Monológ a telefon mellett

Rossz a telefonom. Csörrent egyet, és elnémult. Mint aki váratlanul nagyot jajdul, és elájul. A kagylóban most a világűr közömbös csöndje kavarog. Ha született gyanakvó volnék, első ijedelmemben azt gondolnám, hogy szándékosan rontotta el egy Központi Kéz. Kiiktatta a vonalamat. Nem, nem, ez egyébként is habzó képtelenség volna: saját fontosságtudatom eltúlzása. Ugyan ki akarhatna engem ezzel a kicsinyes, törpéket éltető ravaszsággal és bosszúval átmenetileg is elszakítani a külvilágtól, elszakítani barátaimtól, akikkel – idő hiányában – eléggé sűrűn szoktam dróton át is eszmét és híreket cserélni.

Bizonygatják persze többen is, hogy ilyesmi manapság bátran elképzelhető. A telefon érzékeny szervünk lett: kezünk, agyunk, lábunk, sóhajaink meghosszabbítása, éppen ezért ügyelni kell rá árgusian. Lehallgatások, telefonsorompók, falra kilőhető gumifülek és ki tudja, még milyen szemfüles technikák s módszerek terjednek a világban egyre jobban csak azért, hogy a kagylóba szánt mondatok különféle ellenőrfülekbe is eljuthassanak. Egy orwelli vagy egy kafkai Nagy Fülre gondolok önkéntelen, de gyorsan ráébredek, hogy ósdi a képzelőerőm. Tegnapi, fáradt szimbolizmus dajkálta s nevelte föl. Megpróbálok tehát valami korszerűbbet elképzelni a Fül helyett: például egy csinos, mértani idomot utánzó számítógépet, amelyen egy ország minden telefonbeszélgetése átfut, s a lángelméjű szerkezet tévedhetetlenül osztályozza a tilos, a megtűrt, a kívánatos mondatokat, sőt a hangszín és a stílus alapján még a beszélő arcképét is kivetíti egy vászonra, hogy az arcmozgás külön jelbeszédét is látni lehessen: komolyan mondja-e az illető, amit mond, vagy csak színleli. Ezenkívül a jelképes értelmű mondatokat lefordítja az egyértelműség, illetve a közérthetőség nyelvére. És hogy a csoda tetőződjék: az egyre inkább terjedő virágnyelvet időszerű politikai átiratban közli… Lázálom! Persze, hogy az! Ha volna is ilyen zseniális szerkezet, akkor is csak árnyékban burkolódzó kémek ellen használnák, nem közönséges állampolgárok ellen. Nem egyéb ez a telefon körül sustorgó szóbeszéd, mint civilizációs pletyka. Egy technikai középkor vak hiedelme. Hiszen ha igazak volnának ezek a buja mendemondák, az államok előbb-utóbb csődbe jutnának, mert jóval többet költenének polgáraik lehallgatására, ellenőrzésére, mint amennyi hasznot hajtanának nyolc-tíz-tizenkét órás munkájukkal a telefontulajdonos országlakók. Más szóval: a nemzeti jövedelmet nem az állam s nem is valami új uralkodó osztály fölözné le és tékozolná el, hanem a rossz lelkiismeret.

Igen, ha megkülönböztetés nélkül minden állampolgárnak volna telefonja! De csak a lakosság vékonyabb, városlakó rétegének van. Legalábbis a lakásában. Tehát még az is belefér a képzeletbe, hogy a telefon nélkül élő milliók azért gürcölnek, s termelik az értéktöbbletet, hogy néhány százezer telefontulajdonost szemmel tarthassanak a szigorú, elnyomó államrendszerek?

Legokosabb, ha az ember nem engedi ennyire szabadjára a képzeletét, mert a változatos lehetőségekbe csak belegabalyodhat. Rossz a telefon, és kész. Ha megkukult, hát megkukult. Annyi csak, hogy ha egy verőfényes nap után hirtelen elborul, s ömleni kezd az eső. A világ ettől még nem omlik össze.

Az első, felületes bosszankodás után én is inkább éledezem, ahelyett hogy lehangolódnék. Mi rossz történhet velem? Semmi. Legalább kimozdulok a szobámból. Fölszaladok a Felvinci utcába, vagy az Arankába, sétálok, mozgok, bámészkodom, épp kopog a gesztenye az utcakőre, s lehulló tüskés gubacsai pici rohamsisakok gyanánt hevernek szanaszét. Előbb a háborúra gondolok, átléphetetlen árok, aztán a bizsergető békére. Végül is részegítő érzés, hogy nem szöknie vagy menekülnie kell az embernek a lakásából, zigzug utcákon osonva, de kényére-kedvére elhagyhatja bármikor, s egy fák alatt sárgálló telefonfülkéből fölhívhatja bármelyik ismerősét.

