Tücsökszó a viharban

A tücsökre még délután figyeltem föl. Valahol a faház faránál ciripelt irgalmatlanul, szinte erőszakosan a lombokat is elbóbiskoltató hőségben. Hangja éretlen, reszelős hang volt: egy mutáló kamaszé. Ez a kis műszaki hiba azonban cseppet sem zavarta roppant igyekezetében. Kezdő verselő koromban lehettem én is ilyen eltökélt – somolyogtam megbocsátóan magamon.

A nap hátramaradt óráiban későig dolgoztam, s teljesen elfeledkeztem a pályakezdő tücsökről.

De éjféltájt vad csattogásra ébredtem. Dörgés dörgés után, villámlás villámlás után. Mintha ágyúznának. Az ég torkolattüzeiben külön föl lehetett ismerni a ribizlibokrot, az egresbokrot, a bodzát, sőt még a pacsirtafű vörhenyes virágát is. A hangosra sikerült nyitány nyomában szokatlan éjszakai felhőszakadás vonult át – áldást és ítéletet osztva – a vidéken. Olyan sűrű és nagyszemű eső esett, majdnem kilukadt fejem körül a palatető. A terasz deszkáján is úgy vágtatott végig dübörögve, mint utcai harcban házról házra küzdő katonák.

Kint a dombok között, jó messzire minden biztonságos, polgári lakhelytől, a szó irodalmi értelmében is romantikus borzongással él át az ember ilyen fenyegető ősélményt. Hazugság volna elhallgatni, hogy a beethoveni fenség és lenyűgöző érzések mellé az ösztön táplálta félelem is odalopakszik. Mert mi történne például, ha egy istennyila nem a diófába, hanem az alpesiesen felcsúcsozott faház gerincébe csapna bele? Villámhárítója nincs. Telefon nincs. Emberi lény a közelben sehol. Elég lenne, ha csak a mennykő szele ütné meg ilyen elhagyatott helyen az embert.

Mi tagadás: a kíméletlen dörgés, csattogás, csihipuhi közben engem is megérintett a félelem.

Két ágreccsenés váratlan szünetében ekkor hallottam meg újra a délutáni tücsköt. A hangja nem javult semmit. Ráspolyos maradt továbbra is, de ugyanolyan elszánt. Dobolt a zápor a tetőn. Tükrömet kintről félpercenként kénsárga magnéziumlobbanás gyújtotta föl. Meg-megjelentek benne a nyögő és jajveszékelő fák. Be voltam zárva kísérteteim közé. Ropogtak a cseresznyefa ágai s a szilvafáké: fogtam volna be a fülemet, de a tücsök miatt nem tettem. Szemrebbenés nélkül harsogta a magáét. Hangját elnyomta néha egy-egy durranás? Rá se hederített. Folytatta tovább. Talán, ha egy nagy madár, mondjuk egy vércse, mellé állt volna együttérző visításával az éjszakában, mindennek más értelme lesz. De sehol senki. Még csak egy másik tücsök se szegődött mellé.

Bevallom, ez nyugtatott meg véglegesen. Mert hányszor tapasztalhattuk már, hogy bármilyen megszenvedett túlerővel szemben elég egyetlen hangnak is megszólalnia. Egyetlen hangnak, amely más. Ettől vége minden fajtájú egyeduralmi mámornak. Hiszen ami más: az már a remény maga. Az új ígéret, az új cél és lehetőség. Ha csak mennydörgést hall és kíméletlen villámokat lát belefúródni az ember a földbe, a rémület kapcsán akaratlanul is azonosul velük. Tűz-rácsok közé ékelődik, és így a következő gondolata is rémületbe torkollik. Vagyis: bezárul a kör.

De lám, egy tücsök hangja képes átszakítani ezt a gyűrűt. Nemcsak azzal, hogy zsongító délutánt ígér újra, tehát nemcsak távlati reménykeltéssel, hanem jelen idejű hatalmával is: történjék bármi, neki, a tücsöknek, mint a pompeji katonának, kötelessége kizengenie a magáét. Ha nem tetszik a villámnak ez, üssön oda. Ha nem tetszik a mennydörgésnek, ne hagyjon félpercnyi szünetet se arra, hogy hallani lehessen az ő jámbor cirpelését.

Tudom, így születnek, így formálódnak, véletlenül is, a szimbólumok. Félő, hogy az éjszakai csetepatéban helyén maradó tücsökben valakik a korról korra föllépő ellenzék együgyű előképét látják. Azokat az értelmiségieket, akik egy szál maguk birodalmakat is zavarba tudtak hozni. Tiltakozhatnék a silány behelyettesítés ellen, de nincs kedvem hozzá. Allegóriák, konok hasonlatok, évődő szimbólumok csak ott születnek, ahol a valóság összerakásának komoly akadályai vannak.

De ha nem tiltakozom is, a magamét azért elmondom. Ha kettősséget, ha ellenpontozást, ha dualizmust emlegetünk szóban vagy írásban, nem pusztán filozófiai szemléletre gondoljunk, ne egy „fogalmi rácsra”, amelyet ráhelyezünk újra és újra a valóságra, de gondoljunk arra, hogy a feszültséget teremtő kettősség magában a természetben s a létben is ott van, szemérmesen vagy szemérmetlenül.