-városokon háborús katonák, hangyák masíroznak át. Öten-hatan elhullott kalácsmorzsát cipelnek, nyilván a szemétláda környékéről… Negyed tizenegy. Érezhetően melegszik a betonparkoló, a betonkerítés, a szomszédos rendőrség délre néző téglaépülete is egykedvűen sugározza rám a meleget. Mintha büntetésjárulék volna ez is a hétköznapi türelempróba mellett.

Törülgetem a homlokomat, a nyakamat, s latolgatom, mi történhetett a finoman ellopott időben. Karambolozhatott az én sárga angyalom? Vagy elcsípte valaki útközben? Jobb üzletet kínálhatott neki, mint az én fékkilazításom? Netán túl melegnek érzi az időt, beült valamelyik budai presszóba, és ottfelejtette a piszmogásokhoz szokott szemét a fölszolgáló hölgyek hátsó fertályán? Fél tizenegy. Tehát már másfél óra. De semmi méltatlankodás. Valaha harcias puritanizmussal azt hirdettem: egy lírikus járjon gyalog! érezze talpa alatt a köveket, a göröngyöket, a holdat! Sokáig hű is voltam ehhez az elvhez. Hűtlenségemért, lám így bűnhődöm, ilyen közönségesen.

Fölállok, kisétálok a kapuig. A portás, mint egy kitüntetett, finom szervezet megbízottja, mosolyogva utánam kiált: nyugodjak meg, percek múlva itt lesznek. Visszamosolygok: tizenegy óra lesz hat perc múlva. Érzem, azt kellett volna mondanom neki: kétórai várakoztatás után nem az autóm, hanem én vagyok már a betegebb. Szétzilálódtam mára. Legszívesebben hazaballagnék lábujjhegyen, s Adyt olvasnék otthon, az árnyékos szobában. Talán Az eltévedt lovast. „Volt erők és ó-nádasok / Láncolt lelkei riadoznak”. És köd és ingoványok és bozót. Valaki épp feléjük lovagol. Feléjük, de mégis kellő távolságra tőlük. Kellő távolságra a fölfogható és érzékelhető dolgoktól. A bizonytalanság közegében… Soha senki nem tudta eddig magyarul úgy kifejezni mindenkori eltévelyedésünket, mint Ady. Soha, soha senki a hiábavalóság balladás romantikáját. De az eltévedt, ügető lovas nemcsak a magyar sors jelképe, hanem az űr betyárja is. A borzongató semmi lovasa. Csupa vérzés és csupa titok mögötte. Csupa függőben maradt remény s bujdosásra rákapatott halál! Petőfi híres, nagy tájversében, A puszta télenben a betyár még markáns motívum. Rokonszenvet ébresztő kivert ember, aki láthatóvá teszi magát az üldözöttséget, a kitaszítottságot. Ez a betyár erkölcsileg épp azzal van bent saját társadalmában, hogy gyakorlatilag kitaszították belőle. Az Ady-vers nem ennyire időhöz kötött. Túl van rajta. Helyesebben: mögötte van az időknek. A közege nem a táj és nem a történelem, hanem a mi pszichénk. Az eltévelyedésékre hangolt lelkiségünk… Fél tizenkettő. A portás már nem jön ki vigasztalni, csak bentről, az ablak mögül mosolyog és integet. Egy fej az egymásba tükröződő üvegtáblák zűrzavarában! Ahogy az egyik ablak szárnyát mozgatja a huzat, úgy bújócskázik ez az elgyávuló fej tekintetem elől. A sárga angyal neki is megígérte, hogy jön. De hát ő hivatalos közeg, nem hajlandó csalódni. Nem hajlandó a részvétre sem. Ha sokáig itt maradok, talán még meg is gyűlöl. Végül is milyen jogon emlékeztetem én őt, testi valómmal, az egyesület kudarcára, vagy műveltebb fogalmazásban: megbízhatatlan erkölcsére? Neki semmi köze az autómhoz, se a sárga angyal mezébe öltözött szerelőhöz. Ő csak vigyázkodik, tájékoztat és közvetít. Másfél óráig még futotta is a türelméből, s tartotta bennem a lelket, de másfél órán túl tűnjön mindenki a pokolba, aki beárnyékolja az ő délelőtti közérzetét. Oka lehet egy portás ilyen hanyagságnak? Ugyan! Nahát!

Eszembe se jut, hogy számon kérjek tőle bármit. Jólesne persze pár szó arról, hogy ő se érti az egészet, és hogy az intézménye nevében sajnálja is, de sajnos egyre megbízhatatlanabb a világ, nem beszélve Magyarországról, ahol mosolyogva csapja be egyik ember a másikat, miközben egyikük se fogja föl, hogy a sok becstelenség összegyűlik, országos lesz. Nem fogják föl, hogy az elharapódzó becsapások, átverések olyanok, mint a radioaktivitás: lehet, hogy csak a fű fertőződik meg tőle, de a füvet lelegeli a tehén, s baja a végén majd csak annak lesz, aki a túrós palacsintát megette.

Jólesne, mondom, a figyelem, de mi már erről is leszoktunk. Minél rosszabb egy társadalom, annál személytelenebb. Az egyén akkor tud helytállni, képviselni valamit, ha bizonyosságokhoz kapcsolódhat. Felelősséget vállalni is csak úgy, ha a társadalom többi tagja is azt vállal. Mihelyt bármely közösségben szétrongyolódik ez a finom hálózat, megszűnik az értékek rendje. Gondoljunk csak az olyan régi becsületbeli dolgokra, mint az adott szó fogalma. Adott szó, amely köt és kötelez? Ugyan, ki vesz manapság Magyarországon komolyan ilyen elavult emberi dolgokat! Senki se áll szilárdan a maga sorsában – hogyan is erősíthetne másokat? S különben is, mindenki ott keresi a maga hasznát, ahol a legdúsabb alkalom kínálkozik neki ehhez. Az, hogy nemcsak csupasz gazdasági haszon van a világon, de erkölcsi is, már-már alig merül föl valakiben. Holott e kettő nem áll föltétlenül szemben egymással. Sőt, ha magasról és távlatosan nézzük őket, a legtökéletesebben éppen ők segíthették egymást. Hiszen azzal, hogy az erkölcsi haszon jó közérzetet teremt, és szabad emberi kapcsolatokat, nemcsak az emberi elmét csiszolja, de folyamatosan cselekvésre is késztet. Magyarán szólva: az erkölcs még rossz helyzetekben is a legjobban kamatozó befektetés. Hosszú távon mindenképpen. Hogyan is írja Berzsenyi? „Így minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed.” Tudjuk, hogy így volt, így van, s így lesz, de legyintünk rá. Szerencsénkre, ez az intelem is régi, újabbak viszont nem kopognak és nem dohognak körülöttünk. Hogyan is dohognának! Ha nincs megbízható ember, nincs megbízható igazság se. Sok, sok gondolatra lenne szüksége egy embernek, s természetesen a nemzetnek is, hogy egyik-másik megfoganjon benne, kilombosodjék, és termőre forduljon. De hol vannak ilyen gondolatok ma Magyaroszágon? Hol van ilyen politikai, erkölcsi, és hol van ilyen létgondolat? A két világháború közti ország írói – Móricz, Szabó Dezső, Babits, Kassák, József Attila, Németh László, Illyés, Veres Péter, Halász Gábor, Erdei Ferenc, Szerb Antal, Tamási Áron, Márai Sándor, Cs. Szabó, Kodolányi és még sokan mások kevesebb időt kaptak a sorstól, a történelemtől ezerkilencszáznegyvenig, negyvennégyig, mint ötvenhat óta mostanáig mi, de a rövidebb idő alatt is százszor annyi sorsmélységű kérdést neveztek meg, és százszor annyi szellemi energiát halmoztak föl! A fönti írók munkáiból három olyan gondolatválogatást ismerek, amely a földből föltörő hévizek jótékony hatását utánozva, jelenidejűen is lenyűgöz. Az egyik egy hordalékaitól megtisztított Szabó Dezső-breviárium; a második egy Németh László-szövegválogatás történelmi, nemzet-lélektani fölismeréseiből és filozófiaszintű megfogalmazásaiból; a harmadik pedig egy Illyés-könyvecske. Mindegyik életműsűrítmény, ott lenne a helyük vitára késztető könyveink között. Sajnos a Szabó Dezsőé egyelőre csak kéziratban van, a másik kettő pedig külföldön jelent meg, természetesen az itthon kiadott Németh László- és Illyés-művek fölhasználásával.

Vajon húsz év múlva melyikünk életművéből lehetne egy-egy breviáriumra valónyit kicsemegézni? Erős a gyanúm, hogy egyikünkéből sem. Hígabbak és butábbak volnánk náluk? Már eredetileg annak szült anyánk? Vagy erkölcsileg vékonyított hitvánnyá bennünket a korszak?

 

Háromórás késés után egyszer mégiscsak idesuhog szó nélkül, elkéri majd a papírjaimat, s elvárja tőlem, hogy én se szóljak, mert egy fél szó is elég lenne a megsértéshez. Igen, részvétet érzek, mert a becsapó is becsapott: nem képes önmaga lenni. Szegényes illusztráció egy sorsunkról íródó könyvben.

 

A világ érzéki metaforája

Két hete adtam át a kiadónak új verseskötetem kéziratát: hatvan verset, az utolsó három év termését. Nyugodtnak kéne lennem, mint amilyen csöndesek és átszellemültek kertemben a leszüretelt, nyár végi szilvafák és a porhanyósodó levelű cseresznyék.

Írói pályámon ez a három esztendő volt az első – már-már magamnak is különc – időszak, amikor nem csábított el a verstől semmi: sem a film, sem a széppróza, sem a tanulmányírás. Három év egyvégtében a múzsa szoknyája mellett? Szinte hihetetlen! Még ma is egy tagolatlan idő állampolgárának érzem magam: jobb kezem felől zuhog, szakad az eső, hajat mosnak benne a fák, a bal kezem felől pedig már a nyár égeti morzsalékosra a földet, az idei nyár hanyatt esett bogaraival, melyek úgy aszalódnak a hőségben, mint afrikai szárazságban egész tehéncsordák. S bármilyen furcsa, de ebből a három esztendőből nem a hatvan versre emlékezem, hanem a világra, amely ott zöldült, mennydörgött, vérzett, vagy ott fényeskedett mögöttünk. Becsukom a szememet, és ki merem mondani: nem a verseket kaptam ajándékba a világtól, épp fordítva: a világot kaptam ajándékba a versektől. Ajándékba vagy szükségleteim szerint, ezt most nem is érdemes firtatni, ez fogalmazás dolga, annyi azonban bizonyos, hogy ami évekig, évtizedekig ismeretlen otthonosság volt számomra, attól a pillanattól kezdve, hogy belekerült egy versbe, ismerős otthonossággá változott. Neve lett, hangulata, története, emléke, amely elindította a jövő felé. Bölcselkedés helyett hadd mondjak rögtön egy érzékletes példát. Sok sündisznót láttam a kertemben az elmúlt években is. Mulatságos, szent állatkáknak tekintettem őket mindig, ormótlan tüskéikkel, csöppnyi és hosszúkás orrukkal, de miután egy nagyvárosról szóló versemben váratlanul fölbukkantak, azt éreztem, az ősvilág küldötteiként jelentek meg a helyszínen, az ősvilág üzenetével. Mocorgásuk mögött egyszerre ott volt a modern világváros minden zaja, és ott volt az őserdőkkel, ősbozótokkal beszélő múlt is! A köznapi valóságot tehát, mint mindenkori részletet, így helyezi vissza a költészet az egyetemesnek mondott Egészbe.

 

*

 

Vallomásom elején azt írtam: nyugodtnak kéne lennem, hiszen befejeztem és leadtam egy kedvemre való kötetet. És mégse vagyok az! Ellenkezőleg, nyugtalan vagyok. A versek nincsenek itt velem, s légüres tér keletkezett körülöttem. Ha átlapozhatnám őket, talán egy pillanatra elhinném, hogy valami összeállt, kikerekedett, valami befejeződött. De lehet, hogy ez a megnyugtató pillanat is túl gyorsan elhamvadna. Mert az írás, és mindenekelőtt a versírás, nem véglegesít igazán semmit: inkább újabb és újabb ösztönzést ad, mivelhogy a költészet szakadatlan kezdés, örökké ismétlődő szeretkezés. Ha láttatni akar valamit, sohase a vége felől akarja bemutatni, hanem a keletkezés mámorában. Hogyan is vélekedett erről Paul Éluard? Azt állítja, hogy „a költő az, aki inkább ihletet ad, mintsem az, aki ihletett”. Ne bonyolódjunk vitába a nagy franciával, hiszen amit mond, az is inkább csak sugalmazás, mint végérvényes gondolat.

 

*

 

Költészetről beszélek egy közönséges nyár végi napon, az érdektelenség világnapján. Kissé feszengve beszélek róla, mint aki álarcos emberek között a nyílt tekintet méltóságáról dadog. A szemek hatalmáról, amikor egyetlen szem se néz vissza szemünkbe. De hát a látszat mindenképpen az, hogy korunkban végleg bealkonyult a verseknek, mert ma az embereknek nem költészet kell, nem „líra”, hanem repülőjegy, csapongó, színes képesújság, tévéizgalom és tévébosszúság; apró görög szigetek kellenek, ahol a régi nagy kultúrák helyén mezítelenül lehet kóborolni a mezítelen idegenek között; ahol a napsütés ír verset a nők csípejére, combjára, mellére. Másként kifejezve: semmi se kell, ami megfoghatatlan, csak ami megragadható, megehető, elfogyasztható; semmi, ami túlságosan talányos, ami távolról jön és távolra megy. A „modern ember” nagyarányú dolgok közt él kisszerűen. A bőrén kívül csupa meghökkentő esemény zajlik: szörnyűségek, háborúk, holdat körberöpködő csodák; a bőrén belül pedig többnyire egy összezsugorított egzisztencializmus hétköznapi kérdései kavarognak. Élni akar hétfőtől keddig, keddtől szerdáig, berendezett és fölporszívózott világában, élni társadalmi lényként, mintha sohasem lett volna természeti lény. S minél inkább megnőtt ennek a társadalmi lénynek a környezete, szellemi és érzelmi igényei annál szűkebb körbe szorultak vissza. A nyertes lassan elveszíti saját magát. Érintsünk meg egy kirívó példát: a hit kérdését. Az Isten az európai ember számára évszázadokon át nemcsak a felettes én volt, de mérce és mérték is. A nagyság serkentője. Rangjától és jelenlététől nagy távlatok nyíltak előre-hátra az időben, s az egyén a végtelenség huzatát érezhette önmagán átáramolni. S napjainkban, az Isten meghanyatlásával, nem csupán a vallásos hit, az istenhit csappant meg a világban, hanem az az őshit, amely száz változatban is a mozgatónk volt. Bárhogy mentegessék is némelyek a tudományt, azt hiszem, cáfolhatatlan, hogy ateizmusával párhuzamosan, sajnos, az emberhitet is alaposan szétzilálta.

Megrongált hitűek között hogyan is beszélhetne fesztelenül az ember a költészetről?

 

*

 

Pedig a feladat elháríthatatlan. A költészet helyzetéről beszélni, a mi európai földrészünkön, egyértelműen azt jelenti, hogy az ember, illetve az emberiség helyzetéről beszélünk. Ugyanis a klasszikus és a keresztyén világszemlélet a nyelv évszázados egyeduralmára támaszkodva nevezte meg és szervezte meg legfölismerhetőbben a valóságot: a tapasztalatot, az emlékezetet, a reményt. Amit a nyelv nem tudott leírni, szinte nem is létezett, hacsak nem fél-létezésben. S ennek a főszerepre jutott nyelvnek a lényege a költészetben lobbant ki legsűrítettebben. Igen, a költészet sűrítés. A világ gomolygó tűzmagja. Érzéki metaforája.

Vannak persze akik tagadják ezt. Azt állítják, hogy a huszadik századi valóság „sarkalatos összefüggései ma már a verbális nyelven kívül kezdődnek” (George Steiner). Minden látszat feltétlenül őket igazolja. A természettudományok olyan „objektivitással” büszkélkedhetnek, s olyan szellemi apparátussal, amely a költészet nyelvét – a tények lehengerlő erejével – könnyedén félresodorja. S ezenkívül maga az összegabalyodott történelem olyan eseményeket zúdított és zúdít ránk folyton, melyekhez gyöngének bizonyul a költői szó.

A merevség azonban még nem halál, s a visszaszorulás még nem önfeladás. Tagadhatatlan, hogy a század második felének a költészete lelki zavarral küszködik. Mégis az elviselhetőnél többen hagyták magára, hátat fordítottak neki, sőt kigúnyolták. S épp olyan korszakban történt ez, amikor a költők először láthatták egészen tisztán és mindenségarányúan az emberiség és a világ együttes szerencsétlenségét. És ezt a drámai szemlét nem a képzelet, nem a reménytelenség befolyásolta, hanem a tények. A fegyverkezés, a civilizációs elvadulás és a gyűlölködés tényei. Természetesen nemcsak a körülöttünk lévő világ tényei lehangolóak, hanem a belső világunké is. A költőknek először kellett átérezniük, hogy a huszadik század emberisége sokkal képzettebb és erősebb műszakilag, mint erkölcsileg. Mintha az emberiség végleg „objektivizálni” akarná önmagát a földgolyón, mintha természeti lény mivoltát lépésről lépésre hántaná le magáról.

Ez bizony komoly megrázkódtatás volt a költészet számára. Talán így érthető is a lelki zavar. Érthető, hogy a költészet mostanában inkább önfenntartásra rendezkedett be, s nem ikaroszi röpködésre. Rengeteg a vers most is; köztük sok a jó, korszakos költemény, de minden költői életmű mögött a század eleji szürrealisták, expresszionisták emléke villog, a formalizmusokba csúszó avantgardistáké, és csak bátortalanul jelentkezik itt-ott egy-egy eredeti hang, amely a költészet egyetemessé vált zavarában a vereségek fölé igyekszik emelkedni.

 

*

 

Az utolsó három esztendőm nemcsak versírásra adott alkalmat és erőt, de arra is, hogy a költészet szerepéről, idegfájdalmairól eltűnődjem. Az első tapogatózásaim közben a nyelvbe botlottam bele, amely fölött már évtizedek óta hangos siratás folyik. S rá kellett ébrednem, hogy az értelmiségi közhelyek, amelyek ott gomolyognak ebben a siratásban, és amelyek megrázóan közvetítik a csődöt mondott nyelv korszakos szégyenét, csak akkor igazak, ha mi ellenállás nélkül elfogadjuk ezt az igazságot. Az igazság helyett végzetet is mondhatnék, tudniillik a legtöbb európai s amerikai hangadó értelmiségi lefegyverző logikával saját magának is bebizonyította, hogy vége a nyelvnek, hogy a szavak sokkal kevesebbet értetnek meg velünk a világból, mint amennyi tudásra, ismeretre az életünk fönntartása érdekében szükségünk volna. Sőt, a végzetes baj nem az, hogy a nyelv nem tájékoztat bennünket, hanem az, hogy félretájékoztat, mivel korunk két nagy hatalmi istene: a politika és a civilizáció azzal bénítja meg legsikeresebben a tömegeket és az emberi személyiséget, hogy szótárában összecseréli a tegnapi szavak értelmét: a háború békeharcot jelent, a szellemi és anyagi függetlenség pedig zsongító kiszolgáltatottságot.

El kell ismernem, hogy az életünk felső rétegeit ez a nyavalya már csakugyan átitatta. De emberi létünk magjáig ez a betegség nem hatolt le. Lehetséges, hogy divattömegek vagyunk, divat-személyiségek, és előrecsomagolt igazságok szorgalmas vásárlói, rohanásainkban és csillogó fecsegésünk alján ott van mégis valami csönd, valami számunkra is ismeretlen ígéret: a vásári körhintából egyszer ki fogunk szállni, csak azért is kiszállunk, és a hányingeres kábulat után, mint emberi történetünk során annyiszor, újra végigtapogatjuk a világot: ez itt kő, ez itt kökényfa, egy halott búcsúlevele, harangkötél, villanyoszlop, számológép; ez itt a te kezed, a te arcod, a te mindennapi végtelenséged, s ezek itt az újra megtalált szavak, melyek a nyári estéken zöld nedvet eresztenek, ha megforgatod őket a szádban.

Ez az ígéret, ez a tagadhatatlanul romantikus remény maga is költészet már, de tévedés volna azt hinnünk, hogy a csoda megtörténhet a nyelvvel, ha ezt a csodát nem mi készítjük elő. Az elkárhozott, a kiüresedett nyelvet ugyanis még a legnagyobb jóakarattal sem lehet megtisztítani vagy újjáteremteni. Újfajta nyelv csak ott sarjadhat ki, és csak ott bokrosodhat el, ahol új hit, új erkölcs keresi a maga mondatait.

A költészetnek a nyelv megújításában nemcsak földerítő, de rohamozó és hódító szerepe lesz majd ismét.

Kell hogy legyen!

Szép nyárutói nap a kertemben. Búcsúzkodnak tőlem a lepkék, miközben én Rilkét olvasok minden előzetes cél nélkül. Versek és lepkék? Külső és belső élmények játszanak egymásba elégikusan, s adnak egymásnak sajogtató távlatot. Nem ismerem ennek az érzésnek a nevét, de jó, hogy vannak ilyen, az ember belső univerzumát betöltő érzések. Nélkülük adathalmaz és eseménysor volna csupán a világ, kavargó helyszín, vagy egy dermedt múzeum, ahol külön kiállítási tárgy volna egy alvó tűzhányó, egy ember, egy lepke, egy zsiráf. Lehetne persze gondolatok és történések forgatagos színhelye is, de vajon tudnánk-e örülni itt a földön eseménynek vagy gondolatnak, amelyet nem érint meg a zsigerek felől fújó szél, és amelyet nem jár át a „termékenység lehelete”. A modern ember egyre sűrűbben döbben rá arra, hogy elragadó, de meddő formák között él. Mintha tojások fehérlenének körülötte, amelyekből nem kel ki semmi.

Wilhelm Lehmann német költő mondja egy beszélgetésben: „Szubjektív hozzájárulás nélkül nincs már világ. Minden talpalatnyi szellemi létezést úgy kell meghódítani.”

Az „én” elbizonytalanodásának szűkös esztendeiben kissé ábrándosnak, sőt elavultnak hangozhat ez a vélemény. Mert hogyan járulhat hozzá a világ életben tartásához az egyén, ha a társadalmi rendszerek, akár politika, akár más magas szervezettségű önkény révén, egész testsúlyukkal épp az emberi személyiséget nyomják el?

A kérdés másoknak talán szónoki, a költőknek azonban húsukba vágó. Nincs műfajunk, nincs eszközünk – sem a tudományban, sem a művészetben –, amely olyan kizárólagosan és egyértelműen az énnel forrt volna össze, mint a költészet. A vers mindig az énre kérdez rá – hirdetik a köznapi esztétikák is. Az időbeli, a mulandó énre. Arra a belső magra, amely az objektívnek nevezhető világ szubjektív ellenpontja. Nemcsak általános stílus nincs, de általános valóság se. Az igazi, a mozgó, a termékeny valóság mindig az ember saját valósága. Az én könnyem hull, az én torkomat fojtogatja a világhiány, és így tovább.

A századelőn kikristályosodó személytelen költészet valamiféle általános alanyt keresett – Nemes Nagy Ágnes szavával szólva: a világ-ént –, amely a romantikus költőegyéniség helyett egy látszatra szenvtelenebb, de jóval összetettebb alanyként fejezte ki a világ szubjektivitását. Rilke vagy Eliot – a maga korának megfelelően – azt tartotta a költészetről, hogy „a költészet nem a személyiség kifejezése, hanem a személyiség megszüntetése!” Kimondva, kimondatlanul is egy dantei érzet alakította fölfogásukat.

Anélkül hogy ennek az elvnek az időszerűségét és érvényét egy felhőnyi kételkedéssel is eltakarnám, azt gondolom: ma, amikor a földünkön nem az egyéni hajlamok túltengésének a veszélye fenyeget, hanem a hiányuk, én a költészet, de az ember érdekében ugyanúgy, a minden ízében fölismerhető, személyes hangú költészet pártjára állok. Annyira rosszul állunk egymással s önmagunkkal, hogy a közlés hitelességéhez a személyes sors, a személyes tartás hitele is hozzátartozik. Akárcsak Villon vagy Baudelaire esetében.

