Az alku

N. N. író közéleti ember. A taktika nagymestere. Mint ahogy vannak nagymesterek a sakkozásban is. Türelme égig ér, s kapcsolatőrző képessége lenyűgöző. Amikor egy vitában mások már rég lesöpörték volna az asztalt, vagy ráborították volna ellenfeleikre, ő ilyenkor érzi magát elevenében. Mosolyog csak tömpe bajusza alatt, és azt ismételgeti magában: maradjunk csak realisták; ugye, nem vitás, hogy hatalmon nem mi vagyunk, tehát helyzeteket és alkalmakat veszíthetünk, de az igazunkat nem veszíthetjük el soha. Különösen az igazságkeresés erkölcsét nem.

A küzdelmet N. N. sose hárítja el magától. Megszokta, mint sportolók az edzést és a versenyeket. Húsz éve nem ismerek olyan társadalmi gondot, amely az ő homlokán ne rántotta volna össze a ráncokat. Népesedésügy? Egymaga verte az asztalt a kormányzattal és a „fölvilágosult, szabadelvű” értelmiségiekkel szembefordulva. Újságuralom? Tévéuralom? A kulturális elszennyeződés támogatása állami szinten? Hazafiatlan nevelés az iskolában? A vidéki Magyarország lebecsülése? Nem folytatom, hosszú lenne a leltár.

Szorítóba lépése idején tüskés embernek hitték, teremtettek is köré olyan legendát, amely közelebb állt Drakulához, mint mondjuk Szent Györgyéhez. Szerencsére – szerencsénkre! – még a rágalmak se mérgezték meg bivalyerős természetét. Dohogta a magáét tovább, s mivelhogy nem a levegőbe beszélt, az évek során kikerülhetetlen személlyé vált; mint író, mint közéleti ember és mint író-politikus is. A goromba szélsőségek ugyanúgy nem kerülhették ki, mint a szelídek, lett légyenek bár a hatalomban vagy a hatalmon kívül.

Szerepét legérezhetőbben egyeztetőképessége növelte nagyra. Vereséggel sose távozott a küzdőtérről, de győztesen se. Mert a sikerei inkább csak félgyőzelmek voltak, soványka dicsőségek, az adott helyzetben való mellkihúzások, melyeket a kishitű hívők vagy a nagy távlatokban gondolkodók egyformán vereségnek szoktak megítélni.

A magyar írók közül Veres Péternek volt hasonló szerepe, mint N. N.-nek. Valószínű, hogy azt a bizonyos árnyaltabb „guvernamentális” bölcsességet tőle örökölte. Különösképpen a pragmatizmusát. De N. N. nemcsak Veres Péterhez kötődik erős szálakkal, de vékonyabb kötelékkel Illyés Gyulához is. Az alku és a megalkuvás értékkülönbségéről Illyés írt sokat, politikai, erkölcsi, filozófiai értelemben is. N. N. mindezt ismeri, s önállósult tanítványként a mi időnkre és a mi összegabalyodott helyzetünkre alkalmazza tételeit.

N. N. korunkat a kompromisszumok korának tartja, ugyanolyan alapon, ahogy az ezerhatszázas esztendők első harmadát a vallásháborúk korának nevezték el a történészek. Szerinte nincs egyetlen fő mozzanata se századunk második felének, amelyet ne lengne körül, ne karmolna vörösre vagy ne szőne-fonna át a kompromisszum. Korunkat, a maga nedveivel, a politika itatta, s járta át, mint a vallásosság érzése a középkort. Ebből értelemszerűen az következik, hogy még a „függetlennek” látszó valóság se létezhet kompromisszum nélkül, mert annyi feszültség, fegyver, ellentmondás, gyűlölet, sérelem halmozódott föl körülöttünk, annyi tevékeny képtelenség s célba kívánkozó harag, hogy fékentartásukat csakis szakadatlan alkukötések révén tudják biztosítani a világot kormányzó erők. A kompromisszum tehát mint létalap és létföltétel szerepel szótárában.

Kalapot emeltető álláspont ez egy olyan országban – itt Magyarországon –, ahol lappangva bár, de kurucos és szabadságharcos hagyományokat élnek, s eleve rossz csengése van az egyezkedés, a kiegyezés, az alku, a megalkuvás szavaknak. Hacsak halljuk is őket, vereségek és megaláztatások epeíze émelyeg föl bennünk azonnal. A becsapottság megemészthetetlen emlékei.

N. N. mindezt pontosan tudja, sőt érzi is, de mivel neki sokkal jobb gyomra van, mint az átlagos magyarnak, nem iszonyodik el egykönnyen semmitől: sem a jelen idő nehezen megrágható húscafataitól, sem a folytonosan fölbukkanó történelmi érzelmektől. „Ne felejtsük el – mondogatja –, nemcsak mi élünk itt, ebben a hazában, élnek itt fölöttünk mások is. Akik kormányoznak bennünket. Nélkülünk nem képesek cselekedni. Nem képesek teljesen ellenünkre sem. Mint ahogy mi se ficánkolhatunk csak úgy szabadon, nélkülük. Egyedüli esélyünk tehát a kölcsönös érdekek érintkezési pontját megkeresni, a mozgásterünk közepévé avatni.”

