A mentőöv-szó

Mindig voltak és ezután is lesznek divatszavak – állapítják meg kesernyés tárgyilagossággal a nyelvészeink. Húszat-harmincat-ötvenet szájára vesz belőlük egy-egy korszak, s unalomig használja őket. Ott illegnek-billegnek ezek a gátlástalan szavak az újságokban, a tanácskozásokon, a meghitt, baráti összeröffenések lármájában; be-besompolyognak a templomokba, fölhágnak a szószékre, s néha még a szépirodalom nyitva felejtett ablakán is bemásznak.

Általában nem új képződmények vagy szó-újszülöttek ezek. Ha akadnak is köztük effélék, jó részük régi, tősgyökeres tagjai a nyelvnek, amelyet a maga helyén hosszú-hosszú időn át leleményesen és célszerűen használtak, de időközben valamilyen sekélyes elfogultság, félreértés kiemelte őket megszokott szerepükből, és új föladatot ruházott rájuk. Ilyen divatszó például az elvárás, a hozzáállás, a megkeresés, a lerendez, a valós, a gyomrot émelyítő kvázi és a konszenzus. Bárki szájából hallom őket, hasonló viszolygást érzek, mint amikor vendégségben hajszálat talál az ember a szilvás gombócban vagy a túrós palacsintában.

De a számtalan divatszó között van egy, amely engem külön is bőszít: a tulajdonképpen szóalak nyakló nélküli használata. Ha bekapcsolom a rádiót: egy előadásból, egy beszélgetésből, egy-egy körkapcsolásos műsorból rövid időn belül rám köszön a szó. Léhán és felszínesen. Kétszer, háromszor, ötször, de gyakran többször is.

És ugyanez az élmény kólintja fejbe az embert a televízió képernyője előtt napról napra. Emlékszem olyan estére, amikor egy „tömegműsorban”, három-négy riporter közreműködésével másfél óra alatt huszonnyolcszor hallottam fölöslegesen kiejteni. „Tulajdonképpen itt vagyunk ebben az új szállodában” – mondja a közismert riporter. „Az a szoba, amelyet most önök látnak itt, ezekkel a faragott tölgyfa székekkel és kékfestő függönyökkel, tulajdonképpen népies szoba…” „Tulajdonképpen az” – hajol a mikrofon puha gömbje fölé a szálloda igazgatója… És így tovább, és így tovább! A megszólaltatott pincérek, az utcai járókelők, az iskolai tízpercben megfaggatott kamaszok, a minisztériumi tisztviselők szájából simán, meggondolatlanul röpköd világgá a szó… Divatszó? A nyelvészekkel együtt sokáig azt vallottam, hogy igen. Ma már kissé másként látom, mint ők. Mindenképpen egy korszakváltás szavának hiszem. Egy olyan korszakénak, amelyben a nyilvánosság hamis varázslata tömegeket érintett és hódított meg. Természetesen nem arról a nyilvánosságról beszélek, amelynek a legmélyéről fakadó érzelmek, gondolatok, kétségek, remények számára kellene teret biztosítania, hanem arról, amely ennek csupán a látszatát emelte rangra. Világunkban már az óvodások is nyilatkoznak. S a nyilvánosság fertőzete már az ő arcukat, hangszínüket is átitatta. Hát akkor a felnőttekét mennyire át- meg átszínezte! Az országlakosok hetven-nyolcvan százaléka alkalmasnak érzi magát arra, hogy a televízióban vagy a rádióban megszólaljon. De, sajnos, nem a saját hangján, hanem egy szépen kiesztergályozott, lecsiszolt típushangon. S mivel a tévészereplés a legtöbb ember számára az üdvözülés egyik formája, nemcsak a riporter vigyáz külön minden szóra, hanem maga a nyilatkozó is. Megbukni épp üdvözülés közben, a legnagyobb nyilvánosság előtt? Ugyan ki látott már ekkora fajankót. Szerintem ez az a lelkiállapot és nyelvi állapot, amikor a mondatok elején, közepén, végén megjelenik a tulajdonképpen szó. Ami talán már nem is szó, hanem álarc. Hisz aki tulajdonképpennel kezdi mondandóját, megfigyelésem szerint eleve eltávolodik saját magától. Nem a tárgyilagosság irányába, hanem a finom személytelenség övezetébe. Aki vall, aki föltárul, nem rémül meg a dadogástól sem, nem rémül meg a mondatai közé betóduló csöndtől, mert neki talán a fájdalom a fontosabb, vagy a kétség szögével átvert gondolat, de aki „véleményt” mond, vagy nyilatkozik, az folyékony akar lenni, jól fésült, talpraesett. S hogy esendősége minden látszatát elkerülje, a gondolatai közti ürességet is kitölti szóval. A tulajdonképpen szó a zseniális semmitmondás legalkalmasabb szava. Alkalmas az időnyerésre, a mondandó lebegtetésére, a pillanatnyi helytállásra. Igazi vatta-szó, mentőöv-szó. Az ütést állja, és elsüllyedni sem enged. Természetesen úszni sem. Olyan, akár a feszes autógumi az úszni nem tudók derekán: fönntartja és lebegteti őket, a fürdés képzetét ajándékozza nekik.

 

1985

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]