 

*

 

Van még a költészetnek egy kevéssé ismert és ritkán hangoztatott tulajdonsága, amely a mindenkori nélkülözhetetlenségét épp a mi korunkban bizonyíthatná be legmeggyőzőbben gondolati és erkölcsi érvekkel. Már réges-rég kiderült mindnyájunk számára, hogy az abszurditásig túlhajtott fegyverkezés korában a huszadik század emberisége világméretű kompromisszumok korlátjai között feszeng. Országok, birodalmak, földrészek élnek így egymással, egymás mellett örökös, alkut kereső feszültségben. Lassan a jövő új neve is: kompromisszum, mert miközben a kényszerű egyezkedés rongál bennünket, fékez és gyanakvóvá tesz, a világmindenség holnapi napját kizárólag ez a „fogcsikorgásos” egyezkedés őrzi meg. Nem a kitárulkozás, nem a barátkozás, hanem ez az önkorlátozó fegyelem. Ezt persze nem úszhatjuk meg büntetlenül. A nagy kompromisszumok legkisebb egysége is kompromisszum. Itt, Közép-Európában, talán közvetlenebbül és nyersebben érezzük ennek a mérgező hatását, mint a Nyugaton élők. A vérünkben, a csontunkban, az idegeinkben észrevétlenül halmozódik a fontolgatás, a túlzott aggályoskodás radioaktív szennye. Ami valamikor, a hidegháború éveiben, félelem volt bennünk, életmentő reflex, mára sokakban észrevétlen gyávaság lett. A politikával és az élettel megkötött „külön békék”, „külön alkuk” ragálya tanúskodhat erről.

A megbomlott egyensúly visszaállításához, sőt a helyzetből való kiszakadáshoz itt nyújthatna lelki segítséget a költészet.

A jó vers ugyanis nem ismer el semmiféle kompromisszumot. Nem ismer el a halállal szemben, nem ismer el a politikában, sem a szerelemben. Számára nincs kidekázható gyönyör, kicentizhető végtelenség. Nincs megfontolás, és nincs semlegesség. A kívülről és a belülről korlátozott ember az igazi versben visszaszerezheti szabadságát, képzeletét, saját maga illúzióját. Visszanyerheti természetes és szabad lélegzetét, amely rokon a fákéval, a madarakéval. „Amikor alkotok: igaz vagyok” – írta le Rilke, szinte elszólásként. S ha csak ez az egyetlen mondat dongna is bennünk, fölöttünk, ebben a csitíthatatlan világzajban, akkor is ezt kellene ismételgetnünk magunkban: élünk, vagyunk, költészet nélkül azonban minden, de minden meghamisítható ezen a földön.

 

Természet és líra

Megyek a mélyúton föl a zámolyi szőlőhegyre. A magas partoldalakról csihatagos bokrok hajolnak fölém s tartanak árnyékot. Itt-ott egy-egy elbitangolt meggyfa, szilvafa és diófa lombja is begomolyog az út fölé, s ettől még sűrűbb, még áthatolhatatlanabb a zöld boltozat. Az az érzésem, hogy nem is közönséges dűlőúton kaptatok fölfelé, hanem egy szelíden kanyargó zöld barlangban, ahová csak hellyel-közzel szüremlik be kevéske napfény.

Suttyókoromban is ezt a szőlőhegyi mélyutat szerettem a legjobban a határ sokféle dűlőútja közül. Különösképp nyáron. Ha jöttem mezítláb a hegyre cseresznyéért, szilváért, barackért, vagy ha ebédet hoztam apámnak és a nénémnek, itt mindig elfogott az áhítat. Mintha templomba léptem volna. A bolthajtásszerűen összeérő lombok alatt egyszerre csönd lett. Az egész hegyben visszhangzó karóverés lármája ide nem hatolt be. Seregélyek, lepkék, rigók itt nem röpdöstek. Méhek, dongók, rózsabogarak, szitakötők itt nem zsinatoltak. S maga az agyagos út a legperzselőbb nyárban is hűvös maradt, mint a templomok földje és köve. S a fű is délig, délutánig harmatos.

A meghatódás tehát nem is egészen lelki eredetű volt bennem, hanem testi: a meztelen suhanc talp élt át előszörre valamiféle neki való, édeni üdvösséget s az idegvégződések révén az közvetítette ezt a már-már vallásos élményt a test minden porcikájának. Tovább fonva a hasonlatot, rezzenés nélkül állíthatom, hogy a megperzselődött legelő, az átforrósodott por és az átforrósodott mészkövek világa után ez a mélyút maga volt a vigaszt kínáló túlvilág.

Akkor még tíz-tizenkét éves fejjel, gyanútlanságom szűz korszakában, egyáltalán nem sejtettem, hogy valamikor majd verseket fogok írni. Verseket, amelyekben a természet az érzékiség titkos hatalmával versenyezve jelenik meg, hol üdén, hol fülledten s elégikusan, hol egy dúvad tombolásával. Negyven év elmúltával ma már tudom, hogy így van. Tudom, ha kísért, ha zsarol, ha fenyeget a világ, az érzékeimen át űzi ezt velem. És lekenyerezni is így szokott. Mintha egy kis Rousseau kuporgott volna a bőröm alatt serdülő koromtól kezdve. S negyven év után ma már azt is látnom kell, hogy ez az érzékenységet mozgósító fogékonyság itt, ebben a lombokkal hajazott mélyúton foganhatott és izmosodhatott meg bennem, mert járhattam én azóta őserdőkben, narancskertekben; Kuba, Amerika, Kanada, Svájc, Grúzia, Erdély, Lengyelország magas hegyeiben, járhattam Finnország vándorsziklái között, melyeket a lustán mozgó gleccserek toltak maguk előtt: csodálkozásaim és az égbe nyúló képzeteim alján, a természet ősélményeként, ennek a mélyútnak a hűvössége és ünnepélyessége támadt föl sejtjeimben újra és újra. Mintha nem a fejemmel, hanem a talpammal, a bőrömmel emlékeznék és gondolkodnék.

Lehet, hogy kissé útszélien hangzik, de a bennem munkálkodó lírai érzék kialakulásában a kultúránál is fontosabb szerepet kaptak a nagy hatalmú ingerek: a föld és a láb érintkezése s ennek nyomán minden más érintés. A verseimbe ma is csak olyan ecetfa, diófa, fű, bokor, sóskalevél, lapulevél, árvalányhaj s bazaltkő kerülhet bele, amelyet láttam, körültapogattam, kézbe vettem, sőt nemegyszer megízleltem.

Az a panteizmus tehát, amelyet oly gyakran emlegetnek verseim kapcsán a kritikusok, hol a nyárszeretetemet, hol a hóőrületemet emelve ki, távol áll minden filozófiai rajongástól vagy széptani eltökéltségtől. Távol a Zöldek természetvédelmi és politikai küzdelmeitől is. Eredendően élményszerű és tapasztalati. Amiről én csak tudok, mert olvastam vagy hallottam róla, nem tudok igazán. Megtanulni csak azt tanultam meg, aminek örültem már, vagy amitől szenvednem kellett. Sajnos a képzetem is túlontúl földhöz-, akarom mondani tárgyhozragadt. Ott képes csupán fölemelkedni, ahol kapaszkodót talál. A Jákob létráját persze bármikor magam elé képzelem, de csak galambősz színűre kifakulva és olyan létrafokokkal, amelyeken én lépkedtem föl a fészerpadlásra tyúktojásért vagy zsúpkévékért. Ezek a létrafokok akácfából vannak, apám faragta őket gömbölyűre.

 

*

 

Ha átszitálom magamon verseimet, egyetlenegyet se találok köztük, amelyiken ne surrant volna át egy rigó, egy fecske, egy galambcsapat; amelyikben ne verődnének össze piros szőlővesszők a szélben, vagy ne sütne óriási nap, és ne szakadna a hó. Hogy mitől és miért van így, eddig még nem foglalkoztatott. Annyi bizonyos, hogy amit az a sokat emlegetett mitológiai múzsa súgott, sose volt több homályos érzésnél. Annyi volt csak, mint egy ablakmegkoccantás vagy titkos kongatás a szívben. De ahhoz, hogy a múzsa súgása ne maradjon puszta érzet, bebábozódó töredék, ellenkezőleg, fejlődjék és egészüljön ki, az anyagot és a tápanyagot is, a helyszínt, a díszleteket, a tárgyiasság csöndes mámorát általában a természet kölcsönözte nekem. Ha örömöt, ha gyászt, ha elragadtatást vagy ha kozmikus érzést szerettem volna kifejezni, sose bíztam rá magamat dagadó vitorlájú nagy szavakra, inkább olyan megfogalmazásokat kerestem, amelyek szemmel is fölfogható áhítatot jeleznek. Például nyári éjjelekről olyat, hogy: „Hold röntgenezi éjszakánként a nyúlánk mákot.” Vagy: „jegenyefáim csúcsáról belátni az égbe”. Sőt, az elvonatkoztatás pereméig imbolyogva olyat is, hogy a „lelassuló szív alól elköltöznek újra a fecskék”.

Mit is akarok ezzel sejtetni és bizonyítani? Azt, hogy még a halál közele, az idő múlása vagy a nagy térbeli távlatok érzékeltetésekor is első, ösztönös mozdulatommal a természethez fordulok. Ő az én mércém, viszonyítási rendszerem, példatáram, metaforabányám, metaforaraktárom, érzékenységem közege. A nyelvet üdén tartó harmat is valahonnan a hajnali egekből ereszkedik alá.

S éppen ezért néha magam is elcsodálkozom azon, hogy a természet, ez a roppant érzéki száj, ez a forgató és táncoltató örvény nem nyelt eddig magába. Pedig a romantikából kifejlődő természetlíra időről időre új költőket fog magának kötéllel, klorofillzöld zászlai alá. S amikor toborzókedve épp föltámad, sose véletlenül és sose szeszélyből támad föl, hanem veszélyérzetből. A befogott költők kivonulnak a társadalomból, s tüntetően hátat fordítanak neki. A természet ilyenkor szelíd vagy nyers idillek otthonává változik, mint Csokonai A tihanyi ekhóhoz című versében, de megesik az is, hogy búvóhellyé, nádassá, Bakonnyá vadonodik, ahogy különböző korok szegénylegényeinek a valóságban is azzá vált. Hisz semmi sem alkalmasabb nála elrejtőzésre és szimbólumteremtésre a lírában.

Legjobb példája ennek a tizenhatodik és a tizenhetedik századi virágének-költészet. A finomabb fajtája egyenes folytatása még a trubadúrköltészetnek, amelyet valamiféle keresztény romantika szült, a vaskosabbja viszont már újabb hajtás.

A kor: a reformáció kora. Válságok és megújulások gyötrető ideje. A lelkek fölött két egyház: a nagy hatalmú katolikus és az ellene föllázadt protestáns háborúzik egymással. Ezen belül többféle istenfelfogás, Krisztus-tan, üdvösségeszmény. Az élőknek vagy így, vagy úgy, hitbelileg és erkölcsileg is, választaniuk kell. Könnyű választása természetesen senkinek sincs, mert minden döntés ellendöntés is egyben. Vérre menő kihívás. Ilyen időkben – saját tapasztalatainkból is tudjuk – törvényszerűen megszületik a terror. Az egymással hadakozó felek hatalmasai árgus szemmel figyelik alattvalóik életét: nem érik-e tekintetükben árulás; laza és feslett erkölcsi életükkel nem csúfolják-e meg választott közösségük eszményeit, tekintélyét.

Ilyenkor csak kicsit is kihúzódni vagy elmenekülni az életellenes fegyelem alól, csupán egérutak kínálkoznak.

Ilyenféle menekülési módnak ítélhetjük az egész virágének-költészetet. A világiasodó városi polgárság egy része s a társadalom peremén élő diákság torkig töltekezett már mindenféle kárhoztatással és tilalommal. Megelégelve az egyház szigorát, csöndes szabadságharcba kezdett saját érzelmi jogaiért. A virágénekek e szelíd földalatti harcnak a dokumentumai. Az énekeket szerző neves vagy névtelen költők nemcsak a könnyen gyanúba keverhető szerelmi szenvedélyt tudták fák, virágok, madarak nyelvén elmondani, hanem még a testi vágyakozás bűnös suttogásait is:

 

Éva, szívem, Éva, most érik a szilva, terítve az alja, szedjük föl hajnalra.

 

A virágénekekben a természet inkább csak álarc volt, hasonlóan azokhoz a valódi álarcokhoz, amelyeket később, a rokokó korszak farsangi mulatságain az arisztokrácia és a polgárság viselt.

Vagyis nem totalizálódott oly módon, ahogy az esztétikailag jól körülhatárolható, modern természetlírában.

Karl Krolow, a kortársi német líra egyik vezető alakja hosszú és alapos tanulmányt szentel a modern költészetben lezajló elszemélytelenedési folyamatnak s ezen belül a végletekig csigázott természetlírának. Ő ugyanis szoros összefüggést lát közöttük. Ha a költő valami miatt nem akar önmagáról beszélni, kivetítheti minden érzelmét, minden lelki félelmét vagy zavarát az élő és élettelen természetre. Kivetítheti, és személyiségét elveszítve föl is oldódhat benne. Saját énje helyett megkapja ugyan a világmindenséget: ásványok, fémek nyelvét; sárga borostyánkő koporsóként, amelyekben millió éves bogár fekszik dermedten, és a millió éves idő, de a versben előbb-utóbb bekövetkezik a meghasonlás, mégpedig végzetesen, mert minél mámorosabban a vegetációt beszélteti a költő, annál inkább összezsugorodik az ő világa. Végül mindennek lesz sorsa, küldetése: a tengeri uborkáknak, a csikóhalaknak, a mezei poloskáknak, a háborús lovak elrothadó térdének, a mocsár zöld fátylait emelgető kezeknek, csak neki nem.

Látszatra tehát bármilyen gazdag lehetőséget kínál is a természetlíra, gazdagsága aprólékosságba vagy éppen patetikus leltározásba torkollik. Egy ideig így is lenyűgözhet bennünket, de a lírai énről leszakadó természeti versekben, közegellenállás hiányában, törvényszerűen bekövetkezik az elrákosodás folyamata. Nem lévén központi erő, a kis különálló szerkezetek kristályfegyelme megszűnik, s az egész szelleme helyett a részletek veszik át a szót, s ezek a részletek aztán osztódással szaporodnak.

Az európai költészet olyan irányzataiban, mint amilyen a szürrealizmus, a futurizmus vagy az expresszionizmus volt, ha kétségbeesve, ha dacosan is, cselekvővé vált az egyén. A huszadik századi európai természetlírában viszont a természet vált azzá, s az egyén pedig az elszemélytelenedés felé halad.

A magyar költészetben, talán azért is, mert az idők folyamán kevesebb költői „ideológia”, manifesztum született, mint a franciáknál vagy a németeknél, egyértelműen körülhatárolható természetlíra, egészen a század közepéig, nem eresztett mély gyökereket. Azóta is egyedül Juhász Ferencet fonta be eltéphetetlen, vaskos indáival.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy igazi és hatalmas ellenállásból született meg az ő őserdő-természetű költészete. Az ötvenes évek sorvasztó szaharájával ő a boldog és boldogtalan tenyészet milliárd gyökerű, milliárd rezdülésű világát fordította szembe. A burjánzó világegyetem-csodát, a „magna naturát”, amely nem ismeri a kopárságot; amely szakadatlanul lüktet, rügyezik, ráng, morajlik, hervad, párolog, óceáni organizmusokkal ad hírt magáról, de amely a meghitt, emberi csodák kigyöngyözésére képtelen.

A Tékozló országban ez a természetlíra prométheuszi cselekedet. Ő nem a tüzet, hanem a látomásokat lopta le számunkra az égből. Ennek s még néhány hatalmas arányú művének volt hőse: ő maga. Dózsa-akarat, Dózsa-tűz, Dózsa-fájdalom, Dózsa-őrület, jéggel beablakozott erdők mindenség-csillogása, a Történelmet kardjával fölszántó halál. De a Gyermekdalok főhőse már nem ő, hanem ha jól sejtem, egy vers-világegyetemet létrehozó eltökéltség. Istent utánzó gesztus, amely istenkísértésével mindenkor lenyűgöz, de amelyből az emberi arányok teljesen kimaradnak. Illetve Juhász mindezt átutalja a természetre: a makrokozmoszra, a mikrokozmoszra s a bennünk szétolvadó kultúra nyomelemeire. Mintha a mindenségben lejátszódó omlások, romlások azonosak volnának az emberi lélekben lejátszódó drámákkal. Az emberen kívüli katasztrófák sose válnak katartikussá. Azokat csak elgondolja az egyén, de nem éli át.

Juhász a fogalom zárt, esztétikai értelmében nem természetlírát teremt, hanem mindenség-lírát, de a nyelvi vegetációtól kezdve a növények, ősrovarok, fémcsillag-lemezek mámoros katalogizálásáig vagy a tűzözön-izzású képzetektől a személyiség fölfalatásáig pontról pontra a természetlíra módszerét követi, már-már öntudatlanul is. A mitológiai kimeríthetetlenség bűnébe esve Juhász olyan emberfölötti célokat tűzött maga elé, amelyek bármelyik lángelmének a dicsőségére válhatnának, miközben el is torzítanák a legszívósabb lángelmét is. Juhász az idegeiben, a sejtjeiben, a kivételes tehetségében feszülő csodát hagyta elburjánzani, dantei méretű félreértések közben. Lemondott lírai énjéről, erről a legkiszolgáltatottabb emberi adottságról, mert azt hitte, hogy a hatalmas objektivitás majd közelebb viszi őt az istenüléshez. Sajnos csak a méretek növeléséhez vitte közelebb, s valamiféle fennkölt monotóniához.

Nincs és nem is igen lehet Juhásznak nagyobb tisztelője nálam. De talán szomorúbb kritikusa sem. A világ egyik legtékozlóbb költőjét kell látnom benne, aki úgy bánik anyagával, kincseivel, mint a huszadik századi fehér civilizációjú emberiség ezzel a földgolyóval: halmozza rajta a megbámulni való dolgokat, de közben kiírtja róla a csöndet, a meghittséget. Fogyasztja s rontja az élethez szükséges levegőjét, s ezzel a fonák mohóságával saját fuldoklását készíti elő.

Juhász természetlírára alapozott mindenség-lírája egy Pierre Reverdy-gondolatot idéz emlékezetembe jó harminc esztendő távlatából. Ezt olvastam valahol tőle, s mélyen magamba is véstem: „A művészet és a költészet azért van, hogy a természetből merítse, amit a természet nem hoz létre.”

Köznapi nyelvre lefordítva: ne versenyezzen vele, s ne is utánozza eltökélten, mert a végletekig hajszolt naturalizmus akkor is naturalizmus marad, ha kilép a föld nehézkedési köréből, vagy ha a sáska fölbontható szemébe költözik bele.

 

*

 

A magyar költők közül Ady az egyetlen, akit nem érdekel a természet. Ha egy egész orgonásdomb illatozna is ablaka előtt, vagy ha őszi erdők cézári vöröse tárulna elé országnyi nagy területen, ő akkor is átnézne rajtuk. Unottan? Fásultan? Álszent közönnyel? Mindenesetre meghökkentő érzéketlenséggel. Benne egy nádassal övezett tó, egy bolondító hársfasor, egy szemet lenyűgöző hegylánc sose érzéki képzeteket ébreszt. Még csak nem is tárgyszerűt, kopárat, de mindig szimbólummá alakulót.

Ennyire élmény nélkül nevelte volna föl s engedte volna el a szülőföldje: a hepehupás, vén Szilágy, a versekben megénekelt Avar-domb, a pocsolyás Ér és az ős-dicsőségű Kraszna-árok? Szinte hihetetlen. Lehet, hogy magasba emelő tájélménye nem volt, se komor, se veszélyt ébresztő, se fenséges, de természetélményének mindenképpen kellett lennie. A Májusi zápor után című versében fölpáráll valami kamaszkori, üde és eredendő érzékiség, amelyet nemcsak a kapáló asszonyok térdig meztelen lába indít el benne, hanem a nagy messziről ködlő Bükk és a záporverte mező fülledtsége is. Ehhez hasonló, áttételek nélküli természetvallomással egész költészetében nem találkozunk. Ő, a paraszt-Apolló, a nyár fia, a dionüszoszi megmámorosodások szent ügynöke, a tapintás, a simogatás, a recehártya boldog kalandjai nélkül jár-kel a világban. Egyik közismert versében a Hortobágy poétájának mondja magát. A versben csordát emleget, délibábot és alkonyatokat, de ez a csorda és ez a délibáb csillagtávolságnyira esik Petőfi vagy Arany heverő gulyáitól és délibábjaitól. A két költőelőd úgy ír verseket az Alföldről, ahogy például az „öreg Brueghel” fest le őszben, nyárban, télben egy-egy németalföldi tájat, a hitelesség nemes biztonságával. S leírásaikban nemcsak a látvány pontos, nemcsak a részletek: a kopár szik sarja, a heverő göbölyök csoportképe s a káka közt lépkedő gémek, de a tájra és a természetre rávetülő lelkület is. A múlt századi nemzetszemléletünk, szabadságeszményeink s a múlt századi társadalmat fokozatosan átfűtő népi szemléletünk. Ezért lehetséges, hogy a százvalahány esztendős magyar vidékek – a Kiskunság, a Nagykunság, Bihar tájai – ma is úgy úsznak elénk s pöröghetnek felejthetetlenül tova, mintha csoda folytán eleven dokumentumfilmeket néznénk.

Adytól teljesen idegen ez a kívülre vetülő, szemléletes realizmus. Ha bármilyen tájon halad is át – hazain, francián, svájcin –, úgy viselkedik, mintha bóbiskolna. Mintha becsukott szemmel vitetné magát a vonat bársonyos ülésén mindig valami szívet zaklató cél felé, s ha egyszer-egyszer mégis fölnyitja szemét, csupa álomba hulló töredékeket lát: égignyúló giz-gazokat a mezőn; kacagó szelet; tajtékos, pányvás méneket vagy éppen száguldó, vörös szekeret a tengeren. Egyszóval: baljós jeleket, zsúfolt jelentésű látomásokat.

Adynak ezt a természetet elutasító tulajdonságát, mint annyi más képességét, elsőül Németh László nevezi meg és írja le a legpontosabban: „Ady Endre Kiskunságára és Koltójára nem kifelé fordul a szem. Ady egyetlen látomása a tulajdon lelke… Aki illusztrálni akarja őt, feledje el a szivárványt, s ha mégis színeket keres, ne használjon más színt, csak a világtalanság színeit: pirosat s feketét; vonalaira is úgy vigyázzon, hogy utána ne hajoljanak a világ telt idomainak, mert ha Ady fákról és hegyekről írt, nem a világ fáit és hegyeit látta, hanem a fák és hegyek ösztövér, lélekbeli jegyét.”

Ady tehát ebben is egyedülálló sorból kilépő alakja költészetünknek. Hisz nem csak az előtte járók voltak – Balassitól Petőfiig s Aranyig – kisebb-nagyobb mértékben „természeti költők”, hanem az utána megszületők is: József Attilától Illyésen, Radnótin, Nagy Lászlón át Bella Istvánig s még tovább. Például líra és természet József Attila költészetében a létezés egymáson áthullámzó erői, egymást kiegészítő föltételei. Érdemes néhány sorát idéznem:

 

Fák közt, virág közt ülök egy padon. Kotyogok mint elhagyott csolnak, sok lágy levegő locsolgat – a szabadság nagy csendjét hallgatom. S valami furcsa módon nyitott szemmel érzem, hogy testként folytatódom a külső világban – nem a fűben, nem a fákban, hanem az egészben.

 

Ha egyedül csak Adyból hiányzik ez a természeti hang, vajon mi lehet ennek a tüntetésszámba menő különállásnak az oka?

Az, amit – másokkal összhangban – Németh László állít és bizonygat: Ady kivételes gondolkodói képessége?

Első hallásra kételkedés nélkül elfogadhatnánk ezt az érvelést, hiszen verseiben és prózáiban nem csupán lírai fölfedezésekre bukkanhatunk, hanem olyan gondolkodói készségre, olyan történelmi és mélylélektani fölismerésekre, amelyek magánlétünk és nemzeti létünk hasadásos, elvadult, gyötrő vagy épp föltámadásos kérdéseit érintik sorsszerű beavatkozásként. Akadnak még olyan értelmezői és magyarázói is, akik a hiányzó filozófiai gondolkodás hőforrásait vélték fölfakadni benne. Ezt a gondolkodói készségét alkatmeghatározó okként – főként ős-okként – bajos volna elfogadni. Adyt különállóvá, az egyedüliek közt is egyedülivé, elsősorban talán nem is intellektuális adottságai tették, hanem megfordítva: a szituációja tette őt mély gondolkodóvá. Saját szóhasználatával élve: az idők beteljesülése, muszáj-parancsa. Éppen úgy, ahogy annak idején Petőfit is a társadalomban, a szellemi életben fölhalmozódó erők összjátéka és önkénye szorította véglegesen bele vállalt szerepébe.

Ha csak röviden is, de nézzük, milyen volt Ady pályakezdő, illetve sorsot meghatározó szituációja.

Első széttekintéskor a millenniumi Magyarország hatalmon lévő vezetőinek aranysujtásos magabiztosságát láthatta szétindázni mindenfelé a láthatáron. Az ezer esztendőt megélt állam operaházi díszleteit.

