A holtpontjaink

Egyre több a holtpont az életünkben, amelyen így-úgy, kisebb vagy nagyobb erőfeszítéssel át kellene lendülnünk.

Kezdjük talán rögtön a fölkeléssel. Nyomasztó, nehéz álmok után megébred az ember; nyújtózik, sóhajt, aztán lekászálódik az ágyról, éles kilincsnyikordulással kinyitja az ablakot, s kinéz. A szemközti jegenyék levele harmatosan susorászgat neki. Százezer csecsemőtenyeret képzel el magának nagy hirtelen, amint egy fölszálló üvegrakéta belsejéből integetnek, hozzá a sugaras űr, de amikor félálomszerű tekintete váratlanul az ablak párkányára téved, a látványba finoman beleborzong: vastagon feketedik rajta a korom. Föl lehet benne ismerni a gerlék lába nyomát és a feketerigókét is. Mintha vékony, hajnali sáron sétáltak volna át.

Furcsa módon nem a szememet sérti elsősorban a levegőből lerakódó széndara, korom, füstüledék, hanem a gyomromat. És a gyomromon át a közérzetemet. Mert hiába integet megszámlálhatatlanul sok levelével a jegenye, idegenül figyelem testvéri iparkodását. S nem tudok semmi másra gondolni, mint arra, hogy micsoda dögletes levegőt lélegzünk mi be gyönyörű fővárosunkban! Goromba kémények ontják a füstöt őszökön, teleken, tavaszokon át. Egyrészt azért, mert rossz a szén, és megvénültek a kazánok, másrészt mert a fűtők hatvan-hetven százaléka iszik, politikai dacból, sértettségből, vagy „munkásöntudatból”, miközben úgy tüzelnek, mintha lecsúszott bárók volnának valamennyien: ha ég – ég; ha füstöl – füstöl.

Mi, pestiek, hazaiak, valamelyest hozzáedződtünk a levegő állapotához, de ha külföldiek érkeznek hozzánk, különösképpen, ha finnek, svédek, olaszok, láthatóan szenvednek tőle. Órákon belül begyullad a torkuk, hörgőik megtelnek mindenféle csúnyasággal, s egyiknek-másiknak még a szeme is bevörösödik. Ami tetszik nekik, rögtön meg is gyötri őket. Micsoda szerencsétlen meghasadtság!

Vajon mennyi bűn terheli ebből a civilizációt, s mennyi bennünket? Gazdagabb országok föltétlenül jobb levegőt szívnak. A civilizáció mellett szerepet játszik tehát a szegénységünk is. A szegénységünk? Igen, de a kijelentés mégsem olyan egyértelmű, mivelhogy a szegénység csak részben sors, részben a mi ostobaságunk következménye. Alig hiszem, hogy kissé jobb módú demokráciák megengednének maguknak annyi tékozlást, ráfizetéses kísérletet, amennyit a szocializmus már évtizedek óta nagyvonalúan eltussol. Százmilliós ráfizetés a hozzá nem értés miatt! Másik százmillió egy-egy üzletkötő személyes érdeke következtében! Leég egy világpiacra termelő optikai üzem – a kár hárommilliárd forint. Csak a pőre kár. Amíg új épül helyette, addig az új költségekkel és a kieséssel együtt talán ötszörösére fölszaporodik a veszteség. Szegénység? Sorscsapás? Hátha inkább végzetté fajuló nemtörődömség! Ugyanis egy ország gazdagsága vagy szegénysége csak részben függ anyagi, s természeti adottságaitól. Legalább annyira függ szellemi és erkölcsi képességeitől. A figyelemtől, amellyel megrajzolnak egy hídszerkezetet, s amellyel végigkövetik egy nehéz sorsú igazság útját. A munkához nemcsak eszközök kellenek, lelkület is kell. Egyre világosabb, hogy századunkban a tárgyakba rejtett gondolatot ugyanúgy meg kell fizetni, mint az anyagot magát.

