A vérszomjas veréb

Azt, hogy a párduc micsoda mámoros vadsággal készül elejteni a kiszemelt gazellaborjút, már láttam. Láttam vérgőzös kutyát is, kivetkőzve magából, tilalmas vadászaton. De vérszomjas verebet eddig még soha! Úgy látszik, hogy az élet milliónyi furcsasága közt ennek is be kellett következnie.

Déli tizenkettőkor abbahagytam a munkát. Kikönyököltem az ablakba sütkérezni. Dőlt rám az akácillat, s egészen belefeledkeztem. Fejem fölött váratlanul erős szárnysuhogásra neszeltem föl, s nem akartam hinni a szememnek: egy felbőszült testes veréb árvácska nagyságú pillangót hajszol. Sirr-surr cikbe-cakkba, föl-le, mint fölényben levő macska az egérrel, s aztán hamm, bekapja.

Veréb a lepkét?

A szemem láttára.

Eddig még nem hallottam és nem is olvastam ilyesmiről. Öngyilkos bálnákról és homoszexuális kutyákról igen. Persze lehetséges, hogy ez a kivételes, mint ahogy hiszem. Ő se szokhatott rá a magok, a hulladék, az állati ürülékekben található kukorica, s búzaszemecskék után a pillangóhúsra, legföljebb annyi történhetett, hogy az a ténfergő, boldog lepke az útjába került, fölbosszantotta, s ő nem tudta másként kitölteni rajta a dühét, mint hogy fölfalta.

Valójában nem is olyan különc történet ez. Öt méterrel lejjebb, a földön, naponta végigélünk hasonló fölfalatásokat.

Ráadásul útszéli, tébolyult rikácsolások közepette.