A műkedvelők

Tömérdek kéziratot kapok olvasásra és bírálatra fiatal, kezdő íróktól és örökös műkedvelésre ítélt, ismeretlen szerzőktől. A hasas borítékokban vagy a gondosan becsomagolt mappákban általában versek érkeznek, de érkezik bennük novella, kisregény, filozófiai értekezés, napló, önéletírás, elvétve még egy-egy dráma is.

Ha valamelyik irodalmi lap szerkesztőségében dolgoznék, természetesnek tartanám – természetes sorscsapásnak – ezt a kéziratzuhogást a fejemre, így azonban csak hápogok sokszor: micsoda balhiedelem, s micsoda tájékozatlanság kell ahhoz, hogy írójelöltek, zugírók, boldog és boldogtalan dilettánsok, támogatást remélve, épp hozzám forduljanak bizalommal: hozzám, aki végeredményben állástalan, magánzó író vagyok, befolyás nélküli tollforgató, költőibben kifejezve: olyasvalaki, aki – egyetlen folyóirat kivételével – a legtöbb irodalmi lap körhintájából önként kiszállt vagy kizuhant.

Balhit és tájékozatlanság?

Lehet, hogy rosszul ítélem meg a bizalom eredetét. A kéziratokat kísérő levelekből legtöbbször ugyanis nem a segítségkérés csordul ki elháríthatatlanul, hanem a panasz és az együttérzés. Panasz azokra a szerkesztőkre, munkatársakra, akik durván eltanácsolták őket az irodalom tájékáról, s őszinte, forró együttérzés velem, akiről innen-onnan, hazai pletykákból vagy külföldi rádiók adásaiból szintén azt kell hallaniuk, hogy bizonyos dolgok közlésében újra és újra megakadályoz a politika. Vagyis mi ugyanabban a lábat zsugorító cipőben járunk.

Ha az áttüzesedett levelek után elolvasom a kéziratokat is, többnyire magamba roskadok jó időre: micsoda nyakatekert és fonák a mi szellemi életünk! A jogosan agyonsújtott rossz íróktól több figyelmet, s jóval több nyíltan kifejezett rokonszenvet kaptam eddig, mint a hivatalosoktól, s mint az igazán jóktól. A mindenünnen kirekesztett dilettánsok – a hazudozások és a bizonytalan értékek világában – fölszabadult léleknek érezhetik magukat, a szókimondás bajnokainak, akiket már ugyanúgy nem köt semmiféle állampolgári fegyelem, mint az ellenzékieket. Túl vannak már ők is a megfontolásokon, az ügyeskedéseken, az alkukeresés szerencsétlen kis ügyletein. Hitük szerint se azért szorultak ki eddig és szorulnak ki ezután az irodalom berkeiből, mert rossz az, amit írnak, hanem azért, mert ez a mai politikai rendszer képtelen elviselni az ő veséző, bátor kritikájukat. Ezért is mondják nekik a szerkesztők a jóról, hogy silány, a szárnyalóról, hogy közölhetetlen.

Lám, lám, az önigazolás erényből ácsolt dobogója! Nyilvánvaló, hogy különböző korok dilettánsai mindig a félreértett és kikosarazott vőlegényeknek vagy faképnél hagyott menyasszonyoknak érezhették magukat, de őket is belelátom a képbe – azt hiszem, kevés rendszer hasonlított eddig a mienkre.

Legőszintébb és leghangosabb képviselői kezdetben ennek éppen a dilettánsok voltak: a közhely-harcosok, az utópia-szerelmesek, az eszme-szolgák. Ők voltak a kor lelkes, bujtogató, együgyű őskeresztényei. Gyárkéményekhez írtak inkább szerelmes verseket, s nem hús-vér asszonyokhoz, mivelhogy a jövő a duhogó, boldog üzemek méhében születik.

Az idők folyamán megváltozott ugyan a szerepük, lekoptak lassan még a protokoll-listákról is, de valami borzongásféle fut át rajtam, ha belegondolok, hogy a régiek utódai: a mai dilettánsok lélekben szabadabban viselkednek, mint például nagyon sok hivatásos író. Kiszorítottságuk és sértettségük miatt még a politika veszélyesebb területein is messzebbre merészkednek a berkeken belülieknél. Bátorságukat erkölcsként élik meg, szívdobogtató erkölcsként. Ha nem akarnám, akkor is eszembe jutna róluk Don Quijote, a búsképű lovag, akit megmosolygok, szánok, sőt megvetek, ám a tehetséges, de cinikus lovagoknál –jelképesen és valóságosan is – többre becsülök.

 

1985

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]