Kutya-színház

A múlt év januárjában néhány napot kint töltöttem esztergomi házamban. Hó, hó mindenfelé, s fagyon kopogó fácánok. Dolgozni húzódtam ki a dombok közé, hátat fordítva a tűnődések nélkül élő világnak. Embert még véletlenül se láttam a környéken. A fővárosban megszokott társasági életet egyetlen komoly lény pótolta számomra: Kormos, a gazdájától hozzám pártolt puli. Esténként vele indultam el kiszellőztetni fejem a Kilátódombra, ahonnét takaratlanul látni lehet a Bazilikát, a Dunát, Párkányt, a Börzsönyt, s a Garam torkolatát, mely napnyugtakor néha úgy vöröslött, mint gyulladásos gége.

Kormos jókedvű volt, boldog, szertelen, akár egy szabadságon levő loboncos tatár herceg. Előreszaladt, meghempergőzött a hóban, s ha tipródó varjakat látott bámészkodni, arrébb űzte őket, mint aki nem szíveli a naplopást, sem azokat, akik csak úgy agyalágyultan várják a csodát.

Kutyával ilyen meghitt viszonyban kizárólag kamaszkoromban voltam. Szinte sajnáltam, hogy kint kellett éjszakáznia a hidegben. Ez a sajnálat azonban csak futó ellágyulás volt bennem, hisz Kormos nem ölebnek született, nem selyempincsinek, olyannyira nem, hogy a küszöböt önérzetből sem lett volna hajlandó átlépni. Odafeküdt elé, a lábtörlőre, s minden ágreccsenésre és madárhussanásra fölneszelt.

Egyik éjszaka megveszekedett, vad ugatására ébredtem fel. Már három óra is elmúlt. Érezni lehetett a hangján, hogy uszul valakire vagy valamire. Kábulatomból ocsúdva vártam: majd kiderül, mire.

De elmúlt öt perc, elmúlt tíz, és nem csillapodott egyetlen szusszanatra sem. Úgy acsarkodott, ahogy a torkán kifért. Szinte harapdálta, tépte a sötétséget, mint aki minden erejét beleadja az ellenállásba.

Ugyan ki járhat erre ilyen későn? Vaddisznó tévedhetett be a kerítésen belülre, s azzal csatázik ilyen arkangyal-haraggal? Nem lehet! Ha vaddisznó volna, minden bizonnyal dúlna-fúlna, hörögne, sőt futásra is kényszeríthetné Kormost. Netán róka? Az meg már rég kereket oldott volna ilyen elszánt fogcsattogtatástól. Akkor pedig ki más? Betörők? Orvtámadók? Szökött kiskatonák? Magyarok vagy szovjetek? Volt már példa ilyesmire; valaki közülük kaszárnyafóbiát kapott, kaszárnyaundort, s nekivágott a vakvilágnak. Heteken át kereste a készültség, amíg megtalálta az egyik üresen álló házban, lesoványodva, koszosan, megszakállasodva. Micsoda hülyeség: épp az én házamat szemelte volna ki erre? De miért ne, amikor magányosan áll egy magas partfal tövében, távol a szomszédoktól.

Míg ilyesmi képzetek keringtek bennem, a kutya fél percre se hagyott föl a támadó, őrjöngő ugatással. Egyre nőtt bennem az ingerültség: álljon itt a sötétben bárki, bármi, kimegyek, s megnézem, kit próbál a házamtól távol tartani Kormos. Az se érdekel, ha fegyveres betörő áll a partfal mögött, s épp arra vár, hogy kinyíljék az ajtóm.

Felöltözöm; sapka, sál, nagykabát, hócsizma és zseblámpa.

Óvatosan lépek ki a vaksötétbe, anélkül, hogy villanyt gyújtanék. Lebotorkálok a lépcsőn, úgy próbálom megkerülni a házat, hogy a keleti oldalára juthassak észrevétlen. Már csak két lépés, már csak egy, s a hosszú fényű zseblámpámat elszántan fölkattantom. Végigfut rajtam a hideg. Kormos egy megtermett borzzal viaskodik, keringenek egymás körül, villogó fogsorcsattogtatva a másik felé.

A zseblámpafény nemcsak a helyzetet érteti meg velem, de mindkét állatot megdermeszti és kizökkenti vérszomjas mámorából. Utoljára a borz szemét látom foszforosan megvillanni, s ebben a villanásban ott van már a menekülés reflexcsilláma is. Kilép a fény köréből, s elvágtat az akácos felé. Kormos utána, neki azonban már némi hátránya van, s az akácosban levő üres „rókapalota” környékén el is veszíti szem elől. Gondolom, a négy vészkijáratú palota valamelyik kapuján befordulva eltűnt a föld alatt.

Kormos még jó ideig ott ugatott az akácosban, kielégületlenül nyüszített, aztán hazatántorgott gőzölögve.

