Bűntudat

Ha Németh László, Cs. Szabó, Márai vagy Illyés gondolati prózáját olvasom, a tágas és mély lélegzetvételeimet apró szívtáji szúrások kísérik. Lehetnének ezek az írói irigység sarkantyúbökdösései is, hogy egy másodpercig se felejtsem: micsoda sodró, érvelő, világos és hatalommal megáldott nyelven írtak ők négyen magyarul!

De nem; nem ez abajgat soha. Valami más. Valami stíluson és nyelven túli rongáló balsejtelem. Arra gondolok ilyenkor, szinte kényszeresen: ha én, az utód, bármi miatt, kevesebbet fejezek – vagy fejezhetek – ki saját koromból, mint ők, az előttem járók, a magukéból, máris megbocsáthatatlan bűnt követek el magam ellen, a közösségem ellen és természetesen a szellem ellen is: a romlás és a fölhígítás bűnét.