A szobrász

A szobrász kint gyüszmékel szabad ég alatti műhelyében, a faragásra váró kőtömbök s fahasábok között. Körbejárja, s meg-meglapogatja őket, ahogy lóvásárban szokták a lovakat. Márványkő, mészkő, andezit, tiszafa és egy hatalmas cseresznyefatuskó, mint Szent János levágott vértanúfeje aranytálon.

Legingerlőbb közöttük talán az andezittömb. Kékesfekete szikla, zárkózott, nemes. A teremtés végső konoksága sűrűsödhetett benne össze. Elég csak hozzácikkantani a vésőt, hányja máris a szikrát. Valójában ezzel kellene legelőször megbirkóznia, fut át egy inger a szobrászon. A puhány és a másnapra elporladó érzelmek világában megdolgoznia egy ilyen követ: már önmagában is erkölcs. Évekig tartó szembeszegülés a gyors mulandósággal és a trehánysággal is. Még nem tud a kő jövőjéről semmit, de már előre érzi annak az élménynek a megszületését, amikor az emberi akarat elkezd lassan hasonlítani az anyaghoz.

Körbejárja újra a szabálytalan alakú tömböt. Volt idő, amikor Einstein fejét akarta kibontani belőle. A tudósi elme gyönyörét, amikor a mindenség rejtett működésébe belepillant, s a matematika segítségével azt érti meg belőle, ami nem matematika, nem tér, nem mozgás, nem idő; hanem a csoda maga: más szóval: a megérthetetlen értelem. De néhány hét óta – amikor egy délelőtti órán fölnézett az égre, s megborzadva látta, hogy szürke vulkánporfelhő jelent meg a láthatáron, nem, nem is vulkánporfelhő, de sokkal inkább valami fenyegető, rádiumos tüllfátyol – lemondott tervéről. Nem tudná most kifaragni a zseniális tudóst. Senkit, akinek ártatlanul bár, de mégiscsak köze volt ahhoz a kozmikus zsákutcához, amelybe a huszadik század emberisége került. Magyarázkodjon? Mentse Einsteint? Mentse a bűnbe esett tudományt? A szobrászat képtelen erre. Még a legdrámaibb is! Ismerős a tétel: a tudományban igazságot és tévedést választanak szét, miként a vallásban jót és rosszat. Csak hát a mai tudomány követi-e még ezt az eredeti törvényt? A fölfedezés izgalmában igen, de a fölhasználás gyakorlatában nem! Abban már tehetetlen vagy közömbös. Kiszolgáltatta az isteni titkot az útonállóknak, s továbbra is úgy viselkedik, mint aki jót akar. Művészet és tudomány? Évezredekig elfértek egymás mellett, egészen a mi korunkig. Ma már nem férnek el. Költészettel, zenével, az ölést fölmagasztaló drámákkal soha semmilyen korban nem értek el, még megközelítően sem, olyan pusztító hatást, mint például a modern tudomány segítségével. A zene itt bolyong körülöttünk, a templomi és a világi zene: Mozarté, Beethovené, Liszté, Bartóké; belénk lopakodik, földúl, az ég homlokcsontját hasogatja; sír, sirat, hazákat süllyeszt feledésbe, és ezzel hazákat emel ki a feledésből. Emelkedünk vele és lezuhanunk. Megfényesedünk általa, és megsemmisülünk. De a versekkel s a zenével egy időben itt bolyong körülöttünk, fölöttünk láthatatlanul ama tüllfátyol, rácsimpaszkodva porszemre, esőre, szélre, odabújva a saláták gyöngéd hóna alá, s míg mi a Duna mögötti hegyeket nézzük, a sugárzó mocsok alattomosan szervezkedik ellenünk. Ki kell mondanom: a medréből kilépő tudomány „jóvoltából”. Művészet és tudomány? Azt hallhatta az ember Európában időtlen idők óta: legyünk türelmesek és tárgyilagosak. Ez bevált sokáig, de vajon Európában élünk-e még, vagy Európa torz absztrakciójában? Az ember nézi ezt a követ itt, ezt az andezittömböt, s azt érezheti rajta, hogy elfogult. Hogy önmagában is akar valamit. Valamit, ami egészen más, mint azok a felhők és lidérces tüllök azon a délelőttön.