Ha így kopárodik…

Sose akartam külön szerepet kiharcolni magamnak az irodalomban. De azt igen, hogy az irodalom szerezze vissza múlt századi és huszadik század eleji tekintélyét újra, mert a nemzet azokban a sűrű korszakokban tudott csak gondolkodni és dönteni maga felől, amikor írói korlátlanabbak, termékenyek, már-már tékozlóak voltak. Petőfiék kora, Adyé vagy a két háború közti időszak, népiek és urbánusok elkeseredett ütközeteivel együtt is, szinte szájbarágós bizonyítéka a gondolatnak. Még közelebbről: annak a történelmi tapasztalatnak, hogy az utolsó két évszázadban Magyarországon nem pattant ki olyan politikai gondolat, amely előzőleg ne jelent volna meg az irodalomban. Berzsenyi hangja a romlásnak indult magyarról Széchenyiben válik politikai látomássá és cselekvésre indító elképzeléssé; Petőfi népisége pedig pusztán stilisztikai hangváltásával a nemesi Magyarország átalakulását készítő elő a „Még kér a nép” Magyarországává.

Az irodalom és a politika szerves összetartozásáról természetesen nemcsak a történelem elnevezésű dombormű kimagasló felületei tanúskodnak, hanem a homorúak is. A mélyedések, a vájatok, a gödrök. Példának elég talán a millenniumi korszak, amelynek Rákosi Jenői és Dóczi Lajosai lehettek csupán.

S akár tetszik, akár nem, a jelenkori magyar társadalom se vonhatja ki magát a megméretés hagyományos mércéje alól. Hiába ismételgetik hangos szónokok, hogy az utolsó harminc év a magyar történelem legsikeresebb három évtizede; rövidlátó öndicséret ez, hatalmi kérdés, amit az irodalom semmiképpen se igazol vissza. Sem a termelékenységével, sem belső robbanékonyságával.

Vannak politikusok, akik épp ennek kapcsán vádolják meg az írókat azzal, hogy elszakadtak a valóságtól; hogy elkényelmesedtek, s kihűlt képzelettel csak szavakat sarjasztanak szavakból, beteges történeteket saját életképtelenségükről, és a hétköznapokat csak hagyják elvágtatni közönyösen, mint teherszállító vonatok sorát.

Érdemes megállni a vádpontok mellett egy pillanatra. Érdemes, mert az elmarasztaló véleményben komoran megkondul az igazság is. A mai magyar irodalom csakugyan elszakadt a valóságtól, ha a valóság fogalmán nem csupán a tények, a történetek, az események halmazát értjük, hanem a valóságteremtés aktusát is! A beavatkozás forró mozdulatát, amelytől – mondjuk – a közgazdaság és politika számára fontos tények a nemzet számára is fontos tényekké, azaz: lelkületté, céllá, erkölccsé, gondolattá lényegülnek át. De mivel épp a valóságteremtés titkos és drámai folyamatában a szükségesnél jobban korlátozzák az írókat, könnyű megjósolni, hogy a politikusok által értelmezett valóság nemsokára csontra vetkőzve áll elénk fölismerhetetlenül, gyászosan. S kiderülni nem az derül ki, hogy az irodalom dolgát megunva félreállt, hanem az, hogy félreállították. Hogy szerepvesztésre ítélték, hiszen az elmúlt negyven évben jobban ügyeltek minden fejfölvetésre, szemvillanásra, mint amennyire megbíztak benne. Az állam házakat épít, s elvárta volna az íróitól, hogy dicsérjék ezért. Elfeledkezett róla, hogy az írónak műveket kell építenie, s az igazi dicséret az, ha ez a műépítés megtörténhet. Sajnos a legtöbb félreértés, egészen a cenzúráig bezáróan, ebből a rosszul értelmezett szereposztásból eredt.

Nagy tétekkel játszó korszakainkban jelentős írók s jelentős politikusok ültek egy képzeletbeli asztal körül, virrasztva füstben és félhomályban. Ez a képzeletbeli asztal mára belesüllyedt a földbe. Ha így kopárodik továbbra is a sorsunk, lassan nem lesz politikusunk és korszakot jelző írónk. Akik majd lesznek, és acsarkodnak egymásra: egy közepes dráma közepes szereplői lesznek.