Kilenc zaklatott év telt el az életemből, hogy fárasztó körülmények között tartottam kapcsolatot a külvilággal. A nap huszonnégy órájából két-három órát áldoztam telefonálgatásra. Nincs a városnak olyan kerülete, ahol ne ismerném a telefonfülkék helyét, s ne tudnám, hogy melyikből lehet már forinttal, s melyikből érmével telefonálni. Valahogy úgy voltam én a telefonfülkékkel, ahogy negyvenöt után Szabó Lőrinc a magas házakkal. Életének ebben a hajszolt, szorongásos korszakában – Illyés szerint – sokszor gondolt az öngyilkosságra. Félt a börtöntől, a megaláztatásoktól, s mivel se fegyvere, se mérge nem volt, s a Duna se arra folyt mindig, amerre éppen járt, hogy végső menedékül beléfojthassa magát – maradtak a város magas házai, amelyek bármelyik pillanatban „kéznél lehetnek”. Azt gondolta végig: ha üldözői elől nem talál kiutat, fölfut akármelyik magas épület körfolyosójára és az ötödik vagy a hatodik emeletről leugrik. Ehhez a paranoiás tervéhez azonban gondosan föl kellett térképeznie a várost: hol vannak ilyen házak. Állítólag egy kis jegyzetfüzete utcanevekkel, házszámokkal, s a környezet rejtjeles leírásával volt tele.

Én a föltérképezett fülkék helyét, hangulatát s tulajdonságait az emlékezetemben rögzítettem. Ha jártam a várost, mindenünnen beúszott egy-egy emlék: innen a fiamat hívtam, amikor visszaérkeztem Amerikából; abból Nagy Lászlót, amikor meghalt Szilágyi Domokos; amabból pedig egyik neves politikusunkat, miután haragot sejtetve üzent, hogy hívjam föl. Különös, jelképes pillanata volt ez az életemnek. Alig hangzott el az én „jó napot kívánok” köszönésem, a vonal túlsó végéről zúdult fejemre a vád: mikor nő be már végre a fejem lágya, kiküld a magyar állam Jugoszláviába, megbízik bennem, és én újra és újra méltatlanul képviselem a magyarokat, nincs diplomáciai tapintat a kérdéseimben, a válaszaimban, azt hiszem, hogy a politika is csupán egy költői műhely, ahol szabad vására van a képzeletnek. Fogalmam se volt, miről beszél a Neves Ember, megkíséreltem közbenyögni valamit jámborul, azonban sikertelenül. Szidott csak tovább egyre viharosabban, amikor egy erős morgású teherautó húzott el épp a fülkém mellett, s így a drót másik végéről rám sziszegő mondatok velejét nem hallottam. Márpedig ahhoz, hogy valamelyest is bűnösnek érezhessem magamat, a vádra őszintén kíváncsi lettem volna. Megkértem: ismételje el, amit mondott, mert egy teherautó lármájától a legfontosabb szavait nem értettem. Hosszú csönd következett erre. Elismételni egy indulatkitörést? Egy szenvedélytől áttüzesedett kioktatást? Az illető – akár egy szögbe szaladó autókerék – leengedett. Szinte hallottam, hogyan távozik el belőle a lélek. Közben talán még arra is ráocsúdhatott, hogy ő egy Magas Ház magas polcáról mennydörög felém, bársonyhuzatú széken, pamlagon, festmények közül, én viszont egy vedlett telefonfülkében állok, a cafatokra tépett telefonkönyv lehangoló látványával a szememben, és a két helyzet: a két telefonkészülék közti „társadalmi különbség” nem éppen demokratikus viszonyokról árulkodik. Vádlóm elnémulása még ma is eszembe jut néha, ha a Keleti Károly utcai fülke előtt megyek el.

De intéztem én fülkéből tragikus ügyeket is. Szerelmi haláltusákét, gyászos temetések bonyolítását, apák és fiak végzetes pörének elföldelését. Ezeken kívül árultam gyimesi és mezőségi csergét, párnahuzatokat, korsókat, csak hogy az ide érkező erdélyi parasztismerőseim ne szerencsétlenkedjenek Pesten pénz nélkül. Vitatkoztam gyakran versekről is hosszan, dicsérve egy-egy sor gólyalebegését vagy fanyalogva egy-egy vakondmozgású hasonlattól.

Annyira természetessé vált számomra a telefon, hogy már észre se vettem természetellenességét: azt a feszültséget tompító vonását, amellyel a világ dolgait és a sajátunkét is bizonyos távolságban tarthatjuk magunktól. Száz méterről például egy gázolásos karambol vagy egy vadul csókolódzó pár látványa sem ugyanaz, mint félkarnyi közelségből. A telefon is közbeiktatott távolság, finom szigetelés. Absztrakttá halványít belőlünk sok mindent. Fásultabb kockázattal lehetünk gyávábbak, ha szembesülés nélkül, dróton át beszélhetünk. Más csönd a telefoncsönd, mint amikor külön a szem is ölhet, vagy durungot kaphat föl a földről a kéz.