Ezer esztendő roppant nagy idő a történelemben, s egy nemzetnek, amely ekkora időszak viszontagságát átvészeli, okot adhatna igazi önérzetre is. De a kiegyezéses állam, amely 67 után egyre feledékenyebbé vált, épp ennek az eszmei s erkölcsi önérzetnek volt a legnyilvánvalóbb cáfolata: nem önmaga volt már, nem az eredeti büszke leszármazottja, hanem egy alku eredménye. Egy finoman bearanyozott hamisítás.

A nemzet és a nemzetet eltaposó birodalom meghitt idillje „boldog békeidőket” keretezett ugyan; komoly ipari s polgári fejlődésnek adott lendületet, a pántlikákkal betemetett alku tényét azonban csak a rövidlátó szemek elől lehetett valamelyest elrejteni. A századfordulóra világvárossá fölserdült Budapest, utcáival, városnegyedeivel, látványos palotáival, a földrész első földalattijával nem hamisítás volt, hanem kápráztató valóság. De ennek a valóságnak komor árnyéka nőtt. Az a furcsa közjáték, hogy a magyar uralkodó osztály az aradi vértanúk kivégzését „hallgatólagosan” jóváhagyó Ferenc József császárral és királlyal hidat avattat Budapesten, mégpedig a róla elnevezett Ferenc József hidat, a mélylélektan fölfedezőjének, Sigmund Freudnak is kivételes csemege volna, ha gyónódíványára az egész magyar arisztokráciát és a pénz új urait odafekteti.

Sok egyéb lehetőséggel együtt ez a hét országra szóló gyógykezelés is elmaradt, s Magyarország lelki-szellemi helyzete törvényszerűen romlott tovább. A millenniumi közérzet, igazolva magát a hatvanhét óta megindult gazdasági fejlődés dús tényeivel, a nemzet politikai állapotainak a megmerevítésére törekedett. Mintha csak efféléket susogtak volna maguk elé a parlament felé robogó hazafiúi szívek: „Semmi, semmi baj a nemzettel, semmi, semmi baj a magyarsággal, elélünk mi újabb ezer évig, különösen akkor, ha az utolsó harminc évhez hasonlóan tovább gyarapszunk. Az, hogy nem vagyunk önállóak és függetlenek, persze nagy gond, de minden megérik lassan. Nemsokára például a tiszti kardbojtok nemzeti színűek lesznek. És különben is lesz harmincmilliós magyar állam, és Balkánon a magyar hegemónia megteremtődik végre!”

Adynak ez ellen kellett föllázadnia: „Megölnek bennünket a haza nevében – szakad ki belőle a vád egy újságcikkben. – Betapasztják szemünket, s bevattázzák fülünket. Extra Hungariam non est vita… A haza nevében bedugaszolt lelkű embereket adnak a szegény hazának.” Másutt pedig így panaszkodik: „Ez a piros-fehér-zöld özönvíz még azt a kevés kultúrát is megemészti, ami volt ebben az országban. Szomorú itt élni, ahol Nessi Pálok a hatalom s a Pósa Lajosok az írók.”

Nyilvánvaló, hogy ilyen helyzetben egy világosan látó, de tehetetlenségre kárhoztatott fiatal magyar értelmiséginek mindennel szakítania kell. Szakítani a türelemmel, a belátással, a haza hamis fölmagasztalásával. Szakítani a Nessi Pálokkal, a Pósa Lajosokkal, a Rákosi Jenőkkel, Jókai Ferenc Józsefet is magába fogadó ibolyaszemével; szakítani a finomka érzelmekkel, az álnépies helyzetdalokkal, szavakkal, ütemmel, válltartással, mindennel, amit a mozdulatlanság, a petyhüdtség és a kizsarolt anyanyelv már homokszürkére fakított. Sőt, szakítani még a fákkal is, amelyek ott bólongatnak családiasan Arany János verseiben. És meg kell tagadni minden érzékelhetőt, ami szöszös, bársonyos, andalító, s amihez tegnapi kézzel hozzá lehet érni.

Szerintem a mindennel való szakítás logikájából következik, hogy Ady a magyar költészet nagy csábítójának, a természetnek is hátat fordít.

Még le se írtam a gondolatot, máris megéreztem a mondat fölületes, könnyű siklását. Megéreztem az egyszerűsítést. Ady és a természet viszonya ugyanis ennél jóval feszültebb, bonyolultabb, drámaibb.

Nézzük előbb az egészet a fonákjáról: micsoda kivételes aszkézisre van Adynak szüksége ahhoz, hogy éppen ő, a legváltozékonyabb személyiség, a leggazdagabb emberi természet mondjon le a természet fölmérhetetlen gazdag birodalmáról. Lemondjon a mindennapi testvériesülés szent élményéről, napsütésben, havazásban, vagy amikor nyílik a katáng! Ady úgy viselkedik a természettel, mint Káin Ábellel – elpusztítja. Magába öli. De a következő pillanatban már dolgozik benne a bűntudat, az önvád, a megtisztulás vágya és a megigazulásé. Akinek füle van hozzá, kihallja ezt a különös, hideglelős sajgást az olyan verseiből, mint amilyen a Párisban járt az ősz vagy a Fedjük be a rózsát című verse.

Egyikben sem a természet a főszereplő, hanem az elmúlás, illetve az elmúlás elleni védekezés titkos életparancsa. A „témák” mögött én mégis ott érzem, mégpedig erőteljesen, a természet-elfojtás kényszerét, bűntudatát, a valóságos őszök mélytudatba lehúzódott, érzéki emlékét.

Lehet, hogy az én érzékcsalódásom ez? Az én túlzásom? Annyi bizonyos, hogy Ady egyik kulcsszava a dac: a különbözés gyönyörű hitéből fakadó érzet. És ha ez az érzés fejétől a talpáig mindenét átitatta, miért ne itatta volna át az ösztönvilágát? És mért ne hatott volna a természettel kapcsolatos irodalmi előítéleteire, sőt magára a külső élményekből összeálló valóság értelmezésére is.

Ady számára egyébként is csak az a valóság, amit ő hisz annak, ami az ő lelkéből szakad ki. Ő nem lepárolja a világot magának, de a mákszemtől a parasztzsályáig, a héja-násztól Istenig saját rendjébe illesztve megteremti. Más élményeket gyűjt a világból, ő élményekkel ajándékozza meg. Amikor az Elbocsátó, szép üzenetet írja Lédának, a kíméletlennek mondott versben nem csupán a szakítás legfőbb indítékait árulja el volt-asszonyának, de mellékesen elárulja élete s költészete teremtő titkát is:

 

Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

 

Így „látott meg” s így teremtett ő természetesen mást is. Így teremtette meg a Magyar Ugar felejthetetlen, lelkiismeret-borzoló képzetét, a Muszáj-Herkulest, a Csók-palotákat, a Hóvár-bérceket, Csaba új népét. Szaknyelven szólva: így teremt összefüggő szimbólumrendszert, mintha földrészeket, vizeket s tüzet teremtene.

Költői szimbólumaiban semmi sem érzékletes, semmi sem fogható, semmi sem természeti. Ellenkezőleg, minden erősen stilizált, művi. A holdfény, a Halál-árok, az eltévedt lovas ügetése. Stilizáltak még Léda ajkai is. Mégis ezek az adys kitalációk, adys ráfogások az életre a legtöményebb tárgyiassággal vetekszenek. Pontosan úgy viselkednek, mintha tények volnának.

Valójában azok is: lelki tények.

Ady vaskos paradoxonjai közé tartozik tehát az is, hogy ő a legvallomásosabb magyar költő, és verseiben nincs semmi megragadható konkrétság. Az embernek néha az az érzése, hogy szentek bízhattak csak annyira a lelki tények sugárzásában, mint amennyire Ady bízott a magáéban.

Művészi módszerét ezért se merném vaskalaposan csak a szimbolizmus korszellemet földúsító hatásával magyarázni. A francia és a német szimbolisták föltétlenül megtermékenyíthették, de egész költészetéből az a széptani tapasztalat süt, hogy a szimbólumokban való gondolkodás nem egyszerűen ilyen vagy olyan izmus járuléka, hanem az, hogy maga a szimbólum természeti forma és természeti erő. Az emberi agy, az emberi idegrendszer magnéziumlobbanással fölvillanó képessége. Bizonyság lehet erre a Biblia tömérdek jelképe, az őskultúrák mítoszai, amelyek zsenge formájukban maguk is szimbólumok lehettek.

Szimbólum és nyitottság, szimbólum és végtelenség: a lélek és a szellem egymást megsokszorozó erői. Ady, aki egybe akarja látni az egész életet: születést, halált, elmúlt időt és eljövőt, otthont és otthontalanságot, a történelem akaratát s az Istenét is, nem köthette le magát sehova. Lebegnie, gomolyognia, csapongania kellett szabadon. Háborognia két ország: Élet és Halál fiaként.

Ha nem a dacon alapuló szituációja kényszeríti ebbe az irányba, robbanó tehetségével legföljebb az Istent helyettesítő panteizmusig jut el. A fordulatról azonban ő maga számol be nekünk:

 

Tetszett sorsomnak amarra fordulni, Honnan jól látszik minden, ami van, Minden, ami volt s minden, ami vár S künnről megjöttek a belső csaták. Óh, belső csaták diadal-gyászútja, Óh, nagy győzés a legbőszebb felen, Óh, rendelés, Te legforróbb Titok, Gőgöknek gőgje, nagy Gőg: az enyém.

 

A Bartóki disszonanciát, amely nemcsak egy ember, hanem egy szellem érvényre jutása is, a teljesség igénye szülte. A feszültségek és az ellentmondások egyensúlyban tartásának a kényszere. Mintha a több évszázadra szétgyűrűző szellemi életünkben Ady egész műve ilyen értelmű ellenpont volna: a teljességet – a disszonancia révén – egyensúlyban tartó különös hangzás, különös erő.

 

*

 

Úgy vágtam neki ennek az írásnak, mint a szőlőhegyi mélyútnak, mindenféle terv nélkül. Az elején még fogalmam se volt arról, hogy egyszer csak Juhásznál kötök ki, s a végén pedig Adynál.

Hogy milyen ösztön taszigált errefelé, most se tudom. De talán nem is olyan fontos. Egyszerűen, csak jó volt lépkednem a fölém hajló lombok és a fölém hajló költők égboltja alatt. Valójában az se izgatott: jól látom-e őket, s nagy tükreikben magamat. Egyáltalán: jól látom-e a lírát a természettel való változékony viszonyában.

Úgy voltam hosszú ideig ezzel a kérdéssel, mint a lélegzéssel: nem figyeltem. Még akkor sem, amikor kapkodva szedtem a levegőt. Annak, hogy most ösztönösen fölkaptam rá a fejem, s izgatni kezd, valamilyen nyomatékos oka lehet. Egyetlen okra gyanakszom határozottan. Arra, hogy az utóbbi évekig eltökélt városlakó voltam. Azok közül az új hitre tért parasztszármazásúak közül való, akik nemcsak felejteni és hódítani akartak, hanem jól is érezték magukat a fővárosban. Szobák, könyvtárak, éttermek, mozik, kavargó presszók légkörében nekem nemigen hiányoztak a fák, a szittyás és csuhés folyópartok. Nem hiányoztak, mert ha akartam, egyetlen hátrafordulásra magam előtt láttam a réti folyókat, a szőlőhegyet, a présházak fehér homlokán ékeskedő napórát, a bitang természetű lódarazsakat, melyek meg-megjelentek a nyárban a fejem körül, mint a levegő sobrijóskái, részegen duhajkodva.

De valahogy az utóbbi időben megritkultak régi emlékeim. Mint akinek a levegője fogyott el. És arra döbbenek rá újabban, hogy örülök, ha leülhetek egy bokor mellé lélegezni, vagy ha megleshetem a feketerigót alkonyatfelé, amikor az elszáradt cseresznyefa legfelső ágára ül, és éktelen rikácsolással hoz valami halaszthatatlan közlendőt a világegyetem tudomására.

Ez az erőteljes madárkinyilatkoztatás engem néha mindennél jobban megnyugtat. És úgy vagyok vele, s más, hasonló módon visszaköszönő élményeimmel, mint az apai házba visszatérő tékozló fiú: azt is csodálkozva nézem meg, amit szerettem és nagyon is ismertem egykor.

A múlt évben ismét jártam Finnországban. S egyik üres estémen végignéztem a televízióban egy dokumentumfilmet a finn erdők állapotáról. A film „orvosi látlelet” volt. Kiderült belőle, hogy itt-ott a finn erdőket is megtámadta a civilizáció számos nyavalyája. A hír országos rémületet keltett. Másnap mindenki arról beszélt, hogyan lehetne elhárítani a bajt.

Erős bűntudat lepett meg ekkor: én vajon kétségbe tudnék-e még esni hasonló hazai hírek hallatán? S ha igen: kétségbeesésemben nem azzal a romantikus hűséggel és sajgással írnék-e verset továbbra is a természethez, a természetről, mint azok a múlt századi költők, akik tüdőbeteg kedvesükhöz írtak szerelmi ódákat a végső elsiratás biztos tudatában?

Vannak természetvédő próféták s pártok, akik már évek óta Jeremiás hangján jövendölnek a pusztulásba döntött folyókról, erdőkről, óceánokról. Minden mondatuk ezerszeresen igaz és drámai. Tudom, hogy hozzájuk kéne csatlakoznom, mint egyedüli párthoz, amelynek a programját föltétel nélkül elfogadnám. De mert Magyarországon nincs ilyen párt, az ember marad magának, s a természethez való viszonya személyes és meghitt viszonyként lombosodik benne. Mintha Istenhez keresne valaki utat papok nélkül…

Az asztal, ahol e szabadon tenyésző sorokat írom, egy szabadon tenyésző kert közepén áll. Hátam mögött akácok, diófák, mogyoróbokrok, cickafarkliget. Jobbra tőlem vadon nőtt cseresznyefák, satnya őszibarackok, bodzasor. A telekhatár szélén daliás vadcsalánok, bürök, lapu, útszéli bogáncs. Úgy érzem magam köztük, mint az a nyelvész, aki szótárban lapozgat.

De az egészet most, váratlanul, áthangolja egy semmiből ideérkező, dohánysárga színű lepke. Leszáll egy koponya nagyságú kőre. Előbb csak áll, összezárt szárnnyal, aztán elkezd billedezni rajta, mint Picasso artistái a hatalmas cirkuszi labdán. Mintha a világmindenség titkos és kényes egyensúlyát ebben a percben ő keresné.

Nézem a lepkét, s valami kozmikus melegség jár át. Valami befelé, a lélek belseje felé terjedő mosoly. És ha időről időre magam is elhiszem magamnak, hogy a talpam és a föld érintkezése lehetett minden erőteljes természetélményem eredete, s hogy ez az „ősi érzékiség” volt később költészetem izgató eleme is, ilyen „lepkés pillanataimban” azonban fölsejlik valami magamon túli bensőség. A természet ehhez a bensőséghez képest csak köznapi ügy: megszólítható és versbe írható valóság. Susog, esőzik, mennydörög, s köveket lágyít holdsütésben.

 

Műfajok őrségváltása?

Az első gyomorszájütést három évvel ezelőtt a belváros egyik legrangosabb könyvesboltjában kaptam. Gyanútlanul léptem be az üzletbe vásárolni, s legalább tizenöt éves beidegzettséggel most is, mint mindig, a versek polcához indultam egyenesen. Elias Canetti nevén akadt meg a szemem. Csak nem? A Nobel-díjas prózaíró a verseivel is előrukkolt? Sose tudtam, hogy azokat is írt. Aztán Virginia Woolf Pille halála című kötetének a borítója szürkült felém. Itt valami tévedés lehet. Valaki leemelte a regényt, s rossz helyre csúsztatta vissza. De az R betűnél se Rilke volt, vagy Radnóti, hanem Filip Roth. Hát igen: mióta nem jártam itt, nyilvánvalóan átrendezték az üzletet. Sétálok tovább. Gyermekkönyvek. Ifjúsági könyvek. Képzőművészeti albumok. Filozófia. Politikai irodalom. Történelem. Mi történt? Eltűntek volna a verseskötetek? Eladták? leárazták? elégették őket? Netán megkapták az úttörők, s a papírgyűjtési hónap hamis versenyében elcipelték volna valamennyit a MÉH-be?

Tapintatosan megkérdem az egyik ismerős eladónőtől: hol találom a költőket? Magyarázkodás nélkül megindul előttem, s pár lépés után leguggol a bolt közepén húzódó pultsor legalsó rekeszeinél, s ujjával finoman végighárfázza a tömötten álló köteteket: tessék, itt vannak!

Annyi lélekjelenlétem még maradt, hogy megköszönjem a segítségét, de rögtön utána kiszaladt belőlem a vér. Ady, Apollinaire, Borges, Celan, Eliot, Jebeleanu, József Attila, Herbert, Pilinszky, Paszternak, Szabó Lőrinc a földön. Vörösmarty, Villon és Whitman szintén. Lejjebb már nem is rakhatták volna őket, hacsak a föld alá nem!

Tudtam, hogy a nyugati irodalmakban már rég lezajlott a műfajok őrségváltása. A verseskötetek nem egy-két könyvüzlet polcairól kerültek le a legalsó helyre, hanem magából a kultúrából szorultak ki. Legelőször, ha jól emlékszem, még a hatvanas évek végén, Tornai József számolt be arról a megrendítő élményéről, hogy Bécs, Párizs, München, London könyvüzleteinek a kirakatában ott sorakoznak a klasszikus irodalom és a jelenkori világirodalom regényei, emlékiratai, esszéi, drámakötetei, az útleírások, a társadalomtudományi és filozófiai művek, de verseskönyveket csak elvétve látni. A költészet kint szektaüggyé süllyedt. Rangjavesztetten úgy emlékeztet hajdani nagy korszakaira, mint a holland királynő vagy a svéd király az európai királyságok fénykorára. Verset már kamaszok és szerelmesek se igen olvasnak.

Tornai élményét azóta magam is átélhettem jó párszor nyugat-európai és amerikai utazásaim során. Valahogy mégis nyugodt maradtam. Nyugodt és rezzenéstelen. Arra gondoltam: minket, magyarokat, ez a nyavalya már csak azért sem érhet utol, mert kultúránkat s lelki immunrendszerünket évszázadokon át épp a költészet alakította ki és edzette meg. Versünk mindenre volt, mint gyógyfüvünk. Ha nem az írásos költészetben, akkor a szóbeliben: a népköltészetünkben. S a vers tehát nem alkati különösségünkre utal, mint ahogy sokan hiszik, vagy hinni akarják, hanem a körülményeinkre.

A középkorban nem volt magyar nyelvű irodalom, csupán latin, de a Halotti beszéd, az Ómagyar Mária-siralom s a nemrégiben előkerült apokrif imák arról tanúskodnak, hogy valamiféle „irodalmon kívüli” irodalomnak kellett lennie, mindenekelőtt költészetnek, amely nem a görög és nem a latin verszenéhez és versformához idomította nyelvünket, hanem a tagoló magyar hangsúly törvényeihez. Azaz: a kereszténységet megelőző idők versbeszédéhez. Azok a letagadhatatlan elemek – például a regölő- s a ráolvasás-rigmusok –, amelyek csontvázként tartják a nyelvemlékeknek elkeresztelt verseinket, egyértelműen azt igazolják, hogy a szóbeli kultúrában mindennapos kenyerünk volt a költészet. Versek hangzottak el karácsonykor, óesztendő napján, István napon és az áldott, szép pünkösdi ünnepeken; versek a lakodalmakban, szellemes csujjogatók a táncmulatságokon. Talán ha István király nem csap oda olyan kemény durunggal a pogány énekeket éneklő magyarok szájára, a kétféle kultúra: a nomád és a keresztény más nyomokon indul el, másféle nászban olvad össze. Az istváni tiltás erős hagyomány maradhatott, mert még Anonymus is vadul suhintgat a keresztény világnézeten kívül csámbolygó énekmondók, meseszövők és bájolók felé. A keresztény egyetemesség magasából ítéli el, ami tegnapi, ami barbár, ami apokrif, ami magyar. Írni ő is latinul ír. A csácsogók viszont magyarul beszélnek. Nélkülük ma nem volna nyelvünk!

Az úgynevezett „magas kultúrán” kívül volt tehát egy „alacsonyabb”, egy rögzítetlen, nyelvre és élőbeszédre alapozott. Ennek a kultúrának főszereplője a vers volt, akár imádság, akár köszöntő formájában. A vers, amely állandóan „kéznél van”, amely érzelmi információkat tárol: vígságot, szenvedéseket görget tovább; áhítatot, derűt, sőt pajkos huncutkodásokat. Egyszóval életet.

„A magyar irodalom ott kezdődik, ahol a magyar pusztulás” – állapítja meg Németh László. Vagyis: Mohácsnál. Szerinte az első nagy írói tárgya ennek az irodalomnak: a halálos veszély, a török jelenléte, a bűntudat és a magunkba szállás iskolája. Tökéletesen igaza van, különösen azokkal a pozitivista irodalomtörténészekkel szemben, akik Janus Pannoniusban látják a kezdetet, de azt hiszem, a Németh László-i igazságot is árnyalnunk kell: már Mohács előtt is léteznie kellett valamilyen szintű irodalomnak, mert Janus Pannonius reneszánsz latinja fél évszázad múlva semmiképp se lehetett volna igazi alapköve a reformáció elterjedésével kialakuló magyar nyelvű irodalomnak, ha nincs élő magyar nyelv, s ha nincsenek meg benne a szóbeli hagyományokban kicsiszolódott formák. Hogyan születhetett volna meg Balassi lírája és a protestáns bibliafordítás e nélkül? S akár az egyik, akár a másik oldaláról nézem a nyelvet, arra kell gondolnom, hogy igazán pallérozottnak kellett lennie, mert ha nem az, rég összeroppan a nagy életű végvári költő rázuhanó alakjától vagy az ószövetség látomásos prófétáinak a mondataitól. A Biblia és a magyar nyelv találkozása: vizsga. Valójában egy „népnyelv” összeborulása az egyetemes, nagy költészettel. A Biblia egyik része mítosz, a másik része dráma, a harmadik novella, a negyedik bölcselet, de a nagyobbik fele zaklató és zaklatott vers. S nemcsak az Úristen nyelvén, hanem a villámok, a vizek, az állatok nyelvén is. A kétkezi ember tapasztalatáén. Micsoda időszerű költészet lehetett ez a jeremiási vers a folytonos török dúlások idején:

 

Mert feljött a halál a mi ablakainkra, bejött a mi palotáinkba, hogy kipusztítsa a gyermekeket az utakról, az ifjakat az utcákról. Szólj! ezt mondja az úr, és az emberek holtteste hever, mint a ganéj a mezőn, és mint a kéve az arató után, és nincs, aki összegyűjtse.

 

S egy nyelvben nemcsak szavak öröklődnek, de érzetek, fájdalomhangsúlyok, szavakhoz tapadt sejtések is. És öröklődik maga a vers. Zamata, emelkedettsége, a génekbe beleivódó elégikussága.

Ha nincs Mohács, ha nincs török, ha nem szakad három részre az ország, a reformáció nyomán kialakuló nemzeti kultúra ugyanúgy műfajokat teremt, mint a nyugati országokban. A hitvitázó írások mellett az esszét, az epigrammaszerű bölcseleti följegyzéseket, a lírai verset, az emlékiratot. Erdély különállása jól példázza, hogy alig néhány, munkával eltöltött évtized elég, s földereng az „aranykor”. Bethlen Gábor, a „machiavellista” fejedelem, föltehetően saját tapasztalata és okossága szerint alakítja ki „kétkulacsos” politikáját, de jogunk van föltételezni azt is, hogy közvetítők révén ismerte az olasz politikai bölcsész elképzeléseit a hatalomról, a hatalom erkölcséről, a szükségszerűségek titkos parancsairól. Gyulafehérvár, Nagyenyed: Európára nyíló ablakok. S nem pusztán csak a művelődéspolitika szempontjaiból ítélve meg a kort, hanem egy szervesebb társadalom léte felől is. Egy olyan társadalom léte felől, amelynek már tudatosan kiépített gazdaságpolitikája és kereskedelempolitikája is van.

Amikor mi jóleső hangsúllyal az erdélyi emlékiratokat emlegetjük, a vallomásos, a részletező, a tárgyilagos próza mestereit és kismestereit, föltétlenül gondolnunk kell erre a háttérre. Ahol cselekedni lehet, ott a történetek és a gondolatok is megérhetnek. Van elejük, végük, jelentésük, fedezetük, kiterjedésük. S ilyen helyzetekben – mint reflexió, mint elbeszélő igény – törvényszerűen megjelenik a próza.

S ha Erdély aranykoráról gyors váltással átugrunk most a háborúk idejére: a kuruc kor évtizedeibe, szinte belefehéredve kell látnunk, hogy a magyar művelődés csúcsára megint a vers kerül. A vers, amely leginkább és legrejtettebben bennünk van; amihez már-már papír se, toll se kell, csak az ember belső remegései és a nyelv.

