Szerb István

Az első háború közben Zámolyra is kerültek szerb hadifoglyok. Dolgoztak egy-két parasztnál, és dolgoztak az uradalomban is. Közülük egy végérvényesen ott ragadt a faluban. Iratai szerint Vukovics Istvánnak hívták. Így tartották nyilván a községházán, de a zámolyiak, kivétel nélkül, csak Szerb Istvánnak hívták haláláig. S így emlegetik ma is.

Fiatal, senkitlen legény lehetett ezerkilencszáztizenhatban Szerb Pista, az is lehet, hogy árva, családtalan, s maradni talán ezért maradt ott szívesen közepes módú zámolyi „gazdájánál”. A rossznyelvek szerint valami asszonyügy is marasztalta. Mégpedig nem akármilyen lépesmézzel. Állítólag második férjül bilincselte őt magához a család fiatal, vérmes menyecskéje. Ha igaz a pletyka, regénybe illő hűséggel tartott ki mindkét férfi a szerelemre termett asszony mellett. Egy udvarban, de külön lakásban éltek, háború nélkül.

Szerb István kőművessegédként került hadifogságba, de a mesteri oklevelet, s az iparengedélyt már azután szerezte meg, miután érvénytelenült hadifogoly-állapota.

Zámolyon éltek zsidók, hét-nyolc család, takaros imaházuk is volt, és éltek svábok, cigányok külön a maguk rendjében, de különbözésükkel is tökéletesen beilleszkedtek a falu életébe. Civakodások? Sértegetések? Feszültség? Nem emlékszem egyetlen gyűlölködő pillanatra sem. Nemcsak a zsidók s cigányok beszéltek jól magyarul, hanem a svábok is.

Ezerkilencszáztizenhatban tehát az egyetlen idegen ajkú ember Szerb István volt.

Hogy a falubeliek mennyire nem túrták ki maguk közül a más nyelvűt, a más fajtájút, a más szokások szerint élőt, mulatságosan, sőt groteszkül példázza Szerb István esete.

Mikor hadifogolytársai hazamentek, s ő maradt, az egész falu pártfogóvá, vendéglátóvá lépett elő. Mindenki úgy érezte: segítenie kell ezt az idegent. Köszöntek neki előre, barátkoztak vele, s mindig akadt egy-egy érdeklődő szavuk hozzá. De hogy értse is, amit mondanak, a lehető legegyszerűbb nyelvet találták ki a számára. A ragozás nélküli magyart, amelyben nincs igeidő, tárgyeset, nincs egyes szám, többes szám, semmi, csak alanyeset és főnévi igenév: „Menni bolt, István? Venni papramorgó, hétszentséges erős pálinka? Attól lenni jó fölálló tehetség?” Aztán a kőművesmunkák kapcsán ugyancsak így: „Jól megalapozni ház, István, ne dőlni szíre-szó.”

Aki bármit közölni akart vele, mosolyogva közölte, mert a kitekeredő nyelv őt magát, a közölni szándékozót is szórakoztatta. Olyan volt, mint a játék, mint a bohóci fintorgás. Haragudni és kiabálni ezen az egy személynek szóló nyelven nem lehetett. Ha netán valaki fölpaprikásodott volna, mégse kezdhetett úgy kiabálni, hogy: kis szűzanya lecibálni az Isten goromba ég s megetetni fekete nyüvek a hús, mert még végig se pörkölhette volna száját a káromkodás futótüze, kitört volna a nevetés valakiből. Lehet, hogy legelőször épp a tombolni kezdőből.

Lélektanilag tökéletesen érthető ez a nyelvi igyekezet, hiszen az egymás nyelvét nem tudó népek udvariasságukat csak így tudják egymással éreztetni, a kézzel-lábbal való mutogatás mellett. Míg Zámolyon éltem, annyira természetesnek tartottam ezt a külön nyelvet, hogy magam is így beszéltem mindig Szerb Istvánnal. S ő is velem.

Eszembe se jutott, hogy a megkövesedő jóindulat mit okozhat: épp a fordítottját annak, amit el akar érni. Szerb Istvánt mindenki szerette Zámolyon, de azáltal, hogy elveszített szavai helyett mi nem a teljes nyelvet adtuk át neki, hanem csak egy idétlen, jámbor használati nyelvet, a végső elszámolásban csődöt mondtunk. Hiszen teljes életet élni csak teljes nyelven lehet.

Azzal, hogy váratlanul fölidéződött bennem Szerb István alakja, személyes élményként szinte csak most élem át a vajdasági költő, Domonkos István Kormányeltörésben című versét. A csupa lét-igéből és történés-igéből összeeszkábált vers első olvasásra úgy hat, mint egy vendégmunkás kínos dadogása, vagy olyan kisebbségieké, akiket a többség lélekben is lecsonkolt. De az újraolvasás kitágítja a remek költeményt: a darabjaira szétesett világot is mutatja, s benne a saját magától is elidegenedő ember létállapotát:

 

én lenni kicsi prémes külföld nem húzni vonósnégyes adni tabletta be nekem én lenyelni mi megszűnni én keverni kártya mondani röf-röf hitvesi ágy enni orosz forradalom-kaviár keresni mi találni rím mirim mirim lenni harmincéves nappal mutogatni este tapogatni éjjel hófehér lapon élet hegyes fák közül jönni vágni engem nyakon.

 

Ki gondolta volna, hogy amit én gyerekkoromban Szerb István révén derűs idillként éltem meg, valamikor majd külső és belső fenyegetéssé válhat! Vacogtató lelki nyomorúsággá.

„Én kérni bocsánat tőled, Szerb István, ha lenni is jó élet ott neked Zámolyon, mégse lenni jó igazán.”