Volt egy költőbarátom, aki ezt a különbséget el akarta törölni. A telefonban, mint rendkívüli technikai esélyben, nagy képzelettel fölfedezte az új romantikát. A hátrányaival szemben az előnyeit. Udvarolni – érvelt a barátom hevesen – testközelből szinte már lehetetlen. Nem elpirulnak, hanem – ahogy ő mondta – elröhögik magukat a nők. A hódolásra induló szavak, mint egy elromlott rádiókészülék csavarjai, hidegen potyognak le a földre. A kagylóba susogva viszont minden vallomás elmondható. Meghitt szavak és parázna szavak egyformán. Sőt, még az érzelgősség is lábon maradhat, mert a távolság szűrője miatt a mondatokból kicsapódik a lágyság, s helyette az irónia melegsége marad csak bennük. Elméletét költőbarátom odáig „nemesítette”, hogy előbb csak telefonszerelembe bonyolódott egy ismeretlen nővel, később pedig már telefonszeretkezéseket folytattak gátlástalanul. A pornófilmek fülledt légkörét teremtették meg egymás számára telefonon át, és eszelősségig hevített sugdolózásaikban a testük külön-külön, de cinkostársuk lett szemérmetlenül.

Mint egy jámbor holdlakó, ámulva hallgattam vallomását. Aztán tűnődni kezdtem rajta: abszurditás, persze, hogy abszurditás ez is, mint annyi más korunkban. De miért ne eshetne valaki telefonszerelembe, amikor például a telefondoktor számtalan embert valóságosan is visszaránthat az öngyilkosok utolsó mélybe ugrásától! A főszereplő itt is, ott is az emberi szó, az emberi hang. Bizonyos pillanatokban a testi jelenlét szégyenérzetet is kelthetne; elzárkózást. Van, amit Isten után, vagy Isten helyett csak a telefonnak mer meggyónni az ember. Ez – akárhonnan vizsgáljuk is – súlyos lelki zavar, de tagadhatatlan tény.

Ó, koravén, jellemhibás civilizációnk! Csupa rühellni való ellentmondás minden rezzenetedben! Korunk a tudomány kora, ugyanakkor a tudománnyal való visszaéléseké is. Az emberi zsenialitás gyakran a legalpáribb emberi ostobaságot szolgálja tehetetlenül. Vagy nézzük az idő problémáját. Esztelen hajszolásával azt is elveszítjük, ami a mienk lehetne. A kezünkben levő madarat elengedjük az ágon levőért. Forró drótokat fektetünk le az óceánok mélyére, hogy közvetlen és azonnali kapcsolat köttessék az emberiség ügyét intéző államférfiak között, de ezt a közvetlenséget nem a szóértés kormányozza, hanem a világpusztulás fenyegető veszélye. A század logikája ok és okozat hagyományos viszonyába a képtelenséget, mint szerves elemet magától értetődően beolvasztotta.

Jó példa erre maga a telefon is. Készültek már olyan fölmérések a világon, amelyek a városi telefonbeszélgetések alapján azt bizonyítják, hogy a nyelvek szókincse és mondattana egyaránt kopárodik, hogy a szabványosodás e téren is érzékelhető, s az ijesztő folyamattal egyenes arányban árvízi méreteket ölt az elhangzó mondatok mennyisége. Íme a falra írható közhely: „A telefon világában többet beszélünk, hogy kevesebbet mondjunk.” A telefonszabadság: a kényelem szabadsága is.

Olvassa az ember József Attila, Van Gogh, Rilke, Tolsztoj, Csehov, Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Szabó Lőrinc leveleit, s mindegyikőjükéből kicsap a közösnek mondható tapasztalat: legfontosabb leveleiket épp azért írják, hogy a személyiségük mélyrétegében lappangó tabukat megbolygassák, mert önmaguk megértéséhez szükségük van egy olyan kendőzetlen éncserére, amelyben majd a címzett is hasonlóan föltárulkozik. A teljes bizalom megteremtéséhez azonban mélységeket föltáró nyelvre van szükség. Sajnos a nagy levelező századok után mi, huszadik századi férfiak s nők egyre jobban leszokunk a levélírásról. Áttérünk a gyors közlésre és a gyors lelkizésekre. Nem küzdünk meg a mondatainkért, ami közvetlenül azt is jelenti, hogy nem küzdünk meg önmagunkért sem. Aki egy-egy áthallás révén belefülelt már ezekbe a dróton futkosó „lélekcserékbe”, tudja, miről beszélek. Szó rohan szavak után, fecsegés olvad fecsegésbe. Olyannyira hiányzik belőlük a csönd, akár a lármás utcai közlekedésből. A drámai szűkszavúságot felületes tékozlás helyettesíti: ömlik, forog, szenveleg, habzik, léhásodik a szó; a képzeld! a fantasztikus! kifejezések úton-útfélen fölhígítják a mondatokat, s gyakran megesik, hogy még a nyilvánosságra hozott fájdalom is átbillen lassan a fecsegésbe.

Nem szól a telefon? Elromlott? Vagy szándékosan elrontották? Annyi baj legyen. Legalább kaptam egy rövidke csöndet a sorstól, hogy bűntudat nélkül és kapkodás nélkül saját belső időm üteme szerint lélegezzem.