A költészetről beszélve azért emlegetem föl ezt a kort, mert az egész magyar művelődés szempontjából nézve megvilágító jelentősége van. Annak a bizonyos önvédelmi immunrendszernek a természete itt mutatkozik meg a legpőrébben: a válság pillanataiban a költemények fehérvérsejtjeit indítja harcba. Harminc-negyven évnyi időszak szüli meg ezt a költészetet, melyhez hasonlót alig találni más nép múltjában, hacsak a bolgárokéban nem. Romantikusan vagy irodalomtudósi tárgyszerűséggel szoktuk fölidézgetni magát a korszakot. Holott jóval többet érdemelne ennél! Talán nem is a versek ragadják el az embert, hanem a hang. A lecsupaszodó – a szélnek, a halálnak, az otthontalanságnak kiszolgáltatott hang. Az európai pásztoridillek s a hullámos parókák korszakában, a selymek, a legyezők, a krinolinok suhogásában úgy hat ez a kuruc költészet, mint egy főúri bálon összeroncsolt arc vagy átvágott, hörgő torok. Ha panaszos, ha nekikeseredő is, sose mesterkélt. Egyébkor pedig a faragatlanságában is üde, mint a népköltészet. A versek többé már nem Vénuszokhoz szólnak, hanem hús-vér Zsófikhoz, Zsuzsákhoz, Pannákhoz. Akasztófahumoruk pedig egyenesen merész, „forradalmi”; nem politikai, hanem esztétikai értelemben. Érződik ezen a sajogtató humoron, hogy egy nyakatekert világ valóságos poklát és meghittségét szívta egyszerre magába.

Innét, a mi korunkból nézve, számomra olyan ez a költészet, mintha egyetlen nagy lírikus műve volna. A hiányzó láncszem, amely a török időket és a végváriak korát összeköti Csokonaiéval.

Sajnos a kuruc kor verseiből is csak annyi maradt ránk, amennyi vártöredék és romtöredék a török kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc leverése után fölrobbantott magyar várakból. De ami megmaradt, a töredékességével is sorra azokat a témákat pendíti meg, amelyek későbbi költészetünk főszólamában erősödtek föl igazán. Végtére is ki tudta úgy elsiratni a hazát s védeni szerelmetes szavakkal, mint a kuruc költők? Kinek volt annyi kénköves, kurvaságos szava a németre s az áruló magyari urakra, mint nekik? Ki nézett olyan csapzott, tragikus, elfüggönyözetlen szemekkel sorsunk elé, mint ők?

Egyes-egyedül a magyarság legegzisztenciálisabb költője, Ady Endre!

Nem véletlen, hogy épp ő támasztja föl kurucos verseivel a korszak lelkületét. Egyetlen történelmi időszakhoz se kötődik erősebb kötelékkel, mint ehhez.

Azért tartom fontosnak mindezt ennyire célzatosan kiemelni, mert öneszmélésünk tizennyolcadik századi pillanatát minden érettségizett diákunk a magyar nyelv ügyével kapcsolja össze: a nyelvújítási küzdelmekkel. Új kiindulást persze én se jelölnék meg, de a nyelv ügyét – az eddigi közhely-tudásunknál árnyaltabban – összekötném a költészetével. Már csak azért is, mert aggyal – bármilyen eltökéltség fűti is – nem lehet szervesen megújítani semmit. A nyelvet legkevésbé! Érzelem, lelemény, képzelőerő, fájdalom, szabadságakarat, népismeret, s ki tudná elsorolni, hogy még mi minden kell hozzá! Amíg Kazinczy – nem a késői, remek prózaíró, hanem az irodalmár – kizárólag a nyelv kiművelésére törekszik, azt az írót béklyózza meg, amelyiket éppenséggel röptetni akar. Németh László szerint Kazinczy legjobb írónak a legjobb stilisztát tartja. A széphalmi mesternek az a véleménye, hogy előbb meg kell teremtenünk az új stílust, fordításokon s másolásokon kipróbálni, és ha kész, utána kezdhetünk csak eredetit írni. Csokonai, az istenáldotta költő, jó ösztönnel kapja el fejét az ilyen mesterkélt elgondolások bumerángja elől.

Ő nyelvet versírás közben újít. Ritmus, képzelet, érzelmek, hagyomány együttesen segítik ebben.

 

Sírhalmok, óh ködlepte kertek, Te szívborzasztó éjszaka! Te alvilág vakablaka! Ti hóltak, akik itt hevertek! Ti múlandóság birtokának Setétes völgyei…

 

Vagy egy önkényesen kiemelt költői sor, amit Ady a Csokonairól írt versébe szó szerint átvesz:

 

Mint lenge párák éjjeli csillaga…

 

Ha az ember ilyen sorokat, szakaszokat olvas, rögtön megvilágosodik számára, hogy az új stílus ezekben a költői remeklésekben készült el, s nem az irodalmi laboratóriumokban. Valószínűleg túlzás, mégis kikívánkozik belőlem, hogy Csokonai totalitásra törekvő költészetével – ezen belül is olyanokkal, mint A tihanyi ekhóhoz, A reményhez, Az én poézisom természete, a Lilla-versek, A magányossághoz –, minden fölsorolható és történelmileg értelmezhető irodalmi tény ellenére, inkább volt irodalomalapító, mint Kazinczy Ferenc. Csikorgó hasonlításhoz folyamodom. Véleményem szerint a széphalmi mester úgy volt szigorú, konok, engesztelhetetlen „avantgárd” író és irodalomszervező, ahogy Kassák Lajos. Csokonai pedig úgy, ahogy József Attila. A debreceni poéta múltvonzalmai talán nem annyira tudatosak, mint a kortársi világirodalomhoz való kötődése, de annál lenyűgözőbbek. Lilla-dalaiban a virágénekeink, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz írt versében vagy a Szegény Zsuzsi, a táborozáskor címűben ott van a kuruc kori versek visszfénye. Ott van az a „versben bujdosó” személyes hang, amely a tiszta én nevében szólal meg Balassiban és a népköltészetben egyaránt.

Álljunk meg ennél a romantikusan hangzó költői énnél egy pillanatra. Szervesen alakuló társadalmakban, ahol nemcsak az áruk, hanem az eszmék cseréje is kielégítően zajlik, az én nem kényszerül rá olyan mértékben a kiválásra és az elszigetelődésre, mint bizonytalanul döcögő rendszerekben. Ilyen körülmények között az elszigetelődés nem elzárkózást jelent, a kiválás sem elkülönülést, hanem öntörvényűséget. Csokonai lírai énje a sok személytelen megszólalás után a legkorszerűbb előrelépés. A polgárosodás és az egyetemesség irányába. A rokokó és a parasztdal összeforrasztása semmivel sem volt akkor rövidebb lépés, mint Bartóké, aki az európai zenét és a népzenét hullámoztatta egymáson át, vagy Piacasso lépése, aki az európai festészetet az afrikai maszk-ábrázolások mágiájával alakította. Ha van akkor városi életünk, polgárságunk, Akadémiánk, színházi kultúránk, megtörténhet, hogy a lírikus Csokonai mellett jóval nagyobbra nő a drámaíró és a szatíraíró Csokonai!

De mindezek híján Magyarországon csak a költő kereshette elszigetelődése közben is a maga egyetemességét.

Tudom, sok versnek meg kellett ahhoz születnie a tizennyolcadik században – Faludy Ferenc, Amadé, Virág Benedek, Szentjóbi verseinek –, hogy Csokonai megteremthesse művét, de a magyar tizenkilencedik század nem lesz a költők százada Csokonai lírikusi egyetemessége nélkül. Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany – teljesítménye ez a magyar szellemnek néhány évtizeddel a harminckét évesen elpusztuló költő után!

Hogy mért a költők törik ebben a nagy században az „irtást”, részben már céloztam rá. Próza, dráma, filozófia ott gyökeresedhet meg s lombosodhat ki tartósan, ahol mozog, változik a társadalom, s vitákban tudatosulhat az ízlés. A vergődés, az önmarcangolás, a cselekedni nem tudás erkölcse inkább az érzelmeket és az indulatokat forrósítja át. A lírai ént. A költőket. De meg ezen kívül is: a prózához idő kell, rálátás a történelemre, jellemek ütköztetése jellemekkel, jól kézben tartható, átlámpázott valóság. A költészethez viszont elég az a történet, amely a költő lelkében lezajlik. Elég az a Nagy László-i képzet és álom, melyben odaszorítja a költő könyökét saját oldalához, rátámaszkodik a levegőre, s már érzi is, hogy kimozdult, hogy emelkedik, hogy sorsa van.

Nem ilyen energiák sűrűsödtek-e össze Berzsenyiben, Vörösmartyban, Petőfiben és a Toldit író Aranyban? És nem ez a levegőre könyöklő erő és akarat röpítette föl előbb a reformkor, később pedig a szabadságharc erkölcsi magaslatára nemzetünket? „Forr a világ bús tengere, ó magyar!” – kiáltja bele kortársi fülekbe Berzsenyi. Aztán a végkövetkeztetést is: „…Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csoda dolgokat.”

A költők! A költők!

Nem kérkedés ez, hanem adottság. Még csak nem is az elsőszülöttség joga, inkább szerencsétlen átok. Kevés nemzet kultúrájáról lehet elmondani, amit a mienkről ír le Németh László: „A nagy romantikusok akármivel foglalkoznak, elsősorban költők. Széchenyi alkotásai se mások, mint a nemzet tudatába beléragadt költemények.”

Tagadhatatlan, hogy maga a megfogalmazás is kissé romantikus, de ezzel együtt mélyen belevilágít abba az egyezményes fogalomértelmezésbe, amely Magyarországon a költő, a költői, a költészet szavaink köré lerakódott.

A legalsó polcra száműzött verseskötetek láttán én ennek a mi különlegesen kialakult múltunknak a megtagadását éltem végig két-három perc alatt. Hiába ismertem Gulyás Pál ideillő gondolatát, miszerint „Édesanyánkon túlemelkedhetünk agyban – ez a dolgok rendje –, de szívben soha”, megkapaszkodni nem tudtam benne egy pillanatra sem.

Azt éreztem: az alapozást, a fundamentumot, az eredet logikáját támadta meg az új idők szelleme.

 

*

 

Az élmény azóta is egyre gyakrabban eszembe jut. S már nemcsak kísért, mint elfelejthető álom, de valóságosan is hurkokat dobál nyakamba. Alig múlik el hét, hogy ne hallanék elmarasztaló, sajnálkozó megjegyzéseket a költészetről. Tegnap egyik társadalomtudós ismerősöm állít meg rövid kézfogásra az utcán: „Rég hallottam rólad, mit csinálsz, hogy élsz, azt se tudom, miket írsz mostanában?” Most éppen esszéket – válaszolok neki kurtán, hogy elterelhessem magamról a szót. „Esszéket? Nagyszerű! Azoknak van velejük és közönségük is! A versek? Lejárt lemezek. Már megbocsáss, hogy így beléd harapok itt az utcán…” – Szót sem érdemel – ütöm el kényszeredett mosollyal hegyes mondatát.

Vers vagy tanulmány? Ismerős ez a szembeállítás más korszakokból is. Például a két háború közötti időkből. 1935-ben a fiatal Boldizsár Iván jelentet meg a Keresztmetszetben egy felemás hangulatú tanulmányt arról, hogy fontos, persze hogy fontos a költészet, de az ifjú nemzedékek azért többre becsülik az esszét. „A vers olyan, mint a szerelem – írja Boldizsár –, örökkön-örökké időszerű. De aki éhezik, az a legszenvedélyesebb szerelemből sem tud megélni. Annak időszerűbb egy meleg ebéd, egy jó állás kilátása. A tanulmány: út ezekhez az átvitt értelemben vett ebédekhez és állásokhoz. Mi valamennyien, költők és nem költők, ilyen szerelmesek vagyunk: reménytelen szerelmesei a versnek. Tudjuk, hogy boldogok csak akkor lehetünk, ha ismét diadalmasan, ittasan, gyönyörűen szól az ének. Ennek az útját készítjük elő az essay-vel…”

Boldizsár írásán egyszerre érződik valamilyen eretnekszag, hiszen harsány krákogással lépeget el a költészet temploma előtt, ugyanakkor valamiféle áhítat is átlengi sorait. A bujkáló ellentmondást ő maga így oldja föl: „Vers vagy tanulmány? Nem. Előbb a tanulmány, aztán a vers. E percben az a helyzet, hogy a tanulmány időszerűbb, érdekesebb és fontosabb, mint a vers. Ide kell a több energia, ide a frissebb tehetség, ide az új meglátás.”

Tökéletesen értem Boldizsár Ivánt a maga szituációjában, a maga jelen idejében. De az alánk dombosodó idő tetejéről hátrafelé nézve le kell hajtanom csöndesen a fejemet. 1935-öt írunk. József Attila már négy éve megírta a Munkásokat, az Áradatot; három éve a Mondd, mit érlelt, A hetediket; sőt 1933-ban már elkészült a Téli éjszaka, A város peremén, az Elégia, az Óda, 1934-ben az Eszmélet, a Falu, s a fönti Boldizsár-írás megjelenésének az évében pedig a Kései sirató. S két év múlva az egész életmű lezárul – tragikusan és nagyarányúan.

Innen, a mi korunkból vizsgáztatva a múltat, meg kell kérdeznem: jutott-e valaki messzebbre, magasabbra vagy mélyebbre az akkori idők tanulmányírói közül József Attilánál? Rendkívül fontos gondolatok kerülnek felszínre a harmincas években, társadalmiak s történelmiek, de az a gyémánttű, amellyel József Attila karcolta belénk a korszak közérzetének beszédes hieroglifáit, a vers műfaján kívül csak a zenében szikrázik föl. Bartókban és Kodályban. Nem véletlen, hogy József Attiláról szólva nemcsak a költő személyéről beszélek. Ha róla beszélnék, akaratlanul is azt állítanám, hogy a korszak egyetlen lángelméje ő volt, a többiek két-három fejjel alacsonyabbak voltak nála. Ez túlzás lenne. Nem, nem: a műfajnak legalább akkora szerepe van az életmű rangszerzésében, mint a szerzőnek. József Attila ugyan új arkhimédészi pontot talált a város peremén, ahonnét kimozdította a világot, de ha a magyar irodalom legkicsiszoltabb műfaja nem a vers, akkor ő se lett volna Magyarországon költő-Münchhausen, akármilyen tehetséges is. Frivol kedvvel írom le, de még elképzelni is szörnyű: mi lett volna, ha a tanulmányírónak is kiváló költő meghallgatja a fiatal, buzgó, jó szándékú Boldizsár Iván javaslatait, s esszéket kezd írni, mert azok nagyobb hatásúak.

Történelmietlen megjegyzésemmel még utólag sem akarom árnyékba lökni a fölboncolandó kérdést. Valóságos kérdés lehetett ez akkor is, hiszen Boldizsár töprengései – szándékosan vagy szándéktalanul – vitát váltottak ki. Olvasmányemlékeim alapján két jelentős író hozzászólása éled meg bennem. Elsőül Szabó Lőrinc mondta el a magáét, s utána Németh László. Kis elfogultsággal azt mondhatnám, hogy Szabó Lőrinc csak a költők nevében beszélt, némi időtlen fölénnyel, Németh László viszont a mindenkori magyar írók, olvasók és gondolkodók nevében. Szívesen idézek írásából: „Én, sajnos, egyikükkel sem tudok egészen egyetérteni. Sem a költővel, hogy a vers mindig több volt a tanulmánynál, sem a tanulmányíróval, hogy ma a tanulmány több a versnél. A műfajok nem állandó tantárgyai a népeknek. Azt, hogy az óda okvetlenül fontosabb a szónoklatnál, közel sem lehet olyan bizonyossággal állítani, mint hogy a latin fontosabb a görögpótló rajznál… Vers vagy tanulmány: nem érték kérdése tehát, hanem időponté. A tizennyolcadik századnak például épp a tanulmány vált a vezérműfajává. Még a regény és a líra is hozzáidomult, gondoljunk csak Pope-ra, Fieldingre, Voltaire-re. Szinte jelképes, hogy a századnak Goethe előtt legnagyobb lírikusa, Rousseau, sosem írt verset.”

Higgadt, megfontolt szavak. Elméletileg kikezdhetetlenek, de az elmélet alkalmazása itt-ott kikezdhető. Amit a tizennyolcadik századi tanulmányairól ír Németh, tökéletesen igaz a franciákra, az angolokra s részben a németekre, de például nem igaz ránk, nem igaz a lengyelekre és a csehekre sem. Azonban nyugodtan tekintsünk most el az „al-igazságoktól”, pontosabban az árnyalatoktól; Németh László nem szorul rá az én kiegészítésemre. Az általános igazságot fölénk írja, s utána rögtön az időszerűnek is helyet keres. Ha már aláhúzta az időpont fontosságát, meg is magyarázza, hogy a harmincas évek elejétől a közepéig miért rúgtatott a tanulmány a többi irodalmi műfaj elé. Okfejtése szerint: nagy műveknek – legyenek azok regények, drámák, lírai életművek – nagy, egyenletesre lehordott alap kell. Olyan megmunkált szellemi talaj, „ahol érzésben, ízlésben, felfogásban legalább egy tisztásnyi térségen valami kis közmegállapodás jött létre: az alkotónak nem kell magának végezni a földmunkát is”. És mert nálunk ez az elegyengetett talaj hiányzott, a tanulmánynak ezt a hiányzó, férfias munkát kellett elvégeznie. Másutt, a Tanú beköszöntőjében, így ír a tanulmányról: „Folyóiratom ihletője a kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek. Nem akarok tanítani. Az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekintem…”

A vers vagy tanulmány múltbeli vitáját kizárólag időszerűsége miatt idézem föl. Lássuk magunkat s helyzetünket tisztán. De van ebben a mostani kihantolásban valami szégyenféle is: milyen átkozottan meg tudunk feledkezni réges-rég megrágott kérdésekről. Tudniillik, ha ennek a fél évszázados vitának az emléke s még inkább a tanulsága benne élne a tudatunkban, nem kéne most elejétől a végéig, a kályhától a csillagok felé indulva előadni a műfajok fölötti rágódásaink történetét. Legföljebb csak azt, ami a jelen időre vonatkozna belőle. Mert ha ma sokakban ugyanúgy fölborzolódik is a vers kérdése és a tanulmányé, mint akkor, fél évszázada, a szellemi körülményeink egészen mások. Mások az írás feltételei: a belsők és a külsők egyaránt. Az író zsugorított lélekkel ír, s mintha kezén, vékony ónláncon, egy vasgolyó csüngne, amit írás közben a papír fölött vonszol lapszéltől lapszélig. Megszokta? Meg. A golyó zajtalan követi a csuklómozgást, de néha legördül az íróasztalról, nekikoppan a fiókoknak, az asztal lábának, ilyenkor a zajra fölocsúdik az író, magára eszmél, gyors bűntudat szállja meg, fölméri helyzetét, hol is tart ő, mit végzett el, mit nem, és szirénázni kezd benne a lelkiismeret: lemaradtam. S valóban lemaradt. Valóban lemaradtunk. Az egész irodalom élete ma sokkal görcsösebb, gátlásosabb, alakoskodóbb, mint amilyen a harmincas években volt. Illyésnek, Németh Lászlónak, Veres Péternek, Tamásinak, Cs. Szabónak, Kodolányinak, Szerb Antalnak, Erdei Ferencnek s másoknak tíz év se kellett, és rájuk figyelt az ország. Földreform, egyke, a régi magyarság viszonya a Trianon utánihoz, nép és nemzet tragikus hasadásának a kimondása, a minőség forradalmának a meghirdetése s még húsz másik kérdés habzott, tarajlott a papíron szántó toll nyomán. Nézzen csak bele valaki a könyvekbe: a Magyarokba, a Készülődésbe, A minőség forradalmába, Az értelmiség hivatásába, s ne nézzen mást, csak azt, hogy mennyi örvényes gondolat, európai sugalmazás, eszme és terv kavarog bennük, a bőségtől már az első félórában kimerül. Évek, évtizedek múlnak el, ha mi végigmondunk egy olyan drámai monológot, mint amelyet Illyés a Pusztulásban, Németh László a Szárszói beszédében végigmondott. Nem állítom, hogy nincs jó irodalmunk, de ami az irodalomban csak jó, csak illedelmes, csak kulturált, a korszak elmúltával könnyen kiderülhet róla, hogy alig volt más, mint szabályos profi munka. Szabályos? A jelző nem véletlenül csúszhatott rá a nyelvemre. Ugyanis korunk egyik fő veszélyét én abban látom, hogy manapság nagyon kevesen tudnak és mernek különlegesek lenni. Nem bohócok, nem botrányhősök, hanem igazán nagyok és különlegesek. Pedig az emberi kultúra története egyértelműen azt igazolja, hogy a legértékesebb erkölcsi törvények nagy részét olyan emberek hagyták ránk örökül, akik ismerték, mondjuk, a görög vagy a keresztény hit s a rájuk alapított államrendszerek lényegét, és bizonyos idő után képesek voltak föllázadni ellene. Föllázadni, vagy roppant erőfeszítéssel túlnőni rajta. Mi, maiak, általában belenövünk a keretekbe, mert a mi legbiztosabb távlatunk az alkalmazkodás.

Az ember élete – vallják a bölcselők – erkölcsi erőfeszítés nélkül nem élet, hanem álom. De mihez kezdjen egy mai ember, egy mai író, ha épp ebből az egyént megnövesztő erkölcsi erőfeszítésből lát maga körül és önmagában is keveset. Lihelünk és loholunk rengeteget. Sápadtak vagyunk, idegesek, önfeláldozók, de ha létünket nem mint kockázatot vagy szabad játszmát éljük át, hiába dolgozunk érte akár rogyásig, a világhoz nem adhatunk hozzá még egy mosolyt se. Leválik róla, mint kötőanyag nélküli vakolat a falról.

A század nagy csuszamlásai közben mi, közép-európaiak, még valami alattomos aránytévesztés áldozatai is lettünk valamennyien. Valami sunyi relativitásé. Olyan saraboló, fenyegető, véres időket éltünk át az utolsó ötven évben is, hogy ha egy-egy zordabb korszak után kicsi enyhülés következett, már azt hittük, túlvagyunk minden rosszon. Valahogy úgy voltunk a sorssal, mint az a világba kivert ember, aki harapós hidegből langyos helyre érkezik, s máris megbékül helyzetével. Az efféle mértékvesztésből egyetlen torzulás következik logikusan: a létfönntartás további esélye és technikája fontosabbá válik az ember számára, mint a kultúra.

 

*

 

Már ebből a rövid gondolati közjátékból is kitetszhet, hogy a vers vagy tanulmány kérdése ma nem elsősorban műfaji gond, s nem is pusztán az időponté, ahogy Németh László hitte, hanem drámai kérdés: a lenni vagy nem lenni kérdése. Azé, hogy teremtünk-e mi is kultúrát, vagy csak föléljük a maradékot, mint a civilizációs emberiség a föld természeti kincseit? Ha nem tévedek, Sartre írta valahol: a világ nagyon jól meglehet irodalom nélkül is, de ember nélkül még inkább meglehet.

Az abszurdnak hangzó sartre-i mondat nagyon is világos. Azt hiszem, ördögi hangsúlyát magyarázat nélkül megérthetjük. Vesztésre álló emberek beszélnek így, amikor a vesztés drámai pillanatát mindenképpen el akarják kerülni.

A vers vagy tanulmány egzisztenciális kérdését magam is így akarom végiggondolni.

A végiggondolás érdekében szét is választom őket, hadd mozogjon mindegyik külön a saját pályáján.

Nézzük előbb a költészet egzisztenciáját.

Tagadhatatlanul megingott világszerte s ámulatom ellenére hazánkban is. Ha régen a líra halálát jósolták keserű kritikusok, rögtön akadtak harcos védelmezői. Érveik magasan csattantak a fejek fölött: „Ami meghal, nem a líra, csak amit ma lírának érzünk.” De mintha ma a kardok kiestek volna a kezekből. Nem az olvasó, nem a kritikus búcsúzik lazán a verstől, gyakran éppen a költők. Spiró György ezt írja egyik vallomásában: „A szűk baráti körön kívül verset nem olvas senki. Megszűnt a vers mint műfaj… Évek óta nem olvasok verset a lapokban, és bizony kötetet is alig.” Szilágyi Ákos, ha belátóbban is, mégiscsak hasonló módon vélekedik: „Verset olvasni olyasvalami lett, mint templomba járni… Az olvasó vagy hallgató, akit a hagyományos líra célba vett – többé nem létezik: míg odafönt a dobogón a lírikus belefeledkezett a deklamálásba, lent a padsorok csöndesen kiürültek. A költő számára adva van saját tevékenysége és a tevékenység megkérdőjelezett értelme…”

Ez bizony késszúrásos mondat: komoly meghasonlásra mutat.

Vajon hogyan következhetett be ez a gyors és látványos szerepvesztés épp a magyar irodalomban, ahol a műfajok rangsorában a költészet állt a legmagasabb dobogón?