Legalább húsz év óta él és küzd e szerint az elv szerint. A politikai hatalom kénytelen volt elfogadni őt vitatársul, s félig-meddig ellenfélül. N. N. így lett az irodalom- és a művelődéspolitika kikerülhetetlen szakembere. Specialistája. Bármi fölbolydul az irodalmi életben, előbb-utóbb bedarázslik az ő világába is. Véleményt mond, tiltakozik, egyetért, elegyenget – mindenesetre így vagy úgy, de befolyásolja a dolgok menetét.

Ha írásban fejthetné ki ezt a hatást, odaadóbban figyelnék rá, mert megfogalmazni valamit sokkal komolyabb vállalkozás, mint csak megnevezni. „Beszélni annyi, mint cselekedni – jegyzi meg egyik tanulmányában Sartre –, mert az a dolog, amit megnevezünk, többé már nem teljesen ugyanaz, mint ami előtte volt.” Ez igaz, de a szóbeli rögtönzések, még ha gyilkos szó-ütközetbe torkollnak is bele, lehetnek egy közéleti szerep élénk járulékai, az írásban való megfogalmazáshoz azonban olyan hit kell, olyan önfegyelem és elszántság, amely túl van szerepeken és jól bevált taktikákon. Sajnálkozva mondom, hogy közvetlenül politizálni N. N. is elsősorban csak szóban szokott: fölszólalásaiban, komoly országos viták résztvevőjeként vagy a főhatóságokkal zajló tanácskozásokon.

Taktikusi megizmosodása is ezekre a gyakorlóterekre vezethető vissza. Pályáját a „fényes szelek” megindulásával kezdte, s politikusi hajlamait később is ezek a szelek bontogatták. Ha időnként aggodalommal figyelem emlékezetes szerepléseit, ógásom-mógásom eredete ugyancsak a korán kialakult szóbeli politizálás gyengeségében keresendő. Egy lírai illúzió időntúli ápolgatásában: nevezetesen abban, hogy így, „vitatkozgatva” is eljuthatunk a dolgok lényegéhez. N. N. nem hajlandó tudomásul venni, hogy módszere és politizáló stílusa – minden erkölcsi emelkedettsége ellenére is – idejétmúlt. Nem úgy, hogy ómódi, hogy nemesen konzervatív, hanem hogy áttetszően következetes. Mint ahogy utaltam már rá, N. N. teljes testbedobással vesz részt minden jó közösségi ügyben. Ezt ellenfelei is tudják róla. Sőt azt is, hogy ideológiai érvekkel meggyőzhetetlen, hisz a fejében zümmög, dolgozik az egész Statisztikai Hivatal. Éppen ezért már nem is meggyőzni akarják, hanem konzerválni saját hitében, saját fontossága szerepében. Vele bármilyen mérkőzésbe belemennek, mert előre tudják a végeredményt: döntetlen. Kissé távolabbról nézve a küzdelmet, már-már azt gyanítja az ember, mintha a taktika nagymesterét ők, az ellenfelek nem engednék szívesen veszíteni soha. Tudniillik, ha N. N. egy-egy döntéses helyzetben egyszer is veszít, fölébred Don Quijote-i álmából, és törni-zúzni kezd. Ostoba bűn volna minden hatalom részéről. Célt így nem érhetnének el, de úgy már igen, ha kikényszerítik belőle az alkut. A kor varázsszavát: a kompromisszumot. Mert így jó érzést okozva hagyhatják figyelmen kívül N. N. erkölcsi akaratát.

Nehezen írom le: a jó taktikus ilyenkor esik bele saját farkasvermébe. Ugyanis azt érezheti, hogy minden tőle telhetőt megtett a hatalmat képviselő erőkkel szemben: alkura szorította őket. Nem akármi ez, tagadhatatlan. De csak akkor, ha az alkut két olyan fél köti meg egymással, akinek egyformán fontos érdeke – azt mondhatnám: létérdeke – a megegyezés. Gyakorlatilag és morálisan is. De nálunk csak pillanatnyi érdekek kormányozzák az életünket, és valljuk be, ennek a technikájához a hatalom jobban ért, mint bárki, aki kívül van rajta. Nemcsak, hogy jobban ért, előnyösebben is élhet vele. Számtalan kedvező mellékkörülmény mellett a hatalom rendelkezik legszabadabban például az idővel is. Tegyük föl, hogy N. N. – hisz továbbra is ő a főszereplő – nehéz huzavona után megállapodott valami szellemi, eszmei vagy gazdasági ügyben a hivatalos szervekkel. A hivatalos szerveknek nem kell fölbontaniuk a megállapodást, csak egy kicsit húzni kell az időt. Csak egy hetet, csak egy hónapot, fél évet, s eközben az alkukötő úgy lehetetlenedik el, hogy előzőleg erkölcsi győztesnek is érezhette magát. Alkut valójában csak olyan felek köthetnek egymással, akik nincsenek kiszolgáltatva egymásnak. Minden egyéb alkukötés vége szomorú kergetőzés, kifáradás, jelképes szóval élve: a macska kompromisszuma az egérrel.