Fecske a templomban

A zámolyi reformátusok gyülekezete fiatal papot iktat tisztébe. Az esemény ma már nem szól hét határra, de így se mindennapi. Teli a templom népekkel és virággal. Aki él, itt van, fiatalok, öregek vegyesen. Három padsor esperesek, paptársak redős palástjától feketéllik. Ha jól emlékszem, negyvenöt évvel ezelőtt történt hasonló beiktatás a faluban. A most búcsúzó idős lelkipásztort akkor láttam először fölballagni a szószékre.

Az igazat megvallva én sokkal inkább az ő búcsúztatására jöttem haza, mint az új köszöntésére. Nem, nem az eliramló idő érzelmi hatására, hanem egyszerűen tisztességtudásból. B. E. biztatása nélkül én nem hagyom el Zámolyt, otthon maradok, s legföljebb egyik presbitere vagy kurátora vagyok az egyházközségnek. De ő – Anglia híres egyetemein is megfordulhatott teológus-lelkész – valami szokatlan fénylobbanást láthatott a fiatal parasztfiú ferde vágású szemében, és önzetlenül erősködött, hogy tanuljak.

A hívek a szertartás apró mozzanataira figyelnek: az avatóbeszédre, a beszentelés igéire, a fiatal pap önvallomásnak is beillő prédikációjára a hűségről és a szolgálatról, én viszont a jelenlevők lelkületének hullámmozgását figyelem: hatnak-e még a szavak, az igék? Hatnak-e még Pál apostol intelmei a szeretet hatalmáról, ami nélkül minden cél hívságos, azaz hiúságos és haszontalan? A fehér falak közt csönd van, és áhítat, de mintha egyik sem a lélek mélyéről áradna. Úgy érzem: a kíváncsiság és a személyes részvétel fontosabb eleme az eseményeknek, mint a meghatottság. Az idők folyamán szétfoszladozott ez is.

Emlékezetem szerint a falumbeli reformátusok se voltak úgy istenigazából vallásosak. Imádkozót és szenteskedőt köztük még az öregasszonyok falkájában se láttam. De a protestálás tiszta és emelkedett ősélményét kivétel nélkül mindnyájan örökölték az elődeiktől. A fölemelt fejet, a zsoltárokat kizengő mellkast, amely minden vallásos elérzékenyülésnél jobban el tudott ragadni engem. Magam előtt látom ma is a férfiakat énekelni. Az istenfélő zsoltárokat is úgy éneklik, mintha egyáltalán nem félnék Istent, inkább csak megnyugtatnák, hogy őbenne bíznak eleitől fogva. Önérzet, büszkeség feszíti rajtuk a fehér gyolcsinget s a magas gombolású fekete mellényt. Már-már eretnek ez az éneklés, de attól, hogy szabad, és hogy nagy magasságokba indul a bizalom, olyan borzongás futkos a gerincemen, amelyhez hasonlót csak nagy színpadi drámák feszült perceiben éreztem néha.

Ebből a templomi borzongásból semmi se maradt. A régiek aránylag kevés prédikációt s kevés oktatást hallottak a vasárnapiakon, s az ünnepieken kívül. A maiak azonban előadások, szavak fertőzésétől sápadoznak. Reggeltől estig oktatják és „finomítják” a lelküket. Nem csoda hát, ha még a figyelemre méltó intelmek is útfélre hullnak, és a bölcsességek is épp hogy csak megérintik őket.

Miközben ilyesmiken rágódom, a nyitott templomajtón betéved egy fecske. A benn levő tömérdek embertől annyira megzavarodik, hogy fejveszetten röpköd ide-oda. Szinte már nem is érzékel semmit, csak menekülni akar. Az ajtón persze ugyanúgy kiszökhetne, ahogy besuhant, de ehhez lejjebb kellene ereszkednie legalább két méterrel, le, majdnem a padban ülők fejé fölé. Ekkora vakmerőségre azonban képtelen.

A papok végzik tovább a dolgukat. Fogadalmat tesznek, beszélnek, általuk természetesen a próféták, az evangélisták, sőt maga az Úristen is megszólal, de érezhetően senki se figyel oda. Az egyedüli főszereplő most a csapdába esett fecske. A mellettem ülő nő susogva fölsóhajt: nehogy szívszélhűdést kapjon a szerencsétlen, vagy nekivágódjék a gyilkos ablaküvegnek! Történt már olyan is, hogy itt pusztult el belőlük egy. Valahogy rossz irányzékkal az is bevitorlázott ide a cintermen át, csőrében szalmaszállal, s a harangozó hiába hagyta nyitva neki az ajtót, vergődött faltól falig, és három nap múlva az Úrasztala előtt találták meg tetemét.

Ha szeretne is, a gyülekezet nem tud lelket váltani. Szemérmesen bár, de lélegzet-visszafojtva figyeli tovább a boldogtalankodót. Az előbb még csak az igére nem figyelt oda, mostantól kezdve megjelenhetne személyesen akár Mózes is a híres kőtáblákkal, Jákob a létralátomásos álmával, az aszkéta Kálvin Genfből, idegbajosan, reformátori arcéllel, belépésük érdektelenül zajlana le. Minden szívdobbanás a fecskének szurkol. Netán ez az együttérzés is keresztényi bennünk? Belátásból? Önzésből? Tapasztalatból? Vagy magából a természetből olvadt ki évezredek folyamán, mint tűzbe vetett vasércből a vas? Ugyan melyik múlt, s melyik érzelem támadt föl hirtelen a jelenlevőkben? Az a mélységes mély, amelyről Thomas Mann beszél a József és testvéreiben? Vagy az, amelyiknek nyomon követhető története van, s tényei?

A szertartás figyelmét, hosszú-hosszú izgatom után, egy tíz év körüli fiú bontotta meg. Fölkapaszkodott a templom magasan honoló ablakába, és kinyitotta annak fölső négyzetét. A papok prédikáltak, a hívők fölajzva izgultak a fecskéért. Talán most kitalál! Lehet, hogy már nem is lát a félelemtől. Ott, ott te vakocska! Ott van a nyitott ablak az orrod előtt! A keletre néző a tied! A többi csukott, létra kéne hozzájuk, de az most lehetetlen!

Szárny suhog, fal csattan, esetlenkedik a fecske a mennyezeten, nekikoccan a lámpaburának, megcsendül a porcelán, kizeng, a sejtelmes hangra Isten helyett a szabadság irgalma árad szét mindenkiben, és lehetetlen, hogy ennyi irgalom ne adódjék össze. Össze is adódik, és – egy éles suttyanás – a fecske villámgyorsan kisuhog a picinyke ablakon.

Elégedett moraj hullámzik végig a padsorokon. Hatalmas megkönnyebbülés. Isten látja a lelkem, de ilyen tiszta öröm és áhítat egyetlen lélekből se csapott ki, mióta elkezdődött a papot beiktató istentisztelet.