Nem csodálkoznék, ha az izomsorvadás az ötvenes évek elején döntötte volna le lábáról a költészetet. Hisz a költészet akkor csúszó-mászó állapotba süllyedt. Elfelejtett beszélni, ragyogni, ördögszekeret űzni a végtelen felé; elfelejtette továbbsugarazni a zseblámpák fényét a kilincseken, a baljós fényszórókét a temetőkön. Az elhülyítésbe azonban mégse hülyült bele. A rövid, néhány éves emlékezetkihagyás után megrázta magát, és kitisztult a tekintete. „A Nap jegyese” lett újra. A „tékozló ország” lidérces tanúja. És előkerültek a hallgatás rétegéből olyan apokrif versek is, mint amilyen Pilinszkyé: maga az Apokrif című vers. Aztán Illyés Bartókja, Egy mondata, Szabó Lőrinc Huszonhatodik éve, Nemes Nagy Ágnes folyóban csiszolódott kövekhez hasonló költeményei. S máris helyreállt a kizökkentett és megbetegített lírai világrend. És nemcsak helyreállt – működni, hatni kezdett! Toborzódott mellé közönség is. Nyugodtan állíthatom, hogy például A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában nemcsak egy fiatal költő – Juhász Ferenc – bartóki pillanata volt, hanem egy egész országé a személyi kultuszos idők némasága után.

A korszakváltás tehát most sem a politikában kezdődött el, nem utcai lázadással, hanem a költészetben. A költészetben, a nyelvben, a stílusban. Természetesen Juhász és Nagy László váratlanul kirobbant versei nemcsak közvetlenül az előző évek kopársága ellen vonultak föl tüntetni, s nem csak a diktatúra ellen, de megjelent bennük az a katasztrófaélmény, amely nem fejeződhetett ki magyarul a háború idején, sőt megtetézve még a hidegháború félelmeivel is, csak gyűlt, csak gyűlt elvékonyodó idegeinkben.

Aki nem élte át ezt az időszakot, el se tudja képzelni, micsoda hihetetlen erőket szabadított föl a költészet! A politika gödrei közt és a hétköznapokban botladozgató ember nem volt egyéb, mint egy szürke szemináriumfüzet illusztrációja. Az új költészettel összetalálkozó ember viszont már a világmindenség polgára lett egyik napról a másikra. Emlékszem az olajos szagú párthelyiségek hangulatára: a föliratokra, a zászlókra, a vörös sarok megfélemlítő mágiájára; a padlórepedésekből valami idegen, ázsiai doh száll föl, ugyanakkor a versekben Európa képzetei nyargalásznak: szivárványvadonban őrült szemgolyók s nagy, nikotinos kezek a hóhullásban. De mit soroljam őket? Természet, halál, történelem, maghasadás és lélekhasadás, a civilizáció új fuvallata – ez mind, mind a költészetben jelent meg elsőre. Nem a zenében, nem a festészetben, nem a filmben, nem a prózában s nem az esszékben. A versek hatására nemcsak új stílus, nemcsak új valóságtartományok keletkeztek, de új múlt is. A nyelv hátraszaladt hódítani, s mindent magához csatolt, ami régi balladákban, versekben, dalokban kókadozott.

Ezerkilencszázötvenöt-ötvenhattól kezdve legalább két évtizeden át érezhettük, hogy a költészet halad továbbra is elöl. Mindegy, hogy az anyag, a lélek, a kozmosz belsejébe kell-e behatolni, vagy egy fölgyújtott házként égő szégyen belsejébe. A költők ezt, persze nem úgy élik át, mint egy olimpiai futóversenyt. Egyáltalán nem dicsőségként, hanem a hagyományhoz illeszkedő természetes kötelességként. Lemaradtunk számtalan dologban Európától s a nagyvilágtól, költészetben azonban soha. Illetve, ha a tizenkilencedik században volt is időbeli lemaradásunk, hisz Baudelaire és Arany kortársak, a huszadik században már jóval keskenyebbre szűkült ez a szakadék. József Attila egyetemes árvasága, létmodellt teremtő költészete mindenki másnál megrázóbban és korszerűbben fejezte ki az emberiség két háború közötti szituációját. De ugyanezt elmondhatjuk néhány Weöres- és Juhász-versről, a Regét, A Zöld Angyalt, a Menyegzőt író Nagy Lászlóról is. Auden A szarvassá változott fiú kiáltozásáról – fordítás után is – azt jelentette ki, hogy a század egyik legnagyobb s legújszerűbb verse. Várhatjuk, hogy a Menyegzőről is hasonlót állapít majd meg valaki: egy világirodalomra rálátó költő vagy kritikus.

Ilyen erőteljesen fölrajzolható előzmények után újra és újra azt kérdezi szónokian az ember magától: mi történhetett a verssel? A költőkkel, a versolvasók, a verstisztelők tömegével? Talán az fordult visszájára, ami hosszú időn át az előnyünk volt? Úgy jártunk a verssel, mint Kuba a cukornáddal? A monokultúra ellentmondásai halmozódtak föl, s azok idézték elő a csődöt? Mert az egyoldalúság nálunk is addig tartott csak, amíg az úgynevezett információs forradalom nem alakította át életünket? Ebben a változásban a világ s a valóság hírré vált. Napihírré. Fölbontott események szédítő sorozatává. Úgy látszik, atomrobbanás nemcsak az anyag belsejében történt, hanem magukban a történésekben is. Részletekben látjuk, amit egészében kellene. És minden pillanat szemünk elé lök, tálal, hajít valami meghökkentő újdonságot: fölrobbantott felhőkarcolót, tengeren menekülő családokat, diktátorok mosolyát, kígyót nyúzó kínai hentest, versenyautók bősz farsangját, halottakat, halottakat, ismeretlen nők érzéki mozdulatait az óceán tükre előtt, bevonuló hadseregeket. Lassan már nemcsak Földünket fenyegeti a túlnépesedés folyamata, hanem az agyunkat is! Felejtünk, rostálunk, asszimilálunk reggeltől estig. A fél, a negyed történeteket szinte kényszeresen kiegészítjük, mint ókori régész egy csorba amphorát, vagy ahogy egy-egy talányos fényképhez is elképzelhető történetet kerekítünk.

Lehet, hogy ez a sugallatok nélküli, töredékes világ van ott az okok mögött? Az egyetemes silányulás és elferdülés? A magasztos roncstelepek elképesztő idillje? A föllazulás? A fölpuhulás? Csakugyan: hogyan is írhat a költő olyan világban verset, ahol az igazság helyét a szavahihetőség foglalja el, a konok tényekét pedig azok a szóbeli ügyes állítások, amelyek hitelesnek hangzanak, s legtöbbször azért, mert nem cáfolja őket nyíltan senki. Prózát és esszét írni ilyen körülmények között jobban lehet. Mert lehet ábrázolni és értelmezni a dolgokat. Körbetopogni őket lábujjhegyen vagy gólyalábon. Írhat az író színdarabot is. Az abszurd színjátszás, az abszurd dráma, az abszordoid – Becket-től Mrožeken át Páskándi Géza műveiig – ezekből a léthelyzetekből fakad.

Ám az abszurd vers számomra elképzelhetetlen. Fából vaskarika. Írhatnak ötöt-hatot, hatezret a világon, de költészet nem lesz belőle. Ugyanis a költészet méltó ellentéte a csönd, a súlyos elhallgatás, s nem pedig valami nyelvi fenomén, ami agyalágyultan, cinikusan vagy eltökélten dadog.

A mai avantgárd csoportok szerte a világon, és idehaza is, másként gondolkodnak a költészet esztétikájáról. Hitük szerint a lírai költészet elaggott, elmeszesedett. A benne keringő érzelmek se mások, mint az idült elérzékenyülés következményei: a múlt idők szem- és orrcsöpögéses megidézése. El kell tehát pusztítani végleg. Ki kell söpörni a kultúrából. Jöjjön az antilíra! A fölszámolás leghatásosabb módját a nyelv „gyökeres” átalakításában látják. Ami csak szebbik neve a pusztításnak és a vérengzésnek. Akárhogy latolgatom is tervüket, a nyelv vörösgárdistáit képzelem mögéje. Egy időszerű föladat ideologikus túlcsigázását.

Széttrancsírozni a nyelvet? Rendben van, tegyék. De kegyetlen történelmi és társadalmi élményekkel a koponyámban, szerényen kérdem tőlük: hova jutunk ezzel? Oda, ahova a kínai kulturális forradalom hívei? Könyvoldalak és versalakzatok tódulnak elém: bennük a nyelv kambodzsai irtózatban és káoszban.

 

 

 

Nem a gyakorló költőktől, hanem az elméletgyártóktól szeretném hallani: hova fejlődik innen a nyelv? A szavak maradék élete? Tudom, a költészet ideig-óráig megélhet nyelv nélkül is, mivel nem azonos vele, de meddig? Amíg le nem írják! Mihelyt a föntihez hasonlóan leírják, megszűnik. Mert jóllehet a nyelv a költészetben több, mint eszköz és több, mint a közeg, de önmagában: csak önmaga emléke vagy árnyéka! Az ént, a szubjektumot semmilyen alkotásból nem hagyhatjuk ki, még a személytelennek mondható nyelvből sem, mert ha kihagyjuk, romhalmazt hozunk létre. Ha valaki a telefonkönyvből vagy a virágnevek szótárából óhajtana kieszelni valamilyen avantgárd művet, a létrehozó személye a különleges alkotás minden sorát meghatározná.

A költészet és a nyelv ellen lázadó személyeket sose tekintettem én született költőknek. Sokkal inkább nyelvészeknek tekintettem. Egy szűk körben topogó nyelvújítás agresszív megszállottjainak. Vagy hasonlítással élve: olyan laboratóriumi munkásoknak, világillusztrátoroknak, akik a társadalmi, az esztétikai, a filozófiai VAN ellen lázadnak, de semmilyen nyelv-tüntetéssel és nyelvi terrorral nem juthatnak messzebb annál, hogy a jelenlegi VAN-t illusztrálják. A világ értelmetlenségét. A világ szétesésért. A zűrzavar metafizikáját. Messzebbre nem is igen juthatnának, mert az újítást, miként a tudománnyal szeretkező civilizációt, kizárólag az eszközökhöz és a technikához kötötték.

Ha többet nem, azt föltétlenül elérték, hogy az önmagától és a költészettől elfordult közösség úgy mutogasson rájuk, mint kacifántos madárijesztőre a dombtetőn. Hát igen: ez a modern költészet? A kusza szövegek, a képrejtvények, a képversek? A szonett formát kitöltő kérdőjelek, fölkiáltójelek és pontosvesszők? Az ablak alakúan csoportosított ó betűk, amelyek egy kis fehér négyszöget vesznek körül: a végtelenbe tekintés szimbólumát?

Ok és okozat, bármilyen tetszetős retorikával fűszerezik is viszonyukat, fölcserélhetetlen. A költészettől nem csak a történelmi avantgárd nyomába lépő második, harmadik avantgárd nemzedék riaszotta el az olvasókat, számtalan más hatás is. Többek között a semmitmondó, zagyva, vagy a minden sorukban értelmes, de egész létükkel mégis a hiábavalóság holttengereit megidéző költemények. Fájdalmasan írom le, bűnösen későn, hogy a zseniális Juhász agyonírt, túlírt műveit is a nyelv tizenkétfejű sárkánya tartja fogságában. Az bűvöli, az súgja neki a rózsa-kocsonya-remegésű csodákat, a szörnyűségeket, s a behemót arányokat is az írja elő. A világirodalomban nem volt még Juhászhoz hasonló költő. Úgy, ahogy van, emberi csoda, de amivel küszködik, csak ritkán képes megküzdeni vele. Valamiképp világillusztrátor marad ő is, aki a mindenség rángását, lüktetését, forrását, örömét, perverz kéjét idézi elénk gigászian. De sajnos az az erő, amellyel ezt a mutatványt végzi, a művelet végére fölemésztődik. A fölösleges sorok tömege fölzabálja a kiválókat, a soha le nem írt metaforák tömegét. Hasonlóan ahhoz, hogy az eltömegesedés mindenütt elpusztítja az elitet. Megrendülésünket többnyire nem a katarzis okozza, hanem a katarzis elmaradása. A bőség ellenére: a hiány! Juhász költészetében minden lehetséges, mert nem emberi méretek közepette zajlik benne a lét, hanem egy bomladozó kozmosz léptékeihez igazodva. Ezen a túltelített mítoszi színtéren a térdkalács mozdulása is mítoszi. A gyűszűvirágé és az Óceáné egyaránt. Drámaiság? Helyette minden katasztrófaszerű. Gyönyörű népballadánkban: A halálra táncoltatott lányban Sallai Szép Kata pontosan tudja, mi történik majd vele a táncban. Tudja, és mégis elmegy. Juhász azonban minden közegellenállást kikerül, mert kikerüli önmagát. A belsejében lakó lírai ént. A saját szemét kiszúró Oidipusz látomásai nyilván szikárabbak, mint a mindenséget megmérő, megérintő és fölleltározó királyé, de mennyivel megrendítőbbek és mítosziabbak. Juhászt, aki az európai kultúra felségterületén se akárki, azt hiszem, senki se tudná Oidipusz királyként szembefordítani önmagával. Talán még egy Isten-erejű végzet sem.

 

*

 

Bármilyen cikcakkosan szökdelek is fától fáig az okkeresés vadonában, újra és újra az alapkérdéshez jutok vissza: miért hanyatlott oda a költészet, ahová alázuhant? Némelyek a szabad vers megjelenésében látták az ördögöt. A rímek és a klasszikus formák hűtlen elhagyásában. Az efféle vallásos okoskodásra nem érdemes szót vesztegetni. A szabad vers nemhogy hanyatlás nem volt, ellenkezőleg: a költészet fölényes tehetségét mutatta. A modern korhoz való alkalmazkodás rugalmas képességét. Végeredményben: amit elveszített, mondjuk a rímekkel, megnyerte jócskán a többrétegű, telített metaforákkal. Emlékeztetőként most azok „csöngnek” össze. Vagy amit a hagyományos költészetben a kötött forma ereje és fegyelme jelentett, a szabad vers azt az emberi beszédre, az emberi lélegzetre hangolt sorok szabad mozgásával helyettesítette. A külsőségek körül tipródó vélemények azért is felszínesek, mert a szabad vers jött, látott, győzött, de most ugyanarra a mostohásodó sorsra jutott, mint a hagyományos formákban élő, modern klasszikus líra.

Vannak sokan, akiket nem is a formák, nem a rímelés, nem a ritmus változatos válságai izgatnak, hanem a kiüresedett lírai tartalmak bomlásszaga. Az érzelmek elkocsonyásodása, limonádéíze, miegymás. Filozofikusabban fogalmazva az, hogy a hagyományos költői formák és témák mezében pástra lépő személyiségnek már semmilyen jelenkori igazság nem felel meg, ezt a személyiséget tehát újjal kell felváltani. A lírikust egy antilírikussal. Az egész lírai költészetet az antilírával.

Mi a lényege ennek a célratörő elképzelésnek? Röviden előadva az, hogy az antilíra képviselői azzal semmisítik meg a lírai költészetet, hogy minden megélt és megélhető érzetet, minden tárgyat aggálytalanul líraivá avatnak: a hasra eséstől, az orrfújástól kezdve a fésületlen vénuszdombig, a bakelit cipőkanálon át a légypapír orphikus zengéséig a nyárutói délutánban.

Mint elvont esztétikai elv – elképzelhető. De mint költői gyakorlat már kissé nehezebben. Egyszerűen azért, mert az antilíra túlontúl eltökélten juttatja a versben uralomra a profanizációt, a paródiát, a groteszket, az iróniát. „Az antilíra tagadásának, azt hiszem – írja Szilágyi Ákos –, mégis legadekvátabb formája a kierkegaardi értelemben vett irónia, az ironikus szubjektum, akinek az a feladat jut osztályrészül, hogy a régit teljes tökéletlenségében szemlélve, végül kiszorítsa a valóságból.”

Magyarra fordítva ez azt jelenti: görbe tükörben nézni meg mindent. A szerelmet, a halált, a parti fövenyen döglődő óriásbálnákat, a puskatussal szétvert arcokat. És ugyanígy görbe tükrön futtatni végig a hóharmatot, amely piros csizmák nyomán gurult végig a magyar századokon. Mert ha valami totalitásra tör, annak a múltat is meg kell újra hódítani. A groteszk, az irónia azonban sose hódíthatja meg teljesen azt, ami tragikus volt, ami csonkolt a múltunkban, és amit se értelem, se fölényes nevettetés nem tehet jóvá soha.

Emlékszem a hatvanas évek közérzetére. Belső viszonyaink: lassú, esetlen oldódásunk s a külső világhelyzet be-beköhintésének a hatására a magyar költészet fölé is odatáncolt az irónia, az új modernség egyik, levegőben sétafikáló nagykövete. Megjelenése olyan volt, mint a kisváros főtere fölé belibegő kötéltáncosé: derűs és lélegzetelállító. Attól, hogy nem zuhant le, polgárjogot szerzett, s megőrizhette hozott fölényét. Jelenléte a második pillanattól kezdve áldásosan hatott. Megkontrázta jó öreg pátoszunkat, az új költészet oromzatát díszítő ornamentikát, kuncogva s udvariatlanul kapargatta a körmével. Új szájtartást ismertetett meg velünk, és új valóságlátást.

Erről az újdonságról én élményszerűen is beszélhetek, mert akkortájt Orbán Ottó verseiben jelent meg legrangosabban ez az irónia, az asszimilálható értékek méltóságával. Juhász, Nagy László, Pilinszky, Nemes Nagy, Kormos mellett kezdetben úgy hatott Orbán, mint az az alkoholista, aki ecetes poharával koccintgat. De nemsokára azt is elérte, amit elméletben én elérhetetlennek tartottam volna. Csokonai versében még a múlthoz is úgy hozzá tudta keverni az iróniát, hogy ezzel ne alakítsa át a múltat, csak a róla való tudásunkat igazolja a jelenben egy fájdalmas arcot mutató tükör előtt is. Tudom, szokatlan egy esszében egész verset idézni, de én most örömmel hágom át a szabályt. A sok aggyal írt, groteszk vers között Orbán Ottó verse kivételes remeklés:

 

Eljön a Köhögés Angyala tetves gönceiben   Bocskay hajdújának néznéd eljön a szárnyas jobbágy a pokol szántóvetője   bagó-marta fogsora fekete bozót a bajsza   diesel-szíve dübörög és kattog eljön a holdas mell földművese láz-ekéjét vér boronáját   űzi a szűz tüdő töretlen rétjein eleven tarlón   takony-kapával a mennyei veteményt egyeli eljön a hús-robotra sár a fülében   meghajigálhatod kikeleti hangzatokkal cseresznyék tengere   élők itala tavasz gyöngyei gyöngyöző remények eljön a boldogabb kor emancipált Lillákkal   fűthető utakkal és a számítások ráncait   szél számlálja a csillag homlokán eljön az állhatatos remény a lombfüggöny mögül a cserepes színpadra ahol sírkövekkel és könyvekkel lefedve ugrál a szebb jövő   nyula cilinderben nyájas ragadozók   fenséges marhasága istenek éneke nézd Vitéz délre fordul a vér mutatója és kizöldel   a föld sovány mellén a tavaszi tüdőgyulladás

 

De nemcsak a kezdés, a folytatás szemtanúja is voltam. Az irónia, a groteszk érezhetően új színt hozott Ladányival, Eörsivel, Petrivel, később a fiatalok egész csapatával, Parti Nagy Lajostól A költészet másnapja című gyűjteményben megjelent fiatalokig.

Változtató és megváltó hatása azonban nem volt. Nem, mert a magyar költészet mélyére nem hatolt le. A belső magig. Sőt egy idő után azt vettem észre magamon, hogy nem igazán érdekel már: tüskés borostaként ütközött ki rajta didaktikus szándékoltsága.

A groteszk eszközként jelent meg a színen, és céllá vált. Valamit széttörni indult, s maga töredezett darabokra. Az antilíra csillagzata alatt született verseken, kivétel nélkül mindegyiken, ott van a költő lélekjegye, de valami zománcos személytelenség is ott csillog felszínükön. A versbe került ötletek szellemesek, eredetiek, megdöbbentők vagy éppen útszéliek, de a versekből hiányzik az a személyes sors, amellyel azonosulhatunk, amely önfeledtem ismeri be magáról, hogy élő emberi szellem, nem pedig történelmi melléktermék, a politika szövettani metszete vagy kancsal robotgép leszármazottja.

A kifáradást még olyan költő esetében is érzékeltem, mint Orbán Ottó. Az irónia kezdett túltengeni a verseiben, s már elnehezítette őket, mint a mesterien mesterkélt nyelv- és látomásrendszer Juhászét. Egy profi irodalmár arca jelent meg elegáns rémképként előttem. A sors azonban közbeszólt. Orbánt, mint mérgezett esernyőheggyel dolgozó terrorista, megérintette a Végzet, s az irodalmi mesterből szembetűnő gyorsasággal izgalmas költő lett. Külső újdonságok helyett belső megrendüléseket közöl. S költészetében mára csak annyira van jelen az irónia, a groteszk, mint József Attila személyes és egyetemes érvényű verseiben a kültelkek hangulata.

A rég írt Csokonai verse után most egy egészen újat másolok ide bizonyságul: az Egy estém otthont. Célzatosan ezt, mert ebben a versében is, a Petőfire való hökkenetes utalás révén, a hagyomány és jelen idejű lélegzete együtt járják át sorait:

 

Ma este megint beteg vagyok Csont úr, a végrehajtó begomolyog a szobába – zárt ajtó, fal meg se kottyan neki –, föl-alá járkál, beül a székembe fölpróbálja a szemüvegeimet, tárgyilagosan fölméri a félholt fetrengő anyagi helyzetét: „A szorgos évek eredménye… szép kis kupleráj… könyvek a plafonig a padlón szétszórt kéziratpapír…” Ügyet se vetek rá, görcsösen lehúnyt szemmel az élet képeit memorizálom, az öt világóceánt és egy női arcot, ahogy őrült madárként röpül az élvezéstől vak sugárzó semmiben. A forró képtől elpárállik a jeges lehellet; Csont úr a homlokát törli, ő se bírja a frontátvonulást: „Megyek is. Épp csak benéztem. Majd még jövök.”

 

*

 

Lassan valami kezd megvilágosodni előttünk. Valami kikerülhetetlen alaptörvény: bármilyen sokat számítanak is a költészetben az eszközök, a szavak, a formák; bármennyit az olyan döntések, hogy beengedem-e az iróniát a versbe, vagy kirekesztem-e belőle, számítani igazán csak az számít: van-e fölismerhető, megragadható, „kölcsönözhető” sorsa a költőnek? A sorson természetesen nem villoni vagy rimbaud-i kalandosságot értek, hanem olyan, lélekben lezajló történeteket, metafizikai eseménysort, amelyben a lírai én egyedül találkozik össze boldog havazással a hegyekben, egyedül a hó alól fölmeredő, halott katonaököllel a Don-kanyarban; romvárosok utcáján kocogó árva lóval; egyedül a halott szerető arcával egy félreeső koporsóban. Máskor pedig egy erdővel, erős, szélfújásban, amikor fától fáig lopakodik a kék ég, s amikor nem tudja eldönteni az ember, hogy Istenben hisz-e, vagy csak egy madár mosolyában.

Várom a hangos közbekiáltásokat: mit akar ez a gyorsvonatról lemaradt lélek? A lírai ént emlegeti itt újra, amikor már a század elején igen jelentős költők akadtak, akik a maguk számára is kevesellték? Elvékonyult irodalmi énnek tartották. Túl szűk mellénynek, amelyet még a romantika szabott rá Európa költőire.

T. S. Eliot szinte epigrammatikus tömörítéssel fogalmazza meg ezzel kapcsolatos gondolatát. Ezt írja 1919-ben: „Egy művész fejlődéstörténete: örök önfeláldozás, a személyiség örök kioltása… A költészet sem a szenvedélyek zsilipjeinek a fölnyitásából áll, hanem elzárásából. Az persze magától értetődik, hogy csupán azok tudják, miben áll ez a megszüntetés, akiknek van személyiségük…”

Nemes Nagy Ágnes Rilkéről írva hasonló fölismerésre jut: „…egy bensőbb, titkosabb eszközváltást hajt végre: a költői én kiemelését a vers középpontjából. Véghezviszi, hogy saját versének mellékszereplője, sőt nem-szereplője legyen, akit a különféle névmások egymásba fonódó labirintusai, a vers különféle síkjai bújtatnak, és ugyanakkor véghezviszi, hogy ez a személytelenített vers kivételes érzelmi súlyokat hordozzon…”

Mindkét költő, egymástól függetlenül, de az európai kultúra öntörvényű logikáját követve jutott ugyanarra a fölismerésre: az én-világot megfordította, s egy világ-ént munkált ki helyette magában. Az előbbinél általánosabb és emelkedettebb ént. Eliot fölfogásában a költő nem is egyéb, mint médium. Lecsukott szemhéjú, de sugárzó közvetítő. Új esztétikájuk mögött ott vannak fedezetül a versek. Rilkénél a Duinói elégiák, a Szonettek Orpheuszhoz, Eliotnál pedig az Átokföldje, a Négy quartett, az Est Coker és a többiek.