Tehát ha azt mondom: füst és politika, szennyeződés és politika, csakis első hallásra csikorítok össze egymástól idegen fogalmakat. A második pillanatban már egyre világosabb a kapcsolatuk. Gondoljunk csak a hírhedt kétütemű autóinkra! A tömérdek pöfögő Wartburgra, s Trabantra. Mint elvadított, gátlástalan utcakölykek, lökik arcunkba a füstöt. Fintorgásunkra kész a válasz: szegények vagyunk, s nekünk csak erre telik. Már a föntiekből is kiderült, hogy ez csak féligazság. Hát még ha kockáztatjuk továbbkaparni a tényeket eltakaró románcot, hamarosan kivillan egy új igazság: az, hogy a levegőt koszosító Trabantok helyett netán más autókat is behozhatott volna az állami külkereskedelem. Például finom és kecses japán autókat. Olyan áron, amely végső elszámolásban – semmivel se került volna többe a „papír-Mercedeseknél”.

De lám, az ország politikai érdeke e téren is mást kíván, mint a gazdasági érdek és a józan logika. Minket „politikai vérszerződés” kötelez a szocialista országokkal még autóügyben is! Aki szót emelne az eladónak és a vevőnek egyaránt káros üzlet ellen, ezt a szerződést támadná hátba. S vele együtt a politikát irányító erőket, a politika mögötti filozófiát. Egyebek közt azt a belénk sulykolt tételt, miszerint: a lét határozza meg a tudatot.

Ki az, aki kötözködni merne ilyen vastörvényhirdetőkkel? Pedig ideje lenne már, hogy végre a tétel fonákját is elrebegjük: nevezetesen azt, hogy néha bizony a tudatunk segíti meghatározni létünket.

Az első füstnyeléssel és az első politikai gombóccal elérkezik hozzánk az első holtpont.

De jönnek sorba a többiek is.

Becsukjuk az ablakot, hátat fordítunk koromnak, füstnek, s bekapcsoljuk rögtön a rádiónkat. Szokásból? Távlatkeresésből? A készülékből zene, zenei rikácsolás vagy bájolgás árad, közben lidérces világhírek. Frankfurtban, Londonban és Rómában pokolgép robbant. Amerika tizenegy percig tartó bombázással leckézteti meg Líbiát, illetve személyesen Kadhafit, a terrorizmust pártoló magatartása miatt. Romok és halál csak úgy mellékesen! Több szűrőn átszűrve, valamelyik távoli adó egy szovjet tudós fölszólalását ismerteti a csernobili atomerőműről. Aggodalom és figyelmeztetés szól a hónapokkal előbb elhangzott fölszólalásból, de amit a tudósi hang kiemel, az állampolgári tapintat elködösíti. Mert ki meri kimondani előre, még ha gondolja is, hogy pokolgép lehet egy-egy rosszul megépített vagy gondatlanul kezelt atomerőmű is. Méghozzá: törvényesített, állami pokolgép.

Borotválkozunk, mosakszunk, reggelizünk, s eközben csupa olyan világügy ömlik elénk, amelyhez eredetileg semmi közünk, a következményeikkel azonban, mint a legszemélyesebb dolgainkkal, föltétlenül számolnunk kell. Hatásuk úgy ér hozzánk, mint a sugárzás.

Így leszünk végül áldozatok olyan történések kapcsán, amelyekben még távoli tanúk se voltunk.

Rendkívül rontja helyzetünket az a körülmény, hogy a legtöbb esemény csonkán kerül be agyunkba, elnagyolt és tudatosan kiemelt részletekkel, de a még romlatlanul működő erkölcsi érzékünk a részleteket is ugyanazzal a mohósággal igyekszik földolgozni, mintha kerek, egész hírt kapott volna rágódásra és emésztésre. A csőbehúzásra, az önbecsapásra – mai szóval élve: a manipulációkra – ily módon nemcsak a külvilág szorít rá bennünket, hanem saját becsületünk is. Résztvevők akarunk lenni akkor is, amikor kikosarazottak vagyunk.

Valójában még el se kezdődött a nap, hisz előtte vagyunk munkánknak, a tárgyalásainknak, a döntéseinknek, s a holtpontjaink máris húznak bennünket a föld felé. Mi lesz még velünk délig, estig, lefekvésig?