Másnap, kora reggel, még munkakezdés előtt, fölcaplattam az akácosba. Jött velem Kormos is. Csupa izgalom volt az éjszakai kaland hőse. Tekintete időnként az enyémet kereste, mintha az elismerésemet várta volna. Meg-megpaskolom barátian a kobakját.

A „rókapalota” körül ott voltak még az éjszakai nyomok. A borzé is, és Kormosé is. Kormos körbeszimatolta a bejáratot, rám nézett, s mint aki legyőzhetetlen pártfogót lát bennem, zsupsz, fejjel előre befurakodott a lukba.

Jó mélyre bemerészkedett az alvilágba, mert lenti ugatása annyira hallatszott csak föl, mintha egyhetes kölyökkutya nyüszögne valahol az anyja után. Pár perc múlva azonban kifarolt, maszatosan rám nézett, s nevetésemet újabb biztatásnak vélve újra alászállt.

A borznak hűlt helye volt már az egy éjszakára kibérelt „palotában”, de Kormos, átélve a tegnapi feszültséget, izgatottan eljátszotta nekem az igazságos üldöző szerepét, aki egy határsértőt tanított meg a status quo betartására. Ötödszöri föllépése után elégedetten zsebelte be „jól van, Kormoska” dicséretemet.

Egy bonviván nem lehetett volna büszkébb nála.

Harmadnap reggel, amikor kinyitottam az ajtót, és az elmaradhatatlan dögönyözés után fürgén körülugrált, gyors farkcsóválásában nemcsak a meghajnalodás örömét fedeztem föl, valami mást is. Valami új lelki izgalmat, túlfűtöttséget. Rám ugrott, mintha jókedvében át akart volna ölelni. Aztán pedig vinnyorászva leviharzott a lépcsőn. Lent megállt. Várta, hogy kövessem. De én nem mentem. Erre lehasalt, fejét játékosan odaszorította a fagyos hóra. Huncutul esdekelt. Nem értettem, mit akar. Fél pillanatig még csalt a szemével; gyerünk, gyerünk!, de látva máléskodásomat, fölcsattogott értem a lépcsőn, s félreérthetetlen hangsúlyú ugatással közölte velem, hogy mozduljak meg, és menjek utána.

Elindultam. Hamisítatlan kutyaboldogság ömlött el rajta. Hirtelen arra gondoltam, hogy az éjszaka megmérkőzött a borzzal, az anyával vagy a kicsinyével, és most be akarja nekem mutatni az áldozatát. Megtorpantam: bármilyen állathullát találok az akácosban, soha többé nem tudok zavartalanul ránézni Kormosra.

Valamit észrevehetett rajtam, mert visszaszaladt értem, s arcomba ugatva húzott tovább.

Az előző napi jelenet színhelyére értünk. A rókalyuk előtt lehuromászott hó rosszat sejtetett velem. Kormos diadalmasan rám nézett, s már tűnt is el a mélybe ereszkedő bejáraton. Onnan hozza föl elejtett ellenfelét? Nem, nem, talán mégse, hisz lent a mélyben is ugat. Ugyanúgy, mint tegnap. Ha szájával vonszolna valamilyen élettelen kis testet, nem ugathatna. S valóban, öt pillanat se telt el, bújt ki boldogan a lukból. Nem himbálózott a foga közt semmi. Az orra földes volt, a nyelve rózsaszín.

És ekkor pillanthattam meg szemében azt a fényt, melyet ihletett lények szemében lehet csak néha látni. Átmelegedtem a fölismeréstől: a kutya színházasdit játszik! Igazi drámát! Megrázta a különös, tusakodásos éjszaka, fölbolygatta idegeit, és a megrendülést valahogy ki kell adnia magából, ki kell fejeznie.

Valahonnan a tudatom mélyéről fölgyöngyöződik Pirandello véleménye: Ezt írja: „…a dráma bennünk van. Mi magunk vagyunk a dráma.”

Az, hogy az olasz szerző az emberről beszél, egyáltalán nem zárja ki, hogy észrevételét bizonyos értelemben kiterjesszük magára a létre is.

A kutyákról, közhelyszerűen, eddig nekem is csak a hűség jutott eszembe. A ragaszkodás, az idomíthatóság. Kormos azonban most meglepett. Hogy valami ősképesség, ősigény, s hogy mennyire nem múló tehetség volt benne, már egyévnyi tapasztalattal bizonyíthatom. Ha kint vagyunk Esztergomban, minden áldott nap megkísérli, hogy elmenjek az ő színházába. Elég csak leballagnom a lépcsőn, máris követelődzni kezd, kaptassak föl az akácosba. Időnként megkísérlem becsapni. Elindulok a rókalukhoz – a szabadtéri színpadunkhoz –, de mielőtt a helyszínre érnék, sarkon fordulok, és irányt változtatok a mogyoróbokrok felé. Kormos erre utánam szalad, elém áll, szabályosan terel a megszentelt helyre, ahol játszhat nekem: hősködhet, bohóckodhat, megrendülhet, s újra és újra fölidézheti élete nagy élményét.