Mióta megismerkedtem költői gyakorlatukkal s a személytelen költészetük furcsa, paradox és izgató elméletével, valami egyfolytában berzenkedik bennem. A kizárólagosság. A felsőbbrendűség tudata. A távolságtartás tagadhatatlanul finom, kiművelt, de mesterkélt európaisága. Ha olvasok, vagy ha hallok róla, mindig arra gondolok, kényszeresen, hogy a mi hazai, romlott urbánus-népi rangsorolásunk mintájára léteznie kell egy világ-urbanitásnak is, amely a poésie pure után a személytelenség eszményi elvét emelte magasba, s tette meg mércének. Kóros képzet ez, tudom, de csak ha kimondom, akkor tudok szabadon beszélni arról, hogy a költészet környékén semmilyen plátóian tiszta gondolat nem ölthet kézzel tapintható testet, mert ha azt ölt, rövidesen sóbálvánnyá változik. S mivel a költészet nemcsak ihletett, de ihlető is, szerintem olyan elképzeléseknek van létjogosultságuk ott maradni a költészet közelében, amelyek súgnak csupán, mint a hajdani múzsák. Hiszen ha másként értelmezzük a személytelenség esztétikai „aranybulláját”, mit kezdhetünk az olyan költőkkel, mint Apollinaire, Lorca vagy József Attila. Bennük a lírai én sose személytelenül él, és közben nem válik romantikussá se. Idézzünk csak föl magunkban néhány József Attila-verset, amelyekben az én mozgó forma, s bármikor képes nem-énné átváltozni:

 

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem. -------------------------------------------------- A világ vagyok – minden, ami volt, van…

 

És így tovább, az egyedüli emberi példány első személyben írt verseinek a sokasága:

 

Harminchat fokos lázban égek mindig   s te nem ápolsz, anyám… --------------------------------- Ettem-ittam fekete, undok mocskot és csípős trágyalevet; ember vakmerőbb nem lehet. Ám eddig sohasem voltam boldog. ----------------------------------------- Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott   hazafelé menet ------------------------------------------- Zord bűnös vagyok, azt hiszem,   de jól érzem magam. ------------------------------------------------ Gondoljátok meg: Ezen a világon nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, amíg elkészül ez a költemény… ----------------------------------------

 

S a legutolsó is:

 

Ime, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul irják fölébem, ha eltemet, ki eltemet.

 

A személytelen költészetnek, mint tudjuk, nem pusztán az elioti, rilkei változata jött létre a században, de létrejött e mellett az egyetemes igényű mellett a kollektivitás harcias igézetében megszülető személytelen költészet is. Beletartoznak ebbe az izmusok: a dadától a szürrealizmuson át az expresszionizmusig, a naturalizmus és a biológiai realizmus szintúgy. Természetes, hogy ezek között az izmusbozótokon termett gyümölcsök között számtalan jó ízű vadgyümölcs is termett, amelyeket később keresztezni s nemesíteni lehetett, de a legtöbb ilyen költői termésnek egyetlen közös tulajdonsága volt: hiányzott belőle a csonthéjas mag. A lírai én.

Úgy látszik, az első háború táján, de főképp utána, a költészetet is megszállta valamilyen civilizációs őrület. A technika bűvölete. A szótechnikáé, a mondatalakítás technikájáé, a szerkezetteremtés aggyal való véghezvitele. Jöttek egymás után az újabbnál újabb megoldások. De mintha senki se gondolta volna végig, hogy ami ennyire fontos – a technikára célzok –, az már talán hiába is fontos! A technika voltaképp még történelmi értelemben is csak töredéke annak, amit az emberi szellem megteremtett a földön. Hogyan is vállalhatná át a rész, a részlet, a nyilvánvaló eszköz a mozgalmas egész hivatását? A szemünk előtt születő s kihúnyó avantgardizmusok lírai én nélkül inkább a kritika, mint a teremtés hatóövezetébe sorolhatók. És bizonyos értelemben az erkölcsébe is. Hazug világban és hamis válságokban vergődünk. Ezt az avantgárd kifejezi, s kíméletlenül küzd is az álságok ellen. Az én igazi bajom vele mégis az, hogy miközben erkölcs: rombolás is! Valahogy annyira beleszeretett – vagy beleszokott? – a tegnapi dolgok elpusztításába, hogy a világhoz való viszonyában csak ezt a kalapácsos-harapófogós ösztönt őrizte meg. Tehát megint csak arra a következtetésre jutok, ha a vers mögött nincs ott a lírai én, a világmindenség szubjektív átélője és fegyelmezője, mint minden más művészet, a költészet is az eszközök, a célok, az artisztikumok hálójába zuhan bele.

 

*

 

Hogy ennyit bajlódom a lírai én és a személyesség kérdésével, annak nyomós oka van. Első fokon a költészet, másodfokon az életünk szempontjából is. Gottfried Benn-nel és mindazokkal tartok, akik azt vallják, hogy „a vers mindig az énre kérdez rá, és a válaszba beleszól az összes szfinx és szaiszi képmás”. Más szóval: a lírai költő önmagához van kötve, vagyis egyetlen emberhez, de ennek az embernek az önmagántúliságához is! Az eredetéhez és a végtelenségéhez. Filozofikus szóhasználattal: a transzcendenciájához. „Egy docensnek, aki kétezer évvel ezelőtt használt rézötvözetekkel foglalkozik – írja Benn –, az 1860-1948 közötti időből analízisek állnak rendelkezésére, szám szerint négyezerhétszázhuszonkilenc analízis… A nemzetközi könyvtári szolgálat útján megtudakolja, mi a véleménye Cambridge-nek ma a fakóércről. Véleményt cserél, levelez – megbizonyosodik, bebiztosítja magát –, aztán esetleg egy fél lépést lép előre, ezt a fél lépést megrakja bizonylatokkal, soha egymagában és csupaszon meg nem jelenik. Mindebből semmi sincs a művész esetében. Magányosan áll, némaság és nevetségesség prédája lehet. Önmagáért felel… Belső hangra hallgat, amelyet senki se hall.”

Talán soha nem volt ennyire fontos fölerősíteni ezeket az egyénre fényszórózott szavakat, mint manapság. Ha csak a költészetben indult volna el az a bizonyos személytelenedési folyamat, amit Eliot és mások is emlegetnek, az európai szellem jutott volna általa magasabbra, de sajnos vele párhuzamosan elindult egy másik is. A közismert eltömegesedés a termelésben, a fogyasztásban, a gondolkodásban, illetve a gondolattalanságban. Mindezeket magától értetődően követte a Nagy Személytelen Esemény: a második világháború; követték az Auschwitzok, a hadifogság s a tömegsírok szenvtelen személytelensége. Csontsovány emberhullákat tolnak kordékon. Kik azok? Mért ők? Fityegnek a karok, a lábak, a nemiszervek; a nők ágyékán a hét szűk esztendő cinikus személytelensége. A romokon, az égen ugyanaz.

 

Kit fölvezetnek? Kik fölvezetik? Vágóhíd vagy vesztőhely? Ki és kit öl? Ember öl állatot? vagy állat embert? S a zuhanás, a félreérthetetlen, s a csönd utána? S a hó, a téli hó? Talán száműzött tenger, Isten hallgatása. Vesztőhely télen. Semmit se tudunk. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. (Pilinszky: Vesztőhely télen)

 

Igen, a tudás mellett mennyi, de mennyi nem tudás! A személytelenség mellett mennyi felelőtlenség! Egyebek közt a személytelen tudományé is, amelynek elsősorban az eredmény fontos, s a következmény már sokkal kevésbé.

Egyszóval: társadalom, politika, irányító és elnyomó hatalom még tán egyetlen korban se gyűrte maga alá ennyire az egyes embert, mint napjainkban. S mit jelent ez az emberiség szemszögéből nézve? Azt, hogy ma nem az egyéni hajlamok túltengése fenyegeti az embert, hanem a hiányuk. Lassan már azt se tudjuk: kik vagyunk mi, és mit akarunk. Sem azt, hogy kik a kortársaink: az-e, aki rikácsol, érvel, vagy éppen magába néz. Összemosódás, jellegtelenség minden „arcvonalon”. A személyiség mint fölszikrázó metafora egy versben, képes láthatóvá és átélhetővé tenni a sorsot.

Ez azonban nem föltétlenül azt jelenti, hogy csak az életrajzilag érdekes költő hódíthatja vissza a költészet visszaszerzett rangjával együtt az olvasókat a maga narcisztikus bátorságával. De azt mindenképpen, hogy nem elég csak fölismernünk a verset, a költőt jellemző stílust, a vers mögött föl kell ismernünk azt a költői alakot is, akire angyalok és belügyesek egyaránt ráismernek. Villon-, Puskin- s Petőfi-sorsú lírikusokra gondoljunk példakép gyanánt? Nyugodtan gondolhatunk olyan polgárköltőkre is, mint amilyen a mi Szabó Lőrincünk, aki nem élt a fölsoroltakhoz hasonlóan regényes életet, de az európai ember szabad, feszült és csodákra képes individualitásának minden időkre szólóan fölismerhető arcot kölcsönzött. Odaadta a maga egyszeri mulandó arcát. És gondolhatunk olyanra is, mint Radnóti Miklós, aki a háborús korszak világ-ént igénylő éveiben mindvégig fölcserélhetetlenül személyes maradt. Ott forgott s lángolt körülötte a pokol, alá vagy fölé keveredhetett volna, de képtelen volt arra, hogy csak tragikusan sugárzó médium maradjon. Az Erőltetett menetben halálra ítélt tömeg vánszorog, lökődik. Mégis mintha csak ő támolyogna egyedül, legföljebb még egy arctalan társ, de a nyári csöndre, a kihűlt szilvalekvár ízére csak is ő emlékezne maga. És az otthoni perzselt szél, a hanyatteső otthoni házfal is csak az ő képzete volna kizárólag. A stílus az ember legtitkosabb énje – így szól az egyik esztétikai alapfölismerés. Radnóti oly mértékben személyes élményként éli végig a háborút (– Mellézuhantam, átfordult a teste…), hogy stílusa a pusztulás pillanatáig hajszálnyit se változott. Írtak már s nyilván magyarul is írnak még háborús regényt vagy emlékiratot, de meggyőződésem, hogy sem eddig, sem ezután nem írhatnak olyant, amelyik az utolsó Radnóti-verseknél megrázóbban idézné föl a tébolyt, a „mélyben néma, hallgató világok”-at. Személyességének még külön nyomatékot ad egy összetéveszthetetlen lélektani személyesség: Radnóti úgy írja le a világban történő szörnyűségeket, ahogy azok átsöpörtek rajta, de mintha nem hinné el, hogy vele történnek meg. Ez a nem-hit, ez az ártatlan hitetlenség az ő legegyénibb humanizmusa!

A költészet háttérbe szorulásához nagymértékben hozzájárult az, hogy a versírók képtelenek ennyire személyes ügyként kezelni világunkat. Pedig ideje volna újra megtanulnunk, hogy minél személyesebbek merünk lenni, annál inkább ébresztgetjük magunkban a fejbe vert európai szellemet, amelynek elmaradhatatlan eleme volt az egyéni lelkiismeret, az egyén világteremtő képességének a folyamatos elismerése. Nézzünk szét magunk körül: iszonyú fogyatkozások! A kivételes, a hiteles, a lenyűgöző személyiségek száma egyre csökken. Kivesznek lassan a kultúránkból, mint nemes, nagy vadak a természetből! Pedig hiányuk nemcsak egy-egy nemzetet silányíthat el, de korszakokat is beárnyékolhat. „A római köztársaság nem azért volt hatalmas – érvel Leo Tolsztoj –, mert polgárainak módjukban állt züllött életmódot folytatni, hanem azért, mert sorai közt voltak dicső polgárok.”

 

*

 

Ha a verset csak a jóléti társadalom embere tolta volna félre, könnyebben megértenénk a műfaj hanyatlásának okát. Azt mondhatnánk, hogy ezekben a társadalmakban az egyén – ha van pénze – a modern világ átmeneti tulajdonosa lehet. Nem munkása, nem teremtője – tulajdonosa. Szabadságát ugyanúgy megvásárolhatja, mint bármely más fogyasztási cikkét vagy luxusholmiját. Jöhet, mehet, utazhat, saját metafizikai szükségletét megvásárolhatja egy távcsővel, egy alkonyati tengerparttal. S mivel vágyai megtestesülésének az útja igen rövid, a világ nem benne zajlik, hanem látványként pereg le szeme előtt. Fordított Oidipusz lesz, ki soha nem önmagába, hanem csak a világba néz. Minek is kellenének neki a versek? Ha pedig a nyomasztó egyoldalúságtól egyensúlya fölbomlik, és megbetegszik, a legszemélyesebb művészethez: a költészethez akkor sem fordul, elmegy inkább a pszichiáterhez, mivel az emberek rég elsorvasztották magukban azt az igényt, hogy egyedül legyenek úrrá gondjaikon.

Ezt mondhatnánk tehát nagyjából, de nem mondhatjuk, mert a jólét és a költészet ilyen plakátszintű szembeállításának teljesen ellentmond a kultúrák története.

De azért se mondhatjuk, mert a költészet a jóléti társadalmakban lezajlott meghanyatlása után – ha kissé másként s ha nem is olyan nagy mértékben – a szocializmus országaiban is meghanyatlott. Netán a jólét hiánya miatt? Vagy amiatt, hogy a kiégett, fásult, korlátozott és a korrupció csókjától elbódított egyén nem áhítozik költői szóra? Miként a sok deviáns alkoholista és öngyilkosjelölt se?

Akár a Nyugat, akár a Kelet térfeléről vizsgálja is az ember a jelenséget, csak részleteket állapíthat meg. A költészet szerepzsugorodását én a kultúra és a személyiség általános romlásának a következményeként látom. tömegek váltak cinikussá a léttel szemben. Volt idő, amikor az emberek, vérbeli drámahősként, állandóan azt forgatták magukban, hogyan győzhetnék le életük nehézségeit. Ma sandán és ügyeskedve azon munkálkodnak: hogyan tudnák túlélni őket. A régi értelemben vett műveltség csápjai nem csupán a tudás égtájai felé nyúltak ki tapogatózva, érzékenyen végigtapogatták a jellem, az erkölcs belvilágát is. A mai új műveletlenség egyetlen mércét ismer el: a sikerességét. Elég ma tévébemondónak lenni, a csodálat máris kijár az illetőnek. Enzensberger egyik tanulmányában rosszkedvű szellemességgel, másodlagos analfabétizmusban marasztalja el korunkat. A nézővé süllyedt állampolgárt látja maga körül, az idomított lényt, aki nem mércének, de szabad prédának látja a kultúrát is, mivel ez a föllazult állapot egyik válfaja a szabadságnak.

Ilyen világban ki nyúl föl a polcra egyetlen verskötetért?

 

*

 

Vers, vagy tanulmány? egyre világosabban látszik, hogy ami a harmincas években pusztán időpont kérdésének érződött, ma az egész, a kultúra kérdése már. Azaz: létkérdés. A műfajok versenyezhettek eddig egymással, föladatot is cserélhettek, de nem semmisíthették meg a másikat soha.

Szerintem most sem tehetik. Hiszen ahogy van drámai helyzet, ugyanúgy van lírai is! Fanyar, elragadtatott, meghitt, szikár, tagadó, halált sóvárgó, halált elutasító, mindenfajta. S ez a lírai állapot elsősorban mégiscsak a vershez kötődik. Hiszek a prózában, az esszében, a drámában, a bennük is kibontakozó monológ erejében, de nem hiszem, hogy József Attila az Ódát más műfajban is meg tudta volna írni, mint versben:

 

(Milyen magas e hajnali ég. Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.)

 

Ezt a kozmikus sajgást a próza ilyen tömören, végérvényesen nem fejezheti ki. Ugyanígy Pilinszky versbeszéde is fölcserélhetetlen másra:

 

Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem. Élnek madarak, kik szívszakadva menekülnek mostan az ég alatt, a tüzes ég alatt. Izzó mezőbe tüzdelt árva lécek és mozdulatlan égő ketrecek. Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam.

 

Mit is ír a már többször idézett Eliot? Azt írja, hogy a költészet örökös emlékeztető mindazokra a dolgokra, melyek csak egyetlen nyelven mondhatók el. Vallomását észérvekkel így indokolja: „A költészet dolga mindenekelőtt az érzések és az érzelmek kifejezése; és hogy az érzés meg az érzelem egyedi, a gondolat viszont egyetemes.”

Nem állítom, hogy azok, akik a líra fölöslegessé válásáról hitelesebben fogalmaznak: a líra pusztulásáról beszélnek, és feltétlenül sakállelket növesztenek magukban. De azt igen, hogy rossz bajelemzők. Vajon teljes maradhatna-e az ember, az emberiség, ha csupán csak egyetemes érvényű értelmi képességei fejeződnének ki, s az ami benne egyedi – érzés és értelem –, mostantól kezdve elpusztulna?

Elképzelek egy jövendő esszéistát, aki Dantéról, Shakespeare-ről, Schillerről, Adyról készül tanulmányt írni. Olvassa, jegyzeteli a verseiket; belelapoz a vallástörténetbe, filozófusok írásaiba, de minél többet tud műveikről, annál elkeseredettebben nézi csak a kopár mennyezetet. Valami rettenetesen hiányzik ahhoz, hogy írni tudjon róluk. A kortárs versekből fölpárolgó líraiság! Az eleven visszhang! Mert ne higgyük, hogy ha húsz-harminc év múlva netán elnémulnának a költők, s csak prózaírók, drámaírók és tanulmányírók küszködnének a lét dolgaival, az akkor élő olvasók megértenék a múlt nagyjait. A kortárs költészet elsorvadása a klasszikus költészethez fűződő viszonyukat is szétroncsolja.

De hasonlót tudok elképzelni egy jövendő nyelvészről is! Szavakat vizsgál, mondatokat robbant ki a nyelv sziklás tömbjéből; jelzőket világít meg zöld fénnyel vagy pirossal; rostál, keresztez, szószerkezeteket nemesít – egyszóval végzi a maga dolgát. De ugyan végezheti-e, ha már nem lesz vers? Ha a szavak s ha a nyelv ritmusa nem edződik meg többé a költészet kohótüzében? A vers az emberré válás közben született meg, elpusztulni csak az elembertelenedés közben pusztulhat el.

A vers válsága tehát egyetlen percre se választható el még a tanulmányírás gyakorlatától sem. Az irodalom élő szervezet. Egy vesével még élhetünk, de máj és szív nélkül nem. Lehet, hogy felületi tünetek alapján sokan lemondtak már a versről, s azt hiszik, le is lehet róla mondani végképp. Sajnálom őket – az irodalom felszínes, könnyed ateistái ők. Én, aki egyszerre bajoskodom verssel és tanulmánnyal, Magyarországon csak árnyalati eltéréseket látok a műfajok „helyezésében”. Árnyalatit és időlegeset. Bárhogy keresem is a versíróknál különb prózaírót vagy esszéistát, nemigen találom. A költészet földre rogyására mutató ujj rámutathatna a tanulmányírás zavaraira is. Az esszékből ugyanúgy hiányzik a teremtő szubjektum, mint a versek mögül. Mert hol is vannak valójában a lázba hozó, korszakot és embert megpendítő esszék? Itt van körülöttünk, alattunk, bennünk a múlt. Itt van a félelem, a fölöslegesség égig örvénylő tudata. A fölöslegesen okozott fájdalmaké és halálé. Tükörbe néz az ember, s egyszer csak arra döbben rá, talán elvesztené az életét is, ha ismerné magát. Hol az esszé a határokon átkelő ember gyomorremegéséről? A szomszédunkban zajló lélek-gyilkolásról, amit a vattával bedugott fülünkkel is hallunk? Hol a történelem szétdarabolásáról, amelyet úgy mérnek ki, mint egy kényszervágásban leölt ökör húsát? Nem esszét írunk, még akkor sem, ha tudnánk. Beszélünk csak és fecsegünk. Vagy interjút adunk nyakra-főre. Talán soha ennyi kérdés-felelet műfaj! Kötetek jelennek meg egymás után: Bertha Bulcsu beszélgetései kortárs írókkal. Simon Istváné az „írószobákról”. Kabdebóé a háborús és a háború utáni időkről. Mezei Andrásé, Nádor Tamásé, az Élet és Irodalom Látogatóban… című kötete. Egyik gyűjtemény tartalmasabb, mint a másik. Színesek, tárgyszerűek, fűtöttek. Helyenként érdekesebbek, mint az eredeti műfajban végzett teljesítmények. Szinte mindegyik beszélgetésben ott parázslik három-négy esszé lehetősége is. De ha nem kopogtatnak be a szerzőkhöz a kérdezők, talán az is homályban marad, ami a beszélgetés folyamán föl-fölcsapódik.

Nem egészen értem: a kor embere számára mért kell a vallomásokhoz harapófogó? A helyzet- és a korszakelemzésekhez mért kell gumivégű mankóra támaszkodni? Hogyan is mondja Ady? „Vallani: volt életem dolga!” Vagyis kötelessége. Szó sincs tehát öncélú magamutogatásról az ő esetében. Ami narcisztikusnak tűnhet, inkább csak eszköz.

Vajon hova tűnt ez a belső, vallomásos kényszer az íróból? Mintha egyedül félne nekivágni a sötétségnek, az ismeretlen és kínos dolgok bozótosának! Mintha a másikra bízná magát, akivel megoszthatja a félelmet és a felelősséget. Mintha megnyugtató volna számára, hogy a nehéz titkokkal majd ketten szembesülnek. Ketten a kimondott igenekkel és a kimondott nemekkel fölvértezve!

Mi lehet e mögött az interjúelszaporodás mögött? Az újságkorszak finom rémuralma? Beszéd- és beszéltetéskényszer? Személyiségzavar? A vérrel elkeveredett cenzúra és öncenzúra makacs vírusai? Az egyén eljelentéktelenedésének történelmi ténye?

A kérdések elsősorban persze magamhoz szólnak: hiába szeretnék, még mindig nem tudok, illetve nem merek menthetetlenül személyes lenni én sem. Pedig jól tudom, hogy velem azért történhetett meg néhány dolog – többek közt politika, barátság, szerelem, kisebbségi-ügyek –, mert egy veszedelmesen elszemélytelenedő korban alanyi ember kívántam maradni. Kötetlen, szabad, esendő, naiv, aki a saját élményeiből, de a filozófiáéból is, azt szűrte le, hogy „még a közösségi szellemet se közösségi tudat hordozza, hanem individuális”. (Nicolai Hartmann)

Vers vagy tanulmány? Nekem ez hamis választási feltétel. Egy tanulmány például sose lehet démoni vagy angyali. Félálomszerű vagy – mint Pilinszky alvó szege a jéghideg homokban – végzetszerű. Ilyen csak egy költemény lehet. Ugyanakkor semmiféle tökéletes vers se állhatja el a napot az olyan esszék elől, amelyekben száműzött meggyőződés töri az utat, vagy a kételkedés sötét vakondja araszol előre. A vers vagy tanulmány lehetősége helyett én a vers és a tanulmány ikerlehetőségét választom. Ha tetszik: a lírát és az élményszerűen átélhető ismeretelméletet együtt.

A századokon át líraközpontú magyar irodalomban játszódjék csak le a hierarchiabomlás. Mondjanak csak le a versről az olvasók, sőt maguk a költők is! A nyelv nem mond le róla. Hiszen ha a világ megjelenése, mint ahogy Heidegger mondja, nem következménye a nyelvnek, akkor nem csupán „mi rendelkezünk a nyelvvel, hanem bizonyos értelemben a nyelv is velünk”. Még az se lesz baj, ha a költő már csak a maga számára ír verset. A költészet ebben az ínséges állapotában is megőrzi a világ újrateremtésének személyes titkát.

 

Az idő sürget bennünket^*

Sándor Iván helyzetfölmérő előadását nemcsak világosnak, elszántnak, de lelkiismeret-ébresztőnek is tartom. Finom tűszúrásokkal és áramütésekkel arra akar ráhangolni bennünket, hogy évtizedes fáradtságunk, közönyünk ellenére, sőt a történelmi szócséplések ellenére is vegyük észre a korszakváltás visszafordíthatatlan pillanatait.

A finom tűszúrások és áramütések közé időnként egy-egy kalapácsütést is beiktat meggyőzésül. Ilyennek érzem például a Bergyajev-gondolathoz fűzött megjegyzését. A kitaszított orosz filozófus még a huszadik századi politikai válságsorozat indulásakor, közvetlenül az első világháború és októberi forradalom után kijelenti, hogy: „…maga a szellemi élet lehetősége is mélyen kérdésessé vált.” Ijesztő gondolatnak ez is elég volna mostani helyzetünkben, Sándor Iván azonban néhány lépcsővel lejjebb merészkedik Bergyajevnél. Ezt írja: „Nekünk ma már a szellemi élet kérdésessé válásának a következményeivel kell szembenéznünk.” Az új az, hogy a gondolkodás szörnyű szituációja magát a kultúrát tette mélyen kétségessé.

