Az unalom

Az unalom, a megunás mint világot befolyásoló és átalakító erő stílusokat, sőt korszakokat döntött már eddig romba. Néha nagyobb sikerrel és kevesebb vérrel, mint például a forradalmak. „Ezt már unjuk, ez már a könyökünkön jön ki” – rebesgetik itt-ott az emberek olyasmiről is, amiért valaha lelkesedtek. „Túl cifrák és nyúlánkak ezek az isteni tornyok, egyszerűsítsünk rajtuk! Túl fellengzősek a szónoklatok és a versek is: a pokolba velük! Igen, igen, az eszmék is alaposan megkérgesedtek, cipőtalpnak se valók!”

Az unalom látszatra olyan, mint a víz és a szél titkos suvasztó munkája. De csak látszatra, mert valójában az alkotás folyamatába tartozik. Nem puszta kritika, hanem termékeny kiüresedés. Nem a meddőség álarca, hanem valami új igény telelőhelye.

Az európai ember szerintem azért jutott közelebb a szabadság gondolatához, mint más földrészek és kultúrák embere, mert az unalom élménye az idők folyamán ugyanúgy lelki képességévé alakult át, akár a szerelem. A változatok és a változtatások igénye mögött ez az unalomélmény mint negatív ihlető hol láthatóan, hol láthatatlanul mindig ott pislákolt. Magát az érvénytelenséget testesítette meg, amely üreges formáival új dolgok, s értékek befogadását várta. A szabadság pedig mindig átborzong az emberen, ha új változatokban próbálhatja ki erejét.