Cserebogárrajzás

Zöld este. A fák és a bokrok tömött lombjától zöld. Ez az a nehány ácsorgó perc a napból, amikor a hegy mögötti háttérvilágítás kihuny, szinte már nincs is, de itt maradó emléke még nem engedi összemosódni a dombok vonalát az erdőkével, a kátrányos villanydúcokat az ég tartóoszlopaival. Egyszóval: még külön él a földi sötétség az áttetszőbb égitől.

Nyáron is, de különösen májusban, cserebogárrajzáskor szeretem ezeket a pillanatokat. Olyan a kertünk fölötti légtér, mint Dózsa György tere Budapesten, ha megszállják a turisták. Húszasával indulnak el a cserebogarak portyaútra. Keresztül-kasul a fák közt, zummogva, imbolyogva, angyalkatesttartással, látszólag céltalanul.

Talán a gyerekkorom miatt vonzanak ezek a zöld esték. Lapultunk a faluvégi futballpálya füvében, s vártuk, hogy meginduljon a bogarak gyanútlan kivonulása. Fölröppent egy-kettő. Még semmi. Lélegzetünk visszafojtva vártunk tovább. De amikor benépesült a fejünk fölötti világ, elkezdődött a mámoros vadászat! Sapkával, szabad kézzel csaptunk le a szerencsétlen kis nomádokra, s ejtettük őket hadifogságba, ki tudja, milyen hagyomány alapján! Volt, aki új csodafegyvert vetett be ellenük: levetette az ingét, s azt vágta közéjük. Hulltak a földre az áldozatok és a fűvel kibélelt papírdobozok egyre telítődtek velük.

Valami atavisztikus ösztön fakadt föl bennünk ilyen esteken? Az ősök cselvető szenvedélye? A halászó, vadászó izgalom csupán, vagy már a történelem élethalálharcából visszamaradó fogékonyság is? A török elleni tőrvetések emléke, amely ugyanúgy játékká szelídülhetett, mint a „Király, adj katonát!” fölszólító történelmi parancsszava?

Könyökölök tovább házunk erkélykorlátján és bámulom a kifeszült mellel röpködő cserebogarakat. Soha ennyit nem láttam gyerekkoromban, mint az idén. Megnyugtat ez a lázas sürgés-forgás, megnyugtat ez a zöld este. Fönt, Pesten, talán ebben a sötétet beharangozó percben koccannak össze baráti társaságban az első konyakos vagy boros poharak. S csak ezután kezdődik el a vacsorával egybekötött eszmecsere. A vad és zűrzavaros politizálás. Senki nem tud semmit, de mondja. Elfelejti, hogy a következő pillanatban még a legszilárdabbnak hitt bizonyosság is föloldódik az általános bizonytalanságban. Külön-külön mindenki fölvázol valamilyen helyzetképet, megcsörrent valamilyen logikai láncot, de gyakran alig több, illetve alig más ez, mint ha valaki arany zsebóraláncával büszkélkedne villámcsattogás közben vagy árvíz idején. Mert a mi elsilányuló, hamis viszonyaink között az igazság rég nem eszköz és nem cél már, hanem hiú fényűzés. Nem gyötrő idegállapot vagy hadiállapot, hanem beteges szórakozás. Játék, amely néha hasonló gyönyört kínál s hasonló feszültséget teremt, mint a nagy pénzben folyó kártyacsaták… Ó, fülledt értelmiségi szeánszok! Italozás, nikotintéboly és buja ölelkezések az elképzelhető valósággal. Vad és zseniális hadonászások egymás ellen és a semmi ellen. Fölszikrázások, legyintések. Van, aki úgy dobja be anarchista képzeletét a magasban surrogó gondolatok közé, mint ingünket és sapkánkat mi a rajzó cserebogarak sűrűjébe. Látom a mozdulatot, az izgalom sarkantyúnyomait az arcon. Látom a füstöt, a kétértelmű remény bukfenceit a csillárfényben. Látom magamat is köztük, de csak egy másodpercre. Valahogy jobban a helyemen vagyok most itt, ezen a teraszon, fejem körül ezzel a zöld estével, gyerekkorom mulatságos harciasságával, s ezekkel a világteremtés báját megidéző, angyali cserebogarakkal.