Ha mai irodalmunk rendbe rakásának a szándéka hozott is ide bennünket Debrecenbe, ezt az egyetemes, ezt az egész korszakot elsötétítő árnyékot nem ugorhatjuk át. Már csak azért sem, mert az árnyék a külső világgal együtt belső világunkat is meghódította. Remélem, nem teljesen.

Hadd álljak hát meg itt egy pillanatra.

Azt gondolom: bármilyen veszedelem fenyegeti is a világot, benne a kultúrát – a civilizációs ártalmaktól a politikáig –, a kultúra nem irtható ki, nem tüntethető el. Mert a kultúra a halottak műve is, akik fölött az élőknek nincs hatalmuk. Legföljebb arról lehet szó, hogy az embertelen rázattatás miatt mi zuhanunk ki a nagy és végtelen hagyományból, mint csontig lesoványodott halottak a háborús vagonokból.

De ha már a figyelem ilyen szigorúan ránk terelődik, döntési helyzetünkről is beszélnünk kell. A választás kényszeréről, illetve szabadságáról. Arról, hogy ebben a romlásról szóló darabban, amit a század történelme írt meg számunkra: színészek leszünk-e, vagy nézők?

Előadásában Sándor Iván is célzott ilyesmire, de a válasz megkeresésébe nem bonyolódott bele. Érezhetően ő inkább a külső körülményeket járta körül, vázolta föl: a politika és a történelem láthatóvá vált testmozgását kelettől nyugatig, belső viszonyainkban pedig a hatalmi erők és az irodalom folyamatos egymásnak feszülésében.

Magaslati objektivitását én azzal szeretném most kiegészíteni, hogy a nagy mozgás mellett az egyénre: az irodalom és a kultúra alanyára próbálom ráirányítani a lámpák fényét. Ráadásul sokak meghökkenésére politizálni fogok.

 

*

 

A Magyar jellemről szóló tanulmányában azt írja Babits, hogy magyar tragikus hősök bűne legtöbbször nem valamilyen félresiklott cselekedet, hanem mulasztás. Az, amit nem tettek meg.

Egy korszak lezárásakor és egy lehetséges új korszak kialakulása előtt nekünk vajon nem azt kellene-e legelőször tisztáznunk, mi az, amit az elmúlt évtizedekben elmulasztottunk?

Bevallhatjuk: a leltár elszomorító tétetekkel kezdődik. Írók voltunk, a szellem emberei, s bár jól tudtuk, hogy az írás szabadságától elválaszthatatlan az állampolgári szabadság, mégis úgy viselkedtünk, mintha elválasztható volna. Hosszú időn át nem az olvasóinknak s nem a lelkiismeretünknek írtunk, hanem a cenzorainknak. A főcenzoroknak és segédeiknek. Nem véletlenül vezeti be Sándor Iván se a neoudvari irodalom fogalmát. Fal mellett haladva némelyek persze így is eljuthattak a csillagokig; akik eljutottak, épp a neoudvari légkör miatt túlzottan vigyáztak arra, hogy megmaradjanak saját sávjukban, s ne kockáztassák eredményeiket. Mi tagadás: én a szakma hagyományára támaszkodva sokkal érzékenyebb, önfeláldozóbb, vérmesebb politikai készséget vártam volna pályatársaimtól, mint amit a legutolsó időket is beleszámítva, tapasztaltam. Mert egy írónak akkor kell igazán politizálni, amikor nem lehet. Amikor tilos. Amikor a szabadabb gondolat mindenhonnan kiszorul, s csak a nyelvben találhat magának menedéket. Most, hogy visszatekintek arra a múltra, amelyet Sándor Iván föltérképez, szégyenkezve vallom be magamnak: hányszor, de hányszor nem nyitottam ajtót száműzetésbe szorult érzelmeknek és gondolatoknak! Féltem talán? Nem hiszem. Inkább csak a rossz reflexeknek engedelmeskedtem. Például határozottan tudtam, hogy a szellemi életben is szükség van olyan emberekre, akik elvállalják az ésszerűtlen viselkedés következményeit, legtöbbször mégis megmaradtam – ha kívül is! – a korlátok közelében. Egyszerre voltam így büntetett és gyámolított. Akit zaklattak, de közben csábítottak is. Ez az állapot, ez a perverz eldöntetlenség kifelé még csak leplezte magát valahogy, de bent rengeteget pusztított. Zavarodottságom okát akkor értettem meg végérvényesen, amikor belebotlottam John Stuart Mill egyik mondatába. Ezt írja: „Korunk főveszélyét az a tény jelzi, hogy milyen kevesen mernek különlegesek lenni.” És nem úgy van-e ez már régóta, barátaim? A mi bátorságunk, ha van ilyen, nem a létezés bátorsága, nem is a nagybetűvel írható Politikáé, legfeljebb egy-egy politikai helyzeté. Az egész helyett, az egyetemes helyett – a részleté. Ebben kell keresnünk kisszerűségünk gyökereit is. Aki mindig meg akarja menteni és védeni magát, rákényszerül arra, hogy mosollyal keretezett, kis szituációkban is ezt tegye. A „kis szituációk” pedig, mint ahogy a tapasztalat erősíti, nemcsak erkölcsi érzékünket törpítik el, de életösztönünket is.

A fentiekből talán kiderülhet, hogy amikor az irodalom és a kultúra szó társaságában politikát emlegetek, sose a napi politika vak cselekvéseire gondolok, hanem morális készenlétre és a lélek függetlenségére. A laposabb valóság helyett a konfliktusoktól feszült, teltebb valóságra. Meggyőződésem: ha a nyolcvanegyes közgyűlés után önállóbbá válik az írótársadalom, s néhány vezetője nem áll át a hatalom oldalára, az irodalmunk ma fűtöttebb, teltebb, áradóbb. Egyrészt azért, mert nem a rossz megosztottság darabolja föl, hanem a jó, amelyre minden irodalomnak szüksége van; másrészt azért, mert hét év óta sokkal felszabadultabbak volnánk belül, márpedig a belső szabadság és az ihlet közvetlenül is föltételezi egymást. Lehet, hogy a ránk kényszerített civakodásban győztünk, közben azonban jó adag ihletünk elpárolgott.

Kultúra. Politika. Irodalom. Minden jel szerint ma zúzmarás térségek választják el őket egymástól. A háborúk, a fasizmusok, a szocializmusok, a gumikesztyűben dolgozó Civilizáció jól összevérezte mindegyikőjüket. Titokban mégis azt tételezem föl, hogy ez a közös megbecstelenítés előbb-utóbb új kapcsolódási igényt ébreszt föl bennük egymás iránt. Rokon vonásaik egyébként is nyilvánvalóak: a kormányzás művészete alapjaiban nem üt el az alkotóképesség más változataitól. Egy teremtő államférfinak például ugyanolyan szüksége van jó megfigyelőképességre, megfontolásra, leleményre, képzeletre, gyötrődni tudásra, sugallatokra, mint Goethének vagy Illyés Gyulának.

Lehet, hogy ez az összeboronálásos utópiám magánutópia marad, de korszakváltás előtt, amelynek a lázrózsái csakugyan megjelentek a Szovjetunióban, Kínában, Közép-Európában, a Baltikumban, mindenképpen újra kell gondolnunk bizonyos folyamatokat s bizonyos szerepeket.

Mindent megelőzve épp a politikáét. Már csak azért is, mert tisztán kell látnunk, hogy a politikának még sose volt akkora befolyása a történelemre, mint korunkban, különösen a második világháború óta. Földrészek politikája helyett világpolitikává terebélyesedett. Félelmetes és érzékeny ideghálózattá. Olyasféle szerephez jutott, mint a középkorban a vallás. Hatalma akkor csökkenhet csak, ha új értékek sorakoznak föl mellé ellenpontul. Mint a vallás mellé a reneszánsz világiasságával és a protestantizmussal. Mi más léphetne föl hasonló súllyal, mint ami klasszikusabb időkben mindig is föllépett: a kultúra és a művészetek.

S innen hajlok vissza kiindulásom lényegéhez: az íróknak ma sokkal inkább, mint eddig – politizálniuk kell. Illyés azt írta egyszer: politizálnunk a legnehezebb, a legveszélyesebb módon kell: hibátlan műveinkkel.

Eszményi célnak közülünk se tudna különbet mondani senki. De ahhoz, hogy a hibátlan művek megszülethessenek, olyan szellemi légkört kell még teremteni, amelyben a szabadság az író számára nem föltétel, hanem lelkiállapot; amelyben a mulasztásainkért erkölcsileg bűnhődnünk kell.

Ki teremtse meg ezt a légkört nekünk? A politika mai „ateistái”, legyenek bár nihilisták, legyintgetők vagy homo estheticusok, csak nagy sokára érhetnének el tartós eredményt. Bármilyen közhelyes is a mondat: az idő sürget bennünket. És a körös-körül tapasztalható zavarodottság is. A magyar társadalom már többször bebizonyította, hogy messzebb lát irányítóinál. S hogy politikai érzékenysége és tudása is árnyaltabb. Ha az irodalom eddig szerény eszközei ellenére segíthetett neki, néhány új eszköz, új lap kiharcolásával még inkább segítenie kell.

 

Meztelenül, mint Ézsaiás

Az idén februárban úgy készülődtem Jeruzsálembe, mint aki virágvasárnapi kirándulásra indul. Már hetekkel az elutazásom előtt fűtögetett a remény, hogy nemcsak a silány, hazai tél elől szökhetem el tíz napra, hanem a reggeltől estig tartó, politikai kényszermunka elől is. Az előadások elől, a tagtoborzó és a választási gyűlések elől, s ráadásul végre íróként mozoghatok majd lengyel, francia, német, orosz, amerikai, kínai, szlovén, chilei, spanyol, ausztrál, török írók között, lazán, természetesen egy olyan országban, ahol az emberiség történelme Jézus sarujával lépeget át az időn, a cserepesre égetett bibliai tájakon. A bennem érlelődő jóérzést még külön táplálta az a tudat, hogy semmi különösebb kötelezettségem nem lesz a találkozó hat napján, legföljebb egy-egy irodalmi esten verseket kell majd felolvasnom. Azokat is magyarul.

Várhat-e ennél ígéretesebb tíz nap az emberre?

A megérkezésem ötödik percében azonban kiderült, hogy a felhőtlennek ígérkező izraeli vendégeskedésem elhamarkodott ábránd volt, mert a tanácskozás harmadnapján előadást vagy előadásfélét kellett tartanom, mégpedig egy kényes témáról: A költő mint forradalmár címmel.

A magamfajta nehézkes ember ilyenkor percek alatt összeomlik. Előadást tartani csak úgy, gátlástalanul, rögtönözve egy nemzetközi írótársaságnak és érdeklődő izraeli értelmiségieknek? Odahaza még egy írószövetségi fölszólalás előtt is össze szokott rándulni a gyomrom, hát akkor idegenben! Megpróbáltam kibújni a váratlanul rám zuhant föladat alól, de a szervezők bátorító, sőt engesztelhetetlen mosolya lefegyverzett.

Másnap egy ültő helyemben írtam meg az alábbi vázlatos szöveget. Rossz kedvemet csak az enyhítette, hogy ha már belekaptam ebbe a rám kényszerített vallomásba, egyszer talán szabadon, gondos fölkészülés után, terjedelmi korlátok nélkül elmondhatom a magamét.

Íme, a jegyzetfüzetből kimásolt fölszólalás:

A költő mint forradalmár?

Ez a fölkínált téma, illetve témakör – akarva-akaratlanul is – két irányba indítja el a képzeletünket. Az egyik irány az esztétikum világa, a másik a politikumé. Ez az a két jól elkülöníthető tartomány, amelyben a költők újító és forradalmár szerepét vizsgálhatjuk. Említsük meg példaként Rilke nevét és Majakovszkijét. Mindketten a költészet forradalmárai. Az első sokkal inkább az esztétikum zárt világán belül harcolja meg s teljesíti ki a maga forradalmát, más szóval: a vers idegrendszerében, a vers mélytudatában; Majakovszkij viszont az életet közvetlenül megváltó és megváltoztató politika erejét engedi szétáramolni a vers testében, csontrendszerében, napkitöréses tudatában. A Majakovszkij-vers gyakran maga is tüntetés, verekedős forradalom.

A két egymással szembefordítható költői arcél talán túlzottan is szemlélteti a fönti tételt. Az esztétikum és a politikum kétfelé ágazása azonban csak nagy ritkán érzékelhető ennyire iskolásan. Vannak olyan költői életművek, amelyekben szétválaszhatatlanul fonódnak össze.

A kínálkozó példák sokaságából nagyítsuk ki Baudelaire pillanatát. Baudelaire 1857-ben írja meg legemlékezetesebb versét: az Egy dögöt. A vers, természetét tekintve, szerelmes versnek mondható. A mezőn bomladozó dög látványában megjelenik előtte kedvese széthulló teste. A profán vízióban történelem és szépség szembesül egymással. Az elmúlás érzéki átélése és a múlhatatlanság, mivelhogy a szerelem fölibe magasodik a legrondább pusztulásnak is. A versben még egy kisikló hasonlat sem utal a társadalomban élő ember jogi, politikai vagy erkölcsi gondjaira. Baudelaire mégis költő-forradalmárként áll elénk, mert rátalálva a modern ember életét meghatározó ambivalenciára, a meghasonlás borzongató emelkedettségére, új sorslehetőségekre nyitja rá tekintetünket. A szörnyűségek átélésére kényszerít bennünket, és egyidejű túlélésükre is.

Ha a tizenkilencedik századtól elszakadó modern korszakunk magaslatáról vizsgáljuk meg ezt a maga korában vakmerő, szemléletet forradalmasító verset, túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy Baudelaire költeményében – szinte prehistorikus formában – az játszódik le, amit a huszadik század embere a háborúk, a haláltáborok egyetemessé táguló meghasonlásaiban sorra átélt. Gondoljunk csak Adorno lélegzetelállító mondatára, mely szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. Adornónak morálisan igaza volt, de a létezés egészére kitágítani ezt az igazságot, ezt a törvényt, lehetetlen. Ahogy Baudelaire versében a bűzlő, a bomló dög tárgyiasult látványát legyőzte a szerelem testi és metafizikai érzése, úgy az élni akarás hatalma épp az elborzadás pillanatában kezdte legyőzni a hullaként bomló huszadik századi történelem hatását.

A meghasonlásainkat kifejező baudelaire-i érzékenység csak egyik példája annak a költői forradalomnak, amely közvetetten, érzelmi és lelki áttételek révén anélkül képes átalakítani az életünket, hogy egyetlen lázító szót is ejtene a politikáról, a társadalmak mélyén munkáló forrongásos erőkről.

Baudelaire forradalmasító költészete mellett rögtön megemlíthetjük Walt Whitmanét, Rimbaud-ét, Apollinaire-ét, aki megközelítően se politizált olyan küldetéses szenvedéllyel, mint Ady Endre, de aki az Égöv című versében időélményünket az egyidejűség hatalomra emelésével visszafordíthatatlanul forradalmasította. A világban szétszórtan zajló történetek nem egy följegyzésre méltó eseménysor, eseményhalmaz részletei többé, hanem látomások. És több bennük az ihlet, mint az adatszerűség, több a filozófiát tápláló érzékenység, mint a leltározó hajlam.

Bármilyen vonzó és kalandos lenne is elindulni ebbe az irányba – az esztétika irányába –, s föltárni, hogy a stílus, a nyelv, a képzelet átalakítása révén hogyan járultak hozzá a költők az élet folytonos átalakításához, azt hiszem, most nem ezt az utat, hanem a másikat kell választanunk. Annak a megbeszélését, hogy a költő az esztétikai közvetítések mellett, illetve azokon túl, lehet-e és milyen formában lehet a társadalomban forradalmár?

Mielőtt azonban nekivágunk az útnak, kérdezzük meg komolyan magunktól: szükséges, hogy a regénynek, a versnek, a drámának, egyáltalán bármilyen irodalmi alkotásnak irodalmon túli föladata is legyen.

Azt hiszem, a kérdésre nem válaszolhatunk egyértelműen. Néha szükséges, máskor nem. Hely és idő, történelmi helyzet és történelmi idő alakítja a választ. Vannak irodalmak, ahol ezeket a kérdéseket az elavult kérdések közé sorolják, de abban a térségben, ahonnan mi jöttünk ide néhányan – lengyelek, csehek, szlovének, szerbek, oroszok –, ez még mindig létfontosságú gondot jelent. Hisz olyan országokban, ahol évtizedeken át még a lélek se lehetett független, az írásnak mindent kell váltania. Az összezsugorított lélek helyett nagy lelket kell – ellenállóként – fölnövesztenie magában. A diktatúrák a mi tájainkon mindenütt provinciálissá tették az életet. Azzá a képzeletet, reményt, a kezdeményező akaratot. Vajon megteheti-e az író, hogy finnyáskodó arisztokratizmussal hátat fordít ennek a tapasztalatnak? Ha megteszi, az irodalom létét ássa alá. Ugyanis mindig erkölcsi züllésbe torkollik, ha nem vesszük észre, vagy ha nem akarjuk észrevenni a morális problémákat. Ki merné például tagadni, hogy a hagyományosan nagy és gazdag orosz prózairodalom nem a rosszul értelmezett alkuk és elhallgatások miatt hanyatlott-e meg olyan ijesztően a szocializmus korszakában?

De nézzük más oldalról is az írók szerepét a diktatúrák országaiban.

Mit vesz el elsül minden elnyomó hatalom az alattvalóitól?

A nyelvet.

A szabad beszéd esélyét.

Nem véletlen tehát, hogy a megsértett igazságösztön oda húzódik vissza, ott keres menedéket, ahol a nyelv mindig a legnagyobb ellenállásra képes: az irodalomba. Hogy mondja az Ótestamentum? Kezdetben vala az Ige. Azaz: Isten világot teremtő szava. Értelemszerűen ez azt jelenti, hogy mi a szó szülöttei vagyunk. A szó leszármazottjai. Aki tehát ezt veszi el tőlünk, az eredetünktől szakít el minket. Egyszóval: a valóságunkat és a létezésünket tagadja.

Sokan tán furcsálkodva fogadták, hogy a politikai és társadalmi rendszerében megújuló Cseh-Szlovákia elnöke író lett. Továbbá azt is, hogy a politikai mozgalmak élén Magyarországon, Romániában, Jugoszláviában, sőt Szolzsenyicinre gondolva kezdetben még a Szovjetúnióban is, írók álltak. Nincs ezen semmi ámulnivaló. A nyelv ellenállása és titkos képességei miatt az irodalom halmozta föl életünkben a legtöbb emberi, társadalmi konfliktust. A legtöbb dühöt, kétségbeesést, dacot és reményt. A szabadság milliméterről milliméterre haladva előre, az irodalomban terjeszkedett a legszívósabban. Régi tapasztalat, hogy aki tiszta feszültségektől telített konfliktusokkal gazdagítja a valóságot, az a szabadság útját egyengeti.

Az író Közép- és Kelet-Európában nemcsak azáltal keveredett életveszélyes szituációba, hogy írt vagy épp tüntetőleg hallgatott, de kényes szituációba keveredett az életével is. Műve hitelesítéséül gyakran politikai nyilatkozatokat írt alá, utcára vonult tüntetni, sőt börtönbe vagy száműzetésbe. Azt mondhatnánk, hogy a testével is politizált. A testével, mint az önök ószövetségi költő prófétája, Ézsaiás, aki meztelenre vetkőzve járta a város utcáit, hogy a Bibliából ismert súlyos vádjainak és jóslatainak emlékezetes nyomatékot adjon.

Sajnálnám, ha bárki félreértene. Nem ilyen harsány s tüntetően politizáló forradalmárnak képzelem el korunk költőjét, de ha összezárul körülötte a világ, ilyennek is elképzelem. Idézzük csak föl egy pillanatra a másik prófétaelődöt: Jónást. Ő se ment önként, magától Ninivébe, kiáltani a város ellen, a bűn ellen, végül mégse tehetett mást, mint hogy megadja magát sorsának és elszenvedje még a Cethallal való találkozását is.

Bevallom, hogy én eddig is, ezután is szívesebben hallgatom a Jónás-Szolzsenyicinek, a Jónás-Havelek történeteit, mint azokat a négy égtáj felől érkező, fáradt híreket, hogy vége a költészetnek, és hogy az utolsókat rúgja. Sőt nemcsak a költészet haláltusája zajlik, hanem általában az irodalomé. Ha így „haladunk előre”, talán még az a cinikus fölfogás is meggyökeresedhet tudatunkban, hogy az emberiség történetében nem mindig volt irodalom, tehát nincs is rá föltétlenül szükség, legalábbis az idők végezetéig.

Ezzel szemben én épp azt gondolom, hogy civilizációnknak soha olyan nagy szüksége nem volt még az irodalomra, a költészetre, mint ma. Hisz naponta kell kínosan ráébrednünk, hogy szellemi, lelki, hitbeli képességeink egyre jobban kimerülnek; hogy nincs a mai életnek egyetlen pontja sem, amelyet a józan értelem ne kérdőjelezett volna meg. Múlik a század, vele együtt a második évezredünk is Krisztus után. Mi az, amit a legutolsó kilenc évtizedünkben lecsupaszított mondatokban egyértelműen elmondhatunk? Azt mindenképpen, hogy több volt benne az erő, az erőszak, a mefisztói logika, mint a hit, a megértés. Több a gonosz zsenialitás, mint a zsebkendővel integető kéz. Nem beszélve a tömegőrjöngésekről, a tömegsírokról, a személytelenség folyamatos offenzívájáról. Ha jól emlékszem, épp Czeslaw Milosz írt arról – aki sajnos, most nem lehet itt közöttünk –, hogy korunkat az egyes számból a többes számba való menekülés is jellemzi. Ami egyértelműen azt jelenti: elveszett az alany szerepe a világban. A személyiségé. Hogy mondta valamikor Descartes? Gondolkodom: tehát vagyok. S hogy tágította ezt ki egy huszadik századi magyar költő, József Attila? „A világ vagyok, minden, ami volt s van.”

Igen, a költők akkor lesznek, lehetnek, pontosabban fogalmazva: akkor forradalmárok, ha az elszemélytelenedő világban, a száműzetésbe hajszolt alanyt hazahívják, és minden, apránként elvett jogot visszaadnak neki.

Ne felejtsük el: a világot manapság inkább csak bemutatják nekünk. Televízión, újságokban, képeslapokon. De többnyire a zavarodottság, az érdekesség, a szétesés állapotában. Csak elvétve teremtődése közben. Ezzel szemben a költők mindig a saját világukat teremtik meg és mutatják be, fölcserélhetetlen képekkel, érzelmekkel, műként kidolgozott sorsukkal. És ha filozófiailag igaz az, hogy még a közösségi gondolat is csupán az egyéni tudatban fejlődhet és fejeződhet ki a legtisztábban, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy mindent, ami szellemi, ami tárgyiasult és egyetemes ebben a világban, a legátélhetőbben a lírai én tudja kifejezni és közvetíteni.

 

A Magyar Kultúra Háza Moszkvában

Nekem ma egy házat kell fölavatnom: a Magyar Kultúra Házát, itt Moszkvában. Szeretném, ha szavaim csak annyira lennének ünnepélyesek, amennyire egy fölemelt, baráti kéz is ünnepélyes lehet, vagy két összetalálkozó emberi tekintet a májusi verőfényben.

Hadd kezdjem rögtön a közepén. Lehet, hogy ennek a háznak már réges-rég meg kellett volna nyílnia: tíz éve, húsz éve, harminc éve, hiszen a mi huszadik századi történelmünk megrendítően összevérzett, összekevert és összemocskolt bennünket. Közös dátumaink sötéten néznek ránk az első világháború éveiből, a másodikéból, aztán 1956-ból, 68-ból és későbbről is. A háttérben őseseményként, természetesen ott komorodik az 1849-es év, amikor ellenséges érzelmek nélkül, puszta hatalmi számításból, Európa békéjére hivatkozva, I. Miklós cár seregei földbe taposták Magyarország szabadságharcát. Következményeiben, Mohács után, ez a leveretésünk volt a legvégzetesebb, mert ettől az eseménytől kezdve érlelődik meg a magyarság Trianonnal bekövetkezett tragédiája, mely a több századon át jelentős európai nemzetből mára egy körbenyirbált kis országot hagyott ránk örökül.

Mit szerettem volna ezzel a gyors leltárral fölidézni? Mindenekelőtt azt, hogy bár sorsunk a történelmi lét mélyrétegeiben is összefonódott, mi mégis egymás katonáit és halottait ismertük és ismerjük inkább, mint egymás gondolatait, stílusát, szellemét.

A durva tájékozatlanság leghajmeresztőbb példája talán Nyikita Szergejevics Hruscsov úr egyik ártatlannak tetsző elszólása volt. Valamikor az 1956 utáni időkben Miklós cár föntebb emlegetett, magyarság elleni merényletéről beszélt. Beszédében nemcsakhogy elítélte a múlt századi nagy orosz birodalom bűnét, de utólag meg is követte miatta a magyarságot. A megkövetésben azonban nem volt köszönet. Az 1956-os szovjet beavatkozást ő jóvátételként értelmezte. Miklós cár hátba támadta az osztrákokkal küzdő magyarokat, ezzel szemben a Szovjetúnió baráti segítséget nyújtott nekik, hogy az ellenforradalmat leverhessék. Ekkora tévedések csakis olyan világban születhetnek meg, ahol az élők és a holtak logikáját egy nagyhatalmú ideológia szabja meg; ahol a valóság nem valóság, a történelem nem történelem, hanem a vérengző tudat látomása.

Ha már rég működött, pontosabban működhetett volna egy ilyen ház Moszkvában, amelyet most az önök jelenlétében avatunk föl, talán sok gomolygó félreértést segíthetett volna eloszlatni vagy finoman kiigazítani. Tudniillik ez a Ház nem a politika háza lesz, nem az államé, nem az alkalmazkodni kényszerülő diplomatáké, hanem a saját hatalmát visszakövetelő szellemé. Azé a szellemé, amely a szétszórt jelenségeket szeretné egyben és együtt látni, amely nem ellenségeket keres egy másik gondolatban, kultúrában, világképben, hanem a rokon vonásokat keresi. A közös csodát; a mozgékony, a sokarcú igazság eredetét. Mondjuk ki nyíltan: évtizedek óta nem a szellem, hanem a propaganda terrorja alatt éltek s élnek még népek ma is ebben a térségben. S ez a terror semmivel sem okozott kevesebb szenvedést a tudatban, sőt a mindennapi életben sem, mint amit a hadseregekkel körülabroncsozott, látható diktatúrák okoztak.

Hogy mondta Bacon? A tudás: hatalom! Az elkövetkező időkben nekünk újra érvényt kell szereznünk ennek a leronthatatlan gondolatnak. Vagyis: a többszólamúságot nemcsak a hadakozó pártok között kell kialakítanunk, hanem a politikai és a szellemi hatalmak egymást fegyelmező világán belül is.

Utópia ez?

Lehet.

Annyi azonban bizonyos, hogy az emberiség a századvég utolsó évtizedében visszavonhatatlanul új korszakba lép át. Szellemes vagy inkább szellemeskedő újságírók szerint: új kísértet járja be a földet. A kivérzett kommunizmus kísértete helyett a demokrácia kísértete. Számolni a jövőben ezzel kell majd, mint a tizenhatodik században a reformációval, a tizennyolcadikban pedig a fölvilágosodással.

Az új kísértet azonban – valljuk be – nem makulátlan. Kimagasló erényei mellett olyan alkati hibákban szenved, amelyek bizonyos esetekben még a létét is megkérdőjelezhetik. Elég, ha csak a jómódban élő demokratikus társadalmak felszínes és gondolat nélküli közéletére gondolunk. A népszerű sajtó törvényszerűen olyan alternatív kultúrát hoz bennük létre, amely nemcsak az értelmiséget teszi fölöslegessé, hanem magát az évezredek hagyományára támaszkodó kultúrát is. Ma már világosan látjuk: minden demokrácia egyoldalú, amely a test és a lélek szétválasztásának mintájára rangsort állapít meg az anyagi értékek javára a szellemiekkel szemben. Éhes hassal, persze – miként egy magyar szólásmondás tartja – nem lehet himnuszt énekelni. Toldjuk meg ezt az igazságot annyival, hogy kiégett, sivatagi lélekkel sem.

Ha közhelyek is ezek az utóbbi mondatok, el kell ismételnünk őket. S épp egy ilyen szellemet szolgáló ház megnyitásán, hiszen a magunkfajta kis nép semmi másban sem lehet egyenrangú az olyan nagy népekkel, mint önök, oroszok, csupán erkölcsiségében, magatartásában s a kultúrateremtés önfeledt izgalmaiban.

Kedves moszkvaiak! Itt állunk ebben a teremben egymással szemközt. Arc arccal, szem szemmel is beszélgetve. Azt hiszem, nyugodtan bevallhatjuk egymásnak, hogy a kommunizmussal mindketten egy gonosz kört futottunk be. Többet mondok: háborút éltünk végig. Egy absztrakt háborút, amelyben az értékek ugyanúgy tönkrementek, elpocsékolódtak, mint a valóságos háborúkban. S nem a test, hanem a lélek halt meg az ütközetekben. Ennek a háborúnak önök is, mi is egyaránt vesztesei vagyunk. S ami a történetben a legfélelmetesebb: ki-ki önmagát roncsolta szét és verte tönkre. Szolidaritásunk alapja így leginkább tán végső kimerültségünk és halálos fáradtságunk lehet.

Hogy, mint népekkel, mi lesz velünk a továbbiakban, nem tudjuk. De azt igen, hogy a Birodalom most zajló drámai változásával párhuzamosan előítéleteink is megváltoznak, sőt megszűnnek, és összezsugorodott kíváncsiságunk is megnő. Azt persze megjósolhatom, ha el akarja valaki hagyni Magyarországot, szerencsét próbálni nem ide települ ki önökhöz, hanem Hamburgba, Párizsba, Los Angelesbe, de ha valakit, mondjuk, a szenvedésben megigazult élet mélységei vonzanak, megeshet, hogy minden idegével az önök kultúrája felé fordul. Mert ha egyelőre az orosz irodalom nem tesz is föl olyan kérdéseket, amelyeket a múlt században Dosztojevszkij föltett magának, azaz az emberiségnek, bizonyára eljön az idő, amikor a maiak vagy a holnapiak majd újra fölteszik maguknak és mindnyájunknak. Hogy miért hiszek ebben ilyen erősen? Azért, mert tudom, hogy az a mérhetetlen sok gyötrelem, amelyet ennek a hazának a lakói forradalmakban, háborúkban, Gulagon és a diktatúrák fojtogató hétköznapjaiban végigéltek, nem múlhat el nyomtalanul. A végleteivel is művészi alkotásokért kiált. És még valamiért. Az érdek és a hasznosság kultúrájával szemben ismét meg kell erősödnie egy olyan kultúrának, amely a vallásoktól függetlenül is szentnek meri majd újra nevezni az életet: metafizikai tüneménynek. Talán egyetlen nép művészetében sincs olyan erős hagyománya ennek, mint a határokat vakmerően messze túllépő orosz művészetben.

A feszültségek közt születő jövőben a Magyar Kultúra Háza hídfő szeretne lenni az orosz és a többi itt élő nép szellemisége és a magyar szellemiség között. Az egyenrangúság és a kölcsönösség alapján. Ha ezekre a frissen meszelt falakra emlékeztetőül fölírhatnék egy mondatot, ezt írnám föl: csak az az ország, csak az a nemzet marad fönn a történelem számára, amely kultúrát tudott teremteni.

 

Kutyaugatás

Kutyaugatásra ébredek, de az első, zavaros pillanatban még nem fogom fel: az álom folytatódik-e velem vagy a valóság. Sőt azt se, hogy Zámolyon vagyok-e vagy kint Esztergomban. Kinyitom kábán a szemem s körülöttem egy nagy, idegen szoba, elárasztva ikrás fénnyel, mintha a tegnap esti tévézés után valaki elfelejtette volna kikapcsolni a készüléket. Lassan eszmélek rá, hogy a kékes fény nem mesterséges fény, hanem a Holdé. S mire teljesen föltisztul az agyam, az is kiderül, hogy nem vidéken vagyok, hanem idehaza, Budapesten. A magam megnyugtatására ki is nézek az ablakon, a Sashegy lejtőjének a bokrait ugyanaz az ikrás fény ezüstözi, mint a szobát.

Közben fölcsattan újra az előbbi kutyaugatás. A hang jöhetne egyenesen a Holdról is. A monológ árnyalt, sejtelmes és drámai. Egy sor panasz, öt sor dühös kifakadás, két sor tűnődés.

Az egész világegyetem a rendíthetetlen fölszólalóra figyel. A házak, a kémények, az árkon túli galagonyaerdő. Őrá figyelnek a Farkasréti temető halottai is. A csönd szüneteiben nagy terek csúsznak közelebb egymáshoz – azok is hallgatóznak.

Eltéveszthetetlen falusi hangulat! Gyermekkorom hány ilyen nagyra növesztő éjszakája raktározódott el bennem, Zámolyon! Süt kint a telihold, ugat vagy vonyít egy magányos kutya s én a talpamtól a fejem tetejéig azt élem át, hogy minden moccanásnak, fénynek, zajnak szédítő távlata van – s hogy nemcsak a szünetekkel fölszabdalt kutyahangok érintkeznek a végtelenséggel, hanem én is.

Negyvenvalahány esztendő után most ugyanezt érzem. A tágasságot kívül, belül.

De hogyan lehetséges az, hogy mindezt egy kutyaugatásos éjszaka fakasztja föl bennem s nem egy vers, nem egy regény, nem egy előző este látott dráma, melyben vergődő emberi szívek között sétál föl-alá a megfiatalodott végzet? Sohase voltam megszállott könyvolvasó, de öt-hat évvel ezelőtt nem történhetett meg velem, hogy legalább másnaponként ne kondult volna meg bennem egy-egy József Attila-sor, egy-egy Szabó Lőrinc-vers, Pilinszky, Rilke, Éluard, vagy hogy ne halljam meg újra és újra Semprun Nagy utazásának a vonatzaját a hóval és halál előérzetével telített Moselle völgyéből. Lótottam-futottam akkor is, szervezkedtem és politizáltam, de mintha egy ablakon kibámuló női arcban előbb megéreztem volna Csehov drámáinak mindenkor időszerű üzenetét, mint ma: az unalom társaságában a tébolyt, a tehetetlenség szomszédjaként az eszelősséget és az önpusztítást. Regények, versek, színdarabok? Kétségbeesve kell bevallanom, hogy egyre messzebb ügetnek tőlem is, mint Ady eltévedt lovasa a ködben.

Mi történt velem, velünk? Egyszerűen csak az, ami a Nyugati Ember civilizációtól áthangolt életében lejátszódott? Nevezetesen az, hogy az élet körülményei, eszközei fontosabbakká váltak számára, mint maga az élet, s hogy a kultúrát egyre kevésbé tekinti tájékoztató, szervező és összetartó erőnek, mint régen, mivel a „készen kapható élet”, a „készen kapható szabadság” sokkal pontosabban működik, mint az, amit a saját verítékével ő maga teremtene meg? Szó sincs ilyesmiről! Hol vagyunk mi még ettől a gondosan megszervezett fényűzéstől?!

Az irodalomtól, a művészetektől, egyáltalán a szellemi élettől történt eltávolodásunkat mi két okra vezetjük vissza: az életünket túszul ejtő politika zsarolására és az idő sürgetésére. Azzal csitítjuk, például, romló értelmiségi lelkiismeretünket, hogy a történelem ritkán kínál föl olyan alkalmakat Magyarországnak, mint amilyet most tár elénk, s ha ezt elmulasztjuk, soha többé nem ismétli meg ajánlatát. Ebből pedig az következik, hogy regényírás vagy önfeledt regényolvasás helyett nekünk a valóságban kell új regényhelyzeteket megoldanunk, s ezt nem szemlélődéssel, hanem önfeláldozó testbedobással érhetjük csak el.

Az első perctől kezdve tudjuk, hogy amennyire igaz ez az érvelés, legalább annyira kenetteljes és hamis. Felemás. Rövid távon célszerű, hosszú távon meghasonlás, és mi mégis rendszeresen odabújunk mögé. Olyasmi ez, mintha erkölcsileg nehéz helyzetben úgy egyezkednénk magunkkal, hogy ne mondjunk le jellemünkről, de bizonyos célok érdekében ideig-óráig szüneteltessük.

De lehet-e szüneteltetni a kultúrát? Fölfüggeszthetjük-e akár napokra, akár órákra is tetszés szerint?

Ideje lenne ráébrednünk, hogy épp a legválságosabb helyzetekben tehetjük meg a legkevésbé. Hisz mi más a kultúra, mint az élet legpontosabb és legizgalmasabb értelmezése? Sőt ha a politika közhelyeitől eltávolodom, még azt is meg merem kockáztatni, hogy maga a szabadság is a kultúra egyik változata, elvégre lelki függetlenségünk mindenkor függ attól is, hogy mennyire vagyunk műveltek, világot befogadók.

Azt mondják, ha egy állat ösztöne összezavarodik, ez az állat előbb-utóbb belepusztul a bizonytalanságba. Érvényes ez a megfigyelés az emberi közösségek életére is. Ha, mondjuk, egy nemzet irodalma, külső vagy belső bajok miatt meggyöngül, a bajok nem csupán a versek, a regények, a kritikák színvonalán hatalmasodnak el, hanem az élet minden területén. A gondolkodás és a társalgás stílusán, el egészen a szavak köznapi létezéséig. Mert ilyenkor a szavak ugyanolyan gyorsan szegényednek, nincstelenednek el, mint rosszabbodó társadalomban a legkiszolgáltatottabb rétegek.

Az író és az olvasó eddig, tehát még a közelmúltban is, az igazmondás és a halhatatlanság iránti titkos vonzalmában forrt össze egymással. Elég fölidéznem a hatvanas-hetvenes évek egynéhány emlékezetes szerzői estjét – mondjuk Nagy Lászlóét és Pilinszkyét –, amikor ez a viszony nemcsak az olvasás klasszikus csöndjében, de szinte látványosan is kifejeződött. Az esteken tömeg szorongott, s a színpad és a terem levegője érzékfölötti eseményektől izzott: angyalok léptek mellénk utcai ruhában, összeesküvők, boldogok, dacosak, boldogtalanok; máskor pedig kutyák ugattak meg bennünket a világvégi kutyaólak mellől.

Manapság ilyen összehangolódás, feloldódás és fesztelenség elképzelhetetlen az irodalom háza táján. Az élet, a halál, a túlélés, az erkölcs kérdései s másfajta transzcendenciák is a napi hírek álarcát öltik magukra és gyorsan kihunyó képekben sodródnak elénk. József Attila vagy Baudelaire „maradandó hírei” helyett a New York Times vagy a Magyar Hírlap napi újdonságaira figyelünk. A nagypolitikákra és a kicsikre egyaránt.

Az irodalom pedig eközben vesztegel, veszít. Tragikus népességcsökkenésünkhöz hasonlóan ijesztően csökken a jó könyvek száma. Az ihletett, komoly könyveké.

Bűntudat ugraszt ki az ágyból: a magam felelőssége. Tudom, hogy Magyarországnak soha ilyen nagy szüksége nem volt az irodalomra, az irodalom feszültségteremtő s -oldó tisztességére, mint ma s én megint háttal élek neki. Mit is jegyeztem föl egykor biztatásul magamnak? Azt, hogy a művekben megfogalmazott igazságok mindig teret kérnek maguknak a műveken kívül is! Elfelejtettem volna?

Péter többszöri árulása jut eszembe a Bibliából, miközben odalépek az erkélyajtóhoz. Épp most ereszkedik alá a Hold a szomszéd telek csupasz diófájára. Az ágak feszesek és mozdulatlanok. Ugatni kezd ismét a kutya. Hatalmas kört fut be az űrben a hangja. Amikor elhallgat, az egész világ súlyosodik el a csöndtől.

 

Századok megcsonkított teste

Töredelmesen kell bevallanom, hogy ezt az ökumenizmus jegyében fogant kiállítást, melyet Rónay Lászlóval közösen nyitunk meg, Önökkel együtt, én is csak most látom először. Egy héttel ezelőtt ugyan jártam itt, ezekben a termekben körülnézni, de akkor még mindegyik, kiállításra várakozó tárgy: kép, szobor, feszület, ikon, úrasztalterítő, szentségtartó s Károlyi Gáspár Óbibliája a maga külön csendjében feküdt a padlón, vagy félig kicsomagolva árnyadozott a múzeumi dobozokban.

Nem titkolhatom el, hogy az első pillanatban zavart, sőt bántott is ez a raktári zűrzavar, mert hogyan méltasson majd és hogyan értelmezzen az ember olyasmit, amit nem ismer; de néhány perces ténfergés után váratlanul épp az összevisszaság, a kihívó formátlanság kezdett izgatni. Mai helyzetünk nagy metaforáját fedezhettem föl benne. Azt a politikai, érzelmi s filozófiai rendezetlenséget, amely súlyosan megterheli életünket. Hisz bárhova nézünk, bárhova magunk köré, a legfontosabb dolgaink a földön hevernek: századok megcsonkított teste, kitakartan vagy takaratlanul, mint padlásra földobált, pókhálós Krisztus-szobrok. Ugyanígy szellemi korszakok is, stílusok, események, eligazító gondolatok nélkül, a történelem félhomályában. Történelem? Múlt? Mint lélegző valóság? Érdemes tán egy fél percre fölidéznünk a nemrég lezajlott, nevezetes napnak: június harmincadikának a hangulatát. Hogy készülődött az ország heteken át az előzmények nélküli, kivételes ünnepre! Végre fölszabadulunk! Végre négyszázhatvanöt év után a jövőnket többé nem egy másik nép, nem egy másik nagy birodalom oldalán kell elképzelnünk, hanem magunkban! S mi lett a készülődésből? Ernyedt, mentegetőző és fásult szónoklatok. Leengedett vállak. Mintha nem is százados betegségből lábaltunk volna ki, hanem egy közönséges, tavaszi náthából.

Természetesen, nem a vad harangozást hiányolta az ember, nem a gátlástalan, nemzeti hejehuját, inkább csak azt a csöppnyi hitet, amellyel újra lehet kezdeni az életet s elrendezni magunk körül, ami elrendezetlen.

Igen, ez az árnyék is itt feküdt rám akkor, a terepszemlén s amíg Dávid Katalin, a kiállítás rendezője, a föltámasztásra várakozó tárgyak között tovább kalauzolgatott engem, hirtelen azt éltem át, hogy én már nem csupán a szakrális művészetek vonzáskörében mozgok, nem csupán a magyarországi ökumenizmus Golf-áramlatainak az enyhületében, hanem egy sokkal tágasabb körben is: a történelemében.

Nem túlzom el egy ilyen célzatosnak is tekinthető kiállítás jelentőségét? Nem ruházom föl olyan jelképes tulajdonságokkal, amelyek pillanatok alatt lefoszthatók róla? Végül is mi csiholható ki egy misét szolgáló régi kegytárgyból vagy egy úrvacsorai kehelyből ezerkilenszázkilencvenegy nyarán? Ugyanaz, ami egykor a keresztény és a keresztyén szóból? A gyűlölködés emléke? A vallásháborúké? A lélekben is több részre szakadt Magyarország ismétlődő drámája? Vagy az ateizmus politikai farsangja után már ennyi se?

Azt hiszem, ez az a pont, ahonnan körülnézve, a szokásosnál többet érthetünk meg történelmünk és kultúránk, másokétól elütő természetéből.

Vannak országok, ahol ezer esztendős várak, többszáz éve fönnálló s „működő” katedrálisok, gótikus udvarok, épen maradt reneszánsz termek tartják ébren az emberekben a múlttal való összetartozásuk tudatát. Nálunk szinte semmi se maradt meg a maga szervességében, s az időtől külön is megnemesedő csodájában. Legföljebb foghíjasan. Csupán a részletek részlete élte túl a századokat. A torzók. A töredékek. A franciák, az angolok mindig valóságos várakat, templomokat restaurálnak. Mi viszont többnyire csak a tudatunkban megmaradt várak, katedrálisok, toronyszobák, tróntermek, udvarházak szellemképét állíthatjuk helyre. Egy-egy véletlenül előkerült láncing vagy öklelőrúd körül a lovagkort, s Mátyás visegrádi csipkés kútja körül az egész magyar reneszánszot. Valahogy úgy vagyunk mi a történelmünkkel, mint Pilinszky az elszegényedett anyanyelv néhány alapszavával: az éhség, a megérkezés, a búcsúzás, a szeretet, a remény szó boldog vagy boldogtalan tériszonyával. Mindegyik mögött a világ lüktet. S a kevés szó mögött semmivel sem kisebb világok, mint a hömpölygő szavak mögött. Persze csak akkor, ha mi magunk vagyunk a szó, a képzelet, az akaraterő s a világteremtő ösztön.

Aki ezzel a folytonos kiegészülést kereső tudattal néz szét ezekben a termekben s nézi meg a karizmatikus idő feszültségével körülvett tárgyakat, külön-külön és együtt, szinte az egész magyar történelmet megidézheti magának. De legérzékelhetőbben talán a mohácsi vész utáni időket, a reformáció korát, az ellenreformációét, amelynél sem addig, sem utána nem voltak nagyarányúbb és termékenyebb évszázadai a magyarságnak. Meggyőződésem, hogy még a múltszázadi reformkor se volt nála lázasabb és magasabbra törő. A korszak hőse: a hittel élő, megrendíthetetlen ember. A küzdő, a vergődéseiben is tiszteletet parancsoló jellem. Bizonyára nem véletlen, hogy a magyar irodalom, igen a magyar nyelvű irodalom ennek a korszaknak a legmaradandóbb alkotása. Megszülője tagadhatatlanul a protestantizmus. Természetesen, ha a protestantizmus Magyarországon csak vallás lett volna, nem szárnyalja túl önmagát s legföljebb a teológiát gazdagítja. De az első perctől több volt ennél! A reformációval a magyarság nem csak a külsőségektől megfosztott hithez tért vissza, hanem a hit által s a fölfedezett nyelv által saját magához is! A legbensőbb kérdéseihez: bukása okától kezdve a nekivaló ízlésen át a megújulás elkerülhetetlen föladatáig. A protestantizmus – ne tagadjuk – bizonyos értelemben a szabadság neve is volt a XVI. és XVII. század magyar világában; és a magyar szabadságharcok sorában az első szabadságharcé.

Ezekben a termekben akad néhány „kiállítási tárgy”, amely ennek a szabadságnak és roppant erőfeszítésnek a gyümölcse. Legelső helyen Károlyi magyar bibliájára gondolok. A tizenhatodik századi Magyarországnak talán ez a Szent Könyv volt a legmagasabb hegylánca. A megmásznivaló Himalája-csúcs! Itt lehetett és itt kellett kipróbálni, mire képes a nyelvünk, a képzeletünk, az igazságérzetünk. A korszak nagy záró és egyúttal nyitó képét: az Utolsó Ítéletet Michelangelo is az Isten házának festette meg: azért, hogy a kétségbeeséstől a hit által megválthassa magát az ember. Károlyi Gáspár hasonló szerepet szán a Bibliának. Ezt írja: „szabad mindennek az Isten házába ajándékot vinni. Egyebek vigyenek aranyat, ezüstöt, drága köveket, én azt viszem, amit vihetek… magyar nyelven az egész Bibliát…” De Károlyi mellett rögtön meg kell említenem a zsoltárfordító Szenci Molnár Albertet is. Négy évszázad magyar reformátusait kötötte össze lélekben munkájával. Emlékezetemben, gyerekkorom óta, mindegyik zsoltára ott szól. Míg énekeltem őket, sose gondoltam arra, hogy egy igazi költő szövegét engedem magamon átáramolni vagy átsöpörni.

Ma már tudom.

 

Az embereket Te meg hagyod halni, És ezt mondod az emberi nemzetnek: Légyetek porrá, kik porból lettetek! Mert ezer esztendő előtted annyi, Mint a tegnapnak ő elmúlása És egy éjnek rövid vigyázása.

 

Enélkül a hang nélkül nem csak Ady vallásos költészete nem születik meg, de maga Ady sem.

Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az új hit lehet emberi csoda, a reformáció lehet új erőforrás, de a protestáns magyarság kultúrája mögött mindenestől ott volt a középkor keresztény magyar műveltsége. Pázmány Péter titáni katolicizmusa, sőt magyarsága, bármennyit erősödött is protestáns ellenfeleitől, sose ért volna el olyan magaslatokat, mint amilyeneket elért, ha nem abból a középkori örökségből táplálkozik. E korszakot Németh László jellemzi legtalálóbban. Ezt írja: „Tisztelendő és prédikátor uraimék szidhatták egymást: magyar műveltségükben egy ostorszíj két szálaként voltak ők összepödörve, amíg csak a Habsburg-hódoltság kora a magyar katolicizmust az idegen elnyomás fellegvárává nem tette.”

Úgy gondolom, hogy a mostani magyar ökumeniának ez a XVI-XVII. századi drámai összefonódottság az ősképlete. Akkor a harc, ma a béke adhat értelmet és távlatot ennek a különbségeket tisztelő összetartozásnak.

Ez a kiállítás pedig legyen néma, ugyanakkor történelmi sugárzású pecsét a közös szándékon.